Donáth Péter Az alapfokú közoktatás kulcsa : a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéhez

Átírás

1 Donáth Péter Az alapfokú közoktatás kulcsa : a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéhez Akadémiai doktori értekezés összefoglalója Budapest, 2008

2 I. Az értekezés fontosabb kérdései Akié az iskola, azé a jövő, amilyen a tanító, olyan az iskola, amilyen a tanító(nő)képző, olyan lesz a tanító, vélték az oktatáspolitika irányítói, s hajtogatták társadalmi-politikai helyzetük, anyagi megbecsülésük erősítése érdekében maguk az érintett pedagógusok a vizsgált korszakban. Leegyszerűsítő megállapításuk hátterében az a hazai történeti, ill. történetiszociológiai vizsgálódásokban (pl. az elitkutatásokhoz kapcsolódó középiskolai, egyetemi programokhoz képest) kevéssé visszatükröződő tény állt, hogy a tömegkommunikációs eszközök (a rádió s a TV) általánossá válását megelőző időszakban, az iskolakötelezettség kiterjedésével, a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép-, majd az általános iskola volt. Főszereplőjével, a jövő nemzedékek nevelőjének, programozójának tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőben készítettek fel hivatására. Ezért a szélsőségek korában egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, különböző modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, kézben tartsák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat. A tanítóképzők sorsának alakulása így talán a közoktatás többi intézményénél szorosabban követi a rendszer-, ill. kurzusváltásokat, s karakteresen jeleníti meg azok jellegét. Értekezésünk egyidejűleg megjelent párjával, az Oktatáspolitika és tanítóképzés, című kötettel erre irányuló (az életrajzban felsorolt alapítványok, intézmények által támogatott), másfél évtizedes kutatás keretében készült. Öt hosszabb-rövidebb tanulmányt, egy 8,5 íves kismonográfiát s egy 36,7 íves monográfiát fog össze. Széles forrásbázisra támaszkodva, a különböző történelmi korszakokban és a mai hazai szocio-kulturális szekértáborokban 1

3 általánosan elfogadottnál árnyaltabb, sok szempontból újszerű képét nyújtja a magyar oktatáspolitika ilyen irányú törekvéseinek, mozgásterének. A tanítóképzés politikai és társadalomtörténetét érintő írások sajátos képet adnak a 20. század során többször színét és jellegét váltó hatalom mindenkori ideológiai céljairól, az érvényesítésük érdekében alkalmazott (tanügyigazgatásiellenőrzési; eszmei, financiális, karriert ösztönző, valamint adminisztratív, sőt: munka- és büntetőjogi megtorló) eszközökről effektivitásukról vagy diszfunkcionalitásukról. A konkrét folyamatok, események, összefüggések, témák, személyek, korszakok vizsgálatának szentelt esettanulmányok különösen így együtt, egymással kiegészítve, feleseltetve túlmutatnak önmagukon: fontos adalékokkal szolgálnak az adott elbeszélés révén feltáruló mélyebb összefüggések, társadalmi mechanizmusok megértéséhez is. Új szempontokkal, értelmezési keretekkel, vagy éppen az elterjedt fogalomhasználattal kapcsolatos érdemi észrevételekkel járulnak hozzá a 20. századi hazai művelődés- és iskolatörténet folyamatainak megismeréséhez, az azokról folyó tudományos diskurzushoz. A disszertáció (s ikerkötete) írásai érintik a tanítóképzés közötti létszámának, összetételének alakulását, s az 1918-tól 1958-ig (1960-ig) terjedő időszak szinte valamennyi jelentős oktatáspolitikai fordulatát. A tanítóképzés mikéntjére, céljaira, szervezetére, irányítására vonatkozó elképzelések, viták, intézkedések mellett nagy hangsúllyal szerepel bennük a tanítókkal (az őket képző intézménnyel) s a tanítóképzős tanárokkal kapcsolatos társadalmi-politikai elvárások alakulásának ismertetése. A történelmi s a trianoni Magyarországon a kormányzat az analfabetizmus leküzdésében, a kötelező iskoláztatás általánossá tételében, a valláserkölcsi nevelésben, a nemzetiségi lakosság állampolgári, kulturális és nyelvi kötődéseinek alakításában, valamint a korszerű gazdálkodási ismeretek s a szabadművelődés falvakban való terjesztésében számított munkájukra. Az 2

