X. TÉTEL AQUINÓI SZENT TAMÁS (1224-1274) TEODICEÁJA, KOZMOLÓGIÁJA ÉS ANTROPOLÓGIÁJA 10.3 Szent Tamás teodiceája Filozófiai istentanában (teodiceájában) Szent Tamás egyrészt Isten létének igazolásával, másrészt az isteni természet bölcseleti bemutatatásával foglalkozik. a) Szent Tamás istenérvei: az öt út Aquinói Tamás a Summa theologica című művében öt úton igazolja Isten létét (vö. I. q. 2. a. 3). A filozófiai bizonyítékok erejét azonban nem túlozza el, hiszen azt állítja, hogy az isteni dolgok megismerésében még akkor sem felesleges a hit, ha értelmileg beláttunk valamit ezekből (vö. II-II q. 2 a. 4 ad 1). A filozófus tudatában van annak, hogy minden istenérv abból a bizonyíthatatlan előfeltevésből indul ki, hogy a valóság érthető. 1. A mozgásból vett érv a világban tapasztalható (rendet fenntartó vagy növelő) változásokból indul ki, és eljut a mozgatatlan Mozgatóhoz. Az érv felépítése: A) A világban van mozgás (változás), amely nem más, mint a lehetőségi létnek megvalósulása. Példának tekinthetjük a magzat anyaméhen belüli fejlődését, amelyet az ábrán az X szimbolizál. B) Mindazt, ami mozog, más mozgatja. Ez az önmozgás esetében is érvényes: ebben az esetben a létező formája mozgatja ugyanannak a létezőnek anyagát (az aktus mozgatja a potenciát, a lélek mozgatja az értelmes szöveget író kezet stb.). A mozgatók és mozgatottak kétféle sorát kell megkülönböztetnünk: a
2 járulékosan összekapcsolódó (empirikus) és a lényegileg egymás alá rendelt (érzékfeletti) mozgatók sorát. A kétféle sort az ábrán a horizontális és a vertikális irányú vonalkák szimbolizálják. A mozgásnak tekintett magzati fejlődés esetében a járulékosan összekapcsolódó mozgatók sorát empirikus létezők (atomok, molekulák, sejtek, fizikai energiák, testek stb.) alkotják. A lényegileg egymás alá rendelt mozgatók sorába nem érzékelhető valóságok, hanem érthető összefüggések, programok (például az anyai szervezet logikája, az ökológiai rendszer működési elve, a naprendszer struktúrája stb.) tartoznak. C) A lényegileg egymás alá rendelt mozgatók sorában nem mehetünk a végtelenbe, hanem el kell jutnunk az első mozdulatlan mozgatóig, akit Istennek nevezünk. A valóság érthető és megismerhető voltát feltételező Aquinói Tamás szerint e sorban azért nem mehetünk a végtelenbe, mert ha ezt tennénk, nem kapnánk elfogadható magyarázatot az olyan rendet növelő és fenntartó mozgásra, mint amilyen a példában említett magzati fejlődés. 2. A létesítő okok sorából vett érv nem a létezők változására, hanem a létezők létére keres magyarázatot, és ezt a magyarázatot a teremtő okban, Istenben jelöli meg. Az érv felépítése: A) A létesítő ok és az okozat összefüggését a filozófia a tapasztalat alapján állítja: semmi sem lehet önmagának létesítő oka. Példa: a gyermek létesítő oka az apa, az apáé a nagyapa stb. B) A filozófus a természettudóstól eltérően nem csupán a létezők változásának, hanem létének okát is keresi, ezért az okozat teljes magyarázatához különbséget tesz a járulékosan összekapcsolódó és a lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok között. A járulékosan összekapcsolódó létesítő okok közé a tág értelemben vett létesítő okokat, vagyis a mozgató okokat sorolja: ezek előfeltételezik és változtatják okozatuk anyagát, illetve formáját, de nem a semmiből hozzák létre ezeket. Az említett példában az apa nem a semmiből
