276 Gósy Mária Ami a hangalakot, nevezetesen a visszaható hasonulást illeti, a régiségbl erre is lehet egy-két példát idézni. A mai Veszprémbl alak régen mint bezprimmevl (MargL. 4) és bezprimevl (MargL. 433) szerepel. Hasonlóan a mai hónapban mint honappan áll: egy honappan egyszer (DomK. 249). Ilyenformán véleményem szerint a képpen < képben származtatásnak sem jelentésbeli, sem alaki akadálya nincsen. (Folytatjuk.) HADROVICS LÁSZLÓ Hangtörténeti változások feltételezett okairól Bevezet helyett álljon itt annak a ténynek a hangsúlyozása, hogy a szerz nem nyelvtörténész; a következkben tárgyalt gondolatmenetek tehát a szó legszorosabb értelmében hipotézisek, amelyek azonban a fonetika és a pszicholingvisztika, elssorban a beszédpercepció és az anyanyelv-elsajátítás szempontjából lehetségesnek minsíthetk. E. ABAFFY ERZSÉBET közel egy évtizede fogalmazott úgy, hogy a nyelvtörténetben még sok feladat van hátra: A nagy tendenciák megállapítása után az aprómunka: Mi lehet az oka ezeknek a tendenciáknak? (Bárczi Géza és a magyar hangtörténet. In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témakörébl. Szerk.: KISS JENI és SZJTS LÁSZLÓ. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991. 56). Nem arról van szó, hogy az elmúlt sok-sok évtizedben ne próbáltak volna a nyelvtörténettel foglalkozók magyarázatot adni a változások okaira; hiszen a miértek a kezdetektl válaszokat, megoldásokat kívántak. A hangsúly azonban mindig a hogyan -on volt és nem a miért -en (BENKI LORÁND, A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Bp., 1988. 87). Magától értetden szükség volt a változások mibenlétének, sajátosságainak, lefolyásának, szabályszeroségeinek a tisztázására, hiszen csak így lehetett felvetni a kialakulásukra vonatkozó kérdéseket, illetleg kutatni a létrejöttüket meghatározó, a moködésüket befolyásoló okokat. Mindenekeltt szakítani kellett az újgrammatikusok felfogásával, akik szerint a nyelvi változás ugyan bizonyos rend szerint zajlik (vö. T. BYNON, Történeti nyelvészet. Osiris, Bp., 1997.), de kivétel nélküli érvényességet feltételeztek a hangváltozások esetében. A nyelvtörténeti tények pontos elemzése BÁRCZI GÉZA véleményét igazolja, aki csak tendenciákról beszél a változások érvényességi körével kapcsolatban; azaz elismeri az ingadozásokat, az egyidejo változatok meglétét, egymás mellett élését. FÓNAGY IVÁN úgy fogalmaz, hogy A beszéd és a nyelv közötti kölcsönös függés a változás folyamán manifesztté válik (Hangváltakozás és hangváltozás: ÁNyT.V. 1967. 137). Ez azonban nem egyszerre és nem feltétlenül egyidejoleg zajlik; a hangváltozás menetét számos tényez összjátéka határozza meg. A történeti hangváltozások okául a legkorábbi idktl kezdve az ökonómiát, az ejtési gazdaságosságra való törekvést (már HUMBOLDT is a beszédszervek restségérl ír), a hangváltozás gazdaságosságát (MARTINET), az élettani korlátok fontosságát jelölték meg (vö. BYNON i. m.). Emellett egyre gyakrabban más okok is, illetleg az okok együttes fellépése is eltérbe került. BENKI a változások indítékairól ír, amelyek rendkívül bonyolult rendszert alkotnak, s felismerésük azért is nehéz, mivel nem ismerjük pontosan azokat a körülményeket, amelyekben gyökereztek (i. m. 120). Azonosításukkal, a rendszerszero leírással még adós a nyelvtudomány. A nyelvtörténeti változások újabban megjelölt okai között van az érzelmi magatartás (a kifejezkészségre törekvés) motívuma, a társadalmi tényezk szerepe, az érthetségre való törekvés (FÓNAGY i. m.; BENKI
