A személyiség fogalma és vizsgálati módszerei: mérés, kutatás, elmélet Oláh Attila, Gyöngyösiné Kiss Enikő Megjelent: Gyöngyösiné Kiss Enikő, Oláh Attila (szerk.) (2007): Vázlatok a személyiségről a személyiség-lélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. Bevezető gondolatok A személyiség laikus és tudományos megközelítése A hétköznapi életben megismerkedünk valakivel, a kapcsolat lehet, hogy felszínesnek indul, de később esetleg barátság vagy szerelem alakulhat belőle. Az ismerkedés első pillanatától kezdve fontos lehet számunkra, hogy az új személyt minél gyorsabban megismerjük, kialakítsunk egy képet róla, vajon milyen viselkedés várható a részéről irányunkban. A másik személy felől várható reakciót annál jobban be tudjuk jósolni, minél pontosabban ítéljük meg tulajdonságait, vagyis a személyiségét. A másik teljes személyiségének a megismeréséhez hosszabb idő szükséges, sok alkalom és szituáció igazolja vissza számunkra feltételezéseink helyességét, illetve ad lehetőséget a teljes személyiség megnyilvánulásának. Idővel a személyiség mélyebb aspektusaiba is beleláthatunk, a másik ember élettörténetének megismerésével a személyiségalakulás tényezőire is ráláthatunk. Az élettapasztalatok növekedésével és sok ember megismerése után a mindennapi életben jó emberismerőkké válhatunk, különösen, ha eközben tárgyilagos viszonyulásunkat minél jobban meg tudjuk őrizni. A tudományos megismerés a laikus, hétköznapi megismeréssel szemben minőségében más lehetőségekkel bír. Míg a hétköznapi életben látásmódunkat, értékítéletünket egyéni élettapasztalataink szubjektivitása és saját személyiségünk jellegzetessége mindenkor befolyásolja, a tudományos megismerés lehetőséget ad a személyiség objektív, egzakt megközelítésére. A fejezet további részében részletesebben kifejtjük a tudományos megismerés módszereit, amelyek lehetővé teszik a személyiség pontosabb, korrektebb feltérképezését. Például a matematikai statisztikai eljárások segítségével kérdőívek, tesztek szerkeszthetők, melyek rövid idő alatt képesek a személyiség több aspektusának a megragadására. A klinikai
esettanulmány készítésével a személyiségalakulás egyéni történeti aspektusairól is képet kaphatunk. A tudományos megismerés módszereivel nem csak objektívabban és rövidebb idő alatt válunk képessé mások megismerésére, hanem a személyiség felépítéséről, komplexitásáról és működéséről teóriákat alkothatunk, vagyis lehetővé válik a különböző személyiségelméletek megszületése a személyiség struktúrájáról és funkcionális működéséről. A könyv későbbi fejezeteiben részletesebben ismertetjük a legjelentősebb személyiség-lélektani irányzatok nézőpontját. A személyiség fogalma, a személyiség megközelítésének elméleti perspektívái A személyiség fogalma eredendően a latin eredetű persona szóból származik, mely kifejezés a személy mellett színpadi álarcot, szerepet, színészt is jelentett. Ha jól meggondoljuk, már az eredeti jelentéskör tartalmazza a szó mai hétköznapi jelentését, miszerint ezt a fogalmat akkor használjuk, ha valakinek olyan karakterére, egyéniségére gondolunk, mely jellemző áthatja a többi vonását is (pl. sportos személyiség), vagy a szó másik jelentésében a személy olyan jellegzetességét emeljük ki vele, ahogyan az mások számára megnyilvánul (állandó tulajdonságok). A személyiségpszichológia mint tudomány számára még ma is kiindulópontnak számíthat Allport klasszikusnak számító 1961-es definíciója, miszerint a személyiség azon pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése az egyénen belül, amelyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkodását (magyarul: Allport, 1980. 39. o.). A definíció utal arra, hogy a személyiség szoros összefüggésben van a fizikai, testi működéssel, rendszerszerű struktúrából áll - melyet dinamikusan egymásra ható folyamatok jellemeznek -, és a személyiség megnyilvánulása viselkedésének, gondolkodásának jellegzetes egyediségében jelenik meg. A személyiség annyira összetett dolog, hogy minden alkalmas módszert fel kell használni a tanulmányozására - javasolta továbbá a személyiségpszichológusok számára Allport, aki ezen tudományterület alapköveit rakta le és az első szakkönyv szerzője. A személyiség nem kizárólag a pszichológia birodalma, tanulmányozása a tudományok összefogását igényli. A genetikától kezdődően az élettan, az alkattan, az endokrinológia, az antropológia, a szociológia - összefoglalóan a biológiai, a pszichológiai és társadalomtudományok
módszereinek együttese vezethet el a személyiség lényegi jellemzőinek, működési sajátosságainak megismeréséhez. A személyiségpszichológiát mint tudományterületet két nagy alapkérdés foglalkoztatja. Az egyik az egyéni különbségek ténye, vagyis annak a kérdésköre, hogy az ujjlenyomathoz hasonlóan nincs két egyforma személyiség. Választ kell adni a nyilvánvalóan tapasztalható egyéni variabilitás okaira és meg kell találni azokat a módszereket, amelyek alkalmasak a sokféleség leírása és tanulmányozása mellett az általánosítható jellemzők feltárására is. A másik alapkérdés, hogyan működik a személyiség, milyen (egyedi és általánosítható) személyen belüli folyamatok hatására viselkedünk olykor másokhoz hasonlóan, olykor pedig a kizárólag ránk jellemző módon. Nyilvánvalónak látszik, hogy az egyéni különbségek tanulmányozása és a személyen belüli (intraperszonális) folyamatok megismerése más és más módszert igényel. Az a gazdag módszertani eszköztár amivel a személyiségpszichológia birodalmában találkozunk, tág megközelítésben ezért úgy tematizálható, hogy léteznek az egyéni különbségek leírására és feltárására szolgáló valamint a személyiség működési sajátosságainak tanulmányozására kidolgozott módszerek. A személyiség tanulmányozásának másik dilemmája arra vonatkozik, hogy mit kezdjünk az önbeszámolón, a megfigyelésen és a műszerek útján szerzett információkkal, különösen akkor, ha ezek nem egy irányba mutatnak? A válasz erre a dilemmára Allport nyomán továbbra is az számunkra, hogy minden információra szükségünk van, ha teljes és átfogó képet akarunk alkotni a személyiségről. Az önbeszámolóból származó adatok bármilyen szubjektívek azért nélkülözhetetlenek, mert olyan élményeket, véleményeket, attitűdöket közvetítenek, amelyhez kizárólag csak úgy juthatunk hozzá, ha a vizsgált személyt megkérdezzük. A személyiség privát világa csak így tanulmányozható. A másik személy megfigyelése akkor lehet objektív, ha egyszerre több ember végzi. A megfigyelésekből származó egyező vélemények esetén objektív adatokról beszélhetünk, hasonlóan azokhoz a mérésekhez, amelyeket műszerekkel végzünk vagy sztenderdizált teszt-helyzetekben veszünk fel. Amennyiben egy személy mást állít magáról, mint ahogy azt a megfigyelők látják vagy a műszer mutatja, az nem mérési vagy módszertani probléma, hanem olyan adat, amit összefüggésbe kell hozni a személyre vonatkozó egyéb információkkal. A személyiség megközelítésének két alapvető típusát különböztethetjük meg, az idiografikus és a nomotetikus megközelítést. Az idiografikus megközelítés a személyiség egyediségét hangsúlyozza, és azt vallja, hogy nincs két olyan személy, akit ugyanazok a tulajdonságok jellemeznének, vagy akik ugyanazon tulajdonságok mentén összehasonlíthatóak lennének. E
