Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett

Átírás

1 Az IJN Tone építése Hozzáadta: Imi október 17. vasárnap 18:40 Utolsó frissités szeptember 05. szerda 21:53 Szerintem, aki valamilyen hajómakett megépítésére vállalkozik, az elõbb bele kell, hogy szeressen abba a hajóba, különben nem megy a dolog. Megboldogult pannonhalmi gimnazista koromban (1981) került kezembe Walter Lord Hihetetlen gyõzelem c. könyve. Szinte egy ültõ helyemben elolvastam. Különösen két hajó tett kíváncsivá: A Yamato, amely a zászlós hajója volt Yamamoto admirálisnak a midway-i csatában, és a Tone nehézcirkáló, amelynek a 4. sz. gépe késve fedezte fel az amerikai flottát, és ez a késés a vereséget jelentette. A Yamato, mint a valaha épített legnagyobb csatahajó a világon, sok makettezõ álma és célja. Ezt a hajót én is sikeresen megépítettem 2000 és 2002 között. A Tone kevésbé villanyozza fel a hajómakettezõket, pedig szerintem egy igazi csemege több vonatkozásban is: - Sokkal több múlott ezen a hajón, mint pl. a Yamato-n (nem csak a midway-i csatára gondolok) - Talán a II. Világháborúban az egyik legtöbb éles bevetést megért hajó volt (nem sima konvoj kíséretek és hasonló feladatok, hanem bomba és lövedék-záporban végrehajtott küldetések) - Különleges forma ill. elrendezés. Ha jól emlékszem, még 1996-ban akadt a kezembe a Fujimi 1/700-as Tone makettje. Természetesen azonnal megvettem, már csak azért is, mert 680.-Ft volt az ára (Ma kb Ft) ig kellet várni, hogy a makettet igazán elõ vegyem: a végsõ lökést a mosonmagyaróváriak kiírása adta meg, akik (megkésve ugyan, de) a midway-i csata 60. évfordulójára külön kategóriát hirdettek repülõknek és hajóknak a 2003-as versenyükre. Na, - gondoltam - ha valamit érdemes kiemelni és megépíteni ebbõl a nagy csatából, hát az pont a Tone! Azonnal neki is láttam (2002. nov.) a munkának. Tehát én az júniusi állapotot igyekeztem elkészíteni. Ráadásul jó rajzok is álltak rendelkezésemre a lengyel Profile Morskie sorozat jóvoltából. Nagy segítségemre volt egy internetes oldal is: Itt jó 3D-s számítógépes grafikákat találhatunk ehhez a hajóhoz. Néhány fotómaratást is be kellett szereznem a Gold Medal Models-tõl: kifejezetten japán nehézcirkálókhoz kiadott készlet (A Toms Modelworks készlete azért jobb, mert vékonyabb és 4 db katapultot kapunk, így 2 db. készletet tudunk belõle feljavítani!), ill. horgonyok, kábeldobok készletei. Amikor a hajót komolyan megvizsgáltam, majdnem elsírtam magam: jóformán csak a fõ darabok mérete és formája stimmelt, semmi más. Az alkatrészek kidolgozása elnagyolt, az illeszkedések pontatlanok, mindenütt beszívódások és sorják ráadásul a hajót az 1944-es formában adták volna ki, mégis pl. a hozzá adott repülõ-készlet inkább 1939-et idézi. A minõség tehát minden szempontból igen gyatra. (Ma már tudom, hogy az Aoshima gyártja még a Tonét ebben a méretarányban, sokkal jobb kidolgozással, csak nálunk nem kapható) Az elsõ sokk után nagy elhatározással álltam neki a munkának. Hajótest: Az elsõ dolgom az volt, hogy mindent lecsiszoltam a hajó fedélzetérõl, mert pl. a tatfedélzet oda nem illõ köröcskéit csak így lehet eltávolítani, azután 2000-es papírral felpolíroztam, és újrakarcoltam a linóleumok illesztéseit. Ezután a hajótest ablakait kifúrtam, ill. a felesleges ablakokat eltömítettem. A hajótest oldalán lévõ torpedó-vetõnyílások üresen tátongtak, ide egy másik készletbõl megmaradt és némileg átalakított vetõcsöveket ragasztottam be. A hajótest oldalán körbe egy nagyon jellegzetes vezeték fut végig: a mágneses aknák távoli felrobbantását szolgálta. Ezt 0.3-as rézdrótból csináltam meg, a felfogatását, pedig 0.1-sbõl. A horgonyokat ill. ezek láncait maratásból készítettem. A fedélzet csúszásgátló lemezei Tip Top gumiragasztó alufóliájából származnak. A hátsó repülõfedélzet sínrendszerét is pótolnom kellet a lecsiszolás után: 0. 1-es alu lemezcsíkra ragasztottam a 0. 3-as rézdrót párokat, majd ezután a fedélzetre ragasztottam. Egy sínváltót is pótolnom kellet. Rézdrótot egy hengeres testre feltekertem, elvágtam. Így egy csomó gyûrûcskét nyertem. Egyet szépen ráragasztottam az alu lemezre, körbe vágtam és elcsiszoltam és a helyére ragasztottam. (Az alu lemezt nagyon ajánlom mindenkinek, mert könnyen csiszolható, alakítható, vágható és a pillanatragasztó jól fogja. Én kiürült sörösdobozok kiegyengetésével szoktam hozzájutni.) A tatfedélzet sínrendszerét egy rámpa köti össze a fõfedélzet sínjeivel, amiken a repülõgépeket mozgatták. A maketten ezt persze egybe

