CSÁK CSILLA 1. 1. A víz mint szolgáltatás tárgya kapcsán levont következtetések [1 5]

Műszaki Földtudományi Közlemények, 84. kötet, 2. szám (2013), pp. 73 86. A FENNTARTHATÓ TERMÉSZETI ERŐFORRÁS-GAZDÁLKODÁS JOGI SZABÁLYOZÁSA CSÁK CSILLA 1 Összefoglaló: A kutatási projekt keretében a jogi szabályozási háttér vizsgálatára helyeztük a hangsúlyt, amely összetett és komplex vizsgálati szempontokat és különböző területeket ölelt fel. A jogi csoport tevékenysége a fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás témakörében különösen azokra az irányokra koncentrált, amelyek szoros összefüggésben álltak a projekt műszaki tudományok kutatási területeivel. A jogtudományi területek lehatárolására a műszaki tudományok kutatási területére fokuszáltan került sor azzal, hogy azokat a jogi szabályozási pontokat emeltük ki, amelyek jogi anomáliákat, értelmezési problémákat és fejlesztési lehetőségeket rejtenek mind az elmélet, mind a gyakorlat oldaláról. Jelen összefoglaló tanulmány keretében a terjedelmi korlátokra is figyelemmel néhány jelentősebb kutatási eredményt emelünk ki a vízjogi szabályozást, hulladékgazdálkodást, illetőleg a környezeti adózást érintően. A kutatási eredmények módszertani feldolgozása a nemzetközi szabályozás és az uniós szabályozásra is tekintettel alapvetően a jog-összehasonlítás és elemzés eszközeivel valósult meg. Kulcsszavak: környezetjog, fenntartható fejlődés, természeti erőforrások, vízjog, hulladékgazdálkodás, hulladék, környezeti adók 1. A víz mint szolgáltatás tárgya kapcsán levont következtetések [1 5] A vízjogi szabályozáshoz kapcsolódóan több következtetés levonására került sor általános és speciális területeket érintően, pl. a víz mint környezeti elem, illetve természeti erőforrás kapcsán levont következtetések, a vizek tulajdoni kérdései kapcsán levonható következtetések, a víz mint szolgáltatás tárgyához kapcsolódó következtetések, amely utóbbi területet emeljük ki [6 11]. A koncepció kifejtése kapcsán fontos elemként tekintünk azon nemzetközi (elsősorban a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO jogához kötődő) kísérletekre, amelyek a víz áruvá válásának meghatározására törekednek. Nehezen elképzelhető ugyanis az, hogy állapotától és típusától függetlenül minden, a vízkörforgásban jelen lévő vizet a kereskedelem tárgyát képező árunak minősíthessünk. Ehhez kapcsolódóan felvetődik tehát az a kérdés, hogy akkor a vízkörforgás mely pontjától válik a víz kereskedelmi árucikké a nemzetközi kereskedelmi jog értelmezése alapján. E kérdésre a jogi szakirodalomban kifejezetten érdekes megoldási kísérletek születtek: 1 DR. CSÁK CSILLA, egyetemi docens Miskolci Egyetem, Civilisztikai Tudományok Intézete, Munkajogi és Agrárjogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros jogkincs@uni-miskolc.hu

74 Csák Csilla a) Az ügylet megvalósíthatósága alapján úgy lehetne különbséget tenni a kereskedelem tárgyát képező és nem képező vizek között, hogy azon vizek, amelyek állapotuk alapján alkalmatlanok arra, hogy a kereskedelem tárgyát képezzék pl. jelenlegi technikai fejlettségünk alapján a levegőben lévő víz vagy a felszín alatti vizek feltáratlan csatornái, nem minősülnének árunak. b) A természetes állapotukban lévő vizek pl. a felszín alatti vízadók, tavak, a folyók természetes folyásai szintén nem képeznék a kereskedelem tárgyát. c) A kismértékű és nagymértékű ügyletek megkülönböztetése alapján a kis volumenű ügyletek vizei így pl. a palackozott víztől a tengeri hajókon keresztül történő kereskedelemig minősülnének a kereskedelemben árunak, s ezzel szemben a nagy volumenű ügyletek vizei mint amilyen a víz szállítása a felső folyásnál lévő állam által történő eltereléssel az alsó folyásnál lévő államba vagy például az államhatáron átlépő vezetékes vízszállítás már nem minősülnének a nemzetközi kereskedelem áruinak. Az aktuális magyar vízgazdálkodási problémakörökre tekintettel jelen részben mindazonáltal a víziközmű-szolgáltatások kérdéskörére koncentrálunk a továbbiakban, és elsőként a víziközmű-szolgáltatások privatizációjával foglalkozunk. Itt mindenekelőtt azt tisztázzuk, hogy a közműszolgáltatások kapcsán mit értünk privatizáció alatt. A víziközműszolgáltatások privatizációja kapcsán magunk részéről azon meghatározásból indultunk ki, amely alapján a közszolgáltatások terén a privatizáció két típusával is találkozhatunk. Egyrészt a privatizáció szűkebb értelmezésével, amely a vagyontárgyak köztulajdonból magántulajdonba kerülését jelenti (s amely kérdéskör részletes kifejtésével a víz tulajdoni kérdései kapcsán foglalkoztunk). Másrészt a privatizáció tágabb fogalmával, amely a közszolgáltatások vonatkozásában a kormányzati szerepvállalás csökkenéseként határozható meg. Ez a fajta tágabb értelmezés többfajta jelenséget is magában foglalhat; így: a) a közfeladat felszámolását, b) a szolgáltatás iránti felelősség és a tényleges szolgáltatásnyújtás szétválasztását, c) a közszolgáltatás piaci díjfizetéshez kötését. A víz mint kereskedelmi ügyletek tárgya c. koncepció kapcsán mindkét privatizációs típus kérdéskörét érintjük, de tipikusan a tágabb értelemben vett privatizációs felfogás keretei között elemezzük a víziközmű-szolgáltatások terén történt (történő) folyamatokat. Tekintettel arra, hogy a privatizációval szoros összefüggésbe hozható a víziközmű-piac liberalizációjának ügye. A vízelosztási tevékenység kapcsán felvetődhet (mint ahogyan az EU-ban fel is vetődött [12 15]) a kérdés, hogy a vízszolgáltatások esetleges liberalizációja során hasonlóan a villamosenergia-, illetve a földgázszektorhoz válasszuk el egymástól a vezetékeket biztosító tevékenységet és a vizet szolgáltató tevékenységet. Mindennek a lényege az lenne, hogy mivel a vízszektorban a verseny megteremtése érdekében indokolatlan volna külön vízvezeték-hálózatok egymás mellett történő működtetése, ezért a versenyt inkább azáltal lehetne biztosítani, hogy ugyanazt a vezetéket több szolgáltató használhatná a vízfelhasználók számára történő értékesítéséhez. A téma kapcsán egyes szerzők a vízszektor liberalizációja mellett és ellene szóló érveket a következőkben summázták: A liberalizáció ellen szólnak (a) a víz szállításának magas költségei és (b) a különböző minőségű vizek szolgáltatása kapcsán fellépő károk nehezen rendezhető felelősségi kérdései. A vízszektor liberalizációja mellett szóló érvként definiálják: (a) a közegészségügy és környezet javítása miatt a szektor nagy beruházásigénnyel bír; (b) a fogyasztók által fizetett nagyobb

