MUNKANÉLKÜLISÉG, HITEL, ORSZÁGÉPÍTÉS

Átírás

1 MUNKANÉLKÜLISÉG, HITEL, ORSZÁGÉPÍTÉS A tervszerű nemzetgazdaságban a pénz nem lehet öncél, - mint jelenleg - hanem csak eszköz, amely a nemzet érdekeit kell, hogy szolgálja. Ennél fogva a pénz és hitelszervezet nem lehet magánegyének önkényére bízva. A pénz és hitelszervezet a termelés egyik legfontosabb tényezője, amelynek irányítása óriási hatalmat jelent, sokszor nagyobbat, mint a politikai hatalom. Ez tehát csak az állam vezetőinek irányítása alatt állhat. A hitelnyújtásnál eddig kizárólag a kölcsönadó haszonszerzése volt a fő szempont. Az új nemzetgazdaságban ez csak másodsorban jöhet figyelembe. Az első és legfontosabb célja a hitelnek a gazdasági élet fejlesztése kell, legyen. Éppen ezért a Nemzeti Front magyarszocializmusa gazdaságpolitikai célkitűzéseinek tengelyébe a hitelkérdést állította. A hitelt, amely a nemzet magasabb céljainak szolgálatába állítva alkot, fejleszt és épít, s becsületes karéj kenyeret juttat a dolgozó millióknak. De a fejlődés, a nemzeti előbbrejutás legnagyobb akadálya a dolgozók kiuzsorázása, ha a hitelt nyújtó tőke nemzetietlen, öncélú, s ha legfőbb törvénye, célja csak a mohó profithajhászás. Vágó Pál dr. munkája a jelenlegi kölcsöntőke legsötétebb, legbűnösebb üzelmeire mutat rá és felfedi az ezeknek az üzelmeknek szolgálatában az áltudósok és a bérsajtó útján a köztudatba szinte beidegzett tévtanoknak valótlanságát és káros voltát. A Nemzeti Front magyarszocializmusának fegyvere az eszme s az azt hirdető könyv. Ez a fegyver, ez a könyv - úgy érzem - messze hord és telibe talál. Salló János Előszó Az élet lényege a mi jelszavunk: Harc! És aki ebben helyét megállani és győzni akar, annak önmagában kell legyőzni a győzelem erkölcsi akadályait: a közönyt, a tudatlanságot, a lustaságot, a gyávaságot és a kishitűséget! Aki lelke mélyén a magyar feltámadás magasztos eszményét, a revíziót el nem adta, annak tudnia kell, hogy a revízió az eszmék revíziója, a belső győzelem a revízió erkölcsi akadályain! A koreszmék e nagy revíziója a magyarszocialista mozgalom lényegében a szocializmus reformja, annak magyar értelmezése: a magyar tömegek erkölcsi és anyagi felvirulásáért tudással és önfeláldozással folytatott gazdasági és erkölcsi szabadságharc! Ezért, ha a magyarszocializmus lényegét és célkitűzéseit tisztán akarjuk látni, első dolog, hogy a szocializmus magyar értelmezéséről beszéljünk. Mi a szocializmus? A munka becsületéért, a munka erkölcsi és anyagi jutalmáért folytatott harc. Minden szociális küzdelem e harccal áll és bukik; Minden szociális haladás mértéke az a siker, amellyel a legnagyobb célkitűzését megoldani képes; Minden szociális mozgalom létfeltétele attól függ, hogy képes-e kivívni az emberi munkának azt az anyagi és erkölcsi jutalmát, amelyet az illető munkaszolgálat a társadalom számára megér. Sem próféták, sem lánglelkű államférfiak nem voltak képesek az emberi nemet az általános jólét és kultúra magasabb fokára emelni mindaddig, amíg a munka szentségét a fizikai rabszolgaság intézménye becstelenítette meg, és amíg a közhasznú munkaszolgálat homlokán a szégyenbélyeg, nem pedig a munka méltósága ragyogott.

2 Bajtárs! Ha az élet keserű harcában egyszer odajutsz, hogy kereseted nem elég a fűtött szobára és felveted magadban a kérdést, hogyan lehetséges, hogy munkádért éhbér a jutalom, látni fogod, hogy ez csak ott és akkor lehetséges, ahol az után a száraz kényér után, amelyet már visszautasítani készülsz száz és száz olyan kéz nyúl, amelynek munkaalkalom hiányában annyija sincs, mint neked! Ezzel megérkeztünk minden társadalmi nyomorúság kútforrásához; a munkanélküliséghez. Munka nélkül nyomorgó széles társadalmi rétegek haldokló vagy halott szerv a társadalom testén, mely az egészséges szerveket is megmérgezi és ezzel a nemzet egyetemének létét veszélyezteti. A magyarszocializmus a munkanélküliség levezetéséért vívott harccal áll és bukik! A munkanélküliség: nemzethalál A nemzetközi láthatáron tornyosuló viharfelhők ólomsúllyal nehezednek lelkünkre. Nyugaton és Keleten a háború halál-angyala tombol. A földkerekség népei a lázas fegyverkezés versenyében állanak. Lelkünket feszült várakozás tölti el és úgy érezzük, hogy életképesen csak erős nemzetek kerülhetnek ki a bekövetkező küzdelemből. E történelmi helyzetben kétszeres súllyal esik tehát latba a nemzet szervezetében jelentkező minden társadalmi és gazdasági betegség. A magyar tömegnyomor kútforrását felfedni és azt gyógykezelni a korszellem sürgető parancsa. A világháború utáni Európa történelmet alkotó vezéregyéniségei hozzáfogtak a nagy háború tapasztalatainak állampolitikai hasznosításához. Minden egészségesen előretörő nép közszellemében a döntő mérkőzésre való nevelés és a gazdasági felkészülés célkitűzése érvényesül. A szociális államokká izmosuk nemzetek minden gazdasági és erkölcsi erőtényezője egyetlen közös feladatot: a nemzeti munkakifejtés maximumát szolgálja. A nemzetépítő munkának ezen Európa-szerte gyorsuló ütemében minden elveszett munkaóra a magyar jövő legnagyobb veszedelme. Az elveszett munkaórák tömegjelensége, a munkanélküliség pedig a legnagyobb szerencsétlenség, mely nemzetünket politikai függetlenségének, vagy területének elvesztésén kívül érheti. A munkanélküliség szellemi és erkölcsi halál. Mint szociális és tömegjelenség a nemzet elaljasodásának folyamata, mely a nemzet erkölcsi és anyagi értékösszességének, az államnak összeomlásához vezet. Ezért a korszerű nemzetépítő munka állampolitikai célkitűzései tengelyében a munkanélküliség leküzdése áll. Ezért a magyarszocialista küzdelem diadala is egyes-egyedül e feltételben van megadva: Képesek vagyunk-e tudományos szabatossággal megjelölni és keresztülvinni azokat a reformokat, azokat az eszközöket, amelyekkel a munkanélküliség eltüntethető, amelyekkel a nemzet a maximális gazdasági és katonai erőkifejtés állapotába hozható? Ez itt a kérdés! Ez a kérdés számunkra: Lenni vagy nem lenni! Magyarországon a munkanélküliség pontos statisztikáját nem ismerjük, annál súlyosabb statisztikai adatok állanak azonban rendelkezésünkre a jövedelemeloszlások beteg aránytalanságairól, mely adatokat közbevett értelemben mégis a munkanélküliség jellemzőinek tekinthetjük, mert ezek azt igazolják, hogy a nemzet óriási hányada vagy egyáltalán nem jut munkához, vagy munkájáért a munkapiac túlkínálata következtében olyan javadalmazásban részesül, mely még kielégítő táplálkozásához sem elégséges. A legnagvobb nemzeti veszedelem, hogy az eljövendő harc sorkatonaságát szolgáltató 3.7 millió fajmagyar paraszt, a magyar társadalom 43 %-a az agrár proletárok bizonytalan, egy teljes nemzeti

3 megsemmisülést előidézhető helyzetében van, melyben egy alföldi földmunkás család napi tiszta keresete az 1 P-t alig éri el, de a nemzet 80 %-ának, azaz 7.2 millió embernek évi átlagos jövedelme sem több, 275 P-nél. Az évi első félévi statisztika adatai Budapesten a házasságkötések, születések számának további csökkenését és ezzel szemben a halálozások további emelkedésének vigasztalan képét mutatják. Csökkentek a fogyasztási adók bevételei is, jeléül annak, hogy Magyarországon a nagyipari konjunktúra kérkedően hangoztatott javulásának frivol ellentétéül a népszövetségi csődtömeg-gondnok R. Taylor vállveregető elismerése mellett a tömegek életszínvonala tovább romlik. Lehetséges-e ezen segíteni, lehetséges-e ebben az országban minden dolgozni akaró és tudó embert közhasznú munkabiztosította emberséges megélhetéshez juttatni? A segítség lehetséges! Már a józanész mindenki által ismert szava is amellett tanúskodik, hogy ezen az állapoton segíteni igenis, hogy lehetséges. Mert megcáfolhatatlanul igaz, hogy olyan országban, mint a mienkben, amelyben jelentős termés feleslegek vannak, amelyeknek külföldre szállítása nekünk súlyos gondot okoz, sőt sok esetben lehetetlen is, de hol egyúttal rendkívül sok munkafeladat is van, mégpedig sok olyan, melynek elvégzéséhez minden anyag és munkáskéz itthon található, azaz külföldi devizák beszerzésétől nem függ, mint például vízi és országutak építése, erdősítés, telepítés, talajjavítás, tagosítás, vízszabályozás, öntözés és tüdővész melegágyainak az egészségtelen alföldi lakóházak kicserélése egészséges ujjakkal stb. Ilyen országban nem volna szabad, hogy akár csak egyetlen egy éhező munkanélküli olyan ember legyen, aki dolgozni tud és dolgozni akar. És ha ez nincsen így, aminthogy sajnos nincsen, akkor kétségtelen, hogy az ország gazdasági életében, gazdasági szervezetében alapvető hiba van, amelyet onnan ki lehet, és ki kell küszöbölni! És ez a hiba a gazdasági életünkből a Nemzeti Front programja 15-ik pontjában kimondottak teljesítésével küszöbölhető ki, mely így szól: Követeljük a hitelnyújtás és a hitelszervezetek állami irányítását, a kamatuzsora megszüntetését! A tőke nem lehet öncél Előző fejezetünk azon állítása, hogy a magyarországi tömegnyomor és munkanélküliség a Nemzeti Front 15-ik programpontjának megvalósításával elkerülhető, nem elmélet, hanem valóság. Előttünk Itália és a Harmadik Birodalom nagyszerű példái mutatják meg, hogyan volt lehetséges egyedül a hitelélet állami befolyásolásával, korszerű adópolitikával, tisztán ezen országok belső erőtartalékai mozgósításával a nemzetközi arany igénybevétele, külföldi kölcsönök nélkül is a munkanélküliség levezetésére alkalmas nagyméretű gyümölcsöző közmunkákra fedezetet teremteni anélkül, hogy ezen hitelüzletek - mint azok hazai érdekelt ellenzői állítják - inflációt és a hitelélet összeomlását eredményezték volna.