2 öntötték (még az Aoshima gyártmányán is), a valóságban ez egy jó vastag lemez volt, amit egy rácsszerkezet tartott. Természetesen az eredetit eltávolítottam, a lemezt a sínekkel külön elkészítettem. A rácsszerkezetet úgy csináltam, hogy elõször az oszlopok helyeit kifúrtam 0.3-as fúróval, beleragasztottam a rézdrót-szálakat, majd a váltót (lent) és a fõfedélzetet (fönt) rézsútosan összekötöttem 2 db dróttal az oszlopok mentén. Az oszlopok felesleges részeit levágtam. Ezután már csak a merevítéseket kellett beragasztani. Aztán már csak, mintegy tetõt, rá lehet ragasztani a lemezt a sínekkel. (A ragasztás a fedélzet festése után ajánlott a maszkolás és más hasonló dolgok miatt.) A hajónak sok, különbözõ méretû szellõzõje volt: ezek csöveit rézdrótból (a fedélzetbe belefúrva ill. ragasztva), a fej részét sztirol lapból (0.3) készítettem. Végül nem szabad megfeledkezni a fedélzeti nyílászárókról és a különbözõ tároló dobozokról, lõszertartókról. A nyílászárókat alu lemezbõl készítettem, míg a különféle dobozokat sztirol lapból kivágott csík feldarabolásával és beragasztásával jelenítettem meg, a rajznak megfelelõen. Ne feledkezzünk meg a különbözõ kábeldobokról sem. Ezekhez érdemes maratást beszerezni. Figyeljünk arra, hogy a Tone dobjain csévélõkarok is voltak, ezt nagyon szépen meg lehet csinálni 0.2-es rézdrótból. Magát a dobot húzott szálból készítettem, amire 0.1-es drótot tekercseltem fel és utólag ragasztottam be a helyére. A hajó elõfedélzetén tároltak négy darab un. paraván-t (nem összekeverendõ a köznyelv paravánjával!!), amelyeket a rögzített aknák ellen használtak és szinte minden korabeli hadihajó fedélzetén volt ilyen alkalmatosság (pl HMS Warspite, KM Bismarck stb.). Ez eredetileg egybe volt öntve a fedélzettel, de én lecsiszoltam annak idején. Most tehát újra kellett õket (4 db.) gyártanom. Húzott szálból, alu lemezbõl, réz drótokból alkottam meg õket. {mospagebreak title=képek az elkészült hajóról} Képek az elkészült hajóról. (folyt.köv.) {mospagebreak title= Parancsnoki torony} Parancsnoki torony

3 Minden hadihajó idegközpontja a torony. Ennek a felépítése elég jellegzetes volt a II. Világháború idején: legfelül a fõ tüzérség távmérõje helyezkedett el, alatta un nappali híd ez alatt a páncélozott parancsnoki állás és a jelzõterasz, oldalán pedig a különféle légvédelmi távmérõk kaptak helyet. A Fujimi készletében a torony két fél darabból állt, amihez a távmérõket külön adják, természetesen nagyon elnagyolt formában. A fõ távmérõ közepén egy tüzérségi megfigyelõhely is van, ahonnan a fõtüzérség lövedékeinek becsapódását igyekeztek megfigyelni, és ennek alapján a megfelelõ korrekciókat végrehajtani. A megfigyelõ egy redõnyszerû dolog mögött végezte feladatát. Ezt én különösen is gyatrának találtam, ezért kicsit módosítottam rajta, a hûség kedvéért: az elsõ felét lecsiszoltam és alulemezbõl és rézdrótból elkészítettem az állás hitelesebb verzióját. Késõbb a hátsó tüzérségi megfigyelõállásnál ugyanezt a mûveletet hajtottam végre. A fõoptika középsõ részének elhúzható ablakait rézdrótból és vékony lemezbõl csináltam meg. Ezután a torony egészének álltam neki: összeragasztottam a két fél darabot és sok-sok csiszolás után elkezdtem a feljavítását. A nappali híd ablaksorát tûreszelõvel kireszeltem, mert ez egybe volt öntve a torony testével, aztán felülrõl fúróval átfúrogattam a mûanyagot, ebbe 0.2-es drótszálakat ragasztottam be, és így elkészült az ablaksor. A különbözõ távmérõket oldalt, húzott szálból készítettem el. Az elülsõ távmérõ merevítõit húzott szál és rézdrót kombinációjából csináltam. A jelzõterasz alátámasztását szintén drótszálakból csináltam. A torony stabilitását biztosító jellegzetes dúcról sem szabad megfeledkezni: ez is húzott szálból készült. A kerek alakú ablakok is természetesen hiányoztak. Ezek kifúrásánál nagyon javaslom, hogy elõször valamilyen kisebb fúróval fúrjuk ki a lyukat (0.2-es, vagy 0.3-as) és csak utána a vastagabb, méretes fúróval, nehogy meglepetés érjen minket. A torony elõtti platformon két, 25 mm-es ikergépágyú kapott helyet. Késõbb ezeket a White Ensign Models maratásából készítettem el. A csúszásgátló lemez vaj csomagolására használt alufólia