ÁLTALÁNOS ÁLLATTENYÉSZTÉSTAN Írta/szerkesztette: Vidács Lajos Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Főiskolai Kar Állattenyésztéstani Tanszék Hódmezővásárhely 2003
TARTALOMJEGYZÉK Oldal 1. Bevezetés..1. 2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana.2. 2.1. Az állattenyésztés gazdasági jelentősége..3. 3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése..7. 3.1. A hazai állattenyésztés története..10. 3.2. Az állattartási formák fejlődése...17. 4. A gazdasági állatok eredete, háziasítása.23. 4.1. A háziasítás és a háziállat 23. 4.2. A domesztikáció fokozatai (stádiumai)...23. 4.3. A háziasításra késztető okok...27. 4.4. A háziasítás módszerei 28. 4.5. Az állatok változásai a háziasítás során..29. 5. A gazdasági állatok rendszerezése.34. 5.1. A fajták rendszerezése.36. 5.2. A fajtán belüli rendszertani egységek (szubpopulációk).38. 5.2.1. Alfajta (fajtaváltozat, válfajta)..38. 5.2.2. Törzs.39. 5.2.3. Család...39. 5.2.4. Vonal 39. 5.2.5. Típus 40. 6. A gazdasági állatok értékmérő tulajdonságai 43. 6.1. Takarmányértékesítő képesség 44. 6.2. Hústermelő képesség...46. 6.3. Tejtermelő képesség 50. 6.4. Gyapjútermelő képesség..54. 6.5. A baromfifajok értékmérő tulajdonságai.57. 6.6. A prémesállatok értékmérői.62. 6.7. Reprodukció.62. 6.7.1. Koraérés ivari koraérés..64. 6.8. Konstitúció..66.
6.9. Vérmérséklet 68. 6.10. Igényesség, igénytelenség.69. 6.11. Technológiai tűrés.70. 6.12. Életteljesítmény, élettartam és selejtezés..71. 7. A gazdasági állatok küllemtana.73. 7.1. A küllemi bírálat általános szempontjai..74. 7.2. Méretfelvétel, fontosabb testméretek, testalkati indexek 76. 7.3. Az egyes testtájak megítélésének alapelvei.79. 7.4. Bírálati rendszerek...80. 7.4.1. Rendszerszemléletű bírálat...80. 7.4.2. A küllemi jegyek, a testalkati jellegvonások megítélése..83. 7.4.2.1. A küllem és a formalizmus...83. 7.4.2.2. Részletekbe menő küllemi értékelés..84. 7.5. A gazdasági állatfajok küllemi bírálati elvei és módszerei.86. 7.6. Az összbenyomás 89. 8. A környezeti tényezők hatása az állatok szervezetére 91. 8.1. Általános környezeti hatások...91. 8.2. A környezeti tényezők fogalma, felosztása.91. 8.3. Természetes és mesterséges környezet 92. 8.4. Élő és élettelen tényezők.94. 8.5. Külső környezeti tényezők..95. 8.5.1. Takarmányozás 95. 8.6. Klimatikus hatások.97. 8.6.1. A hőmérséklet..97. 8.6.2. A levegő nedvességtartalma..100. 8.6.3. A légmozgás..101. 8.6.4. A levegő összetétele...101. 8.6.5. A fény.102. 8.7. A technológiai tényezők szerepe...103. 8.8. Külső és belső tényezők kapcsolata...104. 8.9. A szervezetre ható belső tényezők.104. 8.10. Honosulás, akklimatizáció...106.
9. Gazdasági haszonállatok viselkedése..109. 9.1. Az etológiai megfigyelések gazdasági jelentősége...109. 9.2. Az alkalmazott etológia.110. 9.3. A viselkedési formák megnyilvánulása.112. 9.4. A stressz és viselkedés...118. 9.5. A gazdasági állatok viselkedésének megismerése.120. 10. Tenyésztési eljárások..122. 10.1. A rokontenyésztés 123. 10.2. A vonaltenyésztés 125. 10.3. A vérfrissítés 125. 10.4. A nemesítő (cseppvér) keresztezés..126. 10.5. Fajtaátalakító keresztezés...126. 10.6. Új fajtát előállító keresztezés...128. 10.7. A heterózishatás kihasználására irányuló tenyésztési eljárások..130. 10.7.1. Egyszerű heterózistenyésztési módszerek...131. 10.7.1.1. Közvetlen haszonállat előállító keresztezés..131. 10.7.1.2. A közvetett haszonállat előállító keresztezés 131. 10.7.1.3. Közvetett haszonállat előállító keresztezés...131. 10.7.2. Kombinációs képességre alapozott tenyésztési eljárások.133. 10.7.2.1. Vonalkeresztezés...133. 10.8. A fajhibrid előállítás 138. 11. Biotechnika és biotechnológiai módszerek az állattenyésztésben..140. 11.1. A biotechnika definíciója.140. 11.2. A biotechnológia fogalma...141. 11.3. A mesterséges termékenyítés (beondózás)..142. 11.4. A sperma mélyhűtése...143. 11.5. Ivarspecifikus vagy ivarra orientált sperma előállítása...143. 11.6. Az ivarzás szinkronizálása..146. 11.7. Az embrióátültetés..148. 11.8. Indukált ikerellés.151. 11.9. Az embriófelezés (darabolás)..152. 11.10. Az embrió ivarának megállapítása 153.
