Meghasonlás? A politikai korrektség bírálata Nyugat-Európában

Átírás

1 Paár Ádám Meghasonlás? A politikai korrektség bírálata Nyugat-Európában Európában és az Egyesült Államokban egyre többen kérdőjelezik meg a politikailag korrekt beszédmód létjogosultságát. A közhangulat változását jelzi, hogy olyan, az Európán kívüli és kelet-európai bevándorlás célországainak számító államokban, mint Hollandia, Dánia és Svédország, a legutóbbi választásokon a bevándorlásellenes pártok jelentősen növelték a támogatottságukat, kihasználva a lakosság széles rétegeinek a félelmeit. Az Európai Unió keleti tagállamaiban, mindenekelőtt Magyarországon, Romániában és Bulgáriában nem a bevándorlókkal, hanem a szociálisan leszakadó roma lakossággal való együttélésből származó konfliktusok jelentik a táptalajt a jobboldali rendszerellenes szervezetek számára. A politikailag inkorrekt beszédmód terjedése különösen nehéz helyzetbe hozza a baloldali pártokat, amelyek identitásképző értékeiket a szolidaritást, a társadalmi igazságosságot, a szociálisan leszakadó rétegek, köztük a bevándorlók védelmét és emancipációját érzik fenyegetve. Mindeközben egy olyan új pártcsalád kialakulása zajlik a jobboldalon, amelynek tagjai az Osztrák Szabadságpárt, a Holland Szabadságpárt, a nemrégen megalakult Szabadság nevű német párt és az egyelőre bizonytalan sorsú amerikai Tea Party mozgalom a liberális értékek védelmében, populista eszközökkel támadják a kisebbségi csoportok állami támogatását

2 Ezek a politikai szervezetek a jóléti állam és a multikulturalizmus válságtüneteire rezonálnak: az állami gondoskodás helyett az egyén felelősségét, a (többségi) társadalom értékeinek relativizálása helyett a mindenki számára kötelezően előírt értékrend elfogadását, a politikai korrektség helyett a problémák és a felelősök őszinte megnevezését hangsúlyozzák. Elfogadják a demokráciát, nem vállalnak közösséget a szélsőjobboldallal, de a tradicionális konzervatív pártoktól jobbra helyezkednek el a politikai palettán. Népszerűségük alapja, hogy a közélet íratlan etikai normáival szakítva nyíltan kimondják, kiket tartanak felelősnek a társadalom állapotáért, és ezért a jobbközép és a baloldali pártokhoz képest őszintének tűnnek a választók számára. Az elemzés az egész Németországot felkavaró Sarrazin-ügy hátteréből kiindulva arra keresi a választ, hogy miért növekszik a politikai korrektség elutasítása a baloldali pártok tagságának körében is. Vajon Magyarországon a kisebbségi kérdésben elfoglalt véleménykülönbség mennyire jelenthet veszélyt a baloldal támogatottságára? A német példa Egyetlen európai országban sem reagál olyan érzékenyen a politikai elit és a közvélemény a rasszista ízű hangütésre, mint Németországban. A Sarrazin-ügy azonban megmutatta, hogy még egy olyan patinás, nagy múltra visszatekintő párt, mint a Németországi Szociáldemokrata Párt, a kontinentális szociáldemokrata pártok egyik vezető ereje sem képes elejét venni annak, hogy a párton belül teret nyerjen a politikailag inkorrekt nyelvezet

