Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához

Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához Veszprém, 2008

Tanulmányok a katonai értéktan megalapozásához Veszprém, 2008 A kötet a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola és a Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem közös kiadványa. Szerkesztő: Birher Nándor Nyelvi lektor: Fazekas Enikő Tipográfia/címlap: Klesitz Róbert ISBN 978-963-86974-8-6 Nyomdai munkák: Viza Kft. 8200 Veszprém, Hajlat u. 31. Tel./fax: +36 88 429 936 E-mail: viza.studio@chello.hu

Tartalomjegyzék Előszó... 5 I. A katonai etika alapjai Vincze Lajos: Gondolatok a kulturált kommunikációról... 11 Birher Nándor: Elméleti alapok a katonai etikához... 17 A rendszer filozófiai kiindulópontja... 19 A szabad akaratról... 21 A szabad akarat természete... 22 A saját értékrend szükségessége... 24 A katona nem filozófus... 26 Birher Nándor: Alapértékek... 27 Személyes felelősség... 27 A katonai minőség az igazságos béke... 30 A béke katonai értelme... 32 Birher Nándor: Lábjegyzetek a katonai etikához... 37 A katonai etika alapkérdése... 39 A katonai etika további kérdései... 39 Összefoglaló modell... 40 Gyakorlati alapelvek... 45 Birher Nándor: Van-e a katonának választási lehetősége?... 49 A jó tipológiája... 50 Különbség jó és rossz között... 53 A jó megismerésének alapelemei... 53 A harmonikus személyiség és a személyiség java... 56 Birher Nándor: A cselekvő embernek soha nincs lelkiismerete... 59 Si vis pacem para bellum... 60 Értékek... 61 II. Minőség Érték - Cselekvés Veress Gábor: Az értékteremtő minőségügy... 69 Minőség és erkölcs... 70 1. Az érték és az erkölcs... 70 2. A minőség és a minőség szabályozása... 74 3. A minőség és az erkölcs kapcsolata... 77

Válaszút előtt a világ... 79 1. Válaszút előtt a világ...79 2. Válaszút előtt a menedzsment...84 3. Válaszút előtt a minőségmenedzsment...88 A piaci minőségügy általánosítása... 92 1. A közösségi minőségügy...93 2. Az egyén életminősége...95 3. A társadalmi minőség... 97 Az erkölcsi melapozottságú minőségügy...100 1. Ember, erkölcs és szeretet a minőségügyben...100 2. A minőségügy társadalmi jelentősége...104 3. Társadalmi felelősségünk...105 Turcsányi Károly: A honvédelem minőségügyi értelmezése... 115 1. A honvédelem, mint társadalmi igény kielégítése...115 2. A honvédelmi rendszer...118 3. A honvédelem minősége...121 4. A honvédelmi rendszer minőségképessége...122 Vincze Lajos: Kultúra értékrend katonai felsőoktatás... 129 Birher Nándor: Katonai minőségetika... 145 Személyes felelősség...145 Általános elvek...147 Minőségetika...148 A katonatiszt, mint a minőségi szolgáltatás garanciája...150 Birher Nándor: Kor kép - Kór kép... 155 Gondolatok a posztmodern hadviselés alapkérdéseiről...155 A legújabb kori történelem közvetlen előzményei...156 Az isteni technológiák átka...159 Kiútkeresés...162 III. A konfliktusok forrásának egyik mítosza a vallási ellentétek Birher Nándor:Az Orosz-ortodox egyház szociális tanítása a háborúról... 167 Hadviselés és vallás...167 Az orosz-ortodox szociális tanítás...169 Háború és béke...172 Összegzés...174 Egyházak a konfliktusokban... 175 A nyugati egyház viszonya a katonai konfliktusokhoz...176 Az Egyházak Világtanácsa...178 Néhány szó az iszlámról...181 Birher Nándor: Az egyházak szerepe napjainkban a politikai és fegyveres konfliktusok kialakulásában és megelőzésében... 185 A vallás mint az erőszak megnyilvánulásának a helye...186 Egy gyakorlati példa: XVI. Benedek regensburgi beszéde...188 A vallások új értelmezése...191

Előszó Katonai értéktan tudomásunk szerint nincs, de több tudományág idevonatkozó ismeretanyagának szintézisével létrehozható, aminek megalapozása így többirányú előkészítő kutatómunkát kíván. Ez a könyv beszámol erről a polidiszciplináris gondolkodó, töprengve alkotó munkáról, ami majd olvasóját is elmélkedésre és önvizsgálatra késztetheti. A katonákat szükséges tanítani olyasmire, ami segít, hogy jobban tudják egyre nehezebb feladataikat ellátni. Civil tudományoktól sajátíthatnak el sok mindent, ahogy azok katonáktól tanulták többek közt a stratégia, taktika, logisztika fogalmát. E könyv terepfelderítő vizsgálódásai nem képezhetnek még teljességre törekvő, rendszerezett tananyagot, csupán annak, az egyes szerzők tudományaga felőli, többoldalú megközelítését. Ez a hadtudományoktól a hittudományig ível, a minőségkutatás pillérére támaszkodva. A minőséget, meghatározását és felmérését tekinthetnénk az értéktan kiindulásának (alapjának), ami megnyilvánul: a katona (emberi magatartásában, tudásában, készségeiben) és a haditechnika fejlettségében (a fegyverek és egyéb eszközök teljesítményében) Ez utóbbiak anyagiak és a minőségkutatás, hasznosságelemzés, logisztikai és műszaki tudományok módszereivel vizsgálhatók. Az érték humán oldala viszont nagyobb részt szellemi: etikai, lélektani, szociológiai jellegű, ami mellett kizáró minimum a testi alkalmasság és egészség. Ezeket a tényezőket neveléssel, szakképzéssel illetve sporttal erősíthetjük. Az értékelmélet alkalmazott kutatása önmagában is jelentős vállalkozás, ilyen eredmények ismereteim szerint könyv formájában eddig még nem jelentek meg. Esetünkben a katonai értékelmélet megalapozásáról van szó, tekintsük át, milyen jelentőset alkottak a szerzők.. Az anyagi értékek tárgyalása, megítélésem szerint, jóformán teljes. Veress Gábor fejezetében az érték fogalmát is körüljárja a tárgyhoz kötötten és a minőség ellenőrzésének és biztosításának módszereit igen korszerűen adja át. Turcsányi Károly a minőség katonai vonatkozásait foglalja rendszerbe és fejti ki tömören teljesen új megközelítésben. A materiális vonatkozások esetleg a szubjektív értékelmélettel volnának kiegészíthetők, nem mintha a haditechnika jósága nem volna objektív érték, de