felfogás szerint a személyiség teljesen egyedi szerveződésű, egy egyedileg létrejött individuum, mely semmilyen más minőséggel össze nem vethető. Az idiografikus felfogás az egyediség létrejöttének jellemzőit és sajátosságait kutatja, a személyiség kialakulásának egyedi történetiségére és átélésmódjára fókuszál. Szemléletéből fakadóan az eset-centrikus megközelítés és leírás jellemzi. Ez a nézőpont hagyományosan a történeti és szellemtudományi diszciplínákra jellemző. A nomotetikus megközelítés ezzel ellentétben a törvényszerűségek feltárásával foglalkozik, amely nem az egyedi jellemzőket, hanem az általánosan működő szabályszerűségeket keresi a személyiség vonatkozásában. A nomotetikus felfogás szerint bizonyos jellemzők (például a személyiségvonások mentén) az emberek összehasonlíthatók egymással, ennek következtében lehetővé válik a személyiség mérése és az emberek egymáshoz való viszonyítása is. (Például a lelkiismeretesség vonásának tekintetében az emberek összehasonlíthatóak egymással, hogy kire mennyire lesz jellemző ez a tulajdonság). A nomotetikus megközelítés az általános szabályszerűségek, törvényszerűségek feltárásával a hagyományosan természettudományos megközelítés perspektíváját jeleníti meg. A személyiségpszichológia ismeretanyagában és annak alkalmazásban az idiografikus és a nomotetikus felfogás valójában ki kell, hogy egészítse egymást: a törvények nem lesznek hasznosíthatóak, ha az egyén szintjére nem tudjuk lehozni azokat az alkalmazás során, és az egyediség változatossága pedig önmagában nem sokat tud mondani, amikor az általános szabályszerűségeket akarjuk megismerni. A személyiség fogalmának tisztázása után tekintsük át, milyen főbb elméleti irányzatok születtek meg a 20. században a személyiség struktúrájára és működésére vonatkozóan (az egyes felfogásokat a kötet későbbi fejezetei részletesen tárgyalják). A személyiség humángenetikai és evolúciós pszichológiai, biológiai megközelítésének eredményei főként a 20. század utolsó felében váltak igazán izgalmassá a személyiséglélektan számára. A humángenetika elsősorban az egyéni különbségek genetikai alapjainak vizsgálatát tűzi ki célul, és ebben a tekintetben megkülönböztethető az evolúciós pszichológiától, amely a viselkedés fajra jellemző veleszületett késztetéseit tanulmányozza. A humán-genetikusok egyetértenek abban, hogy a gének nem jelentenek merev determinizmust az emberi viselkedésre és gondolkodásra nézve. Inkább befolyásolják, kanalizálják a viselkedést: olyan érzékszervi struktúrákat, idegrendszeri mechanizmusokat, egyedfejlődési utakat hoznak létre, amelyek bizonyos személyiségtípusok kialakulását valószínűsítik. Ebben
azonban fontos szerep jut a környezetnek, hiszen a genetikai diszpozíciók (hajlamok, képességek) a mindenkori környezeti tényezőkkel kölcsönhatásban fejeződnek ki. A humángenetika alapvetően három olyan alapvető módszert alkalmaz, amelyben az egyik tényezőt - vagy a genetikai vagy a környezeti hatásokat - kontrollálják, miközben a másiknak a viselkedésre gyakorolt hatását mérik, ezek a következők: a családfakutatás, az ikervizsgálatok és az örökbefogadáson alapuló vizsgálatok (részletesebben lásd lejjebb). A személyiség genetikai tényezőinek kutatásában fontos szerepet tölt be a temperamentumok vizsgálata, mely tulajdonságok már gyermekkortól jellemzik az egyént. Az öröklött tényezők azonosításán túl további fontos kérdést jelent a humángenetika számára a környezet befolyásának a meghatározása az öröklött adottság tekintetében. Az öröklött és veleszületett adottságok kibontakozása ugyanis mindig egy bizonyos szocializációs miliőben megy végbe. A genetikai vizsgálódások egy harmadik területe a molekuláris genetika, amely arra vonatkozóan keresi a választ, hogy pontosan milyen gének vesznek részt az adott személyiségvonás kialakításában, ezek hol találhatók, és hogyan működnek. Az ilyen vizsgálatok továbbá arról adhatnak információt, hogy milyen élettani és pszichológiai mechanizmusokon keresztül fejeződnek ki az adott hatások, az öröklött tényezők az anyagcsere melyik pontján kezdik el működésüket, és hogyan befolyásolják azokat az idegrendszeri területeket, amelyek fontos szerepet játszanak személyiség kialakításában. Amint már korábban említettük, az evolúciós megközelítés azokkal a viselkedési megnyilvánulásokkal foglalkozik, amelyek az adott fajra jellemzőek (ezek az un. fajspecifikus viselkedésformák). Az emberi természet mélystruktúráját alkotó motivációk, hajlamok, tanulási képességek az evolúció során jöttek létre, mint a természeti és társadalmi környezethez való alkalmazkodás eszközei. Ezek az adottságok, motivációk, hajlamok meghatározott módon szervezik meg a környezetre adott válaszokat, amelyek konkrét sajátosságaikat tekintve azonban mindenkor magukon viselik az adott társadalmi kontextus jellegzetességeit is. A személyiség átfogó biológiai megközelítése, amely a fentebb említett genetikai tényezők és az evolúció felől közelít a személyiséghez, összességében a diszpozícionális megközelítés egyik aleseteként tekinthető. A személyiség megismerése szempontjából ez a nézőpont egyértelműen rávilágít arra, hogy a személyiség tanulmányozása a különböző tudományok összefogásával lehet eredményes. Ezen a területen a korrelációs kutatási stratégiák dominálnak, amelyek a temperamentum és személyiségvonások valamint a genetikai tényezők együtt járását vizsgálják ikrekkel végzett kutatások során. A történeti hűség kedvéért meg kell említeni, hogy az első ikervizsgálatokat Francis Galton (1822-1911) végezte az
örökletes és a környezeti tényezők relatív hatásának tisztázására. Az öröklődés személyiségre gyakorolt hatásának elemzésére újabban a viselkedésgenetika vagy magatartásgenetika keretében születnek módszertani újítások, amelyek a puszta korrelációk kimutatásán túl azt is feltárják, hogy mekkora a genetikus tényezők hozzájárulása egy tulajdonság kialakulásához. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy az egypetéjű ikerpároknál tapasztalt korrelációs értékeket összevetik a kétpetéjű ikreknél megállapított együtt járásokkal. Azoknál a tulajdonságoknál valószínűbb a genetikai tényezők szerepe, amelyek esetében az egypetéjű ikreknél magasabbak a korrelációs együtthatók. Az adoptáció-kutatás, amelyben az örökbe fogadott gyermek és az örökbe fogadó szülők illetve a gyermek és a biológiai szülők közötti hasonlóságot mérik szintén ígéretes stratégia az egyes tulajdonságok örökletességének meghatározásában. Azoknál a jegyeknél, amelyekben erősebb a gyermek és a biológiai szülők hasonlósága, a genetikus tényezők hatása valószínűsíthető. Az emberi géntérkép és az egyének markáns tulajdonságai közötti kapcsolat elemzése mint kutatási stratégia a többféle gén által meghatározott személyiségjegyek megismeréséhez nyújthat jövőbeli lehetőséget. A biológiai megközelítés azon irányzatában, amely az agyi struktúrák és a személyiség tényezők összefüggésének elemzése, vagy a hormonműködés és a magatartás alakulása közötti kapcsolat feltárása áll a középpontban, az agyműködés tanulmányozására szolgáló vizsgáló eszközök tökéletesítése és az új műszerek megjelenése hozhat előrelépést. Ugyancsak ígéretes a pszicho-neuro-immunológia fejlődése, amely az immunológiát, az idegtudományokat, az endokrinológiát, a pszichológiát és a magatartástudományokat átfogó új tudomány. Ennek a területnek a művelői többek között olyan összefüggéseket tártak fel, amely bizonyos személyiségjegyek pl. optimizmus és a hatékonyabb immunműködés kapcsolatára világítanak rá. A vonás- és diszpozicionális megközelítés jelenti a 20. századi személyiség-lélektani felfogás egyik nagy irányát, amelynek a története egészen Allport munkásságáig vezethető vissza, aki 1936-ban Odberttel együtt egy 18 000 kifejezésből álló listát készített az emberek közötti egyéni különbségek leírására. A vonáskutatók a nyelv kifejezéseiben vélik megtalálni az alapvető személyiségtulajdonságokat; a személyiségjellemzők együtt járását, összetartozását pedig a faktoranalízis matematikai módszerével közelítik meg. A személyiségjellemzők (vonások) csoportosítása révén jutunk el a személyiség főbb dimenzióihoz vagy faktoraihoz, amelyek minden emberre több-kevesebb mértékben jellemzőek lesznek (például a már említett lelkiismeretesség skálán minden ember valamilyen érték mentén elhelyezhető). A személyiség alapdimenzióinak vizsgálatával foglalkozott
többek között Cattell, Eysenck, az un. Nagy Ötök (Big Five) kutatói (a vonáselméletek részletes bemutatását ld. a 3. fejezetben). Ezeket a megvalósulásukban különböző módszereket az a szemlélet hozza közös nevezőre, hogy minden személyiség azonos vonásokból épül fel, az egyének egyedisége pedig abból adódik, hogy az egyes vonások viselkedést meghatározó szerepe fejlettségük függvényében egyénenként más és más. A diszpozícionális nézőpont módszertani terméke a személyiség profil, amely az egyéniség megértésének a kulcsa. A személyiség profil olyan, a vonáskombinációkat tükröző mérési eredmény, amely egyszerre jelzi az egyének közötti különbséget (ilyenkor a személyt a többiekhez viszonyítva szemléljük) és az individuum egyediségét (amikor az egyén vonásainak erősségét egymással összevetve tanulmányozzuk). Példaként az alábbi 1. ábrán két személy (A és B) személyiség profilja látható a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőívvel mért 21 személyiségvonás mentén. 1. ábra. A és B személy személyiségprofilja a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőívvel mért 21 tulajdonság mentén. Az ábrán bemutatott két személy lényegesen különbözik, és az is jól látható, hogy a két személy, ha a saját vonásaikat vetjük össze egymással, szintén egyedi mintázatot mutat, akár két különböző ujjlenyomat.
