TANULMÁNYOK A SZENT ÜGY 1 A DUALIZMUS KORI NÉVMAGYAROSÍTÁSI PROPAGANDA NYELVÉSZETI ELEMZÉSE

Átírás

1 TANULMÁNYOK A SZENT ÜGY 1 A DUALIZMUS KORI NÉVMAGYAROSÍTÁSI PROPAGANDA NYELVÉSZETI ELEMZÉSE 1. Bevezetı gondolatok. A 19. század meghatározó jelentıségő korszak az idegen, elsısorban is a német eredető magyar családnevek történetében. A 19. század mint (nyelv)történeti korszak alatt itt a történeti társadalomtudományok körében ma már általánosan bevett gyakorlatot követve, s KISS és mások nyelvtörténeti korszakolási javaslatával is összhangban Európának a francia forradalom és az elsı világháború közé esı hosszú 19. századát értem. A mintegy száz esztendı alatt, mely I. Ferenc császárnak a névváltoztatások elıtt utat nyitó, 1814-ben kelt rendelete, valamint a Monarchia széthullása közt telt el, az illetékes hatóságok összesen több mint családnév-változtatási kérelmet hagytak jóvá (KARÁDY KOZMA 2002: 29). A kapcsolódó családtagok révén azonban a névváltoztatások közvetlen érintettjeinek száma ennél nyilvánvalóan jóval nagyobb, százezres nagyságrendő lehetett. A névváltoztatók túlnyomó többsége zsidó vagy kereszténynémet háttérrel rendelkezett, s eredetileg német családnevet viselt. A magyarországi zsidóság körében jellemzı német családnevek eredete például túlnyomórészt a 18. század végére nyúlik vissza. Arra a korszakra tehát, mikor Magyarország Habsburg elnyomás alatt állt, s a hatalmi szempontból domináns nyelv ebbıl fakadóan a német volt. II. József Zur Vermeidung aller Unordnungen kezdető, július 23-án /aul. számmal kelt rendelete volt az, mely kötelezıvé tette számukra a kéttagú személynevek és a német utónevek használatát. A rendelet a német családnevek használatát expressis verbis ugyan nem írta elı, szellemiségével és nyelvezetén keresztül azonban legalábbis sugallta azt; vö. KARÁDY KOZMA 2002: E névváltoztatások jellege és iránya meglehetısen egyöntető képet mutat. Az egyes névváltoztatási esetek szinte kivétel nélkül névmagyarosítást takarnak, mely (rész)- fordítás, az öröklött idegen eredető családnévnek a magyar családnévrendszerbe való hangalaki/írásképi és/vagy morfológiai beillesztése, vagy éppen teljes családnévcsere révén ment végbe. A névváltoztatások módjaira vonatkozóan l. FARKAS (1999), MAITZ FARKAS (2008). 1 Jelen tanulmány a Névváltoztatás társadalom történelem címő szimpóziumon november 22-én elhangzott elıadásom szövegének kibıvített és szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott változata. Készült az Alexander von Humboldt Alapítvány kutatói ösztöndíjának támogatásával. A kézirat egy korábbi változatához főzött értékes megjegyzéseikért, tanácsaikért köszönetet mondok Farkas Tamásnak és a tanulmány két anonim lektorának. NÉVTANI ÉRTESÍTİ : 7 33.

2 8 TANULMÁNYOK A névmagyarosítások 1881-et követıen egyre inkább egy kiterjedt társadalmi mozgalom formáját és méretét kezdték ölteni. Nemcsak abban az értelemben, hogy az említett korszak folyamán engedélyezett több mint névváltoztatási kérelem közül mintegy az 1881 és 1918 közti évtizedekre esik (KARÁDY KOZMA 2002: 29), hanem abban az értelemben is, hogy az Osztrák Magyar Monarchia fennállásának ebben az utolsó negyven esztendejében Magyarországon egy kiterjedt nyilvános és politikai diskurzus bontakozott ki a névmagyarosítások ügye körül. Ez a névmagyarosítási diskurzus kezdettıl fogva egyértelmően nyelvmővelı igényő és propagandisztikus célzatú volt. A vizsgált korszakban a nyomtatott médiumokban megjelent idevágó szövegek (újság- és folyóiratcikkek, gyakorlati tanácsadó kiadványok) intenciójukat, illetve funkciójukat tekintve ECKARD ROLF (1993) beszédaktus-elméleti indíttatású szövegtipológiáját véve alapul kevés kivételtıl eltekintve direktív, azaz befolyásoló, cselekvésre felszólító szövegtípusokat testesítenek meg. Elsıdleges funkciójuk a névmagyarosítások népszerősítése, a nem magyar eredető családnevet viselı egyéneknek a névmagyarosítás szükségességérıl és hasznáról való meggyızése, valamint a szövegek egy része esetében legalábbis egy megfelelınek tartott, jó hangzású magyar név kiválasztásának gyakorlati tanácsokkal történı elısegítése. Az alábbi elemzések tárgyát ez a névmagyarosítási diskurzus képezi. A továbbiakban tehát nem a névmagyarosítások során megváltoztatott vagy éppen újonnan keletkezett nevek filológiai indíttatású szerkezeti, formai vagy jelentéstani vizsgálatáról lesz szó, annál is kevésbé, mivel ezt a kérdéskört már több korábban megjelent írás is részletesen tárgyalja (BENKİ ; FARKAS 2003; JUHÁSZ 2005, 2007). Egy ilyen, szigorúan a névszerkezetre koncentráló filológiai elemzés ezen túlmenıen egyébként sem tudna éppen arra a központi kérdésre választ adni, hogy miért válhattak az adott történelmitársadalmi helyzetben általában a családnevek és azokon belül különösen az idegen eredető nevek jelentıs társadalmi egyenlıtlenség és konfliktus forrásává, hogy miért öltött a névmagyarosítás a vizsgált korszakban korábban soha nem tapasztalt mozgalmi méreteket. A nevek által hordozott konfliktuspotenciál ugyanis és sok esetben a névváltoztatás általában semmiképp sem vezethetı le és nem magyarázható kizárólag sem a név alakjából, sem annak jelentésébıl. Sokkal inkább annak a nyelv- és névideológiának a függvénye, melynek fényében egy társadalmi közösség a neveket látja és értékeli. Egy és ugyanazon név, mely tegnap még társadalmilag jelöletlen és semleges volt, egy új nyelvi és névideológia, valamint az általa hordozott norma- és értékrendszer jóvoltából holnapra már stigmává válhat. Éppen ezek miatt a továbbiakban elsısorban azt a névideológiát és annak diszkurzív megjelenítését és közvetítését kívánom vizsgálataim fókuszába állítani, mely a nem magyar eredető családneveket a 19. század Magyarországán idegen nevekké tette, és ezáltal egy csapásra jelentıs konfliktusforrássá változtatta, mely révén a családnév társadalmi egyenlıtlenség és igazságtalanság forrásává válhatott és amely ebben az értelemben a névmagyarosítások mozgalomszerővé válásának tulajdonképpeni kiváltója volt. A névideológia fogalma alatt azt a kulturálisan meghatározott, társadalmi, morális és/vagy politikai értékek mentén megfogalmazódó gondolat- és értékrendszert értem, melyet egy közösség az általa képviselt és/vagy tapasztalt névhasználati szokások legitimálására, illetve értékelésére használ. (Az ideológia fogalmának nyelvészeti összefüggéseire és