3 teremti gyermeke szaggatott vonalú téglalappal szimbolizált anyagát és nyíllal jelképezett formáját, hanem a már meglévő anyagot látja el ugyancsak meglévő formával (genetikai programmal). A lényegileg egymás alá rendelt létesítő okok sorába a szoros értelemben vett létesítő okok vagy teremtő okok tartoznának, amelyek az okozat anyagát és formáját is létbe hívják. C) Mivel a világunkon belül nincsenek szoros értelemben vett létesítő okok, fel kell tételeznünk valamiféle első, valódi létesítő okot, akit teremtő Istennek nevezünk. A teremtő Isten a végső létesítő oka az egymást csupán változtató okok láncának. A példában említett nagyapa apa gyermek sorozat végső, valódi létesítő oka tehát Isten. 3. A pusztulásra képes létezőkből kiinduló érv a ténylegesen pusztulás felé sodródó létezők létének alapját a feltétlenül szükségszerű valóságban, Istenben jelöli meg. Az érv felépítése: A) A világban vannak olyan valóságok, amelyek képesek lenni és nem lenni: ezek a pusztulásra képes (lat. corruptibilis) esetleges létezők. Az ilyen (anyagból és formából összetett) valóságok önmagukban hordják a pusztulás, a szétesés lehetőségét, s ténylegesen is sodródnak a pusztulás felé. B) A pusztulásra képes esetleges valóságok szükségszerű alapban kell, hogy gyökerezzenek. Ha ugyanis minden létező és minden létösszetevő (lét, lényeg, anyag, forma stb.) a napfényre kitett jégtábla fogyatkozásához hasonlóan ténylegesen a pusztulás felé sodródna, akkor most már semmi sem lenne a világból. C) Minthogy a szükségszerűségük alapját másban bíró valóságok és metafizikai lételvek sorában nem lehet a végtelent bejárni, fel kell tételeznünk az önmaga által és feltétlenül szükségszerű alapot, akit Istennek nevezünk. A szükségszerűségük alapját másban bíró valóságok egyrészt a pusztulásra képes létezők, másrészt a feltételesen szükségszerű lételvek (miként a filozófiai értelemben vett anyag vagy a teremtett formák világa). A feltételesen szükségszerű lételvek csak tényszerűen (görög eredetű szóval: asszertórikusan) szükségszerűek. Közös jellemzőjük: csak azért jöttek létre, mert megvalósultak feltételeik, s ténylegesen csak azért maradnak létben, mert fennmaradásukat valami más biztosítja. A feltétlenül (görög eredetű szóval: apodiktikusan) és önmaga által szükségszerű valóság önmagában hordozza szükségszerűségének alapját: önmagán kívül nincsenek feltételei, lehetetlen, hogy ne legyen, s ne olyan legyen, mint amilyen. Szent Tamás szerint ilyen valóság az Isten. 4. A tökéletességi fokozatokból kiinduló istenérv a transzcendentális tulajdonságok, illetve az egyszerű tökéletességek korlátozott és fokozatos megjelenéseiből következtet e tulajdonságok önmagában fennálló és korlátlan alapjára.
4 Az érv felépítése: A) Az önmagukban véve minden határt elutasító transzcendentális tulajdonságok, valamint a felső korlátokat elutasító egyszerű tökéletességek a különféle létrendekben és egyedekben nem azonos fokban vannak jelen. A transzcendentális tulajdonságok (pl. igaz, jó, szép) olyan egyetemes határozmányok, amelyek analóg (hasonló) értelemben valamennyi létezőről állíthatóak, és önmagukban véve nem utalnak korlátra. Az egyszerű tökéletességek (pl. élet, bölcsesség, erkölcsi jóság) nem jellemzőek ugyan valamennyi létezőre, de attól a létrendtől kezdve, amelyen megjelennek, felfelé ezek is elutasítanak minden korlátot. B) A transzcendentális tulajdonságok és egyszerű tökéletességek fokozatait valamiféle abszolút támponthoz igazodva állapítjuk meg. Ha például összehasonlító értékítélettel a létezők jóságában fokozatokat állapítunk meg (az egyiket jónak, a másikat jobbnak, a harmadikat legjobbnak nevezzük), akkor ezt annak alapján tesszük, hogy háttérileg az eszményi jóhoz viszonyítjuk az említett létezőket. C) A transzcendentális tulajdonságok és egyszerű tökéletességek korlátozott mérvű és fokozatos előfordulása annak mutatója, hogy a létezők nem lényegük erejében birtokolják az említett tulajdonságokat: ha ugyanis lényegük erejében birtokolnák ezeket (miként pl. az ember az emberséget), akkor abszolút módon birtokolnák, azaz minden létező abszolút igaz, jó, szép stb. lenne, és nem beszélhetnénk fokozatokról. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a létezők a transzcendentális tulajdonságokat és az egyszerű tökéletességeket az abszolút támponttól vagy eszménytől kapják, aki nem csupán fogalom, hanem valóság. Ezt a valóságot az igaz, a jó, a szép, az élet, a bölcsesség stb. tökéletes egységét nevezi Szent Tamás Istennek, aki különféle mértékben részesíti a világ létezőit a transzcendentális tulajdonságokból és az egyszerű tökéletességekből. 5. A célirányossági istenérv abból a tényből kiindulva következtet a célra irányító Isten létére, hogy az akadálytalanul lezajló természeti folyamatok anélkül, hogy erről tudnának célra irányulnak, amennyiben fenntartják, vagy növelik a világ rendjét. Az érv felépítése: A) A természet világában célirányosság (görög eredetű szóval: teleológia) jut érvényre, amennyiben az akadálytalanul működő és tudattal nem rendelkező természeti tényezők érthető szerkezetek kialakításán és fenntartásán fáradoznak. B) A célirányosságra a véletlen és a törvények nem adnak teljes magyarázatot. A véletlen mint a célirányosan működő természeti folyamatok alkalmi találkozása többnyire rombol, s csak ritkán eredményez valamiféle alacsonyabb szintű rendet. A törvények csak a lehetőségeket szabják meg a fizikai anyagok számára, de hogy e lehetőségekből melyek valósuljanak meg, azt nem a
5 törvények írják elő (mint ahogy nem a fizika törvényei szabják meg azt sem, hogy a gyermek építőkockáiból kulipintyó épüljön-e vagy kastély). C) A természet célirányosan működő folyamatai (rendje) mögött tehát értelmes célkitűző és célra irányító valóságot kell feltételeznünk, akit Istennek nevezünk. b) Az isteni természet filozófiai leírása Filozófiai istentanában Szent Tamás nem csupán Isten létének igazolásával foglalkozik, hanem kísérletet tesz az Isten mibenlétének bemutatására is. A világból mint okozatból kiindulva valamiképpen az első ok (Isten) természetére is következtethetünk. E következtetéssel természetesen óvatosan kell bánnunk: az ember Istenre vonatkozó tudásának végső határa az, hogy megtudja, nem ismeri az Istent, amennyiben tud arról, hogy Isten felülmúlja mindazt, amit belátunk róla (vö. De potentia q. 7 a. 5 ad 14). Az Istenre vonatkozó valamennyi állításunk analóg jellegű: ha pl. a földi királyt és Istent egyaránt királynak nevezzük, nem teljesen azonos, de nem is teljesen különböző, hanem analóg (hasonló, átvitt) értelemben mondjuk ezt róluk. Filozófiai megállapítások Istenről, illetve Isten és a világ kapcsolatáról: Isten tiszta valóság (lat. actus purus), akiben nincs lehetőségi lét. Isten az önmaga által szubzisztáló lét, aki személyszerű valóság. A latin subsistere (megáll, helyt áll, ellenáll) szóból származó szubzisztáló kifejezés az önálló, közölhetetlen, tudatos és szabad, vagyis a személyes létet jelenti. Isten lényege erejében birtokolja létét, s léte azonos lényegével. Korlátlanul tökéletes lény, aki minden szempontból ténylegesen végtelen. Isten változatlan: a változására utaló bibliai kifejezéseket metaforáknak kell tekintenünk. Isten örökkévalósága időfelettiség: a határtalan életnek egyszerre való és tökéletes birtoklása. Isten áthatja a világot (lat. immanens: benne maradó), ugyanakkor felül is múlja azt (lat. transcendens: valamin túl lévő, valamit meghaladó). Jelen van a világban (miként a fény a kristálygömbben), a nélkül azonban, hogy azonosulna a világ dolgaival. A világ léte csak hasonló (analóg) az isteni léthez: a világ Istenben van (vö. ApCsel 17, 28), de Isten felülmúlja a világot, s a világ is különbözik tőle, mert csupán korlátozott módon részesül az isteni lét teljességéből.
