Doktori értekezés. Révész László. Semmelweis Egyetem evelés- és Sporttudományi Doktori Iskola Sport, Nevelés- és Társadalomtudományi Program

Átírás

1 A TEHETSÉGGO DOZÁS, A KIVÁLASZTÁS ÉS A BEVÁLÁS ÉHÁ Y KÉRDÉSÉ EK VIZSGÁLATA AZ ÚSZÁS SPORTÁGBA Doktori értekezés Révész László Semmelweis Egyetem evelés- és Sporttudományi Doktori Iskola Sport, Nevelés- és Társadalomtudományi Program Témavezető: Dr. Bognár József, egyetemi docens, Ph.D. Hivatalos bírálók: Dr. Szabó Tamás, egyetemi magántanár, CSc. Dr. Sós Csaba, egyetemi docens, Med., Ph.D. Szigorlati bizottság elnöke: Prof. Dr. Takács Ferenc, egyetemi tanár, CSc. Szigorlati bizottság tagjai: Dr. Szatmári Zoltán, főiskolai docens, Ph.D. Prof. Dr. Ozsváth Károly, főiskolai tanár, Ph.D. Dr. Lénárt Ágota, egyetemi docens, Ph.D. Budapest 2008

2 TARTALOMJEGYZÉK 1. BEVEZETÉS A témaválasztás indoklása Problémafelvetés SZAKIRODALMI ÁTTEKI TÉS A tehetségkutatás kialakulása, fejlődése A tehetségkutatás eredete A tehetségmodellek kialakulása A tehetség összetevői, fogalma A sporttehetség vizsgálatok, a sporttehetség fogalma A sporttehetség-gondozás, a tehetségfejlődés szakaszai Az öröklés szerepe a tehetségfejlődésben Az edzés és a környezet hatása a tehetségfejlődésben A sportteljesítmény pszichés összetevői Kiválasztás a versenysportban A beválás kérdései Az úszósport vizsgálatának irányvonalai A kutatásban alkalmazott fogalmak meghatározása CÉLKITŰZÉSEK Kérdések A kutatás céljai Hipotézisek MÓDSZEREK A minta jellemzése és a mintavételi eljárás Az alkalmazott módszerek Az adatfeldolgozás EREDMÉ YEK A tehetséggondozás összetevőinek vizsgálata A kiválasztás gyakorlatának elemzése Beválás az úszásban

3 6. MEGBESZÉLÉS A tehetséggondozás összetevőinek vizsgálata A kiválasztás gyakorlatának elemzése Beválás az úszásban KÖVETKEZTETÉSEK A tehetséggondozás összetevőinek vizsgálata A kiválasztás gyakorlatának elemzése Beválás az úszásban A kutatás végső következtetései, ajánlás ÖSSZEFOGLALÁS SUMMARY IRODALOMJEGYZÉK SAJÁT KÖZLEMÉ YEK JEGYZÉKE KÖSZÖ ET YILVÁ ÍTÁS MELLÉKLETEK FÜGGELÉK

4 Ha az akadályozott gyermeknek nem segítünk abban, hogy a képességeit kibontakoztassa, az egyéni tragédia. Tragédia neki és a családnak. De ha a tehetséges gyermeknek nem segítünk abban, hogy a képességeit kibontakoztassa, az már társadalmi tragédia. (Gallagher, 1982, 144. o.) 1. BEVEZETÉS A mai siker- és eredményorientált versenysport a kiemelkedő képességű és motiváltságú sportolók jelenlétét és aktív részvételét kívánja meg. A sportágak mára erősen specializálódtak, melynek következtében a sportág szempontjából fontos általános és sajátos képességekkel rendelkező sportolókra tartanak leginkább igényt (Révész és mtsai, 2005a). Ezen képességek egy része öröklött, azonban egy jelentős része a képzés, felkészítés eredményeként jelentkezik. A versenysport szempontjából fontos képességekkel rendelkező sportolók kiválasztásának hatékonysága iránt fokozódik az igény. Ezen túlmenően a kiválasztással és a tehetséggondozással kapcsolatos tudományos ismeretek bővítésére, az adott sportág szempontjából fontos képességek mérésének lehetőségére, a fejlődés kritériumainak meghatározására és a beválás tényezőinek minél pontosabb megfogalmazására is igényt tartanak a szakemberek (Nieuwenhuis, 2002). Természetesen a sportágban dolgozó szakemberek is keresik a sportági alkalmasság objektív mérőeszközeit, a kiválasztás legmegfelelőbb módszereit és a tehetséggondozás leghatékonyabb formáját, hiszen a kiemelkedő képességű sportolók, a tehetségek felkutatása, képzése és a tehetséggondozás folyamatának hatásfoka határozza meg az eredményességet (Nádori, 1988). Az úszás sportágban, az elmúlt évtizedekben versenyzőink szinte minden világversenyen érmes helyezést értek el. Hajós Alfréd, a sportág első hazai olimpiai bajnoka óta napjainkig (a pekingi Olimpiáig) 23 olimpiai aranyérmet, 17 világbajnoki címet és 57 európa-bajnoki címet nyertek úszóink. Az olimpiai sportágak közül hazánk második legeredményesebb sportága, eredményessége mellett az úszás számít az egyik legismertebb és legnépszerűbb sporttevékenységnek (Hencsei és mtsai, 2005), így az nem csak a versenysport és annak kedvelői számára nyújt örömet, hanem az amatőr 4

5 sportolók egyik kedvelt rekreációs tevékenysége is. A média is elismeri az úszásban rejlő potenciált, emiatt a versenyek közvetítése, a különböző médiumokban való szereplése is említésre méltó. Összességében a sportág sikeresnek mondható. A sikeresség azonban feltételez egy szisztematikusan kidolgozott és végrehajtott felkészítési rendszert, melynek része a kiválasztás és a tehetséggondozás (Williams és mtsai, 2004). A versenysport a tehetségek keresésén túl a fiatal sportolók fejlődésének folyamatos mérését is igényli annak érdekében, hogy a kiválasztás és a tehetséggondozás folyamatát hatékonyan elősegítse. Köztudott, hogy a csúcsteljesítmény eléréséhez a legjobb adottságokkal rendelkező sportolókra van szükség, ugyanakkor az sem vitatott, hogy az edzés minősége, mennyisége és a környezet is döntő tényező a folyamatban (Morris, 2000). Kutatásunk elsősorban az úszás sportági tehetség-jellemzőinek és a beválás egyes kritériumainak meghatározására irányul, emellett a tehetséges sportolók felismerésének, a kiválasztás módszereinek, és a tehetséggondozás folyamatának összefüggéseit is elemzi. Ezen kívül néhány, a felkészítés eredményességét befolyásoló tényező, úgy, mint az edző-sportoló kapcsolat és az edzői kvalitások jellemzői is elemzésre kerülnek, hiszen az interperszonális kapcsolatok minősége is hat a folyamatra. Vizsgálatunkban arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy kis ország létére miként tudunk folyamatosan nemzetközi sikereket elérni a sportágban. Versenyzőink ennyire tehetségesek, vagy kiváló szakembereinknek köszönhetjük az eredményeket, esetleg a kettő megfelelő aránya a siker kulcsa? Egyszerűen születni kell a kiemelkedő teljesítményre, valamiféle misztikum áll a siker háttérben? 1.1. A témaválasztás indoklása A kiemelkedő motoros teljesítménynek számos összetevője van, ugyanakkor még a legfrissebb szakirodalomban is eltérések mutatkoznak, hogy mely tényezők a legfontosabbak a csúcsteljesítmény elérésében. Még mindig vitatott kérdés, hogy az öröklött képességeknek, vagy a környezeti hatásoknak van nagyobb szerepe az eredményességben (Ericsson, 1993, 1994, 1996a; Baker-Horton, 2004). Hasonlóan nincs egységes álláspont a képességek optimális fejlesztésével, valamint a tehetséggondozás folyamatával kapcsolatban sem (Côte, 1999; Bloom, 1985). 5

