Jakab András. A hang a fenomenológiában

Átírás

1 Jakab András A hang a fenomenológiában Kulcsszavak: tér, idő, tartam, szukcesszivitás, mennyiség, minőség, intencionalitás, világban-való-benne-lét, fokalitás, pozicionáltság, hallás, odahallgatás A hangfenomén tárgyalását fenomenológiai szempontok szerint, illetve annak egy fenomenológiai leírásban való bemutatását meg kell előznie egy olyan történeti bevezetőnek, mely rámutat annak az iránynak a választására, amelynek követőjeként ez megmutatkozik, ugyanakkor amellyel szemben ellenvetéseket fogalmazhat meg és lényegi változásokra adhat lehetőséget éppen az elődöktől különböző kiindulópontja és a figyelmét lekötő kérdések mivoltából adódóan. Úgy gondolom, egy ilyen történeti felvezetésnek magába kell foglalnia Kant, Bergson és Brentano problémával kapcsolatos gondolatait, továbbá már a fenomenológia terepén a Husserl által használt fogalmak szummatív számbavételét ahhoz, hogy a Don Ihde felvetette kérdéseket és lehetséges mezőket beláthatóvá tegyem, amely szöveg, vagyis a Hang és odahallgatás ennek a dolgozatnak az alapját képezi. Ezzel nem akarom egyértelműen kijelenteni, hogy szövegszerűen megtalálhatjuk az idézeteket adott szerzőtől a különböző munkákban (habár legtöbb esetben igen), hanem azt szeretném hangsúlyozni, hogy egy észlelhető fogalmi vonulattal állunk szemben a hang, illetve hallás kapcsán kialakuló vitában. Tartam és szukcesszivitás Az itt következő részben Bergson tartamfogalmát tárgyalom Kant időfogalmával összevetve. A társítást indokolja a Bergson Idő és szabadság szövegében megtalálható egyértelmű utalás Kantra, és felvezetésében is látható a pálya, mely az említett szerző szemléletfogalmának a kritikáját is jelenti. De nem csak, ugyanis a filozófiatörténet általános problémájáról beszél Bergson, amely problémát a természet és állapotbeli különbözőségek megfogalmazása helyett fokozatok állításában látja. E részen belül Kant jelenségfogalmát fontosnak tartom részletesebben tárgyalni, és a gondolatok taglalásában ebből fogok kiindulni, mert a nála használt fenoménfogalom első lépcsőfokát képezheti a fenomenológiai koncepcióban kialakult fenoménfogalom felé vezető útnak. Ugyanakkor az itt felvetettek meghatározzák

2 234 Fogalom és kép IV. a vitát, amely az idő és a hang kapcsán kialakul a későbbiekben, az utóbbit leginkább az előbbire alapozott problémaként vagy az időt a hang, hangzás által kifejezettként értve. Kant jelenségfogalmának a tárgyalásában elsősorban azt kell megemlítenem, hogy ez fogalomváltozást jelent az elődökhöz képest. A homályos látszattá alakított jelenségfogalom helyett ezt mint a lehetséges megjelenés feltételének kiteljesítőjét határozza meg a TÉK 95. oldalán. A jelenség akkor és csakis akkor lenne látszat, mondja Kant annak a metafizikában használt alaptételnek a bírálataként, miszerint az érzékek megcsalják az értelmet, ezért csakis tőlük elvonatkoztatva kereshető az igazság, ha a magában való dolognak tulajdonítanám azt, ami a saját szubjektív feltételeimmel egybekötött szemlélet keretén belül a tárggyal egyetemben jelenik meg. Ezek a szubjektív feltételek azok, melyeken keresztül szemlélem az érzet adta tárgyakat. Az említett a priori feltételek közül, melyek nélkül nem lenne lehetséges az érzet adta tárgyak értelemmel történő felfogása, Kant kettőt nevez meg, és a következőképpen vezeti be a prekritikai írásokban: A mindenségnek mint megjelenő tárgynak ilyen feltétlenül első, maradéktalanul általános és az emberi megismerésben minden érzékinek sémájául és feltételéül szolgáló formaelve kettő van, mégpedig az idő és a tér A teret és az időt a szemlélet a priori feltételeiként, mint a külső és belső érzék szemléleti formáit határozza meg Kant, amelyek formaadó jellegükkel elérhetővé teszik az értelem számára a megjelenő tárgyakat, a további megformálásra alkalmassá alakítva azokat. Mindkét előfeltétel természete kapcsán a következőket hangsúlyozza Kant: minden szemlélet extenzív mennyiség. 2 Itt tehát a teret és az időt egyaránt mint mennyiséget tárgyalja, méghozzá számszerű, egyrészt diszkrét, másrészt szukcesszív mennyiségként. Tehát az extenzív jelleg a szemléletre vonatkozik, a tiszta szemléletre, ezzel szemben az intenzív mennyiség meghatározottsága az érzetre, vagyis az észlelés minden tárgyára, amennyiben anyagot (értve ezalatt az észlelés anyagát, husserli értelemben vonatkozást a tárgyra) foglal magában, és ez a mennyiség fokozati különbséget hordoz. Az idő kérdéskörével tovább haladva Bergson azt mondja, hogy extenzív és intenzív mennyiségek megkülönböztetése nem segít a kérdés megoldásában, mert attól, hogy az intenzívet nem nevezi Kant mérhetőnek, mégis a nagyságbeli különbség meghatározottságát állítja róla, így pedig növekedésre és csökkenésre képesnek tartja, azaz ugyancsak a mérhetőség kereteibe sorolja a magyarázat tehát körben forgó. 1 Kant: Az érzékelhető és az értelemmel felfogható világ formájáról és elveiről. In: Prekritikai írások. Osiris/Gond-Cura Alapítvány, Budapest 2003, Kant: A tiszta ész kritikája. Iktusz Kiadó, Budapest , 189.