6 Szent Tamás ezzel a tanítással elkerüli a görög pan (minden) és theosz (isten) szavak összetétele alapján elnevezett panteista álláspontot, amely szerint az istenség azonos a mindenséggel, vagy a mindenség fizikai része az istenségnek. Isten a dolgok létben tartója. E létben tartó tevékenység (lat. conservatio) nélkül a létezők a semmibe süllyednének. Isten együttműködik teremtményei tevékenységével. Az isteni együttműködés (lat. concursus divinus) nem más, mint az az isteni hatás, amely a teremtmény saját (autonóm) működését lehetővé teszi. Isten mindentudó és mindenható. Mindenhatósága azt jelenti, hogy mindent meg tudna tenni, ami nem önellentmondás (ilyen önellentmondás lenne például egy olyan súlyos teremtett kő, amelyet Isten sem tud felemelni). Az univerzum rendje arra utal, hogy Isten gondviselő: a világnak és az embernek is gondját viseli. Az ember esetében a gondviselés azt jelenti, hogy Isten az emberi szabadság megsértése nélkül örök céljának (üdvösségének) eléréshez segíti teremtményét. 10.4 Szent Tamás kozmológiája Aquinói Tamás szerint a világ létezőinek esetlegessége (vagyis az a tény, hogy e létezők nem hordozzák önmagukban létük és mibenlétük teljes magyarázatát) arra utal, hogy a kozmosz teremtett valóság. Isten szabadon és a semmiből teremtette a világot abban az értelemben, hogy nem használt föl meglévő alapanyagot a világ megformálásához, hanem saját létéből részesítette teremtményeit. A természet rendszer. E rendszer élőlényhez hasonlít, amelyben a részek az egészért vannak, és amelyben az egész logikája visszahat a részekre. A kozmosz főbb vonásait Tamás az arisztotelészi filozófia nyelvén írja le. A természeti létezők egyik fő jellemzője a mozgás (vagy változás), amely a lehetőségi létnek mint lehetőségnek a megvalósulása. Az idő a változás mértékszáma a megelőző és a következő szerint. A mértékszám kifejezés arra utal, hogy az időélmény és az időfogalom feltételezi a számláló alanyt. Szent Tamás úgy véli, csak a hitből tudjuk, hogy Isten véges idővel ezelőtt teremtette a világot, de ezt az igazságot filozófiailag nem tudjuk igazolni. A hely a körülzáró test első mozdulatlan határa a körülzárttal szemben. A tér a helyek együttesén alapuló képzet. 10.5 Szent Tamás antropológiája Az ember nem két önálló létező (lélek és test) laza szövetsége, hanem két egymást föltételező metafizikai lételv a folyamatos nyíllal szimbolizált értelmes forma és a szaggatott vonalú téglalappal jelképezett anyag egysége. Ennek az egységnek testi és szellemi megnyilvánulásai vannak.
7 A lélek (lat. anima) mint a test (lat. corpus) formája önmagában véve nem ember. A lélek beteljesülése, tökéletessé válása végett egyesül az anyaggal. Önmagában véve csak majdnem önmagában fennálló (lat. quasi subsistens) valóság. Az anyag (lat. materia) sem állhat fönn önmagában, hanem a lélekkel együtt alkotja a konkrét embert. A halál pillanatában, a lélek eltávozásával a test is megszűnik, mert a lélek helyébe alacsonyabb rendű (biológiai) forma kerül: ezért a fennmaradó testet csak volt-testnek vagy holttestnek nevezzük. Ez az arisztotelészi hagyományokat követő tanítás ellentétben áll a platóni szemlélettel, amely szerint a halál pillanatában a lélek önálló létezőként eltávozik az emberből, s az ember lélektől elkülönült teste mindaddig, míg oszlásnak nem indul, a földi világban marad. A lélek valóságát az öntudat tárja föl: az öntudatban ugyanis a lélek megvilágított módon van jelen önmaga számára. A lélek természetére azonban csak tevékenységeiből lehet következtetni. A lélek jellemzői: a) A lélek a test formája, vagyis az emberi létező érthető szerkezete, felépítésének és működésének logikája. b) Az emberi lélek az anyagtól viszonylag független alap. Erre az utal, hogy vannak olyan tevékenységei (szellemi belátás, akarás), amelyekben közvetlenül nem szorul rá az anyagra. c) Az emberi lélek szellemi alap. Aquinói Tamás szellemi természetűnek alapnak vagy szellemi léleknek (lat. mens, spiritus) azt a formát nevezi, amely képes a filozófiai értelemben vett éntudatra (arra, hogy közvetlenül jelen legyen önmaga számára), és nyitott a lét teljességére, azaz Istenre. Az emberi lélek szellemi természetét az ész képességének köszönheti. d) A lélek egyszerű alap. Az önmagukra visszahajló (reflektáló) összetett valóságok csak részeikben lehetnek jelen más részeik számára (miként a fénykép egy-egy pontja is csak egy-egy mozzanatát jeleníti meg a valóságnak). Az önmagáról tudó szellemi lélek azonban teljesen, osztatlanul és tudatosan van jelen önmaga számára. A lélek képességei által fejti ki tevékenységét. A képességek (latin eredetű szóval: potenciák) a lélek járulékos formái és tevékenységének közvetlen elvei. A filozófiai értelemben vett képesség tehát nem érzékelhető valóság, hanem forma, érthető szerkezet: a hallás képessége például nem a fül, hanem a fül érhető szerkezete, működési elve.