6 A témaválasztásban jelentős szerepet játszik, hogy a sporttehetséget érintő hazai tudományos publikációk száma kevésnek mondható, az empirikus kutatáson alapuló sportági tehetségkutatás pedig szinte teljesen hiányzik a szakirodalomból (Révész és mtsai, 2008a). A meglévő szakirodalmi eredmények frissítése, az ismeretek bővítése és továbbfejlesztése a hiányosságok miatt időszerűvé vált. Az általunk kutatott témakörre pedig különösen igaz, hogy a versenysportra jellemző folyamatos változásokat és tendenciákat a sporttudományi kutatásoknak követnie kell. A versenysport fejlődése alátámasztja a kutatásokon alapuló ismeretek bővítésének relevanciáját. A folyamatos változás, a fejlődési irányok és tendenciák követése pedig nélkülözhetetlen az eredményes felkészítési folyamat szempontjából. A versenysportra történő felkészítési folyamat egyik jelentős tényezője a kiválasztás, amikor a versenysportra alkalmas adottságokkal rendelkező sportolókat keressük (Harmison, 2006). A kiválasztás szükséges, azonban nem elégséges feltétele az eredményességnek, tehát nem garantálja a versenyeken a kiemelkedő teljesítményt. Ez részben adódik abból is, hogy nem elegendő kiválasztani az adott sportágra, a versenysportra a sportolókat, hiszen hosszú idő telik el, míg valójában kiderül, hogy eredményesnek tekinthető-e a kiválasztás és tehetséggondozás folyamata, a kitűzött célokat elérte-e a sportoló. A kiválasztás további sajátossága, hogy elsősorban a meglévő képességek alapján választjuk ki a sportolókat, valamint a gyermekkori teljesítmény alapján kell elővételeznünk, prognosztizálnunk a felnőttkori teljesítményt. Ezen jellemzők miatt felerősödik a kiválasztás jelentősége, hiszen előfordulhat, hogy valamelyik gyermek a kiválasztási szempontok keretei, zártsága miatt nem kerül be a kiválasztottak közé és ez tehetségvesztéshez is vezethet (Czeizel, 2004). További sajátosság, hogy csak a sportágban jelen lévőkből tudunk válogatni. A hazai sportra nem jellemző a sportágak közötti átjárás, illetve a sportolók képességeinek sokoldalú felmérése annak érdekében, hogy kiderüljön, melyik sportágban lehet leginkább eredményes. Emiatt a sportágválasztás is döntően befolyásolja a kiválasztás eredményességét, hiszen nem kerülhetnek a vizsgálatok fókuszpontjába azok, akik nincsenek jelen a sportágban. A sportágválasztást is több tényező befolyásolja, de általánosan elmondható, hogy a gyermeknek először a szülő választ sportágat. Bicsérdy (2002) általános- és középiskolai tanulók, valamint felsőoktatási intézmények hallgatói véleményére 6

7 alapozta azt a megállapítását, miszerint elsősorban a szülőknek és a barátoknak van kiemelt jelentősége a sportágválasztásban. Pápai és Szabó (2003) tornászokat vizsgálva azt állapította meg, hogy az utánpótlás korú fiú tornászok 75%-a, míg a lányok 69%-a szülei javaslatára kezdett el sportolni. Ennél ugyan kisebb arányban, de a kortársak (iskolatársak, barátok) befolyásoló hatása is része lehet a sportágválasztásnak, elsősorban érzelmi irányultsága, a közösséghez tartozás érzése miatt. A sportágválasztásban a testnevelők szerepét is meg kell említeni. A 60-as, 70-es években elsősorban még a testnevelő tanárokra és az edzőkre épült a sportágválasztás elősegítése és a sporttevékenység működtetése, melyhez a személyi, infrastrukturális, financiális háttér is biztosított volt. Ez a szerep funkcióját vesztette, mára mind az iskola, mind a sportegyesületek tevékenysége megváltozott. A testnevelők szerepe jelentősebb is lehetne, hiszen a gyermekek többsége a testnevelés órán találkozik először szakmailag felkészült, a megfelelő ismeretekkel rendelkező szakemberrel, aki a meglévő adottságok és a szerzett képességek alapján meg tudja állapítani, mely sportágban érhet el az adott gyermek kimagasló eredményeket, valamint az alap- és az általános képzésben is jelentkezik a szerepük. Korábban a testnevelő tanárok fontosabb szerepet töltöttek be a gyermekek sportolási szokásainak alakításában, a sporthoz, sportághoz való irányításában, mint napjainkban. Szabó (2002) ezt a tendenciát a sportolni vágyók életkorának csökkenésével, valamint az általános iskola alsó tagozataiban tanító testnevelő tanárok alacsony számával magyarázza. A sportágválasztásban az edzők kisebb szerepet töltenek be, hiszen a sportolók legnagyobb része sportegyesületi keretek között, a sportágválasztás után találkozik az edzővel. Ezzel együtt azonban a sportoló adott sportághoz történő irányításában mégis szerepük lehet. A diákolimpiai versenyek, valamint az amatőr versenyek alkalmával lehetőség nyílik a sportoló megnyerésére is. Az edzővel szemben támasztott követelmények között éppúgy szerepel a pedagógiai felkészültség, a nevelésben, személyiségformálásban betöltött szerep, mint a szakmai felkészültség (Gombocz, 2004). Az edző-sportoló kapcsolatban az irányítóvezető szerep az edzőre hárul, azonban e szerep nem lehet túlzottan autokratikus, mert ez eltaszíthatja a sportolót a tevékenység folytatásától. Törvényszerű, hogy nem szeret 7

