OSZETZKY GÁBOR* NÉHÁNY ADALÉK AZ ELEKTROMECHANIKUS MŰSZEREK FEJLŐDÉSÉHEZ A villamos műszerek fejlődése párhuzamos magával az elektromos kutatások irányával. Már az 1600-as években rendelkezett a világ dolgai után figyelő ember olyan szerkezettel, amely a villamosság, pontosabban a villamos töltések okozta hatásokat, elváltozásokat jelezni volt képes. A villamos jelenségek, a mai fizikakönyvek terminológiájával élve, statikus vagy dinamikus mivoltukban nyilvánulnak meg. Az előbbi a villamos töltések taszító, ill. vonzó hatását, míg az utóbbi a villamos áram okozta mágneses tér változásait vizsgálja. Az elektrostatika a XIX. századig meglehetősen nagy fejlődésen ment keresztül, legalábbis ami a jelenségek megfigyelését illeti. Az eredmények gyakorlati hasznosítása azonban váratott magára. Történelmi távlatból nézve egy kissé úgy tűnik^ mintha a kutatók nem tudtak volna mit kezdeni a statikus villamosság jelenségeivel. A kísérletek javarészt megrekedtek a szalonbemutatók szintjén, túlzott gyakorlati jelentőségük nem volt. ' Az elektrodinamika születése éppen a XIX. század elejére esik. AMPERE szenzációs felfedezése, a kémiai úton történő folyamatos áram előállítás az első, és elengedhetetlen feltótele volt a további fejlődésnek. (CALDANI már 1756-ban, őt követően GALVANI 1780-ban lényeges megfigyeléseket tesznek a galván áramokkal kapcsolatban, végkövetkeztetéseikben azonban nem jutnak el AMPERE eredményeiig.) A vegyi úton nyert villamos energia óriási lehetőség volt a kutatók kezében. AMPERE 1800-ra kelteződő felfedezése megteremtette a lehetőségét annak, hogy 40 év alatt, tehát 1800-tól 1840-ig OERSTED, FARADAY és HENRY, valamint maga AMPERE papírra vessék az elektrodinamika legalapvetőbb törvényeit. A szaknyelv terminológiájával élve mondhatjuk; az elektrodinamika elméletének fejlődése 1840-ig olyan mérvű volt, hogy szükséges és elégséges alapot nyújtott a század közepén meginduló világméretű fejlődéshez. Vizsgálódásunk célja azt kutatni, hogyan hatott ez az általános haladás az elektromechanikus műszerek viszonylatában. Mint ahogy az már elhangzott, a villamosság elméleti része és a műszertechnika kölcsönösen feltételezik egymás fejlődését. Példák sokasága bizonyítja, hogy az áram bizonyos hatásainak megnyilvánulása sok esetben elsőként éppen a műszertechnikában nyert alkalmazást. Másrészt viszont a villamos áram közvetett hatásai teszik lehetővé magát a mérést. * Országos Műszaki Múzeum, Budapest.
A M P E R E és ORESTED kutatásainak eredményeként derül fény 1820-ban az áram mágneses hatására, nevezetesen arra a tényre, hogy az áramtól átjárt vezető a mágnestűt kitéríti nyugalmi helyzetéből. (1.) Ugyanebben az évben SCHWEIGGER gyakorlati úton jön rá a solenoid, vagy multiplicator jelentőségére, hogy tudni illik az az á r a m mágneses h a t á s á t megsokszorozza. (2.) 1821-ben POGGENDORF m á r mérőműszerként használja a tekercs belsejében elhelyezett mágnestűt. (3.) Ez az első alkalom, amikor a villamos áram mágneses hatását tudatosan alkalmazzák az áram nagyságának mérésére. A kísérleti eredmények szerint a selyemmel szigetelt tekercs belsejében forgó mágneses t ű szögelfordulása hússzoros, mint az OERSTEDféle kísérlet esetében, ahol csak egyszálas egyenes vezető került alkalmazásra. A szembeötlő analógia az első villamos mérőműszer és az iránytű között amely i. e. 1160 óta ismert azonban problémákat vet fel. Az iránytű kitérése a Föld mágneses tulajdonságának következménye. A villamos műszer az áram mágneses hatása alapján működik. Mérés közben tehát a műszer kitérését egyrészt a villamos vezető mágneses tere, másrészt a Föld-mágnesség determinálja. Ez a probléma egyik oldala. A másik az, hogy az iránytű nem az Északi-sarok, hanem a Föld mágneses pólusa irányába mutat. A jelentkező szögeltérés vízszintes irányú komponense a deklináció. Ezeket a nyilvánvaló mérési hibákat kiküszöbölendő, alkalmazott A M P E R E 1821-ben két, egymás fölé helyezett, ellenkező polaritású mágnestűt (4.), H A U Y pedig a mérőtű mellé helyezett állandó mágnest. (5.) Ez utóbbi megoldás kissé bonyolultabb, mert az állandó mágnes esetében a műszert mérés előtt tájolni kellett. Mindkét eljárást asztatizálásnak nevezzük, s megjegyzendő, hogy még hosszú évtizedeken keresztül visszatérő problémát jelentett ez a jelenség a műszerkonstruk tőrök számára. 