8 Az emberi lélek vegetatív, érzéki és értelmi képességekkel rendelkezik: A lélek vegetatív képességei: a táplálkozás, a növekedés és a szaporodás képessége. Az érzéki potenciák: a külső érzékek (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés), a belső érzékek (a központi érzék, a képzelőerő, az emlékezet és a gondolkodási erő), az érzéki törekvő képesség és a mozgató képesség. A lélek értelmi vagy szellemi képességei: az ész (lat. intellectus) és az akarat (lat. voluntas). Az ész képessége biztosítja a lélek számára az éntudatot, az érthető összefüggések belátását és a lét teljességére való nyitottságot. Az akarat értelmes törekvő képesség, amelynek tárgya az ész bemutatta jó. Az akarat a szabad önmeghatározás képessége. Szabadságának alapja az, hogy csak a végtelen jóra (Istenre) irányul szükségszerűen, s így a véges értékektől el tud szakadni. Az akarat természetes (nem tudatos) vágya Istenre irányul, s ha az ember tudatos döntéseiben is ezt a természetes irányulást követi, a szó legteljesebb értelmében szabad. Aquinói Tamás szerint minél közelebb van a teremtmény Istenhez, annál inkább önmaga meghatározója, azaz annál inkább szabad (vö. De veritate q. 22 a. 4). Az ember eredetének kérdésében Szent Tamás a latin fixus (szilárd, változhatatlan) és a creatio (teremtés) szavak összetételével elnevezett fixista kreacianista felfogás felé hajlik. E felfogás szerint a ma is élő különféle fajokat Isten változhatatlan (fix) formákban hozta létre (lat. creatio: teremtés, létrehozás) az idők kezdetén. Meglepő, hogy Szent Tamás csak az ember eredetének magyarázatában tagadja az evolúciót: az embernél alacsonyabb rendű élőlények létrejöttét magyarázva ugyanis elfogadja az észcsírákra (az élőlények fejlődését irányító programokra) vonatkozó ágostoni tanítást. Ez azt jelenti: nem tartja kizártnak, hogy az alacsonyabb rendű élőlények az élettelen anyagból fejlődtek ki az ég erejének (a kozmikus rendszerek logikájának, működési elvének) hatására. Az első ember testének és lelkének eredetét valószínűleg az ember méltóságának hangsúlyozása végett mégis közvetlen isteni teremtéssel magyarázza. Az ember halhatatlanságának kérdését Szent Tamás a lélek halhatatlanságának oldaláról közelíti meg. Egyik érvét arra alapozza, hogy a lélek
9 majdnem önmagában fennálló valóság, s így nem pusztul el szükségszerűen a test halálával. Abból kiindulva, hogy a természetes vágy nem lehet hiábavaló, a filozófus a létben maradás vágyát is a halhatatlanság igazoló jelének tekinti. Valamennyi ember személy, vagyis értelmes természetű, önmagában fennálló és a lényegi egyesülést kizáró (latin eredetű kifejezéssel: szubzisztáló), megismételhetetlenül egyedi lét. A személy (lat. persona; gör. hüposztaszisz) ontológiai gyökere a szubzisztencia (lat. subsistentia). A szubzisztencia az a tökéletesség, amely az egyedi értelmes természetet (a szellemi forma és anyag egységét) közölhetetlenné, utánozhatatlanná és kiváló méltóságúvá teszi. Kiváló méltóságánál fogva a személy öncél, s ezért nem szabad őt kizárólag eszközként használni. A személy erkölcsi lény: ura cselekedeteinek. Dialogikus jellegű valóság: a személyiség kibontakozása más személyek jelenlétét is föltételezi. Ez a kibontakozás az elméleti ismeretszerzés (gör. theória), a munka és a művészet (gör. poiészisz), valamint az erkölcsileg minősíthető tevékenység (gör. praxisz) által történik. Az ember