4 évi forradalmakban a polgári demokratikus törekvések, majd a proletárdiktatúra szolgálatába kívánták állítani a tanítóképzőket, s ennek ellenhatásaként, az ellenforradalmi rendszer a szocializmussal, kommunizmussal szembeállított keresztény-nemzeti ideológia terjesztését is a nemzet napszámosai s képzőik feladatának tekintette (valamennyi kurzus a felfogásának meg nem felelőket a pályáról való eltávolítással fenyegetve). Rövid átmeneti időszak után, az ötvenes években az immár pártállami ideológiává átlényegített marxista leninista sztálinista eszmék (tanok) hatékony terjesztését követelték a pedagógusoktól (időszakonként markáns ateista-antiklerikális hangsúlyokkal), a fentiekben leírtakat a falu szocialista átalakításához szükségesnek vélt agitátori szereppel kiegészítve s a meg nem felelést komolyan szankcionálva. A mindenkori hatalom elvárásainak fontosságától és anyagi mozgásterétől függően dotálta/honorálta az általa szorgalmazott célok elérésében részt vállaló intézményeket, pedagógusokat. Döntően ez befolyásolta az oktatáspolitika irányítóinak a tanítóképzés színvonalával, a képzési idő, ill. szint és volumen emelésével kapcsolatos állásfoglalásait. E játszma különböző fázisairól, szereplőiről (beleértve a különböző tanítói, tanári, ill. nemzetiségi szervezeteket s a Gyermektanulmányi Társaságot), kiemelkedő vagy tipikus egyéniségeiről is referálnak a disszertáció s az öt kiemelt publikáció írásai, a tanítóképzés mindennapjaiban is tesztelve az oktatáspolitikai intenciók és az iskolai életvilág viszonyát. Figyelemmel vannak az iskolákban szereplő kisemberek (diákok, pedagógusok) mindenkori történeti korlátok közötti mozgására, boldogulási kísérleteire: az én-érvényesítés és az én-azonosság megőrzésének visszatérő konfliktusaira. Levéltári és egyéb források bemutatásával, megszólaltatásával (dokumentatív elbeszélő/analizáló módszerrel) próbálják amennyire a tárgyalt történetek engedik érzékeltetni, megjeleníteni: 3

5 a tárgyalt, ellentmondásokkal terhelt időszakok szempontunkból releváns társadalmi technikáit, atmoszféráját, diskurzusát (annak rendjét ), nyelvét, realitásszintjének, szimbolikus értelmi világának egyes elemeit; az oktatásirányítás-tervezés mechanizmusát (társadalmi/politikai függőségét, struktúráját, korlátozott lehetőségét/készségét bizonyos szakmai szempontok/érdekek megjelenítésére, érvényesítésére); e sokszereplős játszmák aktorainak motívumait; a hatalom által manipuláló-szocializáló s kultúraörökítő funkciója révén egyaránt számon tartott, az ideológiai államapparátus változó jelentőségű elemeként kezelt tanítóképzők státusát, szerepét a kettős nevelés ellen vívott küzdelemben ; s a korszak kisemberei, az egyszerű tanítóképzős kollégák (intézeti) létfeltételeinek alakulását, a tanárok, diákok küzdelmét (kényszerű alkalmazkodását, túlélési technikáit) professziójuk színvonalának védelméért és személyes integritásuk megőrzéséért. II. A források feltárása és felhasználásuk módszere Ahogy a fenti felsorolásból is kitűnhet: a 122 oldalas bibliográfiában részletesen feltüntetett hazai oktatás-, iskola- és neveléstörténeti szakirodalom eddigi eredményeinek messzemenő felhasználása mellett, kutatásunk során hasznosítottuk egy sor politika-, művelődés- és társadalomtörténeti, politológiai, történeti-szociológiai és iskolaszociológiai munka tanulságait, vizsgálati szempontjait is. Tettük ezt rendkívül széles forrásbázison: 64 levéltár, ill. kézirattár (10 országos, a fővárosi és 19 megyei különböző részlegei, 10 katolikus, 5 református, 2 evangélikus, 1 zsidó, 9 intézményi) több száz fondjának; magánszemélyek naplóinak, visszaemlékezéseinek, dokumentumainak; 4

