SZEMLE 1047 A XLII. STATISZTIKATÖRTÉNETI VÁNDORÜLÉS, 2005 A Magyar Statisztikai Társaság Statisztikatörténeti Szakosztálya 2005. szeptember 15 16-án Noszvajon rendezte meg negyvenkettedik vándorülését. Országunk egyik legvirágosabb településén a De la Motte Kastélyszálló és Oktatási Központ festői környezetet biztosított a tudományos tanácskozás résztvevőinek. A korábbi években megszokott jó hagyományok az idén is folytatódtak: a témák sokszínűsége és mondanivalójuknak gazdagsága jellemezte a másfélnapos programot. A rendezvény a statisztikatörténet tágan értelmezett témakörét ölelte fel. A nyitóülésen, illetve a három munkaülésen 12 előadás hangzott el, az előadások a tudományág szinte minden területét érintették. Az előadók, többek között, a hely- és a demográfiatörténet, a pénzügy- és az agrártörténet és az időmérleg egy-egy ritkaságszámba menő témakörét dolgozták fel közérthetően és színvonalasan. Az előadások többségét kérdések, észrevételek, illetve rövid hozzászólások követték, kiegészítve és színesebbé téve az ott elhangzottakat. A szeptember 15-ei nyitóülésre délelőtt került sor, melyen Kapros Tiborné, a KSH Miskolci Igazgatóságának igazgatója elnökölt. Köszöntötte a résztvevőket, majd első előadóként részletesen bemutatta a régió nevezetességeit. Észak- Magyarországról, mint az előadásában kifejtette, többnyire a magas munkanélküliség, a bezárt bányák és kohászati üzemek, a leszakadó határmenti térségek jutnak eszünkbe. Van azonban a térségnek egy másik arca is: természeti szépségek és történelmi emlékek gazdag tárháza ez a vidék. Három nemzeti park: az Aggteleki, a Bükki és a Duna-Ipoly-menti (76 ezer hektár), számos természetvédelmi terület (3 ezer hektár), tájvédelmi körzet (102 ezer hektár) összesen a régió területének 13 százaléka hivatott a ritka növények és állatok élőhelyeinek megóvására. A világörökség részét képezi az Aggteleki-karszt, Hollókő ófalu és táji környezete, valamint a tokaji történelmi borvidék. A régió kitűnt a török elleni harcokban éppúgy, mint a Habsburgokkal szembeni függetlenségi törekvésekben. Történelmi nevek sora bizonyítja ezt, hogy csak a Rákócziakat, Kossuth Lajost, Szemere Bertalant, az Andrássyakat, Kazinczyt és a gönci prédikátort, Károli Gáspárt említsük. Ez a térség soha nem számított gazdagnak. A törökkel vívott örökös küzdelemben az itt lakók javaikat folytonosan elvesztették, vagy talán meg sem tudták azokat szerezni, de a békésebb időszakok sem hoztak nagyobb szerencsét. A jobbágyfelszabadítás és különösen a kiegyezés után szélesen széthúzódott a polgárosodó parasztság mezőnye, az itt élők nem versenyezhettek a jó földű síkvidékek lakosaival. Az iparosodás fellendülést hozott a térségnek, meghatározó iparágai, a bányászat és a kohászat azonban mára többnyire megszűntek, a külföldi tőke is csak mérsékelten érdeklődik a térség iránt. Észak-Magyarország gazdasági mutatói elmaradnak az országos átlagtól. A régió ahol az ország népességének 12,6 százaléka él a GDP-nek ennél jóval kisebb hányadát, 2003-ban 8,1 százalékát állította elő, a külföldi befektetésekből mindössze 5,5 százalékkal részesedik. A népesség gazdasági aktivitása az egyébként is alacsony magyar értéknél is kisebb, a 2004. évben nem érte el az 50 százalékot, a munkanélküliségi ráta 9,7 százalék volt. A 10 ezer lakosra jutó épített lakások száma az országban itt a legalacsonyabb, ami nemcsak abból ered, hogy az itt élők jövedelmi viszonyai az országosnál szerényebbek, hanem arra is utal, hogy sokan nem ebben a térségben képzelik el a jövőjüket. A 2005. első félévi adatok szerint az ipari termelés az országos átlag kétszeresével, 12,4 százalékkal bővült, lassan kialakul a régió új ipari arculata, ami arra mutat, hogy talán túljuthatnak a mélyponton. A térség ma befektetőre vár, erőfeszítéseket tesz értékei bemutatására, megőrzésére, népessége megtartására fejezte be előadását a vándorülés házigazdája. A nyitóülés második előadását Löffler Erzsébet, az egri Érseki Gyűjteményi Központ vezetője, Eger mint püspöki székhely története címmel