természete szerint társadalmi lény. Az állam is az ember természetes igényeiből fakadó intézmény. Jóllehet Szent Tamás az egyedet bizonyos szempontból alárendeli az államnak, a totalitarisztikus állam eszméje idegen tőle. Szent Tamás etikájának alapgondolata az, hogy az ember feladata a reá vonatkozó isteni elgondolás (gör. éthosz; lat. mos) szabad megvalósítása. Arra a személyre szóló isteni elgondolásra utal, amelyet Pál apostol belső embernek (2 Kor 4,16) vagy új embernek (Ef 4,24) nevez. A hajlamok formájában adott isteni elgondolás és az ezt igenlő helyes irányultságú ész (lat. recta ratio) együttesét nevezi Tamás erkölcsi természeti törvénynek (lat. lex naturalis). Az erkölcsi természeti törvényt követő önmegvalósítás az Istennel való találkozás egyik feltétele, és ebben a találkozásban áll az ember boldogsága. Az emberi
10 akarat természetes vággyal irányul erre a találkozásra. Ezért az ember erkölcsi (lat. moralis) lény, hiszen az erkölcs (lat. mos) valamiféle természetes vagy csaknem természetes hajlam valami megtételére. Az ember akkor él erkölcsösen, ha megvalósítja belső emberségét, azaz követi értelmes természetének alapirányulásait, amelyekben a személyes Isten hívása fogalmazódik meg. Az alapirányulások konkrét módon az erkölcs alapvető normáiban (a helyes irányultságú ész, az alapelvek készség szerinti birtoklása és a lelkiismeret) fejeződnek ki. A helyes irányultságú ész (lat. recta ratio) az emberi természet Isten felé mutató hajlamait feltáró és igenlő ész. Filozófiai szempontból ez az erkölcs alapvető normája. Az erkölcsi alapelvek (tedd a jót, kerüld a rosszat; ne ölj stb.) készség szerinti birtoklását Szent Tamás a görög szüntérészisz (megőrzés) szó alapján latinosan synderesis-nek nevezi. Az alapelvek fölismerése és megfogalmazása azonban szerinte is társadalmi közvetítést föltételez. A lelkiismeret (lat. conscientia) nem érzés, hanem az észnek a konkrét cselekedet erkölcsi minőségéről alkotott ítélete. Szavában Isten útmutatása fogalmazódik meg. Általánosságban véve erkölcsileg akkor jó a cselekedet, ha segíti az embert az Isten elgondolása szerinti személyiségének szabad kibontakoztatásában, s így a végső boldogság elérésében. E tanítás fényében kell értelmeznünk a keresztény liberalizmus alaptételét is, amelyet Pál apostol így fogalmazott meg: Minden szabad, de nem minden használ (1 Kor 10,23). Rossz minden olyan cselekedet, amely akadályozza az embert önmegvalósításában, és örök boldogságának elérésében. A rossz a létezőt megillető jóság hiánya. Az erkölcsi rossz abból ered, hogy az ember a kötelező magasabb rendű érték helyett az alacsonyabb rendű értéket választja, s így cselekedete hiányossá válik (például: a másik személy házastársi kapcsolatának tiszteletben tartása helyett biológiai értéket választ, s házasságtörést követ el). Erkölcsi életünkben segítségünkre vannak az erények, s akadályoznak a bűnös hajlamok. Az erény és a bűnös hajlam különbözik a jó és a rossz cselekedettől, mert az erény és a bűnös hajlam csupán készség (lat. habitus), a jó és a rossz cselekedet pedig tevékenység (lat. actus). Az erény (lat. virtus) jóra irányuló cselekvési készség. Az arisztotelészi tanítást követő Aquinói Tamás szerint az erény a középben áll (például: a bátorság erénye a gyávaság és a vakmerőség szélsőségei között helyezkedik el). A bűnös készség (lat. vitium) a rosszra irányuló cselekvési készség.