Járai Zsigmond pénzügyminiszter megakadályozott adóreformja Az Echo Televízió egyik, nemrég ismételt adósából két meglepı hírrıl értesültem. Mindkettıt azért találtam különösen meglepınek, mert az eseményeket annak idején közelrıl figyelhettem meg, sıt azoknak szemtanúja, sıt részvevıje voltam. Nyugodtan állíthatom, hogy ezúttal ha nem is a kisgazdákon, ahogy Járai panaszkodott, hanem rajtam múlt, mi történik. A kormány ülésein Torgyán József miniszter távollétében gyakran (fıként) én vettem részt. Amire Járai Zsigmond utal, azon is én vettem részt és sikerrel próbáltam elérni, hogy a programunkkal ellentétes adóváltozásokra ne kerüljön sor. Akár reformnak nevezik, fıleg persze utólag, akár nem. Járai Zsigmond volt pénzügyminiszter, az MNB volt elnöke Bár az Echo TV újságíró részvevıje úgy emlékezik, hogy a Fidesznek voltak adócsökkentési elképzelései, ez sem így van: a Kisgazdapárt 1995 novemberében publikált Alternatív gazdasági programja megjelölte az adórendszer átalakításának irányait, az 1998-ban közzétett ún. rövid program pedig pontosította azokat és a változtatás mértékeire is közölte elképzeléseit. Kétségtelen, hogy programunk sok eleme hasonló volt, mint a Fideszé lett, a Fidesz ugyanis programjával másfél évvel késıbb lépett a nyilvánosság elé. A koalíciókötésnél számunkra az volt a fontos, hogy a nagymértékő hasonlóság elvileg megkönnyítette a megállapodást. De hamar kiderült, hogy mennyire más lehet egy párt választási programja és kormányprogramja. A Fidesz személyzeti politikája is azt tükrözte, hogy féltek a változtatástól, vagyis nem igazán hittek benne. Nem Járai volt a Fidesz elsı jelöltje a pénzügyminiszteri posztra, hanem egy, a más
2 pártoknál szokásos fiskális szemléletet képviselı személy. A Fideszben tehát és fıleg Orbán Viktornál és közvetlen környezetében a nagy mértékő óvatosság és a félelem a kockázatosnak érzett, pontosabban a valójában általuk megítélhetetlen lépésektıl továbbra is fennmaradt. Fogalmuk nem volt, mit tegyenek. Még a gazdasági növekedéstıl is féltek. Ez a már megalakult kormány mőködése alatt is beigazolódott. A választásokon vereséget szenvedett, azonnali revánsra készülı ellenzéki pártok, bizonyos befolyásos szakemberekkel megtámogatva és a külföldi médiát és befektetıket megdolgozva majdnem rákényszerítették a kormányt, hogy hőtse le a gazdasági konjunktúrát, állítsa meg a gazdasági növekedést. Azzal riogattak Orbánékat, hogy a növekedés kikezdi a nehezen elért egyensúlyt és újabb gyors eladósodás következik be, amit a külföldi tıke nem lesz hajlandó finanszírozni. Ezért is teszi meg figyelmeztetéseit. A lakosság pedig nem lesz hajlandó eltőrni a szükségszerően újra kezdıdı megszorító intézkedéseket. A nyomást azzal is fokozták, hogy elküldték a kormányhoz az MNB akkori elnökét: magyarázza el, mekkora lesz a katasztrófa. Surányi György olyan hatásosan mondta ezt el, hogy a kormány ülése elé került a kérdés: le kellene hőteni a konjunktúrát, meg kellene állítani a kibontakozó gazdasági növekedést. Többen, a miniszterelnök is közel álltak e javaslat elfogadásához. Mindössze ketten voltunk, akik ennek az ellenkezıjét képviseltük. Én kezdtem. Elmondtam, hogy mit ígértünk a programunkban és hogy valóban hiszünk annak helyességében. Most végre kipróbálhatjuk, hogy kiszakadhatunk-e abból az ördögi körbıl, amiben a magyar gazdaság volt. Ha nem hiszünk elemzéseinknek és elırejelzéseinknek, akkor is felmerül a felelısségünk. Ha ugyanis most lefékezzük a gazdaság bıvülését, évekig nem számolhatunk azzal. Pedig gazdaságunk bajait csak érzékelhetı gazdasági növekedés mellett lehet orvosolni. Járai Zsigmond volt a másik kormánytag, akin múlt, hogy nem mondtunk le a lehetséges bıvülésrıl és eredményekrıl. A kormánydöntés meglepte az MNB elnökét, olyannyira, hogy szándékával ellentétben eszközt adott az Orbán-kormánynak többletforrások megszerzésére. Surányi György azt javasolta, hogy a kormány tervezze alá az inflációt, ezzel tompítsa a bekövetkezı pénzügyi egyensúlyhiányt. Ebbıl viszont hatalmas többlet lett, amit Orbánék tulajdonképpen a költségvetésen kívül, a parlament felhatalmazása nélkül költöttek el. A kilátásba helyezett pénzügyi csıdtıl való félelem miatt folytattak évekig általában nagyon szigorú pénzügyi politikát. Ez persze nem jelentette azt, hogy