tartotta. Az alapos, színes előadás a hallgatók számára kevésbé ismert szempontból mutatta be a nagy hagyományú várost, melyben az egyház szerepe, már Szent István korában megalapozódott és mindvégig rányomta bélyegét fejlődésére. Így volt ez a XIX. században is, amikor az időközben érseki rangra emelkedett egyházmegye élén olyan kiváló személyiségek álltak, mint Pyrker János László, a Bazilika építtetője vagy Bartakovics Béla, több iskola és kulturális intézmény alapítója. Az egri egyházmegyére is súlyos csapást mért a trianoni békeszerződés, melynek értelmében a rozsnyói egyházmegye majdnem teljes egészében, a kassai pedig jelentős részben az ország politikai határain kívül rekedt. Az itt maradt részek kormányzatával ideiglenesen az egri egyházmegye lett megbízva. Ez az állapot több mint hetven évig tartott, a Szentszék 1993-ban rendezte véglegesen az egyházmegye határait. Az egypárti diktatúra bevezetését követően, 1948 után Egerre szomorú sors várt. Az iskolák 1949-es államosítása, majd a szerzetesrendek 1950- ben történt feloszlatása elemi erővel rengette meg a
1048 SZEMLE város társadalmi életét. Az iskolák államosításáról szóló törvénynek esett áldozatul az Érseki Tanítóképző és az Érseki Jogakadémia is, 1949-ben került sor a felszámolásukra, jogutód nélkül szűntek meg. Némi változás csak 1956 után történt, de Czapik Gyula érsek 1956-ban történt halála után az egri érseki szék állami hozzájárulás híján egészen 1969-ig betöltetlen maradt. Ekkor nevezték ki dr. Brezanóczy Pált, aki apostoli kormányzóként, majd. c. püspökként már korábban is irányította az egyházmegyét. Az egyházmegye és az egyházmegyei székhely életében gyökeres fordulat akkor következett be, amikor 1987-ben az érseki székbe dr. Seregély István került, aki az elmúlt évszázad legmarkánsabb egyénisége ezen a poszton, és 1990-től 2005-ig a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke is volt. Az ő érseksége idején történt meg a Kassai Egyházmegye Magyarországon maradt részei egyházkormányzatának rendezése fejezte be előadását Löffler Erzsébet. A vándorülés programjának megfelelően a következő előadást Kovács Béla, nyugalmazott levéltár-igazgató AGRIA RECUPERATA (A töröktől visszafoglalt Eger újjáépítésének első évei) címmel tartotta. Anekdotákkal színesített előadásában rámutatott: Buda visszafoglalását követően a négyezer fős török haderővel megerősített Eger bevételének módjáról igencsak eltérő álláspontok alakultak ki, nevezetesen vagy nyolcnapos tűz alá veszik, vagy ostromgyűrűt vonnak a vár és a város közé. A töröktől visszafoglalt város portánkénti rekonstrukcióján munkálkodó előadó hangsúlyozta, végül 1687 májusától egészen decemberig tartó blokáddal nyerték vissza a várat, ahol két év leforgása alatt kilenc különböző összeírás 518 házat regisztrált. Az egységessé alakított adattár kezeléséről, valamint értelmezésének nehézségeit érintő gondolatokkal fejezte be előadását Kovács Béla. A nyitóülés negyedik, egyben záró előadását Drótos László, a MTESZ Borsod-Abaúj-Zemplém megyei Technikatörténeti Bizottság vezetője Az Európai vaskultúra útja, magyarországi állomásai címmel tartotta. Röviden érintette e szakmatörténeti program célját, létrejöttének indítékait és jelenlegi helyzetét, a nemzetközi kulturális utak mozgalmán belüli elhelyezkedését. Kitért arra, hogy az eredetileg osztrákok által kezdeményezett program miként indult a kelet-európai országok irányába, és mi magyarok miként találkoztunk e legújabb kori kezdeményezéssel. Az előadó példákkal szemléltette, hogy ipari örökségünkből van mit megvédeni, megőrizni és hasznosítani a gyakorlatban, és ebben a feladatban a hazai statisztikai munkát irányító szakemberek is segítségül hívhatók. A délutáni első munkaülésen Marton Ádám, a KSH ny. osztályvezetője, a MST örökös tagja elnökölt. Az első előadást Faragó Tamás, a szociológia tudomány doktora, a budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az MST Statisztikatörténeti szakosztályának elnöke Történeti demográfia, bürokrácia és historiográfia (Egy máramarosi