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 75 költségek és a szolgáltatás pénzügyeinek nagyobb átláthatósága; (c) növekvő fogyasztói elvárások a szolgáltatások minősége kapcsán; (d) költségvetési megszorítások a tagállamokban. Feltehetőleg több egyéb mellett a szétválasztás kapcsán felvetődő komoly technikai problémák vezettek oda, hogy az EU-ban egyelőre lekerült a napirendről a víziközmű szektor liberalizációjának az ügye. A teljes egészében várhatóan 2016-tól funkcionáló (Víziközmű-szolgáltatási törvény) Vksztv. a korábbi szabályozáshoz képest számos, fenntarthatóságot szolgáló garanciát vezet be. Így: (a) Megtörténik a működési engedély bevezetése a víziközmű-szolgáltató tevékenység kapcsán, valamint a szolgáltatók folyamatos és egységes hatósági ellenőrzése is. (b) Egységes, állami árszabályozás lépett hatályba. (c) Kiemelt cél lett a keresztfinanszírozás elkerülése és ezáltal a vízdíj egyfajta védelme. (d) Garantálásra került a közművek tervszerű felújítása. (e) Nem elhanyagolható az sem, hogy a víziközmű-ágazat stratégiai fejlesztésében aktívabb állami szerepvállalás valósul(t) meg. (f) Mindezek mellett várhatóan megszűnik a víziközmű-ágazatok hatékonyságot nagyban romboló szétaprózottsága. (g) Megtörténik a víziközmű-vagyon korrekt számbavétele. Természetesen a garanciális feltételek törvényi szintű megfogalmazásán túl fontosnak tartjuk a végrehajtási jogszabályokba foglalt előírásokat is. Egy kérdéskörnek ugyanakkor ennek ellenére is különösen fontos szerepet szánunk: a víz ára [16 18]. Ezen témakör lényegében áthatja az egész víziközmű-szabályozás koncepcióját, és egyik bázisát adja. Nem véletlenül. Hiszen a víz árának megfelelő szintű pozícionálása a fenntartható víziközműszolgáltatás egyik kardinális kihívása. A kérdéskör túlmutat a Vksztv. keretein (környezetterhelési díjak, vízkészletjárulék etc.), és a szennyező, használó fizet elvének átfogó megvalósulását takarja. A kérdéskör magában (kellene, hogy) foglalja a pénzügyi, a környezeti költségek és a készletköltségek megtérülésének az elvét is; jobb esetben (például háztartási, ipari, illetve mezőgazdasági) felhasználói csoportonként eltérő áron történő értékesítés mentén. E pont kapcsán a háztartási felhasználók vonatkozásában kell kiemelni, hogy a víziközmű-szolgáltatások ára fontos kapcsolatban van az emberi jogokkal. A vízhez való jog általánosan elterjedt értelmezése alapján ugyanis a víziközmű-szolgáltatások árának megengedhetőnek kell lennie, anélkül, hogy mindez veszélyeztetné az emberek fizetési képességét az emberi jogok által biztosított olyan egyéb esszenciális szükségletek megszerzése vonatkozásában mint amilyen az élelmiszer, az otthon és az egészségügy. Ennek okán a víziközmű-szolgáltatások árazása fontos kapcsolatban van a társadalom szociális (támogatási) rendszerével is; (nem mellesleg a Vksztv. keretein túlmutató, de a víziközműszolgáltatások árával összefüggő talajterhelési díj 2012-ben történt drasztikus emelése [20] kapcsán is felvethető, hogy a kisjövedelmű kibocsátók esetében a közcsatornára történő rákötést más a csatlakozást anyagilag is segítő ösztönzőkkel is szükséges kiegészíteni). Végezetül utalnunk kell arra is, hogy a víziközmű-szolgáltatások árának megállapítása során érdemes figyelemmel lenni egyéb, a finanszírozásba bevonható pénzügyi források elérhetőségére is mint amilyenek az EU 2014 és 2020 között (és esetleg az ezt követő uniós költségvetési időszakokban) rendelkezésre álló fejlesztési forrásai. A Vksztv. vonatkozó előírásai megítélésünk szerint megteremtik annak lehetőségét, hogy ilyen árképzési lehetőség jöjjön létre. A kérdéskör megoldása persze a végrehajtásban rejlik