3 A Bundesbank elnökségének tagja, Thilo Sarrazin ez év szeptemberében megjelent könyve meglehetősen sötét képet festett Németország jövőjéről. Berlin egykori szociáldemokrata szenátora kifejtette a könyvében, hogy a muszlim lakosság nagy része nem akar integrálódni a többségi társadalomba, és a nagyobb gyermekvállalási kedv következtében fokozatosan demográfiai fölénybe kerül. Sarrazin nemcsak általában bírálta a muszlimokat, hanem rasszista ízű fejtegetésbe bonyolódott: a társadalom állítólagosan növekvő elbutulását közvetlenül a muszlimok és általában a szociális segélyre szoruló rétegek arányának növekedéséből vezette le. Sarrazin érvelését Angela Merkel kancellártól és Christian Wulff államfőtől az SPD vezetéséig a politikai elit egésze elítélte. Az ügy rámutatott arra, hogy a politikai elit és a társadalom ebben a kérdésben elszakadt egymástól, mert a volt szenátor könyve azonnal bestseller lett. A CDU-tól a Linkéig mindegyik párt tagságában voltak olyan csoportok, amelyek ellenezték Sarrazin megbélyegzését, mondván, hogy ő csak kimondta azt, amit sokan gondolnak. Sarrazin - akinek pártból való kizárásáról később született döntés - azzal védekezett, hogy ő csak felhívta a figyelmet a kényes társadalmi kérdésekre. Az ügy megmutatta, hogy a politikai korrektség demokratikus követelményével kapcsolatban még az SPD sem egységes. Ez nem tett jót az SPD imázsának, hiszen korábban a szociáldemokraták törekedtek leginkább a migráns lakosság megnyerésére, valamint 2010 februárjában élesen kritizálták Guido Westerwellét, az FDP elnökét, amikor Sarrazinhoz csaknem hasonló vehemenciával kritizálta a Harz IV segélyezetteket. A szociáldemokrata párttagság jelentős része úgy vélte, hogy Sarrazin csupán szembesítette a pártvezetést és a politikai elitet a valós problémákkal, a németek és a bevándorlók együttélésének nehézségeivel. A párt tagjainak 50%-a helytelenítette az egykori szenátor kizárását

4 Arra már kevesen figyeltek fel, hogy Sarrazin legalább olyan éles kritikát fogalmazott meg a német többségi társadalommal, mint a muszlimokkal szemben. Amennyiben a könyvben megfogalmazott állításokról lehántjuk a politikailag inkorrekt érveket, akkor érzékelhető, hogy a szerző a többségi társadalmat (is) bírálja: a német gazdaság funkcionális zavarai, a munkaösztönzők elégtelen működése, az individualista életvitel terjedése, a többségi társadalom körében a gyermekvállalási kedv csökkenése, a munkakultúra hanyatlása is oka a társadalmi problémáknak. Sarrazin érvelése ebben a tekintetben egybevág a holland Geert Wilders retorikájával. Wilders programjában is csak a muszlimellenességet fedezik fel a bírálói, holott alapvetően azt a holland társadalmat kritizálja, amelyik a tolerancia és a multikulturalizmus örve alatt közömbösen viszonyult a szubkultúrák elburjánzásához, a különböző etnikai és vallási közösségek elidegenüléséhez, és ezzel maga idézte elő a kulturális konfliktusokat. Sarrazin eltávolítása a pártból és a Bundesbank elnökségéből nem oldja meg a problémát. Az SPD csapdába került. A hagyományos szociáldemokrata érték, a szolidaritás azt kívánja, hogy a párt megvédelmezze a migránsokat és általában a leszakadó rétegeket. Azonban az SPD azt kockáztatja, hogy a tagság egy része szembefordul a pártvezetéssel, és más pártok felé orientálódik, amelyek határozottabban képviselik a többségi értékrend tiszteletét. A baloldal válsága és a politikai inkorrektség offenzívája Az SPD tagságának reakciója a Sarrazin-ügyben arra figyelmeztet, hogy a politikai korrektség bírálata éppúgy jellemző az európai baloldalra, mint a jobboldali pártokra. Ennek az oka, hogy a bevándorlók a baloldali pártok potenciális szavazóbázisát alkotó fizikai munkás és alkalmazotti rétegek számára jelentenek versenytársat