3 MAITZ PÉTER: A szent ügy 9 alkalmazására l. SCHIEFFELIN WOOLARD KROSKRITY eds. 1998, IRVINE GAL 2000, magyar vonatkozásban pedig MAITZ 2006, 2008.) Jelen tanulmány célja így tehát végsı soron nem más, mint a dualista korszak nyomtatott médiumokban zajló névmagyarosítási propagandájának kritikai diskurzuselemzése. Az elemzés során mindenekelıtt azokat a diszkurzív stratégiákat (ideológiai tartalmakat, argumentatív toposzokat és azok nyelvi reprezentációit) igyekszem majd feltárni, melyek a képviselt névideológia létrehozását, terjesztését és megvalósítását szolgálták. 2. Háttérfeltevések, módszer. Az utóbbi években, évtizedekben létrejött számos diskurzuselemzési irányzat közül (áttekintésükhöz, lehetıségeik és korlátaik bemutatásához l. pl. JAWORSKI COUPLAND eds. 2006, JØRGENSEN PHILLIPS eds. 2002, VAN DIJK ed. 1997, valamint különösen a német nyelvterületen zajló kutatásokra vonatkozóan BLUHM et al és WARNKE Hrsg. 2007) az alábbi elemzések az erıteljesen szociolingvisztikai irányultságú kritikai diskurzuselemzés (critical discourse analysis, a továbbiakban: KDE) elméletét és gyakorlatát követik. A terjedelmi korlátokból és a dolgozat célkitőzésébıl fakadóan nem tekinthetem célomnak a KDE részletes bemutatását, így a továbbiakban szükségszerően csak néhány fontosabb, meghatározó jegyének említésére szorítkozom. (A KDE tárgyának, céljának, elméletének, módszerének, alkalmazásainak és egyes irányzatainak részletes bemutatásához l. pl. FAIRCLOUGH 1995, JÄGER 2004, POLLAK 2002, WODAK CHILTON eds és WODAK MEYER eds ) A KDE mővelıi céljuknak megfelelıen nem introspektív úton nyert adatokkal operálnak, hanem a nyelvhasználatot annak természetes közegében, szigorúan az adott társadalmi kontextusba beágyazva vizsgálják. A klasszikus szociolingvisztikával ellentétben azonban kiinduló hipotézisként nyelv és társadalom, azaz diskurzus és társadalmi (szituatív, intézményi) kontextus közt dialektikus viszonyt tételeznek fel (vö. JÄGER 2004: 27 51). Abból a feltevésbıl indulnak tehát ki, hogy egyfelıl a diskurzusokat a mindenkori társadalmi kontextus alakítja és határozza meg, másfelıl azonban e diskurzusok maguk is fontos szerepet játszanak a társadalmi valóság létrehozásában és alakításában. Más szóval: a diskurzusok egyszerre társadalmilag meghatározóak és társadalmilag meghatározottak (WODAK et al. 1998: 42). A KDE önmagát tudatosan és vállaltan olyan alkalmazott szövegtudományként definiálja, amely kutatásait valós társadalmi problémák megoldásának szolgálatába kívánja állítani. Ezzel az önmeghatározással és célkitőzéssel függ össze a KDE nagyfokú interdiszciplinaritása is, mely elsısorban abból a meggyızıdésbıl fakad, hogy a diszkurzív úton létrehozott és közvetített társadalmi problémáink (mint pl. a fundamentalizmus, a xenofóbia, a szexizmus, rasszizmus vagy az antiszemitizmus) túlzottan összetettek ahhoz, hogy egyetlen perspektívából való megközelítésük kielégítı lehessen. Ez az oka tehát annak, hogy a KDE nemcsak számos nyelvészeti diszciplínából (mint pl. retorika, pragmatika, szövegnyelvészet stb.) merít, hanem emellett szoros szálakkal kötıdik pl. a szociológiához, a politológiához vagy a filozófiához is. Részben épp ez a nem pusztán deklarált, hanem ténylegesen meg is valósított interdiszciplinaritás, tehát a merev diszciplínahatárok elutasítása, illetve átlépése az oka egyébként annak, hogy a KDE sokszor még napjainkban is szkeptikus fogadtatásra vagy akár merev elutasításra talál annak ellenére is, hogy mára már komoly intézményi beágyazottsággal rendelkezı, önálló diszciplínává (vö. WODAK 2006: 1) nıtte ki magát. (A KDE interdiszciplinaritásának kérdéséhez l. WEISS WODAK 2003.)

4 10 TANULMÁNYOK A KDE a diskurzust nemcsak nyelvi makrostruktúraként, hanem egyúttal sıt elsısorban társadalmi gyakorlatként határozza meg és vizsgálja. Ennek megfelelıen nemcsak a diskurzus elemei és strukturális szabályai érdeklik, hanem mindenekelıtt a struktúrák funkciói, melyek révén a diskurzusok tudást állítanak elı, helyzeteket, társas szerepeket és kapcsolatokat, identitásokat hoznak létre és alakítanak. A KDE ezzel összhangban a nyelvi jelentést semmiképp sem invariánsnak és eleve adottnak tételezi, hanem éppen ellenkezıleg, abból indul ki, hogy egy adott szöveg jelentése a résztvevık által képviselt érdekek és intenciók küzdelme révén, az általuk képviselt ideológiák mentén diszkurzív úton áll elı. Éppen ezért mindenekelıtt azt kívánja megmutatni, hogy a nyelvi jelentés milyen ideológiák alapján fogalmazódik meg, milyen értékrendbe ágyazódik be, s ezáltal milyen érdekeket és értékeket láttat természetesnek és magától értetıdınek, illetve mely érdekeket és értékeket von kétségbe (BARÁT 2006: 76). És fordítva: azokat a diszkurzív stratégiákat, toposzokat és azok nyelvi reprezentációit kívánja leleplezni, melyek segítségével az egyes ideológiák nyelvbe kódoltan megjelennek, társadalmi egyenlıtlenség és igazságtalanság forrásává válnak. Ilyen módon a KDE önmagát a kritikai elmélet szociológiai és filozófiai hagyományát követve nyelvészet és ideológiakritika metszéspontján pozicionálja (POLLAK 2002, WODAK et al. 1998: 41 7). Kutatásait a szociolingvisztikához hasonlóan felvilágosító célzattal (is) végzi, és rajtuk keresztül a társadalmi igazságosságot kívánja szolgálni. Leíró módszerei segítségével az egyenlıtlen hatalomelosztás létrehozását és fenntartását szolgáló, nyelvbe kódolt ideológiákat kívánja láthatóvá tenni, hogy ezáltal hozzájáruljon a diszkurzív úton keletkezı társadalmi igazságtalanságok és konfliktusok felismeréséhez és megszüntetéséhez (vö. SÁNDOR 2006: 977 8, WODAK et al. 1998: 43 4). Az alábbi elemzések tárgyát képezı társadalmi diskurzusban az eszköz, melynek bevetése révén a hatalom saját céljainak megvalósítása érdekében társadalmi egyenlıtlenséget állított elı, a családnév volt; nemzetpolitikai célokra való kijátszása pedig addig nem létezı érdekkonfliktusok, ezeken keresztül pedig új társadalmi csoportok kialakulásához vezetett. Létrehozta egyrészt a magyar(nak nyilvánított) családnevet viselık csoportját, másrészt pedig e csoporttal szemben az idegen családnevet viselıkét. Hogy e csoportok, illetve a köztük húzódó határvonal mesterségesen gerjesztett, diszkurzív létrehozása hogyan zajlott, a továbbiakban látni fogjuk. Mielıtt azonban az éremnek ezt az oldalát: a társadalmi egyenlıtlenség diszkurzív létrehozásának módjait megvilágítanánk, elıször szükségesnek tőnik az érem másik oldalának: annak a társadalmi és politikai kontextusnak a bemutatása, mely a névmagyarosítási diskurzust egyáltalán életre hívta és alakulását meghatározta. 3. A tágabb kontextus: társadalmi és politikai háttér. Azt a tágabb társadalmi és politikai kontextust, melyben a névmagyarosítási diskurzus a 19. század utolsó harmadában létrejött és zajlott, a korabeli Európa számos más országához hasonlóan a nacionalizmus egyre inkább uralkodó, sok tekintetben radikalizálódó ideológiája határozta meg. A török, majd pedig Habsburg uralom évszázadai után az ország makropolitikai törekvései mindenekelıtt egy modern, független, polgári nemzetállam létrehozására és kibontakoztatására irányultak. Ennek az új társadalmi-politikai ideálnak a megvalósítása azonban a herderi világképnek, tehát az egy nemzet egy nyelv újonnan megfogalmazott és egyre inkább tért hódító eszményének megfelelıen a politikai autonómia kivívása mellett egy egységes, kimővelt, normatív nemzeti nyelv létrehozását is megkövetelte.