11.11. A szervezeten kívüli (in vitro) termékenyítés 153. 11.12. Kimérák előállítása 154. 11.13. A popiploidia.155. 11.14. Klónozás 155. 11.15. Ivarátfordítás..157. 11.16. Partenogenezis, gynomegenezis, androgenezis.157. 11.17. A rekombináns DNS-technika hasznosítása..157. 12. A tenyészkiválasztás populációgenetikai alapjai 161. 12.1. A mesterséges szelekció fogalma 161. 12.2. A szelekciós haladást befolyásoló genetikai tényezők 162. 12.3. A tulajdonságok öröklődése 162. 12.4. A szelekciós differenciál (SZD)..162. 12.5. A tulajdonság genetikai varianciája.166. 12.6. A tenyészértékbecslés pontossága...167. 12.6.1. Saját termelés (a fenotípus) alapján történő tenyészértékbecslés.168. 12.6.2. Tenyészértékbecslés a származás és az oldalági rokonok értékelése alapján..169. 12.6.3. Tenyészértékbecslés az ivadékok minősége alapján 172. 12.7. A genetikai regresszió.173. 12.8. A genotípus környezet kölcsönhatása (ingerakciója)..174. 12.9. A szelektált tulajdonságok közötti összefüggés (korreláció)..175. 12.10. A szelektált tulajdonságok száma és a szelekció módszere..176. 13. Tenyésztésszervezés, törzskönyvezés és teljesítményvizsgálatok.179. 13.1. Törzskönyvezés...179. 13.2. Az egyedi megjelölés célja és módszerei 182. 13.3. Termelésellenőrzés, teljesítményvizsgálat..183. 13.4. Genotípus-környezet kölcsönhatás és a teljesítményvizsgálat 185. 13.5. A tenyésztő-nemesítő munka szervezeti, intézményi keretei..189. 13.6. Fajtaelismerés..190. 13.7. Apaállat-gazdálkodás...191. 14. Génmegőrzés..193.
1. Bevezetés 1. Bevezetés Az állattenyésztés ismeretanyagát (tananyagát) elvi és módszertani, valamint gyakorlati, termeléstechnológiai szemszögből rendszerező tudományszak az állattenyésztéstan. A tudományszak egyes fogalmainak általánosan elfogadott avagy esetenként eltérő értelmezése miatt indokolt ezek áttekintése és érdemi elhatárolása, tételes számbavétele. A gazdasági állatok nemesítése keretében értelmeznünk kell az állattenyésztés, az állattartás és az állatszaporítás fogalmát, ezek meghatározott, elkülöníthető jellemzőit, és differenciált jellegű komponenseit. Az állattenyésztés alapjai más megfogalmazásban az általános állattenyésztéstan magában foglalja és rendszerezi mindazon ismeretanyagot, amelyek a részletes az egyes gazdasági állatfajokra vonatkozó állattenyésztési tételek megértéséhez és a nemesítő munka műveléséhez szükségesek. Az állattenyésztés alanyai a gazdasági állatok. A háziállatfajok közül csak a gazdasági érdekek (és nem sport, illetve hobbi) céljából tartott és tenyésztett fajok (fajták, hibridek) tenyésztésbiológiájával és termeléstechnológiai elemeivel, azok összefüggésrendszereivel és kölcsönhatásaival foglalkozunk. - feladat megoldásának jelölése - feladat beküldésének jelölés Ajánlott irodalom: 1. Bodó Imre: Általános állattenyésztés. ÁOTE Jegyzet, 1988. 2. Czakó József: Gazdasági állatok viselkedés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1978. 3. Gere Tibor: Állattenyésztés. Gazdakönyvtár, 1996. 4. szerk.: Horn Artúr: Állattenyésztés 1. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1976. 5. szerk. Nagy Nándor: Az állattenyésztés alapjai. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1996. 1
2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana 2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana Az általános állattenyésztéstan feladatai tézisszerűen a következők: - a tenyésztésbiológiai szemlélet kialakítása és fejlesztése, - az ok- és okozati összefüggések feltárása és gyakorlati alkalmazása, - a genetikai és környezeti kölcsönhatások (interakciók) érdemi feltárása, - a nemesítés módszertani tenyésztésdidaktikai eljárásainak áttekintése, - az alapvető tenyésztéspolitikai (stratégiai és taktikai) és a termeléstechnológiai témakörökben is megalapozott, tudományos igényű tájékozottság kialakítása és elmélyítése. Mindezen célok és feladatok az agrármérnök képzés során a tantárgyak, az ágazati tárgycsoportok egymásra épülésének rendszerében valósulnak meg. A gazdasági állatok nemesítése mint tudományszak magában foglalja és ötvözi a genetikai elvek, törvényszerűségek és az alkalmazható módszereknek (újabban a biotechnológia és a biotechnika eredményinek) tudatos alkalmazását. A nemesítés az állattenyésztési ágazatokban a populáció(k) értékmérőinek genetikai javítását, illetve fejlesztését szolgálja. A nemesítés célja egyrészt a mindenkori (társadalmi, piaci) igényeknek, a hazai, illetve az exportérdekeknek és követelményeknek megfelelő állatpopulációk (genotípusok) kialakítása, másrészt a változékonysággal és az átörökléssel kapcsolatos törvényszerűségek módszeres feltárása és alkotó alkalmazása. A korszerű nemesítő munka elvi és módszertani alapja az állattenyésztésben is a kreatív és tudatosan alkalmazott genetika. A tenyésztőt elsődlegesen érdeklő kérdés: milyen a változékonyság, öröklődnek-e az egyes tulajdonságok, és ha igen, ilyen módon, milyen mértékben és mekkora biztonsággal? Az átöröklés jellegének, módjának és mértékének ismerete ugyanis a változékonyság mellett elengedhetetlen előfeltétele gazdasági állataink nemesítésének, így a tenyészkiválasztás (szelekció) és párosítás (tenyésztési eljárás) eredményességének. Az állattenyésztés mint tudományszak a gazdasági állatfajok, fajták nemesítésének (genetikai fejlesztésének), valamint azok szaporításának és felnevelésének, továbbá tartásának, takarmányozásának és hasznosításának elméleti megalapozottsággal és módszerekkel kialakított és állandóan fejlődő rendszerét foglalja 2