3 Jakab András / A hang a fenomenológiában 235 Bergson a következőképpen mutatja be a problémát: a megfontoló eszmélet a mennyiség meghatározottságát kiterjeszti a minőségi változások magyarázatára is, mert szereti az éles megkülönböztetéseket. Viszont azt láttatja a szövegben, hogy az éles számbeli különbségek helyett inkább természetbeli és állapotbeli különbségek jelennek meg a lélek tekintetében, mind az esztétikai tapasztalatra, mind a bájra gondolva, mondja Bergson. Ezeket az arányosság és a ritmus andalító, hipnotizáló hatásával magyarázza, vagyis az elszakadással a fent említett szigorú mennyiségre és megkülönböztetésre irányuló figyeléstől. A finom átmenetek véget nem érő áradataként tartja számon. Deleuze 3 a Bergsonról írott szövegében említi a Matter and memoryban írott kritikáját Bergsonnak, amelyben a hagyományos metafizika szemére veti, hogy csak fokozatokat határoznak meg a tökéletes létező és a semmi közé helyezve a világmindenséget. Holott ezek helyett a fokozatok helyett inkább természet és állapotbeli különbözőségekről van szó az olyan problémák esetében, mint például az idő. Bergson számára nem az magyarázandó, hogy miképp lehetséges, hogy észreveszünk valamit [ez a kanti kérdésfeltevés kiindulópontja], vagy emlékezünk valamire, hanem hogy miért nem veszünk észre mindent A tartam eszméjéről szóló fejezet első soraiban benne foglaltatik a különbségtétel, amelyet fenntartva az értelem soraiba rendezhető mértéktől elkülönülő lélektani struktúra természetbeli különbsége megragadható. A kérdésben, mely magába foglalja a különbséget a számosság egymástól elkülönülő, jól tagolható tételével szemben, a lélek folyamatainak egymásba csúszása jelenti a fogódzót. Azt mondja Bergson, hogy ahhoz, hogy elkülönítsük a kettőt, az időt és a teret, nem elegendő a szimultán komplexitásra hivatkozni, mert ez még magában foglalja a számosság diszkrét jellegét. Meg kell jegyezni, hogy azért látja lehetségesnek az eddigi időkoncepciókban kifejtett elsődlegesen tér általi meghatározottság felismerését az elődök által, mert, ahogy ő is megjegyzi, van egy olyan, vagy lehetséges egy olyan időről beszélni, ami térben játszódik le, vagy a térhez köthető. Ez a gondolat majd az Ihde által felvezetett hangfenomén elemzésénél kap fontos szerepet. Vagyis a bergsoni időelemzésben vagy kritikában foglaltak tulajdonképpen finomítanak a kanti képzet fogalmán, elsősorban hangsúlyáthelyezésről van szó, ami nem marad következmény nélkül, de nem számolja fel az elődök eredményeit. Sohasem fog senki egy maga szerkesztette egységből olyat kivonni, amit bele nem tett, és ha az egység, mellyel a számot alakítjuk, aktusnak és nem tárgynak egysége, semmiféle elemző érdeklődés nem fog kihozni belő- 3 Deleuze: Bergsonism. Angolra ford.: Hugh Tomlinson és Barbara Habberjam. Zone Books, New York Bergson: Idő és szabadság. Ford. Dr. Dienes Valéria. Franklin-Társulat, Budapest 1923, 13.