5 MAITZ PÉTER: A szent ügy 11 Egy olyan egységes nemzeti nyelvét, mely a Herder által életre keltett nyelvi nacionalizmus ideológiája szerint nemcsak szimbóluma, hanem egyben létrehozója, feltétele is a nemzet egységének és függetlenségének (vö. MAITZ 2006: 310 2). Hogy a nemzeti identitás kialakításában a magyar mint nemzeti nyelv ilyen módon prominens, sıt nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedı szerephez jutott, mindenekelıtt két tényezıvel magyarázható. Egyfelıl látnunk kell, hogy Magyarország nyelvi arculatát a korábbi évszázadokban erıteljes latin, majd német dominancia jellemezte. (A dominancia fogalmát semmi esetre sem a beszélık számára, hanem sokkal inkább az érintett nyelvek társadalmi presztízsére és nyelvpolitikai státuszára vonatkozóan használom.) Utóbbi mindenekelıtt annak volt köszönhetı, hogy a bécsi udvar a német nyelvben felismerte hatalmi érdekeinek, centralista törekvéseinek alkalmas eszközét, s ennek megfelelıen határozott germanizációs politikát folytatott (vö. EDER 2006: 144 8, NÁDOR 2002: 56 8). Ez is közrejátszott abban, hogy a magyar nyelv végül csak 1844-ben válhatott az ország hivatalos nyelvévé, és foglalhatta el immár a kommunikáció hivatalos, formális színtereit is. Másfelıl Magyarország a 19. században egy kifejezetten soknyelvő és kultúrájú állam volt, számos nemzetiséggel és etnikai csoporttal. A magyar nemzetiség még a 18. század végén sem alkotott többséget az ország lakosságán belül, aránya az össznépességen belül egybehangzó számítások szerint mintegy 40% lehetett (KARÁDY KOZMA 2002: 20). Ez egyben azt is jelentette, hogy az ország számos régiójában és településén a magyar nyelv kisebbségben volt, legtöbbször a német vagy éppen a szláv elemmel szemben. Nem volt ez másképp Pest-Budán sem, ahol a lakosság 56,4%-a még 1851-ben is német anyanyelvőnek vallotta magát (GYÁNI 1995: 104). E két tényezı vezetett együttesen ahhoz, hogy a korszak meghatározó politikai ideológiája, a nacionalizmus által életre keltett és társadalmi rangra emelt nyelvi kérdés Magyarországon igen erıteljes formában jelentkezett. A nyelv nemzeti szimbólumként való értelmezése és politikai célú bevetése ugyanis egyfelıl megteremtette annak a lehetıségét, hogy az addigi nyelvi sokféleség helyén egy nyelvileg egységes nemzet jöhessen létre, s hogy ezzel egyidejőleg a mindaddig elnyomott nemzeti nyelv, a magyar kerüljön hatalmi pozícióba. Másfelıl pedig az egy nemzet egy nyelv eszméje a nyelvi egység mellett egyúttal a nyelvi függetlenség elérését, a bécsi udvar által gyakorolt német nyelvi elnyomás végleges megszüntetését is kilátásba helyezte. Hogy mindeközben Magyarország lakosságának jelentıs része nem magyar etnikai és nyelvi hátterő volt, értelemszerően egyúttal azt is jelentette, hogy a népesség jelentıs része nem magyar eredető családnevet viselt. Különösen azok számaránya volt kiugróan magas, akik német eredető családnévvel rendelkeztek. Ezt a réteget egyrészt azok a német anyanyelv-változatú, keresztény-német hátterő közösségek alkották, melyek az évszázadok során több hullámban, többnyire szervezett telepítések eredményeként vándoroltak be Magyarországra a német nyelvő államok területérıl. (A magyarországi német beszélıközösségek kialakulásához és történetéhez l. HUTTERER 1961, MAITZ 2005, MANHERZ szerk. 1998, valamint az ott idézett irodalmat.) Másrészt azok a zsidó közösségek tartoztak ide, akik II. József fent említett 1787-es rendelete óta viseltek német családnevet, vagy kisebb részben a német nyelvő országok területérıl bevándorolva azt már eleve magukkal hozták. Ezek a korábban semmiféle társadalmi konfliktus forrását nem képezı idegen eredető családnevek a nyelvi nacionalizmus ideológiájának létrejötte és térhódítása nyomán egy csapásra jelentıs konfliktusforrássá váltak. Egyrészt a magyar családnévrendszer

6 12 TANULMÁNYOK szempontjából idegen nyelvi képzıdményeknek számítottak, s mint ilyenek a nyelvi s ezen keresztül a nemzeti felemelkedés útjában álltak. Ennél is fontosabb azonban, hogy a korabeli magyar nyelvi nacionalizmus, amint fent már röviden szó esett róla, a családnevet nemzeti szimbólumnak és egyúttal a nemzeti identitás hordozójának kiáltotta ki, aminek következtében a nem magyar illetve nem annak tartott családnevek a magyar nemzeti identitással szükségképpen összeütközésbe kerültek, összeférhetetlenné váltak. Így lett a családnév a 19. század Magyarországán a kirekesztés és a befogadás eszközévé, amennyiben egy magyar(nak tartott) családnév viselıjét automatikusan a nemzeti ideológia révén immár hatalmi pozícióba került magyar nemzeti közösség tagjai közé emelte, míg a nem magyar eredető családnév ezzel szemben viselıjét a magyar nemzeti közösségen kívülre rekesztette. A családnév és mellette más névtípusok nemzetpolitikai célokra való felhasználására, a nemzeti identitás szimbólumának és hordozójának való kikiáltására ugyanakkor persze más országok történelmébıl is ismerünk példákat. Nacionalista indíttatású névideológiák hatására (is) vált a családnév-változtatás társadalmi mérető jelenséggé pl. Finnországban (PAIKKALA 1997, 2004), Izraelben (BÁNYAI 2008, KAGANOFF 1977) vagy Oroszországban (VERNER 1994). Ebbıl az ideológiailag elıállított névkonfliktusból nıtt aztán ki a 19. század hetvenesnyolcvanas éveire, a kiegyezést követıen új lendületet vevı nemzetállami építéssel párhuzamosan az a nyilvános névmagyarosítási diskurzus is, mely mindenekelıtt az 1881-ben létrehozott Központi Névmagyarosító Társaság révén immár egyfajta intézményi hátteret is kapott. A kérdés körül ezen túlmenıen különösen Bánffy Dezsı miniszterelnöksége idején komoly politikai diskurzus is kibontakozott, mely a parlament üléstermeit is elérte, és nem egyszer heves viták színhelyévé tette. Ennek a politikai, illetve parlamenti diskurzusnak a szisztematikus figyelembevétele és kimerítı elemzése azonban jelentısen meghaladná e tanulmány kereteit. Ezért az alább dokumentált elemzések a névmagyarosítási diskurzusnak kizárólag a nyilvános, nyomtatott médiumokban zajló részére szorítkoznak. Mielıtt azonban az elemzésekre kerülne a sor, essen néhány szó a diskurzus szőkebb kontextusáról: arról az intézményi és diszkurzív környezetrıl, létrehozói és befogadói körrıl, valamint arról a szövegkorpuszról, mely a diskurzus létrejötte és alakulása szempontjából meghatározó volt. 4. A szőkebb kontextus: A szövegkorpusz. Az a propagandisztikus jellegő és célzatú névmagyarosítási diskurzus, melyrıl a továbbiakban szó lesz, szerves részét alkotta annak a nemzetpolitikai diskurzusnak, melynek tárgyát nemzetpolitikai tekintetben, a kollektív nemzeti identitás kialakításának szempontjából releváns tartalmak alkották. Az itt vizsgálandó névmagyarosítási diskurzus e nemzetpolitikai diskurzuson belül erıs szálakkal kötıdött továbbá ahhoz a metanyelvi diskurzushoz, melynek középpontjában a nemzeti nyelv korpusz- és státusztervezésének kérdései álltak. Mindenekelıtt ezekkel az interdiszkurzív kapcsolatokkal magyarázható, hogy a névmagyarosítási diskurzus (kisebb) részben ugyanazon résztvevıkkel és ugyanazokon a fórumokon zajlott, mint az említett metanyelvi diskurzus. E fórumok közül kiemelt helyet foglal el a Magyar Nyelvır címő folyóirat, melyet a Magyar Tudományos Akadémia 1872-ben kifejezetten azzal a céllal alapított, hogy ennek az egyértelmően politikai indíttatású metanyelvi diskurzusnak szakmailag megalapozott, ám a széles nyilvánosság számára is elérhetı fóruma legyen. A folyóirat kezdettıl fogva figyelmet szentelt bizonyos nyelvi-nyelvészeti (mindenekelıtt nyelvtörténeti) kérdések tudományos, tehát leíró szempontú vizsgálatának is,

