Loboczky János A szó szemléletessége és a szemlélet fogalma Gadamernél Kulcsszavak: a szemléletesség mint retorikai eszköz; tudományos próza; esztétikai meg nem különböztetés ; életvilág; szemlélet; világszemlélet; eminens szöveg ; az olvasás mint interpretáció; érzékileg szerveződött értelem Előadásomban azt a kérdéskört járom körbe, hogy Gadamer milyen értelmezési keretben vizsgálja a szemlélet és a szemléletesség fogalmát, illetve működését. Ennek során három megközelítésben fogok beszélni a témáról: A szemléletesség mint a nyelv kifejező erejének egyik lényegi eleme, tehát mint egyfajta retorikai eszköz. Gadamer reagálása a husserli fenomenológiára ebben a kérdésben. Szemlélet és szemléletesség gadameri értelmezései, különös tekintettel az esztétikai tapasztalatra. A szemléletesség mint retorikai eszköz Az Igazság és módszerben 1 a sensus communis humanista tradíciójával kapcsolatban Gadamer arra hívja fel a figyelmet, hogy Vico egyszerre hivatkozik a közös érzékre és az ékesszólás ideáljára. A jól beszélés már az antikvitásban sem csak a beszéd művészetét jelenti, hanem a helyes, az igaz mondását is. A retorikának az ókorban olyan jelentőséget is tulajdonítottak, hogy igazi életbölcsességet közvetítsen. Vico lényegében a nevelés szempontjából hangsúlyozta az eloquentia fontosságát. Az igaz és helyes iránti közös érzék nem alapelvekből levezetett tudás, de elősegíti a beláthatóságot. A fiataloknak képekre, eleven szemléletre van szükségük a képzelőerő és az emlékezet fejlesztése érdekében. A kritikai kutatás mellett ezért szükség van az érvek megtalálásának művészetére, a meggyőző iránti érzék kifejlesztésére is. Az egyik tanulmányában 2 pedig az antik hagyományra való visszautalás nyomán részletesen vizsgálja a kérdés egy másik aspektusát, nevezetesen azt, hogy a modern tapasztalati-kísérleti tudományok 17. századi színre lépése milyen következményekkel jár a valódi írásművészetet feltételező tudományos prózára nézve (gelehrte Prosa). Gadamer értelmezésében sajátos feszültség jön létre nyelv és megismerés között. A kérdés az, hogy miként fér meg egymással 1 Lásd Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp. 1984. 37-45. 2 Gadamer, Hans-Georg: Die Ausdruckskraft der Sprache: Zur Funktion der Rhetorik für die Erkenntnis. In: Uő: Lob der Theorie. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 1983. 149-163.
a modern tudomány megismerési igényének álláspontja a retorika által áthagyományozott műveltséggel és ismeretekkel. A természettudományok kutatója sajátos paradox helyzetbe kerül: egyrészt kutatási eredményeinek közlésében a lehető legszigorúbb pontosságra és egyértelműségre kell törekednie, másrészt az írás művészetében is gyakorlottnak kell lennie, ha tudományos felfedezéseinek szélesebb körű elismertségét kívánja elérni. Tehát kénytelen azt is figyelembe venni, hogy a retorikai-metaforikus nyelviségünk által rögzült világorientációnk például elválik a tudományos magyarázattól (pl. a nap lemegy, mondjuk például, nem azt, hogy a Föld megfordul). A nyelv számára mindenesetre új helyzet adódik a Gadamer kifejezésével élve monológikus tudományok korában. A nyelv tulajdonképpeni nyelvi teljessége alárendelődik a meghatározott jelölő funkcióknak, amelyek legtisztábban a matematikai szimbólumokban nyilvánulnak meg. Persze azt sem árt figyelembe venni, hogy a matematika és a geometria bizonyos fogalmai szavakból művészien megformált kifejezések, metaforák, csak éppen ma már nem eleven, hanem holt, megdermedt metaforák. Gadamer mindenesetre azt hangsúlyozza, hogy a megértés és megértetés mint valódi nyelvi esemény során nem pusztán