4 A magyarszocializmus alapvető tanítása szerint a közhasznú munkával biztosított megélhetés a népállam minden tagjának az élethez való természetes joga. Felfogásunk szerint munkát adni az államnak éppen olyan kötelessége, mint a nemzet fiainak az életét megvédelmezni. Az állam e feladatának legjobban az esetben felel meg, ha gondoskodik arról, hogy az ország minden rendelkezésére álló termelő eszköze, földje és erőforrása azon legjobb időkihasználással és legnagyobb gazdaságossággal állíttassák a termelő munka szolgálatába, melynél a legutolsó munkaképes és munkára hajló kéz is megkapja az emberi szervezet túlerőltetése nélkül is elvégezhető napi munkafeladatát. Műszaki nyelven szólva valamely ország gazdasági élete a jólét legnagyobb fokát ugyanolyan feltételek mellett éri el, mint bármely nagyüzem, nevezetesen ha gépi berendezései teljes töltéssel, legnagyobb órakihasználással dolgoznak és a belső ügykezelése - adminisztrációja - a legkisebb ellenállás elve szerint, a legegyszerűbben történik. Ha valamelyik ország gazdasági rendje a tömegnyomor, a fajpusztulásnak és pangásnak az előző fejezetben ecsetelt vigasztalan képét mutatja, ott a legsürgősebben érvényesíteni kell a szocializmus korszerű felismerését, mely szerint a tőke egyesek kezén nem lehet öncél, hanem ellenkezően, minden tőke birtoklása kötelezettséget jelent annak tevékeny közérdekű hasznosítására. Ha valaha igaz volt e felismerés, úgy kétszeresen igaz ez napjainkban, az úgynevezett autarchikus, vagyis önellátó államgazdasági rendben, amelyben a tőkeképzés, iparvállalatok alapítása és az ezekből folyó busás haszon nem az úttörő találékonyság, nem az alkotó lángelme, hanem bizonyos faji kapcsolatok nyújtotta kitűnő összeköttetések eredménye, melyekkel az iparalapítók hitelkedvezményeken kívül vám és egyéb állami kedvezmények formájában valóságos nemzeti ajándékot kapnak monopóliumok formájában a gazdasági élet bizonyos területeinek kiaknázására. Ha például azt látjuk, hogy Magyarországon a vámvédelem következtében a textilgyártmányok ára az 1913-as árszinthez képest %-kal emelkedett, a cement és mész ára %-kal, ha a vámvédelem 256 kartellnek adott módot a gazdasági élet minden mozzanatát megadóztatni, akkor egészen kétségtelen, hogy azok a hatalmas vagyonok, amelyek ma az ipar és kartellvezérek kezére gyűltek össze, szintén állami beavatkozás eredményei, és így teljesen indokolt és méltányos, hogy az állam ezeket a vagyonokat kényszerítő nemzeti érdekből ugyancsak állami beavatkozással a gazdasági ésszerűség határain belül a nemzet egyetemes érdekei szem előtt tartásával igénybe is vegye. A magyarszocializmus a magántulajdon elvét csak azzal a feltétellel és oly mértékben ismerheti el, ameddig a magántulajdon nem nő a gazdasági élet folyamatát megbénító, öncélú hatalmi eszközzé. A gazdasági élet ütemének fokozására végre meg kell valósítani a nagyjövedelemnek komoly progresszív megadóztatását, a kényszer-kölcsönt, ezzel szemben minden gazdasági vérkeringést gátló, tehát antiszociális adónemek - elsősorban a fogyasztási adóknak - korlátozását, az árdrágító kartelldiktatúra és kamatuzsora megrendszabályozását. Lényegében kényszerkölcsönnek tekinthető az állami hitelnyújtásának azon módja, amellyel Itália és a Harmadik Birodalom nagyszabású és gyümölcsöző közmunkákat a költségvetésben fedezett kincstári jegyekkel és részben az e célból kibocsátott papírpénzzel fizették. Az as évek elején nálunk megindított úgynevezett takarékossági pénzpolitikával homlokegyenest ellentétben - amelynek minden finánc bölcsessége az amúgy is vérszegényen adagolt közmunkák beszüntetésébe, és a közalkalmazottak fizetésének leszállításában nyilvánult meg - Mussolini, Hitler, de még Roosevelt is az állampolgári feladatáról megfeledkezett nagytőke drákói megrendszabályozásával, progresszív adókkal, egy mesterien irányított propagandának a közbizalmat megszilárdító, az áldozatkészség szellemét fokozó hatásával, de

5 főként az állami hitelnyújtás ismertetett eszközeivel teremtik elő a szükséges fedezetet a munkanélküliség levezetésére alkalmas óriási méretű közmunkákra. Ezzel gazdasági életünknek megadják azt a lökést, amely Itáliát győztes háborúra, Németországot a versailles-i szerződés széttépésére, az Egyesült Államokat az i, minden előzőt felülmúló prosperitásra képesítette. Magyar sors a faji hiteldiktátorok kezében Magyarországon az állami hitelnyújtás első akadálya a Bethlen kormány alatt törvényerőre emelt törvénycikk, amelyben az állam a pénzkibocsátás felségjogát a 250 millió pengős népszövetségi, ill. stabilizációs kölcsön ellenében egy öncélú részvénytársaságra, a Nemzeti Bankra és az annak tanácsán át érvényesülő banktőke túlnyomóan idegen fajú érdekeltségére ruházta át. Ez a törvénycikk a pénzkibocsátás szabadalma által a Nemzeti Bankot a magyar hitelnyújtás feltételeit egyeduralmi jogkörrel szabályozó legfelsőbb testületté avatta. Nálunk a közvélemény, sőt a közélet tényezői is azt hiszik, hogy a kamat olyan, mint az időjárás, a gazdasági életnek valamely az emberi akarat feletti, az emberi hatalomtól független játéka, amelynek eredménye szerint a kamatláb úgy változik, mint napfényre a ború. Az első dolog, amelyben a magyarság anyagi függését kutatóknak tisztán kell látniok, az a tény, hogy a mindenkori kamatláb nagyságát ugyancsak egyeduralmi jogkörrel a Nemzeti Bank állapítja meg, a Nemzeti Bank tanácsában szereplő túlnyomóan nagy bankjaink vezérkarából összeállított tagok véleményezése alapján. Nagy bankjaink üzletpolitikájában pedig döntő erővel érvényesül az idegen faji nagytőke befolyása. Magyarországon június 30-án az első három kúriába tartozó 21 nagybank vagyonállománya 2097 millió pengő értéket képvisel, melyben az alaptőke a vagyonértéknek alig több, mint 1/10-e, (222 millió pengő) Ebből a vagyontömegből a Rotschild csoport kötelékébe tartozó nagybankok 890 millió pengős, a Wall Street City vegyes érdekeltségei 680 millió pengős bankvagyon fölött diszponálnak. Velük szemben az önálló magyar bankvagyon csak 138 millió pengőt képvisel. A Nemzeti Bank az általa kibocsátott pénzt a tanács véleményezése szerint a hitelképes igénylőknek váltó ellenében kamatra adja kölcsön, tehát a pénzkibocsátás jogát a hitelnyújtás feltételeinek megállapításával egyetemben gyakorolja. Azt a kamatlábat, amellyel a Nemzeti Bank a pénzt ily módon kibocsátja, leszámítoló, vagy diszkont kamatlábnak nevezik. A diszkont kamatláb időszakos növelésének, vagy csökkentésének, az u.n. diszkont kamatpolitikának hivatalosan hangoztatott célja, a pénz értékállóságának, vagyis vásárlóképességének megóvása a pénzforgalom mennyiségének szabályozása által. Ha ugyanis a Nemzeti Bank által megállapított kamatláb kicsi, azaz a pénz olcsó, akkor többen vesznek a banktól kölcsönt, tehát a pénzforgalom nő. Ha azonban a Nemzeti Bank hivatalos kamatlábát emeli, akkor többen vannak, akiknek a vállalkozása e terheket nem bírja. Ezek tehát jobban járnak, ha a pénzüket a vállalkozásból kivonják, részben, hogy tartozásaikat kiegyenlítsék, részben, hogy pénzüket a bankba téve kamatoztassák. Ebben az esetben a pénz eltűnik a forgalomból és a pénzforgalom csökken. A hivatalos bankbölcsesség az utóbbi művelettől, a pénzforgalom megszűkítésétől a pénz vásárló erejének növekedését várja. Hogy erre a nézetre a gyakorlat mennyire rácáfolt, azt a következő fejezetünkben mutatjuk ki. E helyen elég rámutatnunk arra, hogy a pénzkibocsátás ezen szabadalma a banknak gazdasági életünk irányítására döntő hatalmat biztosít, amelynek gyakorlati hatása - elsősorban azok jó vagy rossz sorsára, akik munkabérükből vagy