7 MAITZ PÉTER: A szent ügy 13 alapvetı irányultsága azonban egyértelmően normatív-elıíró volt, és ezen belül, amint címe is sejteni engedi, egyik elsıdleges irányelve a nyelvi tisztaság eszméje, a purizmus volt (vö. GAL 2001: 40 2, SÁNDOR 2001). A folyóiratban megjelenı írások szerzıi s így egyúttal a diskurzus résztvevıi részben a szerkesztıség tagjaként mőködı nyelvészek és nem nyelvész nyelvmővelık, másrészt a nyelvi-nyelvészeti kérdésekben laikus mővelt polgárság képviselıi, akik a szerkesztıség felhívásának eleget téve maguk is részt vállalnak a kitőzött feladatok megoldásában. A folyóirat (különösen az indulását követı elsı évtizedben) páratlan népszerőségnek örvendett a nemzeti kérdések iránt egyébként is rendkívül fogékony polgárság körében. A legnagyobb hatású és legtöbbet olvasott szaktudományosnak számító orgánum volt a maga korában, amit részben épp annak köszönhetett, hogy hevesen polemikus karakterő volt kezdettıl, s polemiája, áttételesen bár, érintkezett a nemzeti sorskérdésnek tekintett vagy érzett politikai kérdésekkel, mindenekelıtt az Ausztriához való viszony s a nemzetiségekkel való kapcsolat, illetıleg ezekkel együtt a nemzeti jelleg, a nemzeti azonosság ırzésének kérdéseivel (SZABOLCSI fıszerk. 1985: 491 2). A névmagyarosítási diskurzus szempontjából (is) releváns szövegek egy kisebb része tehát egyéb más sajtóorgánumok mellett e folyóirat hasábjain jelent meg. A szóban forgó szövegek, amint fönt már röviden szó esett róla, kizárólag perszuazív szövegek: meggyızési céllal keletkezett, cselekvésre buzdító, politikai tekintetben a nacionalizmus, tudományszemléletüket tekintve pedig a pozitivizmus által ihletett purista szemlélető nyelvmővelı írások. Elsıdleges céljuk, hogy az érintett polgári olvasóközönséget meggyızzék a névmagyarosítás mint nyelvhasználati gyakorlat szükségességérıl, és gyakorlati segítséget nyújtsanak a képviselt purista elveknek megfelelı, új, magyar családnév kiválasztásában, továbbá a hivatalos kérelem elıkészítésében és benyújtásában. A névmagyarosítási diskurzus legjelentısebb, legnagyobb hatást kifejtı részét azonban azok a népszerősítı-propagandisztikus célzatú, könyvszerő formában napvilágot látott tanácsadó kiadványok alkothatták, melyek a hosszú 19. század utolsó évtizedeiben, nem egy esetben több kiadást megérve jelentek meg (CSÁNYI 1915, LENGYEL 1917, SZENTIVÁNYI 1895, TELKES 1898). E munkák tartalma és felépítése SZENTIVÁNYI részleges kivételével meglehetısen egységes képet mutat. Felhívják a figyelmet a névmagyarosítások nemzetpolitikai jelentıségére, ismertetik a családnevek és a névváltoztatások történetének fıbb állomásait, tájékoztatnak a kérvények elıkészítésének, benyújtásának és elbírálásának mikéntjérıl, és a helyesnek tartott névválasztást elısegítendı részletes családnévlistákat közölnek. Ennek megfelelıen tehát egyfajta asszertív funkciót is betöltenek, amely azonban a direktív funkcióhoz képest egyértelmően alárendelt; a közölt tartalmak elsıdleges és deklarált célja a névmagyarosítás szükségességérıl és elınyös voltáról való meggyızés, illetve az érintett, nem magyar eredető családnevet viselı személyek hozzásegítése valamely, az elvárásoknak megfelelı új névhez. A névmagyarosítási diskurzus aktorai, amint az a fent elmondottakból is jól látszik, a társadalom polgári (illetve polgárosodó), elsısorban városlakó rétegeibıl kerültek ki. A diskurzus részét alkotó szövegek létrehozói kisebb részben a korszak professzionális nyelvmővelıi és/vagy nyelvészei, nagyobb részben a laikus (mővelt) polgári nagyközönség. A szövegek címzettjei, befogadói a diskurzus propagandisztikus célkitőzésének megfelelıen az idegennek ítélt családnevet viselı egyének, azaz a potenciális névmagyarosítók. Köztük is leginkább a városlakó, literalizált, polgári és polgárosodó közösségek, melyek az alsóbb társadalmi csoportokkal ellentétben a diskurzusban maguk is részt