1825-ben N O B I L I az AMPERE-féle asztatikus t ű t és a SCHWEIGGER-féle multiplicatort egyesítve hozza létre az első, valóban jól használható galvano métert. (6.) POGGENDORF 1826-ban jelentősen növeli a galvanométer használhatóságát azáltal, hogy bevezeti a tükrös fénymutatót. A mágnestű függőleges tengelyére egy kis tükröt szerelt, amelyre fényt vetítve, tetszőleges hosszúságú fénymutatót kapott. A m u t a t ó hosszát csak az alkalmazott fényforrás erőssége befolyásolta. Egy kis ötletes szerkezet segítségével a mágneses deklináció napi változásait is korrigálni lehetett műszerén. (7.) Még ugyanebben az esztendőben, tehát 1826-ban készítette el BECQUEREL az első differenciál-galvanométert. K é t, minden tekintetben azonos tulajdonságú, de ellentétes mágneses teret létrehozó tekercsben két különböző áram összehasonlítása vált lehetővé. A mórőmű n y o m a t é k á t a két áram különbsége képezte. (8.) (Zárójel ben ugyan, de már most ide kívánkozik, hogy az összehasonlító módszer a mérés technikában m á r ebben a korai időben is jelentős szerepet kapott. Később, a század utolsó évtizedében külön mérési eljárás alakul k i, melynek alapja az összehasonlítás.) 1833-ban GAUSS a göttingeni földmágnességet vizsgáló obszervatóriumban egy magnetométert készített, melynek segítségével lengő mágnesrészecskék lengés idejét és mozgásmomentumát vizsgálta. Ezt a készüléket később W E B E R közre működésével tükrös galvanométerré alakította át, mégpedig úgy, hogy a lengő mágnestű kitérésének szögértékét teodolittal mérte. Ez a galvanométer elektro dinamikus elven működött. (9.) 1837-ben C. P O U I L L E T megszerkesztette a tangensbussolát. Ez az első, tudo-
mányos igényeket is kielégítő mérőmű. Külön technikatörténeti jelentősége is van, mert ezzel a műszerrel nyert számszerű bizonyítást elsőként a már 1826 óta ismert OHM-törvény. (10.) A tangensbussolával történő mérés elve még mindig az iránytű analógiáján alapszik. Az elforduló mágnestű egy-egy menetet képező, rendszerint rézből készült fémkeret mágneses terében helyezkedik el, amelyet a földmágnesség létrehozta mágneses meridiánba tájoltak. A mérendő áram hatására a mágneses viszonyok megváltoztak, kitérítve a mutatót nyugalmi helyzetéből. A visszatérítő nyomatékot a földmágnesség képezte, amely a mérendő áram mágneses hatásához viszonyítva kicsiny, így a műszer érzékenysége meglehetősen nagy volt. A műszer felépítéséből adódóan a lengőrész szögelfordulásának tangense volt arányos a mérendő árammal. Mint az ismert, tangens 0 fok = 0; tangens 45 fok = 1; tangens 90 fok = végtelen. Ebből adódóan a szögelfordulás kb. 20 fokig volt arányos a mérendő árammal, 20 fok felett már nem. A mutató 20 fokot meghaladó kitérését csak műszerenként elkészített empirikus táblázatok alapján lehetett értékelni, az ilyen táblázatok elkészítése viszont igen nehézkes és bonyolult volt, minden esetben a pontosság és a használhatóság rovására lehetett csak kierőltetni". A méréshatár változtatására különböző ellenállású tekercseket használtak. Az eredeti POUILLET-féle galvanométerhez pl. 5; 10; 40; 70 és 100 méteres tekercseket készítettek. (11.) (Megjegyzendő, hogy 1837-ben az Ohm, mint az ellenállás egysége távolról sem volt elfogadott, hiszen éppen ezt hatályosította az 187 l-es párizsi konvenció.) Különböző műszer elrendezéssel hasonló elvű sinus bussolát is készítettek. A mérendő áram vertikális mágneses síkját a vízszintes felé elforgatva ctg és cos bussolák is készültek. A bonyolult kezelési módot egyszerűsítendő, fejlesztette tovább a műszert 1851-ben GAUGAIN (12.) 