mert az árból (költségből) levezethető értékmeghatározást célszerű a hasznosságot is vizsgálva finomítani. Talán azért kértek fel a Szerzők az előszó megírására amiben segítségükre támaszkodhatom mert egykori termékhasznossági (utility) kutatásaim, a termékek és szolgáltatások hasznosságának modellezésére és a természetes tulajdonságok ökonómiai transzformációjára irányultak. Igaz, hogy az általam értékelt élelmiszerek és növények távol állnak a fegyverektől, de értékük, ugyanúgy pszicho-szociális jellegű mint a morális katonai értékek nagy része. Ezzel a szellemi, erkölcsi értékekhez értünk, amelyek katonai szempontból egyenrangúak, sőt olykor előzik az anyagi erőt ahogy arra már Napoleon és Clausewitz is rámutatott. E témakört bámulatos sokoldalúsággal, sehol sem található mélységben tárgyalja Vincze Lajos és Birher Nándor. Témájukon töprengve nem azt említeném meg, ami esetleg még hiányzik a kéziratból, hanem már e könyvből is tanulva a morális katonai értékek néhány mozzanatát (dimenzióit) próbálnám meg, felvázolni: A katonai magatartás fő meghatározója (jellemzője) a pluralitás; az egyedüli fellépés, a személyes szerep a kivétel. Több személy együttes cselekvése közösségi szemléletet kíván. Ennek két szintje lehet: a szűkebb: a csapat (irányítható csoport), ami nem öntörvényű tömeg, a tágabb: a védett társadalom, a haza, az ország, esetleg eszme, vallás stb. A kölcsönös egymás-segítés létkérdés a bajban, nyelvünk csodálatosan fejezi ki baj szóval a küzdelmet (pl. bajvívás) és az összetartozók bajtárs elnevezése is erre utal.. A legfőbb morális érték a másokért hozott áldozat, (többnyire veszélyvállalás formájában) a védett lehet erre rászoruló személy, de lehet közösség is (haza, eszme, hit). Ezt állampolgári kötelességként vagy zsoldosként vállalja a katona, ritkábban önként de ez nem változtat a katonatársak iránti, kölcsönös áldozatvállalás feltétlen szükségességén. Kockázat (veszély) vállalása önként másokért különösen nagy morális értékeket képes létrehozni a civil szférában is. A bányamentők, barlangászok, súlyos veszélyt vállaló orvoskutatók, életüket kockáztató felfedezők stb. lehetnek erre példák. E megfontolások ha nem is fogják át a probléma teljes körét már világosan mutatják, hogy a kialakuló katonai értéktan nem lesz szűk szakmai ismeretanyag, mert iránymutató lehet más területeken hasonló problémákat megoldó szakmák és személyek számára. A szerzők elemzéseinek és okfejtésének középpontjában a katonák állnak, akiknek különleges helyzetét az jellemzi, hogy adott esetben a legfőbb értéket, az életüket kell szolgáltatásként feláldozni. Ezért a személyiségre építő katonai

