RADVÁNYI TAMÁS * Nyelvtanulás: mítoszok és téveszmék Language Learning: Myths and Legends The author describes some misconceptions about foreign language learning. As the cases of wolf children prove, it is essential to start learning foreign languages as early as possible, of course using appropriate methods. Most of the alleged disadvantages of being bilingual at an early age are myths, although in some cases it may be difficult to reconcile one s linguistic and national identities. It is not always a question of free choice what second language a child can start learning. But when someone has an option, the difficulty or simplicity of a language should not be a point to be considered, as languages are not intrinsically easy or difficult. The author, however, is sceptical about the possibility of learning more than 3 or 4 languages, since linguistic skills require continuous maintenance. In connection with the methods applied in language learning/teaching, the author is in favour of combinations of different methods depending on the learner s needs. Ismeretes az anekdota az emberrıl, aki azt állítja hitetlenkedı barátjának, hogy a leggyakoribb foglalkozás az orvosi. Hazafele tartva minden ismerısnek elpanaszolja, hogy fáj a térde. Mindegyikük segítıkészen különféle gyógymódokat ajánl: ki kenıcsöt, ki gyógytornát, ki fürdıt, ki gyógyteát. A végén emberünk odafordul barátjához, és azt mondja: Látod, húsz emberrel találkoztunk, és mind a húsz orvos volt, mert ismert valamilyen gyógymódot a térdemre. Sok olyan dolog van, amihez mindenki ért: a futball, a politika, a divat és a nyelvészet. Úgy tőnik, mindenkinek van véleménye a nyelvhasználatról, az idegen nyelvekrıl, a nyelvtanulásról, arról, hogy milyen nyelvet kell tanulni, és hogyan. Ezekrıl a közkelető nézetekrıl szólunk ebben a dolgozatban. Az anyanyelvet tartjuk természetesnek, minden idegen nyelv idegen, vagyis furcsa, természetellenes, szinte elfogadhatatlan. Tudomásul vesszük, hogy mások nem a mi anyanyelvünkön beszélnek, de lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni. KOSZTOLÁNYI DEZSİ nagyon szépen írja le, hogy számára a tej csak magyarul igazán tej. Tudja (KOSZTOLÁNYI sok idegen nyelvet ismert), hogy nevezik Milchnek, milknek, lattenek, lait-nek, de a tej igazi neve számára csak a magyar tej szó. A német a magyarban szláv jövevényszó, az orosz немец szóval rokon, ami pedig a,néma jelentéső немой szóval rokonítható, vagyis az idegen nyelvet beszélıt némának tekintették, aki egyszerően nem tud beszélni. A görögök az északi germán törzseket barbárnak tartották, a barbár szó pedig, a hiedelemmel ellentét- * BGF PSZFK, Idegennyelvi Tanszék, tanszékvezetı fıiskolai tanár. 368
RADVÁNYI T.: NYELVTANULÁS: MÍTOSZOK ÉS TÉVESZMÉK ben, nem a latin barbatus,szakállas szóból ered, hanem a vad törzsek érthetetlen blablájára utaló hangutánzó szó. Természetesnek tartottuk, hogy az emberiség valaha közös nyelvet beszélt lásd Bábel legendáját, és ennek az ısnyelvnek a kutatása sok nyelvész számára jelentett feladatot 1. Milyen nyelven beszélt Ádám és Éva? Ez a kérdés sokáig komolyan foglalkoztatta a nyelvészeket. Minthogy erre nézve semmiféle utalás nincs a Bibliában, és természetesen hangfelvételek sem maradtak fenn, minden ilyen kutatás merı spekuláció