13. SZOCIÁLIS KOMPETENCIA A 6. fejezetben a kompetencia szaktudományos fogalommá alakulását a szociális kompetencia átfogó szakirodalmai ismertetésével szemléltettem. Most ebből kiindulva a szociális kompetencia szociobiológiai alapjainak és fejlődési, fejlettségi szintjeinek ismertetésére kerül sor. Az állati és emberi viselkedés megismerésének gyorsan növekvő eredményei fokozatosan terelték a figyelmet az állatok és az ember érthetetlen és értelmezhetetlen segítő, altruisztikus magatartására, ami a hatvanas években elméleti problémává érlelődött. A probléma megoldását célzó erőfeszítéseknek köszönhetően született meg a szociobiológia. A proszociális magatartás, viselkedés kutatása a szociálpszichológia, a személyiségpszichológia, az antropológia alapvető témájává vált. A szociális tanuláselmélet kidolgozása is erre az időszakra esik. E kutatások eredményei kihatnak az erkölcs és a jog elméleti problémáira is. Ennek a fejezetnek az a célja, hogy jelezze: mit is jelentenek, mit ígérnek ezek a fejlemények a pedagógia elmélete és gyakorlata szempontjából. SZOCIOBIOLÓGIAI ALAPOK Az állatvilágban sok és sokféle önzetlen, önfeláldozó (altruisztikus) viselkedés figyelhető meg, amelyek nyilvánvalóan öröklött viselkedési mechanizmusok eredményei. Az önzetlen viselkedés természetéből fakadóan csökkenti az önzetlen egyed túlélési esélyeit. Ennek következtében azok az öröklött mechanizmusok, amelyek az önzetlen viselkedés alapjai, a természetes szelekció következtében nem terjedhetnének el, nem maradhatnának fenn a populációban. Az önzetlen viselkedés öröklött mechanizmusainak léte a természetes szelekció klasszikus elméletével nem volt értelmezhető. Ez a probléma azután vált megkerülhetetlenné, miután az etológiai kutatások egyértelműen bizonyították, hogy nemcsak az élőlények mint szervezetek öröklöttek, hanem a viselkedésükben is szerepet játszik az öröklés. A probléma megoldási törekvései az úgynevezett rokonszelekció elméletének kidolgozását eredményezték, mely szerint a rokonok iránti önzetlen viselkedés azok túlélési és szaporodási esélyeinek növelésével (a rokonsági fok által meghatározott arányban) az önzetlenül viselkedő egyed génjeinek, az önzetlen viselkedést szolgáló öröklött mechanizmusoknak a fennmaradását, terjedését is lehetővé teszik. Ezek az eredmények készítették elő a szociobiológia megszületését, amely Wilson Sociobiology: The New Synthesis című alapművének megjelenésétől, 1975-től datálható. A szociobiológia tárgya a társas (a szociális) viselkedés biológiai alapja. A közvetlen előzményeket is figyelembe véve, az alig több mint három évtizede létező tudományág viharos fejlődése pedagógiai szempontból rendkívül fontos eredményeket kínál. Különösen ígéretesek a kibontakozó humán szociobiológiai kutatások (a magyar kutatók közül lásd például Bereczkei, 1992). A szociobiológia sokféle témájából ebben a fejezetben csak az önzetlen viselkedés biológiai alapjainak feltárt eredményeiről lesz szó. Ezen belül is a pedagógiát elsősorban az érdekli, hogy melyek az ember szociális viselkedésének öröklött komponensei, ezeknek mik a funkciói, továbbá, hogy ezek az öröklött komponensek mennyire adaptívak, vagyis a szociális közeg, a nevelés által milyen mértékben befolyásolhatók. A megértés szempontjából az is alapvető jelentőségű, hogy a biológiai evolúció eredményeként hogyan jöttek létre a szociális viselkedés öröklött komponensei, de a nevelés lehetőségeit és feladatait ezeknek