A NEM ÁLLAMI SZEREPLŐK ELLENI ÖNVÉDELEM A NEMZETKÖZI JOGBAN

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI DOKTORI ISKOLA Kajtár Gábor A NEM ÁLLAMI SZEREPLŐK ELLENI ÖNVÉDELEM A NEMZETKÖZI JOGBAN Doktori (PhD) értekezés Tézisek Témavezető: Dr. Valki László D.Sc., professor emeritus Budapest 2014

TARTALOMJEGYZÉK I. A kitűzött kutatási feladat rövid összefoglalása II. A kutatás során alkalmazott tudományos módszerek és elvégzett elemzések III. A tudományos eredmények összefoglalása és azok hasznosítási lehetőségei IV. A doktori értekezés témakörében készült publikációk jegyzéke 1

I. A kitűzött kutatási feladat rövid összefoglalása A hidegháború után, a 90-es évek elején a nemzetközi kapcsolatokban jelentős változások következtek be, amelyet a globalizáció felgyorsulása tovább erősített. Az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom a Földön, és a nemzetközi hatalmi és gazdasági viszonyok radikálisan átrendeződtek. Gazdasági és társadalmi feszültségek, valamint ideológiai okok miatt fegyveres csoportok jöttek létre, amelynek következtében megnőtt a nem államközi erőszakformák jelentősége. Ennek következtében egyre több alacsony intenzitású konfliktus tört ki. A globalizációval egyre intenzívebbé vált a személyek és a nem csak békés célokra használható áruk nemzetközi áramlása, felgyorsult a tömegpusztító fegyverek terjedése, az információs technológia az élet minden területére behatolt. Ezek révén a nemzetközi terrorizmus eddig nem ismert kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. Az aszimmetrikus hadviselés során az államok ellenfeleként egyre több nem állami szereplő jelent meg, amelyek más államok területéről szervezik és hajtják végre támadásaikat. Megváltoztak a nem állami szereplők klasszikus célkitűzései is: nemcsak kisebb, lokalizált merényletekkel kívánják elérni politikai céljaikat, hanem egy-egy ország, kultúra, világnézet elpusztítását is célul tűzik ki. Ezzel együtt az általuk okozott kár mértéke és minősége is jelentősen megváltozott. A nemzetközi jog majd minden területén (jus contra bellum, nemzetközi humanitárius jog, emberi jogok, nemzetközi jogalanyiság, nemzetközi normaalkotás stb.) a nem állami szereplők szerepének növekedésének lehettünk tanúi. Az Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrortámadás minden előzménye ellenére sokként érte nemcsak az amerikai társadalmat, hanem az egész világot is. A világ egyetlen szuperhatalmát, amelynek katonai ereje az őt követő kilenc katonai hatalom együttes erejét is meghaladja, megtámadta egy pár főből álló, gyakorlatilag fegyvertelen csoport. Rövid időn belül azonban világossá vált, hogy 9/11 után a világ és a nemzetközi jogrend egyszerre két veszéllyel néz szembe. Az egyik a nem állami szereplők által jelentett fenyegetés további erősödése, amely ugyan nem a hidegháború végével jelent meg, de amelyet az internetes technológia és a globalizáció hatása egyre inkább felerősített. Már 2001. 2

szeptember 12-én, a támadások másnapján megjelent egy ennél is nagyobb veszély, elérkezett ugyanis az 1945 utáni nemzetközi jogrend működésének legnagyobb vizsgája. Ahogy az ember valódi természete is a kihívás pillanatában ismerszik meg, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a demokrácia, a jogállamság és az emberi jogok legnagyobb propagálója is válaszút elé került. Minden korábbi helyzetnél intenzívebben merült fel a kérdés: lehet-e jogsértő, az emberi jogokat súlyosan korlátozó módon biztonságos világot teremteni? Többen azonnal figyelmeztettek arra, hogy semmi sem károsabb a stabilitásra és a nemzetközi viszonyok alakulására, mint egy olyan Egyesült Államok, amely a normakövetés és a normaszegés között ingadozik. Vagyis semmi nem lehet károsabb annál, mint amikor Washington akkor tartja be a nemzetközi jogot és használja a nemzetközi szervezeteket, amikor az neki kedvez, de amikor érdekei másként kívánják, szándékosan megbénítja működésüket. Jelen kutatás célja kettős. Egyrészt annak vizsgálata, hogy milyen mértékben hatott a 9/11-es terrortámadás és az azt követő terrorizmus elleni háború, valamint a Bush-doktrína a hatályos nemzetközi jogra, különösen annak jus contra bellum normáira. Képes volt-e a nemzetközi jog e két óriási kihívásra megfelelően reagálni? Lehetett-e a 9/11 előtti jus contra bellum normákat 2001 szeptemberében alkalmazni, jelentősen módosult-e ezt követően a tartalmuk és szerkezetük? Milyen mértékben alakult át az önvédelem joga, és megengedi-e a nem állami szereplőkkel szembeni közvetlen, fegyveres erő alkalmazásával járó védekezés lehetőségét a megtámadott állam határain túl is? Milyen mértékű kapcsolatra van szükség állam és nem állami szereplő között ha még szükséges egyáltalán a kapcsolat fennállta ahhoz, hogy egy másik államnak legyen betudható egy fegyveres támadás? Bár az állami gyakorlat és a Nemzetközi Bíróság döntései világos képet mutatnak, az e tárgyban megjelent szakirodalom áttekintéséből kitűnik, hogy jelentős, sőt kibékíthetetlen különbség, ellentét feszül a nemzetközi jogászok véleménye között a tekintetben, hogy milyen választ adnak az első kérdéskörre. A különbség a vélemények között nem mennyiségi, hanem minőségi jellegű. A nemzetközi jogászok egyik csoportja csupán kisebb változások bekövetkezését mutatja ki, míg a másik radikális változásokról, sőt az egész ENSZ-rendszer működésképtelenségéről, bukásáról és ennek következtében helyettesítésének szükségességéről értekezik. Ezért a kutatás másik célja annak feltárása, hogy melyek lehetnek az eltérések okai, és hogy azok igazolhatók-e a nemzetközi jog keretei között. Az értekezés a jus ad bellum/jus contra bellum 3