volt. Az embereket már az ókorban is foglalkoztatta a nyelvek eredetének a kérdése, és ha hihetünk HÉRODOTOSZnak a Kr. e. 7. században élt I. PSZAMTIK egyiptomi fáraónak az az ötlete támadt, hogy kísérleti úton kell a dolognak végére járni. Hogy milyen lehetett az emberek ısnyelve, úgy lehet megtudni, hogy két gyermeket születésekor teljesen el kell szigetelni környezetétıl, úgy, hogy emberi szót ne halljon, majd évek múlva össze kell ereszteni, és megfigyelni, milyen nyelven beszélnek, mert ez volt eleink ısnyelve. Hogy pontosan mi lett a két gyermek sorsa, nem tudjuk, de hogy ily módon az ısnyelvet nem sikerült megtalálni, az bizonyos. Igaz, hogy még a 20. században is akadt nyelvész, akinek volt bátorsága azt mondani, hogy megtalálta az ısnyelv négy szótagját, amibıl minden nyelv minden szava eredt. A négy szótag sal, ber, jon, ros, a nyelvészt pedig NYIKOLÁJ JAKOVLEVICS MARRnak (1865 1934) hívták, és évtizedekig a szovjet nyelvészet koronázatlan királya volt, olyan hatalmas ember, hogy magának SZTÁLINnak kellett detronizálnia híres nyelvészeti cikkében, amely aztán egy ideig a szovjet nyelvészet új dogmája lett. MARR négy szótagja azért eléggé meglepı, mert ezek szerint a szovjet tudós (legalábbis egy ideig) a világ összes nyelvének közös eredetében, vagyis a bábeli legendában hitt. MARR négy szótagján már csak mosolyogni lehet. PSZAMTIK fáraó kísérletének szenvedı alanyai pedig, ha sokáig tartották ıket elszigetelve, valószínőleg sem egymással, sem másokkal nem tudtak beszélni, sıt nagy nehézségük volt a társadalomba való beilleszkedésük során is. Ezt mutatja az ún. farkasgyermekek esete is, azoké a gyermekeké, akik valamilyen körülmény következtében elszigetelten, a társadalmon kívül nınek fel. Ezek egy része a mese- vagy legendavilágba tartozik, de a 20. század is több mint egy tucat ilyen gyermekrıl tud. 2 Az ı szomorú sorsuk azt mutatja, hogy csak nehezen illeszkedtek be az emberi közösségbe, és beszélni is nehezen tanultak meg, ha egyáltalán megtanultak. Az alapötlet azonban, hogy a nyelv ontogenezise (a gyermek nyelvi fejlıdése) megismétli a nyelv filogenezisét (az emberiség nyelvének történetét) talán nem is teljesen ostoba, bár az igaz, hogy nagyon kevés remény van arra, hogy egy ilyen hipotézist valaha is bizonyítani lehessen. 1 A nyelvészek különféle elméleteket alkottak, amelyeket becenéven is szoktak emlegetni. Ilyen a vau-vau (bow-wow) elmélet, miszerint az ısnyelv állathangok utánzásából ered, a jaj-jaj (pooh-pooh) elmélet, amely azt tartja, hogy az ember elıször ösztönös hangokat hallatott, fájdalmában, örömében, vagy más érzelmektıl sarkallva. A hórukk (yo-he-ho) elmélet a beszédet a közös munka hívószavaiból eredezteti, a ding-dong teória hívei úgy vélik, hogy az ember hangjai ösztönösen a természetet utánozzák, pl. a mama szó a szopásra csücsörülı ajkak mozgásából eredeztethetı. 2 Lucien Malson: Wolf Children, 1972. 369
