A szöveghitelesség kérdése

A szöveghitelesség kérdése A könyvnyomtatás feltalálásáig (XV. század) a bibliai iratok kéziratos másolatokban terjedtek. A legrégibb ószövetségi iratok az i. e. XV. században keletkeztek. Tehát közel háromezer éven át kézi másolású iratok ırizték a szöveget és örökítették át az újabb és újabb nemzedékeknek. Még az i. sz. I. században íródott újszövetségi iratoknak is közel másfél évezreden át kellett ilyen formában fennmaradniuk. Ekkora idıtávolság mellett természetes, hogy az autografák, az eredeti kéziratok egyetlen bibliai könyvrıl sem állnak rendelkezésünkre. Kézenfekvı volt a feltételezés, hogy a gyakori másolás során akarvaakaratlanul is sokat torzulhatott a szöveg ennyi idı alatt. A XIX. század második felében és századunkban felfedezett ısi, bibliai kéziratok megismerése elıtt a tudományos szövegkritika ezt is vallotta. Nagy és objektíven megválaszolhatatlannak látszó kérdés volt a szöveg hitelességének kérdése. A nagy jelentıségő ó- és újszövetségi kéziratleletek kritikai feldolgozása mára azonban már megtörtént, és ez lehetıvé teszi a kérdés megnyugtató lezárását. A közvélemény azonban általában keveset tud a vizsgálatok eredményérıl. Még ma is népszerő ellenvetés a bibliai tanítások komolyanvételével szemben, hogy naiv dolog azt hinni, hogy az egykori próféták és apostolok írásait olvassuk mai Bibliánkban. Lehetetlennek vélik, hogy a szöveg ennyi idı távolából pontosan fennmaradt volna. Mi a tényszerő valóság a ma már rendelkezésünkre álló bıséges kéziratanyag vizsgálata alapján? Különleges jelentısége van ennek a kérdésnek azok számára, akik hitbeli meggyızıdésbıl az Isten felıl való ismeret és a helyes emberi élet normájának tekintik a Szentírást. Valóban olyan hiteles mai Bibliánk szövege, hogy aki hisz Istentıl ihletett voltában, az mindenben építhet rá? Jézus fontos kijelentést tett az ihletett írások szövegének torzulásmentes fennmaradásáról, melyet a modern régészet és szövegkritika fényében beteljesedett valóságnak tekinthetünk: "Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvénybıl egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt. 5:18) A XIX. és XX. század kézirat-felfedezései és azok kiértékelése alapján megállapítható, hogy Isten üzenete, az egykori ihletett szerzık bizonyságtétele sértetlenül maradt ránk oly sok évszázad távolából. Ez annál inkább elgondolkodtató, mert nem természetfölötti módon ırzıdött meg így! A kéziratok története a korok körülményeinek megfelelı emberi történet: a romlandó anyagból készült autografák odavesztek a történelmi viharokban. A sok-sok másolásnál történtek elírások. Nyelvi, helyesírási, írásmódbeli különbségek is fennállnak. De ami a tartalmat illeti, az csorbítatlan maradt. Érdekes, hogy éppen akkor, amikor az elfogult racionalista bibliakritika a csúcspontján volt, e kéziratleletek tanúskodtak a bibliai iratok szöveghőségérıl. A szövegkritika a legbehatóbb vizsgálatokat végezte el, mintegy mikroszkóp alá helyezett mindent. De az eredmény így is a szöveg azonossága és megbízhatósága lett, teljes egyértelmőség a tartalmat illetıen. "Szemben a több mint 5000 ma ismert újszövetségi kézirattal, és az ezret szintén meghaladó ószövetségi kézirattal és kézirattöredékkel, Homérosz Iliászának csak 643 kézirata létezik, Thulydides Peloponnesosi háborújának csak 8, Tacitus mőveinek csak két kézirata van meg. A bibliai szöveg hitelességét illetıen a bizonyítékoknak olyan bısége áll rendelkezésre, hogy egyértelmően kimondhatjuk: A keresztény ember kezébe veheti a teljes Bibliát és mindennemő kétely vagy habozás nélkül vallhatja, hogy az Isten beszéde, amely a lényeget érintı változás vagy károsodás nélkül adatott tovább nemzedékrıl nemzedékre az évszázadokon át." (F. G. Kenyon: Our Bible and the Ancient Manuscripts, 55. l.) 1