2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana magába. A tenyésztés- nemesítés művelőinek alapvető feladata és elsődleges célja az állati termékek előállításával szemben támasztott sokrétű, összetett (biológiai, műszaki, ökológiai) igények gazdaságos kielégítése. A szűkebb értelemben vett tenyésztés egy biológiai tevékenységsorozat, szaporítónevelő, tehát tenyésztésbiológiai munka, amely kiterjed a jövő nemzedék szülőjéül szolgáló egyedek tervszerű kiválasztására is. Ennek célja a többet (mennyiség), jobbat (minőség) és gazdaságosabban (nagyobb haszonnal) termelő utódok előállítása vagyis más felfogásban: az állatnemesítés. Az állattartás értelmezése a tenyésztés fogalmától alapvetően különbözik. Ha gazdasági állatainkat nem szaporítjuk tovább, akkor nem tenyésztésről, hanem csak tartásról és hasznosításról van szó (pl. herélt ló, tejelő tehenészet); tenyésztésről, biológiai értelemben vett szaporító munkáról nincs szó. Az állattenyésztéstan a tartás fogalmát (elhelyezés, termelési környezet stb.) napjainkban más értelmezésben is, az ún. tartástechnológiák oldaláról elemzi és értékeli. Az állattenyésztés szemben az állattartással magában foglalja azt az alkalmazott genetikai (nemesítő) munkát, amelynek határozott stratégiai célja az utódok (ivadékok) továbbtenyésztésre történő kiválasztása, azok felnevelése és szaporítása. Az állatszaporítás fogalomköre a tenyésztésnél szűkebb szakmai területet, szaporodásbiológiai tevékenységsorozatot jelent. Tipikus példa erre az ún. szaporítóüzemek tevékenysége, melyek továbbszaporításra kész tenyészanyagot állítanak elő. Az állattenyésztés elsajátításának és magas színvonalú művelésének feltétele a megfelelő tájékozottság a kapcsolódó alap- és segédtudományokban. Ilyen többek között a matematika (biometria), a kémia (biokémia), a fizika, valamint az anatómia, a fiziológia, a zoológia, a mikrobiológia, az állategészségtan, az állathigiénia, az agrár- és közgazdaságtan stb. 2.1. Az állattenyésztés gazdasági jelentősége Az előzőekben vázoltakból eredően az állattenyésztés elsődleges feladata az emberiség értékes élelmiszerekkel történő ellátása és ipari nyersanyag (gyapjú, bőr, gerezna) előállítása. 3
2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana Az állati eredetű élelmiszerek iránti kereslet kontinensenként eltérő módon ugyan, de világszerte növekszik és a táplálkozásban elfoglalt arányuk az életszínvonal egyik fokmérője. Az emberiség szempontjából komoly kihívást jelent, hogy a mezőgazdaság és ezen belül az állattenyésztés élelmiszer termelése nem tart lépést a Föld népességének rohamos növekedésével. Ezért tekintik napjaink egyik legnagyobb kihívásának az éhség elleni világméretű globális küzdelmet. Az éhezés, az alultápláltság, az egyoldalú táplálkozás különösen a harmadik világ országaiban embermilliók természetellenes halálát okozza, az emberiség egyik legelterjedtebb betegsége és a Föld lakosságának legalább egyharmadát sújtja. A demográfiai becslések szerint a Föld lakossága a 21. század derekán 10 milliárd körül stabilizálódik, tehát 60 év múlva várhatóan a jelenlegi népesség kétszeresét kell ellátni a mainál lehetőleg magasabb színvonalon. Az állattenyésztés fejlettsége és a gazdasági termelésen belüli részaránya (hazánkban 45 %, a fejlett állattenyésztéssel rendelkező országokban 60-70 %) jól tükrözi egy ország mezőgazdaságának általános színvonalát. Az állattenyésztés nagymértékben függvénye az egyes területek gazdasági, ökológiai, történelmi, kulturális és vallási viszonyainak. Gazdasági állataink tartása eredetileg szorosan összefüggött adott körzet természeti feltételeivel. A technikai-műszaki fejlesztés mai színvonalán kialakult tartási és takarmányozási rendszerek lehetővé teszik, hogy néhány állatfaj (baromfi, nyúl, fürj), ma már kiragadható természetes környezetéből és termelése iparszerű körülmények között elméletileg bárhol megoldható. Legtöbb gazdasági állatunk azonban (elsősorban a nagy tömegtakarmányt fogyasztó állatfajok, de a jelentős mozgást és területet igénylő ló sem, továbbá a víziszárnyasok és a házi méh) csak a számára megfelelő ökológiai környezetben tartható és tenyészthető jelentősebb károsodás és leromlás nélkül. Gazdasági állataink elterjedtségét a természeti környezet befolyásolja. Egyes fajok tenyésztés határozottan körvonalazható tenyészterületekre korlátozódik. A rénszarvas arktikus területeken, a láma a hideg és magas fekvésű Andokban, a yak a Himalája és Tibet térségeiben, a banteng és a bali marha Indonéziában, a zebu Afrika egyes területein honos. A szarvasmarha, juh és a kecske az említett gazdasági állatfajokkal szemben rendkívül jól alkalmazkodó. A talajhoz, éghajlathoz és a vegetációhoz való 4