4 236 Fogalom és kép IV. le mást, mint a puszta és egyszerű egységet. 5 Így, amennyiben a 12-t az egyesek összegének tekintem, ahogy azt Kant tette, és analitikus tételként kezelem, annyiban Bergson érvelése szerint kiterjedésként kezelem az aktust. Ettől maga a mennyiség lehet folyamatos, de térben tartó folyamatról van szó. Egyszóval különbséget kell tenni a gondolt egység (azaz aktus) és a gondolt és azután dologgá emelt egység (kiterjedés) között, s épp így az alakulóban levő szám s a már megalakult szám között. 6 Az elgondolt, majd dologgá tett egységbe, vagyis a kiterjedésbe az idő nem sorolható bele. Ugyanis, mondja Bergson: De az időnek egy pillanata, ismételjük, nem tud megmaradni, hogy a többihez adódjék. Ha a hangok szétszedődnek, üres távolságokat kell egymás között hagyniuk. 7 Ehhez a bergsoni gondolathoz hasonlót fogalmaz meg Husserl az Előadások az időről 8 című szövegében, Brentanót nevezve meg származtatási pontként. A fentiek alapján Bergson számára a tartam két fogalma adódik: az egyik tiszta minden keveredéstől, a másikba belép a tér. Az egészen tiszta tartam az a forma, melyet akkor ölt eszméleti állapotaink egymásutánja, amikor énünk elhagyja magát, mikor tartózkodik attól, hogy a jelen állapotot az előtte valóktól elválassza. 9 Vagyis egyrészt ez a tiszta tartam az elemek olyan szerveződését jelenti, ahol a részek pont úgy, mint az egész, függenek egymástól, méghozzá oly módon, hogy elválasztásuk vagy feldarabolásuk által elveszne emez aktusnak az egysége, amely pedig tartamosságához épp úgy hozzátarozik, mint az elemei vagy mint az egész. Másrészt ennek a tiszta tartamnak a megjelenése, ahogy ő kijelenti énünk [...] tartózkodása, azaz maga az aktus. Bergson hangsúlyozza, hogy a tartamjelleg magában hordozza a megfordíthatóság lehetetlenségét, mert ez csak akkor áll fenn, ha feldarabolva a tartamot térré alakítom, így a sorozat pontjait elkülönítve diszkrét jegyekkel ellátva a megfordítás esetén is azonosítani vagyok képes. Ugyanakkor a fentiekben már említett térbeni tartamosság létét Bergson így magyarázza:...s ez minden bizonnyal onnan ered, hogy nem csupán mi tartunk, 10 ami nehezebbé teszi a tiszta tartamba való belebocsátkozást. Az eszméleti életben megjelenő homogén térképzetet és annak mértékadó jellegét, melyet szembehelyez a tartammal, az endozmózis fizikai jelenségével hozza analógiába. 5 Uo Uo Uo Husserl: Előadások az időről. Atlantisz, Budapest Uo Uo. 116.

5 Jakab András / A hang a fenomenológiában 237 Összefoglalásként azt kell elmondanom, hogy amit még Kant mennyiségi különbségként határoz meg a logikai fonalon haladó tudat rendszerező munkássága nyomán, és elkülönülő egységek sokaságaként fog fel, az Bergsonnál a tiszta tartam fogalmában átalakul valami egészen feldarabolhatatlan összekapcsolódássá, ami a lelki folyamatokat illeti. Az említett átalakulásnak a következménye, hogy a dallam elhangzása nyomán nem kottát látok magam előtt, vagy nem hangról hangra hallom a darabot, hanem egymáshoz viszonyuló és meghatározó rész és egész viszonyokban. Következésképp míg a dallamot Kant esetében egy, a hangok egymásutánjának sorban való összekapcsolódása, vagyis szukcesszív egymásutánjának a képzete jelenti, addig Bergsonnál az élmény, vagy pontosabban a tartam fogalmának a bevezetésével és annak aktusként való értelmezésével ez egy egésszé kovácsolódik, amely egységben nincsenek különálló hangok, hanem ezek egymásba csúszása mutatkozik meg. Az intencionalitás irányába Az intencionalitás brentanói (Psychologie vom empirischen Standpunkte 11 című művében leírt) fogalmában megjelenik az aktusegység kérdésköre, amelyről Bergson is beszél. A mentális fenoménként értelmezett aktusok egyik összefoglaló jellegzetességeként elgondolt intencionális inexisztencia fogalmának problémájára összpontosít Brentano, legalábbis ebben az írásban. Ugyanis a lábjegyzetben a fordító hozzáteszi, hogy Brentano a későbbiekben az intencionális inexisztencia leírást nem tartja megfelelőnek a probléma kapcsán, és inkább úgy fogalmaz, hogy az immanens tárgyiság, amelyről beszél, úgy értendő, mint annak a ténynek a meghatározatlan leírása, hogy mentálisan érdeklődöm egy tárgy iránt, arra utalok. 12 Fontos kiemelni, hogy Brentano számára nem az intencionalitás kérdése képezi a figyelem középpontját, hanem a később deskriptív pszichológiának nevezett tudomány megalapozása. Brentano az intencionális inexisztencia fogalom meglapozó jellegének leírása fele haladva, első megkülönböztető törekvéseiben a mentális életet két részre osztja. Az egyik elem a mentális fenomén, amelyet szembehelyez a másikkal, a fizikai fenoménnel. Az utóbbit érzetként kezeli (fizikai feno- 11 Brentano: Psychology from an empirical standpoint. Angolra ford.: Antos C Rancurello, D.B. Terrell és Linda L. McAlister. Routledge, New York & Canada Brentano later acknowledged that the way he attempted to describe consciousness here, adhering to the Aristotelian tradition which asserts the mental inexistence of the object, was imperfect. The so-called inexistence of the object, the immanent objectivity, is not to be interpreted as a mode of being the thing has in consciousness, but as an imprecise description of the fact that I have something (a thing, real entity, substance) as an object, am mentally concerned with it, refer to it. Uo. 68.