Az Ószövetség kéziratai Az ószövetségi iratok autografái, tehát a szerzık által készített eredeti írások nem maradtak fenn. Sıt a legrégibbnek számító kéziratok száma is kevés volt, és ezek is mind egészen késıi korból valók voltak. Egészen 1947-ig ez volt a helyzet, az úgynevezett holt-tengeri tekercsek felfedezéséig. Négy kézirat jelentette a legfontosabb szövegforrást, amelyek teljességében vagy jelentıs részben tartalmazták az ószövetségi könyveket: > A Kairói kódex 895-bıl, Moses ben Asher készítette a palesztinai Tiberiásban. Azokat az ószövetségi iratokat tartalmazza, amelyeket a héber kánon a korai és a késıbbi próféták csoportjába sorol. > A Szentpétervári kódex a prófétákról 916-ból, amely csak a késıbbi próféták csoportjába sorolt iratokat tartalmazza. Babilóniai punktációs rendszerrel írt szöveg. > Az Aleppói kódex 930-ból, Aron ben Asher által javított és punktált szöveg. Eredetileg a teljes Ószövetséget tartalmazta, ma azonban már hiányos, mert 1948-ban úgy mentették ki az égı zsinagógából. Szíriából Izráelbe csempészték ezután, jelenleg is ott ırzik, és alapul veszik a héber bibliák kiadásához. > A Szentpétervári kódex 1008-ból, másolat a Rabbi Aron ben Moses ben Asher által 1000 körül készített kódexrıl. A teljes Ószövetséget tartalmazza. A babilóniai írástudók szerinti magánhangzójelekkel punktált szöveg. E négy kézirat közül az utolsó, a teljes Ószövetséget tartalmazó kézirat a legfontosabb. Azért tudjuk e kéziratok pontos keletkezési idejét, sıt elkészítıjük, másolójuk neve is ismeretes, mert zsidó zsinagógai közösségek ırizték meg ıket. Ezek a kéziratok mind egységes, azonos szöveget képviseltek, amelyet maszoréta szövegnek nevezünk. Ez az elnevezés a héber massorah (= hagyomány) szóból ered, és áthagyományozottat jelent. Maszoréta tudósoknak hívják azokat a zsidó írástudókat, akik az V-X. században magánhangzójelöléssel látták el a szöveget, kialakították a biztos mintaszöveget. Kritikai megjegyzéseiket a szent szöveg köré írták. Igen gondos munkát végeztek. Megállapították a másolás szigorú szabályait: meghatározták a használható írásanyagot és tintát, megszámolták a sorokat és betőket, amellyel ellenırizni kellett a másolás pontosságát. Ha egyetlen hiba volt egy kéziratban, ami a másolat ellenırzésénél kiderült, az egészet meg kellett semmisíteni! Ezeken kívül az alábbi, korábbi idıbıl való kézirattöredékek érdemelnek említést: > A kairói genizából (Geniza: kézirattemetı hely a zsinagóga mellett.) való kézirattöredékek, melyek az i. sz. VI-IX. századból származnak. A kairói zsinagóga újjáépítésekor fedezték fel a töredékeket 1890-ben. > Az ún. Nash-papirusz, amely a Tízparancsolatot (II. Móz. 20:1-17) és Izráel hitvallását (V. Móz. 6:4-9) tartalmazza töredékesen, az i. e. 150 és i. sz. 50 közötti idıbıl. (A neve onnét származik, hogy W. L. Nash vásárolta meg egy egyiptomi régiségkereskedıtıl, aki azt állította, hogy Fajjumban fedezték fel a leletet.) A következı okok magyarázzák, hogy olyan kevés régi kéziratuk maradt fenn az ószövetségi iratoknak: 1. A maszoréta írástudók mintaszövegének elkészülte után feltehetıleg minden más kéziratot megsemmisítettek. 