szakirodalmának áttanulmányozása után három olyan okot határoz meg, amelyek a nemzetközi jogászok egymástól radikálisan eltérő véleményeit magyarázzák. Ezek módszertani, dogmatikai és ideológiai természetűek. A disszertáció a nem állami szereplők elleni önvédelem mai dilemmáit vizsgálja, az önvédelem egyéb aspektusaira csak annyiban tér ki, amennyiben az a téma szempontjából releváns. Mivel azonban a terrorizmus elleni háború átfogó stratégiája az önvédelmi jog minden dimenzióját érintette, a kutatás ezekre (a támadás helyszíne, súlya, időpontja, megelőzés) szükségszerűen tekintettel volt. A kutatás figyelmet fordít a terrorizmus elleni önvédelemre, de nem szorítkozik csupán erre a kérdésre. Ennek oka kettős. Egyrészt a terrorizmus pozitív jogi definiálása és így elhatárolása jelentős nehézségekbe ütközik. Másrészt és legfőképp nincs is szükség a terrorizmus definiálására, mert a fegyveres támadás és az önvédelem gyakorlása szempontjából nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy az adott nem állami szereplő terrorista, nemzeti felszabadító vagy egyéb, irreguláris, felkelő vagy más csoport tagja volt. A releváns distinkció nem a terrorista vagy a nem terrorista, hanem az állami, illetve a nem állami szereplők között húzódik, e csoportok differentia specificája a nem állami jellegük. Az értekezés az elkövetett cselekmény céljával és jellegével nem a nem állami szereplő definíciója keretében foglalkozik. Ennek oka az, hogy az önvédelmi jog gyakorlásához fegyveres támadás szükséges, ennek paraméterei (mennyiségi és minőségi aspektusai) pedig elegendőek annak eldöntéséhez, hogy történt-e az ENSZ-alapokmány 51. cikke hatálya alá tartozó cselekmény. Ennek hiányában sem közömbös a nem állami szereplők motivációja, de ez nem a jus contra bellum kérdése, hanem legfeljebb a (nemzetközi) büntetőjogé. A fő kérdés az, hogy egy állam milyen helyzetekben, esetekben alkalmazhat fegyveres erőt területén kívül, ha a támadás vagy a veszély nem egy másik állam de jure szerveitől származik. A nem állami szereplő kifejezés meghatározása módszertani szempontból mindazonáltal elkerülhetetlen. 4

II. A kutatás során alkalmazott tudományos módszerek és elvégzett elemzések A disszertáció jogtudományi, szociológiai és politikatudományi módszereket egyaránt felhasznál. A téma átfogó feldolgozása ugyanis egyszerre teszi szükségessé a belső, szigorú értelemben vett nemzetközi jogi vizsgálódást és az arra való külső rátekintést, az önvédelem jogának és tágabban a jus contra bellum rendszerének (ön)reflektív vizsgálatát. Jogtudományi szempontból az értekezés jogpozitivista szemléletű. A Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikke és a jogtudomány által elismert nemzetközi jogforrásokból indul ki, tehát a nemzetközi egyezményekből, a nemzetközi szokásjogból, az általános jogelvekből, az államok egyoldalú jognyilatkozataiból és a nemzetközi szervezetek kötelező (és szokásjogformáló) határozataiból. Módszertanilag a dolgozat követendőnek tartja a szerződések értelmezése tekintetében a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 31-32. cikkében foglaltakat. Következésképp vallja, hogy a jóhiszemű, kontextualista szövegértelmezés normatív szabály, a nyelvtani és teleologikus, valamint a történeti értelmezési módokkal egyetemben. Elutasít azonban minden olyan értelmezési módot, amely a jogtudományban nem elfogadott. A szerző a Nemzetközi Bíróság statútuma 38. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján azt az álláspontot képviseli, hogy a nemzetközi szokásjog nem más, mint a jog gyanánt elismert általános állami gyakorlat (ez magától értetődőnek tűnik ugyan, de az értekezés hosszan sorolja az ettől eltérő álláspontokat). Ebből következik, hogy ha egy állam magatartása (vagy akár gyakorlata) nem jogbéli meggyőződése szerint alakul, az releváns opinio juris hiányában szokásjogilag nem vehető figyelembe. Ha tehát egy állam adott esetben fegyveres támadásra hivatkozva él vélt önvédelmi jogával, az nem értelmezhető a megelőző önvédelem támogatásaként. Hasonlóképpen, ha egy állam konzekvensen represszáliaként indokolja magatartását, az kívül esik az önvédelem körén. Ha pedig egy állam egy másik államnak tudja be a fegyveres támadást, akkor akárhány szerző is értelmezi azt a nem állami szereplők elleni önvédelemként, az nem tud annak hivatkozási alapjául szolgálni. A disszertáció a szokásjogi normákon túl a nemzetközi szokásjog keletkezését, változását szabályozó másodlagos normák módosulását is lehetségesnek tartja, de azokat is kizárólag az e normák által már lefektetett 5

keretek és szabályok szerint. Vonatkozik ez természetesen a jus cogens módosulásának folyamatára is. A legkiválóbb publicisták tanítására és a bírói döntésekre a disszertáció a nemzetközi jog megállapításának segédeszközeként tekint. Ebben kiemelkedő szerepet tulajdonít a Nemzetközi Bíróság ítéleteinek és tanácsadó véleményeinek, valamint azoknak a szerzőknek, akik a nemzetközi jog területén tudományos szempontból kiemelkedő eredményt értek el. Ennek megfelelően a Nemzetközi Bíróság különvéleményeit csupán jogtudósi segédeszközként veszi figyelembe, és kritikusan szemléli azt az érvelést, amely főként különvéleményekre alapozva igyekszik véleményét alátámasztani. Ugyancsak kritikus azzal a gyakorlattal szemben, ahol (jog)forrásként egy-egy szerző jelenik meg hivatkozásként, és nem az általuk kifejtett nézetek tartalmi, jogforrás alapú (vissza)igazolása. Mivel a disszertáció nagy hangsúlyt helyez a témában megjelent szakirodalom kritikus elemzésére, és kísérletet tesz annak összegzésére, a magyar mellett jelentős mennyiségű angol, német és holland nyelvű szakirodalmat dolgoz fel. A francia álláspont megismerésére a témában megjelent angol és magyar nyelvű szakirodalom alapján került sor. A szakirodalmon túl szemléleti és módszertani szempontból kiemelkedően értékes megjegyzésekkel, szempontokkal és tanácsokkal járult hozzá az értekezéshez témavezetőm, Valki László és az ELTE Nemzetközi Jogi Tanszékének többi munkatársa, továbbá James Crawford, Christine Gray, Roger O Keefe és Guglielmo Verdirame, akik a Cambridge-i egyetemen és a Lauterpacht Intézetben folytatott tanulmányaim alatt alapvetően határozták meg a nemzetközi jogról alkotott felfogásomat. A disszertáció két okból folyamodik jól elválasztható és megkülönböztethető módon szociológiai és politikatudományi módszerekhez. Egyrészt vizsgálja, hogy milyen és mekkora külső hatások érik a nemzetközi jogot, és ezeket igyekszik tudatosítani. Másrészt elemzi e külső hatások érvényesülését, különös tekintettel a nemzetközi jog relatív autonómiájára. Ennek során arra törekszik, hogy elválassza azokat a hatásokat, amelyek a jog szűrőmechanizmusán keresztül, a jog immanens logikáját nem sértve érik a nemzetközi jogot azoktól, amelyek ellenideológiaként hatva összeegyeztethetetlenek a nemzetközi jog belső logikájával, értékrendszerével és céljaival. 6