6 238 Fogalom és kép IV. ménekként színeket, hangokat, szagokat stb. tárgyal), sőt érzetadatként írja le, melyek összekapcsolása a mentális fenoménben válik adottá. Hozzá kell tenni, hogy Brentano számára a lét kérdése nem válik fontossá, azaz ahogy a későbbiekben ez még hangsúlyosabbá válik, az itt olvasható szövegben a megjelenő van a kérdés középpontjába helyezve. A mentális fenomént vagy mint prezentációt, vagy mint prezentáción alapulót határozza meg a figyelembe vett szöveg 65. oldalán, de mint hangsúlyozza, nem a megjelenítettet magát érti a prezentáción, hanem a megjelenítés aktusát és még inkább a megjelenőt. Ugyanakkor a mentális fenomént mentális aktivitásként tárgyalja a szövegben, melyet mint valamire mint tárgyra való vonatkozást, 13 azaz valamire való irányultságot ért. Az aktivitás fogalma itt, mint a lábjegyzetből kiderül, az arisztotelészi passio, azaz elszenvedés fogalmához köthető. Ha közelebbről tekintek a referencia fogalmára, illetve ennek az aktivitásfogalomnak a magyarázatára, a szöveghez csatolt kiegészítő esszében több jelentős ponton magyarázatot találok. Az elsődleges objektum tekintetében eseményszerűségről beszél, a másodlagos referenciát mint aktivitást, méghozzá a szubjektum aktivitását határozza meg. Ahogy ezt Brentano megfogalmazza: A másodlagos tárgy nem egy referencia [mint az első], hanem egy mentális aktivitás, vagy pontosabban a mentálisan aktív szubjektum, amelyben a másodlagos referencia ugyanúgy jelen van, mint az elsődleges. 14 Mindkét esetben tárgyként szerepel a referenciapont, azaz ugyanaz a viszony határozható meg az elsődleges tárgy és az önreferencia tekintetében. Továbbá a mentális fenomén fogalmát a tudatosság fogalmával szinonimként használja, mert mint mondja, a tudatosság fogalma, mivel egy tárgyra utal, amelynek a tudatosság tudatában van [a fordító megjegyzi, hogy a német Bewusstsein fogalom ebben a tekintetben több segítséget nyújt, lévén, hogy a jelentése tudatában levést vagy tudatban levést hordoz magában], megfelelőnek tűnik a mentális fenomének jegyeként felismert, a tárgyiság megkülönböztető jegyeként meghatározott mentális inexisztencia értelmében való használatra. 15 Ugyanakkor ehhez a szövegrészhez kapcsolódik az a tény, hogy Brentano különbséget tesz elsődleges és másodlagos objektum között, az elsőt a megjelenőre vonatkoztatva (amelybe a fizikai fenomén is tartozik), a 13 reference to something as object, uo The secondary object is not a reference but a mental activity, or, more strictly speaking, the mentally active subject, in which the secondary reference is included along with the primary one. Uo the term consciousness, since it refers to an object which consciousness is conscious of, seems to be appropriate to characterize mental phenomena precisely in terms of its distinguishing characteristic, i.e., the property of the intentional in-existence of an object, for which we lack a word in common usage. Uo. 79.

7 Jakab András / A hang a fenomenológiában 239 másodikat a mentális fenoménre, az aktusra értve, Brentano példáival élve az elsőt a hangra, a másodikat a hallás aktusára vonatkoztatva. Husserl Brentanóval szemben az intencionalitást a filozófia és egy, a tudományos gondolkodásra vonatkozó filozófiai gondolatmenet alapstruktúrájaként kezeli, azaz a fenomenológiában központi szerepet kap a fogalom és a bennefoglalt struktúra. Husserl egyrészt az intencionalitást a tudati aktusok (és itt visszautalok a bergsoni különbségre aktus és kiterjedés között) elsődleges jellegzetességeként tárgyalja, ami a gondolatmenetben a noematikus, illetve noetikus aktusok irányelveként szolgál. Itt a fent említett brentanói elsődleges és másodlagos tárgyiságra gondolva a husserli kritikában használt noesis és noema megkülönböztetésében a viszonytisztázás az elsődleges cél, ami az intencionalitás vonatkozásában noetikus és noematikus aktusok megkülönböztetését hozza létre. A kritika mint ahogy Dermot Moran Heidegger's Critique Of Husserl's And Brentano's Accounts Of Intentionality 16 című szövegéből kiderül Husserl számára Kasimir Twadorwski és Meinong tartalom és tárgy megkülönböztetéséből származik. Tehát Husserl esetében nem úgy kell érteni az intencionalitást, mint Brentano gondolatmenetében, amelyben arisztoteliánus gyökerekre nyúl vissza, vagyis a forma megléte a mentális fenoménben. Hanem inkább úgy kell érteni, mint tudati direkcionalitást, ráirányultságot, abban az értelemben, hogy az mindig önmagán túllépő a noetikus és noematikus aktus kettősségének tudatában, mely folytonos lehetőségeket tart fenn a képes vagyok rá módozatában. Másképp fogalmazva az intencionalitás részét képezi a transzcendencia, nem úgy, mint a Brentanónál megtalálható immanencia egyedülálló volta. Másrészt ezen intencionalitás keretén belül a tartam, vagyis az időkérdés a jelen kitágításában mutatkozik meg, mint a protenció, retenció és ősbenyomás hármassága, és elsősorban mint hallástapasztalat, azaz mint hangzás és hallás jelentkezik, nem mint hang. Pontosabban a test fenomenológiai kezelése nyomán, vagy annak meghatározottságaként, én hallom az elhangzást, ami a későbbiekben mint lehetséges fenomén leírhatóvá válik. Ez is mutatja a bevezetőben már említett gondolat megalapozottságát, vagyis a hang idői kezelését. Ami a fent említett túllépésre az idő keretében vonatkozik, vagy vonatkoztatható, az a percepció önmeghaladása a protencióban és a retencióban, ami azt jelenti, hogy a percepció soha nem csak jelenkorrelátumokkal rendelkezik. Ugyanis a tudat belső szerkezetének alappillérét képezi a retencionális módosulásokban megvalósuló ahogy Husserl az Előadások az időről címen közreadott szövegében Brentano kapcsán mondja, időileg módosult képzeteknek az adotthoz való folyto- 16 Moran: Heidegger's Critique of Husserl's and Brentano's Accounts of Intentionality. In: Inquiry: An Interdisciplinary Journal of Philosophy, Volume 43, Issue 1, 2000.