felhasználásával készült el. A korlátok és a létrasor fotómaratásól származnak. A korlátokat a végén vízálló ponyvával, fehérre festett alufóliával vontam be. {mospagebreak title= A kémény építése} A kémény építése A hajó különleges felépítését már korábban említettem: a négy fõ lövegtorony az elõfedélzeten kapott helyet. Ennek következtében négy darab kazán pontosan a parancsnoki torony alá került! Ennek következtében a szokványostól eltérõ és helytakarékos kéményt kellett tervezni ill. építeni. Így született meg ez a leginkább csizmára emlékeztetõ konstrukció. A kémény gyárilag 3 db alkatrészbõl állt: 2 fél darabból és a szikrafogó rács durva imitációjából, ami egy egybe öntött mûanyag volt. Az építést a két fél darab összeragasztásával kezdtem. A kémény oldalára öntött kapaszkodósorok és gõzcsövek (az utóbbiból még hiányzott is egy-kettõ) se tetszettek, ezért valamennyit lecsiszoltam és rézdrótból újra elkészítettem a hitelesebb verziót. Leírni persze ezt nagyon könnyû, elkészíteni viszont hetekig tartott. Elõször a kémény hátsó felét (a csizma sarkát) kellet megvastagítanom: vastag sztirol darabokat ragasztottam rá és csiszoltam el. Ezután a gõzcsöveket pótoltam különbözõ vastagságú rézdrótok formára hajlításával, felragasztásával. Ezután jöhetett a 7 db kapaszkodósor (a képen még csak öt sor látható). Elõször kifúrtam a tartókonzolok helyét 0.2-es fúróval, aztán a lyukakba 0.2-es drótszálakat ragasztottam (természetesen csak pillanatragasztóval lehet a rezet a mûanyaghoz ragasztani). Ezután ragasztottam rá magát a kapaszkodót 0.1-es drót személyében. A kiálló felesleges darabokat végül körömvágó csipesszel lecsipkedtem. A kémény felsõ részén látható platform a gõzcsövek karbantartását szolgálta. Ez alulemezbõl és rézdrótokból készült el. A szikrafogó rácsot imitáló mûanyagdarabot a beragasztás elõtt kifúrtam, kireszeltem.

4 Magát a rácsot 0.2-es drótból hajlítgattam és ragasztgattam egymásra. Jó kis türelemjáték volt Ezenkívül el kellet még készíteni a kémény két oldalán lévõ rácsos tárolót, ahol fa gerendákat és idõnként a hidroplánok leszerelhetõ szárnyait tárolták. Itt is a szokásos korlát-építõ módszeremmel dolgoztam: 1. lyukak fúrása 2. függõleges drótszálak beragasztása 3. vízszintes szálak felragasztása 4. a felesleg lecsipegetése. A tároló alatt helyezkedett el kétoldalt két nagyméretû szellõzõ, ahol a kazánok a friss levegõt szívták be. Természetesen ez is csak egy tömör mûanyag volt. Kireszeltem a helyét, hátfalat ragasztottam neki, a lamellákat vékony trafólemezbõl készítettem el, amelyet a végén le is csiszoltam, hogy síkban legyen. A keretet rézdrótból hajlítgattam és ragasztottam rá. Ezután még visszavolt néhány létra, korlát ajtó, amik a Gold Medal Models maratásaiból származnak. Munka közben megfogadtam, hogyha elkészülök, megszámolom a beépített plusz alkatrészek számát. Hosszas és többszöri átszámolás után a végeredmény 365 volt. Hm eredetileg csak 3 db alkatrészbõl indultam ki. {mospagebreak title=az árbocok építése} Az árbocok építése A japán haditengerészet példaképe a Royal Navy volt. Elsõ dreadnought-típusú hadihajójukat is Angliából rendelték (IJN Kongo), amit aztán sikeresen le is koppintottak még 3 példányban (ill. a többi nagy hajót is ebbõl kiindulva építették). A tripod árbocot, mint elemet innen vették át és alkalmazták elõszeretettel. Ez a fajta háromlábú (=tripod) sokkal stabilabb és strapabíróbb volt, mint a hagyományos árbocok. A Tone elõ- és fõárboca is ilyen típusú volt; rácsszerkezettel megerõsítve pedig majdnem úgy nézett ki, mint egy mai nagyfeszültségû villanyoszlop. Az árbocok lábai természetesen jóval vékonyabbak voltak, mint a szokványos árbocok esetében. A készletben található imitációk durung- vastagok és elnagyoltak voltak. Ha már egyszer annyit kínlódtam pl. a kémény feljavításával, nem csaphatom agyon az egészet ezekkel gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy rézdrótból újakat készítek. De hogy induljak el??? Némi töprengés után fogtam egy sztirol lapot és kimértem rá az elõárboc három lábának helyét, mintha ez lenne a hajó, amire kerül. A kijelölt pontokon kifúrtam és beleragasztottam az árboc leendõ szárait 0.4-es drót személyében. A megfelelõ ponton aztán összeragasztottam õket, és már kész is volt az árboc váza, már csak csicsázni, részletekkel kitölteni kellett: a