kultúrának úgy kívánatos fejlődnie, hogy képviselői képessé váljanak az együttműködésre társaikkal és a civil személyekkel, miközben saját identitásukat és tevékenységük értelmét mindvégig megőrzik. A katona szellemiségében előtérbe kell kerüljön a hazaszeretet, a bátorság, a fegyelem, az önfeláldozás és a lényeget mindenkor felismerni képes belátó lelkiismeret, a hadviselés kiváló szintű képessége mellett. Egy új értékrend kialakítása tanítással és tanulással lehetséges. Miután az értékek nem bizonyíthatók, szükség van azok személyiségre ható felmutatására. A fenti értékek példákon és gyakorlásokon keresztül erősödhetnek meg. Ezekben a folyamatokban az oktató-nevelő intézményeknek kitüntetett szerepük van, hatást gyakorolva az értelemre, az érzelemre és a személyiség egészére. Való igaz, hogy ennek a hatásnak már kisgyermek korban kell megkezdődnie és a katona, az ember egész életén át működnie kell. Úgy érzem a katonai értéktan még sokat meríthet a neveléstudomány értékelmélet-alkalmazásaiból, többek közt Böhm Károly, Pauler Ákos, Kornis Gyula klasszikus munkásságából. (Böhm nagy művének harmadik kötete volt az Axiologia vagy értéktan ) Az újabbakból csak annyit említenék még meg, a nagy magyar pedagógus: Karácsony Sándor nyomán, hogy a katonakorúak zöme adolescens felnőtt, akinek társas lelki kategóriái még mások jobban fejleszthetők és a (köz)katona iránti igényeket jobban teljesítők mint a már egészen érett emberéi. A katonai kiképzés népünk nevelésének nagy lehetősége volt, ami a hadkötelezettség megszűntével, korunk kulturális és morális deficitjét növeli. A szerzők a katonai értékelmélet filozofikus megközelítéséből kiindulva számos igen fontos kérdést tárgyalnak. Olyanokat, mint: az értékelmélet alkalmazott vizsgálata; a minőség érték alapú megközelítése; a honvédelem minőségét meghatározó teljes igénykielégítési lánc vázolása. a katonai tevékenységek értékének, értékességének behatárolása; az erő és az erőszak alkalmazása; a háború és a béke kérdése a posztmodern korban; a vallások és a háború viszonya; A felsoroltak egyértelműen mutatják, hogy itt több tudományterület illetve ismeretrendszer integrálásáról van szó, az axiológiától az etikán keresztül a minőségbiztosításon át a teológiáig. Szerzőink ezeknek a területeknek a legújabb aktuális megközelítéseit használják fel, adaptálják és esetenként tovább is lépnek azokon. Mindezt úgy, hogy a kutatói szabadság teljes érvényesítésével adják közre saját olykor vitatható, de feltétlenül vitára érdemes eredményeiket. Sokat mondó már az a tény is, hogy kiadványunk egy nemzetvédelmi és egy egyházi felsőoktatási intézmény példaértékű, egyedülálló összefogásának eredménye. A két felsőoktatási intézmény a jövőben gesztora lehet olyan kerek-asztal beszélgetéseknek és konferenciáknak, amelyek közérthetővé és nyilvánvalóvá

tehetik nem csak hazai léptékben a vallások szerepét a katonai tevékenységekben, illetve a katonák mai világban betöltött nehéz szerepéhez, a lelkiismeretes döntéshez adott segitségüket. Nem elég a katona önfeláldozás vállalása, képessé kell válnia, ha szükséges mások életének kioltására is. Ennek szükségességét azonban igyekeznie kell csökkentenie, honfitársainak háborúk elkerülése érdekében kifejtett tevékenységét támogatva. Ez a katonai feladatokra való jó felkészüléssel is történhet. Si vis pacem para bellum. A hadviselésre bőlcsen felkészülés hagyományos módja a szövetségesek bevonása. Ebből tanulva bár szerzőink a katonai értéktan alapozását sokoldalúan végezték kívánatosnak tűnik, hogy e tantárgyat képező tudományág minél sikeresebb kialakításához a határos tudományok kutatóit nemcsak e téma olvasására (megismerésére) de alkotó írására (kutatására) is kérjük, ösztönözzűk. Valószínüleg fel kellene használni az axiológia egész eddigi eredménytárát, a katonai érték speciális igényeihez igazitva, a neokantiánus filozófia kapcsolódó iskoláiról legalább megemlékezve. De tudományágunk továbbműveléséhez igazán multidiszciplináris és globalizált módon lesz szükséges a kapcsolatba hozható szakirodalmat felhasználni ahogy a haditechnika is határokon átfigyelve igyekszik a mások eredményeit ellesni. A postmodern világhelyzet más mint a korábbiak: a hidrogénbomba folytán egy nagy háború kockázata az emberiség megsemmisülése volna, ezért az elvben kizárt. Az öngyilkos merénylők példája, a bosszúéhes terroristák fenyegetése, és a helyi, főleg etnikumi konfliktusok állandó kelekezése, eszkalációjának veszélye azonban korszerűsített katonai erő fenntartását kívánja. Háborút (életre-halálra szóló versenyt) senki se akar, de győzni azért mindenki szeretne. Ez tulajdonképpen csak időleges túlélést jelent. Ahogy a természetben: nincs, halálos áldozatok nélkül közösségi (csoport, nemzetség, species) túlélés, úgy kénytelenek vagyunk elfogadni az emberközösségek ellen támadó erők elhárítására szervezett, áldozatokkal járó katonai tevékenység szükségességét is. A könyv megközelítése a címben foglaltakon túlmutat. Felveti egy világetika megfogalmazásának és elfogadtatásának időszerűségét, egy lehetséges, végzetes nagy háború megelőzésére. A mű a személyiséget helyezi a középpontba és erős kritikával illeti a mai gazdasági és kulturális globalizációs jelenségeket, amelyek a konfliktusok veszélyétől terhesek és nemzetellenesek. A tanulmányok szerzőinek témakezelése bátor, innovatív és nem riad vissza a mai viszonyok között utópisztikusnak vélhető megoldások, megfogalmazásától és ajánlásától sem. Kívánom, hogy ezek megvalósítása minél több előnyt hozzon hazánknak. Budapest, 2008. február Tomcsányi Pál kutatóprofesszor a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 8