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2002 Mi lehet az oka annak, hogy a farkasgyermekek nehezen tanulnak meg beszélni? Az a gyanú merül fel, hogy talán az, hogy a nyelvtanulásnak megvan az ideje, vagyis egy bizonyos életkor után az agynak azok a részei, amelyek a beszéddel vannak kapcsolatban, befejezik fejlıdésüket, vagy legalábbis lelassulnak, megmerevednek, nem képesek azokat a nyelvtanulási funkciókat ellátni, mint gyermekkorban. Lehet, hogy mi, felnıttek is az idegen nyelvek tanulásakor ilyen farkasgyermekek vagyunk? A gyakorlat mindenesetre azt mutatja, hogy minél késıbben kezdünk el nyelveket tanulni, annál nehezebben megy. Vannak, akik ezt nem nyelvtanulási képességeink elsorvadásának, hanem más tényezıknek tulajdonítják: a felnıttkorra jellemzı nagyobb fokú nyelvi tudatosságnak, a nagyobb szókincsnek (amelynek megfelelıjét kell az idegen nyelvben megtalálni), a kifejlıdı gátlásoknak stb. Olyanok is akadnak, akik a kora gyermekkori idegennyelv-tanulást ártalmasnak és kártékonynak tartják. A szakirodalomban ennek nem sok nyoma van, de közvetlen tapasztalatból ismerem ezeket az aggodalmakat. A következıket lehet hallani: A túlságosan korai nyelvtanulás gátolja az anyanyelv elsajátítását, zavart okoz mind az anyanyelv mind az idegen nyelv (esetleg nyelvek!) megtanulásában. A gyakorlatban nincs bizonyítéka, hogy ez igaz lenne. A kétnyelvő családokban általában nem okoz problémát, hogy a gyermek két nyelvet párhuzamosan tanul. Ha probléma akad, annak más oka lehet (pl. családi, vagy társadalmi okok). A korai nyelvtanulás a gyermek szellemi fejlıdését hátráltatja, a kétnyelvő gyermekek szellemileg lemaradnak. A szakirodalom errıl keveset szól. Évtizedekkel ezelıtt volt ugyan szó az Egyesült Államokban a bilingvis gyermekek elmaradottságáról, amit a kérdéssel kapcsolatban gyakran idéztek. Kiderült azonban, hogy a bilingvis gyermekek szellemi fejlettségét indián, puerto-rico-i és más kisebbségi csoportokban mérték fel, és így sajnálatosan ugyan, de némileg természetesen adódik, hogy szellemileg nem voltak olyan fejlettek, mint WASP 1 kortársaik. A korai idegennyelv-tanulás pszichológiai traumát okoz, a gyermek nemzeti hovatartozásának érzetét zavarhatja meg. Tény, hogy a nemzeti azonosulásnak egyik pillére a nyelvközösséghez való tartozás érzése, de egyáltalán nem biztos, hogy két vagy több nyelv ismerete megzavarja valamely közösséghez való tartozás érzését. (A svájciak identitástudatát sem zavarja az ország nyelvi megosztottsága.) El kell ismerni azonban, hogy ez meglehetısen bonyolult kérdés, hiszen van olyan eset, amikor a nemzeti és az anyanyelvi hovatartozás nemcsak egyéni választás kérdése. Elıször az anyanyelvi alapokat kell a gyermeknek megteremtenie, és ha azok szilárdak, akkor kezdhet a gyermek 10 12 éves korában, de legfeljebb 6 7 éves korában nyelvet tanulni. Óvodás korában, vagy még ennél korábban, semmi esetre sem. Egy kiváló, országos hírő nyelvész kollégám is aggódott magyar anyától és angol apától született, Belgiumban élı (és francia óvodába járó) unokái miatt, hogy nem lesz-e zavaró a három nyelv párhuzamos tanulása ilyen zsenge korban. 1 White Anglo-Saxon Protestant, a fehér, angolszász protestáns amerikaiakat szokták így jelölni. 370