rámutatunk valamire, hanem valamit mint valamit ismerünk fel. Ebben az összefüggésben hozza be a 'Lebenswelt' (életvilág) kifejezést. E fogalom - modern használatának husserli indíttatásán túl - az antik retorikai tradícióval való kapcsolatára is utal. A Lebenswelt a sensus communis jelentéstartalmával rokon, hiszen mindkettő valamiféle közös értelemre, közös nyelvre utal. Az életvilághoz tartozó értékfogalmak révén az általánosan uralkodó közös értelem fejeződik ki, amely fogalmakat azután egy tárgy vagy folyamat leírására alkalmaznak. Tanulságos összefüggésben utal itt Gadamer Freudra, akinél jelentős interferenciát lát a fogalomalkotás módszere és a nyelvhasználat között. A tudattalan új dimenzióinak feltérképezését meghatározott természettudományi elképzelések uralják, ezért itt jól definiált fogalmakra van szükség. Freud ezzel együtt mestere az igényes tudományos prózának, amit fogalom használatának életszerű nyelvisége világosan tükröz. A tudományos próza és a retorikai hagyomány összefüggéseinek egyik legfontosabb aspektusa, hogy nem csak a retorikában fontos figyelembe venni, hogy kihez szólunk. A retorikai eszközök használata nem pusztán a nyelv felöltöztetése, hanem a megismerés szolgálatába is állítható. Egyébként is a tudományos kutatás bizonyos értelemben a dialógus folytatása más eszközökkel, és megfordítva. Gondoljunk csak a szaklapokban megjelenő tudományos közlemények kiváltotta diskurzusokra. Gadamer a tudományos próza kapcsán persze azt hangsúlyozza, hogy nem pusztán tudósok egymás közötti dialógusáról van szó. A gelehrte Prosa esetében olyan ember beszél, illetve ír, aki uralja saját tudományát, és egyúttal arra is képes, hogy azt a kevésbé tanult számára is érthetővé tegye. Ehhez egyfajta írásművészetre van 56
szükség a tudományban éppúgy, mint az irodalomban. Azt is lehetne mondani, hogy egyfajta distanciára van szükség saját tudásunkkal szemben. Ez azonban nem a tudományos módszernél megkövetelt distancia, amely egy objektív világ elidegenítésében és ennek az elidegenítésnek a legyőzésében nyilvánul meg a tudományos kutatás során. A tudományos próza művészetében önmagunktól való distanciára van szükség, amely lehetővé teszi a saját tudásunk és az olvasó vélhetően hiányosabb informáltsága közötti távolság áthidalását. Ez pedig a dialektika és a retorika tradicionális erényeinek az alkalmazását hívja elő. E közvetítő funkció nyilvánvalóan jobban érvényesülhet a szellemtudományokban, mint a természettudományokban. Gadamer és a husserli életvilág A következőkben a 20. századi fenomenológia néhány fontos, az esztétikai tapasztalat kapcsán releváns írásának, illetve gondolatának elemző bemutatását azért tartom lényegesnek, mivel így egyrészt Gadamer felfogása is élesebb fénybe kerül, másrészt a hermeneutika német mestere nem véletlenül adta egyik 1985-ös írásának azt a beszédes címet, hogy Fenomenológia és dialektika között önkritika kísérlet 3. A GW 3. kötetében pedig három tanulmány 4 is foglalkozik a husserli fenomenológiával. Gadamer számára tehát nagyon is nyilvánvaló volt a fenomenológiával való számot vetés szükségessége és jelentősége. Az előbb jelzett három írás közül a legátfogóbb A fenomenológiai mozgalom áttekintése, különös tekintettel Husserl azon gondolataira, okfejtéseire, amelyeknek Gadamer saját hermeneutikai látásmódja révén kitüntetett jelentőséget tulajdonít. Husserl alapvető belátásának tartja, hogy a tudat nem valami önmagába zárt mikrokozmosz, hanem a tudat saját lényegstruktúrája szerint olyan, hogy mindig már eleve a dolgoknál van. Az az elsőbbség, melyet az ismeretelmélet tulajdonít az öntudatnak, hamis. 