8 14 TANULMÁNYOK vesznek, és a névmagyarosításban politikai, gazdasági, morális vagy éppen gyakorlati, hétköznapi okoknál fogva érdekeltek. Hogy a befogadók köre az esetek túlnyomó többségében valóban megegyezik a (városi) polgársággal, azt egyebek mellett a magyarosítást ténylegesen kérvényezık társadalmi profilja is mutatja. A kérvényt benyújtók polgári hátterő elsöprı többségéhez képest ugyanis lényegesen kisebb a munkásság körébıl benyújtott kérvények száma, míg a névváltoztatók közt az aktív népességnek ekkor még mintegy kétharmadát kitevı parasztság szinte teljes egészében hiányzik (KARÁDY KOZMA 2002: 93 4). Ez a magyarországi németek esetében például mindenekelıtt azzal is magyarázható, hogy a német családnevek viselése az ekkor még meglehetısen zárt, homogén vagy legalábbis többségi német falvak beszélıközösségeiben az etnikai csoporthovatartozás és az etnikai lojalitás szimbóluma volt (vö. BINDORFFER 2005: 34 6). A német családnév magyarosítása így e faluközösségekben szemben a többnyelvő és -kultúrájú, de immár egyre határozottabban magyar dominanciájú (nagy)városokkal semmiképp sem jelenthetett elınyt, hanem sokkal inkább a magyarosító személy disszimilációjához, (ön)kirekesztéséhez vezetett volna. (A névmagyarosítások társadalmi etnikai, felekezeti, települési, foglalkozási rétegszerkezetéhez l. KARÁDY KOZMA 2002: ) Mindez egyértelmően arra enged következtetni, hogy a nemzeti nyelv- és névideológia legfıbb hordozóinak a városi polgárság képviselıit kell tekintenünk. Az elvégzendı elemzések szempontjából szintén nem mellékes, hogy a névmagyarosítási diskurzus részét képezı szövegek nem csekély részének szerzıi maguk is a névmagyarosítás érintettjei voltak. Így például a zsidó családból származó köztisztviselı TELKES SIMON (1845?), a korszak legnagyobb sikerő, négy kiadást megért névmagyarosítási tanácsadójának szerzıje s egyben a Központi Névmagyarosító Társaság elnöke 1881-ben változtatta eredeti Rubin családnevét Telkes-re. Hasonló a helyzet a névmagyarosítás ügyének buzgó pártolója, a szintén zsidó származású nyelvtudós SIMONYI ZSIGMOND ( ) esetében is, akit eredetileg Steiner-ként anyakönyveztek. Ez a körülmény is jól mutatja, hogy a névmagyarosítások hátterében semmiképp sem kell mindenáron direkt hatalmi kényszert keresnünk. A korabeli források egyértelmő tanúsága szerint az idegen családnevet viselı polgári közösségek a névmagyarosítás ügyével sokszor nemcsak egyetértettek, hanem gyakran maguk is kívánatosnak tartották és sürgették a névmagyarosítást. A névmagyarosítási mozgalom elindulásához és kiszélesedéséhez tehát nem volt mindenáron szükség közvetlen politikai nyomásra, törvényi kényszerre. Elegendı volt a szóban forgó nyelv- és névideológia a naturalizált hatalom, amely azonban nem látszik annak (BLOMMAERT 1997: 3); ez diszkurzív elterjesztése révén jórészt önmaga is létre tudta hozni és egyúttal legitimálni tudta azokat az egyenlıtlen hatalmi viszonyokat, melyek az aktuális hatalmi érdek: a névmagyarosítások elérése érdekében elengedhetetlenül szükségesek voltak. Direkt, törvényi kényszert a legfelsıbb államhatalom valójában soha nem alkalmazott. A radikális nacionalista Bánffy Dezsı miniszterelnöksége idején, az 1890-es évek végén azonban legalábbis addig elmerészkedett, hogy az állami alkalmazottakat nyomás alá helyezte és hátrányos megkülönböztetésben részesítette, amennyiben azok nem magyarosították idegen családnevüket. Hogy ezzel a nyomással a hatalom elérte célját, jól mutatja az a körülmény, hogy 1898-ban a névváltoztatók abszolút többségét az állami, elsısorban a vasúti és a postai alkalmazottak tették ki (vö. KARÁDY KOZMA 2002: 91 2).

9 MAITZ PÉTER: A szent ügy Névideológia és propagandacél. Az a névideológia, melynek diszkurzív úton való elterjesztése a névmagyarosítási propaganda elsıdleges célja volt, a családnevet kettıs funkcióval ruházta fel. Egyfelıl kinevezte a nemzeti identitás szimbólumának, természetes, eleve elrendelt szükségszerőségként állítva be azt az ideológiai tételt, mely szerint a családnév ki tudja fejezni (és ténylegesen ki is kell fejeznie) viselıjének nemzeti identitását. Ebbıl a gondolati konstrukcióból született meg a névmagyarosítási diskurzusnak az az egyik legfontosabb tézise, mely szerint a magyar és csakis a magyar! családnév viselıjének magyar nemzeti identitását szimbolizálja. A családnévnek ilyen irányú, a nemzeti identitás hirdetıoszlopaként való funkcionalizálását mutatja a következı idézet: (1) ugy a magyar is, bármely világrészbe viszi is el a sorsa, nevében is hirdesse magyarságát [ ] (LENGYEL 1917: 213; kiemelés az eredetiben). Innen pedig már csak egyetlen argumentációs lépés hiányzik ahhoz, hogy eljussunk mindazok kirekesztéséhez és diszkriminációjához, tehát mindazon egyének és közösségek magyar nemzeti identitásának kétségbe vonásához, elvitatásához, akik nem magyar vagy pontosabban: nem (elég) magyarnak tartott családnevet viselnek. Hiszen ha a fent említett ideológiai posztulátum értelmében a magyar nemzeti identitásnak a magyar és csak a magyar családnév lehet a kifejezıje, akkor ebbıl az állításból már könnyen levonható a következtetés, hogy a nem magyar családneveket viselıik nem magyar nemzeti identitásuk szimbólumaként, adott esetben épp a magyar nemzeti identitás elutasításának jeleként viselik, illetve tartják meg. A névmagyarosítási diskurzus által eleve elrendelt igazságként elterjesztendı második fı ideológiai tétel azt mondja ki, hogy a családnév szimbólumfunkciója mellett a nemzeti identitásnak egyben hordozója is. Csoportszervezı erı tehát, amely nem pusztán szimbolizálja a nemzethez tartozást, hanem egyben maga az eszköz, mely a nemzetet, a nemzeti egységet, tehát a közösséget létrehozza és szervezi. Ezt a nézetet láthatjuk például az alábbi idézetben: (2) bízunk a hazafiságban, mely meg fogja gyızni a kételkedıket és kishitőeket arról, hogy a névmagyarosítás belsı tömörülést, egységes, egyöntető magyar társadalmat fog teremteni a mostani tarka magyarság helyett (TELKES 1898: 8). Mind TELKESnek e soraiból, mind pedig BÁNFFY DEZSİ leköszönt miniszterelnök alább idézett kijelentésébıl jól látszik, miként jelent meg a családnévnek ez a nemzeti identitás kialakításában játszott kulcsszerepe a névmagyarosítási propagandában megkérdıjelezhetetlen, legfeljebb csak mások által még fel nem ismert és meg nem értett örök igazságként: (3) A magyar nemzeti társadalom meg kell hogy értse, hogy az idegen neveket viselıktıl követelnie kell a magyar hangzásu nevek felvételét, mint egyik eszközét az egységes magyar nemzeti állam megalkotásának (Budapesti Napló július 2.; id. SIMONYI 1917: 203).