76 Csák Csilla 2. A hulladék és melléktermék elhatárolása [21 26] A hulladék fogalmának alapvető fogalmi eleme, a hulladékká minősítés lényegi szempontja a hulladékbirtokos magatartása, azaz a megválik fogalom értelmezése. A továbbiakban ezt a kérdéskört járjuk körül az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatának bemutatásán keresztül. A hulladék minősítése mindenekelőtt a birtokos magatartásán és a megválni kifejezés jelentésének értelmezésén alapul, amelyet kellő körültekintéssel kell vizsgálni. A «megválni» kifejezést nemcsak az irányelv alapvető célkitűzéseire figyelemmel kell értelmezni. Következésképpen az irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti «megválni» kifejezést és «hulladék» fogalmat tehát nem lehet megszorítóan értelmezni (lásd e tekintetben a C-418/97. és C-419/97. sz., ARCO Chemie Nederland és társai egyesített ügyekben 2000. június 15-én hozott ítéletet (EBHT 2000.I-4475)36-40. pontját [27]). Ez az értelmezés utal arra, hogy a célkitűzésekben megfogalmazott védettségi szintet mindig figyelembe kell venni, azaz a környezet és az emberi egészség magas szintű védelmét biztosítani kell. Erre az alapvető elvi tételre tekintettel a hulladék fogalmát kiterjesztően, kellő körültekintéssel értelmezni. Mint ahogy a hivatkozott ítélet rendelkezéseiből is megállapítható, a Bíróság ítélkezési gyakorlatában nyomon követhető az a folyamat, amely korábbi, illetőleg hasonló ügyekben hozott ítéletekre hivatkozással támasztja alá egyes rendelkezések létjogosultságát. Ez a hivatkozási rendszer vezet oda, amely által egyes jogintézmények folyamatos fejlesztésére sor kerülhet, a fogalmi rendszerek csiszolódhatnak. Ez a tendencia a hulladék fogalmának tartalmi elemeit érintő értelmezési és ítélkezési gyakorlat esetében is megfigyelhető. A hulladék fogalmának meghatározása, akár az irányelvi, akár a hazai, illetőleg tagállami jogalkotásban vizsgáljuk, meglehetősen általános, nehezen megragadható, amely abból ered, hogy alapvetően a birtokos szándékát tekinti központi elemnek. A hulladék birtokosának magatartása, az adott anyaghoz való viszonya tekintetében nem egyértelműen állapítható meg fogalmi szinten, mindig az eset összes körülményeinek figyelembevétel szükséges az adott anyag hulladék mivoltának minősítése tekintetében. Ezért a bírósági gyakorlatnak döntő szerepe van az értelmezési kérdések kapcsán. Az adott anyag amelyet abból a szempontból vizsgálunk, hogy beletartozik-e a hulladék fogalmába lehet olyan természetű, ami felesleges, továbbiakban nem hasznosítható és lehet olyan anyag, amely további hasznosítás kapcsán a másodlagos nyersanyagok piacára kerül. Egyik klasszikusnak számító jogeset a Vessoso Zanetti-ügy [28], amely történeti tényállása szerint a vádlottak hulladékot gyűjtöttek, szállítottak és tároltak engedély nélkül. Az eljárás alá vont személyek azzal érveltek, hogy az általuk kezelt anyagok nem hulladékok, mert azok további hasznosításra alkalmasak. Az eset kapcsán a jogi probléma lényege az, hogy a hulladékok különböznek-e a gazdaságilag még hasznosítható anyagoktól. A hulladék fogalma nem értelmezhető akként, ami kizárja azon anyagokat a hatálya alól, amelyek gazdasági újrahasználatra alkalmasak. A birtokos akaratát nem lehet abból az aspektusból vizsgálni, hogy az általa elhagyott anyag tekintetében kizárta-e vagy ki akarta-e zárni annak más által történő gazdasági hasznosítását. A bírósági gyakorlat értelmében teljesen mindegy, hogy az adott anyag további sorsa szempontját tekintve hasznosítható vagy sem, ez nem jelent ügydöntő ismérvet a hulladék minősítése szempontjából. Annak eldöntése ugyanis, hogy az adott anyag hasznosítható

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 77 vagy sem, nagyon nehéz és relatív kategória, amely a technikai fejlődés által, illetőleg a költségvonzatokra tekintettel is determinált. A hulladék fogalmát érintő ítéletek egymásra épülnek, és lineáris fejlődési tendenciát mutatnak egy-egy releváns aspektus értelmezésének finomításával. Számos esetben hozott döntést az Európai Bíróság, amelyek közül azon esetek bemutatására kerül sor, amelyek mérföldkőnek, illetőleg újdonság erejűnek tekinthetők a fogalmi elemek tisztázása tekintetében. Az értelmezési folyamatban a másik klasszikus jogeset a Palin Granit-ügy [29], amely a gránitbányából kitermelt és a kőbányát üzemeltető termelő cég telephelyén további hasznosítás céljából tárolt kövek, kőzúzalékok jogi sorsának meghatározására irányult. A cég az eset kapcsán azzal érvelt, hogy a maradékanyag nem tekinthető hulladéknak, azt rövid ideig tárolják, nincs tényleges hasznosítási művelet, illetőleg nem jelent az emberi egészség és környezet számára kockázatot, hiszen anyagában és összetételében ugyanaz mint az előállított termék. A jogeset kapcsán három vizsgálati szempont körvonalazódik. Egyrészt a maradékanyag megítélése, másrészt a birtokos megválási szándékának vizsgálata, harmadrészt a tárolás folyamatának értelmezése. A hulladékok besorolása szempontjából a bányászati tevékenység során keletkező, eredeti célra fel nem használt anyagok Ásványi nyersanyagok kitermelésének és feldolgozásának maradékai Q11 kategóriájába tartoznak. A hulladéklista is tartalmazza az ásványok és kő kifejtéséből, bányászatából, kezeléséből származó hulladékot. Amint arra a Bizottság figyelmeztetett, jelen ügyben a termelés fő folyamatát illetően a maradék kő nem jelenti a Palin Granit cég elsődleges célját. A maradék kő csak másodlagos termék és a cég törekszik az előállított mennyiség csökkentésére. A hétköznapi értelemben hulladék az, ami megmarad, amikor valaki egy tárgyat vagy anyagot feldolgoz, és ami nem az a végtermék, amit a feldolgozási folyamat előállítani kíván. Az ítélet értelmében, tekintettel arra, hogy a maradékkövet a birtokosa meghatározatlan ideig tárolta, arra várva, hogy majd hasznosításra kerülnek, a megválik, megválni szándékozik birtokosi magatartás megállapítható, a maradékanyagot tehát hulladéknak kell tekintetni. A Palin Granit-ügyhöz hasonló eseti döntés született az ún. AvestaPolarit Chrome [30] ügyben, amelyben ugyanakkor az alapvető különbség úgy foglalható össze, hogy a bányászati tevékenységből eredő ércmeddő és kőmaradék egy részét a bányában közvetlenül felhasználták, más részét tovább tárolták. Itt is megállapította az ítélet, hogy a bányászatból származó maradék kő és érc, illetve feldolgozási meddő hulladéknak minősül, hacsak jogszerűen fel nem használják töltelékként ezeket ugyanezen bánya aknafolyósóiban. Az előző ügyek folytatásaként a Niselli-ügyben [31] vashulladék hasznosítása, felhasználása kapcsán kaphatunk értelmezést a hulladék fogalmát illetően. A Bíróság a vizsgálati szempontokat és lehetőségeket összegezte az eset kapcsán. Kimondta, hogy alapvetően a termelési maradék anyagokat (előállítási folyamat nem elsődleges célját szolgáló anyagokat) hulladéknak kell tekintetni, mert a birtokosi magatartásra tekintettel a megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles fogalmi elem megállapítható. Ugyanakkor nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy az adott anyagot mellékterméknek (azaz nem hulladéknak) tekintsük, amely minősítésre az irányelv is lehetőséget biztosít, bizonyos feltételek és célok fennállása esetén. Feltételezhető, hogy a birtokos ezeket a (termelési vagy kitermelési folyamatból származó) gazdasági értékkel rendelkező anyagokat számára előnyös feltételek mellett, előzetes feldolgozás nélkül kívánja felhasználni vagy forgalomba hozni. Ennek ellenére azon-