5 Ez a szemlélet lényegileg folytatódik Heideggernél és Gadamer hermeneutikájában, ahol szintén hangsúlyosan eliminálódik objektum és szubjektum éles, ismeretelméleti eredetű szembeállítása. Az utóbbinál az esztétikai tapasztalat kérdésében ez úgy is megjelenik, hogy az esztétikai tudat és esztétikai tárgy hagyományos kettőssége helyett az esztétikai meg nem különböztetés kifejezéssel utal arra, hogy mennyire helyteleníti a 18. század végétől nyomon követhető jelenséget, amelyet az esztétikai tudat absztrakciójaként ír le. 3 Gadamer: Fenomenológia és dialektika között önkritika kísérlet. Ford. Tiszóczi Tamás. Vulgo, 2000. II/3-5. 4-19. 4 Lásd Die phänomenologische Bewegung; Die Wissenschaft von der Lebenswelt; Zur Aktualität der Husserlschen Phänomenologie. In Gadamer: Gesammelte Werke 3. Neuere Philosophie I. Tübingen, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1987. 105-175. 5 Gadamer: A fenomenológiai mozgalom. Ford. Bonyhai Gábor. Athenaeum, 1993. II/1. 47. 57
Gadamer Husserl alapvető érdemének tartja, hogy az ún. konstruáló elméletekkel szemben a megismerés szemlélés-jellegét hangsúlyozza: Az ismeret szemlélet, ami a közvetlen észlelés esetében ezt jelenti: a megismert plasztikus adottsága az észlelésben. 6 A műalkotás létmódjával és tapasztalatával kapcsolatban különösen fontos lesz majd ez a termékeny kiindulás Gadamernél. Egyébként is számára a fenomenológia nem módszertani szempontból, hanem szemléletmódja révén tanulságos. Éppenséggel azt hangsúlyozza, hogy igazából nem lehet tézis szerűen megfogalmazni a fenomenológia módszertani értelmét, mivel egyáltalán nem lehet elszigetelni egy módszertani technikát, melyet alkalmazásaitól és azok filozófiai következményeitől függetlenül lehetne megtanulni. 7 A vissza a dolgokhoz módszertani jelszó gadameri interpretációjából azt emelném ki, hogy ez nem egyszerűen az objektum felé fordulást fejezi ki, hiszen Husserlnél a fenomenológiai kutatás elvileg túlhaladja az objektum és a szubjektum ellentétét, s az aktus és a tárgy korrelációját külön kutatási fejezetként tárta fel. 8 Magukat a dolgokat sem lehet egyszerűen objektív tárgyaknak tekinteni, s ez különösen érvényes a műalkotásokra, hanem intencionális aktusok kitöltődésében megtapasztaltaknak. A fenomenológiai redukció gadameri értelmezése bizonyos értelemben szintén párhuzamba állítható a műalkotás befogadásának aktusával, annak végtelen sokrétűségével: Célja voltaképp nem az, hogy egy elv egységére vezessen vissza, hanem ellenkezőleg, az önmaguk által adott jelenségek teljes gazdagságát akarja elfogultságok nélkül feltárni. 9 A husserli életvilág (Lebenswelt) kifejezés jelentésének feltárása Gadamer hermeneutikája számára megalapozó jellegű vonatkozásokat bont ki. A kérdés és válasz logikáját alkalmazva erre a nyelvi jelenségre, azt lehet mondani, hogy az életvilág a tudomány világa kifejezésre adott válasz. Husserl tudatosan fordul szembe az újkantianizmussal, amikor azt hangsúlyozza, hogy a feladat nem igazán a tudományos ismeret, mint inkább természetes tapasztalatunk egészére vonatkozó ismeret igazolása. A természettudományok matematikai formalizmusa által megvalósíthatónak vélt valóság feletti konstruktív uralom helyett a szemlélet plasztikus adottsága volt az ismereteszménye. Érthető, hogy Gadamer, aki a szigorú tudományos megismeréstől eltérő művészi tudás jogosultságát képviseli, Husserl esetében is azt hangsúlyozza, hogy a filozófia mint szigorú tudomány igényének korábbi meghirdetője a közvetlen élő tudat természetes beállítottságát éppúgy fontosnak tartotta, mint a matematikai formulák, levezetések evidenciáját. Az pedig különösképpen Gadamer hermeneutikai 6 I. m. 48. 7 I. m. 57. 8 I. m. 58. 9 I. m. 60. 58