10 16 TANULMÁNYOK Vegyük észre, hogy a szóban forgó névideológiának az elsı mellett e második központi tétele is egy erısen megbélyegzı állítást implikál, amelyet, amint azt a késıbbiekben látni fogjuk, a névmagyarosítási propagandaszövegek szerzıi az érintettek meggyızése érdekében nem ritkán ténylegesen explicitté is tesznek. Ez az állítás pedig azt mondja ki, hogy a Magyarországon élı, nem magyar családnevet viselı egyének figyelmen kívül hagyják a nemzeti érdekeket, sıt megsértik azokat. Ebben az értelemben pedig saját hazájuk ellenében cselekszenek, hiszen idegen családnevük megtartásával a nemzeti egység létrehozását és így a nemzet felemelkedését akadályozzák meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a családnévnek e két nemzetpolitikai funkcióval való felruházása révén a 19. századi magyar nacionalizmus a névmagyarosítási propagandaszövegek szerzıi által állítottakkal, vagy legalábbis sugalltakkal ellentétben egy teljes mértékben képzelt, mesterségesen létrehozott összefüggést állított fel a családnév és a nemzeti identitás között. Hogy ez az összefüggés valóban távol van attól, hogy eleve elrendelt, természetes és szükségszerő igazságnak tekintsük, és sokkal inkább pusztán egy ideológiai konstrukció terméke, azt egyértelmően mutatja a napjainkban Európa-szerte létezı nacionalizmusok példája is. Ezek az ideológiák ugyanis többnyire máig is messzemenıen a herderi egy nemzet egy nyelv ideálját követik ugyan, a családnevek vonatkozásában azonban a földrajzi nevekkel ellentétben a cuius regio, eius nomen elvének alkalmazásától alapvetıen távol tartják magukat. Az a körülmény pedig, hogy a családnév identitáshordozó funkciója egy ideológia mentén, mesterségesen létrehozott, konstruált funkció, arra hívja fel a figyelmet, hogy maga a nemzet is, amelynek alapját minden esetben éppen ezek az ideológiák által kinevezett tartalmak mint pl. nyelv, kultúra, állam, név képezik, egy mesterségesen létrehozott ideológiai konstrukciót testesít meg. A szóban forgó, a (nyelvi) nacionalizmustól átitatott névideológia uralkodóvá válása a 19. századi Magyarország polgárosodó társadalmán belüli hierarchikus viszonyokra nézve is fontos következményekkel járt. Az idegen eredető, illetve nem magyarnak tartott családnevek egy csapásra jelöltté váltak és stigmává lettek, amennyiben a magukat a magyar nemzeti érdekek egyedüli képviselıivé kinevezı, így hatalmi pozícióba kerülı, magyar családnevet viselı (de legalábbis azok viselésének szükségességét hirdetı és/vagy azt támogató) társadalmi csoportok nemzetellenessé, a nemzeti egység kerékkötıivé nyilvánították ıket. A családnévhasználat mentén így egy addig nem létezı társadalmi csoporthatár, illetve egy csoportközi konfliktus jött létre, ahol a hatalom egyértelmően a magyar(nak tartott) családnevet viselık sok helyütt akár számszerő kisebbségben levı csoportja kezében volt a nem magyar családnevet viselı közösségek rovására. Az ebben az ideológiai-politikai kontextusban a névmagyarosítási diskurzusra háruló feladat nem más volt, mint hogy az általa képviselt névideológiát minél szélesebb társadalmi körben elterjessze, és ennek révén az ideológia által hordozott hatalmi érdeket, az idegen családnevet viselı közösségek névmagyarosítását minél teljesebb sikerrel megvalósítsa. A diszkurzív úton megoldandó feladat rendkívül nagy horderejő és felelısségteljes volt. Nem szabad szem elıl tévesztenünk ugyanis, hogy a 19. század Magyarországán a cél egy liberális polgári nemzetállam létrehozása és kibontakoztatása volt. Ez a társadalmi ideál viszont az európai viszonylatban is meghatározó polgári értékeket és normákat követte, melyekhez az esztétikai kultúra ápolása és az ahhoz főzıdı szoros viszony vagy a racionális és módszeres életvezetésre való hajlam és törekvés mellett éppúgy hozzátartoztak olyan értékek is, mint a szabadság és a tolerancia, a mások tisztelete és elismerése, a sokféleség elfogadása (vö. KOCKA 1988: 26 8). Márpedig ez utóbbi értékeknek legalább

11 MAITZ PÉTER: A szent ügy 17 látszólagos tiszteletben tartása teljességgel kizárta a közvetlen kényszer alkalmazásának lehetıségét az idegennek tartott családnevek viselıivel szemben. Éppen ezért aztán a kitőzött hatalmi célt, amelynek törvényi vagy rendeleti elıírás útján való elérése ennél fogva nem lehetett legitim és így nem volt vállalható, diszkurzív úton, a képviselt ideológiának a közbeszéd útján való elterjesztése révén kellett megvalósítani. A névmagyarosítási propaganda részét képezı szövegek szerzıi ennek tudatában is vannak; az egyik névmagyarosítási propagandakiadványban például erre vonatkozóan a következıket olvashatjuk: (4) Olyan viszonyokat kell teremteni, hogy szent kötelességnek tartsa mindenki rossz, idegen neve helyett minél jobb és csupán magyar nevet fölvenni! De ebben nem mennék odáig, hogy akarata ellenére is magyar nevet kapjon bármely idegen nyelvü polgártársunk, vagy kényszer folytán elkeseredjék, vagy megbántva érezze magát. Nincs szükségünk erıszakra, de annál nagyobb szükség van állandó és rendszeres munkára (LENGYEL 1917: 47; kiemelés az eredetiben). Kényszer alkalmazása helyett tehát a sorok szerzıje, mint láthatjuk, erıszakmentes meggyızési módszerek alkalmazását szorgalmazza. Ezeket azonban (árulkodó módon) nem nevezi meg konkrétan, hanem eufemisztikus, személytelen kifejezések mögé bújtatva Olyan viszonyokat kell teremteni, szükség van állandó és rendszeres munkára legföljebb csak sejtetni engedi. Az egyik legfontosabb, a propagandaszövegek szerzıi által gyakran bevetett meggyızési stratégia azonban az eufemisztikus megfogalmazás ellenére is jól látszik. Ez pedig a morális nyomás alá helyezés, melynek során az érintetteket azáltal igyekeznek rábeszélni a névmagyarosításra, hogy az eredeti, nem magyarnak tartott családnév megtartását a megfelelı nyelvi eszközök segítségével felelıtlen, bőnös, kirekesztı stb. magatartásként ábrázolják. A fenti idézetben ezt a célt mindenekelıtt negatív jelzık (rossz, idegen) szolgálják, de emellett az idézett szövegrész elsı sorának eufemisztikus megfogalmazása sem takar mást, mint a külsı nyomásgyakorlás burkolt szorgalmazását. Hogy a névmagyarosítási propagandaszövegek szerzıi ezt a külsı, társadalmi nyomást milyen diszkurzív stratégiák segítségével hozták létre, s milyen egyéb manipulatív meggyızési eszközöket vetettek be, az alábbiakban látni fogjuk. 6. A meggyızés diszkurzív stratégiái. A névmagyarosítás körül zajló társadalmi diskurzus célja, amint fent már szó esett róla, mindenekelıtt abban állt, hogy a nem (eléggé) magyarnak tartott családnevet viselı egyéneket úgy vegye rá a névmagyarosításra, hogy eközben ıseiktıl öröklött családnevük viseléséhez főzıdı jogukat legalábbis látszólag tiszteletben tartja. A feladat ennek megfelelıen tulajdonképpen abban állt, hogy a megfelelı argumentációs és retorikai stratégiák révén (a KDE stratégiafogalmának értelmezéséhez l. WODAK et al. 1998: 73 5) és a megfelelı nyelvi eszközök segítségével az idegen családnevet viselıket meggyızzék a képviselt névideológia által hordozott meggyızıdések, értékek és célok helyességérıl, és rávegyék ıket ezek átvételére. Ehhez mindenekelıtt manipulatív manıverekre volt szükség, melyek leginkább azáltal beszélték rá az érintetteket a névmagyarosítás szükségességére, hogy egyfelıl az eredeti név megtartását politikai, morális érvekre vagy éppen hétköznapi érdekekre hivatkozva megbélyegezték, másrészt pedig az idegen nevüket megtartókat diszkurzív eszközökkel kirekesztették, azaz a nemzeti közösségen kívülre helyezték.