6 a kutatás keretében készült több száz interjúnak; 8 könyvtárban fellelhető országos és helyi periodikák széles körének; s kiterjedt könyvészeti anyagnak a felhasználásával. Az általunk 15 év alatt feltárt hatalmas és sokrétű anyag dokumentatívelbeszélő megszólaltatásával, ismertetésével, összevetésével, a művelődéstörténet-írásban szokatlanul sok és hosszú idézettel s hatalmas jegyzetapparátussal a javarészt eddig kiaknázatlan források széles körét vontuk be a tudományos diskurzusba. Elemzésükkel, tágabb történeti kontextusba ágyazásukkal lehetőséget kínálunk olvasóinknak a szélesebb kitekintésre, összehasonlításra, az önálló véleményalkotásra, s nem utolsó sorban a kutatás során felszínre hozott szövegek más irányú: pedagógiai, neveléstörténeti esetleg szociálpszichológiai hasznosítására, abban a meggyőződésben, hogy ugyanazon tárgynak, szövegnek stb. diszciplinárisan és történelmileg is új aspektusokból új olvasatai lehetségesek. Forrásaink felhasználásakor messzemenően szem előtt tartottuk a sokoldalú forráskritika követelményét. Történetíróként sem feledhettük tudásunk, szemléletünk élettörténetünkben (s a kollektív emlékezetben ) gyökerező sajátosságait. Megpróbáltunk távol maradni a múltak csatájától. Munkálkodásunkat a források hiátusaival, az elkerülhetetlen módszertani nehézségekkel, a történeti rekonstrukció (számunkra itt és most) reálisan lehetséges hitelességéért (elsősorban saját korlátainkkal, elfogultságainkkal) folytatott küzdelemnek tekintettük, semmiképp sem hajdani hőseink vagy a jelenlegi politikai/ideológiai/kulturális áramlatok, szekértáborok háborújának folytatásaként a történészfronton. A történetíró választási felelősségének s interpretációs kényszerének tudatában is azt reméljük, hogy az általunk prezentált, mindig szélesebb történeti kontextusba ágyazott, látszólag kis történetek korrektül, az olvasó számára is ellenőrizhető módon előadhatók a források megszólaltatásának dokumentatívelbeszélő módszerével; lehetőséget teremtve arra is, hogy személyes tudásunk 5

7 objektiválása során (írás közben) szem előtt tarthassuk, amit Polányi Mihály az ember körültekintő tiszteletéről, Marc Bloch a megértő történetírás szándékáról kifejtettek. III. A kutatás eredményeinek rövid összefoglalása Munkánk eredményeit összegezve röviden felsoroljuk, hogy a disszertációt (s az öt kiemelt publikáció között felsorolt ikerkötetét) eredményező másfél évtizedes kutatásunk mivel járul hozzá a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéről, az állam ideológia iskola 20. századi viszonyáról s a sorozatos rendszerváltozásoknak kitett pedagógusok sorsáról folyó tudományos diskurzushoz. 1. A dualizmus kori tanító(nő)képzés vallási, nemzetiségi (és nemi) összetételének általános és fenntatónkénti statisztikai vizsgálatával (az ezekhez kapcsolódó 52 diagrammal, 16 térképekkel) árnyalja a korszak oktatáspolitikájáról s a tanítói utánpótlás biztosításáról kialakított képünket. Rávilágít arra, milyen további, intézményi szintű és regionális kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a korabeli magyarosodási folyamat statisztikai torzításait kiszűrhessük, valós arányait, motívumait feltérképezhessük; s hogy a felekezeti/nemzetiségi elemi/népiskolák tanítói utánpótlásáról árnyaltabb képhez juthassunk. 2. A két világháború közötti német (és szlovák) tanítóképzés történetének, jeles szereplőinek, s az oktatáspolitikai irányítónak szentelt tanulmányok rávilágítanak a magyar nemzetiségi politika kettős beszédére s valós törekvéseire. Arra, hogy az államraison szempontjából immár létszámuk és elhelyezkedésük alapján egyaránt veszélytelen magyarországi nemzetiségekkel szemben a dualizmus kori tapasztalatoknak a trianoni trauma nyomán történt feldolgozása révén a korszak nagy részében szűkkeblű nemzetiségi oktatáspolitika dominált, melynek 6