szemléletmódjának irányába mutat, ahogyan Husserl legalábbis az előbbi interpretációja szerint a transzcendentális Én-ből kiindulva, az interszubjektivitás problémáján keresztül eljutott a horizontok tanának kidolgozásáig, melyek végül valamennyien azzá az egyetlen, egyetemes világhorizonttá olvadnak össze, amely egész intencionális életünket átfogja. 10 Gadamer ugyanakkor azt a komoly hiányosságot rója fel a husserli fenomenológiának, hogy csekély mértékben foglalkozott a nyelv problémájával. Ugyan az világosan megmutatkozott Husserl számára is, hogy a nyelvi megformálás a világtapasztalat sematizálása, de a nyelv működése már nem állt úgy a vizsgálódásai középpontjában, mint például Wittgensteinnél. Gadamer éppen ezért foglalkozik a transzcendentális fenomenológia és Wittgenstein nyelvfelfogásának ritkán emlegetett konvergenciájával. A Filozófiai vizsgálódásokban Wittgenstein bizonyos fokig Husserlhez hasonlóan kérdőjelezi meg a megismerési folyamat absztrakt ismeretelméleti leírását: A dolgoknak azokat az aspektusait, amelyek a legfontosabbak a számunkra, egyszerűségük és mindennapiságuk rejti el előlünk (nem lehet észrevenni mivel folyton szem előtt van.) 11 A szemlélet és szemléletesség gadameri értelmezései Előadásom harmadik részében most már közelebbről veszem szemügyre Gadamer értelmezését a szemléletről és a szemléletességről. Ismert tény, hogy Gadamer számára mennyire döntő impulzusokat jelentett a kanti esztétika. Ez az egyébként kritikus viszonyulás, amely főképp az Igazság és módszerben jellemző, későbbi rövidebb írásaiban különböző aspektusokból válik láthatóvá. A Szemlélet és szemléletesség című tanulmányában az esztétikai tapasztalat előbb már jelzett kettősségét járja körbe. Ebben az összefüggésben a kanti első kritikának azt a jelentőségét emeli ki, hogy a fogalmak szemlélet nélkül üresek, és semmiféle megismerést nem tesznek lehetővé. Az ítélőerő kritikája kapcsán pedig arra utal, hogy Kant sem az érzékek és az ész ellentéte alapján határozta meg az esztétikai ítélet tárgyát. Ami közelebbről a művészetek világát illeti, ott nem egyszerűen az észlelés (szemlélet) ismeretelméleti fogalmából kell kiindulni, ezért is szerepel a szemléletesség kifejezés Gadamernél. A szemléletesség lényegében a képzelőerő megjelenítése, ami a vizuális művészeteken kívül természetesen pl. a költészet és a szónoklattan esztétikai minőségét is alapvetően meghatározza. A szemlélet pedig tiszta határfogalom, ama közvetítések absztrakciója, amelyek közepette az emberi világra irányultság beteljesedik. 12 10 I. m. 67. 11 Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. Ford. Neumer Katalin. Atlantisz, Bp. 1992. 83. 12 Gadamer: Szemlélet és szemléletesség. Ford. Kukla Krisztián. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Bp. 2002. 125. 59
Gadamer értelmezése nyomán tehát a művészet tapasztalatát félrevezető lenne absztrakt módon szembeállítani a fogalmi megismeréssel. Itt külön is utal az irodalom jelenségére, amely már nem közvetlenül hangalakban jelenik meg: Nem az érzéki adottság közvetlensége, hanem a szemlélet kialakításának folyamata, s a belőle származó alakot nyert szemlélet, a»képzelőerő megjelenítése«az a fundamentum, amelyen minden művészet nyugszik. 