2. A rabbinikus hagyomány egyik szabálya volt, hogy ha egy kézirat a használatban elöregedett és így zsinagógai felolvasásra már nem lehetett használni, akkor szertartásosan el kellett temetni, nehogy méltatlan, szentségtelen bánásmódban részesüljön. Hasonló módon kellett megsemmisíteni a másolásnál elrontott, hibás kéziratokat is. (Erre szolgáltak a genizák.) 3. A zsidóság vég nélküli hányattatása és üldöztetése az egyik magyarázata a régi kéziratok hiányának. Jellemzı, hogy az elıbbiekben említett kéziratok sem Palesztinában, hanem a szétszórt zsidóság körében maradtak fenn. A kéziratok csekély száma és fiatal kora miatt nagy kérdés volt, hogy vajon mennyire hiteles a maszoréta szöveg? Nem volt-e önkényes, illetve mennyiben lehetett önkényes a zsidó írástudók munkája? Volt ugyan egy nagyon fontos tanú a maszoréta szöveg hitelessége mellett: a Septuaginta, az Ószövetség i. e. 250 2

körül készült görög fordítása, amely sok régi kéziratban állt rendelkezésre. Mégis sok kételynek és feltevésnek maradt helye. Ezen a háttéren érthetjük meg a holt-tengeri kéziratok felfedezésének az igazi jelentıségét. Mindez azt mutatja, hogy a bibliai iratokat - mint Istentıl ihletettnek elismert iratokat - a legnagyobb tisztelettel kezelték. A maszoréták elıtt természetesen más zsidó írástudó nemzedékek gondozták a szent szövegeket. Talmudi periódusnak is szokás nevezni az i. e. 300-500-ig terjedı idıszakot, amikor a szent iratok már mind készen voltak, másolatokat készítettek róluk a zsinagógák számára és szintén gonddal ırizték, tanulmányozták ıket. Még ezt megelızıen igen fontos munkát végzett a szent iratok összegyőjtésében Ezsdrás a babiloni fogság után. Már Babilóniában, majd a fogságból hazatérve, otthon Júdeában is nagy odaadással fáradozott ezen. A róla szóló bibliai feljegyzés is utal erre: Ezsdr. 7:10, 25; Neh. 8:1-3. Az egész nép megértette e munka fontosságát ebben az idıben, és igényük volt az Írások megismerése, hallgatása, mert a babiloni fogság és a belıle való szabadulás nagy történelmi tapasztalata megtanította ıket a prófétai kijelentések mély tiszteletére. Az Ószövetség eredeti szövegének kiadásai A könyvnyomtatás feltalálása után hamar, már 1477-ben megkezdıdtek az elıkészületek - a héber betőtípusok metszésével - a héber nyelvő Ószövetség kiadására. 1488-ban jelent meg elıször a teljes szöveg pontozott kiadása Soncinóban. A XVI. század elején számos újabb kiadás történt. Az 1526-os velencei Bamberg-kiadás azután mintaszöveggé vált. A héber Biblia 1571-es Montanus-féle kiadásában jelent meg elıször a mai versekre osztás, amely követte a XVI. századi protestáns fordítások kiadásánál alkalmazott fejezet- és vers-beosztást. A reformáció idején megélénkült bibliakutatás és bibliafordítás - amit az 1450-tıl megindult könyvnyomtatás is lehetıvé tett - ösztönözte tehát, illetve tette szükségessé a versbeosztást. Ennek volt már elızménye, hiszen a héber kéziratokban a babiloni fogság idejétıl fogva megjelent egyfajta szakaszokra vagy fejezetekre osztás. A XIX. században megnıtt az igény egy kritikai kiadás iránt, amely az összes kézirat tanúságát figyelembe véve közli a lehetı legjobb, legpontosabb szöveget. Rudolf Kittel 1937-ben kiadott Biblia Hebraica-ja valósította meg végül ezt a célt. A mai napig is a Kittel-kiadású héber bibliák használatosak a leginkább. A mértékadó, jó szöveg található az 1929-36-ban Oxfordban kiadott Mózes öt könyve és a haftárák címő mőben is, amelyet Magyarországon elıször 1940-42-ben jelent meg, s a közelmúltban (1984-ben) ismét kiadták Budapesten, Dr. Hertz J.H. kommentárjaival. A