szőken vett önmagukhoz is ilyen következetesek lettek volna. Ugrásszerően nıtt a Stumpf István kancelláriaminiszter által menedzselt MEH költségvetése, hatalmas összegeket adtak a millenniumra a kulturális tárcának stb. De nem engedték meg, hogy az adórendszer átalakítása, kisebb adóterhek bevezetése megtörténjen. És igen szőkmarkúak voltak a többi tárca költségvetésében. Aztán, amikor látták, hogy oktalan a félelem, igazán nagy költekezésbe fogtak. Ennek az egyik iránya a Széchenyi terv pénzköltése (pénzszórása?) volt. A pénzügyi fegyelem fellazulása egybeesett a kisgazdátlanítással, a homogén kormány kialakításával. És természetesen a pénzek átcsoportosításával. Így költötték másra azt a 192 milliárd forintot is, amit az általam kidolgozott projektek megvalósítására utalt át a kormány a két éves költségvetés keretében. A mai napig hiába kérdezem, most már talán tízedszer: hova lett ez a hatalmas összeg? Aminek a bel-
3 vízlevezetı árokrendszer rendbetételét, az öntözési lehetıségek kibıvítését, erdısítést, a szılı- és gyümölcsültetvények rekonstrukcióját stb. kellett volna szolgálnia? Az Echo TV mősorában az említett újságíró azt firtatta Járainál: mi lett nagy ívő adóreform-terveibıl? Meglepıdtem, mert ilyenrıl nem tudtam. Arról sem, hogy rendkívül egyszerő adórendszert akart volna bevezetni 2000-tıl. Ehhez azonban szerinte el kellett volna törölni a sok kedvezményt. Az elsı meglepetés tehát akkor ért, amikor reformjáról hallottam. A rövidesen bekövetkezett második meghökkenés pedig akkor történt, amikor megtudtam, hogy ez (amirıl nem tudtam) azért nem sikerült, mert a Kisgazdapárt megakadályozta. Majd hozzátette: és néhány fideszes. Visszatekintve: 1999-ben az egyik informális kormányülésen valóban tárgyaltunk adózási kérdésekrıl. Egy lehetséges üzlet részeként is. Járai Zsigmond ugyanis úgy vezette elı a következı évi költségvetés támogatások keretszámait, hogy azokon csak az ı általa javasolt adóváltozások elfogadásával együtt lehetett módosítani. A kisgazdák az agrárium EU-s felkészítése érdekében is növelni szerették volna a fejezetnek jutó költségvetési pénzeket, amelyek még így is elmaradtak volna a feladatokhoz szükséges forrásoktól. Járai Zsigmond tulajdonképpen megzsarolta az agrártárcát és a vidék társadalmát. Elıször is 60 70 milliárd forinttal több pénzt ajánlott fel, de ennek ára az lett volna, hogy az élelmiszerek és az energia 12 százalékos áfáját 15 százalékra növelik. Ez viszont sokkal jelentısebb kérdés, semmint könyvelési mutatványra lehetne leegyszerősíteni: ez ennyibe kerül, amihez kell ennyi forrás, amit valahonnan el kell venni. Az áfaemelésnek ugyanis komoly és tovagyőrőzı gazdasági következményei vannak, amelyeket ugyancsak illene mérlegelni. Az élelmiszerfogyasztás visszaesett és még mindig nem érte el a 80-as évek végi szintet, a mezıgazdaság bıvüléséhez nagyobb kereslet kell, amivel ellentétes az áfaemelés. A rendszerváltás terheit jelentıs részben a mezıgazdaság viselte: tovább nyílt az agrárolló, a mezıgazdaság által felhasznált termékek és anyagok árai sokkal gyorsabban emelkedtek, mint a mezıgazdasági termékeké. Az áfamelelés azt jelentette volna, hogy úgy emelkednek az árak, hogy nem jut több bevételhez az ágazat. Romlik a versenyképesség: a külföldiek bevásárló turizmusa (termékvásárlása) mérséklıdik. Stb. Ahogy ezt ma tapasztalhatjuk, amikor a még nagyobb mértékő áfaemelés után már a magyarok mennek külföldre élelmiszerért. Járai ötlete semmilyen adókönnyítést nem jelentett, hiszen emelte az adókat. A mézesmadzag ez a 60 70 milliárd forint volt, amit így nem fogadhattunk el. Ez a mentalitást, amely többletterheket óhajtott kivetni azért, hogy bizonyos terhek csökkenjenek vagy hogy növelni lehessen bizonyos támogatásokat, átvette és képviselte Orbán Viktor és Kövér László is. Orbán Járainál is erıteljesebben képviselte, hogy a személyi jövedelemadó jövedelemhatárait csak akkor lehet korrigálni az inflációnak megfelelı mértékben, ha bevezetik a bankbetétekre a forrásadót. Rendkívül igazságtalannak (?!) tartotta, hogy akár a kisbetétesek is adómentes jövedelemhez jussanak. Az érvek, miszerint a kamat gyakran lényegében az inflációt közömbösíti, nem vette el a kedvét az ötlettıl. Legalább azt akarta elérni, hogy vállaljon a kabinet kötelezettséget arra, hogy bevezeti.
