AZ EMPÁTIA KOMMUNIKÁCIÓS ALAPJAI In.: Buda Béla: Az empátia - a beleélés lélektana, Gondolat Kiadó, Bp. 1978. Általánosan meghatározva, az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotában. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvését, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát. Maga a beleélés mozzanat még nem egyenlő az empátiával. A másik lelkiállapotának átélése levezetődhet érzelmi - indulati síkon. Empátiává a beleélés akkor lesz, ha az élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük. Az empátia feltétele, hogy valóban a másik ember élményeit tükrözze, ezért is szükséges, hogy érzelmi és indulati elemek álljanak előtérben, és ne racionális szempontok. Az empátia pszichológiai lényegét illetően a nem verbális kommunikáció és a metakommunikáció felfogásának, a tudatosításának kifinomult és alkalmazott képessége. A rejtett kommunikációs csatornákat együtt nem verbális kommunikációs módoknak nevezzük, azt a tulajdonságukat kiragadva, hogy függetlenek a szótól, a beszédtől. Az európai kultúrákban évezredek során fokozatosan a nyelv vált a kommunikáció fő eszközévé, mégpedig olyan mértékben, hogy a nem verbális kommunikációt teljesen jelentéktelenné tette. A nyelv minden emberi társadalomban a legfontosabb kommunikációs mód, de nem mindenütt szorította ki a tudatos és szándékos közlésből, a mindennapi érintkezések gyakorlatából a nem szóbeli kommunikációt. A nem verbális kommunikáció szinte észrevétlenné vált, noha ősi emberi funkciója megmaradt. A beszédhez egyezményes jelrendszer tartozik, amelyet meg kell tanulni. Ha valaki nem ismeri ezt a jelrendszert, sem közlésre, sem megértésre nem képes. A beszédhez közlési szándék tartozik, tehát emberi akarással függ össze. A beszéd érzékelése és megértése pedig tudatos. A nem verbális kommunikációból a tudatos szándék teljesen hiányzik. A szorosabb értelemben vett nem verbális kommunikációs csatornákban nem szándékolt közlés folyik, nincs tudatos, egyezményes jelrendszer. A kommunikációnak ugyanakkor van irányultsága, és van közös jelrendszere. A különféle nem verbális csatornák mind olyan üzeneteket hordoznak, amelyek leginkább a másik emberhez való érzelmi viszonyra vonatkoztathatók. A nem verbális kommunikáció többféle csatornáját is elkülönítették egymástól. A legismertebb ilyen csatorna az arc mimikai izmainak mozgásai révén jön működésbe, ezért ezt mimikai csatornának szokták nevezni.
Újabban - tökéletesebb technikai eszközökkel - sikerült kimutatni, hogy a mimikán át kifejezett, közölt jelentések felfogására mindenki képes, és az emberek kultúrától függetlenül is ugyanazt értik a mimikai magnyilvánulásokból. Mivel a mimika kifejezési formái minden embernél minden kultúrában azonosak, és mivel minden ember képes a mimika megértésére, kézenfekvő feltételezés, hogy létezik közös emberi mimikai kód, és ez biológiai redetű. A mimika érzékelésével kapcsolatban több kutatónak az a véleménye, hogy a másik ember mimikájáról alkotott percepciós kép az agyban azokra a mimikai sémákra vetül, amelyek a saját arcjátékunkat vezérlik, és ezáltal ismerhető fel azonnal (még ha nem is nevezhető meg). A mimikáról nemcsak azért volt szó részletesebben, mert ez a legfontosabb nem verbális kommunikációs eszköz, hanem azért is, mert a mimikával kapcsolatosan elmondott szabályszerűségek érvényesek a többi csatornára is. Mindegyikben analógiás jellegű a kód, intenzitások kifejezésére alkalmas., és mindegyikben biológiai eredetű, tehát a felismerést automatikusan biztosítja. Az emberi tudatosság az egyébként öntudatlan, spontán kommunikációs folyamatra a percepció és a kibocsátás síkján is ráépülhet, vagyis a felfogott jelzések tudatosíthatók, és kisebb - nagyobb mértékben felhasználhatóak a magatartás tudatos vezérlésében. Továbbá a nem verbális csatornákon konvencionális, szándékolt jelzések közvetlenül visszacsatolódhatnak a viselkedésbe, vagy pedig a személyiségben tárolódva közvetlenül befolyásolhatják azt. A nem verbális csatornák közül a következőket tartjuk a mimikán kívül nagyon lényegesnek: a tekintet, a hangszín és hangerő, a beszéd formai jegyei, a kézmozgások, a testmozdulatok, a távolságtartás az interakcióban. A hangszín és a hangerő különösen a hanglejtés változásával továbbítanak sok információt. A beszéd formai sajátosságai közül a hangsúly, a mondanivaló egy részének nyomatékossá tétele, a szünetek elhelyezése, a mondat dallamának változása, a beszéd sebessége és még néhány más vonás sorolható a nem verbális kommunikáció kategóriájába. A gesztusok, a kézmozgások leginkább a beszédet kísérik. Ilyenkor a kéz mozgásai színezik, aláfestik, szabályozzák a beszédbeli kommunikációt. A mozdulatok kiegészítik a hangsúlyt, dramatikusabbá tehetik a szüneteket, gondolati cezúrákat jelölhetnek stb. Ilyenkor információs tartalmuk beleolvad a verbális közlés tartalmába. A kézmozdulatoknak nagy a szerepe a közlés egészének technikai szabályozásában is. Kézmozdulatok szinte öntudatlanul jelölik, ha szóhoz akarunk jutni, és ha meg akarjuk állítani a másikat, de kifejezik, ha még nem akarjuk befejezni mondanivalónkat és meg akarjuk akadályozni, hogy a másik a szavunkba vágjon. Kézmozdulatok jelezhetik a megértés különféle nehézségeit, elősegíthetik, hogy a másik ember figyelmét le tudjuk kötni, és egy egész sor más technikai funkciót tölthetnek be a beszédhelyzetben.