I. A katonai etika alapjai

Gondolatok a kultúrált kommunikációról Vincze Lajos Gondolatok a kultúrált kommunikációról Az jó hírért névért, az szép tisztességért Ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát Mindeneknek ők adnak Balassi Bálint Témánk, megítélésünk szerint, egy olyan fontos kérdést érint, mely nem csupán a civil szféra napi problémája, hanem a NATO-hoz csatlakozott magyar honvédségé is. A nagy átalakulások idején (haderőreform, a hadsereg modernizációjának kérdései, az átszervezést kísérő humánpolitikai intézkedések) a nézetek, különböző vélemények ütköztetése kapcsán megszaporodnak a változásokat kísérő viták. Érvek és ellenérvek ütköznek, szándék, akarat, érdek csap össze, sokszor szokatlan hevességgel. Nos, milyen is valójában a szellemi harcmodorunk? Érvényesül-e az erkölcsi tisztaság, emelkedettség a diszkussziókban? Vagy elfogultság, arrogancia, tolerancia- és kompromisszumkészség teljes hiánya, csúsztatások, mellébeszélések kísérik szellemi küzdelmeinket? Megannyi megválaszolandó kérdés, mely valójában mindig a páston, a konkrét küzdelem folyamán dől el. Mert sem kulturáltnak, sem erkölcsösnek nem lehet lenni elméletben, elvontan, általában. Kulturáltságunk (vagy kulturálatlanságunk) a beszédünkben, (beszédkultúra) a viselkedésünkben (viselkedéskultúra) vagy éppen a vitamodorunkban (vitakultúra) jelentkezik. A köznapi ember, aki hallgatója és/vagy cselekvő részese a társadalmi méretű vitáknak, véleményt mond, ítél, érvel, választ. A kisebb közösségekben (munkahely, család, baráti társaság, falugyűlés vagy kocsmai agora ) győzködi a másikat igazságáról. Nem beszélve állandó és örök vitapartneréről önmagáról. Jószerével vitában telik el (ebben az értelemben) egész életünk. A. Camus, 11

Vincze Lajos a híres francia filozófus írja a hős ember-titán Sziszüphosz kapcsán: A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Ha az emberi létezés értelmét, a küzdés maga adja, s e létezés célja pedig küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért, s a vita mint szellemi küzdelem a társadalmi és közösségi létezés egyik felettébb fontos és dinamikus formája életünkben betöltött jelentőségét nem lehet kellően felbecsülni. De tudunke vitázni? Van-e kellő vitakultúránk? Felismerjük-e fontosságát a nevelésben, az emberformálásban? Van-e helye, és hol a vitának egy autoritárius jellegű közösségben, pl. a hadseregben? Célszerű mindenekelőtt a fogalmat tisztázni. A vita az Értelmező kéziszótár szerint: két vagy több személynek a szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére. A vita tehát lényegét illetően küzdelem, amit emberek vívnak (vitapartnerek) vélt vagy valós igazuk védelmében a másik fél meggyőzésére. Ez azt is jelenti, hogy nem minden kommunikáció, verbális érintkezés vita. Az egyszerű, tényközlő beszélgetés, mely nem különböző nézeteket tár fel, ütköztet, hanem az egyetértés jegyében cserélődnek ki gondolatok, nem nevezhető vitának. Nos, melyek akkor a vita feltételei? A vitának mindenekelőtt kell, hogy legyen tárgya, ami a vita anyagául szolgál. Ez lehet a valóság legkülönbözőbb jelensége vagy a valóságról alkotott tudományos, művészi, politikai eszmék, azok értékelése mint a fentiekhez való viszony kifejeződése. Lehet jelentős és jelentéktelen dolgokon vitatkozni (hogy mi a jelentős és mi a jelentéktelen, ez maga is lehet a vita tárgya). A lényeg itt inkább a résztvevők valamilyen formában való érdekeltségén van, ti. a vitázók számára nem érdektelen, azaz érdekük fűződik valamely álláspont győzelméhez (leginkább a sajátjukéhoz). A vitához tehát álláspontok kellenek (vélemények). Pontosabban olyan vitapartnerek, akiknek van véleményük. Egy adott kérdésben véleménnyel bírni pedig nem is olyan magától értetődő dolog. A saját vélemény kialakításához mindenekelőtt alapos ismeretek szükségesek. Ismerni kell hozzá jól a vita anyagát, valamint a vita tárgyát képező valóságszeletet. Ellenkező esetben valójában nincs is vita, csak üres, öncélú pengeváltás, formállogikai acsarkodás. Sokszor látunk, hallunk olyan vitapartnereket, akik a nagy tusakodásban csak arra tesznek szívós-kitartó kísérletet, hogy a feljebbvaló vagy a befolyásosabbnak vélt igazságát erősítendő nagy verbális és nemverbális farkcsóválással jelezzék hovatartozásukat. Az ilyen elvtelen, alattvalói szervilizmusnak semmi köze nincs a demokratikus vita szelleméhez. Az elvtelen, kritikátlan, 12