4 A továbbiakban viszont már ellentétel (mézesmadzag) sem volt: az ötleteket, amelyek szembementek a programunkkal és a józanésszel is, mindenáron keresztül akarták verni. Az egyik ilyen gondolat az volt, hogy meg kell teremteni az értékalapú ingatlanadó kivetésének a lehetıségét. Tetszenek erre emlékezni a szocialista kormány idıszakából is: mi nem mondjuk, hogy ki kell vetni, az önkormányzat döntse el! Hiába soroltam fel megannyi ellenérvet, nem akartak visszakozni. Sajnos nem volt más, aki rajtam kívül és velük ellentétesen felszólalt volna. Hiába mondtam el, hogy sok családnak ez az egyetlen vagyontárgya, hogy hatalmas áldozatokat hozott, hogy legyen önálló lakása, hogy a kormány kiszállt a lakásépítésbıl, hogy ha lesz lehetıség, és ha rákényszerítik az önkormányzatokat, be is vezetik. Hogy az ingatlan-felújítástól szívnák el a forrásokat. A vita majdnem a kiabálásig ment. Aztán felszólalt Kövér László is, aki meglepı érvet mondott: az értékalapú ingatlanadóra azért van szükség, mert az értékes ingatlanokat mind kommunisták szerezték meg. Fizessenek. A vita elhúzódott, nem adtam fel. Ekkor levették a napirendrıl. Érveimre mégis talán odafigyeltek, mert amikor évekkel késıbb a szocialisták találták ki, hogy be kell vezetni, ugyanezeket az érveket vették elı a korábbi propagátorok. Öt perc szünet következett, amibıl hosszas, több mint egy órás pauza lett. A kormányfı és a hozzá közeli miniszterek ugyanis elmentek a volt Postabank-üdülıben, ahol akkoriban zajlottak az informális kormányülések, szaunázni. Mi addig várakoztunk az ülésteremben. A miniszterelnök felfrissülten és a jelek szerint tudással és öntudattal felvértezve érkezett vissza. Ellentmondást nem tőrıen közölte: a dohánytermékek jövedéki adóját többszörösére kell növelni! Hozzátette: az adóemelésre nem kértünk deregációt, így néhány év alatt el kell érni az EU által elıírt adómértéket. (A tárgyalásért Martonyi János külügyminiszter, nem az agrárminiszter, volt a felelıs, Martonyi úgy látta: nem kell derogáció.) Orbán eldöntötte, hogy most rögtön el kellene érni a majdani jövedelemadó mértékét. Vitának helye nincs, ı már döntött. Ekkor mégis hosszas szóváltásra került sor közöttem és a miniszterelnök között. Elmondtam, hogy a dohánytermelésrıl is lemondhatunk ezzel, viszont jó nagy lökést adunk a feketegazdaságnak, a csempészésnek. Aztán elmondtam azt is, hogy sokan élnek dohánytermesztésbıl, fıleg Szabolcsban és mit fognak szólni ahhoz, ha kihúzza a kormány alóluk a megélhetésüket. İk még hitelt is felvettek, hogy javítani tudják a dohány minıségét. Mi lesz velük? A többszöri pengeváltás után, amiben Orbán fegyvere annak ismételgetése volt, hogy államtitkár úr én már döntöttem, végül meghátrált. Két változatban küldte az országgyőlés elé a dohánytermékek jövedéki adóját. Egy mérsékelt változatban, amit én képviseltem és egy radikálisban, amit ı. A parlament az FVM verzióját szavazta meg. Akkor talán naivan azt hittem, hogy ezek a viták, amelyeket nem a kormány ellenében, hanem valójában az ı érdekében is folytattam, a miniszterelnök elismerését vívják ki. Hihettem ezt, nem naivan is, hiszen Orbán Viktor folyamatosan kifejezte elismerését. Csak késıbb értettem meg, hogy nyilván nem örült, hogy a kormányüléseken falba ütközött. És készülhetett a revánsra. Persze ilyen revánsra (bosszúra?) nem sokan képesek, de ez az én pechem. És persze tulajdonképpen mindannyiunké. Ez lehetett tehát Járai Zsigmond adóreformja, ami tulajdonképpen egyetlen valós csökkentés lehetıségét sem vetette fel (a jövedelemhatárok módosítása az inflációnak megfelelıen nem könnyítés, az szinten tartás), viszont a terheket jelentısen növelte
5 volna. És ez lehetett az az adóreform, amit megakadályozott a Kisgazdapárt. Pontosabban én. Az, ami akkor történt, sajnálatos. Ami azután, az is. A késıbbi kormányok ugyanis ezeket az ötleteket felkarolták és igyekeztek (igyekeznek) megvalósítani. A közvélemény haragja kísérte próbálkozásaikat. A muníciót a felháborodáshoz az akkori ötletgazdák adják. Úgy, mintha az ötletekhez közük nem lenne. Sıt megígérik, hogy majd mindent visszaalakítanak. Budapest, 2008. január 9. Dr. Szabadi Béla