A mai személyiségpszichológia egyik igazán érdekes pontja, hogy a vonáskutatások és a temperamentumkutatások (veleszületett személyiségjegyek) eredményei egymással összefüggésbe hozhatók. Fény derült az utóbbi időben arra, hogy a faktoranalízis módszerével nyert fő személyiségfaktorok (pl. Big Five ) nem kis mértékben örökletesek is (ld. a könyv 2. fejezetében). A 20. század nagy személyiség-lélektani irányzatát képviselik a pszichodinamikus teóriák, ahova többek közé Freud, Jung, Szondi mélylélektani felfogása is sorolható. Közös ezekben a szemléletekben, hogy a személyiség hajtóerejét valamilyen ösztön, vagy belső késztetés jelenti. Az említett pszichológusok elsősorban a praxisukban előforduló esetek alapján hozták létre a személyiség struktúrájáról és működéséről vallott nézetüket. Közös bennük az is, hogy elfogadják a tudattalan lelki minőségét vagyis nem csak a tudatos lelki jelenségekkel foglalkoznak sőt, alapvetően a tudattalanban lejátszódó lelki folyamatok és ennek következményei érdekelték őket. Az említett három teoretikus a tudattalan három különböző funkcióját írta le a személyes tudattalan, a kollektív tudattalan és a családi tudattalan vonatkozásában. A mélylélektani irányzatok közös kiindulópontja a freudi pszichoanalízis és a tudattalan felfedezése, amelyet később Jung és Szondi is a maga módján továbbvitt. A pszichoanalitikus nézőpont, amint már említettük, a tudattalan tanulmányozását állította középpontba, ezt tekintette a személyiség kulcsának. Freud az álomfejtés módszerét a lelki élet megismeréshez nélkülözhetetlen eszköznek tartotta, számára ez a módszer volt a királyi út a tudattalanhoz. Az álomanalízisen kívül az elszólások, nyelvbotlások, elírások, névelfelejtések és viccek tanulmányozását - mint a tudattalan folyamatok megértésére alkalmas eljárást - szintén fontosnak ítélte. Freud a páciens problémáinak megismeréséhez - a tudattalan feltárásához - a szabad asszociációs módszert alkalmazta, amelynek során a személyt arra bátorítjuk, hogy ne ellenőrizze gondolatait, hanem azonnal mondjon ki mindent ami felmerül benne, még akkor is, ha az közönségesnek, logikátlannak, zavarba ejtőnek vagy nem oda illőnek tűnik számára. A mélylélektan klasszikus képviselői közül C. G. Jung a tudattalan tanulmányozására Freudhoz hasonlóan használta az álomanalízist, az aktív imaginációt (amely képi asszociációk sorozatának megalkotását igényli a vizsgált személytől egy kulcsélményből kiindulva), és ő volt az egyetlen a pszichoanalízis klasszikusai közül, aki vizsgálatokat is végzett az általa kidolgozott Szóasszociációs Teszt alkalmazásával annak bizonyítására, hogy az élmények eltitkolását és a gyötrő, fájdalmas komplexusokat tudományos eszközökkel is ki lehet mutatni. Bár a Szóasszociációs Teszt ötletgazdája a pszichometria atyjának tekinthető Francis Galton (1822-1911) volt, Jung közölte az első
adatokat arra vonatkozólag, hogy megnő a vizsgálati személy reakcióideje azoknál a szavaknál, amelyek valamilyen titkolt cselekvésével (pl. egy bűntett elkövetésével) vagy egy megoldatlan konfliktusával (komplexusával) kapcsolatban állnak. A Szóasszociáiós Teszt jungi változatának lényege, hogy olyan hívószavakat exponál, amelyek összefüggésben állnak a vizsgált kérdéssel. Pl. egy bűncselekmény esetében, amit a vizsgálati személy tagad (ha tudjuk azt, hogy az áldozatot késsel ölték meg, akkor a sztenderd hívó szó közé behelyezi a kés szót és azt nézi, hogyan alakul a gyanúsított esetében az asszociációs reakcióidő erre a tesztingerre a 100 szóra számított átlagos reakció időhöz képest). Jung a reakcióidő ellenőrzésén túl vizsgálta az asszociációs teszt alatti légzés változását is. A 2. ábra egy olyan személy adatait mutatja be, aki kocsmai verekedés közben ölt meg késsel egy személyt. 2. ábra. Egy személy (aki késsel ölt meg valakit) reakcióideje a kés hívószára az asszociációs tesztben.
Válaszaiból egyértelműen kitűnik, hogy a szúróeszközök és a palack (kocsma) mint a helyszín tudósítója érzelmileg úgy felkavarták, hogy reakcióideje szignifikánsan megnőtt ezekre a leleplező ingerekre (kés, palack). A tesztek közül a pszichoanalízis számára a személyiség megismerésének vizsgáló módszere a projektív eljárás. A projektív eljárásokat szintén a tudattalan folyamatok mérésére alkalmas eszköznek tekintik a pszichoanalitikus szemlélet képviselői. A projektív tesztek azon a meggondoláson alapulnak, hogy az egyént az is jellemzi miként fog fel, miként értelmez bizonyos helyzeteket, ábrákat, mit vetít bele saját énjéből, élményanyagából olyan kevéssé strukturált tesztingerekbe, amelyekbe mindenki azt vetíthet bele, amit akar. (A pszichoanalízis által is fontosnak ítélt projektív eljárásokat a későbbiekben mutatjuk be). A neoanalitikus perspektíva a pszichoanalízisből kinőtt, Freud utáni analitikus megközelítéseket reprezentálja. Jellemző erre az időszakra, hogy annyi Freud utáni, de Freud mellett valamilyen szempontból lándzsát törő megközelítés lép színpadra, ahány markáns tudós és elméletalkotó személyiség művelte a pszichológia tudományát ezen a területen. A pszichoanalitikus irányzat nagy történeti fordulópontjait jelentették ezen belül az énpszichológiai és a tárgykapcsolati teóriák megjelenése, míg az előző a freudi ösztön-énről az én működésére teszi át a hangsúlyt, addig az utóbbi a korai személyiségfejlődés speciális jellemzőire hívja fel a figyelmet. Az én-pszichológia szemszögéből nézve a személyiségmérés a projektív és az objektív módszerek kombinációján nyugszik. Ennek az a háttere, hogy az én-pszichológusok számára a tudattalan konfliktusok akkor válnak fontossá, ha azok kapcsolatba kerülnek az énnel. Ebből egyenesen következik az, hogy a projektív módszereket kiegészítve fontosabbnak ítélik azokat a vizsgáló módszereket, amelyekkel a tudatosan állást foglaló ént vehetik górcső alá. A kompromisszumos eljárás egyik példája Loevingernek az Én-fejlődés Mondatkiegészítés Tesztje, amely egy félprojektív eljárás annak vizsgálatára, hogy az egyén az én-fejlődés szintjén hol helyezkedik el. A én-pszichológiai megközelítésen túl a pszichoszociális és tárgykapcsolati szempontú irányzatok személyiségmérési eljárásai alapvetően a különböző játékterápiás módszerek és a kötődés vizsgálatára kidolgozott eljárások. (Az analitikus irányzatokról a negyedik fejezet nyújt bővebb tájékozódást.) A személyiség fenomenológiai irányzata a Husserl által leírt filozófiai módszert alkalmazza a pszichológiában. A személyiség-lélektanban a fenomenológiai megközelítés a személyek szubjektív tapasztalatára helyezi a fő hangsúlyt, mely tapasztalatok mentén minden személy a maga egyedi módján észleli a körülötte lévő világot. Az élmények szubjektív megtapasztalása
következtében alakul ki a személyiség egyedisége, vagyis az egyes személyek sajátos, egyéni eltérései és jellegzetességei. Ebből fakadóan az irányzat követőinek alapvető kérdése, hogyan lehet és kell megérteni az embereket az alapján, ahogyan látják önmagukat és a körülöttük lévő világot. A fenomenológiai szemlélethez köthető a humanisztikus személyiségpszichológia vagy más kifejezéssel a mozgalom az emberi lehetőségek kibontakoztatására (human potential movement), melynek két kiemelkedő alakja Carl Rogers és Abraham Maslow volt. A humanisztikus pszichológiai szemlélet teoretikusai és követői egyetértenek abban a kiindulópontban, hogy az emberi természet eredendően jó, és megfelelő környezeti feltételek mellett minden személy képes a növekedésre, vagyis képességeinek a kibontakoztatására, személyisége fejlesztésére (az önmegvalósítás vagy más szóval az önaktualizáció belső szükségletét hangsúlyozzák). Maslow a személyiséget egészlegességében, dinamikájában és célra törő irányultságában fogja fel. Az egészleges vagy más szóval holisztikus szemléletben a személyiség integrált egész, mely nem ismerhető meg az egyes részek egymásra hatásának eredményéből. Jellemző az irányzat felfogásmódjára, hogy bírálja azokat a személyiségelméleteket, amelyek a pszichopatológiára alapozva építik fel az egészséges személyiség működésének modelljét. Az egészséges ember rendelkezik biológiai meghatározottságú belső természettel, amelyek potenciákat jelentenek, hogy milyenné válhat az ember. Ez a belső természet állandóan aktualizálódni vagyis megvalósulni szeretne, a környezet feladata ennek a támogatása. Teóriájukban az önaktualizáció az egész életen keresztül tart, az ember a célok elérése után új célokat tűz ki, maga ez a soha meg nem álló folyamat a személyiségfejlődés alapja. A humanisztikus pszichológia alkalmazásában a másik ember felé irányuló általános humanisztikus-filozófikus attitűdöt képvisel, a teória eredményessége a pszichológia kísérleti módszerével történő visszaigazolása szempontjából kevésbé hozzáférhető. A fenomenológiai szemléletű pszichológusok nem preferálják a kérdőíveket. Számukra az egész személyiség fontos, ezért az interjú kerül előtérbe, amely alapján a teljes életút és jövő kibontható. A cél a belső, szubjektív világ megismerése. A megértés fontosabb, mint a személyhez köthető rideg számok. Ennek a nézőpontnak a preferált mérőeszköze a Q-rendezés, a módszer lényege, hogy a vizsgálati személy az őt leíró tulajdonságok sorát úgy rendezi el, hogy kiemeli mi az, ami őt markánsan jellemzi és melyek azok a vonások, amelyek rá egyáltalán nem jellemzőek. Erre a Q-rendezésre megkérhető más is, aki az adott személyt ismeri, de úgy is eljárhatunk, hogy a személyt arra kérjük, jellemezze magát olyannak, amilyen szeretne lenni (én-ideál mérése). Az én-ideál és az aktuális én közötti eltérés többek között arra világít rá, milyen a személy önértékelése. Ha az ismerősök Q-rendezését vetjük össze a személy saját