2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana adaptációban azokat is felülmúlja a sertés. A kérődzők tartása kiterjed a legjobb szántóföldi területektől a legszegényebb sztyeppés területekig, de tenyészthetők a magas hegyvidéki tájakon és a szélsőséges arktikus nedves trópusi területek határáig is. A kérődző állatfajok tenyésztése megszervezhető külterjes (extenzív) és intenzív termelési rendszerekben, ami természetesen eltérő fajták (típusok) tartását feltételezi. Az állattenyésztési ágazatokat többnyire szervesen beillesztik a mezőgazdasági vállalatok kereteibe. A sikeres állattenyésztés egyik legfontosabb alapfeltétele a növénytermesztéssel való harmonikus összhang megteremtése. Hazánk szántóterületének több mint felén takarmányt termesztenek. A megtermelt takarmány-tápanyag gazdaságos transzformációja alapvetően meghatározza a vállalati (üzemi) eredményt. A takarmánynövények termesztése és az állattenyésztési vertikum kialakítása csak akkor versenyképes, ha az állati termékek értékesítésekor keletkező nyereség eléri, vagy meghaladja azonos területen árunövény termesztéssel előállítható nyereségtömeget, vagy az előállított takarmánynövény értékesítéséből realizált nyereséget. Az állati eredetű termékek értékesítésekor a nyereségnek tehát az adott területen árunövénytermesztéssel elérhető nyereséget is tartalmaznia kell. Hazánk mezőgazdaságilag hasznosítható területének közel 20 %-a gyep. Ezek ésszerű hasznosítása csak a kérődző állatfajokkal lehetséges. A gyepen elhelyezett állatok a legeltetésen kívüli időszakban és a termelésük meghatározott fázisaiban (vemhesség, szoptatás, választás előtti időszak) szántóföldön termesztett kiegészítő takarmányokat, esetleg növénytermesztési melléktermékeket is igényelnek. Ez utóbbiak (szalma, kukoricaszár, leveles cukorrépafej stb.) célszerű hasznosítása jelentős mértékben csökkentheti az állatállomány főtakarmány-termelő terület lekötését. A mezőgazdasági üzemeken kívül keletkező élelmiszeripari melléktermékek takarmányozási célú hasznosítása ma még nem teljeskörűen megoldott. Számos ígéretes termék (karbamiddal dúsított répaszelet és szőlőtörköly, húspép hasznosítása hízósertésekkel, tejsavóból kivont fehérjék borjútápszer komponensként történő hasznosítása) mellett a takarmánygyártásra vár az a feladat, hogy e melléktermékek és hulladékok minél szélesebb köre hasznosuljon. Az állattenyésztés létrehozásánál számolni kell az ágazat jelentős eszköz- és munkaerő igényével és a lekötött eszközök viszonylag lassú megtérülésével. A 5
2. Az állattenyésztéstan feladata és módszertana vállalati döntés kapcsán figyelembe kell venni, hogy az üzem nemcsak a takarmánytermesztéssel lekötött területet árunövény termesztéssel elérhető nyereségét várja, hanem az állattenyésztési ágazatban lekötött eszközök után is nyereségre számít. Jól szervezett biológiailag, műszakilag és ökonómiailag megalapozott állattenyésztés megfelelő közgazdasági környezetben, kielégítő nyereség elérését teszi lehetővé, ehhez azonban szükséges a kapcsolódó mezőgazdasági termelés, az élelmiszeripari feldolgozás és termékfeldolgozás (tehát a teljes vertikum) jó összehangolása is. Az állattenyésztés szerves kapcsolata a kertészettel és növénytermesztéssel a talajerő-gazdálkodásban is megnyilvánul. Az állatállomány által termelt istállótrágya jelentősége, az egyre emelkedő műtrágya árak és a nagyadagú műtrágyázás talajszerkezet romboló és környezetterhelő hatását is figyelembe véve, egyre fokozódik. Közvetett jelentőségűnek tekinthető a takarmányozási célra termesztett pillangós szálastakarmányoknak a talaj N-tartalmát gazdagító hatása. Nem elhanyagolható például az a gazdasági haszon, amely a méhek, a rovarváró (entomofil) növények (napraforgó, repce, egyes gyümölcsfajok) megporzásából származik. A mezőgazdaság gépesítése előtt a ló és részben a szarvasmarha és a bivaly szolgáltatta vonóerő jelentős erőforrást képviselt. A világ számos országában azonban az igásállat még napjainkban is fontos szerepet játszik. Különleges helyet foglalnak el az ember életében a kedvtelésből tartott (díszmadarak, hörcsögfélék, díszhalak, teknősfélék stb.) és a sport célokat szolgáló (ló, agár), továbbá a viador típusú (szarvasmarha, egyes tyúkfajták) állatok, amelyek az ember szórakozását, regenerálódását szolgálják és kiegészítik az egyre jobban urbanizálódó környezetét. Ellenőrző kérdések: 1. Ismertesse az általános állattenyésztéstan feladatait! 2. Milyen ismereteket foglal magában az állattenyésztés mint tudományszak? 3. Milyen kapcsolat van az állattenyésztés és a növénytermesztés között? 4. Milyen tevékenységet jelent az állattartás és az állatszaporítás? Beküldendő feladat: Az ajánlott irodalmak segítségével max. 2000 karakteres vagy max. 300 szavas terjedelemben dolgozza ki produkcióbiológiai megközelítésből az állattenyésztés és a növénytermesztés kapcsolatát. 6