1870-ben pedig WIEDEMANN (13.) A gyártó cégek közül elsőként a Siemens Halske állított elő és fejlesztett tovább összevont tangens-sinus bussolát. (14.) A kezelés azonban így is bonyolult maradt, a műszernek elsősorban csak a tudományos igényű méréseknél volt szerepe. Közben haladt a világ, a galvánelemeket felváltották a dinamógépek, amelyek nagyságrendekkel nagyobb áramot termeltek. Furcsa problémával kerültek szembe a kutatók; a bussolák túl érzékenynek bizonyultak. (Bár paradoxonnak tűnik, mégis így van; a shunt és előtét ellenállások mai formáját AYRTON és PERRY az 1800-as évek legvégén készítik csak el.) Az 1870-es évek végére szinte divattá válik a nagy áramerősségeket mérő műszerek szerkesztése. A gyakorlati élet késztette erre a konstruktőröket. Dr. OBACH 1876-ban úgy gyengítette a tangens bussola tekercsének mágneses hatását, hogy a tekercset a vízszintes síkba helyezte. így a mutató a csapágyazással együtt szintén síkot változtatott. (15.) HIPP huroktekercselést használt a bussola érzékenységének mesterséges lerontására. A tekercselés irányát változtatgatva az eredő mágneses térerősség csökkent. (16.) DEPREZ 1880-ban olyan állandómágnesű műszert szerkesztett, melynek forgórésze mágnestű helyett számos mágneses lamellából állt. Ezzel jelentősen megnövelte a forgórész tömegét, amely nagyobb áramerősség mérésére adott módot. (17.)
A döntő változást az 1881. év hozta. D'ARSONVAL dolgozta ki azt a műszerkonstrukciót, amelyet ma állandómágnesű lengőtekercses műszerként ismerünk. (18.) Az előzményekhez azonban hozzátartozik, hogy az első forgótekercses műszer 1867-ben látott napvilágot, s ez Lord Kelvin Syphon Recordere" volt. Speciális tengeri kábel mérésekhez készült regisztráló műszer volt. Könnyű analógiát találni azonban a lágyvasas tűs galvanométer és a forgótekercses műszer között is. Lágyvasas tűs galvanométert DEPREZ, AYRTON és CARPENTIER is készített, mindhárman 1880-ban. (19.) De térjünk vissza a lengőtekercses műszerre. Az új konstrukció lényege abban rejlett, hogy az addigi mágnestűs vagy lágyvasas lengőrész helyett tekercset alkalmaztak, amelybe a mérendő áramot bevezetve, jött létre az elfordulás, egy állandó mágnes sarkai között. Az új szerkezeti kialakítás azonban többet jelent, mint azt első pillanatra gondolnánk. Nem az történt ugyanis, hogy csak a műszer álló és lengőrészét cserélték fel, hanem az elforduló tekercs és a mágneses légrés kialakításával olyan technológiai tulajdonságokat biztosítottak a műszernek, amelyekkel a mérési eredmények számottevően javultak. Tekercs alkalmazása mágnestű helyett a lengőrószben, szükségessé tette a mesterséges visszatérítőnyomaték képzését is. Erre kezdetben, s így volt ez egynémely DEPREZ műszer esetében is, torziós rugót alkalmaztak. Az ú.n. feszítettszálas megoldás egyben rögzítette a lengőrészót az állandómánges sarkai között. A mesterséges visszatérítőnyomaték képzésére egyébként azért is szükség volt, mert az árammentes tekercsre anyaga réz nem hatott a föld-mágnesség. A DEPREZ műszerek első változatának torziós rugója egy konkrétan meghatározott rugóállandót biztosított, amely a mért eredmény számszerű értékelését nagymértékben megkönnyítette. A műszer későbbi változataiban már megjelent a spirálrugó. (20.) Az állandó mágnesű lengőtekercses műszer csúcsa" az 1888-ban szabadalmaztatott WESTON-féle műszer. Konstrukciója követi a DEPREZ D'ARSONVALrendszert, illetve még tovább fejleszti azt. A lengőrész visszatérítőnyomatékát spirálrugó-párral képezi, amely egyrészt megoldja a tekercs áramcsatlakozását, másrészt arányos visszatérítőnyomatékot létesít. A WESTON-műszer technológiai kivitelezése is elsőrangú. Az állandómágnes anyagának megválasztása, a kövezett csúcscsapágyazás, az alkalmazott tükörskála együttesen biztosítják a közel egy nagyságrendnyi