MIGRÁCIÓ, KISEBBSÉGEK EGÉSZSÉG, TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ - 2. előadás I. Vonatkoztatási csoportok és csoporthovatartozás Életünk során viselkedésünk olyan emberek felé irányul, akiknek a véleményét fontosnak tartjuk, vagyis elképzelünk egy közönséget, aki előtt játszunk. A mi komplex társadalmunkban azonban a közönség olyan nagy számú lehet, hogy sokszor szükséges megkeresni épp kinek szól a játék, ha szeretnénk megérteni a játékos viselkedését. A kérdés az, hogyan működik a mindennapok során saját közönségünk kijelölése. Cselekvésünk nagyrészt attól függ, hogy hogyan értelmezzük azt a helyzetet, amelyben éppen vagyunk. Az viszont, hogy helyzetek sokaságát hogyan értelmezzük általában a perspektívánktól függ. A perspektíva a világról alkotott nézeteink olyan rendezett összessége, amely tükrözi, hogy mit tartunk bizonyosnak az emberi viselkedésről, tárgyakról, természeti jelenségekről, stb. Az a környezet, amelyben élünk, a dolgoknak ténylegesen érzékelt, de sokszor emlékezeten, hiányos észlelésen alapuló rendje is. Tartalmaz feltevéseket arról, hogy mi a lehetséges és mi a magától értetődő, amely rend nélkül képtelenek lennénk eligazodni benne. A perspektíva épp azt a célt szolgálja, hogy a gyorsan változó világot egyfajta rendezettséggel, stabilitással ruházza fel. Olyan változatos séma, amely a tapasztalat előtt haladva azt értelmezi és irányítja. Azonos kultúra hasonló perspektíva. Ha elsajátítjuk egy csoport kultúráját, akkor annak perspektívájával azonosulunk, s minden új helyzettel igyekszünk összhangba hozni azt. (általánosított másik) A vonatkoztatási csoport azt a csoportot jelenti, amelynek a feltételezett perspektíváját használja fel valaki vonatkoztatási rendszernek a maga észlelési terének a megszervezésében. Ez az a közönség voltaképpen, akinek a játék folyik, aki lehet egyetlen ember, vagy emberek széles kategóriái (etnikai, vallási, nemi, foglalkozási alapon szerveződő csoport, stb.) II. Kategorizáció A kategorizálás folyamata során az ember egyedi környezete rendszerezésére és leegyszerűsítésére törekszik. Ennek segítségével rendezzük társadalmi környezetünket kategóriákat alkotunk a számunkra jelentős csoportok, értékek, tapasztalatok szerint. Hiszen rendelkezünk egyfajta társadalmi azonosságérzettel, vagyis bizonyos érzelmileg is minősített csoport tagjai vagyunk. A kategorizálás meghatározza társadalomban elfoglalt helyünket, s folytonos összehasonlítás során szerzett impulzusokra támaszkodva erősítjük vagy változtatjuk meg csoporttagságunkat. addig tágítjuk a kategorizációban rejlő általánosítás lehetőségét, amíg csak elboldogulunk vele a megismerés során. III. Előítélet Az előítélet fogalma sokféleképpen meghatározható. Alapvetően egy önkényesen megformált téves ítélet kifejeződése, valamiről, amellyel kapcsolatban a véleményt alkotó ismeretei, tapasztalati hiányosak vagy nem adekvátak. Valójában az előítélet az előzetes ítéleteinket alkotó tényezők abszolutizálása, merevvé válása. (Előzetes ítéletek = kb. perspektívát alkotó mentális sémák). Vagyis olyan előzetes ítélet, amelynek tartalma nem íródott felül egy új jelenség adekvát és közvetlen megtapasztalása nyomán. Technikai értelemben beszélhetünk pozitív és negatív előítéletekről, amelyekre támaszkodva hajlamos vagyok az előzetes ítéletemben foglalt tulajdonságot vetíteni egy adott címkével felruházott csoport tagjaira, ami épp úgy lehet kedvező mint 1
