Kölcsey Ferenc Szerzõ dezs Kidolgozott tétel Kölcsey Ferenc A reformkor nagy költõje, írója és politikusa írta. Életének utolsó éveiben írásba foglalta azt a nevelési útmutatót, amelyet unokaöccse, Kölcsey Kálmán számára készített A címe: Parainesis (e görög szó jelentése: buzdítás). Kölcseynek e mûve 1837-ben az Athenaeum címû folyóiratban jelent meg. Imádd az istenséget! ez a legelsõ rendszabás Pytharogas arany-verseiben, s úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következõleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytõl annyira megtisztíthatná, mint az istenség nagy gondolatával való foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekintetedet, mindenfelõl egy végtelen bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzandnak feléd. Ez tehát az az alap, amelyre a nevelés épül. Tanítványa tekintetét ezután Kölcsey a földi tényezõkre irányítja. Az egyik legfontosabb tény: az ember nem egymagában, hanem társadalomban él. (Kölcsey szóhasználatában a társaság szó a társadalmat jelenti.) Jókor szokjál a gondolathoz: a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háramlanak. Lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása
bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent meg kell tenned annak fenntartására, mi saját erõdbõl kitelik. Kölcsey szerint a bennünket felnõttségre, teljes emberségre segítõ és nevelõ társadalom nem más, mint a haza, a nemzeti közösség, azazhogy a magyar haza, a magyar nemzet közössége. Költõi szavakkal írja körül a haza fogalmát: Mi a haza? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív elõtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak, rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod s élted bátorságos (-biztonságos) voltát, de az önérzést is. Sok kapocs fûzi egybe a hazának, a nemzetnek a tagjait, s közülük az egyik az önérzés, vagyis a nemzeti önérzet, a magyar öntudat. Mi is ez? Az önérzés veled született, mely gondolataidra, tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem õrizve ten ( saját) emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem él, az számûzöttnek tekintheti magát mindenhol, s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt. Szelíd szavakkal, de határozottan utasítja vissza Kölcsey azok nézeteit, akik úgy vélik: elavult valami már a hazafiaság, a nemzeti öntudat, érzéseinkben és
tetteinkben a magyarsághoz való ragaszkodás. Szerinte értelmetlen, egyúttal szerfölött káros a kozmopolitizmus, a világpolgári felfogás! Soha nem tudtam megérteni: kik azok, akik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s egy helyrõl másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt a jótékony világítással állandóan boldogíthassuk. Hol az az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidas csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg! Nem kell erre hosszú bizonyítás. Tekints szívedbe, s ott leled a természettõl vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez, s ennek körén túl egy hazához láncolja. Szeresd a hazát! A felnõttségre való felkészülés elmélyült tanulást vár el és sokféle tapasztalat megszerzését kívánja meg a fiataltól. Korunk sok ismeretet kíván... az 1830-as évekrõl írta ezt Kölcsey. Korunk sok ismeretet kíván, s ez jó oldalai közé tartozik, de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel elégedjünk meg. S e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán a legroszszabb. Érdekes reformkori kifejezés: ne elégedjünk meg címmel és színnel, vagyis pusztán a felszínnel, a külsõvel, a futólagossal! Tehát nem szabad engednünk, hogy a kétes értékû újdonságok hajhászása eltérítsen bennünket a legfontosabb, a leglényegbevágóbb ismeretek alapos elsajátításától: Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E
vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sûrû vetéshez, mely gazdag növésû szálakat hoz mag nélkül. Könnyû sikereket felületes ismeretekkel, látszatmûveltséggel is elérhet az ember, de ettõl õszinte aggódással óvja unokaöccsét a költõ: Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni, vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyû módon elérheti célját, de értelmesektõl megvettetik. Hogy a dologhoz értõk elõtt méltólag felléphess, hogy ismereteid mind magadra, mind másokra jótevõleg hassanak: hosszú, fájdalmas munkára kell elszánva lenned. Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette nehéz. Sok olvasás, még több gondolkodás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás s fogyhatatlan béketûrés az, ami megkívántatik. Vajon meddig tart a tanulás idõszaka? Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos idõhöz, az ifjúság éveihez köttetnék. Ifjúkorunk oly szûk s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erõs alapon épült tudományra jutni csaknem lehetetlen. Ma úgy mondanánk: a folyamatos tanulás ideje életünk végéig tart. De miért van szükség a sok tanulásra, erõfeszítésre? Kölcsey eszménye a jelenkorra hatni kívánó polgár, aki elõtt ez a cél lebeg: tudományt munkás élettel egybekötni. A reformkor nagy gondolkodója ezt kívánja rokonától ugyanúgy, mint minden korabeli magyar fiataltól: Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra átplántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélõk elõítéleteik setétségébõl kiléphessenek; régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg elõtt vezérelv
gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire és kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendõ elõkészítésére fordítani, s a lehetségesig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók. Ily szempontból nevelé Sokrates a maga ifjait, ily szempontokból indultak ki Perikles és Demosthenes, Cato és Cicero. Kölcsey szerint a mûveltségnek nagyon fontos összetevõje a magyar nyelv minél teljesebb birtoklása. Anyanyelvünket állandóan fejlesztenünk, tisztítanunk, bõvítenünk kell, s minden körülmények között helyesen, választékosan kell használnunk! Nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt ragadt ránk; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyit is tisztán s erõben elõadhatjtuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról, hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erõben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függõ tolmácsa lehessen. De a mi szép magyar nyelvünk tanította unokaöccsének Kölcsey nem csupán praktikus használati eszköz, hanem szoros kapocs is, amely bennünket magyar hazánkhoz, magyar honfitársainkhoz köt. Igen hasznos a mûvelt ember számára, ha idegen nyelveket is beszél, de nagy nyomatékkal köti neveltje lelkére a költõ. Soha ne feledd: miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség!... Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válthatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsõért áldozatokra kész lenni nehezen fog. A filozofáló Kölcsey nevelési gondolatainak csúcspontját a költõ Kölcsey fogalmazta meg. A reformkori magyar fiatalember legyen kész a cselekvésre, a haza érdekében való
tevékeny életre! A kárpátaljai Huszt várának romjai alatt merengve Kölcsey így fejezte be költeményét, pedagógiájának lényegét summázva: Messze jövendõvel komolyan vess összve jelenkort: hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!