13 Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a műalkotás az, ami szemlélésre, elidőzésre hívja a befogadót, aki a szemlélés során alakítja ki a szemléletet. Ez utóbbi tehát nem valamilyen intuíció által megragadott, hanem a szemlélés által konstituált. A nyelvi műalkotás kapcsán különösképp kiemelhető ez a vonatkozás: Ám a beszéd művészete éppen ez: a képzelőerőt szemléletek létrehozására ösztönözni, a nyelvi műalkotást olyannyira a maga lábára állítani, és művé tenni mintegy az önmagát adó szemlélet által (kiemelés L. J.) -, hogy az ilyesféle beszéd képes legyen felfüggeszteni és elfelejteni a beszédre egyébként jellemző valóságra vonatkozást. 14 A gadameri interpretáció végső soron oda fut ki, hogy a művészetben a szemlélet szerepét nem szerencsés a szemléletesség értékfogalmára korlátozni, a szemlélet nem másodlagos, nem kiegészítő szerepet játszik, hanem a művészet valódi kitüntető jegye az, hogy szemlélet, mégpedig világszemlélet. 15 Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tudományos igazsággal szemben a művészetnek is megvan a maga önálló igazságérvénye, másrészt pedig a művészet sajátos belső szemlélete nem csupán a világban levő tárgyi létezőket teszi szemlélhetővé, hanem benne, még mindenfajta fogalmitudományos ismeretet megelőzően, alakot ölt világlátásunk módja és a világban-benne-lét egésze. 16 Gadamer e gondolatmenetében elsősorban a hegeli esztétika termékeny továbbgondolásának a lehetőségét hangsúlyozza, azzal együtt, hogy nem kívánja kiélezni Kant és Hegel szokásos szembeállítását a formális és tartalmi esztétika jegyében (lásd Hegelt, aki a világszemlélet módjait ábrázolja Esztétikai előadásaiban). Gadamer még egy figyelemre méltó megjegyzését emelném ki a szemlélettel kapcsolatban. Kant Az ítélőerő kritikája 59. &-ban a szimbolikus-metaforikus kifejezés jellegzetességének azt tartja, hogy nem egyszerűen tartalmi dolgokat hasonlít össze, hanem véghezviszi a szemlélet valamely tárgyáról való reflexió átvitelét egy teljesen más fogalomra, mellyel talán soha semmilyen szemlélet nem korrespondeálhat közvetlenül. 17 Gadamer szerint éppen ez a sajátossága 13 Uo. 14 I. m. 127. 15 I. m. 128. 16 Uo. 17 Lásd Kant: Az ítélőerő kritikája. Ford. Papp Zoltán. Ictus, Bp.-Szeged. 1996-1997. 284. 60
a költészetnek: Felfüggeszt minden egyes közvetlen korrespondenciát, és éppenséggel ezáltal szemléletet ébreszt. 18 Gadamer ebben a szemléletről és szemléletességről szóló tanulmányában is hangoztatja, hogy az esztétikai fogalomalkotásban indokolatlan elsőbbséget élveznek a képzőművészetek a költészettel szemben, hiszen a metafora a költészetben nem egyszerűen továbbvisz valamiféle szemléletet, hanem újra kialakítja, teremti azt. Több írásában hallás és látás, kép és szó, hang és nyelv összefüggéseinek felfejtésével fogalmaz meg a témánkhoz kapcsolódó fontos gondolatokat. A Hören-Sehen-Lesen 19 (hallás-látás-olvasás) című tanulmányában az olvasás fenoménjának a szoros kapcsolatát elemzi a hallással és a látással. Kiindulópontja az, hogy az olvasás sem csupán az individuum elszigetelt, belső tevékenysége. Az olvasás is megőriz valamit az élőbeszéd elevenségéből, dialogicitásából. Az olvasás lényege, hogy az olvasott szöveget beszélni hagyjuk. Az olvasás során különösen szembeötlő látás és hallás együttjátszása, az írás kibetűzése és annak meghallása, amit a szöveg mond. A konkrét nyelvi aktusban pedig a hallás mindig értelemmel bíró szavak hallása. Az irodalmi művek esetében pedig kitüntetetten arról van szó, hogy a befogadó olvasás közben mintegy hallja a szöveg értelmét. Gadamer itt joggal emlékeztet arra, hogy a néma olvasás eleve csak az újkorban terjedt el, de például egy szöveg hangos felolvasása során a hallgatóság számára nagyon is kiderül, hogy a felolvasó maga mennyire érti a szöveget. A felolvasás különösen jól szemlélteti, hogy az olvasás nem mechanikus kibetűzés, hanem értelmezés. Ahogyan a Hang és nyelv című írásában megfogalmazza: Anélkül, hogy a felolvasó értené, mi sem érthetünk meg soha egy felolvasott mondatot. 