kedvezőtlen tulajdonság. (Pl.: ha azt gondolom, hogy minden bölcsész elvont, igen meglepődnék egy racionális bölcsészen.) Negatív értelemben: ellenséges vagy negatív attitűd egy csoporttal szemben, amely téves vagy nem teljes információkból származó általánosításokon alapul. Az előítélethez vezető fő tényezők a figyelmen kívül hagyás, hajlam az általánosításra, egocentrizmus, etnocentrizmus. Az előítélet a társadalmi színtéren elsősorban különböző csoportok találkozása, összeütközése, illetve a csoportközi összehasonlítás révén jön létre. Különféle formái léteznek, így faji, etnikai, területi, osztályhelyzethez kötött, nemi, stb. Egy embercsoport bizonyos vonásainak, motívumainak általánosítását sztereotipizálásnak nevezzük. Ez nem jelent mást minthogy az adott csoportba tartozó minden személynek hasonló vonásokat tulajdonítunk, attól függetlenül, hogy a csoport tagjai milyen egyéni tulajdonságokkal rendelkeznek, illetve milyen mértékben különböznek egymástól. A sztereotipizálás nem szükségképpen szándékos rosszindulatból fakad, mindannyian élünk ezzel a mozzanattal, voltaképpen világszemléletünk leegyszerűsítéséről van szó (sírva vigad a magyar, a nők szeretnek öltözködni, a férfiak jobban tudnak autót vezetni). A sztereotípiák bizonyos mértékig folyton hatnak a gondolkodásunkra, mivel szorosan kapcsolódnak a hagyományokhoz, amelyekre többek között a szimbólumhasználat folyamatában is szükségünk van. A hétköznapi gondolkodás szintén tartalmaz sztereotípiákat, hiszen ezek teszik lehetővé, hogy eligazodjunk a világban, képesek legyünk rutincselekvéseinket hozzáigazítani a többiek elvárásaihoz. Épp ezért azt feltételezhetjük, hogy a nyelv a sztereotipizáció legfőbb eszköze, s ezért válhat a kommunikáció a rasszizmus szimbolikus reprezentációinak legfőbb terepévé. A sztereotípia tehát a tudáskészletünk és a valóság-reprezentációink merev modellje, amely a társadalmilag elérhető képzetekhez kapcsolódik. A valóságról alkotott reprezentációink eredményeképp jön létre, a leegyszerűsítésen és az általánosításon keresztül. Mindez oda vezet, hogy bizonyos viselkedésbeli vagy külső jegyeket állandónak tekintünk, akár a saját csoportunktól különböző, akár ahhoz hasonló vonásokról van szó. Tulajdonképpen ez nem jelent mást, mint azt, hogy egy tárgynak sajátos vonást tulajdonítunk, amely tulajdonságról azt gondoljuk tipikusnak tekinthető abban a kontextusban, amelyből a tárgy származik. A sztereotípia szorosan kötődik az előítélethez, de két eltérő fogalomról van szó: az előítélet az az értékelő folyamat, amely kétségtelenül sztereotípiákon alapszik, de a sztereotípiák nem feltétlenül vezetnek előítélethez. A sztereotípiák akkor vezetnek rossza alkalmazkodáshoz, akkor járhat potenciálisan nagy veszélyekkel, ha elleplezi előlünk, hogy milyen egyéni különbségek vannak egy csoporton belül. Ide kapcsolható az attribúció (tulajdonítás) fogalma. Az attribúció a sztereotipizáció különleges esete. Ha történik valami, az emberek igyekeznek okot tulajdonítani az eseményeknek. Egy személy cselekedetire való oksági magyarázat keresését nevezzük tulkép. attribúciónak (vagyis mi okozta az egyén cselekedetét). Ennek oka az, hogy szeretnénk egy dolog megértése során túllépni a rendelkezésre álló információkon. Az okok tulajdonítását végző egyén voltaképpen eldönti szóba jöhető okok használata során, hogy milyen állást foglal az adott cselekvéssel kapcsolatban vagyis különféle szituációk különféle attribúciókat váltanak ki. Általában hajlamosak vagyunk arra, hogy hibáinkat a helyzetnek tulajdonítsuk, míg mások hibáit személyes hiányosságaiknak. Attribúcióink összhangban vannak vélekedéseinkkel vagy előítéleteinkkel, s gyakran igazolják téves következtetéseinket. Általában a jelen szempontjai szerint értelmezzük a múltat, még ha a jelen igazolása a múlt eltorzításával is jár. Retrospektív interpretáció. IV. A minősítés vagy címkézés fogalma (labeling) 2