a sok évszázad, évezred, talán évmilliók alatt lezajló folyamatoknak az ismerete nem befolyásolja. Ezért a szociális viselkedés biológiai alapjainak evolúcióját leíró elméletekről nem lesz szó. Az önzés és az önzetlenség egyensúlya, adaptivitása Bevezetésül célszerű a szociobiológia eredményei alapján az önzésről (az egoizmusról) és az önzetlenségről (az altruizmusról) kialakult szemléletmódot összefoglalni. Az önzést és az önzetlenséget az ember évezredek óta egymással szemben álló (az önzést negatív, az önzetlenséget pozitív) viselkedésnek minősíti. Biológiai értelemben az önzés az egyén túlélését, életminőségét, fejlődését szolgálja. Vagyis a saját érdek érvényesítésére késztető motívumok és a megvalósítás képességei egzisztenciális jelentőségűek. Ezek nélkül az egyének elpusztulnának, következésképpen a faj is kipusztulna. Az önzetlenség (a mások érdekeinek érvényesülését lehetővé tevő, segítő motívumok és képességek) az utód, a család, a fajtárs, a csoport és végső soron a faj túlélését, életminőségét, fejlődését szolgálja. Biológiai értelemben vett önzetlenség nélkül az önzetlen fajok nem létezhetnek, következésképpen annak egyedei sem. A szociobiológia eredményei megerősítették azt a felismerést, mely szerint az önzés és az önzetlenség nem egymással szemben álló, egymást kizáró, hanem egymást feltételező kategóriák. Mind az önzés, mind az önzetlenség előnyös, hasznos, jó, ha egymást kiegészítik, egymással egyensúlyban vannak. Ezzel szemben az önzés is és az önzetlenség is hátrányos, káros, rossz, ha az önzés vagy az önzetlenség érvényesülését háttérbe szorítva közülük az egyik dominánssá válik. Optimális egyensúly esetén az önzetlenség is önzés, illetve az önzés is önzetlenség. Az állatvilágban az önzés és az önzetlenség egyensúlyát túlnyomóan öröklött komponensek valósítják meg. Vegyük észre a többes számot, ugyanis a szociobiológia viharos sikerei kezdetben túláltalánosító törekvéseket tápláltak. Például 127
fölmerült a gondolat, hogy az önzetlen magatartás az önzetlenség génjének, azaz öröklött programnak köszönhető. Hasonlóképpen értelmezték az önzést is. Mind ez ideig azonban nem sikerült bizonyítani, hogy az önzésnek és az önzetlenségnek valamiféle általános, öröklött alapja lenne. Az önzés is és az önzetlenség is emberi általánosítás, amely az öröklött motívumok, mechanizmusok meghatározott készleteit jelöli. A szociális viselkedésben e készletek megfelelő komponensei aktiválódnak. A magasabb rendű állatok esetében az öröklött készletek tanult motívumokkal, szokásokkal egészülnek ki. Mivel nem egy-egy program az önző, illetve az önzetlen viselkedés öröklött alapja, hanem egy-egy meghatározott készlet, ennél fogva a szociális viselkedés az aktuális külső/belső feltételeknek megfelelően alkalmazkodhat, a tanult komponensek pedig tovább növelik az adaptivitást. Az adaptivitás előnyeinek azonban ára van: aktuálisan, illetve a tanulásnak köszönhetően viszonylag tartósan fölborulhat az önzetlen és az önző viselkedés öröklött egyensúlya. Különösen érvényes ez az emberre nézve, akinek az egyes öröklött komponensei is nyitottak, adaptívak, és a tanulással szerzett komponenseknek rendkívül nagy lehet a szerepe. Az önzetlen viselkedés öröklött komponensei Az emberben több tucat öröklött komponens képezi a szociális viselkedés alapját. Ezek lényeges jellemzője, hogy nyitottak és adaptívak. Maga a készlet is nyitott, mert tanulással tetszés szerint gyarapítható. A szociális