keresztmerevítések 0.2-es drótból készültek. Azt azért megjegyzem, hogy jó rajzok nélkül ezt szinte lehetetlen hitelesen elkészíteni. Sokszor le kellett méregetni a különféle hosszokat és szögeket, s ráadásul még a maketthez is hozzá kellett próbálgatni. Amikor ezt másoknak elmondtam, azt mondták, hogy õk ezt nem tudnák megcsinálni. Dehogynem! Egyáltalán nem volt olyan vészes. Egy-egy hét alatt készült el a két árboc. És nagyon megérte!az elõárboc igazából két darabból áll, mert a közepén ott volt egy négyszögletes rádiósfülke (ez megtörte a szerkezeti egységet), amelyet alu lemezbõl alakítottam ki. A felsõ részt is az alsó darabbal megegyezõ módon készítettem el. A felsõ részébe két elõrenyúló kart ragasztottam, mert ezek tartják majd a jelzõzászlók kötélzetét. A karok alsó részén lévõ járókötelek hajszálból készültek. A hátsó (fõ) árboc egyik lábát a készletbõl vettem (ennek a méretei meg is feleltek a valóságnak), mert ide csatlakozik majd a daru. Ezen is volt egy fülke a darukezelõé de ez háromszögletû volt, így itt nem vettem két darabra az árbocot. A három láb találkozási pontjában volt egy kis árbockosár, ami alu lemezbõl hajszál-korlátokkal készült. A keresztrudat ez alá ragasztottam. A tetejére pedig azt a jellegzetes pagoda-szerû formát biggyesztettem fel. A fõárboc készítésérõl van a legteljesebb fotósorozatom, ami lépésenként mutatja be a különbözõ fázisokat. Amikor így elkészültem velük, levágtam a sztirol lapról (körömvágó csipesz) és felragasztottam õket a hajór Elõször persze csak az egyik lábat szabad rögzíteni és csak a pontos pozícionálás (elölrõl, hátulról jól le kell ellenõrizni!) után a többit.

5 {mospagebreak title=egyéb rácsszerkezetû szerelvények I.} Egyéb rácsszerkezetû szerelvények I. A két árbocon kívül még jó néhány rácsszerkezetes szerelvényt találhatunk a Tone fedélzetén: 2 db reflektorállvány a kémény mellett; 2 db úszótalptartó állvány szintén ugyanitt; 2 db katapult a hajó két oldalán és a daru. Az ilyen alkatrészek a készletekben általában egy egybeöntött darabként jelennek meg, jobb esetben fotómaratással lehet helyettesíteni. De csak jobb esetben. A kisebb alkatrészek rendszerint elkerülik a maratások készítõinek figyelmét, különösen, ha egy általános feljavító készletet alkotnak meg, ami sok hajót tart szem elõtt. Hiába volt meg nekem a Gold Medal Models japán nehézcirkálókhoz készített maratása, ebben csak a katapultokat és a darut használhatjuk fel a Tonéhoz. De még ezek miatt sem bízhatjuk el magunkat túlságosan, mert ha alaposabban szemügyre vesszük õket, bizony még ezek is feljavításra szorulnak. A reflektorállványt ugyan egy darabka tömör mûanyag formájában mellékelik fujimiék, de az úszótalptartókkal se õk, se Gold Medals-ék (GMM) egyszerûen nem is foglalkoztak. A daru A Tone darujának háromféle funkciója volt: kikötõkben a hadfelszerelések bepakolása, a motorcsónakok vízretétele ill. visszaemelése, és a hidroplánok vízrõl való beemelése. A daru teste oldalról tömör acéllemez, felülrõl és alulról rácsszerkezetes. Ez nagyon jól látszik az archív felvételeken is. A Fujimi által kínált mûanyagtömböt élbõl dobtam. Hiszen itt a remek maratás a GMM-tõl!! Aztán koppantam a maratás is részben hibás: a darutest oldalról át van törve szép naaagy lyukakkal. De hiszen az eredeti nem is ilyen volt!!! Az nem volt áttörve, kikönnyítve! Csak az alul és felül lévõ keresztmerevítéses részek jöhettek szóba. Most mit csináljak??? Készíthetek újat, saját magam. A meglévõ rajzok alapján kivágtam alulemezbõl a daru oldalsó, tömör lemezét, többszöri próba és méricskélés után finomítgattam, csiszolgattam, amíg a megfelelõ formát nem nyertem két példányban. Aztán az oldallemezeket összeragasztottam pillanatragasztóval a maratás rácsszerkezeteivel és kész is lett a hitelesebb daru. Ugye, milyen egyszerû?! S végül persze a ragasztásnál érdemes egy kicsit megcsiszolni is. Az akasztóhorgok a GMM készletébõl származnak. A csigakerekek a GMM egy másik maratásából, a kábeldobok készletébõl lettek kiemelve. A drótköteleket 0.1-es rézdróttal imitáltam. A Katapultok A japán cirkálókon szinte kivétel nélkül két katapultot használtak a hajó két oldalára telepítve, hogy mindenféle szélben lehetséges legyen a hidroplánok indítása nagyobb irányváltoztatás nélkül. A készletben itt is persze egy szép egybeöntött mûanyagot kapunk ajándékba, amit érdemes elfelejteni. Gondoltam, most aztán tényleg hátradõlhetek, mert elsõ ránézésre teljesen jó a katapult GMM általi maratása. Sajnos azonban az a fránya tolómérõ