jellemzésével, arról kaphatunk információt, milyen a vizsgált személy önismerete. A humanisztikus nézőpont központi fogalma az önmegvalósítás. Az önmegvalósítással együtt járó vonások mérésére ez a megközelítés kidolgozta a Személyes Orientáció Leltárt-t (Shostrom, 1974). Aki ebben a kérdőívben jól teljesít, az hatékonyan él a jelenben, belülről irányítottan viselkedik, reálisan képes összekötni a jelent a múlttal és a jövővel. A humanisztikus pszichológia által mért fő jellemzők: az önirányítás, az önelfogadás, a felelősségvállalás és a bizalom. A fenomenológiai nézőponttal összhangban a személyes konstrukciók felfogása is azt képviseli, hogy mindenki aszerint él, amilyen elméletet alkot magának arról a valóságról, amelynek központi szereplője. A tapasztalataink mentén konstruáljuk meg mi vár ránk, mit tehetünk, milyen támogatással számolhatunk embertársaink részéről. Ha szeretnénk előre jelezni vagy megérteni az emberek viselkedését tudnunk kell azt, hogy milyen konstrukciókkal bírnak a világról. A konstrukciók feltárásának eszköze a Kelly által kidolgozott Szerepkonstrukció-Repertoár Teszt (részletesebben ld. a hatodik fejezetben). A tanuláselméleti és a szociális-kognitív irányzat egészen Skinner behaviorista személyiség-felfogásáig vezethető vissza. A klasszikus behaviorizmus szerint a pszichológia vizsgálati tárgya csakis a viselkedés lehet, ami objektív, jól megfigyelhető és leírható az inger és a reakció függvényében. (A szervezet az őt érő inger hatására bizonyos válaszreakciót hoz létre, vagyis az irányzat az un. S-R (inger-reakció) formula érvényességéből indul ki). Skinner számára a személyiség ebből kifolyólag nem is igazán létező fogalom - legalábbis mint önálló struktúra -, ugyanis a személyiség szerinte nem más, mint a viselkedés megerősítéséből (vagy meg nem erősítéséből) kialakuló jellemző reakciómódok összessége. A tanuláselméleti megközelítésnek mindazonáltal fontos eredményei születtek a viselkedésterápiák, illetve később a kognitív-viselkedésterápiák területén (ld. viselkedészavarok terápiás kezelése). A később születő szociális-kognitív teóriák már meghaladták az inger-reakció függvényében történő gondolkodásmódot, a viselkedés létrejöttében a személyiség és a környezet interakciójára építenek. Mischel és Shoda kutatásai elsősorban arra fókuszálnak, hogy a személyiségjellemzőkön túl megállapítsák a létrejövő viselkedés kialakulásában a környezeti tényezők szerepét (kiindulópontjuk szerint egy bizonyos személyiségjeggyel rendelkező személy is viselkedhet különbözőképpen az adott helyzet függvényében). Kutatási eredményeik alapján a személy és a környezet interakciója mentén születik meg az adott viselkedés (pl. egy szorongó ember is bizonyos szituációra szorongással reagál, míg más szituációban kevésbé jelenik meg a szorongás, vagyis a szorongás aktuális mértéke a szituáció
függvénye). A szituáció visszahat az adott személyiségjegy megjelenésére, ill. annak mértékére. Bandura szintén meghaladja a klasszikus behaviorista modellt, szociális tanuláselméletében a létrejövő viselkedés szempontjából a társas megerősítés szerepére hívja fel a figyelmet. A szociális tanuláselmélet követői számára már nem fontos egy eredeti drive vagy ösztönszükséglet megléte (pl. agresszió) a viselkedés létrejötte magyarázataképpen, a viselkedés elsajátítható pusztán a társ viselkedésének megfigyelése következtében (modellkövető tanulás). A szociális-tanuláselmélet kutatói többek között leírják a behelyettesítő (vikariáló) megerősítés jelenségét, miszerint mások viselkedését és annak megerősítő következményét megfigyelve mi magunk is hajlamosak vagyunk a megfigyelt társ viselkedése szerint cselekedni. Pozitív megerősítést tapasztalva követhetjük a látott viselkedést, negatív megerősítést tapasztalva pedig kerülhetjük azt. Összegezve a szociális-kognitív teóriák perspektívája elsősorban a társas környezet hatására irányul, ezen belül pedig arra a kérdésre, hogy a társas helyzet miképp hat vissza a szituációbeli érzéseinkre, gondolkodásmódunkra és viselkedésünkre. A tanuláselméleti perspektíva központi tétele, hogy az ember viselkedése a korábbi tapasztalatai alapján előre jelezhető. Ebben a megközelítésben többek között központi szerep jut annak, hogy az egyén milyen elvárásokat fogalmaz meg tapasztalatai alapján a jövőbeli hatékonyságára vonatkozólag. Az én-hatékonyság, a belső kontroll attitűd mérési eljárásai ennek a nézőpontnak a keretében születtek. Az én-hatékonyság érzése azt jelenti, hogy a személy bízik abban, hogy amire képes, azt megvalósítja, akárhogyan is alakulnak a körülmények. A belső kontroll attitűd arra a korábbi tapasztalatokra épülő meggyőződésre utal, hogy ami velünk történik, az elsősorban rajtunk múlik. Ez az irányzat a kognitív tényezők szerepét helyezi előtérbe, ezért módszertanában is önjellemző skálák és kérdőívek, az énhatékonyságot mérő kérdőívek és a külső-belső kontroll attitűdöt vizsgáló skálák dominálnak. A személyiség önszabályozás-szempontú megközelítése új keletű irányzat, jelenleg főleg az elméleti alapokat fekteti le, mérési eljárásai kimunkálás alatt állnak. Ennek a megközelítésnek a központi fogalma az én-tudatosság, amelynek mérhetjük a személyes és társas aspektusát. A személyes én-tudatosság állapotában a belső folyamatainkon (érzéseinken, vágyainkon, indulatainkon, impulzusainkon) uralkodunk, a társas én-tudatosság állapotában külső megnyilvánulásainkat (agresszív viselkedés, félénkség, rajongás) tartjuk kontroll alatt. A
személyes én-tudatosság állapotában a belső iránytűnk a társas én-tudatosság állapotában a szociális tükör szerint tájékozódunk. A fentiekben azok a nagyobb 20-21. századi személyiség-lélektani irányzatok kerültek megemlítésre, amelyek döntő hatást gyakoroltak a személyiségről vallott felfogásunkra. A bemutatott irányzatok közösek abban, hogy noha sok esetben egymástól teljesen különböző perspektívát képviselnek, mindegyiküknek van önálló mondanivalója a személyiségre, a személyiség struktúrájára, illetve funkcionális működésére vonatkozóan. Az ismeretek integrációja a tudomány és az Olvasó további feladata. A személyiség mérésének tudományos alapjai: a reliabilitás, a validitás és a standardizálás A személyiség objektív mérésének egyik alapvető feltétele, hogy a személyiségre vonatkozó adataink hitelesek legyenek és az adatgyűjtés módja kerüljön el mindenféle prekoncepciót előzetes megítélést a vizsgált személyre vonatkozóan. Maga a mérési eljárás sokféle lehet, két fő típusaként alkalmazhatunk megfigyelői értékeléseket (ebben az esetben a megfigyelők szolgáltatják az adatokat, ez történhet interjú formájában vagy akár egy osztályozóskála révén történő értékelés mentén), vagy önjellemzéseket (ebben az esetben a vizsgált személyek maguk nyilatkoznak érzéseikről, viselkedésükről). Az objektív mérés két alapvető kritériuma a reliabilitás (megbízhatóság) és a validitás (érvényesség). A továbbiakban ezt a két kritériumot fejtjük ki részletesebben. A mérés akkor lesz megbízható, ha következetes és megismételhető. A reliabilitás így azt a kritériumot jelenti, hogy a megfigyelt személy jellemzőit tekintve a vizsgálatok későbbi megismétlésekor is ugyanazt az eredményt kapjuk. A reliabilitás kérdéskörét áttekintve több alkritérium teljesítése is felmerül. A reliabilitással kapcsolatos egyik elvárás a belső konzisztencia megléte. A belső konzisztencia kritérumát úgy teljesíthetjük, hogy a személyiség egy aspektusára vonatkozóan több kérdést is felteszünk a kérdőívben (vagyis több mérést is végzünk ugyanarra a jelenségre vonatkozóan), ezáltal kiszűrve az egyszeri mérés okozta véletlenből fakadó hibákat. Egy összeállított kérdőív esetében többek között a felezéses megbízhatóság (split-half) módszerével állapítható meg a kérdőív belső konzisztenciája. Ez azt az eljárást takarja, hogy az adott jellemzőre vonatkozó tételeket két csoportba osztjuk, megfelezzük. Ezután a két félskála pontértékeit külön-külön összeadjuk majd a két értéket korreláltatjuk egymással. A belső konzisztencia akkor lesz