20 Gadamer itt külön is kitér a recitálásra, egy költői szöveg előadására, főként a drámai szövegek színpadi megjelenítése során. Az igazi színész egyéniség tolmácsolásában azt érezhetjük, hogy a színész egy tényleges beszédet reprodukál, az ember megfeledkezik arról, hogy egy megírt szöveg előadásáról van szó. Ahogyan a beszéd azt jelenti, hogy valami nyitott felé tartunk, a dráma szövege is nyitva hagy egy játékteret a kitöltés számára. A költészet egyébként is eminens szöveg, amellyel maga a nyelvi jelenség jön elő a költészet nem pusztán az értelemhez való elhatolás. Állandó egybecsengése az értelmi megragadásnak és az érzéki hangzásnak, miáltal az értelem megtestesül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a valóságos hangnak is adottnak kell lennie, hogy a hangot 18 I. m. 133. 19 In: Gadamer: Gesammelte Werke 8. Ästhetik und Poetik I. Tübingen, J. C. B. Mohr (Paul Siebeck). 1993. 271-279. 20 Gadamer: Hang és nyelv. Ford. Tallár Ferenc. In: Uő: A szép aktualitása. Szerk. Bacsó Béla. T- Twins. 1994. 183. 61
valóban hallanunk kell. 21 Ugyanakkor egy vers kívülről elmondásában nyilvánulhat meg leginkább a nyelv művészetének teljes valósága, hiszen itt az értelmi megragadás és érzéki hangzás a maga természetes egységében ragadható meg. Jól ismert tény, hogy a különféle érzékelési módok összehasonlítása, valamint az elsőbbség kérdése a görögök óta megjelenő kérdés. Arisztotelésztől napjainkig 22 meghatározó az a vélekedés, hogy a látás az elsődleges érzékelési terület, a szem a legkiválóbb érzékszerv, mivel ennek révén tudjuk leginkább a létezők differenciáltságát megállapítani, vagy éppen tudunk különbséget tenni a változó és a megmaradó között, s ebből fakad az örök dolog gondolata. H. Jonas pedig még a fogalmi gondolkodás alapját is a látás fundamentális szabadságából eredezteti. Gadamer ezzel szemben a hallás elsőbbségét hangsúlyozza abban az értelemben, hogy az emberi érzékelés nem mechanikus észlelés, hanem feltételezi a nyelviséget, eredendően a beszéd meghallását. Maga a látás is a dolgok valamiként látása, s ez az esztétikai tapasztalat esetében különösen meghatározó jelentőségű. A kép és a szó művészete 23 c. írás a kétféle művészet közös szempontjait vizsgálja, s az esztétikai tapasztalat szempontjából itt is centrális jelentőségű az olvasás sajátos cselekvésként értelmezett fogalma. Az épületeket és képeket bizonyos értelemben ugyanúgy olvassuk, mint az irodalmi művet 24. Az olvasás valamilyen belső összefüggést hív elő, ami azután láthatóvá teszi a művészet művét. Gadamer éppen azért gyűjti egybe a lesen (olvas) szóval etimológiai rokonságot mutató kifejezéseket, mint pl. zusammenlesen ( összeszedeget ), auflesen (összegyűjt), verlesen ( szemezget ), Lese ( szüret ), hogy érzékeltesse olvasás és betakarítás különleges rokonságát, főként a művészet tapasztalatában. A betakarítás mindig valami maradandót nyújt: Ez a termés az értelem egésze, ami egyszerre építi fel magát az értelem és a hangzás képződményeiben. Az értelmes építőelemek pedig: a motívumok, képek, hangzások; és nem betűk, szavak, mondatok, bekezdések vagy fejezetek. 25 Az utóbbiak az írásbeliség puszta vázához tartoznak, semmit nem mondanak a műről. Az olvasás és interpretáció igazi értelme az, hogy láthatóvá teszi a kiviláglót, a szép tapasztalatát, s így lép elénk: Így igaz, így létező. Ezzel szemben, amit a műalkotásból az objektiváló tudományos módszerrel lehet leírni, az csupán másodlagos, s ezért nem igaz: Az igazság, amit a művészet kijelentésében keresünk, éppen az, ami csak a végbemenésben érhető 21 I. m. 182. 