katasztrófavizsgálat néhány tanulsága) címmel tartotta, nagy várakozásokat keltve. Már a bevezetőjében elhangzott gondolata is meditációra késztet, ugyanis, mint mondotta, aki nem szakmabeli, az a statisztikát illusztrációként használja. A történelemfelfogás típusait sokféleség jellemzi annak függvényében, hogy eseménytörténet, ideológiavezérelt, forrás-centrikus, problémacentrikus, illetve különböző posztmodern irányzatok kerülnek a látómezőbe. A történeti demográfia alkotásaiban a posztmodern kivételével minden szemlélet megmutatkozik. A történeti demográfus számára alapkérdés, hogyan jusson adatokhoz egy korábbi korszakra nézve. Ez különösen nehéz, ha a hivatalos statisztika megjelenése előtti időszakot kutatjuk. Történelmi demográfiai adatot sok forrásból lehet létrehozni, példa erre az önéletrajz (például rokoni kapcsolatok rekonstrukciója) vagy a középkori csontmaradványok (temetőfeltárások) stb. A történeti demográfiai népességgel szemben tanúsított adatok keletkezésének hivatali korszakait a XVIII. század első harmadáig a főhatóságoknak nagyfokú érdektelensége jellemezte. Ezt, valamint a megfelelő szakapparátus hiányát az 1831. évi kolerastatisztikák alapján követhetjük nyomon. A kolerát nem ismerik fel a nem orvos képzettségűek, a köztisztviselők nem jelentenek más beteget, csak a kolerást, a gyógyultakat nem jelentik, a letalitás irreálisan magas, a teljes halálozás mértéke alábecsült, az ezekből készített megyei és országos összesítők meglehetősen hibásak. A szakstatisztika és a szakszerűtlen végrehajtó apparátus együttéléséből még a XIX. század végén is pontatlan haláloki statisztika készült. A modern szakstatisztikák kora alig több száz évnél, bár az adatok pontossága kulcskérdés. Az előadó táblák segítségével mutatta be az egészségügyhöz (járványokhoz) betegséghez való viszony rövid történetét, ami a számok mögött fellelhető. A munkaülés következő előadását Őri Péter, a Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa A demográfiai viselkedés regionális mintái a XVII XIX. századi Pest-Pilis-Solt megyében címmel tartotta. Az előadás kiindulópontja egy hosszú távú népességtörténeti kutatás, annak második lépése. A XVIII. századi Magyarország népesedéstörténetét célzó vizsgálat a korabeli összeírások községsoros adataira épült (lélekösszeírások, II. Jó-
SZEMLE 1049 zsef-féle népszámlálás, a józsefi kataszteri összeírás). A cél az összeírások községsoros adatainak számítógépes elemzése alapján egy nagyobb megye demográfiai mintáinak, regionális demográfiai különbségeinek feltárása, majd ebből kiindulva a finomabb demográfiai, társadalomtörténeti elemzéshez egy objektív mintaválasztás kialakítása (a különböző regionális demográfiai alaptípusokból egy-egy település kiválasztása vagy egy régió eltérő demográfiai típusokat képviselő településeinek elemzése). Pest- Pilis-Solt megye kiválasztását sok szempontból (felekezeti, etnikai, geográfiai sokfélesége) az egész országra vonatkozó reprezentativitása, illetve az előtanulmányok nagy száma indokolja. A XVIII. századra vonatkozó elemzés alapja egy forráskritikai elemzéssel kiválasztott, 121 települést felölelő adatbázis volt, minden településre 48 változót számolva. Az egyes demográfiai jelenségek vizsgálatát egy olyan többváltozós matematikai statisztikai elemzés követte (klaszterelemzés), amely csoportosította a településeket a megadott demográfiai változók együttes figyelembevételével. Az így kapott 8 10 demográfiai alaptípust egyéb (felekezeti, etnikai, gazdálkodásra vonatkozó) mutatókkal próbálták értelmezni. A vizsgálat alapján a megye az 1770 80-as években demográfiai téren is igen sokszínűnek bizonyult, a kapott demográfiai típusok felekezetileg, etnikailag vegyesek és térben sem összefüggőek voltak. Egy-egy földrajzi régió demográfiailag (ahogy más vizsgálatok szerint gazdaságilag és társadalmilag is) heterogén, a korábbi etnikai, vallási alapú megközelítések a demográfiai különbségek okainak magyarázatában nem bizonyultak megfelelőnek. A gazdálkodásban rejlő különbségek