RADVÁNYI T.: NYELVTANULÁS: MÍTOSZOK ÉS TÉVESZMÉK Nem történt semmi baj. A gyerekek a nagypapával magyarul beszéltek (angolul nem is voltak hajlandók), apjukkal természetesen angolul és pajtásaikkal franciául. A gyerekek nem csinálnak olyan nagy dolgot a nyelvekbıl. Egy dolog fontos azonban: ne érezzék, hogy tanulnak, és hogy tanulni kell. Ezt lehet, hogy a gyermek nehezen viseli el, és különféle konfliktusokat okozhat. Mint említettem, manapság azonban több olyan írást olvashatunk, amely a nyelvtanulást az óvodáskortól ajánlja. Igaz, némi kételyünk ezzel kapcsolatban is lehet, mert a legtöbb ilyen írás mindjárt nyelvtanító képeskönyvet, óvodát is ajánl az elmélethez. Mindazonáltal az én véleményem is az, hogy a korai nyelvtanulásnak normális esetben semmi ártalma nincs, vagy ha esetleg mégis vannak kisebb hátrányai, az elınyök ezeket bıven ellensúlyozzák. Ezért minden szülınek azt tanácsolnám, hogy gyermeke idegennyelv-taníttatását minél korábban kezdje el. Van azonban egyfajta veszély, éspedig az, hogy például az óvodáskorú kisgyermeket rossz módszerrel kezdik el tanítani, figyelmen kívül hagyva az életkori sajátosságokat. Egy ilyen nagyon fiatal gyermek nyelvtanulása még csak nem is hasonlíthat az iskolai nyelvórákra. A tanulás teljesen játékos formát kell, hogy öltsön: csak akkor lehet eredményes, ha a gyermek észre sem veszi, hogy tanul élvezetet kell találnia az idegen nyelvi közösségben történı játékban, daltanulásban. Ha komoly tanórákra fogjuk a kisgyermeket, akkor megvan a veszélye, hogy a nyelvtanulástól már egész kis korban elmegy a kedve. Akinek régen módja volt erre, tudta, hogyan kell ezt megoldani, ezért fogadtak a gazdag családok Fräuleint vagy gouvernante-ot gyermekükhöz. Ezt ma kevesen engedhetik meg maguknak, de vannak más lehetıségek a nyelvtanulás korai megkezdéséhez. (Idegen nyelvő óvoda, külföldi tartózkodás, külföldi barátok gyermekeivel való érintkezés stb.) Nagy figyelmet kell fordítani a gyermekek és felnıttek közötti nyelvtanulás módszertani különbségeire. Ehhez a következıket kell szem elıtt tartani: A gyermek ösztönösen sajátítja el a nyelvet utánzóképessége jobb a felnıtténél könnyen tud kis szókinccsel kommunikálni kevéssé zavartatja magát gátlásoktól A felnıtt tanulásában a kognitív elemek dominálnak nehezebben hallja és nehezebben reprodukálja az idegen nyelv hangés intonációs rendszerét rabja anyanyelvi szókincsének feszélyezve érzi magát nem adekvát nyelvi kompetenciája miatt Milyen nyelvet kell tanulni? Ez sokszor nem szabad döntés kérdése, mert a körülmények és lehetıségek határozzák meg a választási lehetıségeket. Családi kötıdések, a lakhely (pl. valaki az osztrák határhoz közel lakik), baráti kapcsolatok, külföldi kiküldetés ezek mind meghatározó körülmények lehetnek a nyelv megválasztásához. Van azonban olyan helyzet, amikor a szülı választhat pl. az angol vagy német vagy francia nyelv közül. Ilyenkor felmerülhet az a kérdés, hogy vajon melyik nyelvet könnyebb tanulni a gyermeknek. De vajon van-e különbség az egyes nyelvek nehézségi foka között? Könnyebb-e az olasz, mint pl. az 371
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2002 angol? Vagy a német, mint a kínai? Könnyő belátni, hogy az anyanyelvő beszélı számára a saját nyelve a legkönnyebb, és fel sem merül benne, hogy egy másik nyelv esetleg könnyebb lehetne a megtanulhatóság szempontjából. Vannak-e objektív ismérvek, amelyek alapján egy nyelvet nehezebbnek tarthatunk, mint egy másikat? Szoktak olyasmirıl beszélni, hogy egyes nyelveknek nehéz a nyelvtana, hosszú szavai vannak (elrettentı példaként szokták említeni a német Donaudamfschifffahrtkapitänswitwenpensionskasse a dunai gızhajókapitányok özvegyi nyugdíjpénztára