héber nyelvő Ószövetséghez ajánlható konkordancia a stuttgarti kiadású, Gerhard Lisowsky által összeállított Konkordanz zum Hebräischen Alten Testament. Az elsı kiadása 1951-ben jelent meg. Az Újszövetség kéziratai Az újszövetségi könyvekhez rendelkezésünkre álló legrégibb kéziratok a következık: - Mintegy 200 majusculus (csupa nagybetővel írt) kódex - Kb. 2300 minusculus (kisbetős) kódex - Több mint 70 papirusz kódextöredék - Az úgynevezett lekcionáriumok, amelyek az istentiszteleti felolvasásra kijelölt bibliai szakaszokat tartalmazzák - Az ókori egyházatyák írásaiban található újszövetségi idézetek - A régi fordítások Mindezek közül a majusculus kódexek és a papirusz kódextöredékek a legrégibbek és a legértékesebbek. Az Újszövetség ısi kéziratainak felkutatásában, az ısi szövegek kiadásában és kiértékelésében nagy és tiszteletre méltó munkát végzett a múlt században Konstantin Tischendorf (1815-1874), a Lipcsei Egyetem tanára, aki nagy kitartással kereste a Biblia ısi kéziratait. Szilárdan hitt a Biblia ihletettségében és hitelességében. Miután reménytelenül kísérletezett azzal, hogy kutatásaihoz rendelkezésére bocsássák a Codex Vaticanust, a Közel-Keletre utazott. 1844-ben izgalmas módon fedezte fel az egyik legısibb, legfontosabb újszövetségi kéziratot, a Codex Sinaiticust. A Sínai-hegyi Szent Katalin kolostorban talált rá, egy kosárban a tüzelésre szánt papírok között. Ma is tisztelettel és nagyra értékelve tekinthetünk Tischendorf munkásságára. "Kérésére 43 lapot átengedtek neki, hogy hazavigye urának, Frigyes Ágost szász királynak. Ezek a lapok a király könyvtárából a lipcsei egyetemi könyvtárba kerültek. 1853-ban, Tischendorf újabb látogatásakor a kolostorban nem akartak tudni a kódex többi lapjáról. 1859-ben, újabb látogatása végén, utolsó este 3

búcsúzáskor Tischendorf megmutatta a kolostor gondnokának az újonnan megjelent Septuaginta-kiadást. Erre az kijelentette, hogy neki is van Septuagintája, s rövidesen visszatért a keresett kódex kendıbe takart lapjaival. Tischendorf másnap magával akarta vinni a kéziratot Kairóba, a kolostor egyik fíliájába, de nem engedték. Sok utánajárásra megküldték a kéziratot Kairóba, és ott Tischendorf laponként kapta kézhez lemásolásra. A szerzetesek visszautasítottak minden megvételi ajánlatot. Ekkor Tischendorf azt az ajánlatot tette, hogy ajándékozzák a kéziratot az orosz cárnak, a görög egyház patrónusának. Erre hajlandók voltak, ha viszont Tischendorf kijárja a cárnál, hogy az ı jelöltjüket nevezze ki érseküknek. Tischendorf elintézte a kinevezést. A kódex Pétervárra került, a cár pedig még külön 9000 rubellel jutalmazta a kolostort. Tischendorf 1862-ben fakszimile nyomással megjelentette a kódex teljes szövegét. Az elsı világháború után a szovjet kormány elıször Amerikával kezdett tárgyalást a kézirat eladása ügyében, de Amerika az 1931-es gazdasági válság miatt nem tudott megegyezni. Ezért Anglia vásárolta meg a kódexet 100000 font sterlingért, és 1933-ban a londoni British Museumban helyezték el." (Prıhle Károly: Újszövetségi bevezetés, Budapest, 1969, 220. l.) "Szakadatlanul utazott, fáradhatatlanul másolta és hasonlította össze a régi kéziratokat. Felfedezett 18 majusculust, közöttük a Codex Sinaiticust; 6 minusculust; elıször adta ki 25 majusculus szövegét, és újra kiadott 11 már ismert majusculus szöveget. Elkészítette a görög Újtestamentum 8, a latin Újtestamentum 4, és a görög Ótestamentum 4 kiadását. A görög Újszövetséget 1841-ben jelentette meg elıször. Élete