valószínűbb összefüggést kínálnak a demográfiai eltérések magyarázatában, de ezen a téren a felhasznált források nem nyújtanak elegendő információt, itt éppen a mintaválasztásra épülő mikroelemzések kínálnak további lehetőségeket. Ugyanakkor a klaszterelemzés napvilágra hozott térben összefüggő, demográfiailag hasonló, néhány településből álló alapegységeket, illetve a demográfiai különbségek megjelenítésével alkalmat ad a mintaválasztásra. A kutatás második lépéseként a KSH által publikált 1901 és 1910 közötti községsoros népmozgalmi adatokat és az ezekből számolt arányszámokat elemezték. Az egyes változók korrelációs elemzése részint jól ismert, a tradicionális társadalmakban megszokott összefüggéseket hozott felszínre, részint néhány újszerű kapcsolatot ragadott meg. Mindez arra utalt, hogy a megyében (a települések egy részén) még a XX. század elején is élt a magas termékenységű, magas halandóságú hagyományos demográfiai rendszer, ugyanakkor a megye más településein a demográfiai változások ilyen viszonylag egyszerű módon is megragadhatók. A továbbiakban a településeket a nyers születési és halálozási arányszámok alapján (az átlagtól való eltérés mértékét figyelve) négy csoportra osztották: I. tradicionális (magas termékenység és halandóság), II. a demográfiai átmenet kezdő szakasza (magas termékenység, átlagos vagy az alatti halandóság), III. a demográfiai átmenet előrehaladott (termékenység és halandóság is alacsony), IV. a termékenységcsökkenés legalább egy időben kezdődik a halandóságcsökkenéssel (XVIII. század végén is alacsony termékenységű falvak, a XX. század elején magas halandóságú és átlag alatti termékenységű falvak). Az eredményeket térben elhelyezve láthatjuk a megye északkeleti részén a tradicionális települések csoportját (Gödöllőidombság, Tápiómente, néhány Buda-környéki település), ahol a termékenység és a halandóság az 1820-as évekbeli szintnek felel meg. A demográfiai változás (II. és III. csoport) a megye nagyobb részét érintette, míg a demográfiai átmenet klasszikus modelljéből kilógó települések főleg a Duna mentén találhatók, néhány nagyobb település mellett (Kecskemét, Szentendre). A demográfiai átalakulás tehát fokozatos, a XIX. század végén, XX. század elején egymás mellett léteznek gyorsan változó települések, amelyek azonban tradicionális, alig változó zárványokat fognak közre, még a XX. század elején is. A demográfiai változásban döntő faktor részint Budapest és környékének gyors fejlődése, részint az alföldi térség agrárfejlődése a XIX. században. A XVIII. és a XX. század eleji adatok összevetése ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a változás egyik lényegi eleme, a termékenységcsökkenés többrétű lehet. A Duna bal partja Budapesttől délre tipikus terepe lehetett a korai születéskorlátozásnak, amely a XIX. században elinduló modernizációs folyamattól függetlenül jelentkezett, és valószínűleg szintén ettől függetlenül terjedt el a Duna mellékén a XX. század elejére. A másik alacsony termékenységű gócpont ebben az időszakban a budapesti agglomeráció, ahol viszont ez kétségkívül modernizációs jelenség lehetett. Az elemzés tehát nemcsak a változás fokozatosságát, térbeli elterjedtségét tudta megragadni hanem annak sokrétűségét is. A termékenységcsökkenés jelensége minden bizonnyal több irányból és több okból terjedt el a megye területén, amelynek sem időzítése, sem okai nem illeszkednek a demográfiai átmenet modelljébe, a megye településeinek egy része (legalább 14 15 százaléka) jelentősen eltért a modelltől. Ugyanakkor a XX. század elejére vonatkozó elemzés tovább erősíti a mintaválasztás lehetőségét.