6 keresetükből élnek - nagyobb bármely kormányintézkedésnél, mert hiszen, bármely vállalkozás, bármely munkaszolgálat hasznának az a hányada, amely kamat formájában jut vissza a pénz uraihoz, a munka javadalmazásából fog hiányozni. A modern nemzetközi kölcsöntőke kamatszedő szabadalmának védelmére kiagyalt babona, a pénz arányfedezetes elmélete azt állítja, hogy a pénznek csak addig van vásárló ereje, amíg a forgalomban levő bankjegyek összege az ezen bankjegyeket kibocsátó pénzintézetek pincéjében őrzött arany illetőleg aranyértékű devizafedezet bizonyos arányszámát felül nem múlja. Eszerint tehát az értékálló pénz és hitelnyújtás varázserejével csak az rendelkezik, aki bizonyos mennyiségű arany birtokában van. Mi sem természetesebb, hogy ezt a hitet az idegen fajú kölcsöntőke fenntartani kívánja, mert ha a pénz arányfedezetes elmélete igaz lenne, úgy ez a körülmény a világszabadalom hatalmával biztosítaná a hitelnyújtás kiváltságát Parizs, London és New-York bankárai, a Rotschildok és ezek magyarországi helytartói számára, mivel köztudomású, hogy a világ minden számottevő aranykészletét e három központ gyűjtötte össze. De ha ez a felfogás igaz lenne, akkor Itália azon kettőszáz milliárd líra, vagyis hatvanhat milliárd Pengő értékű közmunka elvégzése kapcsán, melyet Mussolini 12 esztendő leforgása alatt a nemzetközi arany igénybevétele nélkül végeztetett, ma a sivatag porába temetett romhalmaz volna, ugyancsak megszűnt volna a német márka vásárló ereje, amelynek gyakorlati aranyfedezete egyáltalán nincs, és amellyel Hitler uralomra jutása óta évi 6 milliárd Márka értékű közmunkát tud elvégeztetni. Imádott fölsőbb lényeket magánál Felölállókat még a sorson is; Ilyennek hitte az aranyat is Melyért cserébe mindent kaphatott Csodálatos tény, még kenyeret is (Madách: Az ember tragédiája) A magyarszocialista pénzelmélet De éppen az a körülmény, hogy az idézett államok gazdasági élete fennáll és virágzik, de különösen a Harmadik Birodalom gazdasági rendjének vizsgálata kétségtelenül igazolja a pénz értékére vonatkozó újabb kutatások helyességét, nevezetesen Schilling Zoltán, valamint Keynes és Irving Fischernek a pénz értékéről vallott nézetét, melynek lényege az a megállapítás, hogy a pénz tulajdonképpeni fedezete nem az arany, hanem a gazdasági munka. A legkitűnőbb példa erre a BESZKÁRT tantusz, mely eredeti rendeltetésén felül a gazdasági életben a váltópénz eszközévé nemesedett azzal, hogy a közönség a tantuszt 8 fillér értékben a gazdasági élet minden vonatkozásában elfogadja, de nem azért, mert a Nemzeti Bank ezért a tantuszért 8 fillér értékű vagy bárminemű aranyat ad, hanem azért, mert az ország gazdasági életének egy jelentős tényezője, a BESZKÁRT e tantuszért 8 fillér értékű munkát szolgáltat. Ha Bagó Márton csizmadiától egy pár cipőt veszek, 20 P átadásával igazolom neki a számomra szolgáltatott húsz Pengő értékű munkát, melyet ő elfogad egy társadalmi egyezménybe vetett bizalommal azzal, hogy e húsz Pengőért ez országban neki bárki más 20 P értékű munkát vagy árut szolgáltat. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a pénz valóságos fedezete az érte kapható áru vagy munkaszolgáltatás. A pénz lényegében tehát jószág ill. munkaszolgáltatására szóló utalvány. Ezért tehát, ha az országban több áru jelentkezik, mert

7 az országban parlagon heverő emberi és természeti energiák mozgósításával, azok ésszerű megszervezésével az ország termelését fokozzuk, úgy a jelentkező többtermelés szerint bizonyos arányban több pénzt bocsáthatunk ki anélkül, hogy ezzel a pénz vásárló ereje csökkenne. E tétel igazságát annak megfordításával is igazolhatjuk. Eszerint, ha az áru a piacról eltűnik, a pénz vásárló ereje is csökken. Képzeljük el, hogy az ország gazdasági területét üvegharanggal zárjuk el a külvilágtól és az üvegharang alatt minden árut megsemmisítünk, úgy semmiféle pénznek, még a színaranynak sem lesz vásárlóereje, mert hiszen érte egy falat kenyeret sem lehet kapni. Igazolja e felfogást Franciaország gazdasági helyzete, melynek mérhetetlen heverő kincsei, aranykészlete és gyarmatbirodalmai nem képesek a Frank devalvációját megakadályozni, miután a termelés fegyelmének meglazulása, sztrájkok, a gazdasági élet bizonytalanságai improduktív hitelek nyújtása az ország termelőképességét nagy mértékben csökkentették. Nem lehet tehát igaz barátja a munkásnak az, aki sztrájkra, szabotázsra izgat, mert szétosztani csak azt lehet, amit termelünk, és így ha e termelés csökken, a szétosztandó is kisebb lesz. Az általános jólét feltétele ugyanis a fokozott termelés, párosulva a termelt javaknak egy igazságosabb, arányosabb szétosztásával. E gondolatmenet lényegében Keynesnek a pénzértékre felállított quantitás, illetőleg Schilling energia vagy gazdasági munka elméletét igazolja, mely utóbbi szerint a pénz értéke nem más, mint: az ország gazdasági életében a piacon, illetőleg a forgalomban jelentkező Q gazdasági érték (tehát minden forgalomban levő ingó, ingatlan vagyon, áru és munkaszolgálat) és a forgalomban levő P pénzmennyiség viszonya. A pénz értéke tehát lényegében egy viszonyszám, amely annál nagyobb, minél nagyobb egy ország termelése és minél kisebb az országban forgalomban levő pénz. Azonban világosan látható e képletből az is, hogy céltévesztett a pénzérték állandóságának biztosítását célzó minden olyan intézkedés, amely a (P) pénzforgalom szűkítése által korlátozóan hat vissza az áru (Q) termelésére, ill. forgalmára. Márpedig a hivatalos bankbölcsesség diszkont-kamatpolitikája ezt teszi, mert (P) pénzforgalmát nem az ország (Q) árutermelő és árufelvevő készségéhez, hanem a gyakorlati élettel semmi vonatkozásban nem álló, a bank pincéjében őrzött aranyfedezethez viszonyítva a kamatláb emelésének a termelést korlátozó intézkedésével szabályozza. A kamatláb emelése ugyanis a gazdasági életre nem előnyös, a kapitalista rendszer szerinti árkalkulációkban a tőkeamortizáción kívül a kamattétel annyiszor szerepel, ahányszor az áru termelése és forgalmazása tőkebefektetéssel kapcsolatos. A fogyasztói árban benne van tehát legalább is a termelő, a nagykereskedő és a kiskereskedő kamattétele. Hamár most elgondoljuk, hogy éppen a diszkontkamat magassága miatt a 20 %- os kamattételeket a törvény nem üldözte, elképzelhetjük és megmagyarázhatjuk magunknak a kamatszolgáltatás nagy drágító hatását. Éppen ezért nem helytálló az a felfogás, mintha a leszámítoló kamatláb emelése a pénzdrágulás és a vásárló erő növekedése folytán olcsóbbodást idézne elő, legalábbis ezt a tények megcáfolták. A nagy kamatláb minden tekintetben akadályozza a vállalkozást. Egyrészt azért, mert a nagy kamat mellett az, akinek pénze van, vállalkozói rizikó nélkül, esetleg a legegyszerűbb takarékbetét alakjában is könnyen jut a mai rendszer mellett kamatjövedelemhez, tehát nem fog vállalkozásba. Másrészt azért, mert a nagyobb kamat olyan termelői árakat ad, hogy azzal a szabad versenyben helytállani nem lehet. (lásd: Schilling Zoltán; Energiatan és pénzelmélet.)

8 Hogy egyébként mennyire eredménytelen, káros és hibás a nálunk 1924 óta hivatalosan követett, a Nemzeti Bank aranyfedezetéhez igazodó diszkontkamat politika a pénz vásárló erejének biztosítása szempontjából, ezt igazolják a következő számok: Amidőn a papírpengő és az arany közötti értékviszonyt az évi XXXV. törvény megrögzítette, az arany értéke kg-ként 3800 P. volt. Közben a spekuláció az arany értékét február hónapban 6700 pengőre, legutóbb szeptember hónapban 5800 pengőre vitte fel. Ami már most az u.n. vásárlóerőt illeti, igazán nagy szolgálatot tesznek Fenyő Miksa és dr. Varga István urak a magyar közgazdasági életnek annak a nagy titoknak megfejtésével, hogy miként történhetik az, hogy a belső értékében ma már 154 fillérre emelkedett egy pengővel sokkal kevesebbet vásárolhatunk, mint az évi 100 fillért tartalmazott egy pengővel? (Dr. Varga Lajos: A Műszaki világ okt. 13-iki számából Fenyő Miksa és Dr. Varga István cikkére.) Ha azonban az ortodox-diszkont kamatpolitika eszközei a pénz értékállandósításánál gyakorlati csődöt mondanak, teljesen tarthatatlan, ha ugyanez a kompromittált ortodoxia tiltakozik az infláció veszélyére való hivatkozással a fizetési eszközök észszerű szaporítása ellen akkor is, ha az újonnan kibocsájtandó pénzt produktív, a termelés növekedését célzó befektetésekre, illetőleg munkákra kívánjuk fordítani. Amennyire nem alkalmas a diszkont politika egyoldalú módszerének alkalmazása a pénz értékállandóságának biztosítására, épp annyira téves az a hiedelem, hogy a bankjegyforgalom bővítése feltétlenül inflációra vezet. Józan felfogás szerint állandó pénzértékről csak akkor beszélhetünk, ha ugyanazon pénzmennyiségért ugyanazt az árumennyiséget vásárolhatjuk. Éppen a dolgozó tömegek érdekében feltétlenül gondoskodni kell a pénzérték valódi állandóságáról. A vagyonmegóvást célzó minden gazdasági intézkedés, a szerződéses kötelezettségek értelemszerű teljesítése, az ingadozó pénzérték nyújtotta spekuláció és ezzel kapcsolatos munkanélküli harácsolás megszüntetése csakis állandó értékű pénzben biztosítható. Azonban éppen az előzőkben mutattunk rá, hogy a pénz értékállandóságának biztosítására a ma hivatalosan követett módszer: a diszkont politika alkalmatlan. A magyarszocialista mozgalom egyik alapvető feladata tehát, hogy a pénzérték állandóságának kérdését tisztázza, és a pénzérték állandóságára alkalmas intézkedések megvalósításával az ország egyetemes érdekeit jobban biztosító gazdasági rend megteremtésében közreműködjék. Az értékálló pénz fogalmát a következő gondolatmenetből érthetjük meg. Vegyük pl. a 200 fix társadalmi réteg háziasszonyát, aki elsején elindul 100 pengővel és ezzel kifizeti egy havi háztartásának élelmiszer, tüzelőszer, villany, gáz stb. fogyasztását. Ha egy év múlva ismét elmegy megszokott fogyasztását kifizetni, ijedten látja, hogy nem 100, hanem 105 pengőre van szüksége. Azt fogja mondani, hogy az élet megdrágult. Annak a hitének adja kifejezését ezzel, mintha az a 100 pengő, amellyel egy évvel ezelőtt fizetett, ugyanolyan 100 pengő lett volna, mint a mai; azt hiszi tehát, hogy nem a pénznek, hanem az árunak tulajdonsága változott meg azzal, hogy az áru megdrágult. A pénz értékállóságának illúziójában élünk tehát, amikor azt mondjuk, hogy az élet drágult, vagy olcsóbbodott. Ezzel szemben a valóság az, hogy az időközi műszaki haladástól és a természeti erők játékától (jó vagy rosszabb termés stb.) eltekintve az egy év előtti 100 pengőért kapott áru előállítására ugyanannyi munka kellett, mint ugyanazon áru mai előállításához. Tehát, az áruban