munkájának koronája az 1869-ben kiadott görög Újszövetség Ennek kritikai apparátusa még ma sem meghaladott." (Prıhle: i. m., 231. l.) "Élete feladatának tartotta a legrégibb létezı újszövetségi kézirat felkutatását és kiadását Szeme világát sem kímélve dolgozott Tischendorf több mint száz könyvet adott ki élete folyamán, melyek közül sok pusztán a Biblia szövegének közzététele. Elégedetten tekinthetett vissza munkájára, sikerült meggyızni kora kritikus szemlélető teológusait, hogy az Újszövetség szövege több bizalmat érdemel, mint amennyire korábban méltatták. 1874-ben halt meg, vakon Tischendorf munkássága az apostolok halála és a korai kéziratok közötti őrt kb. kétszáz évre csökkentette " (Siegfried Horn: i. m., 39-40. l.) Az Újszövetség legrégibb, legfontosabb kéziratai A papiruszok az Újszövetség görög szövegének legrégibb tanúi. Többségük a III. századból származik, de akad közöttük a II. századból való is. A papiruszok egyik legfontosabb csoportját Chester Beattypapiruszoknak nevezik. Ezeket Chester Beatty londoni mőgyőjtı vásárolta meg 1930-31-ben. > A legrégibb papirusz a p52 jelzető, Papyrus Rylands«(John Rylands' Library, Manchester): egy kis töredék János evangéliumából (18:31-33 és 37-38), i. sz. 110 körül keletkezett Egyiptomban. Kétségtelen cáfolat azokra a feltevésekre, amelyek szerint János evangéliuma a II. század végén keletkezett. Csak 1935-ben vált ismertté. A majusculus kódexek többsége a VI. század után keletkezett. Néhány azonban a IV-V. századból származik. Az Újszövetség eredeti szövegét elsısorban ezek alapján rekonstruálhatjuk. > Codex Vaticanus - Jelzete: B. Mérete 26,5 x 25 cm. Három kolumnás (= oszlopos). Eredetileg 820 lap volt, ebbıl megvan 759 lap. Tartalmazza az Ó- és az Újtestamentumot Zsid. 9:14-ig. Ez nemcsak a legrégibb bibliai kódex, hanem a legrégibb fennmaradt pergamen kódex is. Alexandriában, 340 körül keletkezett. 1745 óta kimutathatóan a Vatikáni Könyvtárban van. Napóleon 1809-ben Párizsba vitte, de azután ismét visszakerült. Konstantin Tischendorf ezt a kódexet is le akarta írni, de nem engedték, mert egyidejőleg egy bíboros készítette elı a kritikai kiadását. A Vatikán az Újszövetséget fakszimile nyomással 1868-72-ben jelentette meg, kifogástalan fénymásolatát pedig 1904-ben. > Codex Sinaiticus (graecus) - Jelzete: az alef héber bető vagy Sin. Mérete: 38 x 33,5 cm. Négy kolumnás. Eredetileg 720 lap volt, megvan belıle 347 lap. Tartalmazta az egész Bibliát, az Ótestamentumot nagyon töredékesen, az Újtestamentumot majdnem teljesen. Szinte egyidıs az elızıvel. Szép nagy iniciálékkal írta 3 vagy 4 szövegíró. Keletkezési helye Alexandria lehet. > Codex Alexandrinus - Jelzete: A. Mérete 32 x 26 cm. Két kolumnás. A teljes Biblia 773 lapon, 4 kötetben. Az Újszövetség kissé hiányos, 143 lap. Röviddel 400 után keletkezett, bizonyára Alexandriában. A kódex 1627-ben az angol király könyvtárába, 1757-ben pedig a londoni British Museumba került. > Codex Empharemi Syri rescriptus - Jelzete: C. Mérete: 33 x 26 cm. Egy kolumnás. Eredetileg teljes Biblia volt, de mára nagyon töredékes. Az Ótestamentumból megvan 64 lap, az Újtestamentum 238 lapjából pedig 4