Mint a mimikában, itt is van egy sor olyan konvencionális mozdulat, amely a verbális közlés helyett, azzal egyenértékűen, arra lefordíthatóan használatos. Itt is akkor kerül használatukra a sor, amikor a verbális közlés nehezített vagy gátolt. A legismertebb direkt kommunikációs mód a kéz segítségével az intés, a hívás és az elutasítás. Néhány kultúra - főleg a fejlett társadalmakban, ahol a verbális közlésnek van a legnagyobb jelentősége - megtiltja a gesztikulációt, és a kezeket így tétlenségre kárhoztatja. Ez a nem verbális csatorna tehát hasonlóan korlátozható működésében, mint a mimika. A kézmozdulatokat e kultúrában intézményesített mozdulatok és cselekvések veszik át. A dohányzás és az evés vagy ivás mozdulatai sok szempontból arra szolgálnak, hogy a gesztikulációk energiáját vezessék le. A nem verbális kommunikáció megértése mindennapi ismereteink része, csak éppen nem élünk vele, visszafejlődött állapotban van bennünk. Ha gyakoroljuk, akkor viszont a megértés tudatosítható is, és valamilyen formában szavakba is foglalható. A proxemika sajátos nem verbális kommunikációs csatorna, a távolságtartás az interakciókban. Ezzel az utóbbi két évtizedben foglalkoznak, egy amerikai kultúrantropológus, Edward T. Hall nyomán. Hall megfigyelte, hogy a beszélgetés vagy az együttes tevékenység során kialakított távolság az emberek között feltűnő állandóságokat mutat, kb. négy kategóriába osztható, és minden kategória az egymással interakcióban lévő emberek viszonyának tükrözője. A viszony jellege alapján nevezte el azután az egyes távolságokat. Bizalmas, személyes, társasági és nyilvános távolságokat különít el, mindegyikben egy-egy közeli és távoli szakasszal. A távolságtartás tehát sajátos kommunikációs helyzet, mindkét fél szabályozza, ha az egyik túllépi a viszonynak megfelelő határt, a másik hátrább lép. A távolság mint nem verbális kommunikációs eszköz valószínűleg ősi, biológiai eredetű, és a gerinces állatok ún. territoriális (területi) viselkedéséből ered. A legtöbb állatfajban biológiailag meghatározott távolságtartási automatizmus él, amely részben abban nyilvánul meg, hogy az állat fenntart magának egy életteret, amelynek határait védi a betolakodóktól, részben pedig abban, hogy fajtársaival és más fajtájú állatokkal szemben meghatározott távolságot tart. A távolságtartás alapvető törvényszerűsége valószínűleg nem vesztett érvényéből, azaz az emberek közötti interakciós távolság nagysága fordítva arányos a köztük levő érzelmi kapcsolat szorosságával, vagyis minél közelebb érzik magukat egymáshoz az emberek pszichológiailag, annál közelebb mennek egymáshoz térben is. Nagy tömegű információ áramlik állandóan és szükségszerűen az emberi érintkezések során, amelyeket vagy csak öntudatlanul regisztrálunk, vagy pedig teljes mértékig figyelmen kívül hagyunk. Egyes kutatók szerint a kommunikációs helyzetekben a megjelenő információknak mindössze egy százalékát hasznosítják az emberek (és ebben a beszéd információi is benne foglaltatnak). Érthető tehát, hogy az empátiás megértés a nem verbális kommunikációs csatornák jelzéseinek nagyobb mérvű feldolgozásával információs fölényben van a megértés
szokott módjával szemben, amelyek az átlagos egy százalékos információs anyagra támaszkodnak. A metakommunikáció elmélete szerint az emberi kommunikáció állandó és szükségszerűen kétszintű folyamat. Az egyik mindig akaratlagos, szándékos kommunikáció, a másik akarattól független, spontán, gyakorlatilag visszatarthatatlanul autonóm. A két szint egyidejűleg és egymásra vonatkozó módon hordozza az információkat, a kommunikatív "üzenet", bármely értelmes egységét is vesszük, az mindig kétrétegű, az egyik réteg direkt, szavakból álló vagy szavakra lefordítható, a másik indirekt. Az indirekt kommunikáció mindig a direkt kommunikáció tartalmáról mond valamit, azt tehát mintegy minősíti, elvontabb síkon jellemzi. A metakommunikáció elmélete szerint az indirekt kommunikáció mindig magasabb logikai, illetve általánossági szintet jelent, mint a direkt. Ezért ezt a kommunikációt metakommunikációnak nevezik, vagyis kommunikációnak a kommunikációról. Az indirekt kommunikáció tehát általánosabb