tehát tízszeres pontosságnövekedést az előttük alkalmazott műszertípusokhoz képest. A műszer későbbi példányaiba a SWINBURNE-féle hőmórsékletkompenzáló kapcsolás is belekerült. (21.) A WESTON-műszer Európában is elterjedt, számos példány ma is található belőlük. Eddig tulajdonképpen a galvanométerek fejlődésének néhány vonatkozásáról volt szó. Ahhoz, hogy tovább léphessek a történeti rész vizsgálatában, egy-két elméleti megfontolás feltétlenül szükségessé válik. A galvanométerek lengőrészének csillapítására többféle eszközt használtak fel. Csillapítást hozott létre a torziós rugó, belső súrlódása által, sőt csillapított a tűcsapágy is, természetesen kisebb mértékben. A XIX. század vége felé vezették be a mesterséges lég-, és folyadékos csillapító szekrényeket. A 90-es években került sor a mág-
neses csillapítás alkalmazására. A mesterséges csillapítás bevezetése jelentős t é n y a műszertechnikában; a m u t a t ó mért értékre való beállását éppen a kielégítő csilla pítás által tudjuk az optimális legrövidebb időre szabni. Az olyan lengőrész, melynek visszatérítőnyomatékát rugóval képezzük, egy lengőképes rendszert alkot. A mérés következtében a nyugalmi helyzetéből kimoz duló lengőrész rugójában potenciális energia keletkezik, amely a kitérítő nyomaték megszűntekor nyugalmi helyzetébe juttatja a lengőrészt. A mozgó rendszer inercia nyomatéka következtében túllendül, a rugó potenciális energiája mozgási energiává alakul. Ha a mozgás közben energia nem emésztődne fel, csillapítatlan lengések kelet keznének. A súrlódás, és kisebb mértékben a közegellenállás révén azonban a lengé sek csillapodnak. Ez a m u t a t ó, illetve a lengőrész beállási viszonya. A lengőrész mozgásegyenletét egy másodfokú, állandó együtthatójú homogén differenciálegyenlet írja le, melynek megoldásaként három különböző gyököt ka punk ; egy aperiódusos megoldást, egy aperiódusos határeset megoldást, és egy perió dusos megoldást. A műszerek működésének javarésze a periódusos megoldáson ala pul, de van műszer, amelyet az aperiódusos határesetre méreteznek. Ennek jelentősé gét D U BOIS m á r 1869-ben felismerte, kidolgozta az erre vonatkozó elméletet, sőt műszert is szerkesztett. (22.) Aperiodikus műszer volt egyébként DEPREZ első galvanométere, és hasonlót WESTON is szerkesztett. (23.) Különleges célú galvanométerek is készültek a múlt század végén, különbözősé gük éppen a csillapítás mértékében rejlik. A ballisztikus galvanométer rövid ideig t a r t ó áramimpulzus mérésére szolgált, a flux-mérővel, melyet a francia GRASSOT készített el, feszültségimpulzust mértek, váltakozóáramú mérésekre szolgált a vib rációs galvanométer, amelyet W I E N tervezett és készített 1890-ben, és végül külön leges műszer ma is a hurkos oszcillográf, amellyel elsőként lehetett az áram időbeli lefolyását láthatóvá tenni. Ez utóbbi 0. F R Ö L I C H munkája 1889-ből. (24.) Az állandómágnesű műszerek mellett a múlt század utolsó negyedében kezdett tért hódítani az elektrodinamikus mérőmű. Működésének alapja az, hogy két, áram tól átjárt tekercs mágneses tere egymással dinamikus kapcsolatban van. Ez az elv 1846 ó t a ismert, amikor W E B E R publikálta elméleti eredményeit és egy elektrödinamomótert is készített, amely a fenti hatásokat demonstrálni is képes volt. (25.) A műszer fejlesztésével sokan foglalkoztak. A THOMSON által készített árammérleg mértékügyi jelentősége nagy, ugyanis precíziós kivitele egészen pontos mérést tett lehetővé. 