viselkedés öröklött komponenskészletiben központi szerepet játszanak az érzelmi kommunikáció mechanizmusai (lásd a 15. fejezetet). A többi öröklött szociális komponens túlnyomó többsége hajlam (sajátos motívum), amelyhez nincsen mereven hozzárendelve meghatározott kivitelezési mód. A szociális viselkedés kivitelezése a feltételektől és a tanult szokásoktól, készségektől függően nagyon sokféle lehet. A humán etológia, a szociobiológia két tucatnál több szociális hajlamot ismer (párképző, gondozási, kötődési, rangsorképző, csoporthoz tartozási, területvédő, birtoklási hajlam és hasonlók). A szociális hajlamoknak mintegy a fele önzetlennek nevezhető viselkedésre késztet. A teljes készlet feltárása, az egyes szociális hajlamok funkcióinak, működésének, a nyitottság, adaptivitás lehetőségeinek, az individuális eltéréseknek a feltérképezése még nem fejeződött be, de amit már ma tudunk, az pedagógiai szempontból lényeges szemléletváltási lehetőséget ígér. Szemléltetésül, a továbbiak előkészítéséül lásd az alábbi példákat. Az önzetlen viselkedés legkézenfekvőbb megnyilvánulása az utódgondozás, amely az állatvilágban egyértelműen meghatározott öröklött motívumok, kulcsingerek és kivitelező mechanizmusok alapján valósul meg. Az utódgondozás általában különböző komponensek készlete. Ilyenek például az anya tápláló, védő, tisztogató, utódfelismerő, kötődési mechanizmusai. Ezek egy része nyitott program. Például az utódfelismerés az utód hangja vagy más tartós sajátsága alapján imprintinggel zárja a nyitott fajtársfelismerő mechanizmust, aminek köszönhetően a szülő a saját utódot minden más utód között képes felismerni. Az emberben is számos öröklött komponens szolgálja az utódgondozást. Például a csecsemő testének sajátos arányai kulcsingerként gondozási késztetést váltanak ki. Az emberben azonban a gondozási komponensek adaptívak: viselkedési hajlamok. A táplálás, a tisztán tartás és minden más gondozási feladat kivitelezése nagyon sokféle módon valósulhat meg. Ennek a nyitottságnak az önzés dominánssá válásával súlyos, szélsőséges negatív következményei is lehetnek. A gondozási késztetés más aktuális késztetések, megfontolások alapján elfojtható, a csecsemő elhagyható, megölhető (az állatvilágban az újszülött elhagyása, elpusztítása genetikailag értelmezhető). Az utódgondozás nem pusztán önzetlenség, nem önfeláldozás, hanem a legmélyebb önérdek is. A saját csecsemő gondozásának felszámolása (elhagyás, elpusztítás) életfogytig tartó pszichés büntetés. Ugyanakkor az utód léte, gondozása, nevelése minden nehézségért kárpótló örömforrás. A gondozási hajlam nyitottságának, adaptivitásának káros következményei csak megfelelő szocializációval, családi/intézményi neveléssel, fejlődéssegítéssel csökkenthetők. Az öröklött gondozási komponenseket olyan tanult motívumokkal (pozitív attitűdökkel és meggyőződésekkel), olyan belátásokat eredményező ismeretek megtanításával szükséges megerősíteni, amelyek hozzájárulhatnak a genetikai nyitottságból, adaptivitásból fakadó veszélyek minimalizálásához, a fejlődéssegítés eredményességéhez. Az alábbi példa élesen bevilágít az érzelmi kommunikáció működésébe. Ismételten előforduló tragédia, hogy az úszni nem tudó fiatal a fuldokló testvére után ugrik, és mindketten meghalnak. Mi készteti az embert ilyen értelmetlen önfeláldozásra? A probléma Darwin (1872) erről szóló könyve óta ismert, de csak a nyolcvanas évek második felében kibontakozó kutatások (lásd