8 felülvizsgáltatásához a magyarországi német állampolgárok szervezetei a weimari, majd náci Németország támogatását keresték. Utóbbi a szórványnémetség disszimilációját, a németnek lenni annyi, mint nemzetiszocialistának lenni elv és gyakorlat elfogadását, s a háború alatt az SS-be való bevonultatásukat szorgalmazta. Az ig fennállt budai állami német nemzetiségi tanítóképzőben történtek sajátos képet adnak a háború alatt hangsúlyváltozáson átment keresztény-nemzeti és a német nemzetiszocialista ideológia sajátos kollíziójáról és interferenciáiról, a tanulókra gyakorolt hatásukról, valamint jeles pedagógusok (pl. Lux Gyula, Benda Kálmán, Király István, Uherkovich Gábor) ma is korszerűnek ható nemzetiségfelfogásáról, humanista értékőrző kísérletéről a második világháború időszakában. 3. Tucatnyi levéltár forrásai alapján, lényeges mozzanatokkal egészül ki képünk Nagy László a múlt századi magyar tanítóképzés egyik legnagyobb hatású alakja, a Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete elnöke, a magyar gyermektanulmányi mozgalom vezéregyénisége ben játszott szerepéről. Megtudhatjuk, miként lett a népiskolai pedagógia ismert képviselője, a pedagógiai univerzalizmus elvének következetes bírálója, aki imperialisztikus magyarságát oly fontosnak tartotta, a hangsúlyozottan kollektivisztikus, internacionalista proletárdiktatúra : a Tanácsköztársaság útitársává, a Közoktatásügyi Népbiztosság munkatársává, iskolareform-ügyi osztályvezetőjévé. Az eddiginél többet tudhatunk meg az oktatásügy akkori irányítói körében folyt reformvitákról. Arról, hogy a szovjet munkaiskolakoncepció hatására valószínűleg csak ideiglenes kompromisszumként fogadták el a tanítómozgalom által oly régen szorgalmazott 8 osztályos népiskolára vonatkozó reformelképzeléseket. Sok új elemet tartalmazó áttekintést kaphatunk a népbiztosságnak a közoktatást (a népoktatást, a tanítóképzést, a testnevelést stb.) érintő reformterveiről, intézkedéseiről s a 7

9 gyermektanulmányozók kivételes pozíciójáról, tevékenységéről e 133 nap alatt. Megismerhetjük azt a bonyolult játszmát is, melynek révén a húszas években a polgári demokratikus iskolareform-elképzeléseihez, az akadémiai szintű tanítóképzéshez rendületlenül ragaszkodó, ezért az akkori oktatáspolitikai törekvéseket opponáló Nagy Lászlót, tisztességes nyugdíj mellett, marginalizálták. Dolgozatunk ösztönzően hathat a jövőben más jeles pedagógusok, oktatáspolitikusok közéleti-politikai szerepvállalásának alapos levéltári és könyvészeti forrásbázison nyugvó történeti rekonstrukciójára, segítve az életművük felmérésére hivatott neveléstudósok munkáját. 4. Disszertációnkban levéltárak sorából összegyűjtött, eddig ismeretlen források alapján több szempontból vizsgáltuk a Tanácsköztársaság által rapid módon államosított iskolák pedagógusainak helyzetét, az újraprogramozásukat célzó lázas kísérletet, s a tanítóképző intézeti tanárság körében tapasztalt válaszreakciókat. Tucatnyi tanítóképző tanárainak történetét, magatartását vizsgálva, ismereteink szerint elsőként kíséreltük meg leírni a vonakodva alkalmazkodók, az útitársak, a kötél nélküli kötéltáncosok s a forradalom vagy az ellenforradalmi mozgalmak mellett elkötelezettek típusait. Modellizálni próbáltuk: ha a Tanácsköztársaság megérte volna a következő tanév kezdetét, vajon sikerült volna-e a tanítóképzés területén végrehajtania az egyházi rendjükből kilépni nem hajlandó pedagógusok eltávolítását? Az 1948-ban bekövetkezett államosítás adataival való összevetés révén arra jutottunk, hogy amennyiben összevonták, koedukálták volna az intézeteket (komoly színvonalcsökkenés mellett), valószínűleg igen. A nagypolitikában járatlan képzős pedagógusok ebből a szempontból tehát megalapozottan élték meg valós fenyegetésként az erre vonatkozó utasításokat. Ugyanakkor kétségessé teszi a tanácskormány valós szándékait (lehetőségeit?) az a körülmény, hogy júliusban, több helyütt az országban, politikai-világnézeti tanítói továbbképző tanfolyamokra 8