1871-ben O. F R Ö L I C H továbbfejlesztette az elektrodinamikus mű szer elméletét, 1881-ben pedig műszert is készített. Az amerikai T R O W B R I D G E 1878-ban, K O H L R A U S C H 1881-ben készített hasonló műszert, B E L O T T I 1888-ban t o v á b b fejlesztette ezeket. (26.) Tegyünk i t t említést a magyar B L Á T H Y OTTÓ-ról is, aki a múlt század végén a még ma is használatos torziós rendszerű, vasmentes elektrodinamikus teljesítmény mérőt készítette. (A torziós rendszerű teljesítménymérés nagy előnye, hogy a mérés kezdetekor és befejezésekor az álló-, és lengőrész egymáshoz viszonyított helyzete ugyanaz, így a kitérítő nyomaték kizárólagosan a mérendő mennyiség f ü g g v e nye.) (27.) Az indukciós mérőmű születése az 1880-as évek végére esik. Egy ismert fizikai jelenség alapján 1888-ban F E R R A R I S készített elsőként indukciós rendszerű mérő műszert, amelynek megjelenése meglehetősen nagy vihart kavart fel szabadalmi berkekben. (A prioritás kérdése ma sem tisztázott; az orosz N I P K O W szabadalmi
bejegyzése 1887 májusára datálódik.) (28.) Az indukciós mérés egy speciális felhasználási területe a váltakozóáramú fogyasztásmérők. FERRARIS, BOREL, FER- RANTI és SHALLENBERGER neve mellett újból BLÁTHY OTTÓ-t kell megemlítenünk, aki 1889-ben végleg megoldotta az indukciós fogyasztásmérők technológiai problémáit. Ma a világon mindenütt a Bláthy-féle rendszer terjedt el. Az elektromos áram keltette hőhatás is hasznosítható az áram jellemzőinek mérésére. De la RIVE 1837-ben ismerte fel a jelenséget, az első használható műszert azonban csak 1876-ban készítette el CARDEW. Miután felismerték, hogy ez a mérési elv egyen-, és váltakozóáramra egyaránt felhasználható, továbbá jelentős mértékben frekvenciafüggetlen, igen sokan foglalkoztak a tovább fejlesztésével. HANKEL, RUBENS, AYRTON és PERRY után a HARTMANN BRAUN cég is készített hődrótos árammérőket. A rendszeréből eredően a műszer nagy hibája a viszonylag magas működési energiaigény. Ma már csak elvétve használják. (29.) Befejezésül a témához kapcsolódó, elveiben ma is igen modernnek mondható és gyakorta használt mérési elv történetére szeretnék visszatekinteni néhány mondat erejéig. Nevezetesen a kompenzációs vagy összehasonlító mérési elvről van szó. A mérésekhez használt feszültség-, és árammérők belső ellenállása messze elmarad az ideálistól, sem elvben, sem gyakorlatban nem érheti el azt. így a mérőmű működtetéséhez szükséges energia, melyet az elektromechanikus műszerek esetében a mérendő mennyiségből vagyunk kénytelenek lecsalni", bizony néha számottevő lehet. Ha a mérendő mennyiség nagyságrendileg megközelíti a műszer fogyasztását, a valóságtól eltérő, hibás mérési eredményt kapunk. FECHNER, POGGENDORF és WHEATSTONE jutottak arra a gondolatra, hogy a mérendő igen kis mennyiségeket egy nagyon pontos etalonnal való összehasonlítás révén kell mérni. Ha egy hiteles feszültségforrás forrásfeszültségét egy precíziós ellenállásra juttatjuk, az átfolyó áram igen pontosan meghatározható. Ha most ezt az áramot hasonlítjuk össze az ismeretlen feszültség és ismert ellenállás létrehozta árammal, és az eredményt, a különbségi áramot egy megfelelő pontosságú galvanométerrel mérjük, nagyságrendekkel pontosabb eredményhez juthatunk. Ezt az elvet valósítják meg a kompenzátorok, melyek közül 1890-ben készült el a ma is használatos FEUSSNER-féle. A kompenzátorok nagyon sok változata terjedt el a méréstechnikában. Hiteles feszültségforrásként normálelemeket alkalmazunk, melyek közül az elsőt CLARK készítette 1874-ben, a ma is használatos WESTON-elem 1892-re datálódik. Az összehasonlítás elve túlnőtte az analóg műszerek rendszerét, és ma már a digitális technikában is felhasználásra kerül. Előadásomban túlnyomóan a XIX. század második felét tekintettem át a műszertechnika fejlődése szempontjából. A felsorolt számos név is bizonyítja, hogy ez a kor már túl késő ahhoz, hogy bárki is szenzációs meglátásokkal irányíthassa a technikai fejlődés menetét. (A néhány kivétel erősíteni látszik a szabályt.) Ez a korszak már a tudomány termelőerővé válásának kezdete, eredményei a fáradhatatlan tudósok és kutatók lépésről lépésre haladó munkájának köszönhető. Csak ez az alapos, nem is mindig sikerrel kecsegtető munka biztosíthatta a technikai fejlődést, a technikának az ember szolgálatába való állítását.