később) alapján vált nyilvánvalóvá, hogy az érzelmi kommunikáció a szociális aktivitás alapvető jelentőségű öröklött alapja. Az érzelmek öröklött beidegződések révén arcunkon, testtartásunkban, hanghordozásunkban kifejeződnek. Ezek felismerését öröklött felismerő mechanizmusok végzik, amelyek a felismerthez hasonló érzelmeket aktiválnak. Ez az érzelmi rezonancia, involválódás késztet a segítésre. Még az ilyenfajta legtisztább önzetlenségről is kimutatták, hogy önzésnek is tekinthető. Ugyanis az érzelmi kommunikáció révén a vevő félben is veszélyérzet keletkezik, amitől a szervezet úgy tud leggyorsabban megszabadulni, ha a veszélyérzetet közvetítő félnek segít kiszabadulni a veszélyhelyzetből. 128
Az érzelmi kommunikáció komponenseinek készlete több tucatot tesz ki, amelyek nyitottak és adaptívak. Attól függően, hogy milyen érzelmi közegben él a gyermek, a gyakrabban közvetített érzelmek bejáratódnak, tanult motívumokkal, szokásokkal egészülnek ki, megerősödnek. Agresszív, félelmet keltő közegben a gyerek érzelmi élete is ilyenné válik. Szeretetteljes, segítőkész érzelmi közegben a szeretetteljes érzelmek válnak dominánssá, míg a sivár, közömbös érzelmi közeg érzéketlenséget eredményezhet (a hospitalizáció egyik alapvető oka az érzelmi kommunikáció csaknem teljes hiánya). Talán további részletezés nélkül is nyilvánvaló, hogy milyen sokat nyerhet a fejlődéssegítés, ha felhasználja az érzelmi kommunikációval kapcsolatos kutatások gyarapodó eredményeit (lásd a 15. fejezetet). Utolsó példánk legyen a kötődési hajlam. Az elsődleges kötődés (attachment) szilárd személyközi kapcsolat, amely a szülő és az utód között jön létre az öröklött kötődési hajlam, a születés utáni imprinting, illetve tanulás (egyedfelismerő mechanizmus, szokások, attitűdök elsajátítása) eredményeként. A kötődés lényege a védelem, a támasz, a szükség szerinti segítés, továbbá a bizalom és a ragaszkodás, amely a szeretet érzésében nyilvánul meg. A szülő-kisgyermek viszonyban a ragaszkodás kivételével a kötődés egyoldalú: a szülő (kisgyermekkorban elsősorban az anya) nyújt biztonságot, segítséget, benne bízhat a gyermek. Később fokozatosan növekszik a kölcsönösség. Ma már közismert, hogy a megfelelő, testi kontaktust is feltételező együttélés hiányában a kötődés létrejöttének elmaradása, sőt a nem kielégítő kötődés is súlyos fejlődési zavarokat okozhat. A kölcsönösség fejlődésének késése (például a közismert majomszeretet: az egyoldalú kötődés megrekedése) az önzés dominanciájának növekedésével, az önzés pszichikus komponenseinek (attitűdök, szokások, meggyőződések) gyarapodásával, megszilárdulásával jár. Az eredményes családi fejlődéssegítésnek fenti értelemben a kiinduló feltétele a megfelelő kötődés léte, a serdülőkor végéig fokozatosan kölcsönössé fejlődése (a pedagógus tanuló kötődéséről, a kötődési hálóról később lesz szó). A személyközi kötődés rokonok, fajtársak között is kialakulhat. Ennek a másodlagos kötődésnek (bond; Eibl- Eibesfeld, 1989) is a kötődési hajlam az alapja, az elsődleges kötődéssel azonosak a jellemzői, de eleve a kölcsönösségre, az önzés és az önzetlenség egyensúlyára épül. Amíg a szülő-gyermek viszonyban az egyoldalúság, a kölcsönönösség fejlődésének megkésése általában nem jár a kötődés felbomlásával (legalábbis a serdülőkor közepe tája előtt), addig a rokoni kötődésben, a szexuális kötődésben, a barátságban a bizalom, a segítés kölcsönösségének tartós és durva sérülése a kötődés