78 Csák Csilla ban a melléktermékként történő minősítést korlátozni és széles körűen vizsgálni kell a tekintetben, hogy az adott anyag ugyanazon termelési körben történő, előzetes feldolgozás nélküli újrafelhasználása bizonyos-e. Ezekre a következtetésekre jutott több Bírósági ítélet is, például a petrolkokszok ügyében [32], ahol megállapította, hogy a szándékosan vagy más kőolajtermék tüzelőanyagokkal egyszerre olajfinomítóban előállított és az olajfinomító vagy más ipari üzemek energiaszükségletének fedezésére tüzelőanyagként bizonyosan elhasznált petrolkoksz nem minősül hulladéknak. Vagy például a tenyésztőüzemi szennyvíz ugyanezekkel a feltételekkel kerülheti el a hulladékká minősítést, ha törvényes trágyázási gyakorlat keretében jól azonosított földeken termőföld trágyázásra használják. Az irányelv értelmezését jelentő joggyakorlat alapján tehát megállapítható, hogy töretlen az az álláspont, mely szerint a termelési folyamatok maradványanyaga maradéknak, mellékterméknek minősíthető. Az irányelv preambulumában foglaltak szerint nem szabad összekeverni a hulladék fogalom meghatározásának különböző aspektusait, és szükség esetén megfelelő eljárásokat kell alkalmazni azon melléktermékek kapcsán, amelyek nem hulladékok. A hulladék fogalom meghatározás bizonyos aspektusainak részletesebb meghatározása érdekében az irányelvnek tisztáznia kell, azok az anyagok vagy tárgyak, amelyek olyan előállítási folyamat során keletkeznek, amelynek elsődleges célja nem ezen anyagok vagy tárgyak előállítása, mely esetben minősülnek mellékterméknek és nem hulladéknak. Az arra vonatkozó döntés, hogy egy anyag nem hulladék, összehangolt megközelítésen kell, hogy alapuljon, amit rendszeresen naprakésszé kell tenni, és csak akkor hozható meg, ha összhangban áll a környezet és az emberi egészség védelmével. Amennyiben egy környezetvédelmi licenc vagy az általános környezetvédelmi szabályok értelmében valamely melléktermék használata megengedett, a tagállamok ezt eszközként használhatják fel annak eldöntésére, hogy a környezet vagy az emberi egészség tekintetében nem várhatók negatív hatások. Egy tárgy vagy anyag kizárólag bizonyos feltételek teljesítése mellett tekintendő mellékterméknek. Valamely anyag felhasználási módja, illetőleg az, hogy a jövőben mi történik az anyaggal, nem meghatározó abból a szempontból, hogy hulladéknak minősül-e vagy sem. Az a körülmény, hogy a jövőben az anyagot ismételten fel fogják használni még nem jelenti azt, hogy ténylegesen felhasználják, illetőleg mikor fog erre sor kerülni. Ha feltételezzük azt, hogy a birtokosnak a felhasználásból anyagi előnye, gazdasági haszna származik, ez még mindig nem megnyugtató válasz a hulladékminősítés szempontjából, ugyanis a hulladéktól történő megszabadulás is jelenthet számára előnyt. A hulladék vagy melléktermék minősítése esetében nagy körültekintéssel kell eljárni a jogalkalmazóknak, hiszen, ahogy az ítélkezési gyakorlat is mutatja, nagyon keskeny a határvonal a két intézmény között. Míg a hulladék fogalmat kiterjesztően, addig a melléktermék minősítést korlátozással kell értelmezni és érvényesíteni. Egy adott anyag, tárgy hulladékként vagy áruként történő minősítése alapvető kérdés a hulladék birtokosának szempontjából. Ez az alapvető besorolás meghatározza az adott anyag gazdálkodására, kezelésére vonatkozó további szabályok sorozatát. Azt pedig, hogy egy adott anyaggal folytatott tevékenységre vonatkozóan mely szabályokat, előírásokat kell alkalmazni, az anyag birtokosának felelősségét alapozza meg. A hivatkozott jogesetek jellegét tekintve alapvetően közigazgatási engedélyezési eljáráshoz kapcsolódó, illetőleg büntetőeljáráshoz kapcsolódó közösségi értelmezési aspektusokat öleltek fel. Tekintettel az alapeljárások jellegéből eredő felelősségi kérdések körére, azok a hulladékgazdálkodás kö-

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 79 rében zömmel közigazgatási tiltások, kötelezések, bírságok, szabálysértési eljárások és szankciók, illetőleg büntetőjogi tényállások megállapítását teszik lehetővé. A hulladék fogalmát alapvetően a 2008/98/EK irányelv célkitűzéseivel összhangban kell megérteni és értelmezni. Az anyag hulladékká történő minősítése során valamennyi körülményre figyelemmel kell a célkitűzés érvényre juttatását biztosítani. A hulladék meghatározása körében kiindulási alap az irányelv hulladék fogalma, mely szerint a hulladék a mellékletében felsorolt kategóriák valamelyikébe tartozó olyan anyag vagy tárgy, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles. A hulladékká minősítés során alapvető kérdés a birtokos tevékenységének értékelése, amely nagyon nehezen meghatározható fogalmi elem a gyakorlatban. Ennek eldöntésére és értelmezésére hívható segítségül a Bíróság ítélkezési gyakorlata. Sommásan megállapítható az esetjog kapcsán, hogy a hulladék fogalmi elemei közül a megválni ige jelentéstartalma a meghatározó, illetőleg a hulladék lehetséges hasznosításának az egyedi megítélése tekinthető döntő ismérvnek. Nehéz kérdés, hogy hogyan lehet különbséget tenni a termelési folyamatok melléktermékeként keletkezett, hulladéknak nem minősülő anyagok és a valóban hulladéknak tekintendő anyagok között. A két kategória nem mindig válik el egyértelműen egymástól. Ahogy arra az Európai Bizottság is rámutatott, bármilyen általánosan elfogadott jogi kritérium és jogszabályi fogalom mellett is előfordulhat az, hogy konkrét esetben kell meghatározni, hogy mi hulladék, és mi nem az, továbbá azt, hogy a hulladékok hasznosítása esetében meghatározható-e egy olyan időpont, amikor a hulladék megszűnik hulladéknak lenni. Az Európai Bizottság Tájékoztató közlemény a hulladékról és a melléktermékekről c. közleménye megpróbálja megválaszolni ezt a kérdést. A termék, maradékanyag és melléktermék hármasának fogalmát az alábbiak szerint rögzítették: Termék minden olyan anyag, amelyet egy termelési folyamat során szándékosan állítanak elő, erőművek esetében tehát a villamos energia. A termelési maradékanyag olyan anyag, amelynek az előállítása nem volt cél az adott termelési technológiában, ez az anyag azonban nem feltétlenül hulladék. Melléktermék: olyan termelési maradékanyag, ami nem minősül hulladéknak. Az Európai Bíróság több határozatában megállapította, hogy egy termelési maradékanyag nem feltétlenül számít hulladéknak. Amennyiben egy anyagot fel lehet használni a gazdasági körforgásban, azt nem szabad hulladéknak tekinteni. Ez a megközelítés megjelenik az új hulladék-keretirányelvben is, melynek értelmében mellékterméknek csak bizonyos feltételek együttes teljesülése esetén minősül az anyag. Az EU Hulladék-keretirányelvének 5. cikke értelmében melléktermék minden olyan anyag, mely: olyan előállítási folyamat során keletkezik, amelynek elsődleges célja nem ezen termék előállítása, az anyag vagy a tárgy további felhasználása biztosított, az anyag vagy a tárgy további, a szokásos ipari gyakorlattól eltérő feldolgozás nélkül, közvetlenül felhasználható, az anyagot vagy tárgyat valamely előállítási folyamat szerves részeként állítják elő, a további használat jogszerű, azaz a konkrét használat tekintetében az anyag vagy a tárgy megfelel a termék adott használatára, valamint a környezet- és az egészségvé-