Olyan sajátos folyamatra utal, amelynek során bizonyos egyéni tulajdonságokat mások negatívan minősítenek. Az így minősített személy maga is elfogadhatja a címként, amelynek eredményeképpen megváltozik a viselkedése, hasonul a minősítés tartalmához. Tulajdonképpen a társadalmi szerep és identitás átdefiniálásáról van szó. Néhány gondolt a címkézés folyamatáról: Az emberi fajnak nevezett kategóriában hat milliárd egyed van. Ennyi elkülönült egységgel tudatunk képtelen lenne megbirkózni, ahogyan a mindennapjainkban résztvevő néhány száz egyént sem tudjuk egyenként szemügyre venni csoportosítanunk kell, elkülönült egységekbe kell foglalnunk az egyes egyedeket, s az újonnan létrehozott egységeknek nevet is adunk, melyen keresztül a csoportosítás megvalósul. A név elvon a csoportosított egyedeket jellemző realitásból egy bizonyos szempontot és a legkülönbözőbb konkrét létezőket ezen egy szempont alapján csoportosítja. A csoportosítás aktusa arra kényszerít, hogy minden egyéb szemponttól eleve eltekintsünk, noha más kiválasztott szempontok alapján más talán kedvezőbb csoportosítás jöhetne létre. Így például a vak címkéje igen erőteljesen érvényesül a gondolkodásban. az erős címkék lehetetlenné teszik az alternatív jellegű csoportosítást, sőt az egymást keresztező szempontok alapján történő csoportosítást is megakadályozzák. Különösen akkor igaz ez, ha valamilyen jól látható vonással függenek össze (bőrszín, valamilyen testi fogyatékosság, stb.) Gordon W. Allport elsöprő erejű címkéknek nevezi ezeket, amelyek mint a szirének hangja, ezek is megsüketítenek (és megvakítanak) bennünket minden finomabb különbség érzékelésével szemben, jóllehet a címkék nélkül ezekre a különbségekre figyelmesek lennénk. (Allport, 1999.) Az a folyamat, amely során egy személy bizonyos tulajdonságai negatív címkét kapnak, szorosan összefügg azzal, hogy mit tartanak az emberek társadalmi szempontból normálisnak, elfogadhatónak és mi az, ami abnormális vagy deviáns. A hatásos címkézés eredménye a státus degradáció, vagyis amikor a nyilvános kommunikáció során az egyik szereplő nyilvános identitása alacsonyabb szintűvé alakul át. Sablonalkotás: a másnak/deviánsnak minőstettre nehezedő nyomás, mely például viselkedésének megváltoztatását sürgeti, a minősítés társadalmi jelentéséből következik. A vak embert általában nyugodtnak, a pszichiátriai beteget dühöngőnek, az epilepsziásat erőszakosnak tartják. Hogyan hat a címke az egyénre? Ezek a sablonok befolyásolják az egyén önképét és környezetük velük kapcsolatos reakcióit. A címkével ellátott személy társas érintkezései is megváltozhatnak annak következményeként, ahogyan környezetének tagjai vele kapcsolatban a megszokottól eltérően reagálnak. Ez a reakció alapulhat segítő szándékon, vagy az illető figyelmen kívül hagyásán, mégis megerősítheti a címkézett személy új önmegítélését. V. A stigmatizáció A minősítés sajátos megvalósulási formája a stigmatizáció. A stigmatizáció fő kérdése, hogy mekkora az az eltérés, amit az emberek még figyelmen kívül hagynak. Ezek az eltérések lehetnek testiek, jellembeliek, viselkedéshez, etnikai hovatartozáshoz kötődők. A stigma terminus eredetileg ókori görög kifejezés. Olyan testi jelekre utaltak vele, amelyeket azért alkottak, hogy a jel viselőjének erkölcsi státusával kapcsolatban közöljenek valami szokatlan, kedvezőtlen dolgot. A jeleket bevésték, vagy beleégették a testbe az illető rabszolga, bűnöző vagy esküszegő = olyan megbecstelenített személy, akit rituálisan beszennyeztek, akit így el kell kerülni, különösen nyilvános helyeken. Kereszténység: két metaforikus réteg is rakódik az eredeti jelentésre. 1. égi kegyelem testi jelei 3