8 az ember olyan közösségbe járni, ahol nem érzi jól magát. A környezet, beleértve az egyesületet és az edzések környezetét is, befolyásolja a teljesítésre való hajlandóságot, a motivációt. A belső motiváció és a támogató, segítő környezet biztos alapot nyújthat a sikerhez. Vizsgálatok igazolják (Seifriz és mtsai, 1992; Balaguer és mtsai, 1999), hogy a motivációs környezet és az edzői elvárások meghatározzák az eredményességet, emiatt az edző-sportoló kapcsolaton túl az edző által biztosított felkészülési légkör, klíma is befolyásolja a sportoló motivációs irányultságát (Jowett, 2006). Hazánkban jelenleg a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézet (NUSI-UPI) fejti ki széles körű tevékenységét az utánpótlást és a versenysportot érintő kérdésekben. A NUSI-UPI feladata kettős: egyrészt foglalkozik a versenysportra való felkészítéssel, amely a 6-23 éves korosztálynak szól, másrészt a szabadidő és a rekreáció területén a 6-18 éves korosztálynak nyújt sportolási lehetőséget. A téma szempontjából a versenysportot érintő feladatai között valósítja meg a Sport XXI. Programot, valamint a Héraklész Programokat. A Sport XXI. Programban jelenleg 13 sportág - közöttük az úszás is - vesz részt. Ebben a korosztályban a NUSI-UPI legfőbb feladata a sportolás pedagógiai alapjainak biztosítása, valamint a versenysporthoz szükséges minőségi alapképzés ellátása az iskolákkal, a DSE-kel, valamint az utánpótláscentrumokkal együttműködésben. A Héraklész Bajnok- és Csillag Programban valósul meg a korosztályos elitképzés, illetve a nemzetközi szintű elitképzés. A felkészítés ezen fázisában már előtérbe kerül a versenysport, valamint a sportolók versenyzésre való felkészítése a sportági szövetségekkel együttműködésben. Az utánpótlással kapcsolatos feladatok egy jelentős részét lefedi a NUSI-UPI, tevékenységét kifejti az eszköz, illetve felszerelés támogatásban, a létesítményhasználat elősegítésében, edzőtáborok megvalósításában, valamint a felkészítésben részt vevő szakemberek díjazásában Problémafelvetés A tehetséggondozás, kiválasztás és a beválás területén tapasztalt hiányosságok alapján készült tanulmányunk hézagpótlónak ígérkezik. Véleményünk szerint a témában jóval több az edzéselméleti, élettani és egyéb természettudományos megközelítés, ezek azonban önmagukban nem adhatnak komplex eredményeket, hiszen a sportolók kognitív, affektív, pszichés és szociális komponenseit nem vizsgálják. Ezen tényezők 8

9 azonban legalább annyira jelentős szerepet játszanak a sportági eredményességben, mint az antropometriai, élettani, edzéselméleti, vagy éppen a biomechanikai jellemzők. Kutatásunkban ezért arra vállalkoztunk, hogy a témát a társadalomtudományi és sporttudományi keretek között elsősorban pedagógiai, pszichológiai, szociológiai szempontok mentén vizsgáljuk, melyben a központi kérdések a sportágválasztás, a kiválasztás, a tehetséggondozás és a beválás. Jelen kutatás mind az elmélet, mind a gyakorlat szempontjából problémaérzékeny, hiszen egyrészt a szakirodalomban nem találkozhatunk a tehetséggondozás, kiválasztás témakörében egységes állásponttal, illetve a gyakorlatban alkalmazott felkészítési eljárások, edzésmódszerek és kiválasztási rendszerek között is jelentős különbségek vannak. A kutatás ebből a szempontból induktív, azaz a gyakorlat szintjéről indul, elemzi a gyakorlatban megjelenő tehetséggondozási-, kiválasztási rendszert, valamint a beválás kérdésit is, azonban a kapott eredményeket a korábbi szakirodalmi eredményekkel összevetve deduktív módon erősítheti, illetve cáfolhatja a korábbi téziseket. A vizsgálat elemezni kívánja a jelenlegi gyakorlatban alkalmazott módszerek, eljárások hatékonyságát is. A siker összetevői közül kutatásunk kiemelten foglalkozik a sportolók pszichés tényezőivel, a felkészítésnél alkalmazott pedagógiai módszerekkel, valamint az edzősportoló kapcsolattal is, hiszen az ilyen aspektusú vizsgálatok száma alacsony a hazai szakirodalomban, a kapott eredményekkel pedig a szakirodalmi ismereteket kívánjuk bővíteni. 9

10 2. SZAKIRODALMI ÁTTEKI TÉS 2.1. A tehetségkutatás kialakulása, fejlődése A szakirodalomban több, az intelligencia- és tehetségkutatások történetét bemutató tanulmánnyal találkoztunk (Neisser és mtsai 1996; Balogh, 2003, 2004; Ranschburg, 2004), ugyanakkor a tehetségvizsgálatok, tehetségmodellek sport-nézőpontú megközelítése már ritkábbnak bizonyul (Czeizel, 2003; Révész és mtsai, 2005a). Néhány szerző esetében előfordul, hogy tehetségmodelljében említést tesz a sportról, így egy-egy sportcentrikus tehetségvizsgálattal találkozhat ugyan az érdeklődő, de a sportág-specifikus tehetség meghatározás számos sportág esetén szinte teljesen hiányzik a tudományos életből A tehetségkutatás eredete A sporttehetség vizsgálatok -hasonlóan a kreativitás és az általános tehetség vizsgálatokhoz- az intelligencia vizsgálatból fejlődtek ki, emiatt a pszichológiai nézőpont erősen dominált az elméletekben. Jelen dolgozatnak nem célja az összes, az intelligencia mérésével és a tehetségkutatással kapcsolatos irányt, tartalmat és fejlődésmeghatározást elemezni, csak azokat, melyek a sporttehetség vizsgálatok fejlődésének szempontjából fontosak. Az intelligenciakutatást az első sikeres intelligenciateszt (Binet és Simon, 1905) óta folyamatos változások érték. Az első intelligencia skála az általános értelmi képesség mérésére irányult, mely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a kötelező oktatás keretei között kiszűrje azokat a gyerekeket, akik túl lassú felfogásúak. Nem sokkal később Stern (1914) dolgozta ki az intelligenciahányados (IQ) koncepcióját, mely szerint a mentális kor és az életkor hányadosa adja az IQ helyes értékét. Terman (1916) és munkatársai standardizálták a Binet-teszt értékeit, valamint az adatfelvétel kritériumait, majd meghatározták az életkorokhoz tartozó norma értékeket is. Terman (1925) fő célja az intelligencia vizsgálatokkal az volt, hogy kidolgozza a tehetséges gyermekek azonosításnak módszerét. Kutatási eredményeiből azonban nem tudta minden kétséget kizáróan igazolni azt, hogy a gyermekkori tehetség összefüggésben van a felnőttkori kimagasló eredménnyel. Weschler (1939) ezen probléma feloldására dolgozott ki a felnőttek számára egy új tesztet, mivel úgy vélte, hogy az eddig 10

11 alkalmazott mérési eljárások nem alkalmasak a felnőttkori képességek meghatározására, emiatt az életkoroknak megfelelő tesztek alkalmazását javasolta ban Cattel megalkotta a folyékony és a kikristályosodott intelligencia fogalmát. Folyékony intelligenciának azt az általános tesztekkel mérhető intelligenciát nevezi, amely megmutatja azokat a képességeket, melyek segítségével helyesen tudunk érvelni, valamint induktív és deduktív módon gondolkozni. A kikristályosodott intelligenciát döntően a diákok alkalmazzák a mindennapokban a problémamegoldásra és az iskolai feladatok végrehajtására (Cattel, 1965). Spearman korai vizsgálatai (1904) során megfigyelte, hogy a mentális képességek korrelálnak egymással, és azt tapasztalta, hogy azok a személyek, akik a memória tesztben jól teljesítettek, jó eredményt értek el a mondat kiegészítési feladatokban is. Spearman (1927) úgy értelmezte ezt, hogy létezik az intelligenciának egy általános része, melyet "g" faktornak nevezett el. A g faktor az angol general factor elnevezés rövidítése, és az általános intelligenciát takarja. Thurstone (1938) ennek nyomán megalkotta a többtényezős intelligencia fogalmát és bevezette az első képességmodellt is. Azt vallotta, hogy hét elsődleges intelligencia-képesség létezik (szókincs folyékonysága, verbális felfogás, memória, számok, indukció, térbeli percepció, percepció sebessége), melyek befolyásolják a probléma- és feladatmegoldó képességet. Guilford (1967) ismerte fel azt először, hogy a tehetséges gyermek kognitív teljesítményében több pszichikus jelenség hatásának van együttesen szerepe, ezzel felváltotta az egytényezős elméleteket a többtényezős tehetség elméletre, azaz bevezette a konvergens gondolkodás elméletét. A kognitív pszichológiában az információfeldolgozási modellek kidolgozásával új irányt vett az intelligenciakutatás. Olyan módszerek kidolgozása valósult meg, melyekkel pontosan meg lehet határozni a mentális műveletek elemi komponenseinek lezajlásához szükséges időt is (Sternberg, 1977). Sternberg (1991) szerint az intelligenciát négy területre lehet bontani. Ezek a tanulási képesség; az absztrakt gondolkodás képessége; a képesség, hogy alkalmazkodjunk a változó világhoz; és önmagunk motiválásának képessége az előttünk álló feladatok megoldására. Gardner (1983) eredményei az intelligencia vizsgálatok jelentős állomását alkották. Guilford (1967) többtényezős tehetségelméletére, a divergens gondolkodás 11