145 lap. Palimpszeszt, a kitörölt bibliai szöveg helyére a XII. században Szíriai Efrém görögre fordított mőveit írták. Az eredeti szöveg az V. században, talán Egyiptomban keletkezett. A kódex a XVI. században a Mediciek birtokában volt. Medici Katalin vitte Franciaországba. Azután többször cserélt gazdát, végül a párizsi Bibıliothİque Nationale-ba került. Az eredeti szöveg kibetőzése elıször Konstantin Tischendorfnak sikerült, ı adta ki 1843-ban. Az Újszövetség eredeti szövetségének kiadásai " Frobenius bázeli könyvnyomtató felkérte 1515-ben Rotterdami Erasmust (1466-1536), a kitőnı holland humanista tudóst, hogy sürgısen készítse el az Újszövetség görög kiadását. E célból rendelkezésére bocsátott néhány kéziratot - közöttük az 1-es számú minusculust is - a bázeli dominikánusok könyvtárából. A görög Újszövetség már 1516-ban megjelent Erasmus elegáns latin fordításával. Jelenések könyvéhez egyetlen kézirat állott rendelkezésére, amely 22:16-nál megszakadt. A hiányzó részt Erasmus a Vulgatából fordította vissza görögre. Erasmus szövege hamar elterjedt, 1535-ig öt kiadása jelent meg." (Prıhle: i. m., 229. l.) "Nagyobbszámú kézirat kritikai felhasználásával adta ki az Újszövetség görög szövegét 1534-ben De Colines (Coliaeus) Simon. Veje, Estienne Róbert kritikai értékben is gazdagodott, csinos kiállítású kiadványaival tette emlékezetessé nevét. 1546-ban jelent meg az elsı, 1549-ben a második, 1550-ben pedig a harmadik híres kiadása, az editio regia, melynek széljegyzetei az elsı kritikai apparátust tartalmazzák. Az 1551. évi genfi görög-latin nyelvő kiadásban használja elıször a Szentírásnak versekre való beosztását s a versek számlálását. Fontos újítása helyet kapott minden késıbbi bibliakiadásban is, bár sok helyen erıszakot tesz a szövegen, gyakorlati szempontból most már mindenkorra megmarad Estienne versbeosztása. Estienne negyedik kiadásának felhasználásával adta ki de Béze (Beza) Tivadar az 1565-1604 közti években kilenc különbözı görög újszövetségi szövegét, mely a hivatalos angol bibliafordításnak szolgált alapul. Elsı kiadását nyomták újból 1624-ben az Elzevir testvérek Leydenben. A tetszetıs külsejő, könnyen forgatható kiadás hamar meghódította az európai kontinens olvasóközönségét. Az 1633-i kiadás elıszavában textus receptusnak, azaz mintaszövegnek nevezték el az általuk kiadott szöveget. Ez lett azután hosszú ideig a görög Újszövetség, melybıl az angol bibliatársaság 100 év alatt közel félmillió példányt terjesztett el. Az Elzevirek textus receptusa alapjaiban Erasmus kiadására támaszkodott. Angliában Bentley Richard cambridge-i professzor 1716-ban elvül állította fel, hogy csak olyan szöveget szabad közzétennünk, mely a legrégebbi görög kéziratokra támaszkodik. Ezt a tudományos munkát Bengel János württembergi protestáns teológus kezdte meg Bengel kortársa, Wettstein ugyan csak a textus receptust nyomtathatta ki, de már 1730-ban megjelent Prolegomenaiban részletesen ismerteti a kéziratokat, a szövegfordításokat. Bengel és Wettstein után Griesbach (1745-1812) neve jelent újabb haladást a szövegtörténetben. İ az elsı német tudós, aki nem nyomatja ki a hagyományos szöveget, hanem a kritikai elvei alapján helyreállított szöveget adja A fáradhatatlanul és szerencsésen kutató Tischendorfé (1815-1874) az érdem, hogy ezrekre menı kéziratos anyag felhasználásával többször is kiadta az újszövetségi görög szöveget Harminc évi fáradságos munka után Westcott és Hort, a két cambridge-i tudós 1881-ben olyan szövegkritikai kiadást akart nyújtani, melynek szövege nem a IV. század végén, hanem a II. században volt használatos az Egyházban Soden berlini tanár (1852-1914) mintegy 1900 kézirat lelkiismeretes egybevetésével, szemsorvasztó munkával készült négykötetes mőve 1902-13-ban jelent meg Munkájával végleg eltemetı te Erasmus és az Elzevirek textus receptusát. Ma az Újszövetségnek