80 Csák Csilla delemre vonatkozó összes követelménynek, és nincsenek a környezetet és az emberi egészséget általánosan károsító hatásai. Ennek megfelelően nem elegendő az, hogy egy termelési folyamat részeként keletkezett maradékanyag hasznosítható valamilyen célra. Szükséges, hogy az érintett gyakorlati alkalmazásnak legyen piaca, azaz további felhasználása biztosított. Továbbá a használat jogszerű, és megfelel az elvárt minőségi, környezetvédelmi és munkavédelmi követelményeknek. Egy hulladék az alábbi feltételek teljesülése esetén veszítheti el hulladékstátuszát: hasznosítási műveleten vagy újrafeldogozáson esett át, az anyagot vagy tárgyat általánosan használják, adott rendeltetéssel, az anyagnak vagy tárgynak van piaca, vagy van rá kereslet, az anyag vagy tárgy megfelel az adott rendeltetések műszaki követelményeinek és a termékekre vonatkozó hatályos jogszabályoknak és előírásoknak, az anyag vagy tárgy felhasználása nem idéz elő általános káros környezeti vagy egészségügyi hatásokat. Amennyiben tehát egy anyagnak van ugyan hasznosítási lehetősége, azonban gazdaságosan még nem kivitelezhető, vagy az anyag nem tesz eleget az elvárt műszaki-minőségi követelményeknek, vagy egyszerűen nincs vevője, jogilag hulladéknak minősül. A környezetvédelem érdekében ilyenkor egyértelműen ki kell mondani a hulladékstátuszt. Hasonló a helyzet akkor is, ha egy anyagot határozatlan ideig tárolnak lehetséges, de nem biztos további felhasználás céljából. A tárolás idején szintén hulladékról beszélhetünk. Ha azonban a hulladék hasznosítása egyértelművé válik, a továbbiakban megszűnik hulladéknak lenni. A technológia folyamán olyan anyagok is keletkezhetnek, melyeknél biztonsági, környezetvédelmi, közegészségügyi vagy egyéb okból tiltott a hasznosítás és kötelező az ártalmatlanítás [33]. 3. A környezeti adózás kérdései [34 39] Az 1990-es években alakult ki a környezeti adózás újabb elmélete, a kettős hozadék elve, ami azt jelentette, hogy a környezetminőség javulását zéro költséggel is el lehet érni a megfelelő környezeti adóval. A kettős hozadék pedig azt jelenti, hogy van egy környezeti hozadék és van egy fiskális hozadék, azaz jobb és hatékonyabb a környezetvédelem, illetve a környezeti adóból származó bevételek lehetővé teszik más adók csökkentését. Ez utóbbit azonban a kutatások nem igazolják, mivel a kormányzati adópolitikában nem érvényesül ez a fajta adóhelyettesítési hatás, azaz a környezeti adók bevezetésével, növelésével nem biztos, hogy együtt jár az egyéb, például a munkaerőre rakódó adóteher csökkentése. Sőt van olyan álláspont, amely arra mutat rá, hogy ha a környezeti adók bevezetése előtt már léteztek torzító adók, akkor a környezeti adó bevezetése további torzításokat hozhat a gazdaságban. Jól látszik tehát, hogy az ökoadók bevezetésének nem csak pozitív, hanem negatív hatásait is elemzi az elmélet. Mindenesetre az 1990-es évek végétől egyre több ország vezeti be az ökoadókat, és alakítja át az adórendszerét egy környezetvédelmi adóreform keretében. Németországban például sikerként könyvelték el az 1999-ben bevezetett környezetvédelmi adóreformot, amelynek keretében benzinre, gázolajra, fűtőolajra, földgázra és a villamos