10 iskolázták be a rendjükből kilépni nem hajlandó, ezért akkor már elbocsátottnak minősülő, fizetésben sem részesült klerikusokat. 5. Disszertációnkban a nagykőrösi, s ikerkötetében a budapesti Vendel utcai és Kiss János altábornagy úti tanító(nő)képzők széles levéltári forrásbázison és interjúk tucatjain alapuló alapos vizsgálata révén úgy találtuk, hogy ezekben az intézményekben csak látszat- eredményhez vezetett az akkori oktatáspolitika lázas igyekezete a világnézeti-politikai fordulat kierőszakolására. Már 1956 tavaszán reálisan látták ezt a képzőkben uralkodó polgári légkör, a tanulók túlterheltsége s a képzés színvonalproblémái miatt a felsőfokú tanítóképzés bevezetését kezdeményező állami és pártvezetők. Forrásainkból úgy tűnik, hogy a szakirodalomba eddig a korabeli oktatáspolitikai intenciókat kritikátlanul átvéve taglalt kettős nevelés elleni kampány legalábbis az 1955/56-os tanévben, a tanító(nő)képzőkben valójában a kettős nevelésért folytatott játszma sajátos eszköze volt. Az oktatáspolitika irányítói a képzők tanári karát (s általában a pedagógusokat) próbálták általa olyan helyzetbe kényszeríteni, melyben a hivatalos álláspont mellett exponálják magukat ebben a világnézeti harcban, hogy azután az így előállt helyzetből a kognitív disszonancia révén szociálisan sokkal befolyásolhatóbban kerüljenek ki. 6. A nagykőrösi képző bezárására irányuló és évi kísérletek, s az ezek elhárítására irányuló erőfeszítések története kapcsán elsősorban a korábbi időszakokban szocializálódott nagy részben egyházi képzők tanárainak sorsát, reszocializálhatóságát vizsgáltuk, s ennek esettanulmányaként foglalkoztunk a nagykőrösi képzőben történtekkel. Azzal, hogy volt-e Váczy Ferenc, Juhász Béla s tantestületük magatartásának, habitusának olyan vonása, ami okot adhatott intézményük politikai-világnézeti okból történő megszüntetésére? (Nem volt: az intézményi infrastruktúra hiányosságai miatt került erre sor 1957-ben.) 9

11 Tipikusnak tekinthető oktatáspolitikusi, egyházvezetői, pedagógiai sajtóbeli, ill. tanítóképző intézeti tanári megnyilatkozások sorát felvillantva, érzékeltetni próbáltuk az egymást váltó korszakok atmoszféráját, az állami, egyházi iskolafenntartók elvárásait s a nagykőrösi kollégák reakcióit, elsősorban Váczy Ferenc s Juhász Béla megnyilatkozásait. Mindeközben érdeklődésünk témánkból s a terjedelmi korlátból adódó redukcióval a Magyarországon (is) egymással versengő/harcoló, különböző korszakokban meghatározónak bizonyult politikai-világnézeti áramlatokra: a vallásoshazafias, ill. a materialista indíttatású internacionalista törekvésekre egymáshoz való viszonyukra irányult, elsősorban a tanítósággal és a tanítóképzéssel kapcsolatban megfogalmazott elvárások, elképzelések szempontjából. Tettük ezt, abban a meggyőződésben, hogy az évszázados református hagyománnyal rendelkező, ám 1948-tól állami tanítóképző forrásainak áttekintése, más képzők helyzetével való összevetése, történetipolitikai kontextusba állítása, elemzése az egyedi esete(ke)n túlmutató adalékokkal szolgál: a tanítóképzőkkel szemben a 20. század első hat évtizedében támasztott lényegesen változó politikai-világnézeti elvárások alakulásának (különbözőségükben is konstans mozzanatainak, érvényesítésük eszközeinek) megismeréséhez, s a mindenkori oktatáspolitika intencióinak megértéséhez; a többször 1919-ben, majd 1948-ban államosított egyházi tanítóképzők és a marxista leninista (majd de facto sztálinista) ideológiát egyre markánsabban képviselő oktatáspolitika viszonyának, a politikaivilágnézeti áthangolás jellegének, folyamatának, mechanizmusainak és az előzményekből, az iskola tradícióiból, társadalmi beágyazottságából s a tanítóképzős tanárok korlátozott reszocializálhatóságából adódó immanens korlátainak megértéséhez; 10