5 Európa több országában megkezdődött a korábban szociáldemokrata segédlettel létrehozott jóléti állam leépítése, ami azt eredményezi, hogy egyre többen kénytelenek megküzdeni a szűkülő szociális vívmányokból való részesedésért. Mindeközben frusztrációt okoz a baloldali pártok vezetésében és tagságában, hogy több országban (így Nagy-Britanniában, Németországban és Svédországban) éppen a baloldal kényszerült a jóléti állam korrekciójára, hivatalos pártmagyarázatok szerint azért, hogy ellenállóbbá tegye az új idők kihívásaival szemben, és a lényegét megőrizhesse, de ezzel jelentős érdeksérelmeket okozott számos rétegnek. A szociáldemokrata és szocialista pártok idővel átvették a liberális nyelvezetet, amivel hagyományos munkavállalói bázisuk egy részét eltaszították. A munkavállalók hatékonyabb érdekvédelmét háttérbe szorította az elvont szolidaritás. Az egyenlőség eszméje előbb esélyegyenlőséggé szelídült, majd pusztán az egyenlő esélyek feltételeinek megteremtésére korlátozódott. Nem csoda, hogy sok kiábrándult szavazó elfordult a baloldali pártoktól, mert úgy érezték, hogy azok nem mondanak semmit a problémáikról. Ugyanakkor a szociáldemokrácia azon igyekezetében, hogy a migránsok integrációját elősegítse, és a korántsem csak migránsok alkotta leszakadók rétegét felemelje, elhanyagolta a kapcsolatok ápolását hagyományos bázisával, a kékgalléros munkássággal és az alkalmazottakkal. A gyűjtőpárttá válás tendenciája és a pártkötődés fellazulása a baloldalt hátrányos helyzetbe hozta. A szociáldemokrata és szocialista pártok tágra nyitották a kapuikat, törekedtek a munkáltatókkal, a gazdasági érdekcsoportokkal és az értelmiséggel való jó viszony kialakítására, de eközben fokozatosan elveszítették szocializációs szerepüket. Ennek következtében pedig a fiatal munkásság fogékonnyá vált a jobboldali rendszerellenes pártok retorikájára, mivel azok számukra is érthetően fogalmazták meg a társadalmi problémákat, és nem törődtek a politikai korrektség kultuszával, sőt annak megvetésével hívták fel magukra a figyelmet

6 A kilencvenes években az új jobboldali, olykor rendszerellenes pártok meghódították a korábban baloldali bázishoz tartozó munkásság rétegeit. Ausztriában például az Osztrák Szabadságpárt támogatottsága a munkásság részéről egy időben felülmúlta a szociáldemokratákét: 1999-ben a szakmunkás végzettségűek 31%-a szavazott Haider pártjára, az összmunkásságon belül pedig 12 százalékponttal többen voksoltak a Szabadságpártra, mint a baloldalra. Bár ez nem csupán az idegenellenes retorikára vezethető vissza, az eredményben hangsúlyosan megjelent a problémákra választ találni nem tudó szociáldemokratákból való kiábrándulás és a rendpárti fellépés iránti igény. A Brit Nemzeti Párt és a német szélsőjobboldali pártok szintén megnyerték a munkássorsú fiatalok egy részének támogatását. Felvethető a kérdés, hogy Magyarországon vajon van-e fogadókészség a baloldalon a politikai korrektség felmondása iránt. A kérdés jogosultságát az adja, hogy a es európai parlamenti és a 2010-es országgyűlési választásokon a Jobbik éppen azokban az északkelet-magyarországi körzetekben volt képes támogatottságának növelésére, amelyek korábban az MSZP egyik hátországát alkották. Bár a Jobbik regionális sikereinek hátterében valószínűleg elsősorban a szocialista szavazók alacsony választási részvétele állt, mégsem lehet elmenni a probléma mellett, hogy a politikailag korrekt nyelvezetet használó baloldal nem volt képes az északkeleti országrészben a lakosság többségének az elérésére. A Jobbik előretörésére jó példa a október 3-i önkormányzati választás, amelynek során a párt jelöltje Tiszavasváriban megszerezte a polgármesteri széket. Az MSZP a roma lakosság mozgósítására sem volt képes, dacára az évek hosszú során használt antirasszista nyelvezetnek. A Jobbik sikere és a permanensen antirasszista és antifasiszta retorikát használó MSZP viszonylagos sikertelensége élesen rávilágít arra, hogy a magyar társadalomban hasonlóan a nyugat-európai társadalmakhoz a politikai korrektség trónfosztása zajlik