Gondolatok a kultúrált kommunikációról rossz értelemben vett kiszolgáló magatartás a lényegéből adódóan hierarchikusan szervezett hadseregben is káros, pláne ha ez létformává, életstratégiává válik. Meg lehet ugyanis találni a módját, formáját az önálló vélemény, a másság kifejezésének. Természetesen itt nem a parancs megkérdőjelezésének, vitatásának a problémájáról beszélünk. (A parancs erkölcsi vonatkozásainak bonyolult problematikáját meglehetősen bőséges szakirodalom tárgyalja.) Jelen meditációnk a mindennapi lét, de főleg a tudományos viták (hadászati kérdések, oktatás, nevelés, módszertani problémák) természetrajzáról szól, ahol nem a tekintély igazsága, hanem az igazság tekintélye kell hogy győzedelmeskedjék. Ancsel Éva, az elmúlt évtizedek kiemelkedő morálfilozófusa erről így fogalmaz: Ha az igazság nem is szokott győzni vagy nagyon ritkán, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ. 11 A szerző intelme nagyon aktuális számunkra, a hadseregben is. Valóban nem szabad megbékélni az elfásultsággal, a beletörődéssel, az inerciával, de még a megfáradtság sem érv a valóban szükséges kritikai attitűddel, a megújulással szemben. A várjuk ki, majd meglátjuk, ne kapkodjuk el lényegében fedőneve a Pató Pál-i lustaságnak, mely sokszor a preventív gyávaság előszobája az értelmes küzdelem felvállalása helyett. Aki pedig a vitában nem a saját véleményét mondja (vagy mert nincs neki, vagy mert nyíltan nem vállalja), s aki lusta vagy gyáva ahhoz, hogy nyilvánosan saját véleményt formáljon, az még akkor sem vitát művel, ha egyébként vitában szólal fel, s ahhoz érdekei, érvei s érzelmei kötődnek. Erkölcsi fedezete a nem ellentmondó, egyetértő felszólalásnak is csak akkor van, ha nem csupán üres rábólintást tartalmaz, hanem a vitához kapcsolódó újabb meggyőző érveket. Mert az egyetértést is argumentálni kell ugyanúgy, mint a különállást. Mindennapi ütközeteinkben nem kisebb hiba a fentiek ellenkezője sem. Ha az ember csak azért is, öncélúan a tagadás szelleme, ha krakéler módon ha kell, ha nem akaszkodik, feleslegesen megkeserítheti környezete életét. Ancsel Éva fentebb idézett könyvében írja: Az még nem bűn, ha valaki izgága. De uramisten! mennyi bűnt kavarhat! Elvégre Polónius is csak izgága volt. Az önálló véleménynyilvánításhoz (mint az ellencsapáshoz az ütközetben) a tények pontos ismeretén túl bátorság is szükségeltetik. A vitában pedig mint szellemi harcmezőn lehet győzni és veszíteni. Győzni nagyszerű dolog, bár a győzelem nem örökérvényű. Ha tudatában vagyunk, hogy a győzelem abban az értelemben időleges, hogy a végleges igazság, a bölcsek köve csak addig lesz a mienk, míg a következő vitában (csatában) meg nem dőlnek (vagy csak hiányosnak mutatkoznak) érveink. 13

Vincze Lajos Károlyi Mihály intelmeit idézve: végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és a szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió. Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szemben álló erők küzdelméből új szintézis fog születni. Veszíteni pedig a vitában is tudni kell. Méltósággal, emberien. A jó debátter nem alázza meg vitapartnerét, hiszen az érdemi vita neki is hasznára volt, az érvek egymásnak feszülése őt is edzette, számára is szolgált nem kevés tanulsággal. Az alulmaradt sem vesztes az ilyen kollízióban a szó valódi értelmében. Hiszen ha, nem is érte el, hogy álláspontja győzedelmeskedjék, a küzdelemben azonos feltételek mellett, a siker reményével léphetett fel. Nem ütötték le már az első menetben a tekintély furkósbotjával, egyenrangú ellenfélként küzdve személyes méltósága nem szenvedett csorbát, meghallgatták, nem alkalmaztak ellene csapdát, sunyi, becstelen fogásokat. Végig nyílt, közösség előtt zajló vitában győzték meg (s nem behúzott ajtó mögötti fenyegetéssel, a másikkal szembeni kijátszással, prémiummal, külön jutalommal, felsőbb kapcsolatokra való hivatkozással, becstelen különalkuval), úgy ahogyan az egy tisztességes küzdőnek korrekt vitában kijár. A vita erkölcsiségének egyik legfontosabb szabálya, miszerint minden embernek megvan a csorbíthatatlan joga ahhoz, hogy becsületesen harcoljanak ellene. S mikor korrekt egy vita? Mindenekelőtt akkor, ha a vitapartnerekben őszinte érdeklődés munkál a másik fél véleményének megismerésére. Ismerünk olyan embert, akivel valójában nem is lehet (nem is érdemes) vitázni, sokszor még beszélgetni sem. Az ilyen partnerrel folytatott diskurzus valójában monológ. Hiszen az nem akarja, vagy már nem is képes meghallgatni a másikat. Csak az érdekli, amit ő akar mondani. Jobb esetben jól kifejlesztett szelektív hallással érdekei szerint válogat, vagy csak saját álláspontja elemzését képes adni, s a másik felfogását egy jól irányzott címkével, felülbélyegzéssel elintézni. Ez a minimális empátiakészség hiánya (különösen, ha az elöljáró részéről tapasztalható) nem egy közösség életét keserítette már meg. A vitában talán még inkább, mint bárhol szükséges a kommunikációkészség, az empátia a partnerek világába, érvrendszerébe való behelyezkedés képessége. Ez a folyamat csak akkor jelentkezik, ha érzékenyek vagyunk a másik másságára. Tolerancia és nyitottság nélkül nem jöhet létre valódi kapcsolat sem, nemhogy megértés az emberek között. Hány művészi alkotás szól, figyelmeztet az emberi megnemértésről, a kommunikációképtelenségről s az ebből adódó tragédiákról (gondoljunk csak olyan kitűnő színpadi produkciókra mint az Adáshiba, a Csirkefej 14