szót 1 ), vagy azt, hogy írása nehéz (pl. a cirill betős írás, nem is beszélve az arab írásról, és a még bonyolultabb írásrendszerekrıl). Tény, hogy egyes nyelveknek bonyolult fınév- és igeragozási rendszere van (pl. az ógörögnek, vagy az orosznak), másoknak (pl. az angolnak) nincs is fınévragozása. Nem kell azonban hosszasan bizonygatni, hogy aligha lehet azt mondani, hogy az angol nyelvtan könnyebb, mint pl. az orosz: az angol morfológia egyszerőségét a szintaxis nehézségeivel kell megfizetni. Eszünkbe sem jut, hogy a magyar nyelv morfológiája milyen nehézséget jelenthet egy nem anyanyelvő nyelvtanulónak. Ugyanígy nincs jelentısége a szavak hosszúságának, a szókincs nagyságának, a hangrendszer sajátosságainak sem. Azt, hogy az arab nyelvben három vagy négyféle h hangot különböztetnek meg, mi magyarok nehézségnek ítéljük meg. Az arab ugyanakkor a mi magánhangzórendszerünket tartja igen bonyolultnak. De amerikai tanítványaim sem tudtak mit kezdeni a magánhangzóinkra rajzolt pontocskákkal és vesszıcskékkel, amelyeket sokszor felesleges dekorációnak tartottak. (Jellemzı hiba: tánar őr). Abszolút értelemben nincs könnyő és nehéz nyelv. Egy olyan nyelv, amelynek hangrendszere, nyelvtani rendszere nagymértékben különbözik attól, vagy azoktól, amelyet, vagy amelyeket ismerünk, természetesen nehezebbnek tőnik, mint egy olyan, amihez hasonlót már ismerünk. (Ezért szokták azt mondani, hogy minél több nyelvet ismer valaki, annál könnyebb egy újabbat megtanulni.) Ne felejtsük el, hogy minden nyelv a mesterséges nyelvek kivételével természetes fejlıdés során alakult ki évszázadok vagy évezredek során, és így az adott nyelvi közösség a legegyszerőbb kommunikációs eszköznek tekinti. A második vagy harmadik nyelv kiválasztásánál gyakran nagyobb szabadságot élvezünk. A döntésben jobban érvényesülhet az egyéni érdeklıdés, vonzalom. Néha a divat is számít. A hagyományok is meghatározók lehetnek. Az én korosztályom diákjai a gimnáziumban nyolc éven át nagy óraszámban tanultak latinul (és egy vagy két modern nyelvet is). Szüleim és nagyszüleim idejében az ógörögöt is kötelezıen tanulták a gimnáziumban. Ma ógörögöt leginkább a filológusok tanulnak, és latinul is csak szőkebb kör (teológusok, orvosok) tanul 2. Egy idıben hazánkban is eléggé népszerő volt az eszperantó tanulása, mára a lelkesedés ta- 1 A hivatalos rekord azonban a walesi vasútállomás neve: Llanfairpwllgwyngyngyllgogerychwyrndrobbwllllantysiliogogogogh. 2 A latin kiszorulása a középiskolából érthetı jelenség. Ha megkérdeznék tılem, hogy nem sajnálom-e a praktikus szempontból nem sok hasznot hajtó latin tanulására fordított hosszú idıt (amit valamilyen modern nyelv tanulására lehetett volna használnom), zavarban lennék, mert egyrészt persze hasznos volna, mondjuk, dánul vagy portugálul tudnom, de azért idınkint élvezetet okoz az, hogy latin közmondásokat, idézeteket, feliratokat megértek ha megértek. 372