12 elméletére alapozva Gardner megalkotta a többszörös intelligencia elméletét és hét intellektuális képességet írt le. Véleménye szerint ezek egymástól függetlenül, elkülönült részként, saját szabályaik szerint működnek az agyban. Elméletében logikaimatematikai, térbeli, zenei, testi-kinesztetikai, nyelvi, interperszonális és intraperszonális intelligenciát különböztet meg. Gardner elmélete a sport szempontjából mérföldkőnek számít, hiszen a Marland (1972b) által is leírt tehetség-megjelenési területek között először említi önálló, kiemelt tehetségterületként a sportot, mint pszichomotoros intelligenciát. A testi-kinesztetikai intelligencia tartalmazza a test, illetve a testrészek mozgatásával létrehozott, a sporttevékenység közben elért kimagasló teljesítményt. Gardner (1991) későbbi munkájában más szempontokat is alkalmazott a csoportosításban, így naturalista, egzisztenciális és morális intelligencia csoportokkal egészítette ki a felsorolását. Az intelligenciakutatás eredményei ráirányították a figyelmet arra, hogy a tehetség összetevői között megtalálhatók a magas szintű általános intellektuális képességek (Kiss és Balogh, 2004), azonban nem bizonyított, hogy ezen képességeknek kizárólagos hatása lenne a teljesítményben és a sportteljesítményben. A kutatások fejlődése során látható, hogy a szűk, egytényezős megközelítés egyre inkább összetetté és többtényezőssé vált, a képességek korrelációi szorosabbak lettek, illetve próbálkozások történtek a gyermekkori teljesítmény felnőttkori bejóslására is. Ilyen irányú kísérleteknek lehetünk majd tanúi a sporttehetség vizsgálatok elemzésénél is. A kutatási eredményekből kitűnik, hogy az intelligenciahányados egyes kognitív képességek jellemzője lehet a sportban is, de nem jelenti azt, hogy a magas IQ egyben garancia a tehetség meglétére is. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ha valakinek az intelligencia-szintje kifejezetten alacsony, aligha van esélye arra, hogy tehetséges legyen (Ranschburg, 1989). A sportban emiatt ugyanolyan hiba kizárólagosan a magas intelligenciára alapozni a sikert, mint abszolút módon elzárkózni tőle. Perkins (1981) véleménye szerint sem bizonyított, hogy a legintelligensebb gyermekek lesznek a legjobbak felnőtt korukra. 12

13 A tehetségmodellek kialakulása A tehetségkutatás újabb állomása a 70-es évektől kezdődően a tehetségmodellek megjelenése volt. Ez a szintézis azokat a jelentősebb modelleket tartalmazza, melyeknek véleményünk szerint szerepe van a mai tehetségkutatás elméleti kereteinek kialakításában. Elsőként Renzulli (1978, 1981) dolgozott ki a téma szempontjából jelentős és széles körben elfogadott tehetségmodellt (1. ábra). Renzulli (1978) háromkörös tehetségmodellje a tehetséget egy többtényezős ábra közös halmazában helyezte el. A szerző a feladat iránti elkötelezettséget, a kreativitást és az átlagon felüli képességeket említette a tehetség összetevőiként. Modelljében a tehetséges egyén intraperszonális tulajdonságai kaptak meghatározó szerepet, míg a külső környezet nem jelenik meg befolyásoló tényezőként. A modell a sport szempontjából fontos összetevőket - amelyek hozzájárulnak az eredmény eléréséhez - nem tartalmaz. Nem tesz említést a környezet befolyásoló szerepéről, a pedagógusról, akinek nélkülözhetetlen irányító - vezető szerepe van a tanulási folyamatban, illetve a szülőkről, családról sem, akik biztos hátteret nyújtanak a tanulmányok végzéséhez. Feladat iránti elkötelezettség Kreativitás Átlagon felüli képességek 1. ábra: Renzulli (1978) háromkörös tehetségmodellje A kutatási eredmények bővülésével a szakemberek felismerték, hogy kevés az egyén veleszületett adottsága és belső igénye ahhoz, hogy képességei kibontakozzanak és valamely tevékenységben felszínre törjenek. Tannenbaum (1983) emiatt a külső 13

14 tényezők szerepét hangsúlyozza, melyek jelentősen befolyásolják a tehetség kialakulását. Külső tényezők között említette a környezeti tényezőket és a véletlent is. A következő lépés ebből kifolyólag annak bizonyítása volt, hogy a környezetnek milyen területen van hatása a tehetség optimális kifejlődésére. ISKOLA Feladat iránti elkötelezettség Kreativitás TÁRSAK Átlagon felüli képességek CSALÁD 2. ábra: Mönks és Knoers (1997) többtényezős tehetségmodellje Többtényezős tehetségmodelljükben Mönks és Knoers (1997) (2. ábra) a Renzulli-féle háromkörös tehetségmodell továbbfejlesztésével három környezeti tényezőt emeltek ki, amelyek az intraperszonális tulajdonságok mellett számottevő hatással vannak a tehetség kibontakozására. A legfontosabb külső tényezők a család, az iskola és a társak. A három környezeti faktor közül Mönks és Knoers (1997) a családnak tulajdonította a legfontosabb szerepet, mert a család biztosítja a gyermek számára az egészséges kognitív, affektív, szociális és motoros fejlődést. Mönks és Knoers (1997) szerint tehát a tehetség három személyiségjegy (feladat iránti elkötelezettség; kreativitás; átlagon felüli képességek) interakciójából jön létre, mely három jegynek az egészséges fejlődést támogató mikro- és makrotársadalmi környezetre van szüksége a 14