sokkal jobb szövege van kezünkben, mint a textus receptus uralma idején volt. Lényegében természetesen ı is odajutott, ahová a többi szövegkritikus: minden fontos dologban egyezı s elenyészıen ritkán eltérı szöveghez." (Szentiványi Róbert: A szentírástudomány tankönyve. Budapest, 1946, 359-361. l.) "Az újszövetségi szövegkritika elsı kísérletei egykorúak a szövegek másolásával. A szöveg másolói és korrektorai kezdettıl fogva számoltak a szöveg romlásával, s amikor ezeket javítani akarták, és keresték a helyes szöveget, akkor kezdetleges szövegkritikai munkát is végeztek A III. század végéig annyira differenciálódtak a szövegek, hogy többen is megkísérelték az eredeti szöveg helyreállítását. A saját vidékükön legelterjedtebb szöveg alapján a variánsok figyelembevételével készítették el a hivatalos és kötelezı szöveget. Ezt nevezzük szövegrecenziónak. Hieronymus szerint 300 körül Egyiptomban Hesychius, 5

Palesztinában a Cézáreai Pamphilus (309), Szíriában pedig az Antiochiai Lucianus (312) készítettek szövegrecenziókat. Ezeknek a kézirata nem maradt ránk. De munkájuk nyoma meglátszik a késıbbi kéziratokon A IV. században szövegkritikai szempontból két fontos esemény követte egymást. A 303-ban kezdıdı Diocletianus-féle keresztényüldözéskor tömegesen égették el a keresztény iratokat. Az ezt követı felszabadulás idején viszont tömegesen készítették az új kódexeket Valószínő, hogy a IV. század végén újabb recenziók egységesítették a szöveget. Így alakult ki a bizánci szövegtípus. Ezt követi a kódexek túlnyomó többsége Westcott és Hort az Újszövetség 1881-82-ben megjelentetett kritikai kiadásában négy szövegtípust figyeltek meg. Ezek: az alexandriai, a szír, a nyugati és a»semleges«szöveg. Szerintük az utóbbi a legeredetibb szöveg, a Codex Vaticanusban és a Codex Sinaiticusban található meg A szövegkritika ma többnyire négy szövegtípussal számol. Az újszövetségi kéziratok legfiatalabb és legelterjedtebb szövegtípusa a bizánci szöveg. Antiochiából származik A kéziratok túlnyomó többségében ezt a szöveget találjuk, ebbıl alakult ki a textus receptus is, de legtávolabb van az eredeti szövegtıl. Hasonlóképpen jól körülhatárolható szövegtípus az alexandriai szöveg. Egyiptomi szövegnek is nevezték. Ez idı szerint vitán felül ez a legmegbízhatóbb szövegtípus Az újabb szövegkritika eredményének kell tekintenünk a cézáreai szöveg elhatárolását Bizonytalanság támadt újabban a nyugati szöveg körül. Azelıtt ide sorolták a cézáreai szövegtípushoz tartozó kéziratokat is Westcott és Hort megállapítása szerint a szövegvariánsok az Újtestamentum szövegének mindössze egy ezredrészét érintik. Még megoldatlan szövegkritikai kérdések miatt bizonytalan maradhat tehát néhány újszövetségi íráshely eredeti értelme. De ez nem teszi sem bizonytalanná, sem érthetetlenné az Újszövetség egészének igazi üzenetét." (Prıhle: i. m., 235., 237., 240-241. l.) A ma rendelkezésünkre álló legpontosabb szöveg: a Nestle kiadású Novum Testamentum Graece. "Elıször Eberhard Nestle (1851-1913) készítette el 1898-ban. Szövegét három kritikai kiadás: Tischendorf, Wescott-Hort és B. Weiss szövege alapján állította össze, mégpedig úgy, hogy ahol eltérnek egymástól, ott a többség szerint döntött. 1914 óta fia, Erwin Nestle folytatta a munkát A stuttgarti Württembergische Bibelanstalt kiadásában megjelenı görög Újtestamentumot világszerte ismerik és használják." (Prıhle: i. m., 232. l.) A legjobb konkordancia az Újszövetség görög szövegéhez a stuttgarti kiadású Schmoller Handkonkordanz. 6