1050 SZEMLE Jelen pillanatban a mintaválasztás három szempontra épül: a XVIII. századi klaszterekre, a 1901 10 közötti különböző demográfiai típusokra és a térbeli közelségre. Így a kutatás jelen szakaszában a figyelem a Dunakanyar településeire összpontosul, amelyek a XVIII. századi demográfiai típusokat és a XX. század eleji különbségeket is megjelenítik, és lényegében egy földrajzi régiót alkotnak. Természetesen a mintaválasztást további, XIX. századi forrásokra épülő elemzések fogják véglegesen lezárni. Takács József statisztikus, közgazdász, a KSH Mezőgazdasági főosztályának egykori osztályvezetője A magyar parasztság sorsfordulói ahogy egy statisztikus látja című előadásából ízelítőt kaptunk a közelmúltban megjelent könyve félezer évet átfogó (1514 2003) áttekintéséből. Bevezetőjében rámutatott, hogy a parasztság évszázadokon át a társadalom legnépesebb társadalmi csoportja volt. Aránya a XIX. század közepén még 75 80 százalékot tett ki, ami a század végére 63 65 százalékra apadt A történelem során.forrása, de főleg elszenvedője volt a társadalom vajúdásoktól sem mentes átalakulásainak. A XX. századot már 6,0 6,5 százalékos mezőgazdasági kereső népességgel zártuk. Ugyanakkor a mezőgazdasági munka termelékenysége a hátrahagyott száz évben több mint a hússzorosára nőtt. A mezőgazdaság teljesítményének számbavételét megnehezítette, hogy rendszeres adatgyűjtemények csak 1950-től állnak rendelkezésre, így az azt megelőző időszakról számításokkal megalapozott becslések vannak. A korábbi évek hagyományát idézte a 15-ei előadások után szervezett kulturális program, mely a noszvaji kastélylátogatással zárult. A második munkaülésen, szeptember 16-án Faragó Tamás professzor, a Statisztikatörténeti Szakosztály elnöke vezette a tudományos konferenciát. Az első előadó Nemes Erzsébet, a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálatának főigazgatója volt. Az előadás a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat működéséről statisztikatörténeti megközelítésben szólt. A könyvtár megalapításáról, XIX. századi működéséről, a törvényi háttérről, a gyűjtőkörről, gyűjteményeiről, állományáról, annak forrásairól, katalógusairól és kiadványairól mutatott be néhány szlájdot. Részletesen kitért a könyvtár történetére is, mely jól ismert az előadó és munkatársa Rettich Béla folyóiratunk lapjain olvasható tanulmányából is. (2004. évi 3. sz. 280 295. old.) Kiemelte az előadó, hogy a statisztikatörténeti és történeti statisztikai kutatások támogatása és kiadványok készítése fontos feladata könyvtárnak. Kiadványaik közül a Történeti statisztikai füzetek, a Történeti statisztikai tanulmányok és a Magyarország történeti helységnévtára sorozatokat említette az előadó. A Történeti statisztikai tanulmányok sorozat első száma 1975-ben indult, 2003-ban jelent meg a 8. kötete, Halkovics László: A magyar bányászat történeti statisztikai adattára címen. A Történeti statisztikai füzetek 1979-ben indult és 2000-ben jelent meg a 12. kötete Kertész Gyula Magyar helységnévtárak, helynévlexikonok és szótárak címen. Fügedi Erik irányításával 1972-ben indultak el az 1773 1808-as évek szerinti állapotot tükröző helységnévtár-összeállítások. 1987-ben jelent meg a sorozat első kötete, a 18. (Bács megyei kötete) pedig 2005 augusztusában jelent meg. A Vándorülés második munkaülésén hangzott el Farkas Gizella és Fazekasné Kovács Katalin a statisztika történet szemszögéből hiánypótlónak tekinthető előadása A hitelintézeti rendszer működése Magyarországon, a kezdetektől napjainkig címmel. A hitelintézeti rendszer közel 170 éves múltjának áttekintéséhez kiinduló pontként a KSH egykori igazgatójának, dr. Vargha Gyulának A magyar hitelügy és hitelintézetek története címmel 1896-ban kiadott nagy sikerű munkáját használták fel. Az ország önálló hitelintézeti rendszerének lassú kialakulásában meghatározó szerepet az osztrák monarchiától függés és ennek következtében az ország elmaradott gazdasági állapota. A hitelintézeti rendszer fejlődési folyamatában zavaró tényezőként említhetők először a szabadságharc, majd a világháborúk és nem egy alkalommal a pénzügyi rendszer működési zavarai. Ezeknek az eseményeknek a következtében a szétzilálódott pénzügyi viszonyok és az intézményrendszer újjáépítése többször is szükségessé vált. A Fáy András tevékenysége nyomán 1840-ben megalakult Pesti Hazai Első Takarékpénztártól és az 1841-től működő első magyar banktól, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól rögös út vezetett el a hitelintézeti rendszer első fejlődési szakaszának csúcsévét jelentő 1909-ig. A századforduló környékén tapasztalt lendületes fejlődést a vasúthálózat kiépítése, az iparfejlesztés és nem utolsósorban a mezőgazdaságban a termelés intenzitásának látványos javulása által gerjesztett hitelkereslet alapozta meg. A bankok tőkeereje és dinamikus betétgyűjtő tevékenysége biztosította a forrásokat a felfokozott hiteligények kielégítéséhez. A kihelyezések oldalán meghatározó szerepe lett a jelzálogkölcsönöknek. Az előadó az adatok tükrében is bemutatta azokat a hiteléletet ért súlyos veszteségeket, amelyet az első világháború, az infláció, az ország területvesztése okozott. Rámutatott arra is, hogy a korabeli pénzügystatisztikusoktól milyen komoly erőfeszítéseket igényelt, hogy a pénzintézeti működés leg-
SZEMLE 1051 alapvetőbb jelzőszámai becslésével kapcsolódási pontok legyenek biztosíthatók a két világháború közötti hitelélet átfogó elemzései céljára. Az 1925-re konszolidált hitelintézeti rendszer működésének ismét gyors fejlődési szakasza következett 1930-ig. Ennek okai között az előadás a szanálás gyors sikerét, a külföldi tőke beáramlásának jelentős élénkülését, a kedvező konjunkturális viszonyokat emelte ki. A bankok mérlegeinek szerkezetében jelentős elmozdulás figyelhető meg ebben az időszakban. Forrásoldalon a folyószámlabetétek állománya messze túlhaladta a hagyományos betétekét, a kihelyezések oldalán is a váltótárca-üzletág, a folyószámla-hitelezés vette át a vezető szerepet, a korábban meghatározó hosszú lejáratra nyújtott kölcsönöktől. A fellendülés nem tartott sokáig, hiszen 1931 nyarán az addigi legpusztítóbb gazdasági és hitelválság vette kezdetét. A válság a hazai hiteléletet is megrendítette, azonban Magyarországon elmaradt az osztrák, német bankrendszert elsöprő összeomlás. A kilábalás lassú jelei 1933 34-ben kezdtek mutatkozni. A bankrendszer újbóli felfutását azonban megállította a második világháború. Ezt követően ismét teljesen szétesett pénzügyi rendszer maradt az országra. A konszolidáció helyett a hagyományos pénzügyi intézmények felszámolása, államosítása következett. A háború utáni évtizedeket a pénzügyi szabályozás és ezzel a bankrendszer teljes visszaszorulása jellemezte, egészen a kétszintű bankrendszer megteremtéséig, 1987-ig. Ekkor jegybanki és kereskedelmi banki funkciókat addig egyaránt ellátó Magyar Nemzeti Bank a kereskedelmi banki funkciókat átadta az egyidejűleg megalakult kereskedelmi bankoknak. Ezzel a magyar bankrendszer ismét kétszintűvé vált. Az új hazai bankszereplők nehéz helyzetből indultak, a megörökölt behajthatatlan és kétes hitelállomány igen alacsony tőkeellátottsággal párosult, nem készültek még fel a korszerű bankszolgáltatások nyújtására, hiányzott a banküzem fejlett technikai háttere. Tetézte a gondokat, hogy a pénzügyi szolgáltatások szinte teljesen ellátatlan piaca, a hazai bankok rossz versenypozíciója rendkívül vonzó terepet kínált a külföldi tőkének. Az egymás után alakult kis- és közepes méretű vegyes tulajdonú és külföldi bankok igen éles versenyhelyzetet teremtettek a pénzügyi szektor szereplői számára. Ezt követően az előadó bemutatta a bankrendszer stabilizációját, a hazai bankok privatizálható állapotba hozását célzó, több lépcsőben végrehajtott konszolidáció lényeges elemeit, rávilágítva azokra az összefüggésekre is, amelyek közrejátszottak a konszolidáció elhúzódásában és a tervezettnél költségesebbé válásában. A hitelintézetek egy évtized alatt lezajlott privatizációjának eredményeként gyökeresen átalakultak a tulajdoni viszonyok a hazai bankszférában. 1991- ben 35 bankból és szakosított pénzintézetből 22 volt a hazai intézmények száma, ebből egy kizárólagos állami tulajdonú volt, 12 bankban meghatározó és közvetlen volt az állam részesedése, a többi hitelintézetben is jelentős állami szerepvállalás valósult meg az állami vállalatokon keresztül. 