fellazulásához, felbomlásához vezethet. A kölcsönösség hiánya, megszűnése ugyanis az önzés és az önzetlenség egyensúlyának felborulását eredményezi, ennek általánossá válása az egyed és a faj létét veszélyeztetné. A segítés, a bizalom, a ragaszkodás kölcsönössége öröklött hajlamunk. Mivel azonban csak hajlam, az aktuális feltételektől, a tapasztalatoktól, függően sérülhet, a személyiség egyoldalúvá (önzővé vagy balekká) alakulhat, torzulhat. A másodlagos, a kölcsönösségen alapuló kötődés pedagógiai jelentősége kettős. A kötődő személyek egymásra gyakorolt szocializáló hatása rendkívül erős. Ezért egyfelől ki kell dolgozni a módszereket: hogyan lehet elősegíteni, hogy neveltjeinknek ne alakulhassanak ki negatív hatású, antiszociális személyekkel kötődései, illetve: hogy kiszabaduljanak az ilyen kötődésekből. Másfelől szükséges kimunkálni azokat az eljárásokat, amelyeknek köszönhetően lehetővé válik a kölcsönösség hajlamának gondos, kitartó ápolása, megerősítése, fejlesztése megfelelő szokások, attitűdök, meggyőződések, ismeretek elsajátításának segítésével (lásd a 16. fejezetet). A SZOCIÁLIS KOMPETENCIA FEJLŐDÉSI, FEJLETTSÉGI SZINTJEI Az öröklött szociális komponensek dominanciájával megvalósuló, döntően szándéktalan viselkedés közege az aktuálisan involvált személyközi kölcsönhatás. Az ember azonban nyitottságának köszönhetően képes hajlamaival ellentétes, valamint a személyes érintettségtől független, személyes kölcsönhatást nélkülöző szándékos szociális viselkedésre is. Szándékosan árthat vagy segíthet olyan embertársainak is, akikkel nem kerül személyes kapcsolatba. Az ember szociális aktivitása öröklött komponenseitől, az elsajátított szociális értékrendtől, az aktuális helyzettől, a szociális közeg tényleges és várható hatásától függően alakul. Az emberi személyiség nagyfokú nyitottsága, adaptivitása a szociális kölcsönhatásokat működtető rendszerek rendkívüli komplexitását feltételezi. Ezt a komplexitást eddig részenként, szimplifikálva, absztrakt általánosságban sikerült csak megragadni, megismerni. Napjainkban kezd lehetővé válni, hogy az öröklött szociális komponensrendszert, a tanult implicit (tapasztalati) és az explicit szociális értékrendet (az erkölcsöt és a jogot) egymást feltételező, egységes rendszerként kezeljük. Ennek egyik jeles kezdeti eredménye Staub (1978, 1979) kétkötetes műve, a Positive Social Behaviour and Morality. Ebben a műben már kísérletet tesz a szerző a proszociális viselkedés öröklött alapjainak, a születőben lévő szociobiológia eredményeinek 129
felhasználására, az öröklött komponensek, a pozitív társadalmi értékrendek és az egyén által elsajátított, a személyes értékrend kölcsönhatásainak feltárására, bemutatására. Ez a törekvés azonban csak lassan érvényesül. A proszociális viselkedés kutatási eredményeit elemző jelentős tanulmánygyűjtemény szerkesztője, Margaret Clark még 1991-ben is azt állapítja meg, hogy a proszociális viselkedéssel kapcsolatos egyre jobban szerteágazó kutatások tudományágai között (a személyiségpszichológia, a szociálpszichológia, az antropológia, az etológia, a szociobiológia, a pszichiátria (valamint a kapcsolat szempontjából az általa említésre sem érdemesített filozófia és etika) kutatásai még mindig eléggé elszigeteltek egymástól. A különböző megközelítések sokféle új részeredményt kínálnak. Ugyanakkor egyre áttekinthetetlenebbé válik a téma, az integrációt a különböző tudományágak sajátos fogalmi, terminológiai rendszerei