Hangtörténeti változások feltételezett okairól 277 i. m. 33), a környezeti tényezk (HERMAN JÓZSEF, A nyelvi változás bels és küls tényezinek kérdéséhez: ÁNyT. V. 1967. 155 68), a tökéletlen tanulás, illetleg az egyszeroségre törekvés (KIEFER FERENC, Fonológiai struktúrák diakronikus változása: ÁNyT. V. 1967. 219 36), valamint a moveltség, az emberi gondolkodás mint általános tényezk (BÁRCZI, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1966. 128; BENKI i. m. 120). Ezeknek a feltételezett okoknak és a hangváltozás tendenciáinak az elemzésével azonban csak részlegesen, jobbára a példák szintjén találkozunk. Számos újfajta megközelítés, modern elméleti keretben is csupán a tényszero folyamatok elemzéséig jut el. Nyilvánvalóan eredményesebb a változásokat magukat vizsgálni, a folyamatok moködését és a lefolyásukat analizálni, mint a hátterükben álló okokat feltérképezni. Van olyan szemlélet is, amely legalábbis a nyelvtörténetet tekintve kizártnak tartja a változások okának, okainak pontos és egyértelmo meghatározhatóságát. Megint más felfogás kinyomozhatónak véli azokat az okokat, amelyek a nyelv használatán keresztül annak kisebb-nagyobb mértéko változásához, alakulásához vezettek, elismerve természetesen a fennálló nehézségeket. FÓNAGY egyenesen úgy fogalmaz például, hogy az új hang egyénenként és szavanként terjed el. Tény, hogy a nyelvi változások, különösen a hangváltozások a beszélkben csak kevéssé tudatosodnak; ez egyértelmoen a nyelv használati funkciójával hozható kapcsolatba. A jelen tanulmány célja, hogy rámutasson néhány hangtörténeti változás lehetséges okaira, amelyhez az elmúlt évtized pszicholingvisztikai, fonetikai, beszédpercepciós kutatásainak eredményei biztosítanak megfelel alapot. Kiindulásunk BÁRCZI GÉZA felfogását követi, vagyis azt, hogy a hangváltozások mindig tendenciák. Kizárólagosságuk feltételezése nem tartható, létrejöttükben nyilvánvalóan ugyanazok, illetleg hasonló okok játszottak szerepet, mint amelyek a mai él nyelv, a spontán beszéd fonetikai és pszicholingvisztikai vizsgálatából elénk tárulnak. Elemzéseink során nem egy kor változásainak okadó magyarázatát végeztük el; arra törekedtünk, hogy újfajta megvilágításba helyezzük ezeket a változásokat, amelyek révén a gyökerekre is nagyobb lesz a rálátásunk. Idrendben haladva, az els hangváltozási tendencia, amelyet a ma eredményeinek tükrében magyarázhatónak vélünk, az smagyar kori, y-nal illetleg a magyar nyelvtörténeti hagyományban többnyire i-vel jelölt (veláris, fels nyelvállású) magánhangzónk alakulása (BÁRCZI i. m. 53). BÁRCZI valószínosítése szerint e magánhangzónk a nyelvjárások egy részében még megvolt, a többiben azonban i-vé lett. E két magánhangzó hangminségbeli különbségét elsdleges felismerési kulcsként a második formánsok frekvenciaértékének eltérése biztosítja. Ez a beszédészlelésben különösen, ha a hang megterheltsége nem nagy elbizonytalaníthatja a pontos azonosítást, s egyfajta percepciós átcsapás következik be. Az y-nal jelölt magánhangzó esetében ez az átcsapás kétirányú lehet: egyfell az illabiális palatális i-be (magasabb F2-érték) vagy a labiális palatális ü-be (alacsonyabb F2 érték). EgyértelmOen bizonyítja ezt az orosz jerüvel jelölt (és az y-nal jelölthöz közeli /mediális/ képzéso) magánhangzó ü-nek vagy i-nek történt azonosítása és ennek következtében ejtése az elmúlt évtizedekben is (vö.! mü vagy mi, #! düm vagy dim, hasonlóan a nagy orosz meseíró neve, %&!'() Krülov vagy Krilov). Minthogy az smagyar kor végén ü hangunk nagyon ritka volt (vö. Bárczi i. m. 129), természetes, hogy csak az y i hangváltozási tendencia mehetett végbe. (Nem mond ellent ennek az a feltételezés, hogy a labiális palatális fels nyelvállású hang már az smagyar kor elején meglehetett [vö. Benk i. m. 155], hiszen nem egyik napról a másikra történ megjelenésrl van szó; továbbá a beszédpercepció moködése révén az ü magánhangzó elterjedését mások mellett a valószínosíthet y ü változás is segíthette).