12 annak a Tanácsköztársaságról, ill. az ötvenes évekről a köztudatban élő sztereotípiák szempontjából talán meglepő kérdésnek a megválaszolásához, hogy vajon ezen időszakokban a kisembereknek (pedagógusoknak, szülőknek) volt-e, ha igen, mi módon, lehetőségük arra, hogy sajátos technikák, praktikák például mértéktartó alkalmazkodás, az adott keretek közt lehetséges humánus, értékmentő eljárások révén valamelyest védeni próbálják személyes identitásukat, s kedvező irányban befolyásolják tanulóik/gyermekeik nevelését; annak feltárásához, hogy e nehéz hónapokban, években az oktatásügy egyszerű ágensei rendelkeztek-e valamilyen legitim véleménynyilvánítási lehetőséggel, s ha igen, milyennel, ahhoz, hogy súlyos következmények kockáztatása nélkül megkísérelhessék jobb belátásra, számukra sérelmes döntésük megváltoztatására bírni a felsőbb (egyházi, népbiztossági, minisztériumi és párt-) szerveket; figyelemreméltó tanítóképzős szakemberek, Váczy Ferenc, Juhász Béla (és mások) munkásságának, sorsának megismeréséhez, s ennek révén az egyházi iskolai múlttal rendelkező kollégák esélyeinek felméréséhez: a 20. századi vallásháborúkban (vallási és ideológiai konfrontációkban), hivatásuk s identitásuk megőrzéséért folytatott harcukban. Az új források tömegét idéző, bemutató dokumentatív-elbeszélő módszerünk lehetővé tette, hogy a különböző korokból felidézett szövegek tartalmában, fogalomhasználatában, jellegében, atmoszférájában, fellelhető azonosságok és különbségek plasztikusan rávilágítsanak az egymást tagadó és megbélyegző kurzusok közötti különbségek mellett az eddig talán kevés figyelemre méltatott közös mozzanatokra, áthallásokra is. 11

13 IV. Az értekezés témakörében megjelent publikációk Könyvek Iskola és politika. Az állami német nemzetiségi tanítóképzés magyarországi történetéhez, , jav., bőv. kiad., 3. kiad. Trezor Kiadó, Bp , p. KÖZszolgálat pedagógushivatás. Rozsondai Zoltán a magyar tanítóképzésért és megújításáért. (Válogatta, összeállította, Donáth Péter Szövényiné Rozsondai Anikó, Rozsondai Zoltán, Rozsondai Zsolt, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Donáth Péter.) Trezor Kiadó, Bp p. Adalékok Nagy László pályájához. Publikálatlan önéletrajza, iskolareformterv, a Gyermektanulmányi Társaság, az egyetemi gyermektanulmány-oktatás s a lélektani laboratóriumok dokumentumai ből. Trezor Kiadó, Bp p. A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, Trezor Kiadó, Bp p. [Azonos a benyújtott MTA doktori disszertációval, a kiadó által megváltoztatott címmel.] Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, Trezor Kiadó, Bp p. Könyvfejezetek Wir wollen nicht Keil, sondern Klammer zwischen beiden Völkern sein. Skizze über Vorgeschichte und Geschichte des Ofner Staatlichen Deutschen Lehrerbildungslyzeums In: Deutsche in Budapest. (zusammengestellt von Wendelin Hambuch.) Deutscher Kulturverein, Budapest pp. A felsőfokú tanítóképzés megteremtésének oktatáspolitikai előzményei, ideológiai motívumai ( ). In: Óvó- és tanítóképzés az ezredfordulón. Az óvó- és tanítóképzés felsőfokúvá válásának 40., főiskolai szintre emelésének 25., az óvóképzés főiskolai szintre emelésének 15. évfordulójára. (Szerk.: Kovátsné Németh Mária et al.) TÓFK ÓTE, Kaposvár pp. Politika és iskola. Egy ismeretlen epizód az évi választások és a magyarországi szlovák nyelvoktatás történetéből. In: Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. (Szerk.: Erdődy Gábor Pók Attila.) Korona Kiadó, Bp