RADVÁNYI T.: NYELVTANULÁS: MÍTOSZOK ÉS TÉVESZMÉK lán kissé alábbhagyott. Némi fellendülést talán hozott a felsıoktatásban kötelezıen elıírt nyelvvizsga, és lehet, hogy voltak/vannak helyek, ahol az eszperantó nyelvvizsgát elfogadják. (A Rigó utcában lehet lovári és beás nyelvvizsgát is tenni, és ezt minden malícia nélkül mondom.) Nem tudnék senkinek sem tanácsot adni, hogy elsıként melyik idegen nyelv tanulásához fogjon hozzá, de olyan negatív ajánlásom azért lenne, hogy elsıként ne holt vagy mesterséges nyelvet válasszon. Elsı idegen nyelvrıl beszélek, holott az angol szakirodalom szívesebben beszél ilyen értelemben a second language-rıl, második nyelvrıl. Valójában hány nyelvet kell(ene) megtanulnunk? Természetesen minél többet. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy hangzik az elkoptatott és kissé túlzó szólás. Mégis hány nyelvet lehet megtanulni? A legendák nagy számokról szólnak. GIUSEPPE MEZZOFANTI bíboros (1774 1849) állítólag 38 nyelven kiválóan, további 30 nyelven jól beszélt, ezen felül még több nyelvet is ismert 1. Híres volt még Sir JOHN BOWRING angol diplomata, aki állítólag kerek 100 nyelven beszélt és további l00 nyelven olvasott. Korunkban ismeretes, hogy II. JÁNOS PÁL is több tucat nyelven szokta elmondani húsvéti áldását. Hazai büszkeségünk LOMB KATÓ, aki tizenhat nyelvő tolmácsként lett híres. Ilyen rekordokra nyilván nem törekedhetünk. Annál is kevésbé, mert nem elég egy nyelvek megtanulni, és ezzel elintézettnek tekinteni a dolgot. Ha egy nyelvet nem használunk, elfelejtjük. Szomorú a helyzet, de amennyire nehéz és idıigényes egy nyelvet megtanulni, olyan könnyő elfelejteni. Egy nyelvet csak akkor tudunk, ha használjuk. Még az anyanyelv ismerete is megkopik, elromlik, ha valaki sokáig nem használja. Vannak olyan esetek is személyes tapasztalatból is tanúsíthatom amikor valaki hosszú ideig idegen környezetben él, a helyi nyelvet nem tudja tökéletesen megtanulni, az anyanyelvét meg kezdi elfelejteni. Ahhoz tehát, hogy valaki 3 4 nyelvet valóban tudjon, olyan körülmények vagy feltételek szükségesek, hogy ezeket valójában használja (a használatba beletartozik az olvasás is). De olyankor is, amikor valaki több, 4 5 nyelvet tud, közülük az egyik a domináns, a fı nyelv (anyanyelv). Igen ritkán fordul elı, hogy valakinek két anyanyelve legyen 2, de még ilyen esetben is a két nyelv ismerete között szokott valami különbség lenni. (Pl. egy Amerikában élı magyar anyanyelvő házaspár gyermeke otthon magyarul beszél, az iskolában és barátaival azonban angolul. Nyilván más szókinccsel, más szinten tanulja meg a két nyelvet. Erre nézve is sok példát tudnék felidézni.) Ám, ha azt mondjuk, hogy nemigen fordul elı, hogy bárki is két nyelvet egyformán tökéletesen tudjon, felmerül a kérdés, hogy mikor lehet azt mondani, hogy valaki ismer egy nyelvet, pl. tud angolul. A felületes válasz egyszerő: ha van róla bizonyítványa. Természetesen tudjuk, hogy ez nem így van. Tudjuk, hogy egy nyelvet különbözıképpen és különféle fokon lehet tudni. Azt lehetne gondolni, 1 Más források szerint 50 nyelven beszélt folyékonyan, további 20-at értett, és 114 nyelvbıl tudott fordítani. A bíboros nyelvtudásának írott bizonyítékai azonban nemigen maradtak fenn. 2 Érdekes, hogy a magyarban a bilingvis szót leggyakrabban talán ilyen értelemben használjuk, tehát arra, amikor valakinek két anyanyelve van, az angol bilingual egyszerően kétnyelvőt jelent. A szakirodalom azonban mindkét nyelvben pontosabban meghatározza a bilingvizmus különbözı fajtáit. 373