8 240 Fogalom és kép IV. nos hozzákapcsolódása 17 révén létrejövő tartamérzékelés. Szintén ebben a szövegben jelenik meg a kritika, amiről már korábban beszéltem, aktus, felfogástartalom és tárgy megkülönböztetését illetően, amely különbségtételt Husserl szerint Brentano nem tesz meg. Husserl mondata, miszerint az érzékelés tartama és a tartam érzékelése két különböző dolog, 18 mivel a tartam maga tudati aktus eredményeként áll elő, nem magából az érzékelésből származik, és a bergsoni idézet:...a gondolt egység (azaz aktus) és a gondolt és azután dologgá emelt egység(kiterjedés) között[i] különbségtételről ugyanabba az irányba mutatnak, mely irány az idő pszichikai értelmezésének elvetését vagy átgondolását jelenti. A fent már idézett Dermot Moran szövegében Heidegger kritikáját fogalmazza meg Husserlel szemben, és megjegyzi, hogy lényegében ez a kritika ugyanazt foglalja magában, mint amit az utóbbi szerzőé Brentanóval szemben. Az intencionális aktus és tárgy közötti viszony tisztázatlanságára vagy nem kellőképpen végiggondolt voltára utal itt a szerző. Heidegger szerint a létezés/lét tekintetében újragondolva az intencionalitás mibenlétét, ennek egzisztenciális karakterét feltérképezve arra a kérdésre is választ lehet kapni Heidegger számára az egyetlen kérdés, amely a filozófiatörténetben elcsendesült, amely Husserlnél a konstitúció gondolatával elsiklik, a világban-való-benne-lét kérdésére. Itt jelezni kell, hogy Husserl az Ideas pertaining to a pure phenomenology and to a phenomenological philosophy (I) 20 című szövegében kihangsúlyozza, hogy a fenomenológiai kutatások irányának pont abban leledzik a lényege, hogy a világadódás e gondolatának az újragondolását nyújtsa, azáltal, hogy felfüggeszti az ítéletet annak igazsága/hamissága, léte/nem léte tekintetében. Ezáltal azonban nem válik a heideggeri kritika érdemtelenné, mert miután a fenomenológiai mező feltárását vagy felmutatását Husserl elvégezte, illetve, ahogy Ihde fogalmaz, egy nyelvi használat megteremtése és bejáratása megtörtént, ennek továbbgondolása a módosulások és új terepek bejárásban kiteljesedhet. Ami az intencionalitás újragondolására vonatkozó heideggeri kritikát illeti, a transzcendenciának való kitettség megfogalmazódása a világban-való-benne-lét fogalmában, a Dasein e világgal való kapcsolatának az adódását hangsúlyozó gondolattá válik. Ez az intencionális aktushoz tartozó transzcendenciafogalom kitágítását vagy radikalizálását jelenti. És az irány, amelyet ez a heideggeri gondolatmenet felvesz, az a cél fele történő cselekvés betöltődé- 17 Husserl, Edmund: Előadások az időről. Atlantisz, Budapest, 2002, Uo Bergson: Idő és szabadság. Ford. Dr. Dienes Valéria. Franklin-Társulat, Budapest 1923, Husserl: Ideas pertaining to a pure phenomenology and to a phenomenological philosophy (I). Angolra ford.: F. Kersten. Mrtinus nijhoff publishers, The Hague / Boston / Lancaster 1983.