9 felhalmozott gazdasági energia nem változott. Nem változott ezenkívül az áruval szemben támasztott természetes szükségünk sem: ma is ugyanakkora kenyérrel, ugyanakkora hússal lakunk jól, lakásunk fűtésére, világítására gyakorlatilag ugyanannyi szén és villany kell. De legvégül is: jólétünknek, életszínvonalunknak nem az a hónap elsején adható 100 pengő, hanem az érte kapott árumennyiség az igazi mértéke. Az infláció megmutatta, hogy az a 100 korona, amely a békében nagy pénz volt, 1924-ben borravalónak is sértésszámba ment. Hogy válságos gazdasági helyzetünkkel számolhassunk, sokkal biztosabb módszer, ha nem pénzben, hanem áruban gondolkozunk, ha nem tévesztjük szem elől, hogy nem az élet drágult az állandó 100 pengővel szemben 5 %-kal, hanem az állandó szintet jellemző 100 áru egységgel szemben a pengő romlott 100/105 azaz 1: arányban. Ez azt jelenti, hogy a 200 fixes háztartás egyensúlya most már csak úgy tartható fenn, ha elsején 1 kg cukor helyett csak 0.95 kg-ot veszünk, ugyanannyival kevesebb húst, lisztet, zsírt, 10 köbméter gáz helyett köbmétert fogyasztunk, röviden, ha az életszintet 100 helyett szintre süllyesztjük. A statisztikai tudományok mai fejlettsége mellett semmi akadálya sincsen annak, hogy azt, amit a pénzvásárló képességének ingadozásáról a saját életszintjére vonatkoztatva minden gondos háziasszony pontosan meg tud állapítani, az állam is megtehesse az ország gazdasági életében számottevő árucikkek termelt mennyisége és azok pénzértéke tekintetében. Azt az ideális pénzt, amelyért az országos viszonylatban számottevő közszükségleti cikkeknek mindig ugyanazt az arányos mennyiségét lehet megvenni (arányos mennyiség alatt értjük az illető cikknek az ország termelésében, illetőleg fogyasztásában jelentkező arányát), Bendixen hamburgi bankár után, aki az értékálló árupénz javaslatát először vetette fel, klasszikus pénzegységnek fogjuk nevezni. 100 klasszikus pénzegységért tehát - az egyes cikkek egymás közötti elkerülhetetlen áringadozását megengedve - a bevásárló kosárba gyakorlatilag ugyanazt az árugyűjteményt helyezhetjük. Az értékálló pénz problémájára a pénz értékelésében a háborút követő időben beállott nemzetközi bizonytalanság hívta fel a közfigyelmet, és azóta a nemzetgazdaságtan állandó vizsgálatának tárgya maradt. E vizsgálatok kiderítették, hogy egyetlen pénznem sem elégítette ki az állandó értékmérő tudományos követelményét és az összes, eddig ismert pénznemek között az aranypénz legfeljebb a kevésbé tökéletlen kitüntető elismerését érdemelheti meg. Fentiekben már rámutattunk az aranypengő vásárló erejében beállott nagy változásra. I. Fisher A Pénz illúziója című művében a United States Of Labor Statistics 181 jelentéséből nyilvánosságra hozott amerikai nagykereskedelmi indexszámok alapján kimutatja, hogy a dollár vásárló ereje az között eltelt 31 év alatt megnégyszereződött, holott a dollár ára az Egyesült Államokban a dollárnak 1837-i törvényes meghatározása óta változatlanul 1/20 unica színarany. Látható ezekből is, hogy az arany a legkevésbé sem tekinthető tökéletes értékmérőnek és ha a statisztika megállapítja, hogy aranyfedezetes, helyesebben arany értékű pénznemek vásárló ereje nagy mértékben ingadozik, akkor el kell ismernünk, hogy a hiba éppen abban van, hogy a pénzérték fogalmát egyetlen önkényesen választott árucikknek, az aranynak értékéhez kötöttük, holott ezt nem egyetlen áruhoz, hanem a nemzet egyetemes munkateljesítményéhez, helyesebben a nemzet termelő teljesítménye, és fogyasztása között biztosítandó egyensúly feltételeihez kell kötni. Mit szólnának hozzá - mondja I. Fisher - ha métermértékünk, vagy a font, a gallon, vagy a kilowatt összevissza, hol feldagadna, közel a négyszeresére, hol összezsugorodna. Vegyük fel,

10 hogy egy vasúttársaság 6 láb hosszú talpfát rendel és a mérőléc a szállítási határidőre négyszerte nagyobb lenne? Ha már most az értékálló pénz fogalma ennyire tisztán áll előttünk, és világosan látjuk azt is, hogy az értékálló pénz bevezetése egyenesen történelmi jelentőségű intézkedés volna, a gazdasági krízisek és az ezeket követő megmérhetetlen nyomor szempontjából, lássuk milyen kormányintézkedések szükségesek az értékálló klasszikus pénz megteremtésére. Ennek egyetlen feltétele az, hogy a pénz forgalmát, ellentétben az avult aranyfedezetes diszkont politikával, nem a jegybank birtokában levő, a gazdasági élet szempontjából egészen elméleti jelentőségű aranytartalék, hanem a piacon jelentkező árukínálat arányában szabályozzuk, azaz árutöbblet, olcsóbbodás esetén növeljük, áruhiány esetén csökkentsük a pénzforgalomnak fogyasztói, és növeljük termelői hányadát! Csak ily módon lehetséges a Q P= e értékegyenlet szerint a pénz értékét (e) állandóan tartani anélkül, hogy a kamatlábnak krízist okozó szeszélyes módosításaival a gazdasági élet állékonyságát veszélyeztessük, és egyszersmind anélkül, hogy az elviselhetetlen kamatuzsora intézményesítésével a gazdasági élet forgalmát bénítsuk. A pénzforgalom szabályozása tehát a diszkontpolitika mellőzésével is lehetséges, pl. a beruházási tevékenység hitelkeretének szűkítésével vagy bővítésével, vagy pedig azzal is, hogy az állam és a közületek alkalmazottaiknak egy állandó törzsfizetésen felül a konjunktúra szabályozására szolgáló időszakosan változó jutalékot is fizetnek. A Jegybank a pénzérték ellenőrzésének ezen feladatát magyarszoialista elgondolás szerint teljesen statisztikai alapon, az értékesítési index ellenőrzésével, nem pedig a diszkont-kamat politikájának a közgazdasági életre kimutatott káros és bénító szabályozó elve lapján végezze. A Jegybank akkor felel meg valódi feladatának, ha az általa kibocsátott pénzt azon minimális - megítélésünk szerint 1 %-nál kisebb - kamatláb mellett bocsátja a gazdasági élet rendelkezésére, amely kamatláb a Jegybank önköltségének a fedezésére elégséges. E rendszer mélyebb átgondolásánál azonnal szembeötlik annak kríziselhárító önszabályozó tulajdonsága. Ha pl. racionálisabb gazdálkodás következtében a kínálat nő, úgy hogy pl. 100 pengőre az árukínálat 105 árupengőre nő, az állam az összes teljesítéseit 5 százalékkal növeli, a fizetési jutalékot, amit annál is inkább megtehet, mert az 5 %-kal növelendő forgalom és jövedelmek utáni adóbevételei is 5 %-kal nőnek meg, növeli még a közmunkák végzéséhez engedélyezett hitelkereteket is. Ez intézkedés eredménye nagyobb pénzbőség, nagyobb vásárlóképesség, a kereslet megnövekedése, az árak kiegyenlítődése, a 100 pengő = 100 árupengő, eredeti szintjén azzal a különbséggel, hogy úgy a fogyasztó, mint a termelő, mint az állam jövedelme az 5 %-kal növelt termésarányban 5 %-kal megnő. Az 5 % árutöbblet elhelyezése tehát rázkódásmentesen sikerül; a jelentkező árutöbblet nem marad eladatlanul és nem lesz árzuhanással meginduló válságok okozója. Hasonló a helyzet a fordított esetben: rossz termés, természeti katasztrófák, forradalmak, háborúk esetén az árupénz csökkenésig e teljesítések is csökkentendők. Ebben az esetben a fizetések megszűkítése egy mindenkit egyformán érintő indokolt kényszer, takarékosság, a gazdasági egyensúly szempontjából egyedül helyes rendszabály. Az 1930-as évek gazdasági válsága, mint ismeretes nem termelési, hanem értékesítési válság volt. Nem az áru hiánya, hanem fordítva: az eladhatatlan árufeleslegek okozták, hiszen eleget siránkozott minden tehetetlen közgazdasági tényező, azon, hogy a bajok okozója a túltermelés. E krízis levezetésére Mussolini, Hitler és Roosevelt lényegében a leírt