BUDAPESTI GAZDASÁGI FİISKOLA MAGYAR TUDOMÁNY NAPJA, 2002 hogy a legfelsıbb szint, úgyszólván a tökéletesség szintje az anyanyelvi szint. Korábban szerették azt a szót használni, hogy perfekt, manapság inkább az anyanyelvi szintő kifejezés járja. De az anyanyelvi szint sem egyértelmő. Nyilván egy kétéves kisgyermek is anyanyelvi szinten beszéli elsı nyelvét, és egy nagy tudású egyetemi tanár is. De hol van egymástól a két nyelvtudás szintje! De a nyelvtudás nemcsak szintjében, hanem felhasználásában is változatos lehet. Sokan vannak, éppen a tudósok és felsıoktatási szakemberek között, akik esetleg több nyelven is minden nehézség nélkül olvassák a szakirodalmat (esetleg cikkeket is írnak idegen nyelven), ha beszédre kerül a sor, a legnagyobb zavarban vannak. BABITS MIHÁLYról, aki a Divina Commediát olyan csodálatosan fordította magyarra, szól a legenda, Olaszországban valamilyen kitüntetést akartak átadni neki mőfordítói tevékenységéért, amit illett volna megköszönni. Olaszul beszélni? De hát azt nem tudok Ennek a fordítottjára példa a keleti országok (Törökország, Egyiptom) helyi idegenvezetıi (dragománjai), akik hosszasan és ékes angolsággal mesélik el a helyi mőemlékekkel kapcsolatos tudnivalókat (a kérdésekre is tudnak válaszolni), ám ha másra terelıdik a szó, kiderül, hogy a tudás eddig terjedt (írásról, olvasásról még kevésbé lehet szó). Nem hiszem tehát, hogy az anyanyelvi kompetencián kívül (ami maga is különbözı szintő nyelvtudást takarhat és takar is) az idegen nyelv ismeretének abszolút és egyetemlegesen érvényes szintjeit meg lehetne állapítani. Ez akkor is így van, ha gyakorlati okokból mégis megállapítunk ilyen szinteket, és ezeket a közvélemény el is fogadja. A nyelvtudást le lehet ugyanis bontani összetevıire, szóbeli és írásbeli készségekre, aktív és passzív készségekre, ezeken belül szinteket lehet megállapítani, de ezek mérése azért nagyrészt szubjektív ítéleteken alapul, és ez a méréseket végzıket nagyfokú szerénységre kell, hogy intse. De a nyelvtanulónak is szerénynek kell maradnia, és tudnia kell, hogy az idegen nyelvet sosem fogja tudni tökéletesen megtanulni, tudása az anyanyelvi kompetencia felé csak aszimptotikusan közelíthet, de azt sosem fogja tudni elérni. Nekünk, felnıtteknek különösen, ha szellemi pályán mozgunk nehéz elfoganunk azt, hogy hibásan és tökéletlenül kell gondolatainkat kifejeznünk idegen nyelven, és ez állandó frusztrációt okoz, ami miatt gátlásaink növekednek, és ez még tovább rontja idegen nyelvi teljesítményünket. Így egy circulus vitiosus alakul ki, amit súlyosbíthat az is, hogy látjuk, hogy mások mégis folyékonyan és jól beszélnek idegen nyelveken, és azt hisszük, hogy csak mi egyedül vagyunk képtelenek idegen nyelveket megtanulni. Tudomásul kell vennünk, hogy egy bizonyos szinttel meg kell elégednünk, és bátran neki kell látnunk annak, hogy amint tudjuk, kezdjünk az idegen nyelven kommunikálni, mert csak az aktív gyakorlat segítségével tudunk elıbbre jutni. De hát nem létezik olyan ember, aki képtelen idegen nyelvet megtanulni? Hiszen olyan sokan vannak, akiknek ez mégsem sikerül. Nincs-e szükség a nyelvtanuláshoz tehetségre, éppúgy, mint ahhoz, hogy valaki zongorázni, vagy hegedülni megtanuljon? Még a 60-as években folyt vita a Népszabadság hasábjain arról, hogy van-e nyelvtehetség. HEGEDŐS JÓZSEF tudós nyelvtanár kollégánk azon az állásponton volt, hogy nyelvtehetség nincs, idegen nyelvet mindenki meg tud tanulni. LOMB KATÓ, a vitathatatlan nyelvtehetség is azt mondja, hogy nem szereti ezt a szót. Álláspontjuk bátorító, és igazolható is azzal, hogy legalább egy nyelven (az anyanyelvén) mindenki meg tud tanulni anyanyelvi szinten (ha eltekintünk 374