A szakirodalmi álláspontok radikális eltérését magyarázó módszertani és dogmatikai okok megkülönböztetése a weberi ideáltípus értelmében történik. Más szóval a csoportosítás és a típusalkotás eszköze és nem célja a vizsgálatnak. Ezeket a szerző nem végső megoldásként, hanem tágabb értelemben vett metodológiaként alkalmazza, célja a tisztázás, a fontosabb gócpontok azonosítása, kiemelése, vagyis a kutatás és a szemléltetés. Ahány szerző, annyi motiváció, értelmezés és sajnos sokszor ugyanannyi módszer is. Ezek teljes feltárása elméletileg és gyakorlatilag is lehetetlen. A kutatás célja bizonyos típusok feltárása, vagyis olyan magatartások szétválasztása, amelyek egymással mennyiségi relációban állnak, másoktól viszont minőségileg elkülönülnek. Ezért az ideáltípus nem az összes megfigyelt elv, jelenség átlagaként, hanem olyan gondolati sémaként értendő, amely egyetlen vagy néhány szempontot egyoldalúan felerősít. A tiszta (ideál)típus mint egyfajta osztályozási mód szükségszerűen eltávolodik a valóságtól, így az említett három ok a tiszta valóságban rendkívül ritkán fordul elő. Ez azt jelenti, hogy a radikális eltérések alapjául megnevezett három ok a maga tisztaságában valószínűleg sosem jelenik meg, az okok nem választhatók szét kristálytisztán. A gyakorlatban egy módszertani hiba gyakran magával vonhat egy, az eredményre nézve meghatározó dogmatikai tévedést is. Ezek (tudatosan vagy tudattalanul) esetről-esetre lehetnek ideológiai indíttatásúak is. Általánosságban elmondható, hogy a módszertannak (vagy annak hiányának) kulcsszerepe van, mert a kutatások azt mutatják, hogy legnagyobb mértékben ez határozza meg a nemzetközi jogi elemzések végeredményét. 7

III. A tudományos eredmények összefoglalása és azok hasznosításának lehetőségei 1. Általános megállapítások A nemzetközi jognak az erőszak alkalmazására vonatkozó, legtöbb kérdést és kételyt felvető területe a nem állami szereplők elleni önvédelmi jog problematikája (illetve ezzel szoros összefüggésben a jus contra bellum rendszerét ért kihívás) nem választható el a jogterület morális-filozófiai-teológiai, valamint nemzetközi politikai kontextusától. A disszertáció kiindulópontja Csányi Vilmos (humán)etológus megállapítása, amely szerint a háború mindig egy tervszerűen felépített kulturális rendszer. A konfliktusokhoz vezető alapvető problémák háborúkkal és azok nélkül is megoldhatók, mivel nagymértékben az adott kultúra ideái határozzák meg, hogy egy csoport milyen problémamegoldási módot választ. Vagyis Csányi szerint a háború igenlése vagy elutasítása ideák és szervezett hiedelmek függvénye, a modern korban a háborúk nem területi vagy anyagi szükségletek következményei. Társadalmunkban és a szélesebb értelemben vett nemzetközi közösségben szerencsére nemcsak a háború konstrukciója jelenik meg, hanem a háborút ellenzők ideakonstrukciói is. Csányi szerint az, hogy melyik konstrukció kerekedik felül, leginkább az ellentétes célú ideák követőkért folytatott versenyén múlik. Az ENSZ Alapokmánya, valamint annak kiemelkedően fontos 2. cikkének (4) bekezdése bevallottan egy szervezett hiedelemnek is a sarokköve. Annak a preambulumban szereplő hiedelemnek, amely szerint megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre. A disszertációban Heinrich Heinétól, Herman Hessétől és Márai Sándortól kölcsönzött idézetek mind ugyanazt a felfogást közvetítik: nincs eleve elrendelt történelmi út, sem szükségszerűen bekövetkező történelmi esemény, a háború tehát nem elkerülhetetlen történelmi tény. Van viszont gondolat, eszme, illetve ideológia, amelynek meghatározó volta már bizonyítható: a gondolat tetté akar válni. Az UNESCO statútumának preambuluma kifejezetten állást is foglal az egyik hiedelem mellett, és kulcsmondata egyben átvezetőként is szolgál az irodalomban és a filozófiában 8

megjelenő történelmi tapasztalat, valamint a nemzetközi jog között: Mivel a háborúk az emberek tudatában kezdődnek, ezért a béke védelmét is az emberek tudatában kell létrehozni. A nemzetközi jogász, az egyetemi oktató, a külpolitikai tanácsadó és a szakértő szintjén minden egyes esetben külön-külön kell mérlegelni, hogy a nemzetközi jog adta eszközökkel és keretek között melyik ideakonstrukciót támogatja és képviseli. A jus contra bellum normák értéktartalmát és az Alapokmány elv- és célrendszerét figyelembe véve kijelenthető, hogy a Bush-doktrína legfőbb tételei e normarendszer és egyben az ENSZ delegitimációját szolgálták, és a háború konstrukcióját erősítették. Ezzel szemben az olyan szokásjogilag is kimutatható változások (mint például a jogos önvédelemhez szükséges betudási szint enyhe tágulása) a nem állami szereplők elleni fellépés legális, hatékony és legitim rendszeréhez járulnak hozzá, továbbra is fenntartva az általános erőszaktilalom normáját. A nemzetközi jog nem ragadható ki korábbi keresztény-humanista, valamint jelenlegi univerzális, a nemzetközi békét és biztonságot fenntartani kívánó kontextusából. A nagy vallások és humanista eszmeáramlatok fő célkitűzései között megjelenik a béke üzenete és ezzel a háború elkerülésének imperatívusza. Így a nemzetközi jog mint diszciplína nem nevezhető elfogulatlannak, és persze a szerző sem az. Az ENSZ Alapokmányának az általános erőszaktilalomra vonatkozó normaanyaga az emberi civilizáció egyik csúcsteljesítménye. Hiányosságai és tökéletlenségei ellenére kétségtelen, hogy 1945-ben a nemzetközi közösségnek sikerült megállapodnia abban, hogy viszonyaikban két szűk kivételtől eltekintve nem alkalmaznak fegyveres erőszakot. Az Alapokmány szövegezői és elfogadói két világháborút és számos olyan esetet éltek meg, amelyben az államok visszaéltek hatalmi helyzetükkel, illetve a jog adta vélt vagy valós mozgástérrel. A szerző meggyőződése, hogy elődeink az általános erőszaktilalmat zsinórmértékül, követendő célul, legfontosabb történelmi tapasztalatuk hagyatékául szánták az utókornak, köztük pedig a nemzetközi jogászok későbbi nemzedékeinek. Ez tükröződik az Alapokmány preambulumának kezdőtételében is. Koskenniemi kifejezését parafrazeálva, a nemzetek szelíd civilizátorai valójában maguk a nemzetközi jogászok, és ebben diszciplínájuk csupán eszközül szolgál. 9

