SZAVAK ÉS REPREZENTÁCIÓK* NÁNAY BENCE A szavak mentális reprezentációjának kérdése a század nyelvfilozófiájának egyik központi problémája. Ez a kérdés azonban a század közepétől kezdve fokozatosan kiszorult a nyelvfilozófiai diskurzusból, és a szemiotika, majd az elmefilozófia keretein belül fogalmazódott meg. Ezzel a változással párhuzamosan egy markáns tendencia bontakozott ki a szavak mentális reprezentációjának megítélésében. Ez a tendencia röviden abban foglalható össze, hogy a következő három tételt egyre általánosabban elfogadják: 1. A szavak nem definiálhatók véges módon. 2. A szavak mentális reprezentációja szemantikailag nem áttetsző (nem felel meg természetes nyelvi fogalmainknak). 3. A szavak mentális reprezentációja leginkább hálózatként fogható fel. A tanulmány célja ennek a tendenciának a végigkövetése a nyelvfilozófiától a szemiotikán keresztül az elmefilozófiáig. 1. A fregei kérdésfeltevés Gottlob Frege 1892-es cikkében (Frege 1980) megkülönbözteti a jel jelentését és referenciáját (Sinn és Bedeutung). A referencia C Ruzsa Imre magyar fordításában a jelölet C `az, amit a jel megjelöl@, a jelentés viszont `magában foglalja a meghatározás módját is@. Így például a `legkisebb prímszám@ és az `egy egészséges ember füleinek száma@ kifejezések referenciája azonos (2), jelentésük viszont különböző. Érdemes megjegyezni, hogy John Stuart Mill már 1872-ben bevezetett egy ehhez nagyon hasonló fogalmi dichotómiát (Mill 1872): a jelentés és referencia fogalompárnak nála a konnotáció, illetve a denotáció kifejezés felel meg. Mill szerint a szó denotálja azt a tárgyat, amelyet megnevez, a tárgy tulajdonságait viszont konnotálja. A referencia és jelentés kettőssége tehát Millnél úgy jelenik meg, mint a tárgy és a tárgy tulajdonságainak a filozófiában nagy * A tanulmány Kelemen János tutorálása mellett készült, a Láthatatlan Kollégium támogatásával. A cikk végső megfogalmazása sokat köszönhet Pléh Csaba, Csányi Vilmos, Forrai Gábor, Kampis György és Káldy Zsuzsa kommentárainak. Külön köszönet a Pro Renovanda Alapítvány Diákok a Tudományért kuratórium anyagi segítségéért. 805
hagyományokkal rendelkező ellentéte. Ez az értelmezés később Bertrand Russellnál C aki egyébként, mint tudjuk, Mill keresztfia volt C fog igazi jelentőségre szert tenni. A jelentés (Sinn, konnotáció) és a referencia (Bedeutung, denotátum, referens) szembeállítása hasznos fogalmi apparátusnak bizonyult számos nyelvfilozófiai problémában, így az azonosságok ismeretértékének kérdésében is. Az azonosságok C például `A Földhöz legközelebb eső égitest = a Hold@ C nem minden esetben pusztán analitikusak, hiszen a két azonosított kifejezésnek csak a referenciája azonos, a jelentésük különböző. Azonban a referencia és a jelentés szétválasztása új problémák megfogalmazását is lehetővé tette. Frege szerint minden szónak van jelentése, de nem mindegyik rendelkezik referenciával is. Például a `legkisebb pozitív szám@, a `kentaur@ vagy a `jelenlegi francia király@ kifejezéseknek nem felel meg semmilyen entitás a tárgyi világban, következésképpen nincs referenciájuk. Ezen a ponton érdemes a jelentés és referencia viszonyát összefüggésbe hozni egy másik ellentétpárral. Frege jelfogalma tartalmaz egy előfeltevést, amely Millnél is megtalálható és amelyet a legtöbb későbbi nyelvfilozófus C Russell, Kripke C elmélete is átvett: a szó referenciája a valós világ egy entitása, míg a szó jelentése mentális reprezentáció. Ezt az előfeltevést nem mindegyik szerző teszi explicitté, de mégis ez a megkülönböztetés mutatható ki jelfogalmuk hátterében. (Fontos kivételt jelent itt a putnami externalizmus, amely szerint a jelentés két összetevőből áll, melyből az egyik mentális, a másik viszont a fizikai világ entitása: `nincs a fejünkben@ (Putnam 1975); Putnam jelentés-fogalmának a klasszikus fregei jelentés és referencia is része.) Frege definíciójából nem derül ki, hogy a referencia mentális vagy fizikai entitás: csak annyit mond róla, hogy `amit a jel megjelöl@. Mégis egyértelmű, hogy Frege a referenciát a tárgyi világ egy entitásával azonosítja, de ez csak a későbbi példákból és a definíció alkalmazásaiból derül ki. `Egy tulajdonnév referenciája maga a tárgy@ C írja. Példái pedig minden esetben a fizikai világ tárgyaival azonosítják a szó referenciáját, a Holddal, az Esthajnalcsillaggal vagy éppen Aristotelésszel, és nem ezen entitások mentális reprezentációjával. A jelentés fogalma már nem ilyen egyértelmű Fregénél. Kripke helyesen jegyzi meg, hogy Frege két különböző értelemben használja a jelentés kifejezést: mint a szó jelentését és mint a megjelölt dolog jelentését (Kripke 1970). Ez az ambivalencia önmagában nem igazán érdekes, azonban a jelentés fregei fogalma egy másik ellentmondást is tartalmaz. Frege úgy határozza meg a jelentést, mint ami köztes helyet foglal el a referencia és a képzet között. Tehát a jelentés `ugyan nem szubjektív, mint a képzet, de nem is maga a tárgy@. Itt tehát a jelentés objektív kategória. Ennek ellentmond az a lábjegyzet (Frege 1980, p. 159.), amelyben Frege azt írja, hogy a természetes nyelvben a tulajdonnevek jelentése különböző személyeknél más és más lehet, de ez egy tökéletes nyelvben megengedhetetlen. Világos, hogy ezen a szöveghelyen Frege a jelentést személyenként változó C szubjektív C entitásnak tekinti, tehát éppen azzal a fogalommal C a képzettel C 806
azonosítja, amelytől az előző szöveghelyen elhatárolta. Megjegyzendő azonban, hogy ez az álláspont a fregei gondolatmenet fő vonalától eltér; Frege jelentés-fogalma természetesen elsősorban egy objektív entitásnak felel meg. Egyfelől tehát a jelentés objektív, másfelől viszont szubjektív. Ez az ellentmondás azonban nem független a Kripke által leírt ambivalenciától. Az objektívként felfogott jelentés nyilvánvalóan úgy jelenik meg, mint a megjelölt dolog jelentése C tehát mint a dolog által meghatározott entitás, a megjelölt dolog képe. A jelentés szubjektív fogalma viszont a szó jelentésének, tehát a szó által meghatározott entitásnak felel meg. A Kripke által kimutatott fogalmi ambivalencia mögött tehát egy azzal összefüggő, de talán lényegesebb ellentmondás áll, hiszen ez esetben nemcsak a jelentés-fogalom meghatározásának módjában következetlen a szerző, hanem a jelentés lényegi tulajdonságait illetően is. Ez azonban igencsak termékeny ellentmondás C később visszatérek rá. Fontos megjegyezni, hogy a jelentés fregei fogalmának mindkét fogalma mentális reprezentáció, ennyiben tehát a szerző C minden ambivalencia ellenére C szintén elfogadja azt az előfeltevést, amely szerint a jelentés mentális reprezentáció, míg a referencia a fizikai világ része. Bertrand