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése 3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése Az emberiség egyik legősibb foglalkozásáról, az állattenyésztésről mintegy 5000 évvel visszamenően találhatók feljegyzések. Az ókori Egyiptom állattenyésztéséről a gizehi piramisokból származó falfestmények (i.e. 3000 év) tanúskodnak. A szarvasmarhákat például meglepően sokoldalúan (tej, hús, erőtermelés, bikaviadalok, áldozati célok) hasznosították. A ló viszont csak később, i.e. 1700 évvel jelent meg az ország gazdasági életében. Babilonia területén talált falfestmények és metszetek az ökrök és szamarak igázását, a juh és kecskenyájak legeltetését ábrázolják. Figyelemre méltó, hogy Hammurábi már i.e. 1250-ben szabályozta az állatok tulajdonlását, az állatorvosi díjtételeket és a pásztorok fizetését. Kína állattenyésztéséről Fu-Hsi császár idejéből (i.e. 3341-3227) származnak feljegyzések, aki a juhok, marhák, kutyák és sertések tenyésztésére tanította népét. Különösen a sertéstenyésztés volt fejlett Kínában. A nagyszaporaságú kínai sertések génjei a civilizált világ számos fajtájában megjelentek. A sertés egyébként több mint 5000 éve elterjedt állatfaj volt Kínában. A selyemhernyó tenyésztését és a selyemgyártást hosszú ideig kínai titokként tartották számon. Korai fejlett állattenyésztési kultúrája ellenére Kína a világ állattenyésztésére (sem az ókorban, sem napjainkban) jelentős hatást nem gyakorolt. A régi zsidók nagy előszeretettel foglalkoztak az állattenyésztéssel. A juh és a kecske, a szarvasmarha és a szamár volt különösen elterjedt háziállatuk. A szamarat hátas és málhás állatként, igavonásra, a szarvasmarhát mezőgazdasági munkára használták. Különösen híres volt Salamon király (i.e. 1000) ménese. A hagyomány szerint az arabok legnemesebb lovai az ő tenyészetéből származtak. India állattenyésztéséről a hinduizmus 4 vallási könyve, a Védák (i.e. 2500-500) szolgáltatnak értékes ismereteket. Elsősorban lovat, marhát, tevét, juhot és kecskét, tyúkot tartottak (sertést nem). A feltehetően zebu eredetű marhájuk fekete-, vörös és barna-tarka volt. Az időszámítás előtti Indiában a szarvasmarhát sokoldalúan hasznosították. A teheneket naponta háromszor fejték (!), a tehéntejet savanyították és vajjá dolgozták fel. A szarvasmarhát igavonásra és vágóállatként is hasznosították. Nagy becsben tartották lóállományukat. Több fajtát is tenyésztettek, az ókori India lótenyésztési kultúrája magas színvonalon állt. 7
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése Megemlítem, hogy a tyúk háziasítása is Indiában történt (i.e. 3. évezredben). A perzsák a sertés kivételével az eddig felsorolt összes állatfajt tenyésztették. Közismerten félelmetes lovasságuk alapját fejlett lótenyésztésük képezte. Figyelemre méltó, hogy egy könnyebb gyorsmozgású és egy tömegesebb lótípust tenyésztettek. Az ókori Görögország nemzeti jövedelmének egyik fő forrását az állattenyésztés képezte. Az előbbiekben említett fajokon túl már méhtenyésztéssel is foglalkoztak, és házuk táján megtalálható volt a lúd, kacsa, a gyöngytyúk és a galamb is. A lovas- és kocsiversenyek részét képezték az olimpiai játékoknak is. Xenaphon (i.e. 434-355) meglepő szakszerűséggel körvonalazza a jó hátasló küllemét. Különösen a pata bírálatát tárgyalja minden részletre kiterjedően, miután a patkolás akkor még ismeretlen volt. Arisztotelész (i.e. 384-322) a Historia Anamalium c. könyvében fektette le a korabeli szarvasmarhatenyésztés alapelveit. A görög állam korai időszakában az érték kifejezésére a szarvasmarha szolgált. A pénz (pecunia) kifejezés (mint a későbbi római időben) a pecusból = a szarvasmarhából ered. Az ókori görögök nagy sertéshús fogyasztásukat korszerűnek mondható telepeken végzett sertéstenyésztésből fedezték. a régi görögöknél fejlett gyapjútermelést és feldolgozást említenek a korabeli feljegyzések. Az ókori Itália állattenyésztéséről és gabonatermesztéséről volt híres. Varro szerint az ország még a nevét is az ökrök után nyerte, mivel a görögök az ökröt italiusnak nevezték. Az állattenyésztésről szóló írásos feljegyzések a latin íróktól (Cato, Varro, Columella) maradtak ránk. Columella 13 kötetet felölelő De re rustica művéből négy az állatok takarmányozásával, a tenyésztési ismeretekkel, az állattartás módszerével foglalkozik. A rómaiak jelentős és nagy területekre kiterjedő hadviselése miatt a lótenyésztésre különleges hangsúlyt helyeztek. Az egykori római katonaló típusa a görögöknél nehezebb, tömegesebb volt. A kocsiversenyek és a lovassport céljára egy Szicíliából és a mai Spanyolország területéről származó könnyebb sportló típust tenyésztettek. A rómaiak által tenyésztett további lótípus mezőgazdasági célokat szolgált. A ló küllemi tulajdonságainak megítélését nagy hozzáértéssel végezték. A jelentékeny lóállomány mellett tekintélyes szarvasmarha-, juh-, kecske- és sertésállományuk volt. Körültekintően jártak el az igásökrök kiválasztásánál. Nagyra értékelték a kifejezett 8