szinten minősíti a kommunikációs tartalmakat. A kutatások szerint a minősítés mindig a közlő személyiség érzelmi viszonyát és attitűdjét fejezi ki a kommunikáció tartalmához, szituációjához, vagy a kommunikációs partnerhez. Igen fontos tény, hogy a metakommunikatív minősítés törvényszerűen valós, akarattal nem módosítható, olyan őszinte üzenet, amely el nem kendőzhető. Ez a tény részben következik abból is, hogy a metakommunikáció az akarattól független, tehát a személyiség olyan rétegeit képviseli, amelyek nem állnak a viselkedést vezérlő én ellenőrzése alatt. A vizsgálatok szerint a matakommunikáció négy főbb vonatkozást mutat: a direkt közléstartalom igaz-e vagy nem, a szó legtágabb értelmében. Az igazság fogalomkörébe vonható most az őszinteség, a szándék valódisága és sok más rokon jelentés is. Kifejezheti, hogy a közlést a partnerrel kapcsolatban érzett rokonszenv vagy ellenszenv (és annak milyen foka) vezérli. A másikhoz való igazi érzelmi viszonyulás jut tehát szóhoz a metakommunikációban. Kifejeződhet benne a személyiség viszonya a kommunikációs helyzetben, például az ünnepélyesség és sok más hasonló szituációs állapot, és végül megjelenhet az interakció valamilyen sajátos kommunikációs modalitásának jele, mint például a játék, a szexualitás vagy humor jelentéstartalma. Mind a négy vonatkozás különböző módokon minősíti a direkt közléseket, és a mindennapi életben a kommunikációnak mindig a minősítéssel együtt van szerepe. A minősítés igen fontos meghatározó elem, az esetek többségében fontosabb a tartalomnál. Igen nagy a jelentősége annak, hogy mit mondanak. A mindennapi interakciókban előbb reagálunk a metakommunikatív üzenetre, mint a tartalomra, különösen akkor, ha nem valamilyen formalizált társas helyzetről vagy cselekvésről van szó, hanem személyes kapcsolatban folyik a kommunikáció. A metakommunikációhoz csak indirekt kommunikációs jelzések tartoznak. Éppen a metakommunikáció teszi fontossá, hogy a nem verbális kommunikációban elkülönítsük a direkt és az indirekt elemeket. A szorosabb értelemben vett nem verbális kommunikációs formák, mint amilyen a hang és a beszéd nem verbális csatornája (a vokális csatorna), a mimika, a távolságtartás, a gesztus stb. mind a metakommunikáció tartozékai, ezek akaratlan
működésűek, biológiai kódok vagy azok csupán kultúrálisan részlegesen módosított változatai érvényesülnek bennük. Ugyanakkor azonban a metakommunikációba több is beletartozik, mint a nem verbális kommunikációba. Beletartozik a verbális közlésben rejlő "mögöttes" üzenet vagy "rejtett közlés" is. Ez nagyon sokféle lehet. A szórend, néha a szavak magválasztása, a mondat felépítése vagy a mondatok során kialakult struktúra is hordozhat különböző jelentéseket, amelyek a szöveg tartalmát minősítik. Ezért tehát a személyes indítású irott kommunikációban is lehetnek metakommukatív elemek, egyébként azonban a kommunikáció kétszíntűségének tétele mindig a közvetlen emberi kommunikációra vonatkozik. A metakommunikáció a direkt közléstartalmakat megerősítheti vagy pedig ellentmondhat nekik. Ha a metakommunikáció megerősíti a verbális, lexikális közlés tartalmát, akkor a kommunikációt -- gyakran az egész viselkedést -- kongruensnek, ellenkező esetben inkongruensnek mondjuk. Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy az empátia lényegében sajátos részvétel a kommunikáció dinamikus folyamataiban, és a szokásosnál nagyobb fokú információs összeköttetés ember és ember között, oly mérvű megértés, amely egyébként a szokványos megértési módokon nem alakul ki. Az empátiás megértés azután közvetlenül a magunkba szívott információs anyag segítségével belső helyreállítás révén következik be, ez az, amit beleélésnek nevezünk. A beleélés élménye lényegében azt az erőfeszítést, azt a sajátos lelkiállapotot fejezi ki, amellyel önmagukat a kapott információk feldolgozására képessé tesszük. Ez az élmény, ez az erőfeszítés, törekvés teszi különlegessé az empátiát, mint kommunikációs eseményt. Különlegessé teszi, de nem rendkívülivé, hiszen -- mint már többször említettük -- az empátiás megértés kisebb-nagyobb mértékben természetszerűen is jelen van az emberi interakcióban.