6 kimutatta, hogy a katapultnak ugyan jó a hossza, de a szélessége kicsit nagyobb a valóságnál. Így ezt a részt is dobni kellet, és alulemezbõl lehetett helyette másikat készíteni. Ez azonban még nem minden: az alsó rész egy tekintélyes darabján cikk-cakk merevítést kellet pótolni, Mert ezt nemes egyszerûséggel üresen hagyták a maratás készítõi. A felsõ részen pedig a sínt és egyéb részleteket kellett megjeleníteni. A sín rézdrótból, a többi alulemezbõl készült. A belsõ szerkezeti egységeket, a munkahengerekkel és csigákkal nem foglalkoztam, mert szerintem ez teljesen felesleges ennél a méretaránynál (Az 1/350-es Yamato-nál azonban ezt is elkészítettem). A katapult elején levõ csigát szintén a GMM kábeldobos maratásából vettem. {mospagebreak title=egyéb rácsszerkezetû szerelvények II.} Egyéb rácsszerkezetû szerelvények II. Reflektorállványok. Ezek a kémény két oldalán helyezkedtek el, a három láb közül az egyik a kémény oldalsó felépítményére támaszkodott, a másik kettõ pedig a fedélzetre. Itt is a mûanyagot szépen félretettem. Az állványokat az árbocok esetében alkalmazott módszer szerint készítettem el. A nehézséget a rendkívül kis méretek garantálták. Magát a platformot alulemezbõl alakítottam ki. A korlátot elõször maratásból igyekeztem kialakítani, de nem tetszett az eredmény. Így inkább sajátot készítettem. A korlátoszlopokat L alakra hajlított rézdrótokból csináltam meg, úgy hogy az L alsó részét a platform aljához ragasztottam. Nem akartam ugyanis ebbe a mütyürbe belefurkálni, elég ugyanis egy hajszálnyit tévedni és már el is van rontva. Végül 0.1-es drótot felcsavartam egy fúrószárra, majd elvágva a tekercset karikákat nyertem. Ez lett maga a korlát. A felesleges részeket a mûvelet végén lecsipkedttem. Ezután a körömvágó csipesz- levágtam a sztirollapról. A festés után fehérre festett alufóliából csináltam meg a vízálló ponyva imitációját. Végül az egészet a fényszórókkal együtt ráragasztottam a kémény oldalsó felére. Utólag nagyon sajnálom, hogy a reflektorállvány elõtti löveg szinte teljesen eltakarja annak rácsos mivoltát Úzótalptartó állványok A hajón a bevetési körzetig a repülõket félig szétszerelve tárolták a fedélzeten (nem volt hangár). Az úszótalpakat és a szárnyakat is leszerelték, és külön tárolták. Errõl a szerelvényrõl sokáig nem is volt igazán tudomásom, amíg egy archív felvételen nem bukkantam rá: a Mogami osztályú Suzuyán egész jól kivehetõ ez az alkotmány. Sajnos a lengyel anyagom se sokat törõdött vele: az általános vonalrajzon még kivehetõ egy kicsit, de máshol nem foglakoznak vele külön. Aztán az interneten Ed Low nagyszerû 3D-s grafikái segítettek a továbblépésben. Jobb híján ez lett a kiindulópont. Elõször vékony sztirol lapon kijelölgettem az oszlopok helyét, kifúrtam, s 0.2-es drótokat ragasztottam bele. Aztán bejelöltem az egyik szélsõ oszlopon a magassági pontokat, ahova a keresztrudak jönnek. Ugyanabból a drótból készült el a keresztrúd is. Elõbb a megjelölt a pontokhoz ragasztottam õket, aztán szemre vízszintesen a többi oszlophoz is. A kilógó darabokat a végén lecsipkedtem. Elõször arra gondoltam, hogy levágom az egészet a sztirolról, aztán láttam, hogy így baj lesz. Ezért aztán az oszlopok mentén szépen körbevágtam. A festés után néhány felesleges úszótalpat, ami a készletben volt, IJN green és gray színekre kipingálva beragasztottam az állványba. (Az elkészült hajóról készült képeken is jól láthatjátok.) Ezután foglalhatta el méltó helyét a kémény mellett. {mospagebreak title=az ágyúk} Az ágyúk A washingtoni flottaegyezmény nem csak a különbözõ egységek számát, de vízkiszorítását is korlátozta: így pl. a cirkálók vízkiszorítása elvileg tízezer tonnában lett maximálva. Persze a császári haditengerészet ebbõl a legtöbbet igyekezett kipréselni: eleve öt lövegtoronyban gondolkodtak és tíz nehézlövegben. Ezenkívül a nagy sebesség kapott elsõbbséget. A