is nehezítik. A pedagógia, a fejlődéssegítés számára is ez nehezíti meg e sokféle tudományág eredményeinek felhasználását. Bármilyen veszélyes és az egyes tudományágak saját szempontjai szerint kifogásolható is, a pedagógiai kutató nem várhat arra, hogy majd valaha valakik integrálják és készen kínálják a pedagógiában hasznosítható ismereteket. A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy pedagógiai szempontból összehordjam és egy áttekinthető értelmezési keretbe rendezzem a hasznosíthatónak ígérkező szemléletmódokat, ismereteket (nem modellezési, hanem csak gyakorlati célú integrációs szándékkal). A 22. és a 29. ábra szemlélteti a személyiség általános fejlődését és a perszonális kompetencia fejlődési, fejlettségi szintjeit. Ez a koncepció a szociális kompetenciára is érvényes. Ezért a közös sajátságokat elég röviden felidézni, hogy a sajátos jellemzők ezekbe beágyazottak legyenek. A szociális kompetencia fejlődésének is kiinduló feltétele a komponensrendszerének kiépülése, rendszerré szerveződése. A mennyiségi növekedés azonban önmagában véve még nem fejlődés. Egyes komponensek ugyanis előnyösen, mások hátrányosan befolyásolhatják a szociális aktivitást attól függő mértékben, hogy az előnyös és hátrányos hatású komponensek milyen aránya alakul ki. A fejlődés további fontos feltétele a komponensek motívumrendszerré és tudásrendszerré szerveződése. A szociális kompetencia fejlődésének eredményes segítése érdekében alaposan ismerni kellene az iskoláskorú népesség szociális kompetenciájának fejlődési adatait, a fejlődés általános jellemzőit. Ilyen adatokkal, eszközökkel ma már rendelkezünk (magyarul lásd például Kasik, 2006), de az elméleti alapok és a pedagógiai célú hasznosítás kidolgozása további kutatást/fejlesztést igényel. Ezért csupán az előző fejezetek alapján felvázolható általános fejlettségi szintek ismertethetők, amelyek hozzájárulhatnak a szocializációs feladatok jobb megértéséhez, a szükséges kutatások/fejlesztések elvégzéséhez, a gyakorlati alkalmazáshoz. 130 35. ábra. A szociális kompetencia aktivitásszabályozó fejlődési, fejlettségi szintjei A 35. ábra a fenti két szempont eredőjeként szemlélteti a szociális kompetencia fejlődését. A hierarchizálódás fejlődését illetően a mondanivaló csaknem azonos a személyiség fejlődési, fejlettségi szintjeivel kapcsolatban korábban kifejtettekkel. Ezért e helyen csak röviden jellemzem a szociális kompetencia fejlődésének, fejlettségének négy szintjét, a komponensek előnyös, hátrányos jellegét. A pozitív irányú minőségjavulást tekintve is inkább csak az értékkategóriák mások, a rendszer azonos. A hierarchizálódás genetikus szintje azt jelenti, hogy a szociális kompetencia dominánsan öröklött komponensek aktiválásával működik. Az öröklött szükségletek, hajlamok, mintázatok és mechanizmusok uralják a viselkedést, tekintet nélkül a társadalmi szokásokra, elvárásokra. Ennek vagy az az oka, hogy a szociális kompetencia kialakulása még