15 további fejlődéshez. Más szóval a hat faktor pozitív interakciója a tehetség megjelenésének feltétele (Mönks és Boxtel, 2000). Piirto (1994, 1999) elméletében a tehetség összetevőit genetikai alapokra helyezi. A teljesítmény fejlődését azonban nem csak a genetikai jellemzők determinálják, hanem több tényező befolyásolja, melyeket aspektusoknak nevezett el. Piramis modelljében a genetikai aspektus jelenti a modell alapját, mely biztosítja a stabil alapokat a fejlődéshez. Erre épül alulról a piramis csúcsa felé haladva az emocionális-, a kognitív-, a tehetség-, és a környezeti aspektus. Véleménye szerint a tehetségesek az átlagostól eltérő emocionális jellemzőkkel rendelkeznek és ennek mentén az eltérő személyiségjegyek jelentősen befolyásolják sikerességüket. A kognitív aspektusban kifejti, hogy az IQ magas, átlagon felüli értéke elegendő a tehetség manifesztálódásához. A tehetség aspektusban jelöli meg a szerző a speciális területeket, amelyekben konkrétan kibontakozhat a tehetség. E területek között jelenik meg a sport is, ahol a képességek fejlesztésével elérhető az átlagon felüli eredmény. Piirto (1994) is a környezet befolyásoló szerepét (környezeti aspektus) hangsúlyozza modelljében, melyből három elemet emel ki. Az otthon, az iskola, és a kultúra, azaz a közösség, melyben a személy él és amely befolyásolja, hogy valóban kibontakozik- e a tehetség. A történelem azonban gyakran mutat olyan példát is számunkra, ahol a környezet bizonyos okok miatt nem képes a gyermek képességeit kibontakoztatni, így a gyermek adottsága nem fejlődhet optimális mértékben. Részben emiatt kialszanak a gyermekben rejlő kiemelkedő képességek. Ezt nevezi Czeizel (1997, 2004) sorsfaktor -nak és erre a gondolatmenetre építve, valamint a korábbi tehetségmodellek erősségeit, illetve hiányosságait alapul véve alkotta meg a 2*4+1 sorsfaktoros talentummodellt (Czeizel, 2003) (3. ábra). A modell négy belső és négy külső tényező köré építi a tehetség kibontakozását segítő, vagy gátló összetevőket. A négy adottságtényező összefonódása és a négy környezeti összetevő hatása mellett a sors jelenik meg, mint befolyásoló tényező, ami érintheti negatívan és pozitívan is a sportoló pályafutását. A modell szerint a sorsfaktor teszi lehetővé, hogy az adottságokból megvalósult tehetség váljon. A sorsfaktort Czeizel három részre bontotta, melynek csoportjai: 15

16 1. Korai halál (biológiai sors), amely nem teszi lehetővé a tehetség megjelenését (ide tartozik az abortusz és a balesetek); 2. Betegségek (önsorsrontás) közé sorolta az életmódot, a káros szenvedélyeket, a nemi bajokat és az öngyilkosságot; 3. Tehetségvesztés, talentumromlás (társadalmi sors), melynek alkotói a szegénység, rossz iskola, háború, bűntény. CSALÁD Iskola Speciális mentális adottságok Általános értelmi adottság Kreativitási adottság Kortárs csoportok Motivációs adottság + SORS Társadalom 3. ábra: Czeizel (2003) 2x4+1 sorsfaktoros talentummodellje A sorsfaktor eredményt befolyásoló szerepe adott, azonban, ha a felosztást vesszük alapul láthatjuk, hogy egyes tényezőkre befolyásunk is lehet. Ilyen például az életmód és a káros szenvedélyek. A káros szenvedélyek például összeegyeztethetetlenek az élsporttal. Hasonlóképpen fontos és befolyásoló tényező - melyre hatásunk lehet - az életmódunk, illetve az egészségtudatos életvitelünk is. Ezekre a tényezőkre való gondos odafigyelés elválaszthatatlan részét képezik a tudatos sportolói felkészülésnek. 16

17 A tehetség összetevői, fogalma A tehetséget sokarcú jelenségnek tekinthetjük, a fogalmat pedig gyűjtőfogalomként értelmezhetjük, melyet a pedagógiai lexikon is jegyez (Báthory és Falus, 1997). Azonban a tehetség fogalmának pontos definiálása problematikus feladat még azok számára is, akik a tehetséggondozás területén dolgoznak, a témát tudományos igénnyel kutatják. A pontos meghatározás nehézségeiből kettőt mindenképp érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy egy meglehetősen komplex fogalomról beszélünk, a másik pedig az, hogy nagyban társadalom-, illetve kultúrafüggő, azaz konvenció kérdése (Bóta, 2002; Gyarmathy, 2003; Herskovits és Gyarmathy, 1994). Magából a definícióból kiindulva, amikor ezt a fogalmat használjuk, átlag feletti képességet vesszük alapul. Ekkor pedig egy személy adott környezetben megnyilvánuló teljesítményéhez viszonyítunk, így társadalmanként jelentős eltérések mutatkozhatnak. A környezettől való függést tovább erősítik a tehetség azonosítása során alkalmazott eljárások is, melyek jelenleg többnyire nem egységesek és nem standardizáltak. Az azonosítási módszerekben szerepelhetnek ugyan standard módszerek is, mint például az intelligencia mérése, azonban ez nem ad elegendő információt minden egyes tehetség megjelenési területhez. További kérdésként merül fel, hogy mennyiségi vagy minőségi képesség különbségekről beszélünk-e, amikor egy tehetséges egyén teljesítményéről van szó. Gyarmathy (1998) szerint erre a kérdésre szinte lehetetlen válaszolni, hiszen nem mérhető egyértelműen ezek megjelenési aránya. Az Amerikai Egyesült Államokban a 70-es évek végéig a tehetséget kizárólag genetikailag meghatározott jelenségnek minősítették, és úgy vélték, hogy a speciális környezeti feltételek biztosítása semmiféle szerepet nem játszik a kiemelkedő képességek kibontakozásában (Gallagher, 1979). Még a 80-as években is e szemlélet uralta a tehetségvizsgálatokat, mára azonban ez jelentősen megváltozott. A tehetség összetevői genetikailag ugyan meghatározottak ezt a véleményt képviseli Renzulli (1978), Mönks és Knoers (1997), Piirto (1999), vagy akár Czeizel (1997, 2000) is ugyanakkor megjelenése és sportban való alkalmazása több egyéb környezeti tényezőtől is függ. A téma kifejtésében kérdésként merülhet fel, hogy egy-egy képesség magas színvonalú megléte miként viszonyul a tehetség definíciójához, illetve annak alkotóelemeihez. Magyarázatként Marland (1972a) két fogalmat használt. Az angol szaknyelvben fellelhető gifted kifejezés jelenti az általános tehetséget, amely adott 17

18 tevékenység közben tör felszínre, ilyen lehet például a sport. A talented kifejezés pedig a speciális tehetségre utal, amikor már a speciális környezetben, például egy sportágban jelenik meg a kiemelkedő képesség. Spearman (1927), Gardner (1983, 1991) és Harsányi (2000) szerint azonban nem lehet általában tehetségesnek lenni. Megítélésük szerint minden tehetség kötődik valamilyen képességhez és megjelenési területhez. Ilyen megjelenési terület lehet az iskolai környezet vagy a civil élet is. Többen ez alapján különböztették meg az iskolai és a kreatív (produktív) tehetséget (Marland, 1972b; Renzulli, 1978, 1994; Siegler és Kotovsky, 1986). Általánosan elfogadott, hogy az iskolai tehetség iskolás korban, iskolai keretek között vizsgálható, míg a produktív tehetség felnőttkorban teljesedik ki. Az iskolai tehetség a tudás fogyasztója, a kreatív, produktív tehetség pedig a tudás alkotója. Gyakori probléma, hogy a kreatív gyermekek sokszor nem ismerhetők fel iskolai körülmények között, ott akár deviánsan is viselkedhetnek, és tehetségük az iskolai tevékenységen kívül fedezhető csak fel (Renzulli, 1996). Révész (1918) komplex képződményként említi a tehetséget, mely négy hajlamon alapul. Az egyik hajlam az intelligencia, az átlagon felüli értelmi képesség, a második a tehetség iránya, mint például a művészet, a tudomány, mely kivételes specifikus szellemi képességet igényel. Az intuíció, melyet ma kreativitásnak nevezünk a harmadik hajlam és végül a gyermek szellemi magatartása, akaratereje a negyedik. Érdemes még megemlítenünk Czeizel (2003) gondolatait, aki a magyar nyelv sokszínűségére hivatkozva tartalmi különbséget tesz tehetség, talentum és géniusz között. Tehetségnek azt nevezi, akiben potenciális lehetőség rejlik valamelyik átlagon felüli képességének a kibontakoztatására. Talentum szerinte az, akinek sikerült kibontakoztatnia képességét és kivételes teljesítményben realizálta azt, géniuszok pedig azok, akik a kivételes talentumok között a legnagyobb teljesítményt érik el. A nemzetközi szakirodalomban is találunk ilyen megkülönböztetést. Landau (1980) például a képesség, tehetség és zsenialitás szintjét különbözteti meg A sporttehetség vizsgálatok, a sporttehetség fogalma A tehetségvizsgálatok fejlődésével jól elkülönültek azok a területek, amelyben a kiemelkedő képességű egyének képességeiket megmutathatták. A 80-as években egyre világosabbá vált, hogy nem lehet valaki mindenben kiemelkedő, képességei által inkább 18