Legalább ennyire hangsúlyos a hatályos jus contra bellum nemzetközi politikai kontextusa is, amely tekintetében az elmúlt két évtizedben három jelentős változás is kibontakozott. Az első a hidegháború vége és az új, multipoláris világrend megjelenése, amely növelte az államok közötti együttműködés lehetőségét, ezzel a korábbiaknál nagyobb szerepet biztosítva a nemzetközi jognak is. A második a szeptember 11-i, méretében és minőségében minden addigit meghaladó nemzetközi terrortámadás, valamint az arra adott amerikai reakció, amelynek előjelei már a kilencvenes években is megfigyelhetők voltak. Amerikában ugyanis megjelent egy markáns irányzat, amely a formálódó új világrendet az Egyesült Államok unipoláris pillanatának tekintette. Ebben az egyedüli szuperhatalom végre beteljesítheti küldetését, ezzel ténylegesen bevégezve a történelmet. Mára, az Egyesült Államok afganisztáni és iraki kudarcai, valamint a Bush-adminisztráció bukása után világossá vált, hogy a neokonzervatívok által kialakított világpolitikai szerep valóban csak egy pillanatig tartott. Az Egyesült Államok ezt a kivételes pozíciót kapacitások híján elveszíteni látszik. Ezt a folyamatot felgyorsítja a harmadik kibontakozó változás. Kína nemzetközi súlyának feltartóztathatatlan növekedéséről van szó, amely néhány évtizeden belül gyökeresen meg fogja változtatni a nemzetközi politikai viszonyokat. A rule of law alapú nemzetközi jogrend működtetése ezért az Egyesült Államoknak már napjainkban is elemi érdeke. 2. Az önvédelem jogában lezajlott változások értékelése A jus ad bellum régóta tartó és kiemelt jelentőségének magyarázata az, hogy az ezzel kapcsolatos kérdések érintik legmélyebben, legintenzívebben az egyes államok szuverenitását, végső soron közvetlenül befolyásolva létüket is. A nemzetközi jog legfontosabb jus cogens normája, az általános erőszaktilalom elválaszthatatlan a jogon túli, isteni és erkölcsi tartalmától, társadalmi funkciójától. Természeténél fogva ezért ez a terület van kitéve a legtöbb teológiai, erkölcsi, politikai és ideológia behatásnak is. Mindez fokozottan igaz az önvédelem jogára, mivel az általános erőszaktilalom alóli két kivétel közül ez a jogintézmény az, amely nem szorosan vett része a kollektív biztonság rendszerének és így a közösség ellenőrzésének. Ezért az államok az önvédelmet használják fel a leggyakrabban arra, hogy legalizálják a fegyveres erővel járó intézkedéseiket, vagy legalábbis megpróbálják azokat legitimálni. Időről időre megkísérlik az önvédelmi jog szűk kereteinek kitágítását, sőt szélsőséges esetekben mint a terrorizmus elleni háború is mutatja akár normatív keretének teljes figyelmen kívül hagyását is. 10

Az eseményeket és különösen a jus contra bellumra gyakorolt hatást értékelő nemzetközi jogászok a 2001. szeptember 11-i támadások után még a korábbinál is látványosabban oszlottak két csoportra. Az egyik csoport szerint a nemzetközi jog erőszaktilalommal foglalkozó része radikális változáson ment keresztül a terrortámadások következtében, a jog rövid időn belül jelentős módosulással reagált az eseményekre, és képes volt a megtámadott államok igényeinek megfelelően alkalmazkodni az új kihívásokhoz. A hadszíntér az államközi konfliktusokról áttevődött a terrorizmus elleni harcra, amelynek legfontosabb ismertetőjegye a hadviselés aszimmetrikus jellege. A támadók nem köthetők közvetlenül egyetlen államhoz sem, rejtőzködve készülnek a támadásaikra, nem különböztetik meg magukat a polgári lakosságtól (sőt azt pajzsként önmaguk védelmére használják), támadásaik indiszkriminatívak, előszeretettel tesznek szert tömegpusztító fegyverekre, és fellépésük motivációja ideológiai, fundamentalista jellegű. E csoport szerint a nem állami szereplők erőszakos fellépéseire azonnali, határozott, sokszor megelőző és mindent elsöprő katonai választ kell adni. Bár a cselekvésnek megvannak a kockázatai, a cselekvés elmulasztásának kockázata messze felülmúlja azokat. Az állami reakciók következtében a nemzetközi szokásjog átalakult és jelentősen módosította az ENSZ Alapokmányának szabályrendszerét is. Az Alapokmány általános erőszaktilalma egyesek szerint kiüresedett ( meghalt ), mások szerint pedig megmaradt ugyan, az önvédelem köre azonban oly mértékben kitágult, hogy az eredményét tekintve nem sokban különbözik az első megállapítástól. Néhány katonailag aktív állam magatartása és a nemzetközi közvélemény egyszeri, 2001-es szimpátiája azt igazolja, hogy a jus contra bellum szabályrendszere kiszakadt államközi kontextusából. Immár nem állami szereplők is elkövethetnek fegyveres támadást az 51. cikk értelmében, amelynek következtében velük szemben közvetlenül is gyakorolható önvédelem, függetlenül az általuk használt területi állam magatartásától. Ez az önvédelmi cselekmény pedig a területi államnak való betudás mértékétől, a támadás nagyságának vagy bekövetkezésének valószínűségétől függetlenül akár több mint egy évtizedig is folytatható. A másik csoport szerint a 9/11-es események nemzetközi jogra gyakorolt hatása jelentősen túlértékelt. A terrorizmussal együtt járó erőszakos fellépés alapvetően eszköztelenséggel, 11

tehetetlenséggel és az ebből eredő frusztráltsággal magyarázható. Ugyanakkor a terrortámadásokra adott erőszakos állami reakciók ebben a tekintetben nem térnek el az akciótól. Abból a téves, a történelem során számtalanszor cáfolt tévhitből táplálkoznak, hogy erőszakot erőszakkal meg lehet fékezni. Különösen olyan helyzetekben inadekvát az erőszakos reakció, amikor a terrortámadás oka szociális, gazdasági, kulturális és ideológiaiteológiai eredetű. Ezekben az esetekben az erőszakos fellépés csakis kontraproduktív, az erőszakspirált fokozó lehet. Mindezzel ráadásul a nemzetközi jogot sértve egyben aláássa a nemzetközi jogrendet, és jelentősen megterheli az államok egymáshoz való viszonyát is. A különböző eredményre jutó szerzők eleve jelentősen különböznek egymástól módszertanuk, az általuk használt dogmatika és a nemzetközi jog szerepéről és értéktartalmáról vallott nézeteik tekintetében. Ezek az eltérések pedig olyan mértékűek, hogy eleve determinálják a különböző következtetéseket, és sok esetben magát a konkrét eredményt is. Ezért ezek részletes elemzése nélkül a lényegi jogi kérdésekre és az azokra adott válaszok közötti radikális eltérésekre sem kapunk érdemi magyarázatot. 3. Megállapítások és eredmények a módszertani okokkal összefüggésben A jogtudományban gyakran lebecsülik a tudományos módszernek, a módszertan megalapozásának, valamint esetenkénti mellőzésének jelentőségét. Pedig a választott módszer maga az üzenet, és nem csupán annak üzenete, hogy miként határozzuk meg magunkat, hanem annak is, hogy milyen legyen a tudományunk, jelen esetben a nemzetközi jog. A nemzetközi jog számos iskolája különböző hangsúlyeltolódásokkal, különböző módszertan alapján értékeli az államok magatartását, normakövetését, normaszegését, illetve szokásjogi normaképzését. A módszerek és iskolák egymással tudományos értelemben egyenértékűek és csupán választás kérdése, hogy melyik mellett foglalunk állást. Szembetűnő azonban, hogy 9/11 óta felerősödtek és széles körben elterjedtek azok a módszertan nélkül vagy olyan, jogtudományi értelemben módszertannak nem nevezhető (tisztán hatalmi, politikai) szempontok alapján megfogalmazott vélemények, amelyek következtetései egyetlen elfogadott nemzetközi jogi iskola módszertana alapján sem igazolhatók. Miközben a tudományos módszerek sokszínűsége gazdagítja a nemzetközi jogtudományt, és a különböző irányzatok számára bőven ad mozgásteret a nemzetközi jog, megvannak az 12