1994-ben az állam közvetlen tulajdoni részesedése 40 százalék alá csökkent, 1997-ben pedig 20 százalék körül alakult. A 2003. évben már mindössze két állami bank működött befektetési banki profillal, a külföldi tulajdonosi részesedés elérte a 82 százalékot. Az előadás utolsó részében a hallgatóság áttekintést kapott a hitelintézeti rendszer utolsó évtizedének legfőbb működési jellemzőiről. A bankszolgáltatások látványos térhódítása, a bankkártyapiac erőteljes dinamizálódása mutatkozik meg abban, hogy 2003-ban a bankok mérlegfőösszege nyolcszorosára növekedett az 1990. évihez képest. Hangsúlyozta az előadó, hogy a hitelintézeti tevékenység erőteljes növekedése ellenére is az országban a bankszolgáltatások színvonala még mindig alacsonynak mondható. Ezt jelzik a következő adatok: a bankosítás szintjének mérésére használt mérlegfőösszeg/gdp mutató 1991-ben 85, 1997-ben 67 és 2003-ban 70 százalék volt. Ez utóbbi mutató nagyjából azonos az EUhoz Magyarországgal egyidőben csatlakozott volt szocialista országokéval, jelentősen elmarad azonban az EU átlagától, ami megközelíti a 260 százalékot. A munkaülés harmadik előadását Gyöngyösi István, a KSH Sajtó és kommunikációs osztályának vezető-főtanácsosa, a Szent István Egyetem c. egyetemi docense Agrármúltunk aranykora: erőforráshiányos (közös) gazdaságok címmel tartotta. Bevezetőjében rámutatott, a mezőgazdaság egy különös, sokdimenziójú, a természeti erőknek és a váratlan eseményeknek kitett, több tízezer éves ágazat, melynek termékei nemcsak szükségletkielégítők, hanem környezetünk karbantartói is. A FAO adatai szerint a földkerekség lakossága 45 százalékának léte a mezőgazdasági termelés függvénye, az éhezők aránya pedig 13 százalékra tehető. Ötvenéves visszatekintéssel az előadó egy eszközhiányos, tőkehiányos, illetve jövedelemhiányos szakaszt különböztetett meg, melyek kisebb-nagyobb hullámzással egymást követő olyan ciklusok sora, amelyek végigkísérték az agrárfejlődést. 23 európai ország összehasonlító elemzése azt mutatta, hogy különösen az eszközellátottság területén volt nagy a lemaradás. Az 1948 1952 és az 1961 1965 évek időszakában 16 európai ország rangsorában a magyar mezőgazdaság folyama-
1052 SZEMLE tosan a tizedik helyet foglalta el. Az ezt követő időszakban kezdődött és csaknem húsz éven át, kisebb megtorpanásokkal tarkított ugrásszerű fejlődés következett be, ami egészen a nyolcvanas évek közepéig tartott. Példát is említve, a hetvenes években az egy főre jutó gabona-, baromfi-, illetve sertéshústermelésben az élen járó Hollandiával versenyeztünk, 1970-ben a földkerekség almaexportjának a nyolcadát Magyarország adta. A harmincszor nagyobb földterülettel rendelkező Egyesült Államok mezőgazdasági és élelmiszeripari külkereskedelmi forgalmának értéke mindössze 15-ször volt nagyobb a magyarénál. Az eredmények figyelemre méltóak akkor is, ha közismert, hogy a kor szellemét abban az időszakban gigantomániás gazdasági egyesítésekkel a csúcsra járatás, a mindenáron való volumenemelkedés szemlélete lengte át egy piacképesebb, többspektrumú, versenyképes árutermeléssel, a jobb minőségre való törekvéssel szemben. Az előrehaladásnak három fő forrása volt: a rendszerszemlélettel művelt termőföld, a munkaerő viszonylagos bősége és a bővülő, mélyülő szakértelem. Szakma lett a mezőgazdaság. A falvakban műveltségi áttörés ment végbe. A jelenleg helyzetet hosszú idősor segítségével érintve az előadó axiómája: a mezőgazdaság fejődésre van ítélve. Az előadás zárógondolata így hangzott: amikor a csúcsra értél, akkor vagy félúton. Felfelé menet feltett kérdéseinkre lefelé jövet már vannak válaszaink is. Ám a helyes feleletet mindenki maga adja meg. A harmadik munkaülés levezető elnöke Laczka Éva, a KSH Mezőgazdasági és Környezetstatisztikai főosztályának főosztályvezetője, a Magyar Statisztikai Társaság főtitkára volt. Falussy Béla, a KSH statisztikai főtanácsadója Miért és hogyan került az idő a statisztika látókörébe? című előadásában életünk szervezésének alapkérdését vetette fel, nevezetesen azt, hogy egyéni és közösségi szinten mit, mikor, milyen optimális időráfordítással és rendszerességgel kell végezni. A