19 valamilyen tevékenységcsoportban lehet sikeres. A sporttehetség vizsgálatok szempontjából a Gagné (1999) által kidolgozott differenciált adottság és tehetség modell (4. ábra) jelentősége számottevő. A modell tisztázza a tehetség-sporttehetség kutatással kapcsolatos kérdések jelentős körét, megfelelően strukturálja a tehetség kibontakozásának külső és belső tényezőit, emellett számos fogalmat is tisztáz. 4. ábra: Gagné (1999) által kidolgozott differenciált adottság és tehetség modell A szerző öt alapvető adottságot különböztet meg (intellektuális, kreatív, szociális érzékenység, motoros és egyéb adottság). Az adottságok fejlődésének lehetősége és megnyilvánulásának mértéke az egyén genetikai meghatározottságától függ. A tehetséget egy szisztematikusan és rendszeresen fejlesztendő képességnek, tudásnak véli. Meghatározása alapján a tehetség fokozatosan fejlődik ki az öröklött hajlamok képességekbe történő transzformálása által. A modellben a tehetség kibontakozása, majd gondozása tanuláson, edzésen és gyakorláson alapszik. A fejlesztés, fejlődés folyamatát elősegíthetik, vagy gátolhatják egyrészt az intraperszonális tényezők, mint a 19

20 fizikai és pszichés felkészültség, másrészt az interperszonális és környezeti tényezők, mint a mikro- és makrokörnyezetünkben élő emberek, vagy a felkínált lehetőségek, találkozások, programok, események. Gagné (1991) elkülöníti a természetes képességeket és a módszeresen fejlesztett képességeket, amelyet a területhez tartozó szakemberek végeznek. Ez alapján különbséget tesz az átlag feletti képességgel rendelkező tehetség és a valamely területen átlag feletti teljesítményt nyújtó tehetségek között. Gagné (1999) szerint az adottságok egyik alkalmazási területe a sport, ahol a motoros adottságok (erő, koordináció, állóképesség, hajlékonyság) a sport területén bontakozhatnak ki az edzés, mint fejlesztési folyamat által. A sportolók tehetségfejlesztésének aspektusából ez egy olyan jelentős modell, amely globálisan közelíti meg a tehetség összetevőit, feltárja a tehetség kibontakoztatásának területeit és hangsúlyozza a sportot, mint a kiemelkedő adottságok egyik lehetséges megjelenési színterét. Fleishman (1972) szerint a pszichomotoros tehetség az általános tehetség fogalmánál szűkebb körű, ám megjelenési területei hasonlóképpen sokfélék. Ezen területek az általánosan vett sporttehetség fogalmából differenciálódnak, azonban mára már sportáganként eltérő jellemzői vannak. Gabler és Ruoff (1979) értelmezése szerint az a személy tehetséges a sportban, aki meghatározott életkori szakaszokban olyan testi, pszichikai sajátosságokkal és feltételekkel rendelkezik, amelyek a véletlenszerűnél erősebben valószínűsítik a későbbi magas szintű teljesítményt a választott sportágban. Nagy (1973) és Nádori (1981) a tevékenységre és a teljesítményre összpontosítanak meghatározásukban. Véleményük szerint a tehetséges sportolót társaitól az különbözteti meg, hogy ugyanazon munkavégzés mellett eredménye látványosabb, illetve a terhelést jobban bírja, rövidebb idő alatt regenerálódik, a mozgástanulás során a technikai elemeket gyorsabban elsajátítja, és ezeket jobban alkalmazza. A megfogalmazás lényegében azt jelenti, hogy a tehetségesek jelentősen rövidebb idő alatt tanulják meg a technikai elemeket, mint társaik, ezáltal technikai felkészültségük hamarabb eléri az optimális szintet. Egy átlagon felül terhelhető versenyzőnek a jó testfelépítés alapot adhat,a jó eredmény elérésének lehetőségére. Rókusfalvy (1985) hozzáteszi, hogy a tehetséges sportoló téthelyzetben az adott feladatot, illetve szituációt kiválóan oldja meg, szívesebben vállal magasabb kockázatot és magabiztosabb is. 20

21 Harsányi (2000) komplexen értelmezi a sporttehetséget. Szerinte az tehetséges, akinek egészségi állapota, pszichikai, élettani, antropometriai, motorikus és szociális adottságai kiemelkedők. Ezen tulajdonságok szerinte a fejlődés és érés egyes szakaszaiban olyan színvonalúak, és a felkészülési szakaszokban olyan iramban fejlődnek, hogy megfelelő edzéstevékenység mellett csúcsteljesítmény és siker eléréséhez vezethetnek. Child (2004) szerint a tehetséges egyén valamilyen tevékenységben, vagy tevékenységkomplexumban az átlagosnál magasabb szintű teljesítményre képes. A tehetség további jellemzője a jó küzdőképesség, mely mindig jelen van a problémamegoldásban. Azonban véleménye szerint bárhogyan is fogalmazzuk meg a tehetséget, minden esetben lényeges a megfelelő környezeti és társadalmi támogatás is a képességek felszínre jutásához. Nagy (1973) a ritmusérzéket kiemelkedő fontosságúnak tartja a sporttevékenységben. Véleménye szerint a jó ritmusérzék a pszichomotoros tehetség egyik alapvető követelménye, mely minden sportág űzésének feltétele. A szerző kifejti, hogy a sportoló tehetségét legalább egy évi edzés után lehet csak megállapítani, és több tényezőt is említ, amelyek megkülönböztetik a tehetséges sportolót a kevésbé tehetségestől, vagy az átlagos képességűektől. Frenkl (2003) szerint a sportteljesítmény humán teljesítmény. A sport az egész embert, mint bio-pszicho-szociális lényt érinti, így a tehetség kérdését ebben a komplexitásban kívánatos megközelíteni. A sportteljesítmény szellemi, művészi igényeket is támaszt, azaz olyan tevékenységről van szó, amely a fizikai tulajdonságok, illetve az ember, mint biológiai lény által meghatározott. Ehhez kapcsolódóan Mészáros és Zsidegh (2002) az élversenyző fő jellemzőit foglalta össze, melyek szerintük a kiemelkedő általános és speciális motorikus teljesítőképesség, az ügyesség, a mentális képességek, a taktikai és technikai repertoár átlagon felüli szintje és az edzések, valamint a versenyek terhelésének elviselését segítő pszichológiai alkalmasság A sporttehetség-gondozás, a tehetségfejlődés szakaszai A tehetséggondozás folyamatával kapcsolatban eltérő nézetek alakultak ki, mely érinti a tehetséggondozás időtartamát, a felkészítési metodikákat és a különböző szakaszok céljait is. Egyes nézetek szerint a tehetséggondozással kapcsolatos vizsgálatok nem 21