Russell nyelvfilozófiájának is a Frege-féle jelentéscreferencia szembeállítás az alapja (Russell 1971, 1976a, 1976b, 1985a és 1985, róla Ayer 1972). De érdemes megnézni, hogyan fogalmaz Russell híres On Denoting című, 1905-ös cikkében, amelyben először írja le álláspontját erről a kérdésről (Russell 1985): a denotáló kifejezések visszavezethetők nem-denotáló kifejezésekre (ezeket Russell később deskripcióknak nevezi), és ezt a visszavezetést el is kell végezni. Russell itt Mill fogalmait használja, a cikk voltaképpen polémia Mill-lel C persze Russell emellett (és ez a hangsúlyosabb) Meinong álláspontját is támadja. Russell átveszi Fregétől azt a tételt, amely szerint minden szónak van jelentése, de nem mindegyik rendelkezik referenciával C ilyen például a `kentaur@ szó. Russell szerint a logika nyelvéből ki kell küszöbölni ezeket a terminusokat, és ezt meg is lehet tenni, mert minden szó referenciája visszavezethető a szó jelentéseire. A szó referenciája tehát nem több jelentéseinek összességénél. Ez Russell igazán radikális tétele. Frege szintén úgy gondolja, hogy egy tökéletes nyelvben valóban le lehet írni minden szó referenciáját a jelentések összességével, azonban belátja, hogy a természetes nyelvben ez nem valósítható meg. Russell tételének radikalitása akkor válik világossá, ha figyelembe vesszük, hogy a referenciacjelentés ellentétpár nála is a fizikai világcmentális reprezentáció szembenállás egyik megnyilvánulása. Russell szerint a fizikai világ entitásai visszavezethetők mentális reprezentációinkra, tehát a tárgy nem több, mint tulajdonságai összessége. Russell érzetadat-elmélete ugyanezeket az állításokat fogalmazza meg a percepcióelmélet keretein belül. A tárgy azonos megjelenéseinek összességével, tehát a retinánkon kialakult képek, az érzetadatok összességével (erről Ayer 1962, Austin 1962). A tárgy mint fizikai entitás és az érzetadat mint mentális reprezentáció szembeállítása itt analóg a referenciacjelentés ellentétpárral. 807
A referencia és a jelentés viszonyának meghatározása tehát nem pusztán nyelvfilozófiai kérdés: komoly metafizikai következményei is vannak. Russell álláspontja például nem más, mint a metafizikai dualizmus kiküszöbölésének egyik változata. A dualizmus egyik pólusát (referencia, fizikai világ) visszavezeti a másik pólusra (jelentés, mentális világ). Tehát úgy szünteti meg a dualizmust, hogy a fizikaicmentális ellentétet magát nem tagadja, csak kiküszöböli az egyik pólust: ennyiben Russell rendszere monista. Nemcsak Russell nyelvfilozófiájának vannak azonban általánosabb metafizikai következményei. Mindenki, aki pozitív állítást tesz a referencia és a jelentés viszonyáról, szükségképpen állást foglal általánosabb ismeretelméleti és metafizikai kérdésekben is. Mint láttuk, Frege álláspontja hasonlít Russell gondolataihoz, bár nem annyira radikális. Mill azonban ezzel éppen ellentétes tételeket fogalmaz meg. Russell szerint minden szónak van jelentése, de nem feltétlenül feleltethető meg neki referencia. Mill ezzel szemben azt írja, hogy minden szónak van referenciája, de nem mindegyik rendelkezik jelentéssel C például a tulajdonneveknek nincs jelentésük. Mill azonban csak ebben a kérdésben képvisel ellentétes álláspontot Russell-lal szemben; metafizikai világnézetük többé-kevésbé azonosnak tekinthető. Ennyiben tehát Mill nem igazán következetes: alapvetően monista rendszeréből kilóg a denotációckonnotáció elmélete, amely dualista elemeket is tartalmaz, olyannyira, hogy Kripke éppen Mill tételére (a tulajdonneveknek csak referenciájuk van, jelentésük nincs) támaszkodva dolgozza ki esszencialista nyelvfilozófiáját. Megjegyzendő azonban, hogy Mill csak a tulajdonnevek kérdéskörében képvisel dualistának nevezhető álláspontot. Kripke nyelvfilozófiájának alapja a merev deszignátorok elmélete, amely a modális logika szemantikájára épül (Kripke 1970). Egy kifejezés akkor merev deszignátor, ha referenciája minden lehetséges világban azonos. A merev deszignátor jelentése értelemszerűen nem releváns. Kripke szerint léteznek merev deszignátorok, például a már Mill által is hasonlóan kezelt tulajdonnevek, de ezenkívül az anyagnevek (arany) és a fajnevek (macska) is. Kripke szerint tehát a referencia több, mint a jelentések összessége; ha egy lehetséges világban például az arany nem sárga, nem csillog és nem értékes, akkor is aranynak kell hívni. Egy még erősebb példa: a Hitler névben semmilyen módon nem foglaltatik benne az, hogy diktátor volt; ez ugyanolyan kontingens tulajdonság, mint az, hogy például gyerekkorában megégette a kezét egy palacsintasütővel. Ha Hitler nem lett volna diktátor, akkor is Hitler lett volna. A szó referenciája független a tulajdonságaitól, tehát a jelentéstől. Ebből viszont az következik, hogy a tárgy több, mint tulajdonságainak összessége, van tehát esszenciája, amelyhez képest csak akcidentálisak a tulajdonságai. Kripke rendszere tehát C szemben a Russell-féle monizmussal C klasszikus esszencialista metafizikán alapul. Tehát két egymással ellentétes irányzat alakult ki a nyelvfilozófián belül: a RussellCFrege-féle monizmus és a MillCKripke-féle dualizmus. A RussellCFrege-féle álláspont szerint a tárgyak visszavezethetők a róluk alkotott mentális reprezentációra, tehát a mentális reprezentáció az elsődleges, és nem a 808
tárgy. Mill és Kripke viszont a tárgyat tekintik elsődlegesnek, amelyhez képest a mentális reprezentáció csak kontingens, szubjektív entitás lehet. Ez a nyelvfilozófia egészét érintő problematika legtisztábban a tulajdonnevek esetében jelenik meg, hiszen a tulajdonnevek visszavezetése tulajdonságokra (Russell, Frege) meglehetősen problematikus, de ugyancsak nem magától értődő a tulajdonnevek megadása osztenziók segítségével, tehát a tulajdonnevek tanulása (Mill, Kripke). Ezek szerint a tulajdonnevek státusáról folyó vita nem egy speciális, kis érdeklődésre számottartó részterülete a nyelvfilozófiai kérdésfeltevésnek, hanem a legélesebb megnyilvánulása a nyelvfilozófia alapvető ellentéteinek. 