megfelelő, ha az egyik félskálán elért magasabb érték a másik félskálán elért magasabb értékkel jár együtt, ami a két félskála közötti erős pozitív korrelációt jelenti, vagyis, hogy mindkét félskála ugyanazt a személyiségjellemzőt méri. A reliabilitás egy másik kritériuma az időbeli stabilitás. Ez azt jelenti, hogy a különböző időpontokban mért értékeknek nagyjából meg kell egyezniük, követve azt az elképelést, hogy a személyiségtulajdonságokat alapvetően a stabilitás jellemzi, vagyis azok várhatóan nem változnak meg rövid időn belül. Az időbeli stabilitást az ismételt méréssel lehet igazolni (testretest reliability), vagyis a személyiségtesztet két különböző alkalommal veszik fel, a jó megbízhatósággal rendelkező teszt esetében a második alkalommal ugyanazokat a mutatókat tekintve hasonló értékeket kell, hogy kapjunk mint az első alkalommal. (Így akik első alkalommal magas pontértéket szereztek egy bizonyos adottság tekintetében, másodszor is magasat érnek el, illetve fordítva.) A reliabilitás egy harmadik kritériuma az értékelő megbízhatósága. A kritérium teljesülése akkor kerül szóba, amikor megfigyelők által végzett értékelésen nyugszik a személyiségmérés. A megfigyelő értékelését ebben az esetben egy másik megfigyelő értékelésével vethetjük egybe. Ha a megfigyelők hasonlóan értékelnek, osztályzataik magasan korrelálnak egymással, és a mérés közben teljesül az értékelői megbízhatóság kritériuma (inter-rater reliability). Az objektív mérés egy másik feltétele a validitás vagyis az érvényesség. Az érvényesség arra a problémára utal, hogy vajon amit mérünk, tartalmában valóban az a jelenség-e, amit az adott esetben mérni szeretnénk, és nem valami más. Például, ha a szorongásosságot akarjuk mérni, akkor a feltett kérdéseink valóban ezzel kapcsolatosak és nem a depresszióval. A validitás tekintetében is számos elvárásnak kell eleget tennie mérőeszközünknek, ezek közül az alábbiakban néhány legfontosabbra hívjuk fel a figyelmet. Az érvényesség egyik legalapvetőbb kritériuma a fogalmi validitás (konstruktum-validitás). A fogalmi validitás a korábban említett példa alapján jól érthető, a mérőeszközünk (mutatóink) megalkotásakor arra kell ügyelnünk, hogy az valóban azt a jelenséget (elméleti konstruktumot, személyiségtulajdonságot) tükrözze, ami kutatási célkitűzésünk. Például a szorongás mint személyiségvonás vizsgálatakor a kérdőív tételeit a szorongás különböző megnyilvánulási formái alapján kell összeállítani, ami mentén a válaszadók megítélhetik magukat (vagy másokat) e vonás mentén. A konstruktum-validitás egyik legfontosabb mutatója a kritérium-validitás. A kritériumvaliditás alkalmazásakor viselkedésmutatókat vagy képzett megfigyelők osztályozásait használják fel külső kritériumként és ezt vetik össze a mérőeszköz által kapott
eredményekkel. A viselkedésmutató megfigyelése a fenti példánk szerint az lehet, hogy megfigyeljük a személyeket, mennyire szorongóak vagy sem egy kísérleti helyzetben, majd a látott viselkedést összevetjük a mérőeszközünk által mutatott értékkel. Ha a viselkedés korrelál a mérőeszköz által mutatott értékkel, akkor a teszt teljesíti a kritérium-validitás feltételét. Külső kritériumként nem csak a laboratóriumi viselkedést, hanem a vizsgált személy kiképzett megfigyelők általi értékelését is használhatjuk (például a megfigyelő interjút készít a személlyel, és ez alapján ítéli meg az adott tulajdonság mértékét). A konstruktum-validitás egy másik formája a konvergens-validitás. A konvergens-validitás esetében egy olyan további mutatót is alkalmazunk, ami összefüggésben áll a mérni kívánt konstruktummal (annak mutatójával), de nem teljesen azonos vele. Ebben az esetben azt várhatjuk, hogy a két mutató értékei egy irányba mutatnak (konvergálnak), de sosem lesznek teljesen azonosak. Például elvárásaink alapján a szorongásosság összefügghet az alárendelődéssel, ebben az esetben a két mutató hasonló irányt, de különböző értéket kell, hogy jelezzen (megerősítve elvárásunkat, hogy a két jelenség összefügg, de nem azonos egymással). A diszkrimináció-validitás kritériumának való megfelelésképpen azt tudjuk ellenőrizni, hogy a mérőeszközünk ne olyan dolgot mérjen, ami nem a kitűzött célunk. A diszkriminációvaliditás során azt tudjuk kizárni, hogy az általunk mért mutató nem korrelál egy másikkal, tehát kizárhatjuk, hogy kutatásunk eredménye valamilyen más jelenséggel is magyarázható lenne. Az érvényesség számos további lehetséges kritériumának megemlítése és felsorolása helyett már csak egyet emelünk ki az alábbiakban, a válaszbeállítódás szerepét. A válaszbeállítódás problematikáját szintén több tényezőre lehet bontani. A válaszbeállítódás jelensége általánosságban arra utal, hogy a kérdőív válaszadói hajlamosak elfogultsággal kitölteni a kérdőívet. Ennek az elfogultságnak több oka lehet, azonban következményében mind a kérdőívben vizsgált jelenség és eredményeink torzításához vezet. Az elfogultságnak vagy a válaszbeállítódásnak amint már említettük, több oka is lehet. Az egyik jellemző ok a szociális elvárásoknak való megfelelés torzító hatása, vagyis a kitöltő személy nem szeret szembenézni olyan tulajdonságával, amit az adott társadalom nem tart kívánatosnak, ezért nem a valóságnak megfelelően tölti ki a tesztet. A probléma elkerülésére több lehetőség is adódik, a megoldások egyike egy olyan skála beiktatása a kérdőívbe, amely kifejezetten a szociális elvárásoknak való megfelelési igényt méri fel a személynél, ha ez magas értékű lesz, a teszt értékelésekor figyelembe kell venni ennek jelentését.
A válaszbeállítódás jellegzetességei között tartjuk számon azt a jelenséget is, hogy az igennem típusú kérdőívek kitöltésekor a válaszadók szeretnek inkább igennel mint nemmel válaszolni, ezt az egyetértési hajlandóságnak nevezzük. Ezt a jelenséget is kiküszöbölhetjük, ha a kérdések egy részében megfordítjuk a válaszadás irányát úgy, hogy a nem válasz jelentse a kívánni mért személyiségjellemzőt. Néhány további válaszbeállítódási problematikát felsorolva előfordulhat a kitöltéskor, hogy a vizsgált személy önértékelése nem megfelelő (ezért nem tölti ki a valóságnak megfelelően a tesztet), vagy valamilyen ok folytán hárítja a szituációt (fél a teszt eredményétől és annak következményétől). Más típusú problémák jelentkezhetnek a több fokozatú skálán történő válaszadáskor (az egyetértés mértékét ilyenkor egy skálán jelölhetjük be), előfordulhat, hogy valaki széli zónás vagy középzónás (szeret széli, illetve középértékeket megjelölni a skálán). A skálán való válaszadáskor további probléma lehet, ha a skálák fokai nem egyforma távolságban vannak egymástól a fogalmi jelentésben, ami megnehezíti a válaszadást. Például abban az esetben, ha a Foglalkozott-e már az öngyilkosság gondolatával? kérdést teszik fel és 1-4 fokozat között válaszolhatunk - soha (1), csak egyszer (2), néhányszor (3) vagy gyakran (4) ebben az esetben úgy tetszik, hogy a csak egyszer és a néhányszor válaszadás között nagyobb a távolság, mint a skála többi foka között soha csak egyszer, vagy néhányszor gyakran válaszadási lehetőség jelentésében közelebb áll egymáshoz. Az említett válaszbeállítódásból származó torzító tényezőket a teszt készítésekor, felvételekor, értékelésekor figyelembe kell venni, és a torzító tényezőket lehetőleg ki kell küszöbölni. A standardizálás a mérés megbízhatóságának és az érvényességének feltételein túl azt a követelményét jelenti, hogy ha különböző személyek jellemzőit akarjuk összehasonlítani egy teszt alapján, akkor a teszt felvétel körülményeinek állandónak, vagyis azonosaknak kell lenniük. Így például mindenki ugyanazt az instrukciót kapja a tesztfelvétel előtt, ugyanannyi idő áll rendelkezésre mindenki számára a teszt kitöltésére és azonos, de legalábbis hasonló környezeti feltételek mellett kell lefolynia a vizsgálatnak. A jó mérés általános elvárásai a reliabilitás, a validitás és a standardizálás feltételeinek való megfelelés mentén érvényesülnek. A személyiség kutatásának módszerei A személyiség kutatásának módszereit első megközelítésben elemezhetjük a létrehozásuk célját tekintve. Túl azon az általános célkitűzésen, hogy rendszerezett, ellenőrizhető adatokat gyűjtsünk a személyiségről vagy annak valamelyik aspektusáról, az egyes módszerek
speciális célt szolgálnak. Nagyra hivatott célokkal az új személyiségelméletek igazolására készített módszerek születnek, ezek többnyire új kutatási eszközök amelyek egy adott elmélet operacionalizálásaként tekinthetők. Az ilyen módszereket kezdeti állapotukban kísérleti eszközöknek tekintjük. Amennyiben az elmélet és az eszköz kiállja a tapasztalati próbát, átmegy a tudományos teóriákra és eszközökre kidolgozott beválási próbákon és gyakorlati alkalmazásra is éretté válik. A beválási próbák azt ellenőrzik, hogy az elmélet és az elmélet alapján kidolgozott módszer érvényesen és megbízhatóan illeszkedik-e a valóságra, a vizsgáló módszer alapján tett megállapításoknak összhangban kell lenni a tapasztalattal csak akkor tekinthetjük tudományosan hiteles diagnosztikai eszköznek. Példaként említjük Cloninger (2005) Temperamentum és Karakter Kérdőívét, amely a személyiség bio-pszicho-szociális modelljének műveleti kibontására készült, és miután mind az elmélet mind a kérdőív a validitás és a megbízhatóság (mérési pontosság, időbeli stabilitás) vagyis az érvényesség és a beválás valamennyi próbáját kiállta egyre szélesebb körben kerül alkalmazásra a klinikai gyakorlatban is. Külön osztályba sorolhatók azok a vizsgáló módszerek, amelyeket a társadalmi gyakorlat konkrét társadalmi igények kielégítésére dolgoztak ki. Példaként említhető a normális és abnormális magatartás és személyiségműködés megkülönböztetésére kidolgozott Minnesota Többtényezős Személyiségleltár (MMPI), amelyet olyan igény szült, hogy megbízható eszköz legyen a pszichiáterek és pszichológusok kezében a mentálisan problematikus és a mentálisan egészséges személyek megkülönböztetésére. Ugyancsak társadalmi igény és megrendelés ösztönözte az alkalmasság vizsgáló eljárások kidolgozását. Ezek száma ma már ezres nagyságrendű és a személyiséget átfogóan elemző módszerektől mint amilyen pl. a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (amely a személyiség valamennyi társadalmilag kívánatos tulajdonságát méri), az egy aspektust pl. a szorongásra való hajlamot mérő eljárásokig terjed. Ezeket a teszteket a következő fejezetben részletesen bemutatjuk. A személyiség tanulmányozását szolgáló eljárások és információ szerző módok klasszikus rendszere: Az 1. korrelációs megközelítés (kérdőívek, tesztek alkalmazása), 2. a kísérleti módszer (közvetlen megfigyelés) és a 3. esettanulmány. A személyiség kutatásának módszerei közül az alábbiakban fontos módszert említünk: a kísérleti megközelítést, az esettanulmányt és a korrelációs megközelítést (a változók közötti összefüggések feltárását). A kísérleti módszer megjelenése a lelki jelenségek vizsgálatában egészen a pszichológia mint önálló tudomány megszületésének kezdeteihez vezethető vissza (1879), és Wundt nevéhez