lakosság időgazdálkodásának vizsgálata időmérleg néven került Magyarországon a hatvanas évektől a statisztikai adatfelvételek rendszerébe. Az első ilyen felvételek közvetlen gazdaságpolitikai, politikai célokat szolgáltak, szerepet játszottak döntések előkészítésében vagy korábbi döntések hatásainak vizsgálatában. Az idő pénz közkeletű szlogenből következik, ha nincs elegendő pénz, akkor az időre kell összpontosítani. Az utóbbi időben egyre több ország alkalmaz időmérlegre épülő becsléseket a háztartási szatellitszámla keretében az otthoni munka és a szürkegazdaságban végzett munka értékeléséhez. Emellett jelentős időmérleg-felvételek készültek társadalom-, bel-, és külpolitikai indíttatással. A tömegtájékoztatás, a médiumok optimális működését alapozta meg az időmérleg-felvételek keretében vizsgált médiafogyasztás. Mindezek ellenére akad napjainkban is olyan vélemény, hogy az időmérleg-felvételek haszna a közigazgatás, hatalomgyakorlás szempontjából periférikus jellegű, döntések előkészítéséhez nem igazán alkalmas. Ezért a lakosság életvitelének dokumentálása az időmérleg készítésének, finanszírozásának legáltalánosabb indítéka. Ligeti Csák, a KSH Nemzeti Számlák főosztályának főosztályvezetője Halley munkásságának statisztikatörténeti jelentősége című előadásában a róla elnevezett üstökösről híressé vált Edmund/Edmond Halley (1656 1742) tevékenységét méltatva rámutatott, nemcsak csillagász, hanem kora egyik legkiemelkedőbb polihisztora is volt, jelentősen hozzájárulva a demográfia tudományának újkori fejlődéséhez. Ennek ellenére munkásságának statisztikai eredményei részletesebben csak szűk szakmai körökben ismertek. Például a demográfiáról szóló hazai egyetemi tankönyvek történeti fejezetükben éppen csak megemlítik. Ugyanakkor John Grauntnak a demográfia fejlődésében betöltött korszaknyitó szerepe olyannyira elismert, hogy esetenként azt is neki tulajdonítják, amit teljességében csak Halley tudott megvalósítani 30 évvel később. Ilyen a születési és halálozási anyakönyvek alapján számított halálozási (túlélési) táblázat. Bár Graunt valóban összeállított halálozási táblát, de ezt nem alapozhatta az általa alaposan elemzett anyakönyvi adatokra, hiszen azok az elhunytakra nem tartalmaztak semmilyen életkori adatot. Halley tudományos munkássága epizódjaként kezdett el foglalkozni Caspar Neumann breslaui lelkész által összegyűjtött anyakönyvi adathalmazával, ami Breslau (Boroszló, illetve a mai Wroclaw) születési és halálozási adatait tartalmazta 1687-től 1691-ig. Ezekből sikerült Halleynek megvalósítani azt, amit Graunt is szeretett volna, de alapadat hiánya miatt nem is tudhatott: a várható élettartam és a túlélés valószínűségének meghatározására alkalmas halálozási táblázatot, valamint a város teljes lakosságszámának korösszetétel szerinti számítását. Míg ez utóbbi természetesen csak Breslaura vonatkozott, a halálozási táblázatot s az arra épülő életjáradék-számítási rendszert egész Európára érvényesnek tekintették és használták egy egész évszázadon keresztül. Az előadás Halley 1694-ben a Royal Society folyóiratában megjelent tanulmánya, valamint Graunt és Halley alapadat-forrásainak elemző bemutatásával szemléltette Halley munkájának statisztikatörténeti jelentőségét anélkül, hogy bármiben megkérdőjelezte volna Graunt méltán kiemelkedő jelentőségét.
SZEMLE 1053 A vándorülés Faragó Tamás szakosztályelnök zárszavával ért véget. Köszönetet mondott a helyi szervezőknek és a távollevő szakosztálytitkárnak, Lakatos Miklósnak a tudományos konferencia sikeres megszervezéséért. Elmondta, az előadások színvonalasak és tartalmasak, az előadók felkészültek voltak. A helytörténet, az agrárium és a módszertan nagyobb súlyt kapott ezúttal, de több hiánypótló előadás is elhangzott, mint például a pénzügytörténeti, az időmérleggel összefüggő, illetve, ami korábban gyakoribb volt, egy-egy polihisztor munkásságát színesen bemutató tanulmány. A következő vándorülés helye és időpontja ma még bizonytalan, azt a jövőbeli lehetőségeink szabják meg Dr. Gyöngyösi István