objektív határai is. Nevezetesen az a határ, amely a jog normatív jellegéből következik. Alig néhány évvel a hidegháború után Rosalyn Higgins a nemzetközi jog természetét és funkcióját elemezve a grenadai, nicaraguai és panamai beavatkozás kapcsán jegyezte meg: attól még, hogy valaki a demokráciát előnyben részesíti a zsarnoksággal szemben, és elkötelezett híve a policy-science megközelítésnek, még nem szükségszerűen következik az, hogy ezeket a beavatkozásokat jogszerűnek is kell tartania. A policy-science megközelítés nem követeli meg senkitől, hogy a cél kívánatossága esetén minden lehetséges eszközt felhasználjon annak eléréséhez. A disszertáció szerint Anthony D Amato szokásjogellenes szokásjogelmélete, amely az eredményt eleve előre vetítve egyoldalúan a katonailag erős és aktív államok gyakorlatára alapozza a szokásjog keletkezését, vagy Michael J. Glennon realista nemzetközi kapcsolatok logikája nem tekinthető nemzetközi jogtudományi szempontból megalapozottnak. A Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikkére és annak szokásjogi, jogtudományi és esetjogi értelmezésére alapozva a disszertáció elutasítja Bin Cheng instant szokásjogra vonatkozó elméletét, amely 9/11 után a terrorizmus elleni háborút legalizálni törekvők érveiben köszön vissza, és amely kizárólag az opinio jurist veszi figyelembe. Ugyancsak bírálja Anthony D Amato elméletét, amely az opinio juris létét tagadva kizárólag a katonailag erős, aktív államok gyakorlatára összpontosít. Mindezek sajátos keverékének nevezi a disszertáció Michael Scharf koncepcióját is a grotiusi pillanatról, amelyben a szerző önkényesen kiragadott történelmi pillanatokra alapozva földcsuszamlásszerű változásokat legitimál a nemzetközi jogban. Mindhárom elmélet célja, illetve eredménye azonos: megfosztani a jogot a preskriptív (sollen), valamint magatartásformáló, rule of law alapú, stabilizáló és a status quót védő funkciójától. Az ENSZ Alapokmányának a szerződések jogáról szóló bécsi szerződésen alapuló értelmezése, valamint az államok 1945 utáni gyakorlatát figyelembe vevő elemzésekből az derül ki, hogy a hatályos jog nem engedi meg a megelőző önvédelmet. Nincs kellő állami gyakorlat a tisztán nem állami szereplők elleni önvédelem joga tekintetében, és az esetenként arra hivatkozó néhány állam gyakorlata is inkonzisztens. A jogintézmény módosítási lehetőségét ráadásul nehezíti, hogy a szakirodalom jelentős része gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az önvédelem joga esetében jus cogens normáról van szó. Ez következik a jus cogens fogalmából, megállapítási módjának gyakorlatából és a nemzetközi jog logikájából is. 13

A szükséghelyzet mint jogellenességet kizáró körülmény soha, semmilyen esetben nem igazolhatja az erőszak-alkalmazást. Az ennek ellenkezőjét állítók figyelmetlenségből vagy szándékosan nem veszik figyelembe, hogy a 2. cikk (4) bekezdésének jus cogens volta mára általánosan elfogadottá vált. Ahogyan azt sem, hogy az állami gyakorlat teljesen egyértelmű abban a tekintetben, hogy a szükséghelyzet alkalmazhatósági köre rendkívül szűk, és nem vonatkozik olyan esetekre, amelyben a normaszegés kivétele (jelen esetben az önvédelem joga) eleve része a főszabály-kivétel rendszerének. A módszertani inkonzisztenciák tükrében az is megállapítható, hogy a Caroline-incidens 1945 után az önvédelem joga szempontból teljesen irreleváns. Az ügyet napjainkban az önvédelmi jog Jolly Jokereként használják mind az önvédelmi jog szűkítésére, mind annak drasztikus tágítására, miközben egyikre sem alkalmas. Az incidensre egy olyan korban került sor, amelyben a szükséghelyzet, az önvédelem és az államok létfenntartási joga nem vált el egymástól, ráadásul az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság sem önvédelmi szituációként értelmezte azt. Jennings paradigmatorzító cikke önmagában is inkonzisztens, a későbbi szakirodalom pedig kritikátlanul fogadja el a brit jogtudós önellentmondó tanulmányának téves következtetéseit. Ami a Caroline-ügyben megfogalmazott azonnaliság, arányosság és szükségesség követelményeit illeti, megállapítható, hogy az azonnaliság a hatályos nemzetközi jogban nem igazolható, az utóbbi két kritérium pedig más formában és tartalommal, a Caroline-ügytől teljesen függetlenül szokásjogilag létezik. A Caroline azonban kiválóan alkalmas arra, hogy a Csányi-féle ideakonstrukciók versenyét illusztrálja. A Caroline-ügy ugyanis két módon értelmezhető. Az egyikben a nem állami szereplők elleni önvédelem a megelőzésnek és általában a parttalan erőszak-alkalmazásnak az eszközéül szolgálhat azzal a céllal, hogy egy múltbéli példát kontextusából kiragadva lerontsa az általános erőszaktilalom feltétlen alkalmazást igénylő parancsát. Egy alternatív értelmezésben a Caroline egészen mást szimbolizál, és így aktualitása valóban ma is kétségbevonhatatlan. Az ügynek ez az olvasata azt üzeni, hogy erőszakkal sem megtartani, sem befolyásolni nem tudunk olyan területeket, illetve népeket, amelyek függetlenedni akarnak, és külső befolyástól mentesen akarnak élni. Ha egy nagy és katonailag erős állam erre területétől távol mégis kísérletet tesz, úgy szükségszerűen az igazukat kereső állampolgárokkal és a velük szimpatizáló egyéb csoportokkal is szemben találja magát. Ha ebben az esetben a kérdéses állam továbbra is csak az erőszak eszközében hisz, azzal nemcsak a harcot, a területet és a régió feletti befolyását fogja elveszteni, hanem konfliktusba is kerül 14