278 Gósy Mária A középkor hangváltozási tendenciái közül elsként a szláv nazális magánhangzók (o, e) magyar megfelelit említjük, amelyek az on, om, an, am vagy en, em hangkapcsolatok voltak (pl. goba gomba, obro,i abroncs, greda gerenda, red rend). Univerzális észlelési tendenciának tekinthetjük az anyanyelvi szor moködését (vö. GÓSY M., Beszédészlelés. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1989.). Ez azt jelenti, hogy ha olyan beszédhangot hallunk, amely anyanyelvünkben nincs meg, akkor azt az észlelésben és a képzésben egy hozzá közel állóval azonosítjuk (az elzekben említett y > i változás is ezt példázza). Minthogy a magyarban nazális magánhangzók nem voltak, ellenben megfelel minségo (orális) magánhangzók és nazális mássalhangzók léteztek, magától értetden következtek be az észlelésben hasonló benyomást eredményez hangváltozások, illetve megfeleltetések. Hogy melyik nazális mássalhangzót azonosították, az az adott szó fonetikai felépítésétl függött, s részben észlelési moködések, részben artikulációs gesztusok játszottak szerepet a végeredményben, amelyben a meglév nyelvspecifikus fonológiai szabályok hatása is megjelent (a rend létrejötte nyilván a dentális zárhang hatásának, míg a gomba a labiális zárhangénak tulajdonítható, amelyhez a regresszív hasonulási szabály is hozzájárult). Ennek a szornek a moködése jelenleg is tart, gondoljunk például a francia pénz magyar nevére, amelyben az eredeti nazális magánhangzó hasonlóan az évszázadokkal korábbi tendenciához [V+nazális mássalhangzó] hangkapcsolatként jelenik meg: frank (vö. /frank/ [frank]). Gárdonyi Géza Egri csillagok címo regényében a katonáknak beszédmegértési nehézséget jelentett az osztrák strázsamester akcentusos magyar beszédében a bor és a por szavak pontos azonosítása. A magyar anyanyelvo számára ugyanis a kétféle (osztrák) zárhang egyformán zöngétlennek tonik. Ennek akusztikai-fonetikai oka az osztrák és a magyar felpattanó zöngés zárhang ún. zöngekezdési idejében (VOT) van. Az osztrák b VOT-értéke ugyanis jelentsen eltér a magyar b értékétl (a magyar zöngés zárhangé 5 és 25 ms közötti érték, az osztráké pedig +5 és +10 ms között van). Az artikuláció akusztikus következménye a beszédészlelésben egyértelmoen hangváltozást eredményez ok volt a német magyar nyelvi érintkezések során. A középfelnémet zöngés felpattanó zárhangok ugyanis a bajor(-osztrák)ban zöngétlen médiává váltak, azaz MOLLAY megfogalmazásában...mintegy középütt helyezkednek el a magyar zöngés/zöngétlen zárhangok között... (Német magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 153 4). A zöngekezdési id eltérésével mint a változást kiváltó okkal magyarázható az eredmény, azaz az átvételi ingadozás a magyarban: hol a zöngés, hol a zöngétlen zárhanggal azonosították a beszélk a zöngétlen médiákat, s ennek megfelelen jelentek meg ezek az adott szavakban. Föltehet még az a kérdés is, hogy miért van ingadozás? A választ erre ismét a beszédpercepciós kísérletek eredményei adják: az adott akusztikai paramétereket egy adott nyelvközösség tagjai egyértelmoen és egységesen azonosítják a megfelel beszédhangként, ha ezek a paraméterek a realizálás közepén helyezkednek el. Ha nem, akkor az észlelés bizonytalanná válik, s a beszél/hallgatók individuális sajátosságai, illetleg a kontextus-hatás határozzák meg, hogy hogyan döntenek a kategorizálás során. A közös anyanyelvi szor természetesen behatárolja a választási lehetségeket. Mindennek következtében a zöngétlen bilabiális zárhang vált uralkodóvá például a következ szavakban: pánt, pendely, pléh, perem, polgár, puska, püspök; s zöngés párja a következkben: borbély, bellér, bókony. MOLLAY felsorolásában lényegesen több a zöngétlen zárhangot tartalmazó szó. Ez azzal van összefüggésben, hogy a zöngétlen médiának nevezett zárhang zöngekezdési ideje közelebb áll a magyar zöngétlen zárhangéhoz, mint zöngés párjáéhoz. Ily módon a zöngekezdési idnek mint akusztikai paraméternek a meghatározó szerepe figyelhet meg e hangváltozásban. (Mindezek felvetik, hogy vajon a BÁRCZI GÉZA által említett bajor-osztrák burgaere vagy breze szavak