2. A tulajdonnevek problémája Russell szerint a tulajdonnév nem más, mint rövidített leírás (Russell 1976). Tehát minden esetben van jelentése, de nem feltétlenül kell hogy legyen referenciája. A Hamlet névnek például nincs a valós világban referenciája, jelentése viszont van (dán királyfi...). Ez a tétel nyilvánvalóan speciális esete annak a russelli célkitűzésnek, amely szerint a referencia minden esetben visszavezethető a jelentésre. Mill és Kripke viszont azt állítja, hogy a tulajdonnévnek nincs jelentése; a `Napóleon@ szó nem jelent semmit, kizárólag az a funkciója, hogy a fizikai világ egy entitására egy név segítségével hivatkozzon. A tulajdonnév tehát közvetlenül magára a tárgyra utal: ilyen értelemben hasonló módon jelöli ki referenciáját, mint az osztenzió. Mindkét elméletnek vannak persze gyenge pontjai. Ha a tulajdonnévnek nincs jelentése, csak referenciája, akkor hogyan vagyunk képesek megtanulni olyan tulajdonneveket, mint `Aristotelés@? Mill nem foglalkozott ezzel a problémával, Kripke viszont kidolgozott egy elméletet, amely a tulajdonnevek tanulását magyarázza. Szerinte valamikor valaki fixálta az `Aristotelés@ tulajdonnév referenciáját C akár valódi rámutatással, akár leírással C, majd ez az ember elmondta egy másiknak az `Aristotelés@ szó referenciáját, a másik egy harmadiknak stb. C így adódott tovább az információ egészen énhozzám. Kripkének ez a magyarázata azonban több ponton is támadható. Egyrészt a lánc minden tagjánál figyelmen kívül hagyja Quine radikális fordíthatatlanság tézisét (Quine 1960, II. fejezet), ráadásul végtelen hiszékenységet feltételez. Másrészt a már fixált referencia átadása kizárólag tulajdonságok leírása C tehát a jelentések megadása C által valósulhat meg, mivel közvetlenül a referenciára csak rámutatni lehet, ami az olyan nevek esetében, mint `Aristotelés@ enyhén problematikus. Végül C és ez a lényegi ellenvetés C Kripke magyarázata azt feltételezi, hogy az `Aristotelés@ szó referenciájáról senki nem kaphat információt több forrásból. Ha ugyanis két ember két különböző referenciáját adná meg a szónak, akkor C Kripke elmélete szerint C én nem tudnék dönteni a két ellentmondó referencia között, éppen azért, mert a referenciához nem tartozik semmilyen általam is ellenőrizhető tulajdonság. Márpedig ez nyilvánvalóan nem felel meg a mindennapi tapasztalat- 809
nak. Ez Kripke rendszerének igazi hiányossága: a mentális reprezentációt irrelevánsnak tartja, hiszen a szónak akkor is van referenciája, ha én arról semmit nem tudok; ez viszont szükségképpen oda vezet, hogy nem tudja megfelelően kezelni a szó mentális reprezentációjának rögzítését, tehát a tanulást. Russell elmélete megoldja a tanulás problémáját, de nem képes kezelni azt a jelenséget, hogy egy tulajdonnévhez mindenki más és más tulajdonságokat rendel. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a tulajdonnevek rövidített leírások, akkor minden tulajdonnév referenciája visszavezethető a szó jelentésére, tehát például Aristotelés tulajdonságainak összességére. Mivel Russell elmélete szerint egy szónak egyértelműen megfeleltethető egy C bármilyen összetett C jelentés, következésképpen minden embernek ugyanazokat a tulajdonságokat kellene az `Aristotelés@ szóhoz társítania, márpedig ez nyilvánvalóan nem fedi a valóságot. Megjegyzendő, hogy Frege észlelte ezt a problémát, azonban C mint láttuk C ambivalens módon kezeli a jelentés fogalmát. De még ha el is fogadjuk azt a fregei objektív jelentés-fogalmat, amely különbözik mind magától a referenciától, mind a szubjektív képzettől, még mindig nem jutottunk közelebb a probléma megoldásához. Nem valószínű ugyanis, hogy az `Aristotelés@ kifejezésnek létezik olyan jelentése, amelyet minden egyes ember ennek a szónak tulajdonít, még a kézenfekvő és meglehetősen tág `görög filozófus@ jelentés sem. Másrészt ha ilyen tág fogalmát fogadjuk el az `Aristotelés@ szónak, akkor erre már nem lesz visszavezethető a tulajdonnév. Láttuk tehát, hogy mindkét ellentétes álláspont komoly nehézségekkel küszködik. John Searle felismerte ezt és 1958-as cikkében megpróbált kompromiszszumos megoldást adni a tulajdonnevek problematikájára (Searle 1971 és 1969). (Searle cikke tíz évvel megelőzte Kripke elméletét, tehát a tulajdonnév mint jelentés nélküli referencia álláspontjára csak Mill gondolatai alapján hivatkozik.) Searle szerint egy tulajdonnév referenciája nem azonosítható egy tulajdonsággal, de nem is független minden tulajdonságtól. Akkor lehet egy tárgyat a tulajdonnév referenciájának tekinteni, ha elegendő, de meghatározatlan számú olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyet a tulajdonnév magában foglal. Egy tulajdonnévhez tehát sok tulajdonság tartozik, és ha egy tárgyra ezek közül ráillik elég sok, de nem meghatározható számú tulajdonság, akkor ez a tárgy a tulajdonnév referenciája. Közelebbről nem határozható meg, hogy melyek ezek a tulajdonságok és hány ilyen van; a tulajdonnevet éppen ez a meghatározhatatlanság különbözteti meg a leírásoktól. (Megjegyzendő, hogy a késői Wittgenstein is hasonló konklúzióra jut, amikor bevezeti a családi hasonlóság fogalmát (Wittgenstein 1992).) Searle tehát Russell-lal szemben azt állítja: nem igaz, hogy van jelentése a tulajdonneveknek, amennyiben ez a jelentés rögzített jelentés. Másrészt Milllel szemben azt állítja: nem igaz, hogy nincs jelentése a tulajdonneveknek, hiszen C mint láttuk C van jelentésük, csak nem rögzített. Searle elméletének kétféle olvasata lehetséges. Kripke C aki a Naming and Necessityben hosszú oldalakon keresztül támadja Searle álláspontját C azt az állítást tulajdonítja a szerzőnek, hogy a tulajdonnév meghatározható tulajdonságok 810
egy csoportjával. Tehát a tulajdonnév referenciája visszavezethető jelentések egy csoportjára. Ha ez igaz, akkor Searle elmélete ugyanolyan módon támadható, mint Russellé, hiszen ugyanazt állítja, mint a russelli elmélet, azzal a különbséggel, hogy egy tulajdonság helyett több tulajdonság összességével határozza meg a tulajdonnevet. Kripke azt állítja, hogy Searle szerint is visszavezethető a tulajdonnév referenciája a jelentésre, csak ez a jelentés nem egyszerű C mint Russellnál C, hanem több tulajdonságból áll. Márpedig a több tulajdonság által meghatározott jelentés egyszerűen visszavezethető egy tulajdonságra, az egyes tulajdonságok egyszerű logikai diszjunkciója által. Kripke minden Searle elleni érve voltaképpen Russell rendszere ellen szól. Lehetséges azonban egy másféle értelmezése is Searle elméletének. Kripke ugyanis figyelmen kívül hagyja Searle egyik legfontosabb állítását: a tulajdonnév nem definiálható, még minden lehetséges leírásával sem. A tulajdonnévnek tehát sok, de meghatározatlan számú tulajdonság halmaza felel meg, ez a megfelelés azonban nem egyértelmű: a tulajdonnév referenciája nem határozható meg tulajdonságai alapján, de nem határozható meg semmilyen más formális módon sem. Kripke olvasata tehát nyilvánvalóan téves, hiszen a tulajdonnév referenciája nem vezethető vissza a jelentések semmilyen összességére, mivel nem definiálható. Márpedig ha C Russell álláspontjához hasonlóan C a referencia visszavezethető lenne a jelentésre C, akkor ez egyértelműen definiálná a referenciát. Ezen a ponton érdemes bevezetni a `szemantikai áttetszőség@ fogalmát. Andy