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése mart, az erős lebernyeget, a dongás mellkast és a jó lábszerkezetet. A szarvasmarha legkedveltebb színe a fekete, vörös-barna és bőrsárga volt. A fehér színt hátrányosnak tekintették (színformalizmus). Kitüntetett figyelmet szenteltek a sertés tenyésztésének. Jó hizodalmasságú sertésük típusában a kínai sertéshez állhatott közel. Kívánatosnak tartották a sertés hajlott, megtört orrhátát (mopszfej), a széles és mély törzset és a terjedelmes hasat. Meglepő, hogy a rómaiak milyen kifinomult technikával hizlalták a különböző baromfifajokat. A latin írók munkáiból számos figyelemreméltó tenyésztéstechnikai útmutatás maradt az utókorra (ivadékvizsgálat, párosítási módszerek, a pároztatás irányelvei, ikerellésre irányuló szelekció.) A római birodalom felbomlását követő visszaesés után Nyugat-Európa ujjáépülése a VIII. században kezdődött. Ebben az időszakban a kolostorok váltak a fejlett mezőgazdaság kiindulópontjává. Különösen a Kelet-Római Császárság bizonyult a mezőgazdasági kultúra folytatójának. Viszonylag fejlett szarvasmarhatenyésztés alakult ki Skandináviában. A gazdálkodás azonban meglehetősen külterjesen folyt. Szinte kizárólag a téli hónapokban részesültek az állatok némi kiegészítő takarmányozásban. Takarmánytermesztés és készletezés alig volt. A jó legelőkészség és az élelemkereső képesség ebben az időben fontos tulajdonságnak számított. Korszerűnek tekinthető takarmánygazdálkodás csak a Németalföldön folyt. A XVII. századtól kezdve meginduló takarmánytermesztés adott újabb lökést az állattenyésztés fejlődésének, amely kedvezően hatott vissza (istállótrágya) a mezei gazdálkodásra. A takarmánybázis megteremtése tette lehetővé új, korszerű tenyésztési irányok létrejöttét és ez a körülmény gyorsította a kultúrfajták kialakulását. Ettől kezdve az empírikus tenyésztést a szabatos feljegyzésen alapuló szervezettebb tenyésztői munka váltja fel. A mai értelemben vett korszerű állattenyésztés megteremtőjének az angol Bakewell Robertet (1725-1795) és követőit tekintjük, aki szakítva a korábbi módszerekkel, megalkotta a mai értelemben vett tenyésztői munkát (ivadékvizsgálat, rokontenyésztés tudatos alkalmazása, párosítási elvek kidolgozása, a formalisztikus elemek kiküszöbölése). Az új tenyésztési elvek gyakorlati alkalmazásával Bakewell és követői számos kultúrfajtát állítottak elő. Létrehozzák az első törzskönyvet, megindul a teljesítményvizsgálat (gyapjúfinomság mérése 1779-ben, lóversenyek teljesítményének 9
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése rögzítése, folyamatos tejelés-ellenőrzés). Párhuzamosan fejlődtek a takarmányozási ismeretek is. Az állattenyésztés gyors ütemű fejlődése a múlt század végétől számítható. Különösen századunk első harmada bővelkedik kiváló állattenyésztő egyéniségekben, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a tudományterület fejlődésében (Duerst, Ivanov, Justinius, Nathusius, Settegast, Kronacher, Adametz, Hammond, Lush, hazánkban Ujhelyi, Wellmann, Schandl). A századfordulón jöttek létre az állattenyésztési kutató- és minősítő intézetek. A tenyésztés szervezés és irányítás fontos műhelyei a különböző tenyésztő szövetségek lettek. Az állattenyésztés fejlődésére termékenyen hatott a kapcsolódó tudományterületek (állatgenetika, állatélettan, biokémia, ökológia, etológia, anatómia, állathigiéne) fellendülése és a társtudományok területén született felfedezések. Az állattartás színvonala a társadalom általános műszaki-technikai fejlődésével összefüggésben korszerűsödött. A napjainkban lezajló biotechnológiai forradalom új perspektívákat nyithat az állatnemesítésben is. A mezőgazdasági alkalmazott biotechnológia olyan komplex kutatási, fejlesztési és agrárpolitikai stratégiai módszer, amely a következő évtizedekben kulcsfontosságú növelője lehet az élelmiszertermelésnek. 3.1. A hazai állattenyésztés története Állattenyésztésünk története szorosan összefügg népünk történelmével. Őseink főfoglalkozása már a honfoglalást megelőző időkben is az állattenyésztés volt. A történetírók lovas nemzetként emlegetik eleinket. Kétségtelen, hogy elválaszthatatlan társuk a kisebb termetű, szikár izomzatú, edzett ló volt, de szarvasmarhát, sertést, juhot is tartottak. Erre utalnak a juh, tej, fejni szavaink, amelyek finnugor eredetűek. Mai hazánk területére is lovon érkeztek elődeink, de magukkal hozták a szürkemarhát, a juhot és a szalontai sertést is. A Kárpát-medence adottságai kedveztek a nomád állattenyésztésnek. A magyarszürke marhát elsősorban a nagy kiterjedésű alföldi legelőkön, a juhokat inkább a dombos vidékeken, a magukkal hozott és az itt talált (pl. bakonyi) sertéskondákat pedig a folyók árterein és a makkos erdőkben tartották. A szilaj állatcsordák egész évben a szabadban voltak. 10