Hangtörténeti változások feltételezett okairól 279 purgaer ( polgár ) és prez ( perec ) azonosítása nem hasonló észlelési folyamatnak az eredményei-e.) Az anyanyelvi percepciós bázis szorjének moködésére közel háromszáz éves példa, ahogyan egy lengyel herceg magyarul tanulván észlelte a veláris, labiális, alsó nyelvállású magánhangzónkat. Fonetikusan írta kézírással a következket: odvan az adván helyett, odondu az adandó helyett és hotolom a hatalom megfeleljeként. Jellemzen keverte az é és i magánhangzókat, pénz helyett pinz-t, nintsen helyett néntsen-t írt (JAN REYCHMAN, Adam Kazimierz Czartoryski /1732 1824/ herceg kéziratos jegyzetei a magyar nyelv tanulásához: MNy. 1959: 510 7). Már a honfoglalás táján megindult a szóvégi magánhangzók (i, u, ü és talán y) pusztulása (BÁRCZI i. m. 129), s egy id eltelte után ezek a magánhangzók teljesen eltontek. Bár oki magyarázatot BÁRCZInál nem találtam, az a megjegyzése, hogy mormolt, tisztátlan kiejtéso magánhangzók, arra utal, hogy e hangváltozási tendencia okául az artikulációs folyamatot jelölte meg. Tudjuk, hogy igen hosszú folyamatról van szó, mégis úgy gondolom, hogy dönten itt is a beszédészlelés idézhette el a létrejött hangváltozást (mind a záródást, mind a sorvadást). Ezzel természetesen nem zárom ki más tényezk kiegészít hatásának lehetségét. Ha elfogadjuk a BÁRCZI említette képzési sajátságot, az kétséget kizáróan vezet a bizonytalan hangminség bizonytalan észleléséhez, végül magának a hangnak az azonosíthatatlanságához. Hozzájárulhatott e sorvadási tendenciához az a tény is, hogy a nem tisztán ejtett magánhangzók hangszíne semlegessé, svá-szerové válik (vö. a mai magyar nyelvi adatokat: GÓSY, Semleges magánhangzók a magyar beszédben: Nyr. 1997: 9 19), s így az adott szó azonosításában ezeknek a hangoknak már egyre kevésbé, végül egyáltalán nem lett szerepük. Továbbá a beszédhangokat abszolút szóvégi helyzetben nehezebb azonosítani, mint bármilyen más fonetikai pozícióban. A funkciótlanná vált, nehezen észlelhet beszédhangok sorsa tehát megpecsételdött. A sorvadást nagy valószínoséggel elsegítette az is, hogy a svá-szero szóvégi magánhangzókat nem lehetett ö-nek megfeleltetni, mivel az akkori nyelvben ez a magánhangzónk még nem létezett. Többen vélik úgy, hogy a tvéghangzók eltonése multikauzális, s valójában nem eltonésrl, csupán lappangásról van szó (vö. BALÁZS JÁNOS, A gazdaságosság a szótagképzdésben: ÁNyT. V. 1967. 7 40). Noha etimológiai, morfológiai, st fonológiai szempontból is egyetérthetünk ezzel az elmélettel, a hangzó beszéd szempontjából mégiscsak sorvadásról, majd eltonésrl van szó; ez pedig olyan tény, amelynek konkrét oka vagy okai lehettek. Közülük kettt látunk egymást ersít hatásúnak: az artikulációt (l. fentebb) és a beszédtempó változását. A tvéghangzók sorvadási tendenciájához az akkori élbeszéd idtényezje is hozzájárulhatott, amennyiben elfogadjuk KUBÍNYI LÁSZ- LÓnak azt a feltételezését, hogy a magyar beszéd az smagyar kor valamely szakaszától gyorsult az ómagyar kor végéig (A beszédiram magyar nyelvtörténeti jelentségérl: MNy. 1961: 337). BÁRCZI a hangváltozások hátterében álló okok között megemlíti a moveltség fejldését és a gondolkodásnak az ezzel járó átalakulását is. Egészen pontosan a gondolkodás gyorsulásának megfelelen meggyorsult beszédre gondol (i. m. 128), amely tempógyorsulás közvetlenül hatással lehetett bizonyos hangváltozásokra. BÁRCZI a meggyorsult beszédtempót tartja felelsnek a következ hangváltozási tendenciák létrejöttében: a) hangkiesés, pl. baghatur > baatur > bátor, b) a szótest rövidülése (?idtartamok rövidülése), c) az artikulációs ökonómiát elsegít minségi változások (könnyebb ejthetség elve), pl. váragh > várau > várou > váró. Az elmúlt évszázad beszédtempójának becsült és objektíven mért értékei egyértelmoen alátámasztják a gyorsulási tendenciát (GÓSY: Nyr. 1997: 129 39); elfogadhatjuk tehát azt a hipotézist, hogy a beszédtempó gyorsulása a nyelvtörténet bármely (minden?)