7 Szerepet játszott ebben, hogy idővel az antirasszizmus témakörében tartott tömegrendezvények voltak hivatottak pótolni a szakpolitikai eredményeket. Ahogyan Kállai Ernő kisebbségi ombudsman fogalmazott: szinte hetente alakultak rasszizmusellenes mozgalmak, amelyek aztán párteseménnyé silányodtak. Eközben az MSZP vezetése nem vette figyelembe, hogy a roma-magyar együttélés nem az antifasizmus, nem is csupán a rasszizmus elfogadottságának a kérdése, hanem olyan össztársadalmi probléma, amely a baloldali választói rétegeket is érinti, hasonlóan ahhoz, ahogyan Nyugat-Európában a muszlimellenesség sem csupán a jobboldali választók körében jelentkezik. Következtetések A politikai korrektség elleni támadások mind a hagyományos jobbközép, mind a balközép pártokat kihívás elé állítják. Ma már korántsem csupán a rendszerellenes erők, hanem az európai politikai élet fősodorbeli szereplői (pl. Guido Westerwelle, Thilo Sarrazin, Nicolas Sarkozy) is feszegetik megnyilvánulásaikkal a politikai korrektség határait, hol a tartós munkanélkülieket, hol a migránsokat, hol a romákat állítva bűnbakként a jóléti állam visszaszorulása és a válság által frusztrált, a hagyományos pártrendszerből kiábrándult közvélemény elé. Az állampolgárok nagy része csalódott a politikai elitben, mert úgy érzik, hogy annak tagjai nem törődnek a problémáikkal, magukra hagyták őket. A német liberálisok meghatározó alakja, Hildegard Hamm-Brücher hazájára vonatkozóan úgy vélte, hogy a mai politikusoknak nincsen valódi kapcsolata a választókkal, egyre kevesebb köztük a példakép

8 Ebben a helyzetben a társadalom széles rétegei elkeseredettek, és hajlamosak a szociális bűnbakképzésre, ami a mérvadó politikusokat és pártokat hozza kínos helyzetbe, hiszen a szélsőséges erőkkel való versenyre kényszerülnek. Különösen a baloldali pártoknak van nehéz dolga, mert a szolidaritás és a versenyképesség összehangolása mellett valamilyen választ kell találniuk a növekvő bevándorlás- és kisebbség-ellenesség problémájára, amelyik, noha a felszínen gyakran a befogadó társadalom és a kisebbségek kulturális konfliktusaként jelentkezik, szorosan beágyazódik a munka világába. A szociáldemokráciát mindig a politikai korrektség melletti elkötelezettség jellemezte, de félő, hogy a kisebbségi csoportok melletti túlzott kiállás a hagyományos választói bázist (a kékgalléros munkásságot és az alkalmazotti réteget) a jobboldal irányába taszítja, minthogy a leszakadó, szociálisan és kulturálisan hátrányos rétegek arányának növekedésével a régi munkásság egyre kevésbé tekinti magát a jóléti állam haszonélvezőjének. Az állam szociális feladatainak szűkítése szükségszerűen kiélezi a konfliktusokat azon rétegek között, amelyeket a baloldal egyaránt igyekszik megnyerni magának. Az eddig fejlemények alapján megállapítható, hogy a hátrányos helyzetű csoportok számára folyósított transzferek növelése a kulturális konfliktusok kiéleződésével, a bűnözés növekedésével, illetve a biztonságérzet gyengülésével és a terrorizmustól való félelemmel együtt a bevándorlás-ellenes és jobboldali rendszerellenes pártok helyzetét könnyítette meg. Másfelől viszont veszélyes tendencia volna, ha a szociáldemokraták a liberálisokkal és a konzervatívokkal együtt végleg lemondanának a politikailag korrekt közbeszéd érvényesítéséről

9 Az 1968 óta az európai és észak-amerikai politikai kultúra részének tekintett politikai korrektség ugyanis nem a problémák elfedésére, hanem az együttélés kereteinek kialakítására szolgál. A politikai korrektség pusztán egy keret, nem pedig fétis, ezért rugalmasan alkalmazható a körülményekhez. A fősodorbeli jobb- és baloldali pártok egyetlen lehetősége, hogy a politikai korrektség abszolutizálása és az ellenérvek egyoldalú ignorálása helyett mindegyik fél érveinek meghallgatására és méltányos elemzésére törekednek, mert csak ez lehet az alapja a közéleti és kulturális viták megoldásának. Ha nem sikerül értelmes vitát kezdeményezni a bevándorlás és az integráció kérdésében, akkor az európai társadalmak még sok Thilo Sarrazin-ügynek néznek elébe