Gondolatok a kultúrált kommunikációról vagy a Godot-ra várva ). Mert az egymáshoz tartozás azt is jelenti (elemi fokon), hogy meg tudjuk hallgatni egymást. Ancsel Éva ebben a kérdésben is nagybecsű gondolatot hagyott ránk: A másik emberrel általában a világon semmi más bajunk nincs, csak az, hogy ő másik. Neki is látunk többnyire, hogy ezen változtassunk. Megpróbáljuk saját képünkre formálni, ami már az Istennek sem sikerült, de abból azért annyi baj nem származott, mint a mi hasonló kísérleteinkből. Ehhez a művelethez ugyanis éles faragószerszámok kellenek, kegyetlen csonkítások és protézisek. Tudom, hogy lehetetlen, de van egy parancsolat, amelynek betartását nem tartanám utolsó dolognak. Az pedig így hangozna: ne állítsd magadat bálványként mások elé, s ne kívánd, hogy előtted hódoljanak! 22 A téma aktualitását és fontosságát bizonyítandó utalhatnánk még itt századunk második felének termékeny filozófiai irányzatára a hermeneutikára, (főleg Habermas és Gadamer munkásságában), mely szerint az értelmezés (át- és újraértelmezés) nem más, mint dialóguskészség+kom petencia a kommunikációra. A hermeneutika a megértés művészete, mely a posztindusztriális társadalom emberi viszonyainak egyik égető problémáját fogalmazza meg. Habermas fő művében, a Kommunikatív cselekvés elméleté - ben (1982) felhívja figyelmünket a megegyezésre orientált, kommunikatív jellegű cselekvés fontosságára, ahol a nyelvi kooperatív értelmezési folyamatnak kiemelt jelentőséget tulajdonít a társadalomban. A vita erkölcsiségéhez szervesen hozzátartozik továbbá, hogy a jó küzdelem méltó ellenfél, igazi vitapartner nélkül elképzelhetetlen. Egy lepkesúlyú és egy nehézsúlyú ökölvívó küzdelme legfeljebb humoros, groteszk látványosságként értékelhető. Az igazi dráma is méltó ellenfeleket, nagy jellemeket (a negatív hős nagy és erős pl. a cselszövésben) vonultat fel egymás ellen, mert másképp nincs tétje a küzdelemnek. A jó küzdelemhez (vitához) egyaránt szükséges a szellemi és erkölcsi értelemben vett erős partner (pl. Széchenyi és Kossuth). Nem olyan gyakran, de azért tapasztalható, hogy az (azok), akik valamely álláspont, felfogás győzelméért dolgoznak, határozottan igénylik az ellenvélemény kifejtését. Ez azért is hasznos, hogy a vitában pontosabban felmérhetők legyenek az érvek erős és gyenge oldalai: tehát a győzelem valóságos esélyei. A fentiekből egyértelműen következik, hogy a vita morális erőpróba is. De az erkölcsös vitában soha nem a személy (a vitázó fél) kell hogy legyen a célpont, hanem az általa képviselt nézet, érv, felfogás. Végül néhány szó a vita formájáról, a szellemi küzdelem azon összetevőjéről, mely annak konkrét megjelenése, manifesztálódása. A formai 15

Vincze Lajos elemek, a vívás technikája, a felvonultatott verbális és nemverbális üzenetek arzenálja gyakorta oly mértékben tartalmivá transzporálódik, hogy elfedi a lényegi üzenetet, az érvek logikáját. A higgadt, körültekintő érvelés helyett az elszabadult szenvedélyek, az indulatosság uralja el a terepet. A küzdelem fő csapásiránya a személyeskedésre terelődik át, ahol a sértés viszontsértésre ösztönöz, s a kontroll alól kiszabadult szavak mély, (szükségtelen) sebeket ejthetnek. Mindez kompromittálja magát a vitát mint küzdelmet, mert ködösít, elfed, csúsztat, félrevisz. Nehezen gyógyuló, sokszor életveszélyes, vérmérgezésig terjedő sebek ezek. A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember? 33 Az indulatosság a vitában egyébként morálisan is megkérdőjelezhető akkor, ha benne a megfélemlítés, a túlkiabálás, a ledorongolás szándéka rejtőzik. Nem célunk, hogy e helyen részletesen elemezzük a vita, az érvelés logikai csalárdságainak, (erkölcstelenségének) gazdag tárházát, amivel mindennapi emberi kapcsolatainkban találkozhatunk. (A csúsztatás, a nem tudásra való apellálás, az általános meggyőződésre való hivatkozás, a hamis dilemma, a körbenforgás, a tekintélyre való utalás, a mindig is így volt argumentuma.) Gondolatainkat mindenekelőtt a vita erkölcse, annak morális vonatkozásai inspirálták. Mert vitára késztet bennünket mindennapjaink valósága: életkörülményeink, anyagi viszonyaink, az értékek dinamikus eszkalációja, a kultúra, az értelmiség helyzete, az ügyeskedők, a percemberkék dáridója, a honvédség jövője vagy éppen a katonai felsőoktatás helyzete, tennivalói. Végiggondolni, együtt gondolkodni, közös dolgainkat erkölcsös vitákban rendezni, az érdekek természetszerű pluralizmusát hatékonyabb társadalmi cselekvéssé szervezni s közben elsajátítani egy demokratikusabb vitakultúrát s nem állandóan a demokratikus hagyományok hiányára hivatkozni mindezeken nem kevés múlik felnőttségünk, európaiságunk megítélésénél, valamint jobb társadalmi közérzetünk kimunkálásánál: polgár és NATO-tag egyenruhás polgár számára egyaránt. 16