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 81 áramra vetettek ki adókat, illetve 2005-ben bevezették a tehergépkocsik úthasználati díját [40]. A befolyó forrásokat a társadalombiztosítási járulékok csökkentésére fordították és csak kis részben környezetvédelemre. Hatását tekintve az adóreform sikeres volt, mivel csökkentek az üvegházhatású gázok kibocsátása, mérséklődött az üzemanyag-fogyasztás és ugyanakkor a megújuló energiák és energiahatékonysági fejlesztések új munkahelyeket teremtettek. Itt tehát érvényesült a korábban említett kettős hozadék elve. Fontos azonban kiemelni, hogy a rendszer működése az adókiegyenlítés révén bonyolultabbá válik. Álláspontom szerint helyesebb lenne a környezeti adóknak a környezetvédelmi célokra való felhasználása. A német példát tekintve Magyarországon a társadalombiztosítási rendszer fenntarthatósági problémákkal küzd, és ha lehet, a problémát saját rendszerben kellene orvosolni és nem egyéb adóbevételekből pótolni. A környezetvédelem területén egyre feszítőbb problémát jelentenek a rendszerváltás előtt az állami vállalatok által okozott károk helyreállítása. Ezekre nem került sor és a privatizáció révén az új tulajdonosok sem foglalkoztak sok esetben a problémával, illetve olyan összegeket emésztene fel a helyreállítás, amelyet az új tulajdonosok képtelenek kigazdálkodni, és a környezeti mentesítés problémája az államra marad. Célszerű lenne tehát a környezeti adókból befolyt bevételekből egyrészt támogatni a környezeti szempontból (energiahatékonyság, káros anyag kibocsátást csökkentő stb.) hatékony beruházásokat, másrészt egy olyan alapot képezni a rendszerváltás előtti időkből fennmaradt környezeti kármentesítésre, amely forrásként a környezeti adókból befolyó bevételekre támaszkodik. A környezetvédelmi adók sajátos helyet foglalnak az adórendszerben. Az ún. ökoadók esetén a hagyományos adókhoz képest eltérő célrendszert határoz meg a szakirodalom. A hagyományos adók esetében az elvonási jelleg az erősebb, hiszen ezek a legfontosabb államháztartási bevételek, illetve a hagyományos adók a pozitív erőforrásokat (munkaerőt) adóztatják jelentős mértékben, míg a környezetszennyezést közvetve támogatja [41]. Az adórendszer egyik legfőbb hibájának azt tartják, hogy az emberi erőforrás termelését jobban adóztatja mint a pusztuló természeti erőforrások felhasználását. Az ökoadók esetében az ösztönző jellegnek kell érvényesülnie, illetve a természeti környezet helyreállítását és fennmaradását célzó közfeladatok ellátásnak a fedezésére kell felhasználni az ebből keletkező forrásokat. A környezetvédelmi adóknak tehát kettős célt kell megvalósítaniuk, egyrészről támogatniuk kell a környezetterhelő tevékenység csökkentését, másrészről a környezetbarát beruházások támogatására forrásokat kell biztosítani [42]. 2 Mindenesetre egyre inkább teret nyer az a felfogás, amely fontosnak tartja a környezeti dimenziók beépítését az adó és támogatási rendszerbe egyaránt. Az azonban adópolitikai kérdés, hogy ennek a terheit az adófizetők vállalják általában, vagy a szennyezők. Mivel azonban a természeti erőforrások végesek, a természeti tőke használójának kell adóznia az általa okozott értékcsökkenés alapján. A környezetvédelmi adók tehát természeti erőforrásokat menthetnek meg, csökkentik a hulladékot, a fogyasztók és a termelők figyelmét a 2 A beszámoló rámutat arra, hogy Magyarországon 2010-re tervezett és elfogadott ökoadó-struktúra, illetve az adók mértéke nem vagy csak kevéssé szolgálják ezen célkitűzések elérését. Kifogásolja a beszámoló továbbá, hogy az energiaadó tervezett bevétele csak kis mértékben növekszik, míg a nem kívánatos környezethasználat után fizetendő környezetterhelési díjak mértéke pedig 2009-hez képest reálértéken csökkennek.

82 Csák Csilla környezetbarát termékek és technológiák felé irányítják, javulhat az életminőség. Jól látszik tehát, hogy elengedhetetlen egy komplex, az adókat is magában foglaló állami szabályozó rendszer működtetése. Kérdés azonban, hogy milyen mértékben alkalmazhatóak, az adózás eszközei, és milyen hatással vannak a gazdasági folyamatokra. A szakirodalom is egyre többet foglalkozik a környezetvédelmi adóreform kérdésével, amely az egyes európai uniós országok, illetve maga az Európai Unió szintjén is felvetődött. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják az ilyen adókat alkalmazó országokban, hogy az adók az összgazdasági célokat nem sértik, a társadalmi jólét javul, új technológiák, versenyképes iparágak alakulnak ki [43]. 3 Nyilvánvalóan azonban vannak mellékhatások, hiszen többek között a fejlesztések és az adók költségként beépülnek az árba, azaz ennek terhét a fogyasztók viselik, tehát fontos állami kompenzáció is ezeknek a hatásoknak a mérséklésére. A környezetvédelmi adóreform az 1990-es években került bevezetésre több európai uniós országban. (Az 1990-es évek végére az adók aránya az összadóbevételekből átlagosan 7% körül volt az Európai Unió országaiban [44].) 4 Az Európai Unió csak 1972-ben indította el az első környezetvédelmi akcióprogramot a tagállamok állam- és kormányfőinek a párizsi csúcsértekezletén, amelyet még további öt környezeti cselekvési program követett. Az Európai Unióban is előtérbe került a környezetvédelmi adók kérdése. Az adórendszert is meg kell reformálni, hiszen míg az állam a foglakoztatást, az emberi erőforrást adóztatja, addig a környezetszennyezést elnézi, támogatja. Megfogalmazódik az adórendszer zölddé tételének a terve. Az Európai Unióban az energiaadó [45] tekinthető egységes környezetvédelmi adónak, illetve a jövedéki adózás területén találunk egységes szabályokat [46]. A két szabályozás közül az előbbinek van nagyobb jelentősége a környezetvédelmi adóztatás szempontjából, bár a jövedéki rendelkezések is kiterjednek az energiatermékekre és a villamos energiára [47]. 5 A 2003/96/EK irányelv keretjellegű szabályozást jelent az energiatermékek és a villamos energia adóztatásában. Az adó nem minősül európai uniós közös bevételnek, az egyes országok maguk határozzák meg, milyen típusú adókat vetnek ki, és a bevétel az egyes országok államháztartásainak a bevételét képezi. Az irányelv keretszabályként meghatározza a minimum adómértéket, illetve az adókedvezmények, a mentesség körét. A szabályozás azonban rugalmas, mivel nem határozza meg kötelezően az adók típusait, hanem a minimumszabálynál a teljes kivetett adóterhet veszi figyelembe. Az adómértékekben aszerint is különbséget tesz továbbá az irányelv, hogy milyen célú a felhasználás (például a villamos energia üzleti, illetve nem üzleti célú felhasználása). Lehetővé teszi a rendelkezés az adómentességeket (pl. hőtermelés) és a kedvezményeket (alternatív energiaforrások, megújuló energia). Nagy erénye még az irányelvnek, hogy foglalkozik az adórendszer modernizálá- 3 A szerző rámutat, hogy az ökológiai adóreformot először a skandináv országok, valamint Dánia, Hollandia, Németország vezették be az 1990-es években. 4 Az uniós országokban az ökoadó bevételek 75%-a az energiaadókból származik. Ennek két fő komponense a jövedéki adó és az energiaadó, az ökoadók 20%-a pedig a közlekedéssel kapcsolatos. 5 A szabályozás általánosságban megállapítja az adókötelezettség, adóvisszatérítés, adómentesség szabályait, kitér az előállítás, birtoklás, feldolgozás, szállítás kérdésére.