22 voltak érzékenyek a változásokra az elmúlt évtizedekben (Durand- Bush és Salmela, 2001) és nem sokat fejlődtek. Számos kutató felnőtt versenyzők életútvizsgálatával, valamint korábbi interjúk elemzésével vizsgálta a tehetséggondozás kérdéseit (Carlson, 1988; Donelly, 1993; Ericsson és mtsai, 1993; Gould és mtsai, 2001; Hill, 1993; Stevenson, 1990). Más kutatók fiatal, tehetséges sportolókat, edzőiket és szüleiket kérdezték a tehetségfejlődéssel kapcsolatban, vizsgálatukban elsősorban a fejlődés szakaszait és befolyásoló tényezőit kutatták (Brettschneider, 1999; Csikszentmihalyi és mtsai, 1993; Parker, 1996). A kutatási eredményeket összegezve elmondható, hogy nagy valószínűséggel nem lehet sikeres a sportban az, aki nem örökölt valamilyen területen átlagon felüli képességet, azonban az is világos, hogy ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele a kiemelkedő teljesítménynek. Abban szintén megegyeznek a különböző álláspontot képviselők, hogy az adottságok képességbe történő integrálódásához tanulási, felkészülési folyamatra van szükség. Harsányi (1990b) szerint ez a folyamat akár 8-10 évig is eltarthat. A biológiai alapokra, adottságra épített sokoldalú fejlesztés megteremtését a versenyző környezete biztosítja, melyben kiemelkedő szerepet kap a család, a pedagógus és az edző (Istvánfi, 2005). Hasonlóképpen egyetértés van a tekintetben is, hogy ez hosszú folyamat, azonban a tehetségvizsgálatok két jelentős képviselője - Bloom (1985) és Côté (1999) - mégis eltérően vélekedik a tehetségfejlődés lépéseiről, a lépések fő céljáról és tartalmáról. Mindkét kutató három szakaszt nevezett meg a tehetséggondozás folyamatában, ezek azonban más-más tartalmi jelleget hangsúlyoznak. A szakaszokhoz nem tartoznak konkrét életévek, - mivel ezek sportáganként eltérnek - csak alapelvek. Bloom (1985) és munkatársai longitudinális vizsgálat keretei között vizsgáltak 120 tehetséges sportolót, zenészt, művészt és kutatót. Eredményeik alapján azt a következtetést vonták le, hogy a tehetség kialakulásában a fejlesztő folyamatnak nagyobb szerepe van, mint az öröklött adottságoknak és a kiemelkedő eredmény emiatt nem lehet a sors ajándéka. A fejlődéshez a szakaszoknak egymást követve és egymásra épülve kell kialakulnia. Bloom (1985) kezdeti szakasznak (stage of initiation) nevezi a sporttal való kapcsolat első lépéseit. Ekkor a sportolás elsősorban játékos mozgásformát jelent, játék 22

23 és szórakozás jellemzi a tevékenységet. Éppen ezért ebben a szakaszban kiemelkedő jelentőségű a szülők és az edző szerepe. A család anyagi és erkölcsi támogatásának jelentősége szintén fontos, ugyanis a korai életkorban e nélkül a fiatal nem kerülhet kapcsolatba a sporttal. A második fázis a fejlődés szakasza (stage of development), melyben az edzések jellege komolyodik, az edzésidő megnő, valamint megkezdődik a sportági szakosodás. Ebben a fázisban kerül bevezetésre a versenyzés, mely egy teljesen új jelleget ad a sportolásnak. A tökéletesedés szakaszában (stage of perfection) a sportági döntéshozatal egyre inkább a sportoló hatáskörébe kerül, a szülő és az edző irányító szerepe lecsökken. A sportoló öntudatosabb lesz, figyelme ebben a fázisban egyértelműen a sporttevékenységre és a maximális sportteljesítményre irányul. Côté (1999) az elméleti kereteket kvalitatív kutatás keretében kísérelte meg továbbfejleszteni, különösen a család tehetségfejlődési folyamatban betöltött befolyásoló szerepét vizsgálva, mely alapján Bloomhoz hasonlóan három szakaszt nevezett meg. Az első jelentős szakasz a szoktatás évei (sampling years), ami részben hasonlít Bloom első szakaszához. A hasonlóság a szülők hangsúlyos szerepére és a mozgás játékos jellegére vonatkozik, itt a cél azonban, hogy a fiatal minél több sportágat kipróbáljon, amely segíti a számára legmegfelelőbb tevékenység kiválasztásában. A második szakaszt Côté a specializáció éveinek hívja (specializing years), amelyben a sportoló nem csak egy sportágban fejleszti tovább képességeit, hanem esetlegesen több, jellegében egymáshoz hasonlító sportágban is. A képzés a továbbiakban a választott sportágra irányul, alapos sportágspecifikus képességfejlesztéssel. A befektetés évei (investment years) során a korábbinál lényegesen több és intenzívebb edzésmunkát végeznek a sportolók, itt már a sportági gyakorlás áll a teljesítmény középpontjában, melyhez nélkülözhetetlen a sportoló elhivatottsága és belső motivációja. Côté (1999) munkája jelentős, hiszen hangsúlyozza a környezeti tényezőket, mely befolyásolja a fejlődés minőségét és ütemét Az öröklés szerepe a tehetségfejlődésben Az öröklött tényezők és a környezet szerepét tekintve a mai nemzetközi szakirodalmat két elméleti irányzat uralja (Baker és Horton, 2004; Ericsson, 1993, 1994). Ebben a fejezetben azon elméletek kerülnek bemutatásra, melyek a tehetség elsődleges 23