köthető. A kísérleti módszer alkalmazása ma is a pszichológiai kutatás egyik alapvető eljárása. A kísérleti kutatás először is valamilyen jól megfogalmazható kérdéssel (tárgykör behatárolása, probléma felvetése, hipotézis kialakítása) indul, majd a vizsgált jelenséget tekintve külön kell választani azokat a tényezőket, amelyeknek a hatását vizsgáljuk (független változó) azoktól, amelyek a beavatkozás következtében létrejönnek (függő változó). A független változót a kísérletvezető módosíthatja, s vizsgálhatja a kísérlet során, hogy az milyen hatással lesz a függő változóra. A személyiség-lélektani kísérletek közül Bandura szociális-tanuláselméleti kísérletén (1965) mutatjuk be az eljárás működését. Bandura kísérletében óvodáskorú gyermekeket vizsgált, feltett kutatói kérdésében a látott agresszív viselkedés hatását vizsgálta a megfigyelő személy viselkedésére nézve. Három vizsgálati csoportot alakított ki, akik néhány perces agresszív filmjelenetet néztek meg, mely filmjelenet a három csoport számára háromféleképpen fejeződött be. Az első csoport számára a film úgy fejeződött be, hogy a főhőst megjutalmazták a film végén agresszív tettéért, a második csoport számára úgy, hogy megbüntették a főhőst, míg a harmadik csoport filmjelenete végén a film egyszerűen véget ért jutalmazás vagy büntetés nélkül. A vizsgálati kérdés az volt, hogy a gyermekek játékában a három csoport közül melyikben jelenik meg spontán módon a látott agresszív viselkedés megismétlése? A vizsgálati eredmény szerint annál a csoportnál, ahol a filmjelenet a főhős megjutalmazásával fejeződik be. A kísérletben a függő változó a gyermekek viselkedése (megjelenik-e az agresszió), a független változó pedig a filmjelenet. A független változó kísérletvezető által történő módosításai a filmjelenet háromféle befejeződése: a jutalmazás, a büntetés, ill. egyik alkalmazása sem, ami által a kísérletben vizsgálhatóvá vált a függő változóra gyakorolt hatása. A személyiség kutatási módszerei között tartjuk számon az esettanulmányt, amelyet leggyakrabban a klinikai pszichológiai megközelítés alkalmaz. Az esettanulmány eredetét tekintve egyrészt az orvostudomány, a pszichiátria területéhez köthető, másfelől a történettudományhoz, antropológiához és etnográfiához. Az esettanulmány lényegét tekintve olyan empirikus kutatás, amely az adott jelenséget eredeti kontextusában vizsgálja. A kiindulópont itt is a kutatási kérdés, ami meghatározza az adatgyűjtés módját és annak későbbi feldolgozását. A módszer az adatgyűjtésre vonatkozóan többféle eljárást foglalhat magában, többek között az interjúkészítést, különböző kérdőívek vagy személyiségvizsgáló tesztek alkalmazását, esetleg környezettanulmányt (családi háttérre, szociális miliőre
vonatkozó információk). Az esettanulmány feldolgozásakor az adatgyűjtés információit a megfelelő módszertannal dolgozzuk fel, majd a kutatási célkitűzés alapján az esetre vonatkozó eredményeinket szisztematikusan összesítve mutatjuk be. Az esettanulmány előnye - amint már említettük -, hogy a vizsgált jelenséget eredeti környezetében vizsgálja, a kérdéses problematika ennek következtében egészlegességében, összefüggéseibe ágyazottan jelenhet meg a kutatás számára. A módszer különösen alkalmas feltáró jellegű kutatások esetében, amikor a kutatási célkitűzés megfogalmazása annak újszerűsége miatt kevéssé ismert előre, illetve azokban az esetekben, amikor valamilyen korábban feltárt elméleti leírást a gyakorlatban tesztelni akarunk. A klinikai esettanulmányok példájára Freud klasszikus neurotikus esetleírásaiból hozhatunk példát (ld. a fejezetet követő ajánlott irodalomban), Freud a bemutatott eseteken keresztül igazolta pszichoanalitikus megközelítésének általánosíthatóságát. Az esettanulmány műfajában a feltárt eredmény szempontjából további megerősítést jelent, ha több esetben is igazolható az adott jelenség megléte, specifikus működése (többszörös esetbemutatás - ahogyan az a már említett freudi esetismertetéseket is jellemzi). A személyiség-lélektani kutatások harmadik típusú eljárása a korrelációs vizsgálatok módszere. A korrelációs megközelítést azért alkalmazzák a személyiségpszichológiában, mert sok esetben a kísérleti megközelítés független változójának variálása már túl bonyolult feladat lenne, vagy maga az eljárás túl költséges lenne. A korrelációs megközelítésben a pszichológusok számszerűsíthető viszonyokat vizsgálnak két vagy több természetesen előforduló változó között. A korrelációs vizsgálatok ebből következő sajátossága folytán azok sosem ok-okozati összefüggések feltárására alkalmasak, hanem két jelenség együtt járását vagy épp annak hiányát állapíthatja meg. A korrelációs stratégia az egyéni különbségek mérésében jól hasznosítható, így a személyiségtesztek alapvető eljárása (az egyéni érték összevetésének lehetősége egy csoport-értékkel). A statisztikai eredményként kapott korrelációs együttható a két változó közötti korreláció irányáról (pozitív, negatív) és mértékéről ad információt. A korrelációs vizsgálatokban például a következő kérdéseket tehetjük fel: Vajon akik az intelligencia (IQ) tesztben jó értéket értek el, azok később a munkahelyen is jobb teljesítményt érnek-e el? Vagy másik példaként: Az idősebb gyermekek a családban magasabb agressziós értékkel rendelkeznek, mint a család fiatalabb gyermekei? A vizsgálati kérdésekben mindig két változó korrelációja volt a kérdés.
A személyiségtesztek alkalmazásakor az egyéni különbségek mérésében is korrelációs vizsgálatokat végzünk. Megállapíthatjuk, hogy a vizsgált személy értékei a különböző személyiségtulajdonságokat tekintve mennyire felelnek meg egy korábbi csoport-minta alapján megállapított értéknek, vagy mennyire különböznek attól? A csoport-átlagtól való egyedi eltérés pozitív illetve negatív irányát és mértékét is meg tudjuk állapítani. A személyiségtesztek lehetővé teszik, hogy az adott személy egyedi jellemzőit (tulajdonságait) a teszt alapján meg tudjuk ítélni egy korábban felvett csoport-értékhez viszonyítva. A korrelációs vizsgálatok továbbá alkalmasak arra is, hogy a személyiségjellemzők (tulajdonságok) közötti együtt járásokat, vagyis korrelációkat keressünk. Így például ismertté vált az összefüggés, hogy az újszerű ingerek és izgalmak iránti igény pozitívan korrelál többek között a dominanciával, az impulzivitással és az extraverzióval. (A kérdőíves eljárások típusait és néhány konkrét példát a fejezet későbbi részében mutatunk be.) A személyiség vizsgálatának technikái A személyiség kutatási módszereinek megismerése után jelen fejezet a konkrét vizsgálati technikákba nyújt betekintést. A kutatási módszerek között is említettük már a kísérleti helyzetben a viselkedés közvetlen megfigyelésének lehetőségét. A viselkedés megfigyelése érdekes adatokat szolgáltathat a személyiségről. Lehet természetes szituációkban megfigyelni a szereplőket, de lehet a szituáció mesterséges is. Ha például az agresszió megjelenésére vagyunk kíváncsiak, megtehetjük, hogy egy óvodai szabadfoglalkozás alatt figyeljük meg, milyen tevékenységekre ad ez lehetőséget a gyerekeknek. De azt is megtehetjük, hogy az agressziót kiváltó helyzetet mesterségesen állítjuk elő: gyakori például a tanulási feladatnak álcázott helyzet, melyben a tanítandó kortárs valójában beavatott személy. Az ilyen megfigyelések nagyon hiteles adatokat szolgáltatnak, de hátrányuk, hogy korlátozott a mesterségesen előállítható helyzetek száma. Ezért a megfigyelés mint technika részleges információt ad a személyiségről. A másik legalapvetőbb vizsgálati módszer az önbeszámolókon alapuló eljárások: az interjúk, kérdőívek és személyiségtesztek. Ha közvetlenül kérdezünk meg valakit arról, amire vele kapcsolatban kíváncsiak vagyunk, ennek az előnye a gyorsaság, és hogy a szubjektív élményhez csak ilyen módon tudunk hozzáférni. Ilyen önvallomásokra épülő információkat szolgáltat a már említett interjú, a kérdőívek vagy a személyiségtesztek. Hátrányuk azonban