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 83 sával, a fokozott környezetvédelem és a magasabb munkaerő-felhasználás érdekében felveti a környezetvédelmi adóreform kérdését. Az Európai Unióban is fontos kérdés a környezetszennyező tevékenységek adóztatásának a kérdése, amire utal az adóügyi és a környezetvédelmi biztos által kibocsátott Zöld Könyv is. A Zöld Könyv rámutat arra, hogy a munkát terhelő elvonásokat át kell terhelni a környezetszennyező tevékenységekre, ugyanis a környezetvédelmi adók, díjak, támogatások számításba veszik a rejtett környezeti költségeket. A környezetvédelmi adóztatás főbb kérdései azonban az egyes uniós országok szintjén dőlnek. Az európai uniós országokban jelentős lépéseket tettek a környezetvédelmi adóreformok megvalósítására, amelyben vezető szerepet játszanak a skandináv országok. A tapasztalatok alapján a környezetvédelmi adók kedvező hatását is egyre inkább bizonyítottnak látják. A környezetvédelmi adók pozitív hatást fejtenek több területen, de el kell ismerni, hogy hátrányokkal is jár a bevezetésük. A környezetvédelmi adók pozitív hatása: a) csökken a környezetszennyezés, kedvező hatás a környezetvédelemre; b) élő munkát terhelő adók kiválthatók a környezetvédelmi adókkal; c) serkentheti az innováció és a versenyképességet; d) javul az adórendszer működése, az adóterhek elosztása; e) ösztönző hatás a fogyasztói szokások megváltoztatására; f) költségtényezőként beépül a piaci árakba, a környezetszennyezés költségesíthető; g) megújuló energiafajták felhasználásának a támogatása. A környezetvédelmi adók negatív hatása: a) rövidtávon alig vannak hatással az energia és az üzemanyag iránti keresletre; b) kedvezőtlenül hatnak a GDP növekedésre; c) kedvezőtlen hatás a jövedelem-megosztásra, mivel nagyobb terhet jelent az alacsonyabb jövedelmű népesség számára, azaz a társadalmi egyenlőtlenséget növelheti; d) ipari tevékenységet áthelyezik olyan országba, ahol nem törődnek annyit a környezetvédelemmel; e) nagy energiafogyasztású iparban versenyképességi problémák jelentkezhetnek; f) inflációt gerjesztő hatású, mivel az árak növekedésével járnak, a zöld fejlesztések árát a fogyasztók fizetik meg. A pro és kontra érvek mellett és ellenére a fenntartható fejlődés, a környezetére vállalt társadalmi felelősség egyre inkább kikényszeríti a környezetvédelmi adók rendszerének bevezetését. Jelenleg 375 környezetvédelmi adó és mintegy 250 környezetvédelmi díj és illeték van hatályban az OECD-országokban, amelyből 150 az energiához kapcsolódik, 125 autókat terhel mintegy 50 a hulladékra vonatkozik, a többi pedig speciálisan az országokhoz kötődik. Az ökológiai változások elkerülhetetlenné teszik az egyes országok és nemzetközi szervezetek számára, hogy megoldást eredményező válaszokat adjanak a felmerült problémákra [48]. Az is jól látszik, hogy a nemzetközi szervezetek e tekintetben korlátozottabb eszközrendszerrel rendelkeznek a fiskális eszközök tekintetében mint az egyes államok. Az államháztartási gazdálkodás területén tehát egyre inkább fontosabb szerepet kell betölteni az ökológiai fenntartható fejlődésnek, a környezetvédelemnek. A gazdasági verseny és a gazdasági növekedés prioritásai azonban rövid távon megkötik a döntéshozók kezét, ezért a hosszú

84 Csák Csilla távú költségvetési politika célrendszerét mindenképpen erre kellene hangolni. Magyarországon még vannak az adórendszer területén kiaknázatlan területek, tovább lehetne fokozni a környezeti adók számát és mértékét, figyelembe véve természetesen a gazdasági realitásokat és a versenyképességi problémákat. A közbevételek mellett fontos a rendelkezésre álló források felhasználása, azaz a környezeti adókból befolyó bevételek felhasználásában egyre nagyobb szerepet kellene szánni a környezeti elemek helyreállításának. Köszönetnyilvánítás Jelen tanulmány a TÁMOP-4.2.1.B-10/2/KONV-2010-0001 jelű projekt részeként az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. IRODALOMJEGYZÉK [1] SZILÁGYI J. E.: Az átfogó vízjogi szabályozás kérdései. In: Magyar Jog, 2013, 2. szám, 75 96. [2] RAISZ A.: A felszín alatti vizek határon átnyúló szennyezésére vonatkozó nemzetközi szabályozás. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXX/2. (2012), Miskolc University Press, 372 382. [3] RAISZ A.: Magyarország felszín alatti vizei a nemzetközi jog újabb megközelítésében Kincs, ami nincs? In: Raisz Anikó (szerk.): A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 158 160. [4] RAISZ A.: A vízhez való jog egyes aktuális kérdéseiről. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 151 159. [5] SZILÁGYI J. E.: A vízjog egyes szabályozási koncepcióinak aktuális kérdései a víz mint természeti erőforrás és egyes gazdasági ágazatok viszonya. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 160 169. [6] RAISZ A.: A környezetvédelem helye a nemzetközi jog rendszerében. Miskolci Jogi Szemle, 2011, 1. sz., 90 108. [7] RAISZ A.: Gondolatok a nemzetközi környezetvédelmi bíráskodásról. GÉP, 2012/6. 33 36. [8] SZILÁGYI J. E.: Környezetvédelem a Világkereskedelmi Szervezet jogában. In: Szilágyi János Ede (szerk.): Környezetjog. Tanulmányok a környezetjogi gondolkodás köréből. Miskolc, Novotni Alapítvány, 2010, 25 50. [9] SZILÁGYI J. E.: WTO-jog és környezetvédelem. Bevezető tanulmány. In: Bobvos Pál (szerk.): Reformator Iuris Cooperandi. Tanulmányok Veres József 80. születésnapja tiszteletére. Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2009, 485 511. [10] OLAJOS I.: Vízvédelem. In: Olajos István (szerk): Agrárjog gyakorlat II. Novotni Kiadó, Miskolc, 2006, 106 111. [11] SZILÁGYI J. E.: Vizeink védelme a kétoldalú megállapodások tükrében. In: Raisz Anikó (szerk.): A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 185 195. [12] EURÓPAI BIZOTTSÁG: Green Paper on Services of general interest. Brüsszel, 2003. május 21., COM(2003) 270 végleges. [13] EURÓPAI BIZOTTSÁG: Fehér Könyv az általános érdekű szolgáltatásokról. Brüsszel, 2004. május 12., COM(2004) 374 végleges. [14] GORDON-WALKER, S. MARR, S.: Study on the application of the competition rules to the water sector in the European Community. Study for European Commission Competition Directorate General, WRc & ECOLOGIC, 2002. december.