9 Jakab András / A hang a fenomenológiában 241 sévé válik, a valamire valóság azonnaliságának, már adódásának értelmében. Az itt említett két elmélet tekintetében először is az aktus, amelyről már Bergson esetében beszéltem, irányított. Az első esetben a hangtárgy formája azaz ekként is érthetjük a tartamot, második esetben a fenomén noematikus leírásában a tárgy-korrelátum, noetikus leírásában pedig e tartam létrejövetelében, a retencionális módosulások és protencionális elvárások, amelyek az intencionális aktusban felmutatottá válnak. Amit Husserl kiemel Brentanót illetően a már említett idő kérdését elemző írásában, hogy általa vált lehetségessé egy, az azonnaliságtól elemelt időkoncepció kialakítása az eredendő asszociáció fogalmának bevezetésével. Fontosnak tartom még egyszer megjegyezni, hogy a husserli gondolatkörben a hang átváltozik hallott hanggá és specifikus hallott hanggá, azaz adott hanggá, legalábbis a noematikus leírásban. Ez pedig elgondolásom szerint azzal jár együtt, hogy megnyílik a lehetőség egyrészt ennek az adott hangnak a leírására, másrészt pedig az adott hanghoz tartozó tapasztalatréteg és annak sajátosságai tekintetében való felmutatására, amit a következőkben Ihde gondolatmenete alapján mutatok be. Hang vs. vizualitás, a hangzás jelentősége Don Ihde saját bevallása szerint és a szövegben is láthatóan (ahogy már fent is említettem) Husserl és Heidegger nyomán indul el, az előbbit a tapasztalat gazdagságának újrafelfedezéséért, az utóbbit az exisztenciális tapasztalatszerkezetekre vonatkozó kérdésfelvetése miatt vonva be a problematizálásba. Két lépcsőfokát határozza meg a saját bejárandó útjának: első fenomenológiának és második fenomenológiának nevezve ezeket rendre Husserlhez és Heideggerhez kapcsolva azokat. Ihde kiemeli, hogy Husserl az epoché ítéletfelfüggesztésének tézisével önmaga számára nemcsak a tapasztalás mikéntjét, illetve leírásának lehetőségeit helyezi új megvilágításba, hanem a nyelv, illetve a különböző álláspontok által használt nyelvi apparátusok, és itt Ihdet idézem, heurisztikus használatát is lehetővé teszi. Ihde példája a Karteziánus elmélkedések, ahol egy karteziánus fogalomhasználatot alkalmazva próbál túljutni magán a kertezianizmuson. Miután az epochéval kapcsolatos kérdéseket letárgyalja az első fenomenológia tekintetében, és letisztázza, hogy jelenlétfilozófiaként kell érteni, ha nem is a husserli értelemben vett fenomenológiát, de a Merleau-Ponty által gyakoroltat, bevezeti a képzeleti variációk 21 mellé amely irányába 21 Ihde: Listening and Voice: Phenomenologies of Sound (second edition). State of New York University Press, Albany 2007, 30.

10 242 Fogalom és kép IV. véleménye szerint Husserl tart Merleau-Pontyval a perceptuális variációk 22 fogalmát, amelyeknek első és legfontosabb próbaköveként a tapasztalati ellenőrzést határozza meg. Vagyis ez annyit jelent a fenomenológia tekintetében, hogy a logika által termelt összes lehetőségek köre leszűkül, és a korlát a lehetségesen tapasztalható lesz a lényegek felfedésében, illetve ennek a fogalomnak a hatókörét, még inkább régióját mint exisztenciális lehetőséget 23 vezeti be, mint a logikaival szemben állót. Ez a lehetőségfogalom magának a területnek az elhatárolását vagy fokális kiválasztását írja le, és ahogy már említettem, elsősorban a tapasztalatilag lehetségest hozza magával. Vagyis egyrészt az egzisztenciális lehetőség elsődleges követelménye, hogy az intencionálisan adott fenomén tapasztalatilag betölthető legyen. Másrészt a konkrétumok kerülnek előtérbe, ami a logikai dimenzióra jellemző általánosítások korlátozását jelenti, vagyis a közvetlenül adottban megtalálható tartalmi különbözőségek figyelembe vétele az elsődleges szempont. Ez egyben a fantázia által nyújtott variációk korlátját is magával hozza, amely lehetőséget ad a Husserl által üres tételezésnek nevezett tapasztalatilag és itt elsősorban perceptuális betöltődésről van szó soha be nem tölthető fantáziavariációk kiszűrésére, mint például a négyzetes kör képzete. Az állítmány pontos logikai szerkezetével szemben az intencionalitás kérdés kapcsán a fenomenológia a formára vagy a lényegek adekvát kidomborodására helyezi át a hangsúlyt vagy ismét, hogy a nyelvhasználatban elkerüljük a vizuális metaforákat, kialakuló szerkezetek modifikációs felcsendülésére és lecsengésére, és ezeknek a fenoméneknek a határfenoméneként előálló belső szerkezet alakító és folyton alakuló lényegiségére mutat rá. Továbbá, ahogy azt már az előző szakaszban említettem, ennek az intencionalitásfogalomnak a kapcsán, amely Ihde megfogalmazásában az első fenomenológia kereteiben egyirányúnak mutatkozik habár azt is hozzá kell tenni, amit előbb ismét csak megjegyeztem, hogy a transzcendencia megmutatja magát ebben a szakaszban is, a világban-való-bennelét fogalmában és a hozzá tartozó fogalmiságban ez megkettőződik, azaz ami Heidegger és Merleau-Ponty gondolataiban hozzákapcsolódik az intencionalitáshoz, az a már mindig is benne lét tételéből kibontható önvonatkozás világ általi közvetítettsége, és ez a második fenomenológia. Az exisztenciális fenomenológiában a megtestesült létező a noetikus korrelátum, és mint horizont által meghatározott áll elő a heideggeri gondolatmenetben. 22 Uo Uo. 30.