11 rendszabályokat alkalmazták, azaz a nagytőke fokozott megadóztatásával, hatalmas közhasznú közmunkákat indítottak meg a vásárlóképesség fokozására. Az egyedül csalhatatlan és a nacionalista dilettantizmustól teljesen mentes akkori pénzügyminiszterünk Önagybölcsessége, az eladhatatlan termények mérhetetlen tömegeiben megindítja pontosan fordítva a takarékosság politikáját, a közalkalmazottak fizetés redukciójának 1937-ig tartó folyamatát és megszünteti az amúgy is vérszegényen adagolt közmunkákat egy valóban bámulatra méltó felsőbb állami bölcsesség nevében, mely akkor, amikor az anyag és munkabér ajándékba kapható, nem épített, mert ilyenkor senki sem épít, nem dolgoztat, mert erre nincs pénz, bölcsen megvárván a konjunktúrát, amelyben mindenki, tehát az állam is felemelt munkabér és megdrágult anyaggal sokszoros ráfizetéssel javíthatja meg a gödrös utakat, a beázott, elkorhadt középületeket, és a beteg társadalom ezer más sebét. Az eredmény: külföldi prosperitás, magyar pangás! Nincs pénz! Az 1930-as évek elején uralkodó gazdasági krízis közepette éppen a pénztőke képviselői és a rokonlelkű és rokonfajú szociáldemokrata bölcselők a krízisért és az ezzel kapcsolatos munkanélküliségért a műszaki haladást, a gépi túltermelést tették felelőssé. Ebben az időben az 1931-i Mérnökkongresszus és később a Mérnökegylet országépítő tervet dolgozott ki, egész sorozatát adván azon gyümölcsöző közmunkatervezeteknek, amelyeket Magyarországon minden külföldi nyersanyag vagy hitel felhasználása nélkül, egyedül az ország belső erőtartalékai mozgósításával el lehet végezni. Azonban Magyarországon nem születhetett bármely szakavatott helyen, bármely józanul átgondolt terv, melyről a magyarországi pénzügyek csalhatatlan pápái, a nemzetközi kölcsöntőke helytartói, nagy bankjaink idegen fajú vezérkara menthetetlenül meg nem állapította volna, hogy ezek gazdasági utópiák, laikusok fantáziái, megvalósíthatatlanok, mert az ilyen altruisztikus célokra az elszegényedett Magyarországon nincsen pénz. Miért nincs? Ez a miért egyszerű papírra lefektetett paragrafus, a Nemzeti Bank alapszabályainak 85-ik pontja, amely kimondja, hogy a kibocsátott bankjegyeknek legalábbis 24 %-ig fedezetteknek kell lenniök. Miután pedig a Nemzeti Bank ércfedezete nem részletezendő okokból 1925-től, az alapítási évtől 264 millió Pengőről 98 millióra zsugorodott össze, ugyanilyen arányban szűkítették le a bankjegyforgalmat is, betartván a szabályt és megfojtván vele az életet. Innen van az, hogy míg a 9 millió lélekszámú Magyarország bankjegyforgalma a közelmúltban kereken 400 millió Pengő, ezzel szemben a csupán 6 milliós lélekszámú Ausztria bankjegyforgalma 800 millió S., tehát kétszerese a magyar bankjegyforgalomnak. Hogy mennyire elégtelen ez az összeg gazdasági életünk lebonyolítására, mutatja, hogy a magyar váltótárca állománya 400 millió Pengő, az osztrák váltótárca állomány kereken 100 millió schillingjével szemben; tehát négyszer akkora. Azt mutatják tehát e számok, hogy nálunk a pénzhiány miatt a kereskedelmi életben a fizetések a külföldi gyakorlatot meghaladó arányban váltóval bonyolíttatnak le és így kereskedelmi életünk, ellentétben a szokásos gyakorlattal az amúgy is súlyos kamatlábakon felül a váltóleszámítolás terheit és fizetésképtelenség esetén a végrehajtatás kockázatát egészen szokatlan és rendkívüli mértékben kénytelen viselni. Kérdjük kinek áll érdekében a pénzforgalom ily mértékű megszorítása? Kétségtelenül annak, aki a hiteleket nyújtja, mert ha a hitel szűkre szabott, akkor a hitelért a tovább kölcsönző pénzintézetek és magán uzsorások nagy kamatokat szabhatnak. Annál rosszabb ez azonban annak számára, aki a hitelezett pénzzel dolgozik, rossz tehát a vállalkozónak, rossz a

12 gazdának, rossz az iparosnak, röviden tehát rossz a munkának, mert kétségtelen, hogy a nyereségnek az a hányada, amely kamat formájában jut vissza a pénz uraihoz, a munka javadalmazásából fog hiányozni. Kisebb lesz a munkabér, és ami igaz e vonatkozásban a magángazdaságban, ugyanennyire igaz a közgazdaságban is. Deficites lesz a községi, deficites lesz az állami háztartás a költségvetésre nehezedő kamatterhek, adóssági törlesztések miatt. És amikor már a pártpolitikai tudatlanság a deficittel az eredménytelen futball játékát befejezte, végül is felállnak a közélet bölcs tényezői, felállnak a polgármesterek, feláll a belügyminiszter és a mélyen átérzett felelősség pátoszával könnyekig megindultan jelentik, hogy a gazdasági élet elkerülhetetlen törvényeinél fogva a deficit eltüntetésére más pénzforrást, mint a közalkalmazottak zsebeit, az adók felemelését és a közszolgáltatások megdrágítását, nem találtak! Ezzel azután a közalkalmazottak, köztisztviselők akárhányadik fizetésredukciója az alkotmányos élet rendje és módja szerint elintéztetik. Az az egykedvűség, amellyel a közvélemény az óta megismétlődött fizetésredukciók egész sorozatán napirendre tért, mutatja, hogy nálunk a közvéleménynek sejtelme sincs a hiteldiktatúra jogforrásáról. A faji hiteldiktatúra jogforrása A Nemzeti Bank alapszabályszerű célja az ország gazdasági életének a szükséges hiteleszközökkel való ellátása. Ennek ismeretében józan és becsületes ésszel azt kellene hinnünk, hogy a Nemzeti Bank tanácsában azok lesznek képviselve, akiknek a hitelre szükségük van, és nem azok, akik a hitelt nyújtják. Az üzleti tisztesség és méltányosság oly természetes következménye ez, hogy a hitel feltételeit ne egyoldalúan az állapítsa meg, akinek érdekei ellenkezőek annak érdekeivel, aki a hitelt kéri, hogy elvként jutott kifejezésre, úgy az Osztrák-Magyar Bank, mint pl. az Egyesült Államok jegyintézetének alapszabályaiban az az intézkedés, mely szerint a Jegyintézet igazgatásában aktív bankár nem vehet részt. Egészen természetes, hogy nálunk nincsen így. A Nemzeti Bank alapszabályai az igazgató tanácsban túlnyomóan bankérdekeltségeknek adnak helyet. Ennek következménye az ország gazdasági életére nehezedő azon öncélú, egyoldalú, kérlelhetetlen hiteldiktatúra, amelynek nyomása alatt a gyengébb iparvállalatok egész sorozata eleven prédaként hullott a nagybankok ölébe. Innen van azután az, hogy egyedül e négy bank, a Kereskedelmi, a Hitel, az Angol-Magyar és Leszámítolóbank 224 Iparvállalat felett uralkodik. Ezzel a ténnyel e bankok eredeti rendeltetésükkel ellentétben megszűntek a hitelnyújtás szervezetei lenni, hanem ezen túlmenően az ipar és kereskedelem országos parancs-szervezeteivé nőttek. Valóságos állam az államban ez a hatalom, amely uralkodik az ország nyersanyag ellátásán, a cement, tégla, szén, vas, fémipar, cukor textil, bőriparán és az exportkereskedelem túlnyomó területén. Minden ipari vállalat, minden kisiparos, minden gazda, aki nyersanyagot vásárol vagy terményeit eladni kénytelen, elkerülhetetlenül elsorvad, ha ez a nagyhatalom kegyeit megvonja tőlük és biztosan felvirul, ha kegyeivel kitűnteti. Valóságos állam az államban ez a szervezet, amely a kereskedelem szabadságát hirdeti, de kartell-diktatúrát gyakorol, amely demokráciát hirdet, de a legkérlelhetetlenebb fajvédelmet gyakorolja: mert állást, kenyeret, áruhitelt, bevásárlási árukedvezményt csak fajtájuk és a fajtájuk szolgálatában állók kapnak. A jámbor magyar közvélemény teljesen tájékozatlanul áll e helyzettel szemben, mert annak a jóhiszemű kisiparosnak, aki pénzét 3 % kamatért a bankba viszi, sejtelme sincs arról, hogy

13 ezzel 3 %-os kölcsönt ad az idegen faji tőkének azért, hogy ugyanezen pénzzel önmagának csináljon nagyipari konkurenciát. Itt a legfőbb ideje, hogy gazdasági életünkbe belevigyük a gyakorlati nemzetvédelem szellemét, amely egy népet a gazdasági ellentéteket is áthidaló testvéri sorsközösségbe fűz a kölcsönös segélynyújtásban. Ennek gyakorlati feltétele a hiteléletnek az a reformja, amely magyar célokra és magyar munkáskezeknek kamatmentes kölcsönt ad. A zsidók törvénykönyvei ezt elő is írják: Ne testvéreidnek kölcsönözz pénzt, vagy gabonát, vagy bármi más jószágot kamatra, hanem idegennek; testvérednek kamat nélkül add kölcsön azt, amire szüksége vagyon, hogy megáldjon Téged az Úr, a Te Istened minden munkádban azon a földön, amelyet elfoglalni mégy. (Ószövetségi Szentírás a Vulgata szerint. Káldi György S. J. Mózes könyve.) És a zsidók be is tartják - zsidókkal szemben! És ilyen körülmények között feláll a magyar képviselőházban egy bizonyos nemes gróf, Magyarország volt miniszterelnöke és kijelenti, hogy a zsidóság gazdasági hatalma csakis a zsidóság nagyszerű erényeinek, nagyobb szorgalmának, nagyobb hozzáértésének tudható be, ami elvégre a zsidóság ötezer éves kultúrfölénye mellett nem is csodálható. Hallod-e te vakultig dolgozó kisiparos: ez az igazi szorgalom, nem a tied! Hallod-e te éjszakákon át virrasztó feltaláló, te csak kezdő vagy, ők már 5000 évvel ezelőtt, már a Jordán parti pásztortűznél specializálták magukat fémben, vasban, textilben és filmben, hogy 5000 év múlva, mint ezen iparágak vezérigazgatói jöjjenek a világra, amely iparágakat sem fel nem találták, sem meg nem alkották, s ma mégis nekik öntik az aranyat. Ötezer éves tradíció, ötezer éves múlt a Te dicséretedet zengi a grófi tradíció ahelyett, hogy lelkiismeretének súlya alatt meakulpát kiáltva rogyna térdre a Magyarság halálos ágyánál az ő miniszterelnöksége idején hozott azon intézkedések felelőssége alatt, amely az idegen fajta uralmát e szerencsétlen országban teljessé tette. A kormányokban augusztus 27-től napjainkig a nagybankok megtalálták a személyes kapcsolatot. Eddig három miniszterelnök, két kereskedelemügyi, egy pénzügyminiszter, egy külügyminiszter és egy igazságügy miniszter állott a londoni Rotschild csoport magyarországi tőke hitbizományaival közvetlen személyi kapcsolatban. (Dr. v. Málnásy Ödön: A magyar nemzet őszinte története.) Ha ezeket vizsgáljuk, rá kell döbbenjünk arra a szörnyű tényre, hogy egy látszólag szabad ország látszólag szabad fiai gyanánt gazdaságilag hová jutottunk! Önkéntelen a kérdés: hogyan jutottunk ennyire? Hogyan adhatta fel a magyar állam a pénzkibocsátás és hitelnyújtás felségjogait egy öncélú részvénytársaságnak, az ezen részvénytársaságon keresztül érvényesülő idegen banktőkének, kit terhel ezért a felelősség és hol van ebből a fojtogató gyűrűből a kivezető út? Hogy a kérdésben tisztán lássunk, le kell pergetnünk emlékezetünk filmjén a világháborút követő főbb gazdasági eseményeket.