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése Királyaink támogatták az állattenyésztést. Szent István például kiváltsággal ruházta fel a sertéstartókat. IV. Béla vámtarifája pedig élénk állatkereskedelemről tanúskodik. Állatállományunk létszáma ebben az időben jelentős volt és igen sok élőállatot szállítottunk Nyugat-Európa városaiba. A portyázásokhoz, majd a török elleni harcokhoz a lóra volt a legnagyobb szükség. A magyar parlagi ló mellett főleg zsákmányolás, de ajándékozás révén is egyéb (berber, perzsa, szíria, arab) fajták kerültek be a Kárpát-medencébe. Ezek közül elsősorban az arab gyakorolt jelentősebb hatást lovaink típusára. A lótenyésztés virágzó tevékenység volt ez idő tájt. A kiváló magyar lovat külföldön is keresték. Fontos volt a szarvasmarhatenyésztés is, ami hatalmas bevételt hozott országunknak. Állatkivitelünk legnagyobb hányadát a magyar szürke marha tette ki. Az állatokat lábon hajtották a külföldi piacokra. Nürnberg például évi 70000 marhát vásárolt. Hazai fajtánk kiváló húsminősége folytán keresett volt és általában többet fizettek érte, mint a helyi fajtákért. A magyar marhával külföldön bikaviadalokat is rendeztek. A juhtenyésztés is fontos szerepet játszott. Különösen a török hódoltság idején emelkedett az állomány létszáma, mert a török a juhhúst mindennél többre becsülte. Elődeink a bakonyi, szalontai, alföldi és réti sertésből nagyszámú kondát tartottak erdőségeinkben, járhatatlan mocsarainkban és rétjeinkben. Ennek ellenére a sertéstenyésztés fejlődött a legkevésbé ebben az időben. A hízlalás főleg csak a házi szükséglet érdekében történt, mivel a törökök sertéshúst nem fogyasztottak. A hódoltság felé állattenyésztésünk jelentősen visszaesett. A Habsburg császárok emelték a vámot, ami a marhakereskedelmet csaknem megszüntette. Bécs ostromára vonuló török sereg, de a császári katonaság is óriási rablást, pusztítást végzett. Buda ostromakor a császári seregek például mintegy 80000 szarvasmarhát tulajdonítottak el. Az alföld állatállománya csaknem teljesen kipusztult. A megmaradó magyar szürke gulyákat és racka nyájakat a lakosság a járhatatlan ingoványokba, erdőkbe menekítette el. Állatállomány létszámának újbóli emelkedése a XVIII. század első felétől indult meg, majd ezt követően tenyésztésünk is jelentős változásokon, átalakuláson ment át. Megnövekedett a tej iránti igény, amit a magyar szürke fajta nem tudott kielégíteni, mivel alig termelt több tejet, mint amennyi a borja számára szükséges volt. 1870-ben 11
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése sor került több tejelő svájci helvét tehén importjára. Később pedig ugyancsak Svájcból, a szimentáli fajtát hoztuk be, melyből a tömeges import 1875 és 1895 közötti időszakra tehető. Kezdetét vette a magyartarka és tájfajtáinak kialakítása. Létrehozták az első tejgazdaságot Keszthelyen, majd a XVIII. század végére sorra alakultak ki az akkori kornak megfelelő, korszerű, európai színvonalú tejgazdaságok. A magyarszürke fajta létszáma pedig folyamatosan csökkent. A selyemgyapjas birkák behozatala után juhtenyésztésünk is fellendülésnek indult. Mária Terézia 173-ban Budaörsön törzsjuhászatot alapított. A merinó gyapjúnak igen jó ára volt, ezért többször is hoztunk be Spanyolországból tenyészállatokat. 1858-ban megfogalmazásra került az országos juhtörzskönyvezés alapelve, ami kiterjedt a gyapjúminőségre és a küllemi bírálatra is. A szervezett lótenyésztést is ettől az időtől számítjuk. 1785-ben a mezőhegyesi volt lógyűjtő telepet katonai ménessé alakították át abból a célból, hogy az ország fedeztető telepeit jó ménekkel lássa el. 1789-ben létesült a bábolnai ménes, ahova 1836 óta importálták Szíriából az arab méneket, melyek közül a shagya tett szert a legnagyobb hírnévre. Ma ezen a néven világhírű arab lófajtánk létezik. 1916-ban Mezőhegyesre került a Nonius senior anglo-norman mén, amely megalapozta gazdasági típusú lótenyésztésünket. A sertéstenyésztésben is jelentős fordulat következett be. 1833-ban József nádor az ajándékba kapott két sumadia kannal és kilenc emsével megvetette alapjait a világhírű magyar mangalica sertésfajtának. A mangalica-tenyésztés olyan lendületet vett, hogy a régi magyar szalontai, alföldi és bakonyi sertés szinte teljesen eltűnt. Erre az időszakra esik a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozó oktatási és tudományos intézményeink létrehozása. 1782-ben létesült Budapesten a később világhírnévre szert tett Állatorvosi Főiskola. Nem sokkal később, 1797-ben Nagyváthy János javaslatára Festetics György Keszthelyen megalapította a GEORGIKON -t, Európa első önálló felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét. 1818-ban pedig Magyaróváron alakult felsőbb gazdasági tanintézet. 1868-ban Debrecen város és birtokosságának jelentős támogatásával megnyitja kapuit Debrecen-Pallag pusztán a Debreceni Országos Felsőbb Gazdasági Tanintézet. A szóban forgó intézmények kiváló tudós tanárai, kutatói, szakírói és gyakorlati tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a hazai állattenyésztés fejlődéséhez. Említést 12