Clark 1989-es könyvének definícióját fogom követni (Clark 1996): az elme egy modelljét akkor nevezzük szemantikailag áttetszőnek, ha a mentális reprezentációkat egyértelműen meg lehet feleltetni természetes nyelvi fogalmainknak C ilyen például a `labda@ vagy a `macska@. A hangsúly itt az egyértelműségen van, hiszen minden reprezentáció körülírható természetes nyelvi fogalmainkkal, de csak a szemantikailag áttetsző rendszereknél van egyértelmű megfeleltetés a mentális reprezentáció és a szavak között. Világos, hogy mind Kripke, mind Russell modellje C szemantikailag áttetsző. Russell esetében a nyelv grammatikai szerkezetét a `reduktív analízis@ segítségével át lehet alakítani a nyelv logikai struktúrájává, ennek pedig már egyértelműen megfelel a jelentés, tehát a mentális reprezentáció. Következésképpen Russell rendszere szemantikailag áttetsző. Kripkénél természetes nyelvi fogalmaink minden lehetséges világban C tehát szükségszerű módon C megfelelnek a fizikai világ tárgyainak, amelyek viszont egyértelmű módon megfeleltethetők a mentális reprezentációnak C ez utóbbit hivatott biztosítani a tulajdonnevek tanulásának kripkei elmélete. Természetes nyelvi fogalmunknak tehát egyértelműen megfelel ezen fogalom referenciája; maga a tárgy, amely viszont megintcsak egyértelműen megfeleltethető a mentális reprezentációnak. Következésképpen C kihasználva a tranzitivitást C természetes nyelvi fogalmaink egyértelműen megfeleltethetők mentális reprezentációinknak. Kripke rendszere tehát szintén szemantikailag áttetsző. A Searle által felállított modell viszont szemantikailag nem áttetsző, hiszen a természetes nyelvi fogalmaink (a tulajdonnév) és a különböző tulajdonságok nem 811
rögzített csoportjaként felfogott mentális reprezentáció között semmiféle egyértelmű kapcsolat nincs. Searle elméletében tehát a mentális reprezentáció nem a természetes nyelvi fogalmainknak megfelelően van tagolva; ennél lényegesen finomabb tagolású. A szemantikai áttetszőséget eddig úgy definiáltuk, hogy a mentális reprezentációk egyértelműen megfeleltethetők természetes nyelvi fogalmainknak. Hogy világosabb legyen ez a kulcsfontosságú fogalom, érdemes bevezetni egy ekvivalens definíciót is: az elme egy modellje akkor szemantikailag nem áttetsző, ha a mentális reprezentáció a természetes nyelvi fogalmainknál kisebb egységekből épül fel. A szemantikai áttetszőség fogalma sokat segíthet a Searle utáni nyelvfilozófia megértésében C mint ezt nemsokára látni fogjuk. 3. Searle referencia-fogalma Eddig két olyan tételt találtunk, amely Kripke olvasata ellen szól. Egyrészt Searle explicite is kimondja, hogy a tulajdonnevek nem definiálhatók. Másrészt a cikk C bár explicite ezt nem fogalmazza meg C a szavak mentális reprezentációját szemantikailag nem áttetszőnek tartja, és ebben a kérdésben szembehelyezkedik a klasszikus nyelvfilozófiai hagyomány egészével. Hangsúlyozom, hogy mindez Searle tanulmányának csak egyik lehetséges olvasata. Azonban még egy, az eddigieknél radikálisabb tézis is kiolvasható a cikkből. Searle azt írja: `Azt kérdezni, hogy mi a kritériuma annak, hogy valamit +Aristotelés- *-nek nevezzünk, pontosan ugyanaz, mint arra kérdezni, hogy mi Aristotelés, tehát hogy milyen azonosság-kritériummal rendelkezik az Aristotelés nevű tárgy.@ Majd újra: `A +Mi Aristotelés* pontosan ugyanazt a kérdést teszi fel, mint az, hogy +Mi a kritériuma annak, hogy valamit Aristotelésnek hívjunk*@ (Searle 1971, p. 216.). A `Mi Aristotelés@ kérdés nyilvánvalóan a tulajdonnév referenciájára vonatkozik, ezt egyértelművé teszi az Aristotelés nevű tárgyra való hivatkozás. Az `Aristotelés@ tulajdonnév referenciája tehát egyértelműen megfelel annak a kritériumrendszernek, amely alapján valamit `Aristotelés@-nek hívunk. Ahelyett, hogy a referenciáról, a tárgyról mondanánk bármit is, elég a kritériumrendszerről beszélni. Kérdés, hogy ez a kritériumrendszer voltaképpen micsoda: az én kritériumrendszerem, amely mindenkinél más és más lehet, vagy az általában a tulajdonnév referenciájának tulajdonított, mindenkinél azonos kritériumrendszer. Searle interpretációjának egyik leglényegesebb pontja az, hogy ebben a kérdésben milyen álláspontot tulajdonítunk a szerzőnek. Ha ugyanis ezt a kritériumrendszert általános, mindenkinél azonos, objektív kategóriának fogjuk fel, akkor ezzel Searle tulajdonnév-elmélete megmarad a logika és nyelvfilozófia klasszikus keretein belül. Ha viszont a kritériumrendszer személyenként más és más entitás, akkor Searle gondolatai már nem értelmezhetők ebben a fogalmi keretben, hanem egy egészen más szinten, az elmefilozófia szintjén fogalmazódnak meg. Searle nem foglal állást egyértelműen ebben a kérdésben, én azonban amellett fogok érvelni, 812
hogy a cikk implicit módon tartalmazza, hogy ez a kritériumrendszer személyenként változó. Ez elsősorban abból derül ki, amit Searle egy régi nyelvfilozófiai problémáról, a tulajdonnevek közöti azonosság kérdéséről ír. Az `Octavianus = Augustus@ kijelentés Kripke szerint szükségszerű (de re szükségszerűség), hiszen mindkét tulajdonnév merev deszignátor, tehát minden lehetséges világban azonos a referenciájuk. Az azonosság a tárgyak között áll fent, nem a kontingensnek számító megnevezésük között, következtetésképpen a fenti mondat nem bír semmilyen ismeretértékkel: nem szintetikus. Frege viszont szintetikusnak tekinti az `Octavianus = Augustus@ kijelentést, hiszen a két névnek csak a referenciája azonos, a jelentésük különböző. Searle ebben a kérdésben is a két ellentétes álláspont közötti kompromisszumra törekszik. Szerinte a tulajdonnevek közötti azonosságról nem dönthető el formális módon, hogy analitikus vagy szintetikus. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a tulajdonnév nem más, mint a potenciális referencia tulajdonságainak egy meghatározatlan csoportja, akkor különböző személyeknél más és más ismeretértékkel fog rendelkezni az `Octavianus = Augustus@ kijelentés. Ha valaki a két névnek ugyanazokat a tulajdonságokat felelteti meg, akkor számára analitikus lesz a kijelentés. De ha másvalaki számára az `Octavianus@ névhez más tulajdonságok tartoznak, mint az `Augustus@-hoz, akkor e személy számára szintetikus lesz az `Octavianus = Augustus@ állítás. Ez a gondolatmenet egyértelművé teszi, hogy személyenként más és más az ugyanahhoz a tulajdonnévhez tartozó tulajdonságok halmaza, tehát a referenciának megfelelő kritériumrendszer. Ez viszont azt mutatja, hogy Searle a referenciának megfelelő kritériumrendszert személyenként különbözőnek tekinti. Ha viszont elfogadjuk ezt az értelmezést, akkor C a fent idézett két mondat szerint C az a kérdés, hogy mi az `Aristotelés@ név referenciája felcserélhető ezzel: mi a kritériuma annak, hogy én valamit Aristotelésnek hívok. Márpedig ebből az következik, hogy a tárgyi világ részeként felfogott referencia vizsgálata ekvivalens a szó mentális reprezentációjának vizsgálatával. Tehát egy meglepő tételhez jutottunk. Searle a tárgyi világ részeként felfogott referencia problémáját áthelyezte a mentális reprezentáció síkjára. Ez persze nem jelenti azt, hogy Searle szembefordult volna az egész nyelvfilozófiai hagyománnyal a referencia státusánák kérdésében, és elutasítaná a fizikai világ részeként felfogott referencia fogalmát. Mindössze annyit állít: ahhoz, hogy a referenciáról beszéljünk, nem szükséges elhagyni a mentális reprezentáció világát, nem kell a fizikai világba kinyúlni, hiszen a `mi az Aristotelés szó referenciája@ kérdés pontosan ugyanaz, mint az a kérdés: `a mentális reprezentációmban milyen kritériumai vannak annak, hogy valamit Aristotelésnek nevezzek@. Searle számára ilyen értelemben a referencia elsősorban mentális reprezentáció, és nem a fizikai világ része. Ha tehát az `Aristotelés@ név referenciájáról beszélünk, nem szükséges az ilyen nevű valóságos hús-vér személyt a vizsgálat tárgyává tenni, elég az én elmémben az Aristotelés névhez kapcsolódó tulajdonságok (kritériumok) által kijelölt mentális entitásról beszélni. A fizikai referencia szükségtelen a nyelvfilozófiai vizsgálódásokban. Ha mindenképpen muszáj referenciáról beszélni, akkor az 813
csak mentális entitás lehet. Searle tehát nemcsak a jelentést tekinti internális entitásnak, de a referenciát is. Ezzel Searle voltaképpen elhagyta a logika és nyelvfilozófia klasszikus kereteit és az elmefilozófia síkján fogalmazta meg a referencia problémáját. Ez lehet az oka annak is, hogy Kripke félreérti Searle álláspontját (Searle is félreérti Kripkét), hiszen két teljesen különböző gondolati síkon mozognak; egyfelől a logika síkján, másfelől az elmefilozófia síkján. Searle internalista, Kripke externalista. Ennyiben tehát szükségszerű az, hogy elbeszélnek egymás mellett: míg Searle arról beszél, hogy számomra mi az igaz, Kripke a személytől független igazságról beszél. Ismételten hangsúlyozni kell azonban, hogy Searle felfogása nem jelenti a tárgyi világ relevanciájának teljes kiküszöbölését a referencia problémájából. Sőt, konkrét választ ad arra a kérdésre, hogy a mentális kritériumrendszer miként képes kijelölni a fizikai világ egyik tárgyát: úgy, hogy sok, ám meghatározatlan számú kritérium ráillik erre a tárgyra. Éppen azért teheti meg, hogy a tárgyi referencia helyett csak a szubjektív mentális kritériumrendszerrel foglalkozzon, mert a kritériumrendszer és a fizikai világ közötti kapcsolatra plauzibilis magyarázatot adott. Searle referencia-fogalma ebben a cikkben enyhén szólva homályos. Ezért is lehetséges ezzel éppen ellentétes olvasata a szövegnek C mint ezt Kripke értelmezésénél láttuk. De a fenti érven kívül még két szöveghely található a cikkben, amely Kripke olvasata ellen szól, és alátámasztja a fenti tézisemet. Searle azt állítja, hogy ha a tulajdonnévhez tartozó tulajdonságok egyik fele egy A tárgyra illik, míg a másik fele egy B tárgyra, akkor nem dönthető el formális módon, hogy melyik tárgy a tulajdonnév referenciája; egyénenként változó, hogy ki melyik tárgy mellett dönt (persze megállapodás útján ezt tisztázni lehet). Érdemes továbbgondolni ezt az állítást. Ebből ugyanis az következik, hogy két különböző személy számára ugyanannak a tulajdonnévnek két különböző referenciája van. Tehát egy tulajdonnévnek nem feltétlenül csak egy referencia felelhet meg, hanem kettő, három vagy még több C elvileg akár minden személy esetében más és más. Ha viszont egy tulajdonnévnek C például az Aristotelés@-nek C több referenciája van, akkor ez Searle idézett állításának megfelelően azt jelenti, hogy nemcsak egy kritériumrendszere van annak, hogy valamit `Aristotelés@-nek hívjunk, hanem kettő, három, vagy még több. Ha a referencia személyenként változik, akkor a kritériumrendszer is szükségképpen személyenként kell, hogy változzon. Megint azt kaptuk tehát, hogy a referencia ekvivalens az én szubjektív, személyenként más és más kritériumrendszeremmel; tehát a tárgyi referencia helyett elég a szubjektív kritériumrendszert, a mentális reprezentációt vizsgálni. Van egy szöveghely Searle cikkében, amely döntő érvnek tűnik amellett, hogy a szerző a fizikai referenciát szükségtelennek tartja, és ha referenciáról beszél, akkor azt elsősorban mentális reprezentációnak tekinti. A cikk végén Searle azt írja, hogy elmélete szükségtelenné teszi a jelentés és a referencia merev szembeállítását (Searle 1971, p. 217.). A fizikai világ részeként felfogott referencia és a mentális reprezentációként felfogott jelentés ellentéte pedig nem feloldható, ha a 814
referenciának egy objektívként felfogott kritériumrendszer felel meg, hiszen az objektív kritériumrendszerként felfogott referencia és a szubjektív mentális reprezentációként felfogott jelentés közötti viszonyról, tehát az objektívcszubjektív viszonyról semmiféle pozitív állítást nem tesz a szerző. Ha ezzel szemben szubjektív kritériumrendszernek feleltetjük meg a referenciát, akkor mind a referencia, mind a jelentés mentális reprezentációként is felfogható, tehát nincs közöttük merev szembeállítás. Ez olyannyira igaz, hogy Searle tulajdonnév-elméletének itt elfogadott értelmezése alapján nem is nagyon lehet különbséget tenni a jelentés és a szubjektív kritériumrendszernek megfeleltetett referencia fogalma között. Searle cikkének ez az olvasata nem teljesen idegen a klasszikus nyelvfilozófiától. Amikor Frege a referencia fogalmát definiálta, csak annyit állított, hogy `a referencia az, amit a jel megjelöl@. Tehát Frege definíciójában nem szerepel az, hogy a referencia a fizikai világ része C más kérdés, hogy Frege mégis a fizikai világ részének, `dolog@-nak tekinti. És ezen a ponton vissza kell térni Frege jelentés-fogalmának fent kifejtett ambivalenciájára. Amikor Frege ingadozik a jelentés mint szubjektív képzet és a jelentés mint objektív gondolat koncepciója között, Searle kérdésfeltevését vetíti előre. Frege ugyanis éppen azzal a problémával szembesült, hogy egy tulajdonnévhez tartozó jelentés személyenként változó, de ugyanakkor van valami közös is bennük. Következésképpen a jelentés fogalmának ezt a két entitást C a személyenként változót és a mindenki számára azonost C feleltette meg, külön-külön. Ez azonban termékeny ellentmondásnak bizonyult, hiszen C mint Searle megmutatta C a szó mentális reprezentációja (a szónak megfelelő kritériumrendszer) a két entitás közül egyikkel sem azonosítható egyértelműen. Searle