14 Az államhű magyarság kifosztása A jóhiszemű magyar közvélemény a hitelínség magyarázatánál azt szokta mondani, hogy azért nincs pénz, mert elszegényedtünk. Ez úgy hangzik, mintha javaink köddé, párává foszlottak volna a háború és az ezt követő idők folyamán. Erről azonban szó sincsen. Vitéz magyar katonáink hősiessége az orosz gőzhengert megállította és az oláh fosztogatástól eltekintve, a csonka ország vagyonállományában számottevő csökkenés be nem állott. Azt az értékromlást, amelyet e szomorú idők okoztak a munka és szorgalom réges-régen pótolta, mert amerre nézünk, új gyártelepek épültek, utak és hidak hirdetik az ország dologi vagyonának növekedését. A valóságban nem az ország, csak a magyarság szegényedett el azáltal, hogy javai gazdát cseréltek. Kezdődik ez a folyamat a hadikölcsön akcióval. A központi hatalmak nemzetközileg tájékozott nagytőkéje óvatosan elkerülte a háború terhei vállalását és ezt ügyes fogással a közönség hazafiságára hárította át. Megjelentek Az Est őszi számaiban Krausz Simon csillogó, bár magyar füleknek kissé szokatlan szellemű, de a jóhiszeműeket annál inkább meggyőző erejű cikkei és Teleszky (Jajtelesz) nyilatkozatai egy új hazafiságról, amelynek lényege, hogy hazafinak lenni jó üzlet és erről mindenki meggyőződhetik, aki hadikölcsönt jegyez. Mert ennek a hadikölcsönnek fedezete a magyar állam teljes tekintélye, erkölcsi súlya és vagyona, és ha ez összeomlik, összeomlik egyáltalán minden érték. Jegyeztük tehát a hadikölcsönt szaporán és minden sikeres jegyzést a kávéházi-konrádok és körúti sajtó diadalkiáltása követte a gazdasági fronton vívott döntő győzelemről. Jegyezték főleg azok, akik a jegyzést kötelességüknek érezték, míg azok, akik a jegyzést üzletnek látták a cári hatalom bukása után, jó előre eladták, vagy lombardirozták kötvényeiket. A jegyzett jó pénzt az állam átvette és odaadta azoknak, akik ezért a pénzért hadianyagot, de néha papírbakancsot is szállítottak. Kétségtelen, hogy szállításaikra a mélyen tisztelt hadisereg-szállítók nem fizettek rá. Busás üzleti hasznukból és bőven kapott hiteleikből pompásan fejlesztették üzemeiket. Gomba módra épültek üzemek, gyárak, azokból a pénzekből, amelyeket a közönség hazafias áldozatkészsége adott az államnak. És amikor bekövetkezett a dicstelen vég, az ország teljes forgótőkéje gyári berendezések és nyersanyagok alakjában értékállóan azok kezébe került, akik számára a hazafiság üzlet volt, míg azok kezén, akik számára a hazafiság köteles áldozat volt, nem maradt más, mint egy köteg papiros az állam rányomott ígéretével. A magyar hadikölcsönjegyzők követelésének bizonyos tisztességes hányadát feltétlenül meg kellett volna menteni a korona rontásának megakadályozása által. Ezt az akkori kormány annál is inkább megtehette volna, mert a Monarchia összeomlása következtében Magyarország visszanyerte állami függetlenségét és így a hitelnyújtás felségjogát is. Azonban ez nem történt meg. Szabadjára eresztették a kereskedelem gyeplőit, amely aztán igazán szabadon és válogatás nélkül szívta fel a semleges Svájc piacáról az árut, akár szükség volt a nemzet gazdasági feltámadásának erre, akár nem. Nálunk megjelent a rouge, a csokoládé, a selyemharisnya, a svájci piacon ezzel szemben a papír korona. Kérdjük ki rontotta a koronát? Talán az ellenség? Nem! A koronát csakis azok ronthatták, akik kezén a korona volt, és akik ezt a koronát nagyobb összegekben ajánlhatták fel a zürichi tőzsdén, mint amekkora koronaösszegeket terményeink vásárlói ott kerestek. Ez a mohó, türelmetlen, a nemzet egyetemes érdekei által nem indokolt áruvadászat a svájci semleges területen, ez indította meg a tulajdonképpeni inflációt és nem a háború értékrombolása. A háború nálunk sem okozott lényegesen nagyobb inflációt, mint külföldön:

15 koronánk értéke a zürichi jegyzés szerint 1918 októberéig, a 4 éves háború folytán mindössze 0.44 svájci frankra devalválódott. Mi ez ahhoz a 18.5 ezerszeres értékveszteséghez képest, amelyet az azt követő bűnös spekuláció okozott! Mert mindjárt az összeomlást követő első inflációs lökést mohón kezdte felhasználni a korona további rombolásával számító spekuláció. A korona romlásával nyilván azok számolhattak ilyen biztosan, akik a korona romlását előre ismerték, mert azt önmaguk okozták. A történelem a legsúlyosabb ítéletet fogja mondani azokról a kapcsolatokról, amelyek ezidőben az állami Jegyintézetet valorizálatlan kölcsönök nyújtására indították. A valorizálatlan kölcsön a közvagyonnak ellenszolgáltatás nélküli elajándékozása volt. Az, aki korona valorizálatlan kölcsönt kapott, csupán árut kellett, vagy nyilvánosan jegyzett értékpapírost vennie a zürichi tőzsdén. Az, aki az árut, vagy a papírost adta, a koronát felkínálta a zürichi tőzsdén és ez a kínálat a koronát tovább rontotta. Az, aki az árut vagy értékpapírost vette, kölcsönének lejártával a korona időközi romlása következtében talán kétannyi koronát kapott árujáért és így a 100 ezer korona áruértékének felét nemzeti ajándékba kapta. Kérdjük kitől kapta ezt? Azoktól, akik az államnak hadikölcsönért, vagy állampapírért annak idején jó pénzt adtak. Mert ezek a korona romlásán ugyanennyit veszítettek. A legsúlyosabb, jóvátehetetlen merénylet volt ez a nemzet legnagyobb kincsével, a nemzet idealizmusával, államfenntartó áldozatkészségével szemben. A pénzromlás idején az állam kivetette az adókat és azután az adókivetés után követő év folyamán az előirányzott adó vásárló értékének csekély tört részét kapta csupán meg. Ugyanily arányban csökkent a fixfizetésű tisztviselő, munkás, vagy alkalmazott asztalára kerülő falat kenyér, és megindult vagyonmentő vásár címen ezen túlnyomóan magyar társadalmi réteg ingóságainak irányított elkótyavetyélése. Beavatatlanok számára valami megfoghatatlan vakság volt abban, ahogyan az állam a korona egyenlő korona elve mellett kitartott, míg a korona pedig régi értékének részét el nem érte. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az a vagyon, amelyet a magyar társadalom az állampapírok és hadikölcsönök jegyzésével adott a magyar államnak ad rész híján, vagyis teljesen azok kezébe ment át, akik a koronarontást a bankok vezérigazgatói termeinek párnázott ajtói mögül vezényelték. És most, miután a nemzet forgótőkéjének szervezett kifosztása teljesen sikerült, ugyanaz a kéz, amely az inflációt csinálta, jelentkezett Genfen keresztül, mint stabilizációs kölcsönt hozó mentőangyal. A gazdasági defétizmus eredménye: második Trianon A diadal babérkoszorúja minden időkben az erős hit jutalma volt. Ahhoz, hogy győzzél, hinni kell önmagadban, hinni kell igazadban, erődben! Ez a hit tűzte ki a diadal zászlaját a világ sarkain, a felhőkbe nyúló csúcsokon, ez vitte át a kultúrát Afrika őserdein. A legnagyobb hős is aléltan hull a becstelenségbe, ha elvesztette hitét! A hit megmérgezését nevezzük defetizmusnak. Ugyanaz a szellem, amelynek politikai defetizmusa a végső győzelembe vetett hitet megrendítve a politikai összeomláshoz, az első Trianonhoz vezetett, ugyanennek gazdasági defetizmusa leszerelte a nemzetben szunnyadó azon józan és egészséges ösztönöket, amelyek érvényesülve a bankóprést önerejükből biztosan megállapították volna. Megkezdődik a közvélemény megdolgozása és azon hit felébresztése, hogy az inflációt saját erőnkből nem állíthatjuk meg. Pedig ebben az időben már 1923-ban a németek önerejükből megcsinálták a Birodalom nemzeti vagyonába betáblázott értékálló Rentenmark -ot és végét