az emberi jogokkal és egy másik, a konfliktusban ugyancsak érintett állammal is. Ezzel destabilizálja az egész térséget, valamint jelentősen rontja saját nemzetközi megítélését, a soft power alkalmazásának lehetőségeit és geostratégiai pozícióit. Végül a disszertáció elutasítja azt a logikát, amely a Nicaragua-ügy kapcsán (is) abból indul ki, hogy a Nemzetközi Bíróság erodálta és delegitimálta a nemzetközi jogot, amikor a mindenki számára teljesen egyértelműen normaszegő Egyesült Államokat több pontban (köztük jus cogens norma megsértésében) is elmarasztalta. Éppen ellenkezőleg, a normaszegő és a bírósági eljáráson meg nem jelenő fél erodálja a nemzetközi jogot, és azok a nemzetközi jogászok delegitimálják azt, akik azzal érvelnek, hogy az erősebb államokra nemzetközi hatalmi okok miatt nem ugyanúgy vonatkoznak a nemzetközi jog szabályai, mint más államokra. 4. Megállapítások és eredmények a dogmatikai okokkal összefüggésben A nem állami szereplők elleni önvédelmi jog területén kialakult ellentmondásos következtetések okának másik nagy csoportja dogmatikai természetű és a betudás nemzetközi jogi koncepciójához kapcsolódik. A nemzetközi jog elsődleges alanyai, az államok nem tudnak cselekedni, és joghatályos nyilatkozatokat sem tudnak tenni képviselőik, ügynökeik nélkül. Tekintettel arra, hogy ez a megállapítás a nemzetközi jog minden területére igaz, valamint hogy a nemzetközi jog befolyásának növekedésével egyre összetettebbé és specializáltabbá válik, az elmúlt évtizedekben a betudás koncepciója is fragmentálódott. Ahány jogterület, jogintézmény, annyi betudási koncepció vagy mérce érvényesül, ráadásul nem csupán az elsődleges és a másodlagos normák tekintetében. Így bár minden esetben nyelvileg egységesen betudásról (attribution) esik szó, ezek jogintézményenként mást és mást jelenthetnek, eltérő mércék alkalmazandók. Ennek következtében a betudás egyes mércéi nem csereszabatosak, azok nem helyettesíthetők be egymással és trendszerűen sem állíthatók sorba, mert más-más helyzetre, tényállásra vonatkoznak, emellett időben nem szukcesszív módon, hanem párhuzamosan alakultak ki. A jus ad bellum, a jus contra bellum, az emberi jogok stb. területén sokféle oka lehet annak, hogy betudási mércék tévesen kerülnek megállapításra. Több esetben igazolható, hogy egyegy téves betudási mérce megállapításának vagy nem a megfelelő jogintézményre való 15

alkalmazásának módszertani okai vannak. Ilyen esetekben az alkalmazott módszertan meghatározása nélkül vagy attól de facto eltérve történik az alkalmazandó norma meghatározása. Más esetekben és erre ritkán ugyan, de van bizonyíték szándékosan kerül megállapításra egy szokásjogilag igazolhatatlan mérce. Ilyenkor a jogalkotást, a bírói aktivizmust elsősorban jogon túli, ideológiai (neokonzervatív, büntetőpolitikai/humanista) szempontok vezérlik. A disszertáció megállapításai szerint a jus ad bellum egyik legismertebb monográfiájának szerzője és szaktekintélye, Yoram Dinstein számos kollegájával együtt három, egymáshoz kapcsolódó tévedésre építi radikálisan kiterjesztő eredményű betudás-érvelését. Ezek következményei jelentősek, már-már beláthatatlanok az önvédelmi jog kitágítása terén. Egyrészt Dinsteinék azt állítják, hogy a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua-ügyben az erőszak alkalmazásának jogszerűsége kérdésében az Egyesült Államok és a kontrák viszonyának vizsgálatakor a hatékony ellenőrzés, valamint a teljes függőség mércéjét alkalmazta. Másrészt egyetértenek a Jugoszláviai Törvényszéknek a Tadić-ügyben hozott, a jelentősen megengedőbb átfogó ellenőrzés mércével kapcsolatos döntésével. Harmadrészt pedig teljesen megszüntetik a betudhatóság különböző formái közötti különbséget. Ezúton bizonyítottnak látják a betudhatóság körének tágulását, és ezzel az államok és a nem állami szereplők az önvédelem szempontjából releváns kapcsolatának lazulását. A betudás tágulásának képzeletbeli skálája ezzel a hatékony ellenőrzéstől az átfogó ellenőrzésen át vezet a Nemzetközi Jogi Bizottság államfelelősség-tervezetének számos tényállásáig, majd tovább a menedéket ad ( harbor, safe haven ) és egyéb, a Bushdoktrína által kellően tágan és bizonytalanul megfogalmazott, tisztán politikai fogalmakig. E logika alapján a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után a korábban általánosan elfogadottnak tartott Nicaragua-mércét sokan kétségbe vonták. A küldés szigorú szintjéhez képest lazább kapcsolódási formák jelentek meg, mint pl. a tervezés, az engedélyezés, a segítség vagy a támogatás nyújtása, illetve a menedéknyújtás. Még szélsőségesebb vélemények szerint a megelőzés elmaradása, a nemzetközi közösséggel való együttműködés hiánya, valamint egyes BT-határozatok és ENSZ-közgyűlési határozatok megsértése, sőt magának az államterületnek a puszta (támogatás vagy akár megtűrés nélküli) használata önmagában betudhatóvá teszi a nem reguláris csoportok magatartását a jogsértő államnak, ami így önvédelmi aktusra ad felhatalmazást. 16

A disszertáció rámutat arra, hogy a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua-ügyben nem a hatékony ellenőrzés mércéjét alkalmazta az önvédelmi kérdés elemzésekor. A hatékony ellenőrzést államfelelősségi kontextusban használta a testület 1987-ben és később is. Így téves az ítélet olyan olvasata és értelmezése, hogy az önvédelmi aktus betudhatóságához szükséges mérce a hatékony ellenőrzés kritériuma lenne. Dinstein és követői az önvédelem jogának értelmezésekor összekeverik a betudhatóság különböző formáit, a küldés fogalmát pedig a hatékony ellenőrzéssel. Nem tesznek különbséget a hatékony ellenőrzés, valamint a teljes függőségi mérce között sem, pedig a kettő messze nem ugyanaz. Továbbá kritikátlanul átveszik a Jugoszláviai Törvényszék általános ellenőrzés mércéjét, ami azon túl, hogy a bíróság hatáskörét átlépő aktivizmusból ered, még hibás is. A szerzők ennek következtében tévedések sorozatán át jutnak el olyan hibás következtetésre, amely contra legem és alapjaiban veszélyezteti az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése és az 51. cikk egységes rendszerét. A Jugoszláviai Törvényszék a betudás elvét tévesen egy egységes, homogén eszköznek feltételezve csereszabatosan kezdte el azt alkalmazni különböző jogintézményekre. Ráadásul az egységesnek feltételezett betudási mércét jogpolitikai és büntetéspolitikai motivációk alapján szokásjogellenesen radikálisan kitágította. Dogmatikai síkon ennek eredménye a fogalmak és jogintézmények összekeveredése, gyakorlati szempontból pedig egyrészt annak kijelentése, hogy egy egyértelmű tendencia bontakozik ki a betudás tágulása körül, másrészt a már jelentősen kitágított betudási mérce behelyettesítése egy olyan jogintézmény betudási szabályai közé, ahol az jelentős zavart és torzulást, végső soron pedig az adott jogintézmény teljes kiüresedését, ellehetetlenülést eredményezheti. Ha megfelelően értelmezzük és alkalmazzuk a különböző jogintézmények betudási mércéit, világosan látszik, hogy a betudás terén nincs olyan mértékű tágulási tendencia, amely a nem állami szereplőkkel szembeni önvédelem lehetőségét drasztikusan kitágítaná. 5. Megállapítások és eredmények az ideológia okokkal összefüggésben A jogon túli motivációk feltárása és azok becsatornázása a jog világába különösen fontos vizsgálati szempont. Elengedhetetlen a jelenség tudatosítása és annak veszélyeire való figyelmeztetés. A nemzetközi jog sajátos természete és speciális helyzete kiemelt figyelmet 17