7 hajótestet a legkevesebb páncélzattal és szerkezeti egységgel látták el, mert itt akartak spórolni a súllyal, hogy az elõírásoknak megfeleljenek. Ráadásul kezdetben a nehézcirkálók jó részét könnyûcirkálóként mûködtették és 155mmes lövegtornyokkal látták el; és ezzel a fegyverzettel nem volt probléma. Az elõírások felrúgása után ezeket a tornyokat gyorsan kicserélték a hõn óhajtott 203mm-esekre. Az elsõ próbák aztán elkeserítették az illetékeseket: a nagyobb lövegek oldalsortûz esetén nagy fokban elcsavarták a gyenge hajótestet és a nehézlövedékek viszonylag nagy területen szóródva csapódtak be. Vagyis nem volt elég hatékony a sortûz. Ezt végül is úgy oldották meg, hogy az egyik elülsõ tornyot általában nem mûködtették, így kisebb lett a csavarodás és vele a szóródás is. Tehát az ötbõl így csak négy lövegtornyot tudtak igazán érdemben kihasználni a nehézcirkálók. A Tone tervezésénél ezt a szomorú tapasztalatot figyelembe vették, és ezért döntöttek úgy, hogy egy toronyról eleve lemondanak és a többi négyet pedig az elõfedélzetre helyezik, a barbettákat kellõen meg is erõsítik szerkezetileg, ráadásul a súlyt is lehetett tartani. Az eredmény nem maradt el: a csavarodás megszûnt, és a tüzelés is jóval pontosabbá vált. Bizonyság rá ez a felvétel is, ami a Tone testvérhajóját, a Chikumát ábrázolja (a fehér körben), amint a leyte-i csatában a Gambier Bay-t lövi. Megfigyelhetjük, hogy a lövedékek viszonylag kis területen csapódnak be, vagyis a tüzet milyen pontosan lehetett irányítani a Tonéról és a Chikumáról. A Tone háromféle löveggel rendelkezett 1942-ben: 8 db 203 mm-es nehézlöveg négy db lövegtoronyba építve az elõfedélzeten (ez a fõfegyverzet); 8 db 127 mm-es légvédelmi löveg a hajó középsõ részén (két löveg egybe építve); és hat db 25 mm-es iker légvédelmi ágyú szintén a hajó középsõ részén.( Késõbb ezen annyit változtattak, hogy a 25 mm-es gépágyúk számát jelentõsen megnövelték a támadó repülõgépek leküzdésére.) Sajnos itt is minden drasztikus átalakításra szorult. Vagyis a készletben található dolgok fabatkát sem értek: a legnagyobb baj az alakhûséggel van; pl a 127mm-es légvédelmi lövegek pajzsa szinte nem is hasonlít az eredetire. A fõ lövegtornyok se sokkal jobbak. De most aztán tényleg mit csináljak!?!?!? A megoldás végül is az lett, hogy megvettem a Tamiya új, 1/700-as Mogami készletét. Az itt adott lövegtornyok elméletileg pont olyanok, mint amiket a Tone is hordott (meg a többi korabeli japán nehézcirkáló) és szinte teljesen hitelesek. Gondoltam egy nagyot, és kivettem ebbõl a készletbõl a fõ lövegtornyokat ill. lövegeket (már csak azért is, mert a hajóhoz összesen 6 db lövegtornyot mellékelnek, de csak három kell), ugyanígy a 127 mm-es lövegeket és azok pajzsait. A legkisebb légvédelmi lövegeket pedig a White Ensign Models fotomaratásából szándékoztam megépíteni. {mospagebreak title=a fõ lövegtornyok} A fõ lövegtornyok Ezekbõl két típus volt: 2 db távmérõs és 2 db távmérõ nélküli. A legtöbb munkát a két távmérõvel rendelkezõ torony adta, különösen is a felsõ pozícióban lévõ, mert erre még az antennatartó állványt is el kellet készíteni. Alapvetõen kétféle feljavítást végeztem mindegyiken: 1.kicseréltem a lövegcsöveket injekcióstû-darabokra; 2.korlátot építetem a lövegtorony tetejére. - A lövegcsövek cseréje: a méretekbõl kiszámoltam, hogy a 0.6-os külsõ csõvastagság lesz a leghitelesebb. Számításaimat a Tamiya készleten mért adatok is igazolták. Így levágtam az eredeti lövegcsövek öntvény imitációit, és a csövek helyén, tõben kifúrtam 0.7-es fúróval. Mini gyorsvágó flex-szel levágtam az injekcióstû-darabot és beragasztottam a fúrt lyukba pillanatragasztóval. A két csõ közötti minimális hossz-eltérést csiszolással egyenlítettem ki. - Korlát építése a torony tetején: 1942-ben a fõ lövegtornyok tetején korlát volt. (Késõbb ezt eltávolították és antennarendszerre cserélték le.) A rajzok alapján kimértem az oszlopok helyét, kifúrtam 0.2-es fúróval és ilyen vastagságú rézdrótot ragasztottam bele. Utána bejelöltem filccel a vízszintes korl&;aacute;t magassági pontjait tolómérõ után (egy pontból kiindulva szemre dolgoztam). Ezután felragasztottam magát a korlátot. Végül azzal a bizonyos körömvágó csipesszel levagdostam a kiálló, felesleges darabokat. Ugyanezzel a módszerrel készült el a felsõ lövegtorony tripod antennatartója is. Némelyik torony oldalán létra is volt, ezt is elkészítettem maratás segítségével. A torony közepén elõbúvó periszkóp picinyke fej részét is pótoltam. A távmérõs tornyokon hátul ajtó, kilépõ, és létra is volt. Ezeket is sikerült felragasztani. Sokat gondolkodtam, mivel imitáljam a lövegtorony oldalának felsõ részén körbefutó