12 18 TANULMÁNYOK Stratégia NYOMATÉKOSÍTÁS A külsı veszély, egzisztenciális fenyegetettség evokációja A névmagyarosítás politikai és morális kérdéssé emelése ÉRDEKKÉNT LÁTTATÁS A névmagyarosítás kollektív érdekként való beállítása inklúzió, unifikáció ( mindanynyian egy csónakban evezünk stratégia) A névmagyarosítás személyes érdekként való beállítása exklúzió/disszimiláció NYOMÁSGYAKORLÁS A nemzeti érdekek sérüléséért viselt felelısség átruházása Az idegen név viselésének, viselıinek morális és politikai ellehetetlenítése GYENGÍTÉS ÉS LEPLEZÉS Argumentációs modellek/toposzok A névmagyarosításnak a nemzeti megmaradás, felemelkedés feltételévé nyilvánítása Tekintélyre hivatkozás (argumentum ad verecundiam) A közösen átélt gyötrelmek toposza A nyelvi és etnikai csoportkülönbségek háttérbe szorítása A nemzeti egység és összefogás szükségességének és akaratának hangsúlyozása A magyar családnév identitásteremtı, csoportkohéziós funkciójának hangsúlyozása Az idegen név megtartásával járó negatív következmények sulykolása (argumentum ad consequentiam, argumentum ad baculum) A magyar név, a névmagyarosítás pozitív voltának és következményeinek sulykolása (argumentum ad consequentiam) A magyar teljesítmények nem magyarként való külföldi elismeréséért viselt felelısség vádja A magyarság elszigeteltségének toposza Az idegen nevet viselık magyar nemzeti identitásának kétségbe vonása, elvitatása Inkonzisztens érvelés, logikai ellentmondások a megbélyegzı kijelentések gyengítése, ellensúlyozása érdekében Megvalósítási eszközök A NÉVMAGYAROSÍTÁS HARC metaforája Szakrális metaforák (szent ügy, nemzeti keresztség stb.) Patetikus retorikai és stíluseszközök Referenciális asszimiláció (személydeixis: T/1. személyő névmások és igealakok) Pozitívan konnotált minısítések, mirandumok Az idegen nevet viselık magyar-ként való (explicit inkluzív) kategorizálása Referenciális disszimiláció (személydeixis: T/3. személyő igealakok és névmások) Negatívan konnotált minısítések, antimirandumok Az idegen nevet viselık idegen-ként való (explicit exkluzív) kategorizálása Pozitívan konnotált minısítések, mirandumok Negatívan konnotált minısítések, antimirandumok Inszinuációk, evokációk, allúziók Szuggesztív retorikus kérdések Referenciális meghatározatlanság (határozatlan névmás és névelı, általános alany) Explicit és implicit hasonlatok, analógiák Eufemizáló metaforák, metonímiák (pl. AZ IDEGEN NÉV VISELÉSE BETEGSÉG) Kvantifikátorok (nem egészen, sok, többnyire, nem mindig stb.) Megengedı modalitás Deiktikus/lexikális inklúzió 1. táblázat: A névmagyarosítási propaganda legfontosabb diszkurzív stratégiái

13 MAITZ PÉTER: A szent ügy A szent ügy. A névmagyarosítási propaganda egyik elsıdleges fontosságú konkrét feladata abban állt, hogy a névmagyarosításoknak a szóban forgó névideológia révén létrehozott, állítólagos nemzetpolitikai jelentıségét diszkurzív úton kidolgozza és hatásosan megjelenítse, ezáltal pedig a névmagyarosítást társadalmi üggyé emelje. A szövegek tanúsága szerint ennek az egyik leggyakrabban használt eszköze a névmagyarosítás transzcendentális, szakrális magasságokba emelése volt, amit a szövegek szerzıi nyelvileg mindenekelıtt szakrális metaforák és hasonlatok révén értek el. (Ez a szakrális metaforika a nyelvi nacionalizmusra általában is jellemzı, sıt nemzeteken átívelı sajátságnak tőnik, amennyiben például a német nemzeti diskurzusban is fontos szerepet játszik; vö. GARDT 1999: 92, 2000: 247 8, valamint STUKENBROCK 2005: ) Ennek köszönhetıen válik a névmagyarosítás a szövegekben például nemzeti keresztséggé, elmaradása vétek-ké, bőn-né, de ezt a jellegzetességet látjuk az alábbi idézetben is, ahol a névmagyarosítás feltőnıen erıteljes pátosz kíséretében nagy ügy-ként, illetve szent ügy-ként jelenik meg: (5) Vegyük kezünkbe mindnyájan a nagy ügyet és szüntelenül irtsuk az idegent és lángoló lelkesedéssel, egy akarattal vigyük diadalra a szent ügyet, hogy a név nyomán a valóságban is szülessen meg, a vér és könny után a boldog, a nagy, a hatalmas, az egységes új Magyarország! (LENGYEL 1917: 12) A nagy és a szent melléknevek mellett a névmagyarosítás ügye itt azáltal nyer még nagyobb nyomatékot, hogy azt a szerzı metaforikus eszközök segítségével harcként ábrázolja. Olyan harcként, mely összefogással diadalra vihetı az idegen ellenében. A NÉVMAGYARO- SÍTÁS HARC fogalmi metafora segítségével a szöveg írója tehát egyúttal a külsı fenyegetettség képzetét is kelti, melynek hátterében egy kontúr nélküli, meg nem nevezett ellenség: az idegen áll. Ez ugyanúgy unifikációs, illetve kohéziós stratégiaként szolgál, mint az imperatívuszos felhívás az ellenség elleni közös harcra többes szám második személyő, felszólító módú igealakok segítségével. Ugyanilyen kohéziós stratégiát testesít meg nem utolsósorban a közösen átélt gyötrelmek toposzának kijátszása, ami itt nyelvi szinten egy hatásos metonímia segítségével mint vér és könny realizálódik. Az idézet utolsó mondatában végül a névmagyarosítási diskurzus transzformatív, illetve konstruktív makrofunkcióját láthatjuk megnyilvánulni. 2 A családnév és a névmagyarosítás olyan eszközként jelennek meg, melyek segítségével a status quo megingatható, sıt lebontható, vér és könny végképp a múlté lesznek, helyükön pedig egy sor kontraszttal teli, pozitív jelzı és mirandum 3 segítségével a szerzı egy új identitást, egy megváltozott, egyértelmően pozitív kollektív énképet igyekszik megrajzolni. 2 A diskurzusok WODAK és munkatársai (1998: 43) szerint négy különféle társadalmi makrofunkciót tölthetnek be. Egy diskurzus lehet egyfelıl konstruktív, amennyiben meghatározó szerepet játszhat adott társadalmi viszonyok létrehozásában, kialakításában. Másfelıl lehet restauratív, amennyiben a status quo ante helyreállítását és ennek igazolását szolgálja. Harmadszor szolgálhatja a status quo fenntartását és megerısítését, s végül de nem utolsósorban betölthet transzformatív, illetve destruktív funkciót, azaz fontos szerepet játszhat a fennálló status quo átalakításában és lebontásában. 3 A mirandum fogalma alatt a politikai nyelvészetben olyan ideológiailag kötött politikai jelszavakat értünk, melyek pozitívan konnotált jelentést hordoznak; olyan lexémákat, melyeknek a