Elméleti alapok a katonai etikához Birher Nándor Elméleti alapok a katonai etikához Az emberi cselekvés, ezen belül a katonai cselekvés kimondott, vagy ki nem mondott szabályok mentén történik. Egy ilyen szabályhalmaz az erkölcs halmaza. Az erkölcs megismerése alapvető kötelessége a katonának, mivel azokban a határhelyzetekben, ahol a jog erejét veszti, csak ez segítheti hozzá a helyes döntéshez. Az erkölcsről sokan sokféleképpen írtak. Egyesek szerint elég, ha a tekintéllyel kimondott egyetemes szabályokat követjük. Mások tagadják ezt, és az egyetemes szabályok helyett saját igazságukért küzdenek minden becsületes és becstelen eszközzel, azt állítva, bárki bármit megtehet, ami jól esik neki és másnak sem okoz fájdalmat. Ezt a szemléletüket tűzzel, vassal és meglehetős hatékonysággal terjesztik a világban. Munkánkban a két szemlélet közti utat kívánjuk járni, felhívva mindkét véglet veszélyeire a figyelmet. A kiindulási alapunk az emberi természet lesz. Az a természet, amely megkülönböztet bennünket az állatoktól, amely túlemel a fizikai gyönyörök világán, és a végtelen horizontjait tárja elénk. Az erkölcsöt is, mint ahogy a jogot is szabályok írják le. A szabályok eme rendszerének objektívnek kell lennie. Horváth Sándor így fogalmazza ezt meg: Cselekedeteink, teljesítményeink megítélésénél már nem elég a belső rendezettség, a tiszta lelkiismeret tanúsága, a külsőnek, magának a teljesítménynek kell szeplőtelennek lennie. Ennek egyedüli mértéke pedig a velünk szembenálló személyek tárgyi igényeinek hiánytalan kielégítése. A helyes (rectum) az igazságos (iustum) köntösében jelenik meg és a jó vagy rossz igazolása vagy rábizonyítása már nem a cselekvő személy igényei, hanem annak külső lekötöttsége, kötelességei szerint kell történnie. 1 Az erkölcsi szabályrend kötelesség és felelősség a társadalom, a másik ember személye iránt, és természetesen elvárásokat alapoz meg minden cselekvő részéről. 1 Horváth S., A természetjog rendező szerepe, Budapest 1941, 15. 17

Birher Nándor Munkánkban keressük tehát a szabályok alapját. Azokét a szabályokét, amelyek egyszerre alkalmasak arra, hogy az embert meghívják a boldog életre és arra, hogy az egyéni szabadságot valóban kiteljesítsék. Ebben a horizontban igyekszünk felmutatni az ember feladatát. Az erkölcs nem tananyag, hanem élet. Csak megvalósítva fedezhetjük fel a lényegét. Az erkölcsöt nem csak bemutatni, hanem tenni is kell. A világ az egyes emberek tettei által válhat jobbá, vagy rosszabbá. A tisztek, a kiképzők magatartása és példája egy életre meghatározhatja a rájuk bízottak cselekvési normáit. Az erkölcs kialakulása (és eltorzítása) időbeli folyamat, amely akár emberéletet meghaladó időtartamot jelenthet. Nem mindegy tehát, hogy saját példánkkal merre tereljük ezt a folyamatot. A katonai etikára különösen is igaz ez. Az, hogy a csapatok hogyan viselkednek, nagymértékben függ attól, elöljáróik nap mint nap hogyan szocializálják őket. Az erkölcs a katonaságban nem csak elvont elmélet, hanem mindennapi kihívás is 2. Az amerikai tengerészgyalogság a következők szerint határozza meg etikai kötelezettségeit: Erkölcsösnek kell lennünk, mert a katonaság, és a tengerészgyalogság etikai szervezet 3 csapatunk hagyománya, és vezetésünk elvárása, hogy erkölcsösen éljünk és harcoljunk. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcstelen magatartás megnehezíti a küldetésünket. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcstelen magatartás gyengíti a csapat összetartását, és az egység morálját. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcstelenség rombolja a diszciplínát, a történelmi hagyományok tiszteletét. Erkölcsösnek kell lennünk, mert nem csak az erkölcstelen egyént ítélik el az emberek, hanem az egész csapatot. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcstelenség rombolja az amerikaiak becsületét. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcs különbözteti meg a tengerészgyalogost az ellenségtől. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcs a csatatér győzelmévé formálódik. A hadifoglyokban tudatosodjon az erkölcsi fölényünk. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcs a tengerészgyalogos dicsősége és becsülete, amelyből még a civilek is tanulhatnak. Erkölcsösnek kell lennünk, mert az erkölcsünk a sérthetetlen jogot tükrözi. 2 Silver, S., Ethics and combat, in. Marine Corps Gazette, nov 2006, ProQuest Military collection, 76. 3 The US military are ethical organisations 18