A fenntartható természeti erőforrás-gazdálkodás jogi szabályozása 85 [15] HALL, D. LOBINA, E.: Water as a public service. Ferney-Voltaire: Public Services Internationa, 2006. december 15., 2007-01-W-waaps. [16] WUNDER, S.: Payments for environmental services. Some nuts and bolts. CIFOR Occasional Paper No. 42. [-], 2005 [17] Center for International Forestry Research; ECO2: Assessment of Environmental and Resource Costs in the Water Framework Directive. 2004. július; VGT, 268 269. [18 19] KOSKOVICS É. UNGVÁRI G.: Áttekintés a magyar víziközmű-ágazatról. In: Kiss Ferenc László NAGY CSONGOR ISTVÁN VALENTINY PÁL (szerk.): Verseny és szabályozás 2010. Budapest, 2011, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, 305 328. [20] 2003: LXXXIX. tv. 11 12.. [21] CSÁK CS.: A hulladék fogalmának értelmezése az uniós ítélkezési gyakorlat alapján. In: Sectio Juridica et Politica, Miskolc Tomus XXIX/2. 2011, 423 434. [22] BŐHM J.: Erőműi maradványanyagok jogi megítélése az Európai Unióban. In: Műszaki Földtudományi Közlemények, 83. kötet 1. szám, 2012, 5 12. [23] BŐHM J.: Fenntartható bányászat: bányászati hulladékok kezelésének jogi feltételei. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 17 25. [24] OLAJOS I.: Hulladékgazdálkodás. In: Olajos István (szerk.): Agrárjog gyakorlat II. Novotni Kiadó, 2007, 64 7. [25] MÉLYPATAKI G.: Hulladék vagy nyersanyag a hulladék fogalma és kezelésének németországi és hazai gyakorlata. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 123 130. [26] VARGA Z.: Természeti erőforrások feltárásával kapcsolatos bányafelügyeleti bírságok. In: Csák Csilla (szerk.): Jogtudományi tanulmányok a fenntartható természeti erőforrások témakörében. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 192 203. [27] C-263/05. sz. ügy, Bizottság kontra Olasz Köztársaság, 2007. december 18. (ECR 2007 I- 11745) 33. pontja [28] C-206/88 és C-207/88. számú ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, melyet a Pretura di Asti (Italy) kezdeményezett G. Vessoso és G. Zanetti hulladékgyűjtők büntetőügyében, 1990. március 28. (ECR 1990 I-014161) [29] C-9/00 sz. ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, amit Korkein hallinto-oikeus (Finland) terjesztett elő a Palin Granit Oy és a Vehmassalon kansanterveystyön kuntayhtymán hallitus közötti ügyben, 2002. április 18. (ECR 2002 I-03533) [30] C-114/01. sz. ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, amit a Korkein hallinto-oikeus (Finland) terjesztett elő az AvestaPolarit Chrome Oy, régebben Outokumpu Chrome Oy ügyben, 2003. november 9. szeptember 11. (ECR 2003 I-08725) [31] C-457/02. sz. ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, amelyet a Tribunale penale di Terni (Olaszország) terjesztett elő az előtte Antonio Niselli ellen folytatott büntetőeljárásban, 2004. november 11. (ECR 2004 I-10853) [32] C-235/02. sz. ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, amelyet a Tribunale di Gela (Italy) utalt a Bíróság elé Marco Antonio Saetti és Andrea Frediani elleni büntetőeljárásban, 2004. január 15. (ECR 2004 I-01005) [33] BŐHM J.: A kritikus elemek témakörhöz kapcsolódó hazai és EU jogszabályi, szabályozási háttér. Kézirat. [34] NAGY Z.: Adó és támogatáspolitikai szabályozás hatékonysága a környezetvédelem területén. Pázmány Law Working Papers,2012/9. sz.1 9. [35] NAGY Z.: A természeti erőforrás-gazdálkodás egyes adójogi aspektusai. The Publications of the XXVI. microcad International Scientific Conference, University of Miskolc, Miskolc, 2012. [36] NAGY Z.: A közpénzügyi támogatási jogviszony a közjogi és magánjogi szabályozás metszetében. In: Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXX/2. 2012, 339 350.

86 Csák Csilla [37] NAGY Z.: Fenntartható költségvetési elvonások rendszere a környezetvédelem területén. In: Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXIX/1. 2011, 247 258. [38] ERDŐS É.: A beruházás ösztönzés és a környezetvédelem. In: Raisz Anikó (szerk.): A nemzetközi környezetjog aktuális kihívásai. Miskolc, 2012, Miskolci Egyetem, 38 50. [39] ERDŐS É.: A közteherviselés elvének kiterjesztő értelmezése az európai adóharmonizáció tükrében. Miskolci Jogi Szemle, Különszám, VI. évfolyam, 2011, Bíbor Kiadó, 46 62. [40] C-235/02. sz. ügy, előzetes döntéshozatali eljárás, amelyet a Tribunale di Gela (Italy) utalt a Bíróság elé Marco Antonio Saetti és Andrea Frediani elleni büntetőeljárásban, 2004. január 15. (ECR 2004 I-01005) [41] HERICH GY. (szerk.): Nemzetközi adózás. Penta Únió, Pécs, 2006, 483. [42] FÜLÖP S.: A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának beszámolója (2008 2009). Országgyűlési Biztos Hivatala, Budapest, 2010, 257. [43 ] HERICH (2006.): i. m. 486. [44] HERICH (2006.): i. m. 491. [45] 2003/96/EK irányelv az energiatermékek és a villamos energia közösségi adóztatási keretében átszervezéséről. [46] 2008/118/EK irányelv a jövedéki adóra vonatkozó általános rendelkezésekről (a 92/112/EK irányelv hatályon kívül helyezése) [47] 2008/118/EK irányelv a jövedéki adóra vonatkozó általános rendelkezésekről (92/112/EGK irányelv hatályon kívül helyezése) [48] RAISZ A.: Környezetvédelem a nemzetközi jogban. In: Nagy Olajos Raisz Szilágyi: Környezetjog. Novotni Alapítvány, 2010, 9 24.

Kiadja a Miskolci Egyetem Tudományszervezési és Nemzetközi Osztálya A kiadásért felelős: Prof. Dr. Dobróka Mihály rektorhelyettes Műszaki szerkesztő: dr. Mádainé Üveges Valéria A kéziratot gondozta a Miskolci Egyetemi Kiadó A kiadó felelős vezetője: Burmeister Erzsébet Készült a Miskolci Egyetem Sokszorosító Üzemében, Miskolcon A sokszorosításért felelős: Pásztor Erzsébet Példányszám: 100 TU 2013 140 ME HU ISSN 2063-5508