16 vetették az inflációnak. Csupán erre az átkos importeszmé -re lett volna szükségünk, hogy saját nyomorúságunkban ugyanígy talpra álljunk. Kormányelnökeink nézete szerint azonban a pénzügyekhez ebben az országban dilettáns nacionalisták nem értenek, hanem csak azok, akik ezzel 5000 év óta foglalkoznak és így az orthodox iskola híveivel az a nézet győzött, mely közhitté emelte, hogy az infláció megállításához értékálló pénzfedezetre, stabilizációs kölcsönre van szükség. Minden paraszt tudta azt, hogy ez nem így van, csupán a pénzügyi kormányzat akkori tudósai nem óhajtottak tudomást venni erről. A paraszt egyszerűen fütyült a zürichi jegyzésre és búzaértékben adott és vett. Ugyanazzal a józan ésszel, mellyel a magyar paraszt magángazdaságában nagyon helyesen és eredményesen megvédte földjét, egy a hivatása magaslatán álló pénzügyi kormányzat százszor eredményesebben megvédhette volna az ország pénzügyi önállóságát. Sohasem volt kedvezőbb időpont erre, mint a 20-as évek elején uralkodott agrárkonjunktúra idején. Ha a határokat lezárják, és csak annyit engednek importálni, mint amennyit a magyar exportárukért a külföldi vásárló egy clearing egyezmény kapcsán javunkra ír, a zürichi jegyzés elveszti gyakorlati jelentőségét és nincsen semmiféle infláció. Ez a felismerés a legkevésbé sem állott az idegen banktőke és a Rotschild-ház magyarországi helytartói érdekében, akiknek a bajba jutott Magyarország fizetési zavarait ősi recept szerint a legkitűnőbb alkalmat nyújtották arra, hogy a nemzetet egy kölcsön szolgáltatása ellenében két évtizedes gazdasági függésbe hozzák és ellenőrzés alá vessék. Van a politikában egy bűn, amely akár a hazaárulás, soha meg nem bocsájtható, mert egyformán káros azzal és ez a tudatlanság! Az évi IV. és V., valamint az évi XXXV. törvénycikk, mely a magyar állam pénzügyi felségjogait, a papírpénz kibocsátásának jogát egy 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsön egymagában is nevetségesen csekély összege ellenében egy öncélú részvénytársaságra, a Nemzeti Bankra és a Nemzeti Bank kormányzatában képviselt idegen érdekeltségre ruházta. Hogy ez a káros kölcsön egyben felesleges is volt, világosan megmutatta a kölcsön felvételét követő költségvetés, amelyből kitűnt, hogy e nemzet adózókészsége és képessége révén már jelentékeny, előre nem látott cca 300 millió P mutatkozott felesleg. Éppen ezen nem várt feleslegek kezelése szülte azt a könnyelmű állami gazdálkodást, amely egy 1429 millió pengős költségvetési keretben közismerten hasznot nem hajtó befektetésekben, Lillafüredekben, Halbiológiákban, a Bacher ügyek fedezésében, a Népjóléti Minisztérium botrányos ügyeiben jelentkezett. A Nemzeti Bank alapszabályai törvényerőre emelésével második Trianoni szerződést törvényesítettünk. Az elsőben Magyarország területi integritásának, a másodikban pedig Magyarország gazdasági integritásának feladását ismertük el. Mert melyben a nemzetet a Trianoni szerződéi sírjába helyezte, még volt egy keskeny rés, az éltető napsugár a nemzetépítő munka számára, és ez Magyarország gazdasági önállósága volt. Az idézett törvénycikk ezt a rést is elfedte. (Dr. Varga L.) Az idézett törvénycikket tanulmányozva, a Nemzeti Bank alapszabályaiban Magyarország teljes gazdasági kapitulációját látjuk kifejezve. A Nemzeti Bank alapszabályainak megállapításakor ugyanis a Népszövetségi megbízottak kívánságára törölték a Nemzeti Bank jogelődjének, a Jegyintézetnek alapszabályaiból mindazon biztosítékokat, melyek a magyar állam pénzügyi önállóságát állapították meg. A Nemzeti Bank részvénytársasági jelleget kapott, melynek részvényei nem névre, hanem bemutatóra szólnak és a szavazati jog gyakorlásához még csak az állampolgárság igazolására sincsen szükség. Ebben fennáll tehát a lehetősége annak, hogy a bank közgyűlésén Benes ügynökei névrejtve szavazzanak és ezzel a magyar hiteléletet befolyásolják. Lényegileg kirekesztették az alapszabályok a belpolitikai

17 közületek, valamint a ház és mezőgazdaság érdekképviseleteit, és csupán a pénzintézetekét hagyták meg, amelyek maguk is érdekeltek a hitelnyújtásban. De legsúlyosabb károsodása a nemzet hiteléletének az alapszabályok azon kikötése, mely szerint a Nemzeti Bank nem nyújthat hosszabb lejáratú, csupán három-hat havi váltóhitelt. Ugyanaz az intézet tehát, amely egyedüli nemzeti hitelforrásunk, nem nyújthat olyan hiteleket, melyek hosszú lejáratúak és így komoly nemzetépítő munka végrehajtására alkalmasak. Lehet vitatkozni azon, hogy a magyar hitelínség felidézésében a Nemzeti Bank alapszabályai döntő befolyást gyakorolnak-e, és lehetséges-e a magyar hitelélet ilyen megkötöttsége mellett korszerű és nagyarányú belső hitelnyújtással a magyar munkanélküliség levezetésére módot találni. Döntő bizonyítékot itt a tények adnak. Tény az, hogy a Nemzeti Bank 13 éves fennállásának időszakában a magyar hiteléletben kísérletet sem látunk a magyar jövő nagy kérdései oly megnyugtató és erélyes megoldására, amely a körülöttünk tornyosuló történelmi veszéllyel arányos, és az ebből fakadó felelősséghez méltó lenne. Mindaz, amire a Bank által irányított hitelélet hivatkozhatik, érdemben nem terjed túl az államháztartás egyensúlyát biztosító törvényes rendelkezések megalkotásán, a külfölddel való fizetési forgalom szabályozásán. A baj a Nemzeti Bank idegen szellem diktálta alapszabályaiban gyökerezik, melyeknek a magyarság népi érdekeit védő rendelkezései nincsenek. Pedig ha a N. B.-nak a magyarság érdekeit szolgáló és védő alapszabálya volna, úgy valószínűleg a világgazdasági krízis sokkal enyhébb mértékben sújtotta volna Hazánkat. Erre mutat a kényszergazdálkodás következtében a N. B. által irányított devizagazdálkodás, mely európai hírnevet szerzett az intézetnek, és ma közvetett úton legalább némileg egyensúlyozni tudja az idegenfaji hitelkultúra követeléseit. Természetes, hogy lényeges változást az érvényben lévő alapszabályok mellett kiharcolni nem tud még akkor sem, ha erre a szándék és - amint azt a devizagazdálkodásnál megmutatta - kitűnő tisztviselő karában az elhivatottság is megvan. A Nemzeti Bank a magyar jövő sürgető feladataira ezek nagystílű gyökeres megoldása helyett hitelt csak látszatmegoldásokat takargató homeopatikus dolgokban nyújthat. Az telepítési törvény évenként csak holdat kíván 1450 család részére felhasználni, tehát 3 évszázadra akarja kitolni a kérdés megoldását. (v. Málnásy) Az Alföldöntözés nagyszerű nemzetépítő eszméjével nem áll arányban az az 5 millió pengős évi hitelkeret, melynek néhány nap alatt közel százszorosát volt képes a spekuláció az 1931-es bankzárlat hírére mozgósítani és, azt Vaduzban kisíbolni. Ez az összeg erélyes kormányintézkedések mellett tökéletesen elég lett volna a magyar Ankurbelung céljaira és az 1930-as éveket követő gazdasági válság és munkanélküliség leküzdésére. Csonka Magyarország, melynek nemzeti vagyona 16 milliárd pengőre becsülhető, s melynek tőzsdéjén a hazai értékpapír árfolyam összegek rövid időn belül 3-4 millió pengős ingadozást mutatnak fel, kétségkívül rendelkezik az Ankurbelung első eredményes lökéséhez szükséges, évi költségvetés felének megfelelő 500 millió pengős belső hiteltartalékkal.

18 Nemzeti vagy nemzetközi hitelnyújtás Nincsen még oly rabbilincs, amely a nemzet öncélú cselekvési szabadságát súlyosabban korlátozná, mint az a bilincs, amely lényegét illetően téveszti meg lelkünket, mert aranyból van. Megtéveszti lelkünket, mert a fellendülés, a gazdagodás, az anyagi függetlenség álomképét varázsolják elénk, holott a gazdasági függés a politikai megkötöttség és a kamatrabszolgaság eszköze. Nincsen még oly gazdaságpolitikai kérdés, melynek megítélésében a nemzet közvéleménye tájékozatlanabb, mint az a kérdés: vajon az országépítés ezernyi égető feladata, elsősorban oly nagyszabású gyümölcsöző közmunka-terv végrehajtása, mely a magyar munkanélküliség gyökeres megoldására és a sokat emlegetett 3 millió koldus életszínvonalának emelésére alkalmas, helyesebben belső hitelnyújtással saját hiteleszközeink mozgósításával, vagy pedig külföldi kölcsön felvétele útján történjék-e meg? Még a jobboldali körökben is sokszor halljuk a véleményt, hogy az országnak a külföldi tőke bizalmára égető szüksége van, mert szegények vagyunk, mert átfogó gyors ütemű országépítő közmunkára nincsen pénzünk, és ha szembeállítjuk a külföldi prosperitáshoz viszonyított lassú ütemű magyar fejlődést, a magyar pangást, erre hivatott tényezők részéről is csak egy rezignált sóhajban kapunk feleletet: Ja a külföldi tőke még mindig nem akar érdekeltséget vállalni Magyarországon, pedig erre minden politikai és gazdasági garanciát hajlandók vagyunk megadni neki. Történelmi átokként húzódik végig a Mohács óta eltelt 4 évszázad folyamán a hagyomány, hogy a külföld segítsége nélkül nemzeti létünk feladatait megoldani nem tudjuk. A hitetlenség ez átkából fakad az azóta soha meg nem szűnt függésünk, a trianoni Magyarország erőtlen, kezdeményezni képtelen csodavárása. A függőség ezen átkos hagyománya folytatódik és nyilatkozik meg gazdasági gondolkodásmódunkban is, amely el sem tudja képzelni, hogy az országépítés nagy feladatát meg lehet oldani külföldi pénz igénybevétele nélkül is. A külföldi kölcsön csodavárása után most pontot tesz a Miniszterelnök úr szilveszteri rádió-szózatának az a szakasza, amelyben kijelenti, hogy: A jelenlegi nemzetközi viszonyok pedig, amikor a külföldi hitelforrások még nem nyílnak meg, egyedül a magunk erejére vagyunk utalva. Felületes következtetés volna mégis azt mondanunk, hogy a külföldi kölcsön feszegetése nem időszerű, mert hiszen a gondolkozók számára a miniszterelnöki nyilatkozatban éppen az a fontos, amely belőle kimaradt, de ami belőle logikusan és világosan következik. Azt mondja ugyanis a nyilatkozat, hogy: Amikorra külföldi hitelforrások még nem nyílnak meg, egyedül a magunk erejére vagyunk utalva amiből nyilván az is következhetik, hogy amennyiben ezek a hitelforrások majd meg fognak nyílni, boldogan fogjuk azokat igénybe venni. Addig azonban, amíg ez be nem következik, és mi magyarszocialisták azt mondjuk, hogy be sem fog következni, be kell ismernünk, hogy hiába szereztünk magaviseletből egyest a népszövetségnél, hiába igyekeztünk Benessel szemben a trianoni átok levelet megvédelmezni, hiába bizonyítottuk, hogy a békés úton kívül revízióról nem is álmodunk, hiába tett londoni követünk az ottani hiú sorsosok megnyugtatására messzemenően alkotmányvédő nyilatkozatot, hiába könyveltük el óriási kormányzati eredményül a londoni zsidó bankároktól nyert dicséretet azért, hogy megelőző külföldi kölcsöneink törlesztésére és kamatszolgálatára 1937 évtől kezdve évi negyvenöt millió aranypengő fizetését elvállaltuk, sem London, sem a népszövetség nem jött ide elvégezni a Weiszék és Vidáék helyett az országépítés munkáját. Nem jött annak ellenére sem, hogy Magyarország washington-i követe Magyarország hadiadósságainak felfüggesztett fizetését 1937 decemberében, habár csak dollár fizetésével is, de szimbolikusan megkezdette. Értsük meg jól! A gazdag és felszabadult