8 szellõzõnyílásokat. Végül 0.3-as alkoholos filccel jelenítettem meg (a toll is Mitsubishi gyártmány volt, akár az eredeti Tone) Itt azonban a legnagyobb kihívást a felsõ torony tetejére festett japán zászló (a midway-i csata idején a japánok még szilárdan hittek légi fölényükben) jelentette: a különbözõ fázisokat nagyon ki kellett találni, hogy minden klappoljon., mert ugyebár a felségjel fölé kerül majd az antennatartó állvány. Ez az állvány, no meg a korlát is már nem teszi lehetõvé a zászló szórópisztollyal való festését és az ehhez tartozó maszkolást. Végül az elkészült lövegtornyokat fixen beragasztottam a helyükre. A 127 mm-es lövegek Ebbõl a lövegbõl összesen nyolc db szolgált a hajón - mint általában a japán nehézcirkálókon fõ feladatuk pedig a légelhárítás volt. Az iker lövegek kezelõit lövegpajzs védte. Sajnos ezeket is félre tehettem, mert egyáltalán nem volt forma-helyes, ráadásul a lövegcsövek is túl távol esnek egymáshoz. Szerencsére a Tamiya készletében ezek is nagyon szépek, akár csak a fõ tornyok. Azért csak úgy, egy kicsit ezt is feljavítottam: a lövegcsöveket 0.3-as injekcióstûdarabokra cseréltem. A pajzs oldalain lévõ rácsot és létrát maratásból készítettem el. Belül a löveg závárzatát is imitáltam. Hogy ezek a lövegek a küzdelem hevében véletlenül se tegyenek kárt a saját hajójuk felépítményeiben, ezért löveghatároló korlátot építettek melléjük akár csak pl a Yamato esetében. Ezeket 0.2-es drótból készítettem el. A 25 mm-es iker gépágyúk Ezekbõl összesen 6 db volt 1942-ben a hajó fedélzetén. (A késõbbiekben számukat alaposan megnövelték!) A készlet által kínált durva mûanyagdarabokat természetesen itt is dobtam. Mivel azért ezek elég kicsik 700 szorosan lekicsinyítve, még a Tamiya által adott darabok is durvák és elnagyoltak. Hála Istennek, és segítõ barátaimnak, sikerült a White Ensign Models idevágó maratását megszereznem. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a hajó építésének talán legnehezebb fejezetét jelenti majd elkészítésük. Pedig igaz! Páratlan lelkierõ és ügyesség kell a morzsa nagyságú rézdarabka 16-szor való meghajtogatásához! Különben 3 darabból áll maga a maratás: 1. forgó platform 2. lövegtalp 3. löveg. Ezt a tömény iszonyatot a lövegtalp szolgáltatja. Egy ilyen kis bigyót 1-1 és 1 óráig hajtogattam. Naponta csak egyet voltam képes belõle megcsinálni. Szörnyû volt. Amikor a modelwarships.com oldalon is bemutattam a hajót, valaki rá is kérdezett, hogy milyen volt ezzel a maratással dolgozni. Gondolom, volt már hozzá szerencséje. {mospagebreak title=csónakok}

9 Csónakok A Tone fedélzetén összesen 8 db csónak kapott helyet. Ezek közül 4 motorcsónak volt, amelyekbõl kettõ parancsnoki (egy a tengernagy számára, egy pedig a kapitánynak fenntartva), kettõ pedig standard, legénységi. Négy csónak hagyományos evezõs kivitelû volt. Archív fotókon láttam, hogy az erõs hullámzás és a mostoha idõjárási körülmények miatt a hagyományos evezõsöket leponyvázták, hogy a csónak ne teljen fel állandóan vízzel. Így ezeknek az elkészítése viszonylag egyszerû feladatot jelentett: lecsiszoltam a sorjákat a csónaktestekrõl, befestettem õket, aztán fehérre festett alufóliát ragasztottam rájuk, ezzel imitálva a ponyvát. Egy kicsit zavart, hogy nincs kormánylapátjuk, úgyhogy ezt is pótoltam. A nagyobb kihívást a motorcsónakok jelentették. A négy motorcsónakot a hátsó felépítmény mellett helyezték el kétoldalt, úgy, hogy a két standard motorcsónakra helyezték a két parancsnoki járgányt, így ezek voltak felül. Ebbõl adódóan a két parancsnoki motorcsónakot kellet a legjobban kidolgozni. Pótolni kellett a kormánylapátot, a csavart, szellõzõ kürtõket, kapaszkodókat, a lobogótartót és egy nagy mentõövet. Ez utóbbi úgy készült, hogy 0.3-as drótot felcsavartam egy 0.6-o fúrószárra, aztán a kapott spirált alul elvágtam szikével, s végül az egyik kis karikát kisimítottam egy üveglapon egy másik lapos tárgy rányomásával. Az utaskabinon egy rácsos valami volt, ezt is imitáltam rézdrót segítségével. A parancsnoki motorcsónakoknak volt egy árboca is, de ez valószínûleg leszerelhetõ volt, hogy ne akadályozza pl. a vízrebocsátást és a hajón se hiszem, hogy helye lett volna egy felesleges póznának. Így ezt nem készítettem el. Hogy a különbözõ beavatkozásokat könnyebben elvégezhessem, a csónakokba alulról belefúrtam és egy 0. 