szükségszerűen kezdetleges (ez a helyzet úgy 2-3 éves kor előtt és részben az óvodáskorban). Továbbá a szocializáció a fejlődést gátló körülmények miatt kezdetleges szinten megrekedt vagy a személyiség szétesett, leépült. Oka lehet azonban például az is, hogy a különleges aktuális helyzet semlegesíti a tanult komponensek működését, a személyiség aktuálisan visszacsúszik a genetikus szintre. A hierarchizálódás tapasztalati szintjének kialakulása 2-3 éves kor után gyorsul föl. A szociális kompetencia egyre több attitűddel, szokással, mintával, készséggel, ismerettel gyarapodik. Ezek a tanult komponensek mind nagyobb szerepet játszanak a gyermek viselkedésében. A szociális közegben a tanult komponensrendszerek, a tapasztalati szint dominánssá válhat már 8-10 éves kor körül, de a tapasztalati szint kialakulása, megszilárdulása az ifjúkor végéig elhúzódhat. A tapasztalati szint kialakulása azt jelenti, hogy a megszokott életkörülmények esetén a szociális kompetencia dominánsan a tanult komponensek aktiválásával működik. A viselkedést az implicit szociális képességrendszer az öröklött és a tapasztalatilag elsajátított komponensek felhasználásával szervezi túlnyomóan a tanult komponensek dominanciájával. A hierarchizálódás értelmező szintje azt jelenti, hogy a szociális életmód szokásos helyzetei, tevékenységei, szabályai tudatosulnak, hogy a viselkedés, a tevékenység szabályozásában ezek az ismeretek is részt vesznek. Nemcsak a tevékenység eredményeihez, következményeihez történő viszonyítás (visszacsatolás) működik közre a szabályozásban, hanem a folyamatra vonatkozó ismeretek, a szabályismeret is. Ennek köszönhetően lényegesen megnövekszik a viselkedés szabadságfoka, rugalmassága, adaptivitása, kreativitása. A hierarchizálódás önértelmező szintje magának a szociális kompetenciának, fejlettségének, a motívumoknak, a képességeknek a tudatosulását, a képességek, a kompetencia működési szabályainak az ismeretét, valamint ezeknek az ismereteknek a felhasználását jelenti az aktuális viselkedésben, a szociális aktivitás működtetésében, alakításában, fejlesztésében. A komponenseknek és magának a szociális kompetenciának az értékrendjét (mint az imént említettem) azzal minősíthetjük, hogy milyen mértékben negatívok vagy pozitívok az önmagunk és mások szempontjából. Az attitűdök, a meggyőződések természetüknél fogva pozitív vagy negatív előjelűek. Ezek az általános kategóriák a szociális aktivitás hatását tekintve konkretizálódnak. A negatív szociális kompetencia, viselkedés komponensei (és maga a személyiség) antiszociálisnak, azon belül ártónak vagy aszociálisnak, a pozitív proszociálisnak, azon belül lojálisnak vagy segítőnek nevezhető (lásd a 35. ábrát). A lojalitás önkéntes agy kényszerű. Az önkéntes lojalitás esetén önként tudomásul vesszük a szokásunktól, meggyőződésünktől eltérő helyzetet, alkalmazkodunk hozzá. A kényszerlojalitás azt jeleni, hogy elfogadhatatlannak tartjuk a kialakult helyzetet, az elvárt viselkedést, de kényszerűen tudomásul vesszük, ha az ellenállásnál eredményesebbnek ígérkezik. A szociális kompetencia fejlődése a fentiek értelmében azt jelenti, hogy növekszik a kapacitás, a kreativitás, továbbá csökken az antiszociális (az ártó és aszociális) komponensek, aktivitások aránya, dominanciája, és gyarapodik a lojális és a segítő proszociális komponensek, aktivitások száma, dominanciája. Mindebből következően a fejlődéssegítés feladata az előnyös komponensek gyarapítása, dominánssá válásuk elősegítése, a hátrányos, az antiszociális, aszociális komponensek kialakulásának, dominánssá válásának megelőzése, közömbösítése, lebontása, valamint a hierarchizálódás fokozatos növekedésének segítése. Ennek, vagyis a szociális kompetencia szándékos fejlődéssegítésének négy fő feladata érdemel kiemelt figyelmet. A proszociális, a szociális kommunikatív, az együttélési és az érdekérvényesítő kulcskompetencia fejlődésének segítése (lásd a 14-17. fejezeteket). 131