22 Lásd Jonas, Hans: A szem nemessége. Ford. Menyes Csaba. In: Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű. Kijárat, Bp. 2002. 109-123. 23 Lásd Gadamer: A kép és a szó művészete. Ford. Hegyessy Mária. In: Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Kijárat, Bp. 1997. 274-285. 24 Lásd Gadamer: Épületek és képek olvasása. Ford. Loboczky János. In: Uő: A szép aktualitása. I. m. 157-169. 25 Gadamer: A kép és a szó művészete. I. m. 282. 62
el. A tudományos módszertan nem engedi a művészi alkotást saját fényében megjelenni. 26 Az esztétikai tapasztalatra éppúgy, mint magára a műalkotás létmódjára a végbemenés (Vollzug) jellemző, hangsúlyozza Gadamer, sokkal inkább, mint a megismerés tárgyiasító magatartása. Arisztotelész energeia és entelecheia kifejezéseit is azért állítja párhuzamba ezzel, mivel ott is a végbemenés folyamatáról, pontosabban a mozgatottság létéről van szó. A művészet tapasztalatára pedig egy sajátos elidőzés jellemző, amely az egyidejűség időszerkezetével rendelkezik: úgy megy végbe, mint egy várakozó elidőzés, amelyben a művészet műve előjön. Ami így előjött, az»megszólít minket«, ahogy mondani szoktuk, és így a megszólított mintegy beszélgetésbe kerül azzal, ami előjött. Ez érvényes a látásra éppúgy, mint a hallásra, valamint az olyan értelemben vett olvasásra is, amiről szó volt. 27 Mondhatnánk azt is, hogy Gadamer szerint mű és befogadó dialogikus viszonyában arról van szó, hogy az ember nem tud szabadulni valamitől, kiteszi magát a mű világának, nem ő kérdezi ki a művet valamilyen objektívnek tekintett módszer segítségével, hanem éppen ő az, aki a mű által kikérdezetté válik. E felfogás kapcsán egy fontos párhuzamra szeretnék itt utalni. A művészettörténész G. Boehm a kép hermeneutikájával foglalkozva jut el a Gadameréhez hasonló következtetésekhez. Itt most csak két plasztikusan megfogalmazott gondolatát idézem fel. Az egyik a Sinn szó kétféle jelentéséből kiindulva hangsúlyozza értelem és érzék kölcsönös egymásra utaltságát, s ebből ered az az elképzelés, hogy a műalkotások jelentését érzékileg szerveződött értelemnek tekinthetjük. Ebből a szempontból képi értelem és érzéki energia végső soron azonos, vagyis a művészi alkotásban faktum és hatás: szemléletesnek lenni és szemléletesként megjelenni egyet jelent, a szem kezdettől fogva alkotó része a mű szerkezeti összefüggésének. 28 Egy másik fontos mozzanat a kép látása során fellépő egyidejűség és egymásutániság kölcsönhatásának kérdése. Boehm tulajdonképpen az egyes és az egész egymáshoz való viszonyának hermeneutikai maximáját tolja félre, pontosabban tartja elégtelennek. A valóban művészi képek eleve ellenállnak annak a kísérletnek, hogy a vizuális elemeket diszkurzív módon egyértelmű meghatározásokká szűkítsék. A műalkotások létmódjának sajátos ambivalenciája éppen a legfőbb megkülönböztető jegyük: A műalkotások megőrzik vonzerejüket, el is zárkóznak oly mértékben, ahogy feltárják őket. 26 Uo. 27 I. m. 283. 28 Boehm, Gottfried: A képi értelem és az érzékszervek. Ford. Poprády Judit. In: Kép, fenomén, valóság. I. m. 243. 63