280 Gósy Mária periódusában tetten érhet. A tempógyorsulás kétségkívül hatással van az ejtésre (artikuláció), másfell azonban az észlelésre is. Minél gyorsabb az elhangzó beszéd, annál bizonytalanabbul moködnek a percepciós folyamatok, nagyobb a tévedés lehetsége, amely azután forrása lehet a lassú átalakulásoknak, a változásoknak. Az elzekben feltételeztük a beszédtempó gyorsulását a nyelvtörténet folyamán, s ennek mint nyelvi változást elidéz tényeznek a moködését. Mindez azonban fordítva is vizsgálható: számos hangtörténeti folyamat, illetve változás támasztja alá a beszédtempó változását, gyorsulását a különböz korokban, st manapság is (kölcsönösen ható folyamatok). Ilyen a már BÁRCZI is említette hangzókiesés, a rövidülés vagy az akkor elevenen ható magánhangzó-harmónia (artikulációs gazdaságosság mint az idzítés tényezje). A magánhangzók zártabbá válási tendenciája is idesorolható, mivel a felsbb nyelvállású magánhangzók idtartama rövidebb, mint az alsóbb nyelvállásúaké. Az alaktan területén is találunk olyan folyamatokat, amelyek a gyorsulási tendenciával (is) magyarázhatók. A viszonyok megszonnek viszonyok lenni (KUBÍNYI i. m. 338), a névutók ragokká válnak, amelynek eredményeként mások mellett megszonik az esetlegesen jelentkez szünet a két önálló szó ejtésekor (egyetlen szón belül a morfémahatáron normál körülmények között kizárható a szünet megjelenése). Hangsúlyozzuk, hogy azok a folyamatok, amelyek a felsoroltakkal szemben éppen korlátozóak a beszéd gyorsulását tekintve, például a nyíltabbá válás, mégsem mondanak ellent a fenti megállapításoknak. A nyelvtörténeti változások tendenciaszerosége éppen azt jelenti, hogy ingadozások léteznek, st ellentétes irányú folyamatok is moködhetnek, akár egyidben is. Az artikulációs ökonómia mint korábban említettük a leggyakrabban megnevezett oka a hangtörténeti változásoknak. BENKI számos példán keresztül rendszerezi a könnyebb ejtésmód érvényre jutását (i. m. 177). Megemlítem, hogy több párhuzamot is találunk mindezzel az anyanyelv-elsajátítás során, amikor a kisgyermek artikulációs korlátainál fogva szükségszeroen törekszik a könnyebb ejthetségre. Jellegzetesek a mássalhangzó-torlódások feloldásai (vö. R. szerelm > szerelem gyermeknyelvi adat: gyógyszert > gyóccelot), a különféle hasonulások (vö. R. idnap > ünnep gyermeknyelvi adat: alma > amma vagy angyel > angyal gyermeknyelvi adat: könyvek > könyvök), a hangátvetések, metatézisek (R. kalán > kanál gyermeknyelvi adat: doboz > bodoz), az összeolvadások (tanítja > taníttya gyermeknyelvi adat: megnézem > mejjézem). Mindezek hasonló elveket követnek, univerzális szabályalkalmazások a nyelvtörténetben éppúgy, mint az anyanyelv-elsajátításban. Egy következ hatalmas hangváltozási tendencia, a nyíltabbá válás is jellemzi a középkort (BÁRCZI i. m. 130). Vajon magyarázható-e ez a jelen beszédpercepció tényeivel? A magyar magánhangzók biztos felismerését az els és a második formánsok határozzák meg; e formánsok változása (bármilyen okra visszavezetheten, pl. zaj) megváltoztatja az adott hang felismerését. Kísérleteink azt támasztják alá, hogy mind az els, mind a második formánsok módosulásával dönten olyan percepciós változás következik be, amelynek eredményeként a felsbb nyelvállású magánhangzókat alsóbb nyelvállásúaknak ítélik a magyar anyanyelvo kísérleti személyek. A beszédpercepciós folyamat ekkor tehát nagymértékben az ún. nyíltabbá váláshoz vezet. Az els formánsok alakulása következtében az u-t és az o-t a-nak, az ü-t ö-nek azonosítják a kísérleti személyek; a második formánsok módosulásának eredményeként az á-t a-nak, az a-t o-nak, az u-t o-nak, ritkábban az ü-t ö-nek és az é-t e-nek ismerik fel. Az idtartamnak is dönt szerepe van a hang azonosításában. Adataink azt mutatják, hogy a hosszabb idtartam ugyanazon artikulációs gesztus esetén a nyíltabb magánhangzó felismerését eredményezi. Ez azt jelenti, hogy a hosszabban ejtett u-t o-nak, a hosszabb idtartamú o-t a-nak vagy a hoszszabban hangzó ü-t ö-nek azonosítják. Hangsúlyozzuk, hogy tendenciaszeroen, de a ma-