éppen azt mutatta ki, hogy a szónak megfelelő mentális reprezentáció C mint tulajdonságok meghatározatlan csoportja C többé-kevésbé mindenkinél azonos, de csak többé-kevésbé: következésképpen elképzelhető, hogy két embernél különböző legyen. Searle tulajdonnevekről írott gondolatai alapján tehát feloldható Frege jelentés-fogalmának implicit ellentmondása. Ha elfogadjuk Searle cikkének ezt az olvasatát, akkor megoldódik a nyelvfilozófia egyik központi problémája: a nem létező referenciájú szavak státusának kérdése. A `kentaur@ szónak nyilvánvalóan nem felel meg semmilyen fizikai entitás a világban, következésképpen nincs referenciája C a szó klasszikus értelmében. Ugyanakkor a `kentaurnak lóteste van@ állítást igazabbnak érezzük, mint a `kentaur nyerte az idei közgazdasági Nobel-díjat@ mondatot, és ez a jelenség azt mutatja, hogy valamilyen referencia mégis megfelel még az olyan valódi referencia nélküli szavaknak is, mint a `kentaur@. Searle elméletének itt kifejtett olvasata szerint ez egyáltalán nem probléma. Mivel a referencia fogalmát elsősorban mentális reprezentációnak kell felfogni, a `kentaur@ szónak ugyanúgy megfeleltethető referencia (mentális reprezentáció), mint a `tehén@ szónak. (Később Dennett fog hasonló álláspontra jutni a `notional world@ fogalmának segítségével, lásd: Dennett 1987). Searle nem foglalkozik azzal, hogy ez a referencia C mint mentális reprezentáció C milyen tárgyi entitásnak felel meg a 815
fizikai világban. Éppen ez a kapcsolódási pont Searle és a beszédaktus-elmélet között, illetve Searle és Strawson között; mind a beszédaktus-elmélet, mind Strawson ugyancsak megtámadta a referencia klasszikus fogalmát, csak éppen ellenkező irányból. Peter Strawson 1950-es cikkében megkülönbözteti a szót, a szó használatát és a szó kimondását (Strawson 1985). Maga a szó nem rendelkezik referenciával; lehet úgy használni, hogy megfeleljen neki egy referencia. Például a `jelenlegi francia király@ terminusnak önmagában nincs referenciája, viszont lehet úgy használni, hogy legyen referenciája: ha valaki a XVII. század végén használta ezt a kifejezést, akkor kétségkívül megfelelt neki egy referencia, mégpedig XIV. Lajos. Ha viszont ma használja valaki ezt a terminust, akkor nem feleltethető meg neki semmilyen referencia C mondja Strawson. Keith Donnellan, aki az alapkoncepciót illetően egyetért Strawsonnal, itt azt a finom megjegyzést teszi, hogy akkor is megfelelhet referencia egy szó használatának, ha nincs olyan tárgy, amelyre ráillik a szó, tehát amely kielégíti a referencia feltételeit (Donnellan 1971). Ha például egy gyerek azt hiszi, hogy Jacques Chirac a jelenlegi francia király, és én megértem, hogy amikor királyról beszél, voltaképpen Chiracra gondol, akkor a kisgyerek használatában a `jelenlegi francia király@ terminusnak igenis van referenciája: Jacques Chirac. Strawson és Donnellan szerint tehát a szónak magának csak jelentés C mentális reprezentáció C felel meg; a szó használata jelölhet ki egy, a tárgyi világ részeként felfogott referenciát. A tulajdonnevek esetében azonban nincs különbség a szavak használata és maguk a szavak között, hiszen a tulajdonnév referenciája nem függ a használatától. Az `Aristotelés@ szónak ugyanis csak referáló használata van. Mivel tehát a tulajdonnév használata nem jelöl ki egy referenciát, ezért szükségképpen már a használattól függetlenül is léteznie kell a referenciájának, ebből viszont C mivel a használat hiányában csak mentális reprezentációkról beszélhetünk C az következik, hogy a tulajdonnév referenciájának egyértelműen megfeleltethető egy mentális reprezentáció. Searle elméletének itt kifejtett olvasata tehát nem mond ellent Strawson gondolatainak. A beszédaktus-elmélet a referencia klasszikus fogalmát C Strawson és Searle után C egy harmadik aspektusból támadta. Ez az elmélet nem azonosítja a referenciát a fizikai világ egy fix entitásával C a referenciáról magáról semmilyen pozitív állítást nem tesz (Austin 1990 és Searle 1969). A referencia kijelölésének folyamatával foglalkozik; ezt beszédaktusnak tekinti. A beszédaktus-elmélet egyik legjelentősebb képviselője éppen Searle, aki a tulajdonnevek elméletét is C többek között C a Speech Acts című könyvének egyik fejezetében fejti ki (Searle 1969). Searle tulajdonnevekről írott gondolatainak tehát összhangban kell lenniük a beszédaktus-elmélet egészével. Mint látni fogjuk, ennél erősebb állítás is megfogalmazható: Searle álláspontja a tulajdonnevekről és a beszédaktus-elmélet kölcsönösen kiegészítik egymást, a két elmélet két különböző szférában mozog. Searle azért teheti meg, hogy csak a mentális reprezentáció és a szó viszonyát vizsgálja, és nem igazán foglalkozik a fizikai világ részeként felfogott referenciával, 816
mert a beszédaktus-elmélet plauzibilis magyarázatot adott a szavak és a külvilág viszonyára. És fordítva: a beszédaktus-elmélet C amely nem törődik a mentális reprezentációval C csonka lenne Searle elmélete nélkül, amely éppen a tulajdonnevek mentális reprezentációját írja le. Azt lehet tehát mondani, hogy a hatvanas évek végén a nyelvfilozófia, amely addig egyaránt foglalkozott a szavak és mentális reprezentációk, illetve a szavak és a fizikai világ viszonyával, két egymástól nagyon különböző részdiszciplínára hasadt: a C leegyszerűsítve C szó és fizikai világ viszonyát vizsgáló beszédak-tus- -elméletre és a szavak mentális reprezentációjával foglalkozó tudományágra, amely ekképpen az elmefilozófia része lett. Ez a hasadás leegyszerűsítve úgy is megfogalmazható, mint az externalizmus és az internalizmus visszafordíthatatlan elválása (Putnam persze megint kivétel). John Searle életműve is csak a nyelvfilozófia ezen szétválásával összefüggésben értelmezhető. Searle C akit elsősorban a beszédaktus-elmélet egyik legjelentősebb képviselőjeként tartanak számon C a nyolcvanas évek elejétől kezdve egyre inkább az elmefilozófia felé fordult, és azt állította, hogy a nyelvfilozófiát csak az elmefilozófia részeként lehet felfogni (Searle 1996, 1983 és 1992). Ha elfogadjuk Searle tulajdonnév-elméletének fenti értelmezését, akkor ez a meglepő váltás talán érthetővé válik. Ugyanis már Searle beszédaktus-elmélet által dominált korszakában is jelen volt az elmefilozófiai fordulat csírája: a tulajdonnevek elmélete. Megjegyzendő, hogy a tulajdonnevekről írott gondolatai korábbiak, mint a beszédaktus-elmélet; ezek szerint tehát Searle nyelvfilozófiájának három korszakát lehet megkülönböztetni: (1) a tulajdonnév-elmélet korszakát, (2) a beszédaktus-elmélet korszakát és (3) a nyolcvanas évektől kezdődően az elmefilozófia részeként értelmezett nyelvfilozófia korszakát. Az eddig elemzett mindössze hétoldalas tanulmány tehát nem Searle nyelvfilozófiájának jelentéktelen, elhanyagolható korai tanulmánya, hanem az életmű helyes értelmezése szempontjából kulcsfontosságú gondolatok első kifejtése. Searle tulajdonnevekről írt gondolatainak ekképp végigvitt olvasata egy olyan nyelvelméletet eredményez, amelynek három radikális tétele van: 1. Az elme szemantikailag nem áttetsző egységekből áll. 2. A szavak nem definiálhatók véges módon. 3. A szavak fizikai referenciájáról nem érdemes beszélni; a referencia C ha egyáltalán valaminek C mentális reprezentációnak tekinthető. Látni fogjuk, hogy éppen ez a három tétel lesz C különböző megfogalmazásban C a Searle utáni nyelvfilozófia, szemiotika és elmefilozófia három legfontosabb tézise. Végig szem előtt kell azonban tartani, hogy ezek nem Searle gondolatai, hanem Searle gondolatainak egy lehetséges olvasata. 817