Egymásutániság és egyidejűség között azon ikonikus differencia az uralkodó, amely csak a produktív képzelőerő segítségével mérhető. 29 Végül még két Gadamer-írás egy-egy megvilágító erejű fejtegetésére hívom fel a figyelmet. Az Ästhetische und religiöse Erfahrungban 30 a vallási és költői szimbólumot hasonlítja össze. Az előbbiben a szimbólumok elismerésének közösséget reprezentáló és összetartó szerepe nyilvánul meg, míg a műalkotás szimbólum tartalma nem valami közös helyettesítőre utal vissza, hanem saját kifejező ereje van, melynek lényegi mozzanata az újrafelismerés (Wiedererkennung). A vallásos szövegben egyébként is az üzenetet üzenetként kell felfogni, nem az újrafelismerés szimbolikus formájaként, hanem mint egy nekem szóló jelképet. A Werner Scholz festőművész görög mitológiai tárgyú képeinek kiállításához írt Bild und Gebärde 31 című előadás azt a kérdést veti fel, hogy napjaink modern művészete szimbólum-ínségben szenved, amely a világ növekvő felismerhetetlenségének és személytelenségének a szimptómája. Éppen ezért aktuális kérdés, hogy miként válhat a mitológia szimbólumrendszere ma is érvényessé. Mivel a görög mitológiában az emberi érzelmek és szenvedélyek rendkívül gazdag világa tárul elénk, ezt nagyon is le lehet fordítani a modern képalkotás nyelvére. A görög ember értelmi nyomait a kiállított képek tanúsága szerint is a művészet tapasztalatában, jelen esetben főként az arckifejezés nyelvében (in der Sprache der Gebärde) érhetjük tetten. Gadamer vélhetően azért használja a szövegben a Gebärde kifejezést, mivel ez a szó az előbb használt értelmén kívül a mozdulat, taglejtés, kinézés jelentéseket is magába sűríti, s így jól szemlélteti az érzéki és értelmi mozzanat egységét az esztétikai tapasztalatban. Hivatkozott irodalom Boehm, Gottfried (1997) A képi értelem és az érzékszervek. Ford. Poprády Judit. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság. Kijárat, Bp. 242 253. Gadamer, Hans-Georg (1997) A kép és a szó művészete. Ford. Hegyessy Mária. In: Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Kijárat, Bp. 274 285. Gadamer, Hans-Georg (1993) Ästhetische und religiöse Erfahrung. Gesammelte Werke 8. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen. 143 156. Gadamer, Hans-Georg (1993) Bild und Gebärde. Gesammelte Werke 8. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen. 323 331. Gadamer, Hans-Georg (1983) Die Ausdruckskraft der Sprache: Zur Funktion der Rhetorik für die Erkenntnis. In: Uő: Lob der Theorie. Suhrkamp, Frankfurt am Main. 149 163. 29 I. m. 251. 30 Gadamer : Gesammelte Werke 8. I. m. 143-156. 31 Gadamer: Gesammelte Werke 8. I. m. 323-331. 64
Gadamer, Hans-Georg (1993) Die phänomenologische Bewegung (A fenomenológiai mozgalom. Ford. Bonyhai Gábor. Athenaeum, II/1. 46-90.); Die Wissenschaft von der Lebenswelt; Zur Aktualität der Husserlschen Phänomenologie. Gesammelte Werke 3. Neuere Philosophie I. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen. 1987. 105 175. Gadamer, Hans-Georg (1994) Épületek és képek olvasása. Ford. Loboczky János. In: Uő: A szép aktualitása. Szerk. Bacsó Béla. T-Twins, Bp. 157-169. Gadamer, Hans-Georg (2000) Fenomenológia és dialektika között önkritika kísérlet. Ford. Tiszóczi Tamás. Vulgo, II/3 5, 4 19. Gadamer, Hans-Georg (1994) Hang és nyelv. Ford. Tallár Ferenc. In: Uő: A szép aktualitása. Szerk. Bacsó Béla. T-Twins, Bp. 169 187. Gadamer, Hans-Georg (1993) Hören-Sehen-Lesen. Gesammelte Werke 8. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen. 271 279. Gadamer, Hans-Georg (1984) Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp. Gadamer, Hans-Georg (2002) Szemlélet és szemléletesség. Ford. Kukla Krisztián. In Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Bp. 123 136. Jonas, Hans (2002) A szem nemessége. Ford. Menyes Csaba. In Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű. Kijárat, Bp. 109 123. Kant, Immanuel (1996 1997) Az ítélőerő kritikája. Ford. Papp Zoltán. Ictus, Bp.- Szeged. Wittgenstein, Ludwig (1992) Filozófiai vizsgálódások. Ford. Neumer Katalin. Atlantisz, Bp. 65