Hangtörténeti változások feltételezett okairól 281 gánhangzókkal végzett percepciós kísérleti eredmények egyfajta nyíltabbá válási tendenciáról tanúskodnak az észlelésben (GÓSY, Beszédészlelés. Bp., 1989.). Hasonló változást igazol a beszédészlelési moködések alapján HAJDÚ MIHÁLY XVI. századi adatokkal a veláris, illetleg palatális alsó nyelvállású magánhangzók viselkedésével kapcsolatban (Adalék a XVI. századi nyelvjárások hangrendszeréhez. MNy. 1990: 77 80). Írásában utal arra, hogy hasonló változásokra a huszadik század közepérl is van példa (vö. az ún. nyílt e magánhangzónak az á hanggal történ azonosítását). KUBÍNYI LÁSZLÓ is folalkozik a nyílt e hanggal: azt írja, hogy minél nyíltabb ez a magánhangzó, annál inkább közeledik az illabiális rövid a-hoz (Az e () hang hajdani jelöléséhez: MNy. 1960: 247 8). Ez a közeledés természetesen utalás az észlelésre (bár a cikkben ez így nem fogalmazódik meg), a szerz írásos példát is hoz 1543-ból és 1557-bl: aghe]eghbe és kyegyalmes. HERMAN JÓZSEF több mint harminc évvel ezeltt feltételezte, hogy a környezeti zaj növekedése oka lehet a hangváltozásoknak, bár az kiindulása az információelméleti modell volt, amely az átvitel minségét hangsúlyozza, nem a beszédészlelés következményes moködését (A nyelvi változás bels és küls tényezinek kérdéséhez: ÁNyT. V. 1963. 165). A konklúzió azonban megegyezik a mienkkel: az átviteli csatorna hibája, például a nagyfokú zaj, csökkenti a jel (akusztikus) redundanciáját, s ezzel veszélyezteti a pontos észlelést, értést. Mindezek természetesen nem mondanak ellent a már BALASSA által is lehetségesnek tartott magyarázatnak, amely a hangsúlyt jelöli meg a nyíltabbá válás okául. Azt hiszem, alkalmasint több ok is vezethetett egy hangváltozási tendencia érvényre jutásához, amelyek kiegészíthették egymást. Honfoglaláskori mássalhangzó-rendszerünkbl hiányzik a c és a zs mássalhangzó (BÁRCZI i. m. 137). A rendelkezésre álló adatok szerint az akkori beszédészlelés eredményeként e hangokat t-vel, cs-vel, illetleg s-sel helyettesítik (cer3 > cser, nem3c3 > német stb.). Fonetikailag a zöngés réshangnak az egy jegynyi különbségo zöngétlen párjával történ kiváltása könnyen magyarázható; számos adat támasztja alá a percepcióban ezt az észlelési átcsapást. Nehezebb elfogadható magyarázatot találni a dentális affrikátával kapcsolatban. A gyermeknyelvben számos adatban megtaláljuk a c t megfelelést, például tita cica vagy teluza ceruza (utóbbira l. S. MEGGYES, Egy kétéves gyermek nyelvi rendszere. Bp., 1971. 13). A c cs megfeleltetés ritka, inkább az akadályozott beszédfejldéso gyermekeknél tapasztalható. A c t megfeleltetésre a beszédpercepciós kísérletekben is találunk példákat: a relatíve rövid idtartamú vagy kis intenzitású dentális affrikátákat dentális zárhangokként ismerik fel (GÓSY i. m. 1989.). Egy az egész koron végigvonuló változás következtében a dentális nazális mássalhangzóból palatális lesz (pl. cákán > csákány, boszorkán > boszorkány); percepciós adatok ilyen változást nem igazolnak. A palatális nazális az észlelésben alakulhat dentálissá vagy bilabiálissá, de visszafelé ez a fajta felismerés nem moködik. A gyermeknyelvben ugyanakkor jól látható tendencia az, hogy a palatális nazális az ejtés artikulációs korlátai következtében a kezdetekben dentálissal helyettesítdik (pl. ana anya, eném enyém, könf, ejne, nuszi, vö.: S. MEGGYES i. m.; GÓSY, Beszéd és óvoda. Bp., 1997.). E két tény az említett hangtörténeti változásnak inkább artikulációs és nem beszédészlelési okra való visszavezethetségére utal. A gyermeknyelvi jelenségek egyértelmoen az artikulációs könnyebbség elvét igazolják, a palatális nazálishoz ejtésben a dentális áll közelebb. Már több hangváltozás okának magyarázatához a gyermeknyelv tanúságtételét használtuk fel; a generatív grammatika, majd késbb a naturális fonológia hangsúlyozza a gyermek nyelvelsajátítási sajátosságainak figyelembevételét a nyelvi folyamatok megismerésében. A tökéletlen tanulás (vö. KIEFER i. m. 229) eredményeivel jelenségek sora