4. Searle tézisei és a szemiotikai hagyomány A mentális reprezentációként felfogott referencia gondolata persze már Searle idejében sem volt újdonság. A szemiotika többek között éppen ezáltal határolja el magát a nyelvfilozófiától. Már a szemiotikai tudomány szükségességének első megfogalmazója, John Locke is azt állítja, hogy a szavak ideáink jelei, ideáink viszont a valós világ tárgyainak jelei; tehát a szavak a jelek (ideák) jelei és nem maguknak a dolgoknak a jelei (Locke 1979). Saussure 1913-as Bevezetés az általános nyelvészetbe című könyve pedig egyértelművé teszi, hogy a jel nem magának a dolognak, hanem a dolog `pszichológiai ábrázolásának@ a jele (Saussure 1967). Saussure jelfogalma persze nem azonos a nyelvfilozófiában megszokott jelfogalommal. Nála a jel a jelentő és a jelentett egysége, ahol a jelentett az, amit a jel megjelöl: fogalom, a jelentő pedig az, ami megjelöli a jelentettet: hangalak. Saussure jelentett-fogalma tehát megfelel a fregei referenciadefiníciónak. A különbség csak annyi, hogy Saussure ezt nem fizikai tárgynak tekinti, hanem a fizikai tárgyról alkotott fogalomnak, és ezt a felfogást átveszi az egész európai szemiotikai hagyomány Hjelmslevtől Barthes-ig. Ebben a kérdésben a legkövetkezetesebb Umberto Eco. `A [tárgyként felfogott] referencia fogalmát teljesen ki kell küszöbölni minden szemiotikai kutatásból@ C írja egy 1971-es cikkében (Eco 1971). Később persze tovább használja a referencia fogalmát, de mindig mint mentális reprezentációt. Furcsa módon Searle másik tézise is jelen van a szemiotikai hagyományban: az elme szemantikailag nem áttetsző egységekből épül fel. Már John Locke `összetett idea@-fogalma is bizonyos értelemben szemantikailag nem áttetsző reprezentációt feltételez, de itt az egyszerű ideák nevei még szemantikailag áttetsző alrendszert alkotnak. Hjelmslev híres színspektrum-példájában is fel lehet fedezni ezt a gondolatot (Hjelmslev 1961). Hjelmslev azt állítja, hogy a nyelv önkényes módon osztja fel a végtelen árnyalatot tartalmazó színspektrumot véges szó között. Ezt az is bizonyítja, hogy más és más nyelvek a színspektrumot különböző C egyes szavaknak megfelelő C szeletekre bontják fel. Például a walesi kelta nyelvjárásban a `llwyd@ szó egyszerre jelöli a mi szürke és barna színünket, a `glas@ pedig a zöld, kék és szürke színek egész tartományát átfogja. De az a híres megfigyelés is emellett szól, amely szerint az eszkimóknak több tucat szavuk van a hó különböző fajtáira, amelyeket mi mind egy szóval fejezünk ki. Márpedig ez azt jelenti, hogy a mentális reprezentáció egységei nem feleltethetők meg természetes nyelvi fogalmainknak, hanem lényegesen finomabb felbontásúak. Hjelmslev esetében ezek a finomabb felbontású egységek a zöld szín egyes tapasztalatainak felelnének meg. Bár Hjelmslev ezzel az olvasattal valószínüleg nem értene egyet, mindenesetre tagadhatatlan, hogy már nála megjelenik a csírája annak a gondolatnak, amely szerint a mentális reprezentáció szemantikailag nem áttetsző egységekből áll. 818
Hjelmslev elméletére támaszkodva dolgozta ki rendszerét Greimas, amely viszont kétségkívül nem áttetsző szemantikailag (Greimas 1966 és 1970). A szeméma C a szónak megfelelő absztrakt jelentésegység C szémákból áll: a szémák a szemémák lehetséges előfordulásainak felelnek meg, tehát a szó kontextuális reprezentációi. Greimas szerint egy szeméma véges sok szémából áll, tehát definiálható szémái összességével. Másként fogalmazva egy szó véges számú kontextuális reprezentációt foglal magában, és ezen kontextuális reprezentációk összességével definiálható is. Greimas tehát nem annyira radikális, mint Searle: tagadja azt a searle-i tételt, amely szerint a szavak nem definiálhatók C de a másik két tételt elismeri (a szemantikai áttetszőség tagadását és a referencia mentális reprezentációként felfogását). A szemiotikai hagyományon belül a szemantikai áttetszőség tagadása leginkább a művészetszemiotika keretein belül jelent meg. Roland Barthes szerint az irodalmi műben a jelentett nem adható meg, legfeljebb csak körülírható (Barthes é. n.). Jurij Lotman hasonló álláspontot képvisel: a művészetben egy jel egyszerre több jelentést is felvehet, és ezek a jelentések nem zárják ki egymást (Lotman 1973). Ezek az állítások átfogalmazhatók úgy, hogy a művészi jel jelentése (Lotman) és referenciája (Barthes) nem feleltethető meg egyértelműen egy természetes nyelvi fogalomnak (egy szónak), következésképpen szemantikailag nem áttetsző mentális reprezentációt feltételez. Ha viszont a művészi jelnek megfelelő mentális reprezentáció szemantikailag nem áttetsző, akkor maga a nyelvi rendszer sem lehet teljes egészében áttetsző C különösen ha figyelembe vesszük Roman Jakobson egyik legfontosabb tézisét (Jakobson 1969): a poétikai (művészi) funkció minden nyelvi kijelentésben jelen van, kisebb-nagyobb súllyal. A szemantikai áttetszőség következetes tagadását azonban Umberto Eco valósította meg (Eco 1984). A szavak jelentését így definiálja: `azoknak a kontextusoknak a csoportja, amelyekben a szó megjelenhet, valamint a szó ezen kontextusokhoz tartozó tulajdonságai@. Ecónál tehát egy szó jelentése (mentális reprezentációja) a lehetséges kontextusok listájából, és az egyes kontextusokban a szó referenciájának megfelelő tulajdonságok listájából áll. A `labda@ szó reprezentációja például egyaránt tartalmazza a golflabda és a strandlabda tulajdonságainak reprezentációját a megfelelő kontextussal együtt, bármennyire ellentétesek legyenek is ezek a tulajdonságok. Talán felesleges rámutatni, hogy ez a modell szemantikailag nem áttetsző, hiszen egy szónak meghatározatlan sok kontextus és ennek megfelelően meghatározatlan sok értelmezés is megfelelhet. Eco a szavak ekképp leírt reprezentációját egy enciklopédia címszavaihoz hasonlítja: ott is kontextusok és az egyes kontextusokban felvett értelmezések tartoznak egy címszó alá. Láttuk, hogy Ecónál egy szó reprezentációja nem véges, meghatározható számú összetevőből áll, hanem meghatározatlan sokból. Ebből már szükségszerűen következik az enciklopédikus reprezentáció egyik legfontosabb tulajdonsága: az enciklopédia címszavai nem definiálhatók véges módon. Eco elméletében tehát a szemiotikai hagyomány keretein belül elsőként jelenik meg John Searle három 819