11 Jakab András / A hang a fenomenológiában 243 Ihde a heideggeri világban-való-benne-lét fogalmával összekapcsolt fenomenológiai elemzéseiben a fokalitás kérdésének feltevésével ami végül a vizuális és az auditív szféra kölcsönös korlátozásaként alapul szolgál a zene, illetve a hallgatás elemzéséhez egyrészt a testet globálisként azaz érzékleteiben nem feltagoltként értve, másrészt az ily módon felfogott testtel összefonódó tapasztalat fokális dimenzióinak összevetése nyomán előáll nála az a különbség, amelyet ő a hallásra jellemző omnidirekcionalitásnak nevez. Így a hallás fenomenológiai jelentősége abban mutatkozik meg, hogy az Ihde által vizualizmusnak nevezett és a filozófiatörténetben centrálisnak tartott látás előtérbe helyezésének a kritikájául szolgál. Ez sokkal inkább a fenomenológia mint módszer hozományaként jelenik meg, nem pedig a hallás fenomenológiai jelentőségeként. Ami fontos ennek a lehetőségnek felmutatásában, hogy megnyitva az utat, például Ihde számára, az instrumentalizáció kérdésének irányába, ami által a zene megtestesülésként felboncolhatóvá válik, annak extatikus jellege, másrészt a hallás bidimenzionalitásának kérdéskörén belül a beszéd aura jellegének leírására is lehetőséget ad. Ugyanakkor ezek a vizsgálódások felhívják a figyelmet egy olyan régióra (és ez jelenti a fenomenológiai erőt), amelynek noha megkülönböztetései nem annyira élesek, mint a látáséi a proprioceptív aktusok meghatározottságaiban annál nagyobb szerepet játszanak, lévén, hogy terepük szélesebb körű. Egy ilyen fenomenológiai gondolatmenet egyrészt felmutathatóvá teszi azt, hogy nemcsak a fül által szerzett adatok (az érzéki atomizmus tétele) játszik bele a hallástapasztalatba, hanem a teljes test, annak minden rezgése hozzátartozik. Másrészt a már említett predikátum mellé az ige szerepének az újragondolására is lehetőséget ad, ahogy Ihde felteszi a kérdést: Kik a légy metafizikusai?, 24 vagyis a tapasztalatot meghatározó és benne lényegi szerepet játszó egymásba kulcsolódások és differenciálódások sokaságát adja a kezébe. Abból kifolyólag, hogy a hallás csendbe vesző horizontja tágabb, mint a látás láthatatlannal összekulcsolódó horizontja. Ezek után visszatérek a dolgozat tulajdonképpeni kérdéséhez, vagyis a hang és ezáltal az idő térképzet által történő megragadásához. Hogy felidézzem és összefoglaljam a kezdetben mondottakat, három lépést tudok megkülönböztetni. Először is Kant tekintetében az derült ki, hogy a számosság elkülönülő egymásutánjában írható le az idő, vagyis szukcesszív szintézisként, ahogy Kant fogalmaz. Második lépésként ennek kritikáját a bergsoni a zene és ezáltal a hallásban is megalapozottként talált különbségben mutattam fel, ami magába foglalta annak lehetőségét, hogy az idő valami ettől a számosságtól különbözőt jelent abban az értelemben, hogy ennek 24 Uo. 50.