282 Gósy Mária: Hangtörténeti változások feltételezett okairól magyarázható meg; az anyanyelvét elsajátító gyermek egyik f stratégiája, az analógia a nyelvtörténet egyik alapelve (BYNON i. m. 37). A következkben újra a gyermeknyelvi adatok tényeit hívjuk segítségül okadó magyarázatunkhoz. A -val/-vel ragok hasonulási folyamatának alakulása a nyelvtörténetben ersen emlékeztet az anyanyelv-elsajátítási folyamatban tetten érhet sajátosságokra; így kézenfekvnek látszik hasonlóságot feltételezni a kett között. Természetesen nem az ontogenetikus és a filogenetikus fejldés azonosságára vagy hasonlóságára gondolunk, hiszen ezen a kérdésen a modern pszicholingvisztika már megnyugtatóan túljutott. Azt azonban érdemes elemezni, hogy vajon a kétféle folyamatot moködtet ok(ok) között lehet-e bármi hasonlóságot találni. Nézzük elször a gyermeknyelvet! A kezdetekben a gyermek készen kapott hangsorokat ejt és dolgoz fel, majd a nyelvhasználat során képessé válik bizonyos szabályszeroségek felismerésére, illetleg alkalmazásukra. Általában a telegrafikus beszéd idszakában figyelhetk meg olyan alakok a gyermek beszédében, amelyekben a -val/-vel ragpár v mássalhangzója nem hasonul a szót utolsó mássalhangzójához, mint malacval, Grisztijánval, öregvel (GÓSY, Beszéd és óvoda. Bp., 1997.). Ez a jelenség egyértelmoen utal arra, hogy a gyermek elsajátította az eszköz- és társhatározó-ragpárt, ismeri a jelentését, a funkcióját és a hangrendi illeszkedésnek megfelelen aktivizálja a szükséges ragot. A figyelme azonban a funkció miatt oly mértékben irányul az izolált ragra, hogy figyelmen kívül hagyja egy másik fonológiai szabály alkalmazását, a hasonulásos folyamatokét. A szót utolsó mássalhangzója és a rag els mássalhangzója között nemritkán néhány milliszekundumnyi szünet vagy svászero hang is található, mintha a rag önálló szóként tapadna a szóthöz. (A rag idtartama nemegyszer eléri, de meg is haladhatja a szótét.) A fejldés irányát a beszédészlelés további finomodása meghatározza: a gyermek képes azonosítani a kérdéses ragpárt a hasonult formákban is, s fokozatosan saját ejtésében is ezek kezdenek dominálni. Az azonosított ragpár önállósodása fokozatosan megszonik, a hasonulás folyamata általánossá válik. Milyen okok eredményezik tehát a -val/-vel rag ejtésének alakulását az anyanyelvelsajátítás folyamán? A ragpár szemantikai/szintaktikai és funkcióbeli izolálódása a gyermek nyelvelsajátításának tudatosodása révén, amelynek relatív önállóság (függetlenedés) a következménye. Nézzük meg ezek után a nyelvtörténeti adatokat! A -val/-vel rag önálló szemantikával és funkcióval rendelkez szó, és nem illeszkedik a szót utolsó mássalhangzójához. (A magyar nyelv történeti nyelvtana szerint a kezdetekben névutó, vö. A korai ómagyar kor és elzményei. Bp., 1991. 307). Az 1300 körüli Ómagyar Mária-siralom mindkét változatot tartalmazza, a hasonult és a nem hasonult formát is (vö. könyvel könnyel és szegekkel). Még a XV., XVI. században is megfigyelhet az ingadozás a hasonult és a nem hasonult formákat illeten (vö. BÁRCZI i. m. 222 3). Mindehhez nyilván az a tény is hozzájárul, hogy a kezdetekben -hal/-hel alakban is fellelhet. A ragpár teljes önállótlanodása a nyelvtörténet során az írásbeliség hatására következik be, bár az írásbeliségnek az élszóra gyakorolt hatásával a kezdetekben még nem számolhatunk (az írott szövegek jelzik inkább az ejtési sajátosságokat). A történeti folyamat alakulását elidéz okok óvatosan bár, de megfeleltethetk a nyelvelsajátítás során tapasztaltakkal. A nyelvspecifikus fonológiai folyamatok nem moködnek a ragpár relatív önállósága idején (függetlenül attól, hogy ez a relatív önállóság más-más eredeto a nyelvelsajátításban és a nyelvtörténetben), majd ezen önállóság elvesztését követen a hasonulásos folyamatok kezdenek érvényesülni, s végül általánossá válnak (az egyik esetben a hallott nyelv megersítésének, a másik esetben több okra visszavezethet változási folyamatnak az eredményeként, utóbbit az írott nyelvben történt megjelenés megersíti).