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése érdemelnek Nagyváthy János (1755-1819) keszthelyi tanár A szorgalmatos mezei gazda és a Magyar practitus tenyésztető, a szintén keszthelyi Pethe Ferenc (1762-1832) Pallérozott mezei gazdaság c. munkája, melyek részletesen foglalkoznak az állattenyésztés kérdéseivel. Jelentős szakirodalmi tevékenységet fejtettek ki továbbá Tormay Béla (1838-1906) a Keszthelyi Georgikon, A Debrecen-Pallagi Gazdasági Tanintézet, illetve az Állatorvosi Főiskola tanára, Monostori Károly (1852-1917) az Állatorvosi Főiskola tanára, Kovácsi Béla (1861-1931) a Kassai Gazdasági Tanintézet tanára és Újhelyi Imre (1866-1923) a Magyaróvári Gazdasági Tanintézet tanára. Elévülhetetlen érdemei vannak továbbá a magyar állattenyésztés, különösen a lótenyésztés fejlesztésében Széchenyi István (1791-1860) grófnak. Erre az időszakra tehető az állattenyésztést szolgáló kutatóintézetek kialakulása is. 1896-ban az Állatélettani és Takarmányozási Kísérleti Állomás, 1898-ban a Magyar Állami Baromfikísérleti Tangazdaság, 1899-ben az Országos Gyapjúminősítő Intézet, 1903-ban pedig a Magyaróvári Tejkísérleti Állomás kezdte meg működését. A századfordulót követő időszakban a hazai állattenyésztésben új korszaknak tekinthető. Az 1885-ben megalakult Országos Törzskönyvelő Bizottság (OTB) aktív tevékenysége eredményeként a külföldi, elsősorban angliai, németországi, dániai és svédországi tapasztalatok alapján megindult a törzskönyvező egyesületek szervezése. 1910-ben megalakították a Károlyházai Szarvasmarha Ellenőrző Egyesületet, amelynek példája nyomán több vármegye is hasonló szervezeteket hozott létre. Az első világháborúban az ellenőrzés csaknem megszűnt. A háborús események után 1920-ban a Fejér Megyei Tejellenőrző Egyesület kezdte meg munkáját, amit sorra követtek a többi megyékben létrehozott szervezetek is. A második világháború kitörésekor már minden megyében működött egy-egy szarvasmarhatenyésztő egyesület. A sertések törzskönyvezését az 1923-ban alakult Hússertéstenyésztők Országos Egyesülete és az 1927-ben létrehozott Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete végezte. A juhok törzskönyvezésére hivatott Juhtenyésztők Országos Egyesülete 1937- ben kezdte meg működését. A lovak törzskönyvezését ekkor a Földművelésügyi Minisztérium, a baromfi és házinyúl tenyésztésének irányítását pedig a Baromfitenyésztők Országos Egyesülete végezte. A törzskönyvezési tevékenység eredményeként állatállományunk minősége, termelése jelentősen javult, szinte minden fajtában egységes típus alakult ki. 13
3. Az állattenyésztés fejlődéstörténetének áttekintése A folyamatosan megrendezésre kerülő Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Tenyészállatvásárok jól reprezentálták állattenyésztésünk akkori kornak megfelelő színvonalát. A második világháború jelentős veszteségeket okozott állattenyésztésünkben és az azt kiszolgáló szervezetek munkájában. Állatállományunk 57 %-a elpusztult. A háború után az állattenyésztő szervezetek újra megkezdték tevékenységüket, segíteni igyekeztek a tenyésztők munkáját, a veszteségek pótlását. 1948-ra állatállományunk fokozatosan gyarapodott, és ekkor már ismét megrendezték az országos mezőgazdasági és tenyészállat kiállítást és vásárt. 1947-ben megindult a mesterséges termékenyítések szervezése. Később létrejött az Országos Mesterséges Termékenyítő Főállomás és ennek a megyei mesterséges termékenyítő állomásai. 1948-ban az akkori kormány megszüntette a korábban működő állattenyésztő szervezeteket. A törzskönyvezés és a tenyésztésszervezés feladatait a Földművelésügyi Minisztérium Állattenyésztési Főügyosztálya, a megyei mezőgazdasági igazgatóságok és a járási tanácsok mezőgazdasági osztályai vettek át. Később (1963-ban) megalakultak az Országos- és Megyei Állattenyésztési Felügyelőségek (OÁF, MÁF). A törzskönyvezéssel összefüggő feladatok szervezése, irányítása, ellenőrzése 1964- től az OÁF (Országos Állattenyésztési Felügyelőség) és jogutódjainak feladata volt. Az operatív teendőket (pl. termelésellenőrzés) a megyei állattenyésztési felügyelőségek és jogutód szervezetei végezték. Az említett szervezetek elnevezése, hatásköre stb. azóta jelentős változásokon ment keresztül. 1965-ben FM (Földművelésügyi Minisztérium) rendelet alapján létrejött az Országos Takarmányminősítő és Ellenőrző Felügyelőség (OTEF). 1967-ben a megyei állattenyésztési felügyelőségek az OÁF megyei kirendeltségei nevet kapták, és ettől kezdve irányították a megyei mesterséges termékenyítő állomásokat és kostelepeket. 1968-ban a megyei kirendeltségeket a megyei tanácsok VB Mezőgazdasági Osztályainak irányítása alá rendelték és kialakították a járási felügyelői hálózatot. Így a megyei állattenyésztési szervezet kettős irányítás alá került (OÁF és MTVB Mezőgazdasági Osztály). 1968-ban az OÁF szervezetéből levált a lótenyésztés, és megalakult az Országos Lótenyésztési Felügyelőség (OLF). 14