5-ös drótszálat ragasztottam bele. Ennél fogva a kezelése jóval könnyebb lett; a festés után pedig egyszerûen csak lecsíptem a drótot, helye természetesen alulra került és így nem látható. Más hasonló apróságoknál is érdemes - ha lehet - ilyen nyelet készíteni; nagyon megkönnyíti a munkát. Repülõk Azt már korábban leírtam, hogy nem volt külön hangár, így a repülõk a hátsó fedélzeten voltak elhelyezve. Nagy talány volt számomra, hogy a Tone hány repülõgépet is tudott üzemeltetni a fedélzeten. Volt, ahol azt írták, 6; volt, ahol 5-rõl beszéltek; volt, ahol pedig 4-rõl. Ráadásul az évek alatt a típusok is változtak: kezdetben Nakajima E8N2 es duplafedelû volt rendszeresítve, késõbb pedig a Mitsubishi F1M (szintén biplán) és az Aichi E13A monoplán szolgáltak a fedélzeten. De mi volt a helyzet júniusában??? Gergely Ákos barátom segített a megoldásban: egy angol nyelvû internetes hajós fórumon kérdezett rá a dologra és egy szaktekintély, Ed Low adta az infót. E szerint ekkor a Tonén egy db. Nakajima és három db. Aichi volt elhelyezve. A Nakajima kis hatótávolságú, kis teljesítményû kicsike biplán volt, amíg az Aichi nagy hatótávolságú, robusztus, modern monoplán. Hajóikon a japánok (még pl. a Yamato-n is!) egy érdekes megoldást alkalmaztak: egy sínrendszert építettek a repülõk mozgatására. Egy amolyan sínkocsira helyezték a hidroplánokat egy adapter segítségével. Aztán ha kellet, odatolták ennek segítségével a repülõt a katapulthoz, adapterestül áttolták a gépet a katapultra és innen indították. Na most a fotomaratásban csak a sínkocsikat mellékelték, az adaptereket egyáltalán nem. Így viszont a három Aichi úszótalpa elõbb elérte a fedélzetet, mint a gép hasa a sínkocsit, tehát az adaptereket nem lehetett megkerülni. Belefúrtam a gépek hasába, rézdrótot ragasztottam beleéjük és ebbõl készítettem el az adaptert. Az adaptert hozzáragasztottam a sínkocshoz, a sínkocsit pedig

10 a sínhez. Gondban voltam az üvegezett pilótafülkével: többféle megoldást láttam eddig erre a problémára. Volt, aki egyszerûen lefestette fehérre; volt, aki rézdrótból igyekezett a csupasz kabinvázat elkészíteni (persze itt elvész az üveghatás). Nekem egyik se tetszett, ráadásul az utóbbi nekem szinte lehetetlennek tûnt. Így végül új módszert eszeltem ki: a fröccsöntött kabintetõt levágtam, helyét lecsiszoltam. CD tok plexijébõl levágtam egy téglalapkát, méretre vágtam és pillanatragasztóval ráragasztottam a levágott rész helyére. Ezután csiszolópapírral formára csiszoltam, végül sel felpolíroztam. És a kabinváz??? A repülõ zöld színét alufóliára kifestettem, ebbõl szikével nagyon vékony csíkokat vágtam és fényes lakkal a plexire ragasztottam. A végén pedig a felesleges darabokat a szike hegyével lecsíptem. Ez a mûvelet természetesen csak a festés után jöhetett szóba, mert a maszkolószalag leszedte volna ezeket, a kis darabokat a kabintetõrõl. A háromágú propeller a maratásból származik, amit azért megcsavartam, ahogy kell. A felsõ része IJN Green, az alsó pedig IJN Gray színeket kapott. A lakkozás elõtt pedig felmatricáztam. Az egyetlen kis Nakajimán nem volt zárt kabin, de ez más nehézségekkel rukkolt elõ: kb. csak fele, mint a nagy testvér, szárnyai nagyon vastagok (ezt csiszolással elvékonyítottam) eacut ;s a két szárnyat jellegzetes huzalozás merevíti, meg egy fordíto t N be ûhöz hasonló dolog, ez utóbbi természetesen megint csak rézdrótból készült el. A propeller pedig nem három, hanem kétágú. A maratott propellert három felé vágtam és csak két ágat ragasztottam fel, egymással szemben, kis elcsavarással. A festése is eltér a nagyoktól: felûl kétszínû foltos festést kellet produkálni, alul viszont ugyanaz, mint a többinél. Õszintén megvallva ezt a kicsit nagyon megszerettem, szerintem egy igazi kis gyöngyszem lett a hajó tatján. Amikor mind elkészült, egy áprilisi fotó alapján látott rend szerint kerültek a fedélzetre, annyi különbséggel, hogy a fotón a kis Nakajima van a katapulton, míg én az egyik Aichit tettem fel, mert a midwayi csatában ezt indították el (A Nakajima a távolfelderítésre nem volt alkalmas). Ha egyszer szép vizet tudnék készíteni, akkor ebbõl egy pompás dioráma lenne ezzel a címmel: A végzetes hiba utalván arra, hogy a Midway-i csata idején elromlott a katapult és a felderítõgépet fél órás késéssel indították a Tonéról, ami a csata elvesztésének egyik oka lett.