14 pp. A tanítóképző akadémiák kérdése 1908, 1938, 1958 azonosságok és különbségek. In: Tanulmánykötet a győri tanítóképzés 223. tanévében. (Szerk.: Kovátsné Németh Mária et al.) Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar, Győr pp. A tanítóképzés a legfelső döntéshozó fórumok előtt: (Egy súlyos következményekkel járó oktatáspolitikai döntés születése.) In: Filozófia Művelődés Történet (Szerkesztette Donáth Péter és Farkas Mária.) Trezor Kiadó, Bp pp. (Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara Tudományos Közleményei, XIX. k.) Lektorálta: Kardos József. Vizsgálat és diagnózis a tanítóképzés hosszú, lázas időszaka után. Kísérletek a képzők világnézeti-politikai és szakmai rekonstrukciójára a Hegedüs-kormány idején. In: Diákok, iskolák, oktatáspolitika a században. Tanulmányok. (Szerkesztette: Feitl István Sipos András.) Napvilág Kiadó, Bp pp. Harc a kettős nevelés ellen/ért (?) a Vendel utcai tanítónőképzőben. Kísérlet a politikaivilágnézeti elvárások érvényesítésének kikényszerítésére egy pedagógusképző intézetben a Hegedüs-kormány idején. In: Filozófia Művelődés Történet (Szerkesztette Donáth Péter és Farkas Mária.) Trezor Kiadó, Bp (Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara Tudományos Közleményei, XXVI. k.) pp. Lektorálta: Kardos József. Cikkek, tanulmányok Lux Gyula emlékezete. In: Regio, 8. évf. 1. sz. (1997) pp. Höchster Wert der Kultur eines Volkes ist seine Sprache: Zum 40. Todestag des Pädagogen und Schulorganisten Dr. Julius Lux. In: Unsere Post. (Stuttgart), 52. Jg. No. 7. (1997) 23. p. Politika a škola. Neznáma epizóda z histórie vyučovania slovenčiny v Maďarsku. In: Ľudové Noviny, ročník XL. č augusta p. Mit dem Volk für das Volk und die Nation heißt die Parole des ungarländischen deutschen Lehrers. In: Neue Zeitung, 41. Jahrgang, Nr August , 6. pp. 13

15 Eine vergessene, doch lehrreiche Geschichte: der Kampf des Budapester Deutschen Lehrerseminars gegen den Nazigeist. In: Der Neue Pester Lloyd, 3. Neuer Jg. No. 50. (1996) 4. p. Zum Begriff Heimatliebe muß auch die sich auf jeden Bürger des Vaterlands, auf jede Volksgruppe erstreckende Liebe gehören. In: Neue Zeitung, 41. Jg. No.15. (1997) 1., 6. pp. Tanárnak lenni háborús időkben... In: Barátság, 4. évf. 4. sz. (1997. szeptember 15.) pp. Oktatáspolitika és tanítóképzés az első Nagy Imre-kormány idején. In: Magyar Pedagógia, 99. évf. (1999) 1. sz pp. A kettős nevelés -ről az ötvenes években. In: Valóság, XLIII. évf. 7. sz. (2000. július) pp. Amikor a kőrösi lámpás -gyújtogatók átmeneti lámpaoltásra kényszerültek... In: Studia Caroliensia (A Károli Gáspár Egyetem folyóirata), I. évf. 2000/3. sz pp. Gyökeres fordulatot a politikai-világnézeti nevelésben. Kísérlet a tanítóképzés világnézetipolitikai és szakmai rekonstrukciójára a Hegedüs-kormány idején. In: Educatio, 15. évf. 3. sz. (2006. ősz) pp. Nagy László kényszerű számvetése 1922-ből. In: Iskolakultúra, XVII. évf. (2007) 6 7. sz pp. Nagy László beszámolója az iskolareform, a gyermekvédelem s a gyermektanulmányozás ügyeiről augusztus. In: Új Pedagógiai Szemle, LVII. évf., 2007/ pp. A magyarországi tanítóképzés néhány felekezeti/nemzetiségi sajátossága, (Preska Gábornéval.) In: Iskolakultúra, XVII. évf. (2007) 2. sz pp. Oklevél-kibocsátás a magyarországi tanító(nő)képzőkben és a tanítói utánpótlás biztosítása a dualizmus korában. (Preska Gábornéval.) In: Neveléstörténet, 4. évf. (2007) 1 2. sz pp. Az 1957/1958. tanév megpróbáltatásaiból: Juhász Béla Kecskeméten. (Ötven éve történt.) In: Neveléstörténet, 5. évf. (2008) 1 2. sz. (elfogadva, megjelenés alatt) 14