érdemel. Számos humanizáló értéke mellett a nemzetközi jog normativitása önmagában is érték, amely túlzottan rugalmas/tágító értelmezés esetén elveszti normativitását. A vizsgálandó normák túlzottan szigorú és rugalmatlan értelmezése esetén pedig összeütközésbe kerülhet a realitásokkal, és jelentősen veszthet erejéből. Éppen ezért a nemzetközi jog hatékony működésének a feltétele egy olyan kényes egyensúly fenntartására, amely azon túl, hogy érvényesíti az ENSZ Alapokmányának szellemiségét, képes egyszerre a fegyveres erőszak alkalmazásának körét a minimumra szorítani úgy, hogy eközben kellő mozgásteret biztosít az államok számára alapvető érdekeik megvédésre. A 9/11-es támadások után fokozottan lehettünk tanú a jogon túli szempontok közvetlen, a jog átalakító-becsatornázó-közvetítő mechanizmusának megkerülésével történő bejutásának a nemzetközi jogba. Mivel a nemzetközi jog is társadalmi igényeket szolgál, így elszigetelődése a nemzetközi társadalmi viszonyoktól nemcsak, hogy nem kívánatos, hanem lehetetlen is. A jog relatív autonómiája azonban a jog önálló alrendszer-jellegére is utal, arra nevezetesen, hogy a társadalmi-politikai-gazdasági igényeket a jog nyelvén kell artikulálni ahhoz, hogy azok joggá válhassanak. Erre a nemzetközi jog forrásai lehetőséget adnak. A nemzetközi egyezmények (és az egyoldalú jognyilatkozatok) az államok közvetlen akarata, a nemzetközi szokásjog az államok jog gyanánt felfogott gyakorlata alapján, az általános jogelvek az egyes államok jogi kultúrájának közös nevezőjeként, míg a nemzetközi szervezetek kötelező határozatai az előzetesen hozzájáruló megállapodásuk alapján jogforrási szűrőmechanizmusként teszi lehetővé a jogon túli szempontok jogi nyelven történő kifejezését. Ezzel egyidejűleg pedig a nemzetközi jog fő funkciója, a status quo fenntartása mellett biztosított a változás lehetősége is. A neokon külpolitikai ideológia, illetve annak kormányzati és jogtudományi oldalról történő megjelenése a nemzetközi jogban nem állja ki a wéberi ideáltípus próbáját. Ebben az esetben a neokonzervativizmus nem gondolati képként, általános típusként szerepel, hanem mint a legerősebb és legbefolyásosabb ideológia, amely a legnagyobb hatást gyakorolta az elmúlt bő évtized külpolitikájára és egyben a nemzetközi jogra is. Ennek szerves részét képezik a neokonzervatívok külpolitikai céljai és a nemzetközi jog marginalizálására, illetve teljes megszüntetésére irányuló szándékuk. A neokon ideológia nagyon markánsan jelent meg a külpolitikában és a nemzetközi jogban, ennek következményei a nemzetközi jogra nézve pedig beláthatatlanok. 18

A neokonzervatív politika meghatározó személyiségeinek Irakkal és a nemzetközi joggal kapcsolatos megnyilvánulásai világossá teszik, hogy a Bush-doktrína egy, a nemzetközi joggal szembenálló ellenideológia, amely győzelme esetén nem módosítja a nemzetközi jog egyes normáit, hanem normatív tartalmának megszüntetéséhez vezet. Napjainkban nemcsak külpolitikával foglalkozó politikusok, hanem nemzetközi jogászok között is egyre terjedőben van az a nézet, amely szerint a nemzetközi jogba és a nemzetközi szervezetekbe vetett hit helyett a hatalmi realitásokhoz kellene visszatérni. Így érthetővé válik, miért gondolják úgy, hogy nem a normaszegő állam veszélyezteti a nemzetközi jogrendet, hanem az a bírói fórum, amely a normaszegést megállapítja. Sokak szerint elfogadható, hogy a demokráciát, az emberi jogokat és a rule of law eszméjét jogellenes módon kell védeni és fenntartani. Természetesnek veszik, hogy amíg az egyik esetben egy állam a nemzetközi jogra hivatkozva kényszeríti ki egy másik állam normakövetését, addig saját érdekében figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jogot. A döntéshozók mérlegelhetik, hogy megéri-e normát szegni saját államuk jogállamisága, külpolitikai megítélése vagy a nemzetközi kapcsolatok hosszú távú stabilitása szempontjából. A nemzetközi jogász azonban minimum szerepzavarban van és tudományát tekintve eltévedt, amikor tisztán jogon túli szempontok propagálójaként lép fel, és a realpolitik eszméjét vagy a neokon ideológiát hirdeti átlátszó jogtudományos köntösben. Tudományos módszertan nélkül nincs tudomány, csupán betű és szó, sok-sok tudományosan értékelhetetlen írás, amelyek veszélye azonban messze nem lebecsülendő, mert ahogy Heine mondta a gondolat tetté, a szó hússá válik, és szerényebb hatás esetében is a jogellenes erőszak alkalmazásának legitimációjaként szolgál. 6. Következtetések Az államok kompromisszumaként létrejövő jogi normák sokszor szándékosan homályosak. Ilyenkor szükségszerűen túl kell lépni a nyelvtani értelmezés szintjén, és a normaanyag logikai és rendszertani értelmezése mellett annak történeti és teleológiai értelmezését is el kell végezni. Azaz a normaszöveget tágabb jogi, történeti és politikai kontextusba kell helyezni, és segítségül kell hívni a dokumentum elfogadásának idején fennálló körülményeket, a résztvevők eredeti szándékát, valamint különös figyelemmel kell lenni arra, hogy ténylegesen mit és miért akartak szabályozni a döntéshozók. 19