explicit módon nem megfogalmazott tézise: a szavak referenciája mentális reprezentáció, a mentális reprezentáció szemantikailag nem áttetsző és a szavak nem definiálhatók véges módon. A három állítás közül persze a harmadik az igazi újdonság; az első kettő addigra már csaknem közhely. Viszont Eco az első (Barthes erre utaló elejtett megjegyzéseitől eltekintve), aki a szemiotika keretein belül kimondja, hogy a szavak nem definiálhatók véges módon, és ennek a tételnek komoly következményei vannak arra nézve, hogy Eco miként írja le a szavaknak megfelelő mentális reprezentációt. 5. A mentális reprezentációk hálózata A szavak definiálhatatlanságának legfőbb oka az, hogy minden szóhoz meghatározatlan sok különböző kontextus és értelmezés, tehát meghatározatlan sok jelentés tartozhat. Következésképpen a szó reprezentációja (a lehetséges kontextusok felsorolása) elvileg minden más szó reprezentációjával (mint kontextussal) kapcsolatba kerülhet. A szavak mentális reprezentációi között bonyolult kapcsolatrendszerek, kapcsolatok egész hálózata alakulnak ki; mindebből az következik, hogy a szavak mentális reprezentációi hálózatot alkotnak, az elme tehát hálózat. Az enciklopédia-hasonlat ugyanezt mutatja: az enciklopédia minden szócikke meghatározatlan sok utalást tartalmazhat más szócikkekre. Következésképpen minden szócikk minden más szócikkre hivatkozhat; a szócikkek között utalások bonyolult szövevénye alakul ki, a szócikkek tehát hálózatot alkotnak, amelynek az utalások az élei. Az elme hálózatmodelljének már Eco előtt komoly előzményei voltak mind a szemiotikai hagyományban, mind azon kívül. Amikor például Saussure arról ír, hogy egy szóhoz milyen más szavak asszociálódnak C a paradigma (asszociáció) tengelye mentén C, akkor az asszociációt csillagképhez hasonlítja, ahol a központi csillag felel meg az adott szónak és az ezt körülvevő csillagok lennének az adott szó által kiváltott asszociációk; a hangzásukban vagy jelentésükben hasonló szavak. Ha például az adott szó (a központi csillag) a `fotel@, akkor az asszociált szavak (a környező csillagok) között olyanok lesznek, mint `hotel@ vagy `karosszék@. Saussure csillagkép hasonlata tehát azt mutatja, hogy közvetlen kapcsolatok találhatók a C bármilyen szempontból C hasonló szavak között, tehát a szavak hálózatot alkotnak. Ennek a hálózatnak a csúcspontjai azonban természetes nyelvi fogalmainknak megfelelő egységek; Saussure hálózata tehát szemantikailag áttetsző. Wittgenstein a `családi hasonlóság@ fogalmával jellemezte az olyan szavakat, mint például `játék@: nincs olyan közös tulajdonság, amely minden játék meghatározásának közös eleme volna, amely csak és kizárólag a játékokra lenne igaz (Wittgenstein 1992). De ha egy konkrét játékot vizsgálunk, azt markáns hasonlóságok fogják kötni sok más játékhoz, az így kapott konkrét játékot megint 820
újabb hasonlóságok egy harmadikhoz stb. Világos, hogy Wittgenstein `családi hasonlóság@ fogalma is egy hálózathoz hasonló mentális reprezentációt feltételez. Maga Eco már 1976-os könyvében felállított egy hálózatmodellt a szavak reprezentációinak leírására C a `Model Q@-t (Eco 1976). Sajnos Eco nem tesz különbséget a `Model Q@ és a később kidolgozott enciklopédikus reprezentáció között, a kettőt majdnem azonosnak tekinti. Ezért különösen fontos rámutatni a két modell közötti lényegi különbségekre. A `Model Q@ csúcspontjai szavak: zárt, kisebb összetevőire nem bontható mentális entitások, következésképpen a `Model Q@ szemantikailag áttetsző. Az enciklopédikus reprezentáció szemantikailag nem áttetsző: az egyes szócikkek nem alkotnak zárt egészt, sok kontextusból állnak. A `labda@ szó enciklopédikus reprezentációjának része a strandlabda és a golflabda reprezentációja. A `Model Q@ hálózatában viszont a `labda@ szótól kapcsolat fog vezetni a `strandlabda@ és a `golflabda@ szónak megfelelő csúcspontokig. Az enciklopédia két ponton is jobb leírásnak tűnik, mint a `Model Q@. Egyrészt sokkal inkább megvalósítható a gyakorlatban, mint a `Modell Q@, amelyben a csúcspontok száma nemcsak elvileg, de gyakorlatilag is végtelen. Márpedig bármilyen sok (tíz a tizenegyediken) neuron található is az agyban, ez a szám mégsem lehet ténylegesen végtelen. Ennyiben az enciklopédia biológiailag szimpatikusabb, hiszen ez a modell véges csúcspont segítségével is képes megvalósítani azt, hogy az egyes szavak (csúcspontok) elvileg ne legyenek definiálhatók véges módon C éppen a csúcspont reprezentációjának összetettsége, szemantikai nem áttetszősége miatt. Van azonban egy ennél lényegesebb hiányossága a szemantikailag áttetsző rendszereknek, így a `Model Q@-nak is. Ha ugyanis egy rendszer kizárólag szavaknak megfelelő mentális reprezentációkból (szimbólumokból) áll, akkor felmerül a kérdés, hogy ezek a zárt, magas szintű egységek honnan nyerik jelentésüket. Az egyes szavak jelentését csak más szavakkal lehet ebben a modellben megadni, de a lánc végén mindig egy még nem megadott jelentésű szó fog állni. Ez a híres szimbólum-lehorgonyzási probléma, amelyet Stevan Harnad dolgozott ki (Harnad 1994). A szemantikailag áttetsző rendszerek legfőbb problémája tehát az, hogy nem megoldott, miként töltődnek fel a szavak jelentéssel. Ezt csak a percepció tudná biztosítani, de az ilyen modellek C éppen az áttetszőség miatt C a szavak világát és a percepciót egymástól elkülönítve kezelik. A `Model Q@-ban nincs helye perceptuális reprezentációknak. Eco Gilles Deleuze és Felix Guattari rizóma-fogalma alapján dolgozta ki enciklopédikus hálózatát (Deleuze és Guattari 1976 és 1980). A rizóma olyan hálózat, amelyben minden csúcspont össze van kötve minden másik csúcsponttal. Nyelvi egységek (szavak) ugyanúgy találhatók benne, mint perceptuális és funkcionális reprezentációk vagy éppen biológiai folyamatok. Nincs központja és nincs benne hierarchia. Itt tehát nincs éles szembeállítás a nyelv világa és a dolgok világa között: mindkét világ ugyanannak a rizómának, ugyanannak a hálózatnak a része. Következésképpen ebben a rendszerben fel sem merül a szimbólum-lehorgonyzás problémája. Eco enciklopédia-modellje, amely a rizóma fogalmán alapul 821