RADVÁNYI T.: NYELVTANULÁS: MÍTOSZOK ÉS TÉVESZMÉK néhány patologikus esettıl). Ez tehát jó hír. Félve teszem hozzá, hogy ebbıl közvetlenül nem következik, hogy nyelvtehetség nincs. Hogyan tudna 5-6 nyelvet megtanulni valaki, ha nem volna különös affinitása hozzá? Ha van kézügyesség, miért ne lehetne külön hajlam ahhoz, hogy valaki nyelveket tanuljon meg? De azt mégis vallom, hogy külön tehetség nélkül mindenki meg tud tanulni idegen nyelveket, éppúgy, ahogy mindenki meg tud tanulni úszni és biciklizni is, bár nem lesz belıle feltétlenül bajnok. Tehát akkor minden a módszeren múlik? Mi nyelvtanárok szeretünk igenlıen válaszolni erre, hiszen feltehetıen joggal úgy érezzük, hogy munkánk sikerének titka a jó módszer. Kétségtelen, hogy a nyelvtanítás módszertana sokat fejlıdött, akár az én életemben is. A középiskolai némettanulásom például azzal kezdıdött, hogy a tanár bácsi a német gót kézírásra tanított minket akkor, mikor már a gót betős nyomtatott betők ismerete is feleslegessé kezdett válni. Késıbb SCHILLER Harangöntés címő versét tanultuk meg könyv nélkül. Beszélgetésrıl nemigen volt szó, a tanár talán nem is találta ezt fontosnak. A beszédközpontúság azonban hamarosan elfoglalta ma is központi helyét a nyelvtanításban, de ez nem jelentette azt, hogy a cél elérésének legrövidebb és leghatékonyabb módszerét azonosnak tekintettük. A nyelvtani-fordító módszer után forradalminak tőnt a direkt (BERLITZ) módszer, majd az audio-linguális módszer terjedt el, hozzánk Amerikából jött néhány évtizedes késéssel. Átéltük a GUBERINA-féle strukturoglobális módszer, a LOZANOV-féle szuggesztopédia, az alvatanulás ötleteit. Ezekbıl nem mindegyik került be az iskolai nyelvtanításba (kivéve az alvatanulást, amit az unalmas nyelvórákon őznek a tanulók). Most a kommunikatív módszer napjait éljük. Nincs idı az egyes módszerek részletes vizsgálatára. Egy részük divatját múlta, más részük egyes elemei beépültek nyelvtanításunk gyakorlatába. Bizonyos azonban, hogy az egyes módszereket is sok mítosz és tévhit övezi. Felkészülhetünk arra is, hogy a jövıben is sok radikálisan új módszerrel találkozhatunk majd, hiszen amíg lesz elégedetlen és frusztrált nyelvtanuló, mindig lesz vevı új módszerekre, éppúgy, mint ahogy az új hajnövesztı szereket is el lehet adni, amíg vannak emberek, akik kopaszodni kezdenek. A magam részérıl egyik módszert sem találom kizárólagosan jónak. Az említett nyelvzseni, MEZZOFANTI bíboros állítólag úgy tanult meg oly sok nyelvet, hogy a bolognai kórházban a sebesült idegen katonákkal együtt imádkozott, és a Miatyánkból és az Üdvözlégybıl következtette ki az idegen katona egész nyelvrendszerét. Ha ezt a módszert nem is tartom egyértelmően célravezetınek, azt vallom, hogy majdnem minden módszerben van felhasználható elem. Különben is, a legfontosabbnak a nyelvtanuló motivációját tartom, és ebbıl az következik, hogy az egyéni módszerek igen változatosak lehetnek úgyszólván ahány nyelvtanuló, annyi módszer. Más szóval, Rómába sok úton el lehet jutni. 375