az, hogy az a kép, amit a személy magáról átad, saját memória-kihagyásait, percepciós torzításait is tartalmazza, különösen akkor, ha érzékeny tartalmakról van szó. Ennek kiküszöbölésére a pszichológusok sokszor közvetett mérési módszereket alkalmaznak, ahol a kérdéseknek a személyre vonatkoztatása nem magától értetődő. E módszerek hátránya viszont az, hogy a vizsgálónak a válaszokat értelmeznie kell, és ez azt jelenti, hogy az értelmezésen már vitatkozni lehet. A pszichológiai kérdőívek, tesztek létrehozásának kritériumait a pszichometria fogalmazza meg. A pszichometriával foglalkozó összefoglaló munkák alapján a pszichológiai teszteket olyan standardizált eljárásoknak tekintjük, amelyek egy adott időpontban történő viselkedés mintavételei. A pszichológiai teszteken elért eredményeket a meghatározott kiértékelési eljárás segítségével mennyiségi jellemzőkké, pontszámokká alakítjuk, amelyből a megfelelő normák felhasználásával az egyén általános reakcióira, illetve személyiségére következtetünk. A teszthasználat irányelveit meghatározó európai dokumentum szerint a tesztek alábbi jellemzőit kell figyelembe venni: - A tesztek a pszichológiában és oktatásban használt mérési eljárások széles körét tartalmazzák. - A tesztelés mind a normális, mind az abnormális vagy diszfunkcionális viselkedések mérésére szolgáló eljárásokat magában foglalhatja. - A tesztelés olyan eljárás, amely kontrollált vagy sztenderdizált feltételek között alkalmazandó, és szisztematikus pontozási előírásokat foglal magában. - Ezek az eljárások a teljesítmény mérését is biztosítják, valamint a magatartás mintákból következtetések levonását is lehetővé teszik. - Magukban foglalnak olyan eljárásokat is, amelyek az emberek kvalitatív osztályozását vagy sorba rendezését eredményezhetik (pl. a pszichológiai típusok). Gregory (2000) tankönyve alapján a teszt legfontosabb jellemzőinek a következőket tartjuk: 1. standardizált eljárás, 2. a teljes viselkedésrepertoár egyes jellemzőit egy adott időpontban vizsgálja, 3. pontozást és osztályozást teszt lehetővé, 4. normák állnak rendelkezésre, 5. általános reakciók és a viselkedés bejóslására alkalmas. Tekintsük át, mit is jelentenek a felsorolt címszavak! A teszt egy standardizált eljárás: a tesztelés folyamatának talán legfontosabb jellemzője az, hogy a felvétel és a kiértékelés egységesített, standardizált. Ez a feltétel mintegy biztosítéka annak, hogy a teszteredményeket nem befolyásolja számottevően a felmérést vagy a
kiértékelést végző személye, szakmai kompetenciája, vagy más külső tényező (pl. megvilágítás, zaj). Könnyű belátni, hogy a tesztkitöltés instrukciója befolyásolja a vizsgálati személy válaszait. A tesztelés minden mozzanatát ezért precízen elő kell írni. A teljes viselkedésrepertoár egyes jellemzőit egy adott időpontban vizsgálja: A pszichológiai tesztelés másik fontos jellemzője, hogy az emberi reakciók sokféléségéből csak néhány fontosabb jellemzőt vizsgál, a következtetéseket ezért csak a tanulmányozott területekre vonatkoztatva lehet levonni. Pontozást és osztályozást teszt lehetővé: A tesztek segítségével egy adott pszichológiai jellemző kvantifikálható, vagyis a kitöltők teljesítményéhez pontszám vagy kategória rendelhető. Itt érdemes megjegyeznünk a tesztelés Thorndike által 1919-ben bevezetett axiómáját: Bármi, ami létezik, valamilyen mennyiségben van jelen. Ezt az állítást McCall (1939) később a következőképpen finomította: Aminek mennyisége van, az mérhető. Normák állnak rendelkezésre: Egy adott személy teszteredményeinek kiértékelését leggyakrabban a normákhoz viszonyítva interpretálhatjuk. Ezeket normaalapú teszteknek szoktuk nevezni. A normákat általában nagyszámú reprezentatív minták szolgáltatják. Meg kell jegyezni azonban, hogy léteznek ún. kritériumalapú tesztek, melyekben a kiértékelés során nem a normához viszonyítunk, hanem meghatározott kritérium teljesülését várjuk el. A tesztek többsége a célpopuláción kidolgozott normák segítségével képes a vizsgált személy jellemzésére, teljesítményének becslésére, jövőbeli viselkedésének bejóslására. Általános reakciók és a viselkedés bejóslására alkalmas: A teszten elért, az aktuális állapotot tükröző teszteredményből sokszor azt próbáljuk bejósolni, hogy a személy milyen jövőbeni teljesítményt fog elérni. ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------- ABLAK A tesztek típusai ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Az önbeszámolón alapuló technikákhoz visszatérve a továbbiakban néhány személyiség vizsgáló kérdőívet mutatunk be a továbbiakban. A tesztfejlesztők általában 3 nagy stratégiát különböztetnek meg a tesztek kidolgozása során: az elméleti alapokra helyezett tesztszerkesztés, a faktorelemzésen alapuló stratégia, és a kritériumalapú megközelítés. A következőkben ezt a felosztás követve mutatunk be néhány, hazánkban is széles körben alkalmazott önjellemző személyiség-kérdőívet.
Elméleti alapokon nyugvó személyiség-kérdőívek: Példaként a Spielberger-féle Állapot- és Vonásszorongás Kérdőívet (STAI) említjük meg. A kérdőív emellett az egydimenziós skálák közé sorolható, mivel csupán a személyiség egy jellemzőjét vizsgálja. A STAI a Spielberger (1972) által kimunkált szorongásmodellt operacionalizálja, amely logikailag két jól elkülöníthető konstrukcióra vonatkozik: az állapot- és a vonásszorongásra (state-trait megkülönböztetés). A pillanatnyi szorongást a leggyakrabban kellemetlen érzelmi állapotként (pl. félelem, aggodalom) írhatjuk le, melynek mértéke az aktuálisan feldolgozott és átélt ingerekből tevődik össze. Az állapot szorongást intenzitás skálán mérjük. Ezzel szemben a vonásszorongás viszonylag stabil szorongásra való általános hajlamnak tekinthető, amit gyakoriság skálán ellenőrizhetünk. Bár a fenti két dimenzió elméletileg elkülönített, ennek ellenére meg kell jegyeznünk, hogy a vonásszorongás fokozott mértéke hajlamosít az állapotszorongásra. Az elméleti alapon nyugvó személyiség kérdőívek egy másik példája lehet a Myers Briggs Típusindikátor (MBTI). A Myers Briggs Típusindikátor (MBTI) olyan önjellemző mérőeszköz, amely a Jung által kidolgozott személyiségtípusok felmérését teszi lehetővé. Az MBTI mérőeszközt a jungi típusoknak megfelelően 4 független dimenzión értékeljük: Extraverzió (E) Introverzió (I), Érzékelés (S) Intuíció (N), Gondolkodás (T) Érzés (F), Megítélés (J) Észlelés (P). A személyiségmérés vonáselméleti megközelítése és a faktorelemzésen alapuló személyiségkérdőívek: A vonáselméleti és a faktorelemzésen alapuló vizsgálati eszközöket a könyv harmadik fejezete részletesen tárgyalja, ezért jelen sorokban csak említést teszünk róla. E csoportba sorolható többek között az Eysenck-féle Személyiség-kérdőív (EPQ). Eysenck a háromdimenziós személyiségmodelljének mérésére olyan önjellemző mérőeszközt fejlesztett, amely 90 igen-nem válaszlehetőség mentén eldönthető állításból áll. A mérőeszköz az Extraverzió, a Neuroticizmus és a Pszichoticizmus dimenziók felmérésére irányul. A másik említésre kerülő példa a személyiség ötfaktoros modelljének kérdőívei lehetnek. A lexikai megközelítéssel nyert eredményekre alapozva több kutató is a személyiség ötfaktoros modelljéhez jutott, melyek a következő dimenziókból állnak: Extraverzió, Barátságosság, Lelkiismeretesség, Érzelmi stabilitás és Nyitottság. A legjelentősebb önjellemző kérdőívek a Costa és McCrae által kifejlesztett NEO-PI-R (1985, 1991), a Hogan-
féle Személyiségleltár (1986), a Caprara-féle Big Five Questionnaire (BFQ; Caprara és mtsai., 1993; Rózsa és mtsai., 2006). Kritériumalapú személyiség-kérdőívek: A kritériumalapú kérdőívek között kettőt mutatunk be az alábbiakban. A Minnesota Többtényezős Személyiségleltár (MMPI) 1943 óta a világ egyik legszélesebb körben használt klinikai pszichológiai mérőeszköze. Az MMPI-2 4 validitás skálából és 10 alap klinikai és számos kiegészítő skálából áll. A klinikai gyakorlatban a legnagyobb hangsúlyt a 14 főskála értelmezésére helyezik. A kiegészítő skálák a kapott eredmények pontosítására, finomítására szolgálnak. (Az MMPI skálái a 3. ábrán láthatók.) Hipochondria A testi funkciókkal való túlzott foglalkozás. Depresszió Pesszimizmus, reménytelenség, a cselekvés és gondolkodás lelassulása. Hisztéria Fizikai és mentális problémák tudattalan felhasználása a konfliktusok és a felelősség elkerülésére. Pszichopátiás deviáció A társadalmi szokások figyelmen kívül hagyása, sekélyes érzelmek, a tapasztalatokból való tanulás képtelensége. Maszkulinitás-feminitás A hagyományos nemi szerepek között különbséget tevő tételek. Paranoia Abnormális gyanakvás, nagyzásos vagy üldöztetéses téveszmék. Pszichaszténia, Kényszergondolatok és kényszercselekvések, félelmek, döntésképtelenség. bűntudat. Szkizofrénia Bizarr, szokatlan gondolatok vagy viselkedés, visszahúzódás, hallucinációk, téveszmék. Hipománia Érzelmi felhangoltság, gondolatrohanás, túlzott aktivitás. Szociális introverzió Félénkség, a mások iránti érdeklődés csökkenése, bizonytalanság. Validitás-skálák:? Nem tudom-skála: a megválaszolatlanul hagyott tételek száma F-skála (szokatlanság) olyan tételek (60), amelyeket a standardizálási minta ritkán válaszolt meg az adott irányba, deviáns válaszolási irányra
L-skála (hazugság): K-skála (védekezés): utalnak. 15 olyan tétel, amelyik igen pozitív színben tűnteti fel a válaszadót. A 30 tétel védekezésre utal, a jó színlelést szűrik ki. 3. ábra. Az MMPI skálái.