14 20 TANULMÁNYOK 6.2. A névmagyarosítás mint kollektív érdek. A névmagyarosítási propaganda által megoldandó másik konkrét diszkurzív feladat az érintettek arról való meggyızése volt, hogy a névmagyarosítás fontos közös érdeket testesít meg; legalább annyira az egész nemzet érdeke, mint amennyire maguké az érintetteké. Ehhez egyfelıl érvekre volt szükség, másfelıl pedig retorikai és nyelvi inklúziós (befogadási) stratégiákra, melyek az összetartozás és ezáltal az érdekközösség látszatát kelthették. Ennek a diszkurzív feladatnak az egyik konkrét megoldását láthatjuk például az alábbi idézetben: (6) Keletindiában kutató jeles honfitársunkról pedig így írt nemrég a legelıkelıbb berlini lap:»es gelang dem bekannten d e u t s c h -englischen Forscher Sir Aurel Stein Bruchstücke eines Dialektes zu sammeln [«] (Vossische Zeitung. Beilage I. 28). Bezzeg Aranyt, Eötvöst, Jókait hiába akarná eltulajdonítani a német sógor. Ez csak egy-két szempont, amelybıl sajnálhatjuk, hogy annyi jó magyarnak idegen a neve (SIMONYI 1917: 201 2, kiemelés az eredetiben). Az idézett szövegrészben elıször is a névmagyarosítási propagandának egy gyakran felbukkanó argumentációs toposzát fedezhetjük fel: nem magyar családnevet viselı magyar tudósok és mővészek nagy teljesítményeit a külföld nem magyar teljesítményként ismeri el, hanem az általuk viselt családnév nyelvi jellegének megfelelıen más nemzetek javára írja. E helyzet igazságtalanságának érzékeltetésére veti be a szerzı az eltulajdonítani igenevet, amely azt a tudatot hivatott erısíteni, hogy a magyarság így az idegen családneveknek köszönhetıen erıszakos, bőnös cselekedet áldozatává válik. A névmagyarosítás útján az erıszakos igazságtalanság ellen folytatandó harc közös érdekként való beállítása két különbözı inklúziós stratégia révén történik az idézett szövegrész utolsó mondatában. Egyfelıl deiktikusan, egy konkrétan nem meghatározott referenciájú, de egyértelmően inkluzív, azaz a megszólított olvasót is magában foglaló többes szám elsı személyő igealak segítségével: sajnálhatjuk, azaz az érdekek közössége révén mindanynyiunk számára sajnálatos, ami történik. Az inklúziónak, tehát a névmagyarosítás közös érdekként történı ábrázolásának másik eszköze az idegen nevet viselık jó magyar-ként való kategorizálása, ami kettıs funkciót tölt be. Egyfelıl a mi-csoport, a magyar nemzeti közösség értékes tagjaiként láttatja az idegen családnevet viselıket is, másfelıl pedig a jó melléknév révén morális kontrasztot teremt, hogy az igazságtalanság mértékét még nagyobbnak láttassa: éppen és kifejezetten a jó magyarok azok, akik ilyen módon igazságtalanság áldozataivá lesznek. E két inklúziós manıver révén az érintettek két tekintetben is a névmagyarosítás érdekeltjeiként tőnnek fel. Egyrészt a nemzet tagjaiként, akik számára a magyar családnevek viselése a külvilág számára történı nemzeti önkifejezés eszközeként kollektív nemzetpolitikai érdeket testesít meg. Másfelıl mint szuverén egyének, hiszen éppen ık azok az ártatlan, jó magyarok, akikkel nemzeti identitásuk elvitatása révén igazságtalanság történik. politikai retorikában elsısorban az a funkciójuk, hogy pozitív jelentésük révén erısítsék a politikai csoporttudatot, illetve a csoportlojalitást; vö. pl. GIRNTH 2002: A nemzeti diskurzus központi mirandumainak pl. az egység, szabadság, függetlenség fıneveket vagy a polgári, haladó mellékneveket és azok származékait tarthatjuk. Ha egy ilyen politikai jelszó negatívan konnotált jelentéstartalommal bír, antimirandumról beszélünk.

15 MAITZ PÉTER: A szent ügy 21 A korszak egy másik propagandakiadványában megjelenik az a gondolat is, hogy a névmagyarosítás segítségével a magyar történelem fekete lapjai is átírhatók, megszépíthetık: (7) A történelem folytonosságát kell e téren is helyreállítanunk! Ugy kell magyarosítanunk, mintha ezer esztendı óta mind magyarok lennénk és azok maradtunk volna. Ugy kell irányítanunk ezt a dolgot, mintha zavartalan történelmi fejlıdés alapján magyar törzsbıl származva, mindenki magyar nevét örökölte volna! [ ] Ez a teremtett és rekonstruált magyarság olyan legyen, mintha szervesen fejlıdött volna! (LENGYEL 1917: 211; kiemelés az eredetiben) Az idézet elsı két, a szerzı által kurziválás révén külön ki is emelt mondata azt a xenofób attitődöt mutatja, mely a nacionalizmusoknak legtöbbször általánosságban is jellemzı sajátsága. A mondatokban megfogalmazott állítások mögött megbújó elıfeltevés szerint az allogén származású csoportok politikai integrációja megszakította a nemzet történelmének folytonosságát, megfosztotta a nemzetet identitásától, elidegenítette önmagától. A társadalmon belüli etnikai sokféleség természetellenes állapotként, rendellenes történelmi fejlıdés eredményeként jelenik meg, amely azonban a névmagyarosítás révén utólag legalábbis látszólagosan korrigálható és korrigálandó. A szövegrész explicit és implicit állításai szerint ezért a rendellenes állapotért az idegen családnevet viselı közösségeket terheli ugyan a felelısség, nyílt vád azonban az idézetben nem hangzik el, és diszkurzív kirekesztésre (exklúzióra) sem kerül sor, épp ellenkezıleg: a többes szám elsı személyő igealakok következetes használata révén az érintettek inklúziója történik meg. Ezáltal a szenvedésekkel teli közös múlt képe jelenik meg az olvasó elıtt; az idézet sorai a névmagyarosítást végsı soron olyan aktusként láttatják, mely lehetıvé teszi a közös nemzeti múlt sötét fejezeteinek kiradírozását, és ezáltal fontos kollektív érdekeket szolgál. Ez a deiktikusan megvalósított inklúzió, csakúgy mint a közös múlt képzetének nyelvi úton való létrehozása, természetesen csak nyelvbe kódolt manipulatív unifikációs stratégiák, melyek célja pusztán a meggyızést szolgálandó a mindannyian egy csónakban evezünk benyomását kelteni. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a megszólított, azaz a névmagyarosításra rábeszélendı, nem magyar eredető etnolingvisztikai csoportok a magyar történelemnek csak egy késıbbi szakaszában érkeztek Magyarországra, a magyar történelemben és szenvedésekben ebbıl fakadóan legföljebb csak részben osztoznak sıt utóbbiért az érvelés logikája szerint tulajdonképpen maguk is, de ıseik mindenképpen felelısek A névmagyarosítás mint egyéni érdek. A következı idézetben a névmagyarosítás már nemcsak a nemzeti mi-csoport kollektív érdekeként jelenik meg, hanem olyan aktusként is, mely az érintetteknek saját, személyes érdekében (is) áll: (8) Lapozzátok át ezt a könyvet és akinek magyar nyelv- és történeti érzéke van, az egyet fog érteni velem, mikor azt mondom, hogy annyi szépség, erı, annyi nemzeti energia és annyi kincs rejlik a nemzet névanyagában, hogy ha megértik és keresztülviszik ezt az irányzatot, akkor nagyot emelkedik a nemzet szellemi értéke és részben még szebbek lesznek nevükben az uj magyarok, mint amilyenek a régi magyarok (LENGYEL 1917: 211; kiemelés az eredetiben).