IRODALOM 1. Bern Dibner: Oersted Burndy Library; Norwalk 1961. p. 22 és p. 29. 2. u. o. p. 30. 3. u. o. p. 30. 4. u. o. p. 29. 5. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften Springer Verlag Berlin. 1908. p. 343. 6. u. o. p. 360. 7. Bern Dibner: Oersted Burndy Library; Norwalk 1961. p. 30. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften Springer Verlag Berlin. 1908. p. 367. 8. u. o. p. 363. 9. u. o. p. 403. Bern Dibner: Oersted Burndy Library; Norwalk 1961. p. 38 39. Bern Dibner: Ten Founding Fathers of the Electrica! Science. Burndy Corporation. 1954. p. 33. 10. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag Berlin. 1908. p. 429. Guillemin: A mágnesség ós elektromosság. Magyar Kir. Természettudományi Társulat, Budapest, 1885. p. 281. Schellen: Der elektromagnetische Telegraph. Braunschweig 1870. p. 95 97. 11. Guillemin: A mágnesség és elektromosság. Magyar Kir. Természettudományi Társulat, Budapest, 1885. p. 282. 12. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, Leipzig 1880. p. 442. Schellen: Der elektromagnetische Telegraph. Braunschweig 1870. p. 98. 13. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag. Berlin. 1908. p. 688. 14. Schellen : Der elektromagnetische Telegraph. Braunschweig 1870. p. 104. 15. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, Leipzig 1880. p. 64. 16. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, p. 4. 17. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, Leipzig. 1880. p. 220. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, Leipzig. 1881. p. 159; p. 292. 18. La Lumière Electrique. Paris. 1882. p. 439. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag. Berlin. 1908. p. 789. 19. Keinath : Die Technik der elektrischen Messgeräte. Verlag Oldenbourg. München, Berlin. 1921. p. 94. 20. Zeitschrift für angewandte Elektrizitätslehre. Verlag Oldenbourg. München, Leipzig. 1881. p. 159. p. 292. 21. The Electrical World. New-York 1889. febr. p. 56. 22. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag. Berlin. 1908. p. 674.
.23. La Lumiere Electrique. Paris. 1882. p. 439. 24. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag. Berlin. 1908. 1889 Feussner; 1890 Wien. 25. u. o. p. 403. 26. Elektrotechnische Zeitschrift. Berlin. 1881. p. 14. 1882. p. 284. p. 345. 1888. p. 162. 27. Centralblatt für Elektrotechnik. 1888. p. 367. The Electrician. London. Bd. 20. p. 612, p. 671. Fortschritte der Elektrotechnik. 18881 2115. 28. Elektrotechnische Zeitschrift. Berlin. 1888. p. 487, p. 588. 1889. p. 28. The Electrical Engineer. New-York. Bd. VII. N. 81. p. 382. 29. Elektrotechnische Zeitschrift. Berlin. 1884. p. 182. Ludwig Darmstädters: Handbuch zur Geschichte der Naturwissenschaften. Springer Verlag. Berlin. 1908. p. 737. 30. u. o. p. 884. 31. u. o. p. 884. 32. Elektrotechnischer Anzeiger. Berlin. 1889. p. 739. Chwolson: Lehrbuch der Physik. IV. p. 678.