19 Finnország kivételével egyedül Magyarország az az állam, amely a hadiadósságok önkéntes megfizetésével tüntet! Az a Magyarország, amely kiközösített Lázár az európai népek lakomáján, az a Magyarország, amelynek homlokára a trianoni átoklevél a háború felelősségének szégyenbélyegét sütötte, az a Magyarország, amely vádlottként ül a népszövetségben a legyőzött népek padján, az a Magyarország, amelynek a kisebbségi panaszaira mást, mint cinikus sajnálkozást nem kapott: Az a Magyarország fizet oly tartozásokért, amelyek eredetéért nem felelős, de éppen önkéntes fizetésével vállalja felelősségét és az a mérhetetlenül gazdag Franciaország, amely létét, diadalát egy önként vállalt háborús kölcsönnek, az amerikai aranynak és vasnak köszönhette, egyetlen konok gesztussal tagadta meg a kölcsönök visszafizetését akkor, amikor kiderült, hogy a jóvátételt az öntudatra ébredt német népen nem lehet behajtani! Amikor tehát a miniszterelnök úr kijelenti, hogy a jelenlegi nemzetközi viszonyok között a külföldi hitelforrások nem nyílnak meg és így a magunk erejére vagyunk utalva, mi magyarszocialisták azt mondjuk: hála Istennek! Talán a gondviselés útmutatása ez a helyzet, amely megtanít önerőnkből meríteni és megtanít pirulni a nemzeti eszmények és önérzet feladásának bebizonyult céltalanságán! Ha már most külpolitikánk ezen évek során át húzódó hitelpolitikai csődjének, ennek az ügyefogyott hajlongásnak a lelki rugóit keressük, amelyet a magyar közélet Pénz őfelségének évek óta nem viszonzott szerelmi vallomásait megtette, nem találunk más magyarázatot, mint magyar közvéleménynek a pénz lényegét illető tökéletes tájékozatlanságát. A kérdés e ponton megszűnt politikai lenni és átalakul tudományos kérdéssé, amiből egyszersmind az is látszik, hogy korszerű tudományos és gazdaságpolitikai gondolkodás hiánya egy ország közéletére katasztrofális lehet. Közéletünk minden felelős tényezője és egész közgazdaságunk még ma is a nemzetközi kölcsöntőke kamatszabadalmának védelmére kiagyalt babonának, a pénz aranyfedezetes elméletének téveszméjében él, amely azt állítja, hogy az értékálló pénz és hitelnyújtás varázserejével csak az rendelkezik, aki bizonyos mennyiségű arany birtokában van. Miután pedig Magyarországnak aranya nincs, e felfogás szerint Magyarországon hitelforrást csak az nyújthat, aki Áron vesszejével arany patakot nyit a sziklából, vagy ha e csodát megtenni képtelen, aranyat vagy aranyértékű pénzt hoz külföldről kölcsön formájában. Ez a gazdasági tévtan, mely szerint a hitel varázsereje kizárólag az arany vagy aranyértékű külföldi eredetű pénz jelenlétéhez vagy birtokához tapad, volt a kerítő szólama, mint kimutattuk a Nemzeti Bank alapszabályai törvényerőre emelésének. Ezen alapszabályok Magyarország történelmében az eljövendő idők iskolapéldái maradnak annak jellemzésére, hogy minő gazdaságpolitikai függésbe kerülnek azzal a politikai csalétekkel, melyet a külföldi arany ízléses csomagolásában nyelünk le. Mint kimutattuk, a Nemzeti Bank alapszabályszerűen alkalmazott diszkontkamat politikája az aranyfedezet halványához, nem pedig az ország gazdasági életének gyakorlati pénzszükségletéhez igazodik. Bármily kecsegtető munkaalkalom kínálkozzék is a belföldi piacon, erre a Nemzeti Bank nem adhat olcsó hitelt, ha történetesen ugyanakkor a Nemzeti Bank aranyfedezete lecsökken, amint ezt az 1930-as évek már ismertetett története igazolja. A nagy leszámítoló kamatláb védelmére felhozzák, hogy a nagy kamatláb a külföldi tőkét arra készteti, hogy Magyarországon telepedjék meg, tehát a nagy kamatlábtól a külföldi arany beözönlését várják. E felfogás teljesen téves és a gyakorlatban is csődöt mondott, mert első sorban a spekulatív kölcsöntőke és a közgazdasági faktor, a jóllakottak, a nyugalomba

20 vonultak pénze, amely elsősorban a biztonságot keresi. Elmegyöngeség hisz csupán a kölcsöntőke hazug pacifizmusának, amely természeténél fogva elsősorban a katonailag erős államokat keresi fel, és a lefegyverzett, gyönge népeket még súlyos kamatszolgálat esetén is mellőzi. De benne van e felfogásban a dolgozó magyar nép érdekeinek semmibevétele, annak magától értetődően feltételezet kamatrabszolga sorsa. E felfogásban benne van a külföldi tőke gondolkodásmódjának egész lényege: célkitűzésük nem más, mint a magyar nép verejtékéből, éhbéréből kamatot sajtolni ki azok számára, akik spekulatív szeszélyből a magyar kamatgyarmaton méltóztatnak érdekeltséget vállalni. Csodálatos az a művészet, amellyel ez a nemzetközi kölcsöntőke az általa felidézett gazdasági nyomorúságot körmönfont elméleteivel a gazdasági kérdésekben tájékozatlan közvélemény előtt másokra hárítja át. Bármely egyszerűek, bármely önmaguktól értetődőek is az igazságok, ezek érvényesülései holmi dilettáns nacionalista - így nevezett el bennünket a kormány egy magas tényezője - túlzó okoskodással szemben a bölcs mérséklettel rendelkező pénzügyi kormányzatoknál mindig meg tudta akadályozni az éves elhivatottságra hivatkozó önzsenik tekintélye, akik az aranyfedezetes szemfényvesztésből leszármazott 85.. meghatározta pénzforgalom túllépése esetén az infláció özönvizének átkát kiáltották a közvéleménybe. Érdemes közgazdasági pápáink ezen rémmeséjével foglalkozni kissé. Olvassuk el mi áll a bankjegyeken: 10, 20, 50 vagy 100 pengő, de egy szó sem arról, hogy e bankjegy átadójának a 10, 20, 50 vagy 100 pengőnyi devizát, vagy aranyat kötelezően kiszolgáltat. Miután ilymódon a magyarság millióinak módjában nincsen meggyőződni arról, hogy az a bizonyos rejtélyes fedezet ott van-e a pincében - erről legfeljebb azok az éves ifjak győződhetnek meg, akik sürgős orvosi tanács alapján semmeringi vagy svájci sítúráikhoz devizát kapnak - és így a magyarság túlnyomó tömege semmiféle gazdasági kapcsolatba sem juthat azzal a bizonyos fedezettel, tehát kell azt gondolnunk, hogy annak a kezetekben tartott bankónak értékét valami varázslat biztosította, valami láthatatlan sugárzás, amely a bank pincéjében őrzött aranyból kiindulva vásárlóképessé teszi a pénzt. Más szóval: Ha egy agyafúrt gengszter holnap délben kilopja azt a fedezetet a bankból, akkor délután egy órakor a szilasbalhási parasztasszony nem ad a Kohn-nak tojást, Weiss Fülöp nem kap Darmolt a patikában, a Toronyóra tizenhármat üt és a magyar gazdasági életnek kiesik a feneke. Semmi lényegbeli különbség nincs ezen eszmetársítás és annak a közép-afrikai néger logikája között, aki elhiszi, hogy azért nincs eső, mert valaki az esőt csináló táltos tarisznyájából kilopta a csodatevő varázsvesszőt. Tegyük fel mármost, hogy neagy Isten megkapjuk azt a 300 milliós népszövetségi kölcsönt, melynek felvételét még néhány héttel ezelőtt, mint Dávid csillagának keltét várták polgári körökben, vajon mit kezdtünk volna ezzel? Nyersanyagok, külföldi eredetű berendezések vásárlására 100 millió pengőig aktív külkereskedelmi mérlegünk miatt szükségünk nincsen. Maradt tehát a kölcsönnek ésszerű belföldi gyümölcsöző munkákban, létesítményekben való felhasználása. Kérdem, hogy az ezen a pénzen végeztetendő munkálatoknál Frankkal, Fonttal vagy Dollárral fizettük volna a kubikusokat, napszámosokat, tisztviselőket? - Nem! - A külföldi pénz a Nemzeti Bank pincéjébe vándorolt volna a többi fedezet mellé, ahol annak annyi haszna sincs, mintha