Heged6s József: Rendhagyó magyar nyelvhasonlítás-történet 283 Befejezésként a beszédpercepció moködésének egy egészen sajátos folyamatát említem. A nem tökéletesen észlelt és/vagy értett közlést a hallgató valamilyen, a nyelvében értelemmel bíró szónak (szókapcsolatnak) felelteti meg. Gyakran tapasztalható ez az anyanyelv-elsajátításban (pl. a müezzin szót fiam nyolcévesen m6szellem-nek mondta). A jelenség tulajdonképpen az ún. népetimológia (a címszót az ÉKsz. is felveszi). Az azonosítás az akusztikai/fonetikai hasonlóságon alapuló észlelési moködés eredménye, amelybe azonban kognitív moködések is beleszólnak. Legismertebb példái a peronoszpóra ~ fene rossz pora megfeleltetés, a latin tuberosa tubarózsa azonosítása; kevésbé közismert Kögelniceanu nevének Kuglicsináló változata. A nyelvújítók a népetimológia elvének felhasználásával hozták létre Koppenhága és Stockholm nevének magyarítására a Kappanhágó és az Istókhalma szavakat, amelyek azonban nem terjedtek el (BÁRCZI i. m. 300). A mindennapi életben is találkozunk hasonló moködésekkel, ezek elterjedtsége igen változó, többségük egyedi eset (pl. a mammográfia szót egy ids hölgy több-kevesebb tudatossággal ngrófterápiá-nak mondta). Egy gyógyszerész bocsátotta rendelkezésemre négy latin orvosságnév magyar megfelelit, amelyeket munkája során a betegektl hallott. Az anyanyelvi észlelési/értési szorn átjutott kifejezések eredeti (latin) hangsorainak azonosításához a gyógyszerésznek az inverz moveletek elvégzésére volt szüksége: szuper panzió terpentin < suspenzio terpin hydrat, fene buzeron < phenilbutazon, síró lúd < sirdalud és esti tulok < estulic. Hasonló folyamatok eredménye lehetett a XVII. században a coemeterium latin szó ( temet ) cinterem átvétele (BÁRCZI i. m. 121). Végezetül MARIO PEI amerikai nyelvtörténészt idézem, aki számos lehetséges okot sorol fel a hangváltozások magyarázatára (az ejtési divattól kezdve az uralkodó beszédhibájának utánzásáig), de csupán egyet emel ki közülük, mint legvalószínobbet, amely a változások többségéért felels. Feltételezése szerint az újabb generáció pontatlanul hallja és utánozza az idsebb korosztály beszédét, és ennek eredménye lenne a lassú, fokozatos változás (Szabálytalan nyelvtörténet. Gondolat Kiadó, Bp., 1966. 113). Végkövetkeztetése azonban az, hogy a nyelvet egészében elemezve juthatunk csak el a megbízható válaszokhoz. Szem eltt tartva Bárczi Gézának óvó és egyben biztató figyelmeztetésül szolgáló szavait (vö. E. ABAFFY i. m. 56), remélem, hogy a tanulmányban felvillantott lehetséges magyarázatok hozzájárulnak a történeti hangváltozások okainak mind pontosabb meghatározásához; lehetséget teremtve ezáltal a történeti hangváltozások kauzális rendszerének fonetikai és pszicholingvisztikai relevanciával bíró hipotetikus leírásához. GÓSY MÁRIA Rendhagyó magyar nyelvhasonlítás-történet (I. rész) 1. 1997. március 19-én a Szent László Akadémián eladás hangzott el A magyar nyelv eredetérl új adatokkal; a finnugor származtatás legsúlyosabb fogyatékosságai címmel, melynek lényegi mondanivalója az volt, hogy a magyar nyelv inkább a török nyelvhez (nyelvekhez) áll közelebb, mint az uráli (finnugor) nyelvekhez. Valójában azonban nem is annyira a mondanivaló tartalma, a meglep származtatások, sokkal inkább a zsúfolt terembl visszhangzó reakció, a hozzászólások némelyike lepett meg. A levegben szinte izzott az alig rejtett finnugorellenesség. Súlyos célzások hangzottak el Zsirai Miklós kártékony fanatizmusáról; a japán magyar nyelvrokonság komoly újra-