Elméleti alapok a katonai etikához Az itt felsoroltak mind az erkölcsi magatartás szükségszerűségét állítják. De mi is ez az erkölcs, hol vannak az alapjai? A rendszer filozófiai kiindulópontja Az ember a világban kérdez és csodálkozik. Olyanokra kérdez rá, és olyanokon csodálkozik, amelyeket a lelke mélyén megérez. Szinte ösztönösen megsejti az emberlét alapjait. A jót, az igazat, a szépet, a létet. A sejtésből aztán tudás lesz, az alávetettség tudása. A végesség megélése. Ezt a tapasztalatot a nagykorúsággal együtt a bölcsességben való növekedés során a helyére lehet tenni, tartalmas életet élve eljutni a boldogságra. A másik út az alávetettség tudatának elfedése. Hamis bálványokkal, a pillanatok élvezetével. Az igazságot eltakaró valóság alatt azonban mindvégig ott maradnak a kemény és feldolgozatlan tények. Az ember az egyedi tapasztalatok világából táplálkozik. A létezés ingerei folyamatosan cselekvésre motiválják a személyt. Az egyes ingerek az itt és most adatait közvetítik. Az idegrendszer értelmezi ezeket az ingereket, sőt választ is ad rájuk. A cselekvés módját meghatározhatja az ember. Éhes vagyok, tehát eszem. Szomjas vagyok, tehát iszom. Hiányérzetem van, tehát fogyasztok. A cselekvés e szintje kevésnek tűnik. Az ember az egyedi jelenségek megtapasztalásával párhuzamosan az öröklét kényszerét észleli magában. Vágyva vágyik a beteljesíthetetlenre, a maradandóra. Egyre többet akar. Tollat fog és az éjszakában papír fölé hajol látszólag értelmetlenül. A lét szükségességét és esetlegességét észleli szinte kimondhatatlanul önmagában. Tudja, hogy a lét benne nem szükségszerű. Nem kell, hogy legyen. Egyúttal zsigereiben érzi, feladata, hogy legyen, egyre jobban legyen, mert számára nincs más lehetőség. Irtózik a semmitől. Lennie kell. Ezt az érzést tudatosítja és kimondja. A kimondott szavai túlemelkednek a fonémákon, túl a hangszálak rezgésein és a lényeget állítják az igazság érvényével. A szavak a fogalmakat teszik érzékelhetővé. A fogalmak az egyedi valóságokból olvassák ki a maradandót, az állandót, a közöset. A lét titkát próbálják megfejteni. Azzal a bizonyossággal, hogy a lét megérinthető, és azzal az esetlenséggel, hogy soha nem kerülhet a lét teljessége a birtokunkba. Az emberi ismeretben egyszerre van tehát jelen a teljes igazság bizonyossága, és a teljes igazság elérhetetlenségének a tudása. Ebben a feszültségben közvetít a lényeg felismerése. A lényegben az egyedi valóságok közös vonásai kerülnek kimondásra, az ami mindenkor azonos és közös az egyedekben. Az, ami az asztalt asztallá, a lovat lóvá, az embert emberré teszi. A lényegek felismerése a létezéstől a létig vezeti az embert. 19

Birher Nándor Ennek azonban ára van. Minél közelebb kerülünk a lét titkainak megfejtéséhez, annál elvontabban tudjuk csak kifejezni magunkat, annál távolabb kerülünk az egyedi valóságtól. A gyakorlatban: minél általánosabb (az esetek egyre nagyobb számára érvényes) szabályt fogalmazunk meg, annál nehezebb azt az egyedi helyzetre alkalmazni. Az erkölcsi élet lényege éppen ebben áll. Az általános szabályokat komolyan véve egyedi esetekre alkalmazni azokat. Az alkalmazás módszerét nevezik méltányosságnak, azaz azt a képességet, hogy az ember úgy tudja magát tartani az általános kötelezettségéhez, hogy közben szem előtt tartja az egyedi sajátosságait. Egyszerűbben: nem ítélkezik, vagy elítél, hanem megítél. Magát a jót, amit az erkölcsi cselekvéssel elérni kívánunk, e szerint a logika szerint kell értelmeznünk. A jó megjelenik egyrészt úgy mint a pillanatnyi igényeknek való megfelelés, másrészt önmagában is értelmezhető mint a teljesség igényével fellépő érték. A kettő között a középutat az jelenti, ha az értéktudat segítségével alkalmassá válunk az igények megfelelő alakítására, abból a célból, hogy az értéket egyre inkább az életünk részévé tegyük. Az értékek különböző szinteken és formákban jelennek meg a hétköznapokban, sosem adott a tapasztalat előterében az érték maga. Igyekeznünk kell tehát alkalmassá tenni önmagunkat a részértékek felismerésére és hierarchikus elrendezésére. Ezzel együtt azonban tudatosítani kell azt is, hogy maga az érték teljessége is léttel bír, még akkor is, ha azt sosem tehetjük egészen a tudásunk tárgyává. Az ember a múlandó pillanatoknak és az általános fogalmaknak kiszolgáltatott. E két szélsőség közt hányódik reménytelenül. Szabad akaratánál és értelménél fogva választásra ítéltetett. Vagy beletörődik az állandó szorongásba, a reménytelenségbe, a lét megfejthetetlenségébe, és a véges dolgokkal próbálja elkendőzni kétségbeesését, vagy elfogadja a helyét a kozmoszban, elfogadja végességét, önmagát a másik ember szeretetébe és a végtelenre irányuló vágyába helyezve. Ha ezt a második utat választja, eljuthat a teljesség megízlelésére. Egyúttal feladatot és célt is kap. Őszintén kell segítenie és szeretnie a másik embert és kutatni az örökkévalóságot, mivel ez adhat értelmet véges földi létének. Mindez egyszerre teljesen egyértelmű az általánossága miatt és egyszerre szinte megvalósíthatatlan, mert az itt és most világában kell alkalmazni. Azonnal, késlekedés nélkül minden döntésünkben. Sokszor ez nem sikerül, de az idő lehetővé teszi, hogy újra és újra megpróbáljuk. A próbálkozások közben egyre érettebbé válunk az időtlenségre. A katona a lövészárokban szorong. Bármelyik pillanatban meghalhat. Nem érzi magát hősnek, szívesebben lenne otthon a családjával. Mégsem teheti. 20