Az önvédelem jogának szabályai kellő pontossággal tartalmazzák, hogy az állam ki ellen, mikor, meddig, milyen módon és milyen korlátok között alkalmazhat fegyveres erőszakot. Ezeket a részletes szabályokat az ENSZ Alapokmányából, valamint az azzal párhuzamosan létező és azt egyben ki is egészítő nemzetközi szokásjogból ismerjük. Ezen túl a Nemzetközi Bíróság az elmúlt évtizedekben számos alkalommal értelmezte az idevágó normákat, joggyakorlatából e jogintézmény fontos részletszabályai kirajzolódnak. A hatályos nemzetközi jog kellően rugalmas ahhoz, hogy egyszerre elégítse ki az államok biztonság iránti igényét, és közben az állami gyakorlat alapján oly módon módosuljon, hogy azzal nem számolja fel az általános erőszaktilalmat. Bár az önvédelem jogát a korábbiaknál is nagyobb kihívás érte a terrorizmus elleni háború korában, az önvédelem jogával kapcsolatos normaanyag radikális módosítására nincs szükség ahhoz, hogy az egyes államok vagy azok csoportjai eredményesen tudjanak fellépni a nem állami szereplők támadásaival szemben. Védekezésül elsősorban a kollektív biztonság rendszere szolgál, valamint a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szankciók eszköztára és a (nemzetközi) büntetőjog. Azokra az extrém esetekre pedig, amikor egy ilyen támadás jellege és volumene folytán a nemzetközi jog alapján egyben fegyveres támadásnak is minősül, a fennálló nemzetközi jogi keretek megfelelő megoldást biztosítanak. Az elmúlt évek állami gyakorlatának tükrében megállapítható, hogy az államoknak való betudás kismértékű tágítása következtében akár fegyveres erőszakkal is fel lehet lépni olyan nem reguláris erők fegyveres támadásai ellen, amelyekre korábban nem volt lehetőség. A fegyveres támadás súlyosságának a szintje is módosult, az államok többsége kész elfogadni az események felhalmozódásának elvét, amelynek jövőbeli alkalmazásától a Nemzetközi Bíróság sem zárkózott el. A betudás radikális tágítása és a nem állami szereplőkkel szembeni közvetlen önvédelmi jog a jelenlegi rendszerben azonban értelmezhetetlen és egyben szükségtelen is. 20

IV. A doktori értekezés témakörében készült publikációk jegyzéke A neokonzervatív gondolkodás alapjai és hatásuk napjaink amerikai Irak-politikájára, Kül- Világ, 2004/2. A nemzetközi jog alkotmányosítása (Fórum) Fundamentum 2009/1, 53-58. A kollektív biztonság rendszere. In: Kardos Gábor - Lattmann Tamás (szerk.): Nemzetközi jog, Eötvös, 2010., 293-330. Az államok közötti erőszak szabályozása a nemzetközi jogban (társszerzőként). In Kardos Gábor - Lattmann Tamás (szerk.): Nemzetközi jog, Eötvös, 2010., 227-291. Az önvédelem jogával kapcsolatos dilemmák a terrorizmus elleni háború korában. In Nagy Marianna (szerk.): Jogi tanulmányok 2010 Ünnepi Konferencia az ELTE megalakulásának 375. évfordulója alkalmából, Budapest 2010., 293-308. Az EU közös kül-, biztonság és védelempolitikája. In Kende Tamás - Szűcs Tamás: Bevezetés az Európai Unió politikáiba, Complex, 2011, 587-635. EUSz 21-24, 40, 45-46. cikkek. In Osztovits András (szerk.): Az Európai Unió alapító szerződéseinek magyarázata 1., Complex, 2011. EUMSz 222. cikk. In Osztovits András (szerk.): Az Európai Unió alapító szerződéseinek magyarázata 3., Complex, 2011. A terrorizmus elleni önvédelem a XXI. században, Kül-Világ, 2011/1-2. Az általános erőszaktilalom rendszerének értéktartalma és hatékonysága a posztbipoláris rendszerben. In Kajtár Gábor - Kardos Gábor (szerk.), Nemzetközi jog és európai jog: új metszéspontok. Ünnepi tanulmányok Valki László 70. születésnapjára, Saxum-ELTE ÁJK, 2011, 60-85. An overall critique of the overall control test. In Csapó Zsuzsanna (szerk.): A ius in bello fejlődése és mai problémái - Tanulmánykötet Herczegh Géza születésének 85. évfordulójára, Pécs, 2013, 82-98. Self-defense against non-state actors A critical analysis, Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae Sectio Iuridica (várható megjelenés 2014) Az önvédelem joga. In Kende-Nagy-Sonnevend-Valki (szerk.): Nemzetközi jog, Complex (várható megjelenés 2014) 21

A kollektív biztonság rendszere. In Kende-Nagy-Sonnevend-Valki (szerk.): Nemzetközi jog, Complex (várható megjelenés 2014) 22

EÖTVÖS LORÁND UNIVERSITY FACULTY OF LAW DOCTORAL SCHOOL GÁBOR KAJTÁR SELF-DEFENSE AGAINST NON-STATE ACTORS IN INTERNATIONAL LAW PHD DISSERTATION Theses Supervisor: Dr. László Valki D.Sc., professor emeritus Budapest 2014 23

TABLE OF CONTENTS I. A brief summary of the research task II. Methodological approach of the dissertation III. Outcome of the research and its possible applications IV. List of relevant publications 24

I. A brief summary of the research task After the Cold War, in the early 90s, a significant structural change took place in the international relations of states, a process that was accelerated by globalization. The US became the sole superpower and a radical shift occurred in the international economic and power structure. As a result of economic and social tensions, as well as the emergence of various ideologies, new military groups emerged. Consequently, the interstate use of force became less important. At the same time, the number of low-intensity intrastate conflicts sharply increased. The international flow of persons and goods used for non-peaceful purposes, as well as the proliferation of weapons of mass destruction, has increased. All this, combined with the fact that modern technology has penetrated everyday life, has led to international terrorism becoming one of the biggest challenges of our time. In asymmetric warfare, states are confronted with non-state actors who initiate their attacks from the territory of other states. The typical goals of non-state actors have also undergone change: alongside smaller scale, local attacks, they also target an entire state or world economy as such in order to achieve their political goals. Simultaneously, the level and the nature of the harm caused thereby have also substantially changed. In various fields of international law (jus ad bellum, international humanitarian law, human rights, subjects of international law, making of international law norms, etc.) non-state actors have begun to play an enhanced role. Despite serious terrorist attacks against the United States before 2001, 9/11 came as a shock not only to American society, but to the entire world. The only global superpower the military capacity of which exceeds the aggregated military power of the next nine states was attacked with devastating effect by a handful of practically unarmed terrorists. In a short time it has become clear that the world order, as well as the international legal order, face two dangers at the same time. Firstly, there is the threat imposed by the further strengthening of non-state actors, which was not a result of the end of Cold War, but which was enhanced considerably by the usage of new technologies as well as globalization. Secondly, an ever greater danger emerged already on 12 September 2001. It became clear that the greatest propagator of democracy, rule of law and human rights had reached cross-roads. Many raised the question whether it is possible to set up a secure world order with the gross violation of basic human rights. There were some who immediately drew attention to the fact that nothing is more harmful to the stability and the progress of international relations than a global actor switching back and forth between respecting international legal norms and the violation thereof. In other words, the worst case scenario is when the US obeys international legal norms and has recourse to international organizations only when it serves its best interests, while in other cases it intentionally paralyses the system. The present research pursues two goals at the same time. Firstly, to examine the extent of the impact of 9/11 and the following war on terror and the Bush doctrine had on international law, 25