Másik példánk e típusra a Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (CPI). A Gough által szerkesztett Kaliforniai Pszichológiai Kérdőív (CPI) 480 tételt tartalmazó változata 1957-ben jelent meg. A teszt nagy népszerűségének és gyors elterjedésének egyik oka az volt, hogy az egészséges személyiség leírását olyan alapdimenziók mentén kísérelte meg, melyek könnyen érthető, a gyakorlatban jól használható fogalmakat jelentettek. Ezeket a mindennapi életben is használt kategóriákat Gough népnyelvi fogalmaknak nevezte. A CPI skáláit Gough négy csoportba sorolta. Az általa fontosnak tartott személyiségleíró konstruktumoknak ezen osztályozása ugyanakkor nem faktoranalitikus elemzés eredménye, jobbára csak intuitív csoportosítást jelent: dominancia-szubmisszió, felettesén-funkciók, intellektuális hatékonyság és teljesítménymotiváció, az érdeklődés irányultsága. A teszt magyar változata 300 tételes és 21 tulajdonságot mér. A skálákat a 4. ábra tartalmazza. Dominancia Szociális ambíció Szociabilitás Szociális fellépés Önelfogadás Jó közérzet Felelősségtudat Szocializáltság Teljesítmény függetlenséggel Intellektuális hatékonyság Pszichológiai érzék Flexibilitás Érzelmi nyitottság Empátia Énerő Szorongásmentesség 4. ábra. A CPI skálái. Magyar adaptáció: Oláh, 1984.
Az önbeszámolókon, kérdőíves technika alkalmazásán túl a személyiség vizsgálatának egy másik típusú módszerét jelentik a projektív technikák. Frank, L. K. (1939) projektív teszteknek nevezte el azokat a személyiségvizsgálati próbákat, amelyek esetében egy strukturálatlan inger-együttesnek kell jelentést adni. Gondolatmenete szerint, ha új helyzetekbe kerülünk, magunkkal visszük a személyiségünkhöz tapadó szokásokat, megoldási módokat, vagyis új helyzetekben is a régi körülmények vezetik cselekvéseinket. Még inkább ez történik akkor, ha az új szituáció strukturálatlan, ha értelme, megoldása nem közvetlenül olvasható ki a szituáció elemeiből. Ilyenkor áll elő az, hogy saját belső mintáinkat vetítjük rá a strukturálatlan anyagra, saját élményünk úgy jelenik meg, mint a külvilágban megjelenő tárgy tulajdonsága. A szubjektív úgy bukkan fel, mintha objektív volna. A struktúra nélküli ingerre adott reakciókba szükségszerűen beleszövődnek személyiségünk jellegzetes vonásai. A projektív tesztek strukturálatlanságuk révén többértelmű felhívást intéznek a személyhez. A teljesítménypróbákkal szemben, amelyek inkább az izolált képességeket vizsgálják, a projektív teszt a személyiség egészét veszi célba. Túlzás nélkül állítható, hogy az ember valósághoz való viszonyának szinte valamennyi aspektusa feltárulhat a projektív tesztelés során. Általános tapasztalat, hogy az egyes felfogások leegyszerűsítik a projektív tesztek nyújtotta információk értelmezési lehetőségét és arra a kérdésre, hogy valójában mit is érnek a projektív tesztek, a különböző elméletek eltérő választ adnak. A szakirodalomban számos próbálkozást találunk a pszichoanalitikus megközelítés és a projektív módszerek összefüggésének kidolgozására. Rorschach maga is a pszichoanalitikus elméletre hivatkozik a róla elnevezett eljárás eredeti leírásában. A pszichoanalízis különböző képviselői szerint a projektív tesztek: - tudattalan indítékokat feltáró eszközök, - az elsődleges és a másodlagos folyamatok dominanciáját vagy az örömelv és a valóságelv általi irányítottság arányát tesztelő eljárások, - eszközök az adaptív regresszióra való képesség tanulmányozására, - a kreatív gondolkodási folyamatok megvilágításának eszközei. A percepcióelmélet, amely szintén illetékesnek érzi magát a projektív tesztek ügyében, azt hangsúlyozza, hogy a projektív eljárások olyan eszközöknek tekinthetők, amelyekkel maximálisan fokozni lehet a belső tényezők (motiváció, személyes diszpozíciók) hatását a percepcióra. Az észleléselmélet kiemeli továbbá, hogy a projektív eljárások strukturálatlanságuk révén szorongást keltenek, s így lehetővé teszik annak tanulmányozását, hogy a személy milyen mértékű szorongás elviselésére képes, illetve milyen elhárításokat
alkalmaz ellene, milyen módon és milyen hatékonysággal kezeli azt. Ugyancsak a percepcióelmélet hívja fel a figyelmet arra, hogy a projektív eljárások lehetővé teszik a vizsgált személyek észlelési stílusának tanulmányozását. A kognitív teória az információfeldolgozás szempontjából elemzi a projektív teszteket, és kiemeli, hogy az ilyen teszt arra kényszeríti a személyt, hogy szembenézzen egy bizonytalan helyzettel, és választ adjon akkor is, ha nincs kielégítő információk birtokában. A projektív teszt egyik alesete azoknak a helyzeteknek, amelyekben cselekedni kell akkor is, ha bizonytalan a kimenetel, és nincs elegendő információ a döntéshez, ezért az általános alkalmazkodási képesség vizsgálatának egyik legeredetibb és leghasznosabb eszköze lehet ez az eljárástípus. A projektív eljárásokat az alábbiak szerint csoportosíthatjuk (Lindzey, 1959): Tintafoltokra vagy szavakra adott asszociációk (pl. Rorschach-próba, Holtzman Tintafolt Tesztje, Jungi Szóasszociáció-teszt). Történetkonstrukció (pl. TAT és CAT). Mondat vagy történet befejezés (pl. Rozenzweig-féle Frusztrációs Teszt). Képrendezés vagy -választás (pl. Szondi-teszt). Érzelemkifejezés rajzokban vagy játékban (pl. Emberrajz-próba, Ház-fa-ember Teszt, Világjáték, Bábjáték). Az alábbiakban részletesebben bemutatunk a fenti felsorolásban mindegyik típusra néhány példát. 1. A tintafoltokra adott reakciók közé tartozik a Rorschach-próba, az egyik legszélesebb körben alkalmazott projektív mérőeszköz, amellyel mind az egészséges, mind a szomatikus és pszichés problémákkal küzdő kliensek személyiségének struktúrája, pszichodinamikája beleértve a kognitív és affektív jellemzőket, az ego-funkciókat, az elhárító mechanizmusokat és a konfliktusokat, valamint a megküzdést kiválóan feltérképezhető. A foltértelmező eljárás 10 táblára épül (az 5. ábra a Rorschach táblához hasonló képet mutat), amelyeken megközelítően szimmetrikus, fekete-fehér vagy színes tintafoltok láthatók. A vizsgálati személy feladata, hogy jelentést adjon a foltoknak. Az eljárást elsődlegesen felnőttek vizsgálatára alakították ki, de számos nemzetközi vizsgálat megerősítette, hogy a módszer gyermek- és serdülőkorúak körében is jól használható.
5. ábra. A Rorschach-táblákhoz hasonló tintafolt (Oláh: Folt-teszt, ld. in: Oláh, 2005) Az eljárást Rorschach svájci pszichiáter dolgozta ki az 1920-as években, aki különböző pszichiátriai betegcsoportokon, egészséges személyeken, művészeken és egyetemi hallgatókon végzett vizsgálatai alapján dolgozta ki az eljárás menetét és az értékelés szempontjait. A Rorschach-próba elvét követve több olyan foltértelmező eljárást is kidolgoztak, amelyek a próba felvételét és értékelését egyszerűsítik.pl. a Holtzman Tintafolt Technika összesen 22 változó mentén értékeli az egyén válaszait: pl. reakcióidő, lokalizáció, szín, árnyékolás, mozgás, integráció, szorongás, ellenségesség. A szóasszociáció első módszeres leírása Galton nevéhez köthető, amelyet Wundt és Cattell a mentális folyamatok vizsgálatára is alkalmaztak. A szóasszociációt Jung (1910) a neurotikus konfliktusok vizsgálati módszereként emelte be a klinikai gyakorlatba. A szabad asszociáción alapuló módszer lényege, hogy az elhangzott ingerszó után a vizsgálati személynek az elsőként eszébe jutó szót kell kimondania. A klinikai alkalmazás során a semleges ingerszavak közé olyanokat is vegyítenek a felsorolásba, amelyek fokozott érzelmi töltéssel vagy kiemelt jelentőséggel bírnak. Az értelmezés alapját többnyire az asszociációt tükröző szavak tartalma és ezek reakcióideje jelenti, de sokszor a feszültség testi kifejeződését is figyelembe veszik. 2. A történetkonstrukciós technika leginkább széles körben ismert példája a Tematikus Appercepciós Teszt (TAT) lehet. A teszt a vizsgálati személy tudattalan fantáziáinak elemzését, látens szükségleteinek feltárását és értelmezését segíti azáltal, hogy értékeli a személy képek sorozatáról alkotott történeteit.