24 meghatározó tényezőjeként az öröklést említik. A környezeti tényezők fontosságát (Ericsson, 1993) említő szakirodalmat egy későbbi fejezetben elemezzük. Baker és Horton (2004) a tehetség meghatározásakor elsődleges és másodlagos befolyásoló tényezőket említ. Az elsődleges faktorok közvetlen hatást gyakorolnak a teljesítményre és tartalmazzák mindazon elemeket, melyek javítják a sportoló teljesítményét. Ezek között említik a velünk született adottságokat, az edzést és a pszichológiai jellemzőket, melyek dominánsan felelnek a sportoló tehetségének kialakulásáért. Emiatt e három összetevőt komplexen kell figyelembe venni a kiválasztás és a tehetséggondozás folyamatában. A velünk született adottságok, melyek genetikailag meghatározottak szükségesek a teljesítményhez, a teljesítmény elérés folyamatára hatnak, és befolyásolják az eredményességet is. Ide tartoznak a motoros képességek mellett a sport szempontjából fontos mentális és kognitív tényezők is (Rankinen és mtsai, 2001, 2002). A genetikai tényezők által befolyásolt jegyekhez tartozik továbbá a testalkat is, hiszen sportáganként eltérő testfelépítésű sportolók lehetnek sikeresek. A jelentősebb genetikai kutatások körét két csoportra oszthatjuk, melyek elsősorban az iker- és családvizsgálatok alkalmával alakultak ki. Az egyik csoportba a Bouchard és munkatársai (1995) által végzett úgynevezett HERITAGE (HEalth, RIsk factors, exercise Training, And GEnetics), azaz öröklés vizsgálatok tartoztak, melyek az egészséget, a rizikófaktorokat, a sportot és a genetikai jellemzőket vizsgálták. A teszt további jellemzője, hogy a genetika hatását vizsgálja az egészség és a motoros képességek szempontjából. A másik csoportba a MISTRA (Minnesota Study of Twins Reared Apart) vizsgálatok tartoznak (Bouchard és mtsai, 1990). Az elemzések némiképp eltérnek a HERITAGE vizsgálatoktól, hiszen itt a pszichológiai tényezők teljesítményben betöltött szerepe is hangsúlyos. A HERITAGE vizsgálatok eredményei jelentős továbblépést jelentettek a téma kutatásában. Megállapításra került, hogy több tényezőnek van szerepe a magas szintű teljesítményben, melyekre a genetikailag meghatározott tényezők hatással vannak (Wilmore és mtsai 2001). Például a cardio-respiratorikus funkciók közül a maximális aerob kapacitás (Bouchard és mtsai, 1998), a sub-maximális aerob kapacitás (Pérusse és mtsai, 2001), a nyugalmi vérnyomás (Gu és mtsai, 1998), és a nyugalmi pulzus (An és mtsai, 1999) is, de ezek mellett talán még fontosabb megállapítás az, hogy a sportoló 24

25 felkészítése közben genetikai korlátok érvényesülnek a mindennapos edzések során is, melyek befolyásolják a végső teljesítményt (Bouchard, 1999; Rice és mtsai, 2002). Ezek a megállapítások pedig egyértelműen jelzik, hogy az egyének közötti különbségeket érdemes a sportági követelmények szempontjából figyelembe venni, hiszen látjuk, hogy ha csak a cardio-respiratorikus rendszert vesszük alapul, akkor is lényeges determináló tényezőket találunk. Ahol ennek a funkciónak jelentős szerepe van a teljesítményben, mint például az állóképességi sportágakban, magas szintje lényeges előnyt jelenthet. A kutatók a MISTRA vizsgálatok után szintén arra a következtetésre jutottak, hogy a géneknek döntő szerepe van az egyének közti különbségek kialakulásában, mely a pszichológiai tényezők különbözőségére is vonatkozik. Az általános intelligencia (Bouchard, 1997), az önzetlenség (Keller és mtsai, 1992), a munkavégzéssel való elégedettség (Arvey és mtsai, 1989), és más személyiségjellemzők (DiLalla és mtsai, 1996; Tellegen és mtsai, 1988) a genetikai faktorokhoz kapcsolódnak. A HERITAGE és a MISTRA vizsgálatok számos új és hasznos eredményt közöltek, azonban maradtak olyan területek, ahol ezen kutatási eredmények alapján nem lehetett minden kérdést megválaszolni (Baker és Horton, 2004). Problémát jelent ugyanis a vizsgálatok eredményeinek az összes sportágra történő általánosítása és kiterjesztése a sportági jellemzők, specifikumok figyelembe vétele nélkül. Ezen különbözőségek miatt érdemes a vizsgálatokat kiterjeszteni és érvényességüket sportáganként, vagy legalább sportág típusonként ellenőrizni. Baker és Horton (2004) a genetikai tényezők mellett az edzést is az elsődleges befolyásoló tényezők között említi, ugyanakkor jelentősége már kisebb, mint a genetikai tényezőknek. Baker és munkatársai (2003a,b) szerint az edzés akkor lehet igazán eredményes, ha a sportoló a megfelelő genetikai alapokkal, azaz a magas szintű teljesítményhez szükséges adottságokkal rendelkezik. Az adottságok színvonala és az edzés együttesen hathatnak a fejlődés irányába. A korábbi szakirodalomban említett vizsgálatok eredményeit, miszerint az edzésnek önmagában is elégséges hatása van, nem ismerik el teljesen, hiszen a felkészülés során az edzésen kívül más-más felkészülési metódusok is alkalmazásra kerülnek, melyek pozitívan hatnak a felkészülésre (Baker és mtsai, 2003a; Deakin és Cobley, 2003). A kutatások eredményeként az is kiderült, hogy a magasabb szinten teljesítő sportolók esetében ez 25

26 hatványozottan jelentkezik. Például számos csapatsportágban (kosárlabdában, tollaslabdában, gyeplabdában) a válogatott versenyzők lényegesen több időt töltöttek videó-elemzéssel, illetve taktikai megbeszélésekkel, mint az alacsonyabb szinten lévők (Baker és mtsai, 2003b). Ezen okok miatt a szerzők az edzés elégségességét önmagában nem fogadják el. A magas szintű teljesítés és az arra való felkészülés folyamatában a pszichésmentális tulajdonságoknak is befolyásoló szerepe van, amely szintén az elsődleges faktorok között kerül említésre. A szakirodalom egységes abban, hogy a sport egy specifikus terület, így speciális pszichés irányultság szükséges hozzá. Empirikus kutatások eredményei is alátámasztják, hogy a pszichológiai faktorokat jelentőségük miatt vizsgálni érdemes, hiszen a kiválasztásnál a későbbi eredmény bejóslását nagyban segíthetik (Orlick és Partington, 1988; Smith és Christensen, 1995). A pszichológiai összetevők azonban sportolónként jelentősen eltérnek és a tehetséges versenyzők egyedi pszichológiai tulajdonságokkal is rendelkeznek. A pszichológiai jellemzők alapján a sportágak között is különbségek vannak, hiszen az egyes sportágak eltérő személyiségű, tulajdonságú sportolókat igényelnek (McCaffrey és Orlick, 1989; d Arripe-Longeville és mtsai, 1998). Hasonlóság a sportágakban, hogy mindenképpen magas szintű motiváció szükséges a sikerhez (Singer és Orbach, 1999). A motivációt már régóta elemzik a pszichológiai kutatások, mely alapján különböző elméletek alakultak ki, úgy, mint teljesítménymotiváció elmélet (Nicholls, 1984; Duda, 1992), önhatékonyság elmélet (Treasure és mtsai, 1996; Bandura, 1997), tulajdonság-elmélet (Biddle, 1993) és szándékelmélet (Deci és Ryan, 1991). Az elméletek a motivációt más-más szempontok alapján közelítik meg, azonban egységesek abból a szempontból, hogy e nélkül az élsport nem létezhet. Baker és Horton (2004) szerint a másodlagos tényezők már kisebb hatással bírnak a teljesítményfejlődésre, ugyanakkor hiányuk meggátolhatja a tehetség maximális kibontakozását. Ide a család szocio-kulturális tényezői és az olyan háttértényezők tartoznak, mint például az edzés helyszíne, az irányítás jellege és formája, valamint az eszközök és a szakembergárda jellemzői. A család szerepe ebben a fejezetben csak említés szintjén kerül elő, később részletesen foglalkozunk vele, hiszen a család anyagi és erkölcsi támogató szerepe jelentősen befolyásolja, hogy valaki valóban eléri azt az eredményt, amelyet adottságai lehetővé tennének. 26