2. a vallási utalás orvosi megfelelője: a testi rendellenességek külső jegyei. Ma inkább a szégyent jelöljük vele, mint annak testi bizonyítékait. A stigma olyan sajátos viszony, mely jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn. A mai társadalmak a stigmát az eredeti, ókori felfogásban értelmezett terminusként azoknak a csoportoknak, csoportok tagjainak a megjelölésére használják, melyben a csoport, a csoporthoz tartozó egyén valamely tulajdonsága valamilyen szempontból eltér a többségi csoport, társadalom általános, meghatározó tulajdonságától. Magyarázat: A társadalom szilárdan rögzíti a személyek egymás kategorizálására szolgáló eljárásait és a kategóriákhoz kapcsolódó jellemvonásokat. Ebből következik Goffman számára, hogy a szociális helyzetek meghatározzák azoknak a személyeknek a kategóriáit, akikkel az adott helyzetben vélhetően találkozunk. A szociális érintkezés rutinja megengedi, hogy különösebb odafigyelés nélkül lépjünk interakcióba a várhatóan megjelenő személyekkel. Mindez körülhatárolt helyzetekre vonatkozik, s ekkor már az első alkalommal anticipáljuk a Másik kategóriáját és sajátosságait, azaz a szociális identitását. Normális esetben nem tudatosulnak a Másikkal szemben támasztott elvárásaink, követelményeink egészen addig, amíg fel nem vetődik a kérdés, hogy valaki megfelel-e ezeknek vagy sem. Miközben az idegen jelen van környezetünkben, bebizonyosodhat, hogy rendelkezik a kategóriához képest megkülönböztető sajátossággal, ami szélsőséges esetben egy nemkívánatos sajátosság. Az ilyen eltérést (hiányt, fogyatékosságot, hátrányt) tekinthetjük stigmának, különösen akkor, ha diszkreditáló hatása kiterjedt. (Albert Judit) E. Goffman meglátása szerint a stigma szó kettős perspektívát rejt: 1. A stigmatizált személy feltételezi, hogy már ismerik eltérőségét, illetve egy adott helyzetben nyilvánvalóvá válhat. Ekkor diszkreditált (sz. sz.: valakinek a hitelét rontó, bizalmat aláásó, megszégyenítő) sajátosság példájával találkozunk. 2. Úgy véli, az adott jellemvonást nem ismerik a jelenlevők, sem észlelni nem tudják. Ebben az esetben diszkreditálható sajátosság példájával találkozunk. Tehát a stigmatizáltakkal szembeni reakció erősségét a stigma láthatósága, feltűnő jellege határozza meg. A stigma három fajtáját különíti el: - a testi fogyatékosságból adódóak; - az egyéni jellem szégyenfoltjai az előtörténetben is megnyilvánuló nyomaik; - faji, nemzeti, vallási hovatartozás törzsi stigmái. Azok az emberek, akik egészségi állapotuk miatt stigmatizáltak, sajátos értelemben kívülállók: a stigma társadalmi elutasítottságra jelöli őket. A címkének az egyénre gyakorolt hatása szempontjából nem csak a tényleges reakcióknak van jelentősége, hanem ez elképzelteknek is. Azok, akik eltitkolják betegségüket, melynek nincs látható jele, azonban szintén tapasztalhatják az ún. stigmaérzést, megvetésre méltónak érzik magukat, amiatt, hogy jellemüknek van egy szégyenletesnek tartott oldala. Amikor a stigma nyilvánvalóvá vált, kevesebb lehetőség van a normalitásnak megfelelő álcázásra. Ilyen körülmények között a stigmatizált betegek gyakran megalakítják saját alternatív közösségeiket, ahol viszonylag elfogadottnak érezhetik magukat. Bár egy társadalmon kívüli csoport növelheti izolációjuk érzését, mégis fokozottabban emeli ki őket a normálisnak tekintett társadalomból. Sajátos dilemma: megkísérelni a normálisnak tekintett társadalom részeként élni, ugyanakkor állandóan tudatában lenni annak, hogy a normalitás keretein kívül vannak, a lelepleződés kockázatával élve, vagy saját közösség létrehozása, s ennek esetleges elidegenítő hatása. 4
Felhasznált irodalom: Allport, G.: Az előítélet. Osiris, 1997. Albert Judit: A fenyegetett identitással való megküzdés. In Tudásmenedzsment. http://feek.pte.hu/tudasmenedzsment/index.php?ulink=619 Aronson, E.: A társas lény. Közigazgatási és Jogi Kiadó, Bp. 1987. 233-277. Goffman. E.: Stigma és szociális identitás. In.: Erős F. (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. 1998. 5