12 244 Fogalom és kép IV. feldarabolása esetén már nem idő áll előttünk, hanem éppen egy matematikai számsor, és itt az idő természete elsiklik. De nem csak az időé, hanem a hallásé, illetve a zene megkapó jellege is. Harmadik lépcsőfokként az intencionalitás fogalma kapcsán olyan eszközhöz juttatott a fenomenológia, amelyben pont ezek a meghatározottságok kérdőjellel mutathatók fel, és ezáltal lehetőséget nyújt az újrapozicionáláshoz, amelyek most az ihdei gondolatok kapcsán aki ezen az úton halad kifejthetőek. Legjobbnak látom a bergsoni idézetből kiindulni, parafrazálva azt, miszerint az idő tériségének a meghatározottsága onnan fakad, hogy nemcsak mi tartunk, hanem a dolgok is tartanak. Ezt a kijelentést az itt adott kontextusban tovább bonthatónak látom a hallás kapcsán már megfogalmazottak által. Mivel a testileg globálisan létező az intencionális korrelátum a fenomenológia kereteiben, és ugyanakkor a fokalitás lehetőségében láthatóvá válik a hallás dimenziója által felmutatott különbség a vizuális dimenzióval szemben hozzá kell tenni, hogy ez a különbség nem az éles határok mentén mozog, előáll a kérdés, hogy ebben a globalitásban megmutatkozó tapasztalatszerkezetben az idői horizont hogyan határozódik meg az először említett dimenzió tekintetében. Kihangsúlyoztam, hogy az Ihde felvezetésében a hangfenomén tekintetében felmutathatóvá válik egy irány jelleg és ugyanakkor egy formafelismerési jelleg, amely, noha nem hordoz olyan éles különbségeket, mint a látásé, mégis utalásszerűen magába foglal bizonyos, a térre mint bejárható térre vonatkozó fenoméneket. Ihde három fogalom köré csoportosítja a hangfenoménben adódó térvonatkozásokat: belső terek, formaaspektus és felületaspektus. Ezen aspektusoknak a vonatkozásjellege nem a vizualitásban talált egyszerre levésben mutatkozik meg, hanem lényegükhöz tartozik, hogy adódásuk tartamos. A hangzás eme tartamosságának két különböző aspektusára mutat rá amelyet a hallás dimenziójának kettős aspektusaként határoz meg, az egyiket dramatikusként, a másikat irányjelleggel ellátottként leírva. Az elsőre jellemző a bennfoglaltság általi alámerültség, azaz az irányjelleg elfedése, míg a másodikra pont azok a térvonatkozások, amelyekről már beszéltem. Az utóbbit az idő husserli leírásában értelmezve és azt a fokalitás aktusjellegében tárgyalva arra a következtetésre jut Ihde, hogy az adódásban először is a husserli lecsengésekkel ellentétben a fokális figyelemirányítás lehetőségének köszönhetően képes vagyok az eljövendőre is figyelni vagy az éppen adottat élformaként kezelni. Tehát attól függően, hogy az adott aktusban mi képezi a fokális középpontot a háttérrel szemben amely ugyanúgy jelen van az intencionális aktusban a felcsendülésben, lecsengésben és a hangzásban, alakzatok sokasága rajzolódik ki, amely sokaság betölti az auditív dimenzió mezejét. Ugyanakkor ennek a mezőnek az egészére figyelve vagy másképp egy megnyíló hallgatásban, amelyben hiány-

13 Jakab András / A hang a fenomenológiában 245 zik ez a középpont, pontosabban fogalmazva, ha maga a mező az egészében képezi ezt a középpontot, a horizont kérdése kerül előtérbe. Ebben a horizontban válik elsődlegessé, bukkan fel az időiségbe való kivetettség tulajdonképpenisége. Ennek a horizontnak a jellegzetessége, hogy soha nem válik a figyelem tulajdonképpeni fokális részévé, amennyiben azzá lesz, megszűnik horizontjellege. Ez a horizont a maga hiányában mutatkozik meg, és ez a hiány a hang esetében a csend, ami soha nem jön el, vagyis Husserl fogalomhasználatával élve üres tételezés. Tehát Ihde itt egy kettős pozicionáltságról beszél: egyrészt a fokális középpont és a hozzá tartozó periféria jelenlevősége tekintetében talált pozicionáltságról, másrészt ennek egy, a horizont általi elhelyezéséről, amely horizont a maga hiányában a várakozás jeleneként mutatkozik meg, amely kivetül az idő eljövetelére. Utolsó gondolatként az idő és hang kapcsán tehát azt fogalmazhatom meg, hogy az előbb említett két pozicionáltság tekintetében különíthető el a Bergson által felvetett két tartamfogalom. Egyrészt amíg a fokális központ és periféria kettősségében a hangra vonatkoztatva téri jelleg csempészi be magát az idő konstitúciójába, és itt beszélhetünk csak konstitúcióról, addig a második pozicionáltság a hangzásnak azt a jellegét emeli ki, amelyben ez már mindig is tart, és belekerülünk, vagyis ez egy nem konstituált idő, éppen a kitettség által nem az. Irodalom Bergson, Henri: Idő és szabadság. Ford. Dr. Dienes Valéria. Franklin-Társulat, Budapest Brentano, Franz: Psychology from an Epirical Standpoint. Angolra ford.: Antos C. Rancurello, D. B. Terrell és Linda L. McAlister. Routledge, New York & Canada Deleuze, Gilles: Bergsonism. Angolra ford.: Hugh Tomlinson és Barbara Habberjam. Zone Books, New York Husserl, Edmund: Előadások az időről. Atlantisz, Budapest Husserl, Edmund: Karteziánus Elmélkedések. Atlantisz, Budapest Husserl, Edmund: Ides pertaining to a pure phenomenology and to a phenomenolpgical philosophy (I). Angolra ford.: F. Kersten. Mrtinus nijhoff publishers, The Hague / Boston / Lancaster Ihde, Don: Listening and Voice: Phenomenologies of sound (second edition). State of New York University Press, Albany Kant, Immanuel: Az érzékelhető és az értelemmel felfogható világ formájáról és elveiről. In: Uő: Prekritikai írások. Osiris/Gond-Cura Alapítvány, Budapest Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Iktusz Kiadó, Budapest Moran, Dermot: Heidegger's Critique Of Husserl's And Brentano's Accounts Of Intentionality. Inquiry: An Interdisciplinary Journal of Philosophy. Volume 43, Issue 1, 2000.