Interjú Gecsényi Lajossal, a Magyar Országos Levéltár fõigazgatójával

Átírás

1 JELENIDÕBEN Május vége és június eleje között felbolydult a magyar média, az írott sajtótól a tévécsatornákon keresztül az internetes portálokig. Bár az adatvédelem jogi témája látszólag unalmas és érdektelen, a június 9. és 15. között az 1956-os Forradalom Kutatóintézete és a Nyílt Társadalom Archívum szervezésében zajló megemlékezés, a Nagy Imre-perrõl készült hanganyag nyilvános bemutatása ismét rávilágított a személyes és történelmi adatok kezelésének problémáira és a törvényi rendezés hiányosságaira. A Magyar Országos Levéltár 2007 õszétõl végzett digitalizációs munkája révén technikailag lehetõvé vált a bemutató megszervezése, de az adatvédelmi és levéltári törvény elõírásait az érintett intézmények eltérõen ítélték meg. A levéltár jogi tájékozódás után a nyilvánosságra hozatal feltételeként a vádlottak hozzátartozóinak, majd a tanúknak az írásos hozzájárulását jelölte meg. A megemlékezést szervezõ intézmények aláírásgyûjtést indítottak a történészek között és a sajtón keresztül érvényesítették akaratukat. Már a nyilvános kutatói meghallgatás (ahogyan a szervezõk nevezték) javában folyt, amikor közzétették az adatvédelmi biztos jogkörében eljáró ombudsman közleményét, amely kimondja, hogy a kérdéses esetben valóban eltérõ jogelvek ütköznek: az információs önrendelkezési jog és a véleménynyilvánítás szabadságából fakadó informáltsághoz való jog. Ezt az összeütközést az Alkotmánybíróság joggyakorlata alapján igyekszik megszüntetni, kimondva: Megítélésem szerint a felvételek közzététele annak történelmi távlata miatt is nem okoz olyan, a személyes adatok védelméhez fûzõdõ jog szempontjából jelentõs sérelmet, mely a felvételek nyilvánosságra hozatalával szemben az arányosság követelményével ne lenne összeegyeztethetõ. A hanganyag bemutatásának megkezdése idején készült interjúnkban a Magyar Országos Levéltár fõigazgatójával beszélgetünk a kialakult vita okáról, tanulságairól és a jövõ feladatairól. Interjú Gecsényi Lajossal, a Magyar Országos Levéltár fõigazgatójával História (H.): Amikor ez az interjú készül, éppen félidejében tart a Nagy Imreper hanganyagának kutatói meghallgatása, amely a nyilvánosságra hozatal egyfajta új mûfaját teremtette meg. A sajtó részletesen foglalkozik vele, számtalan híradás lát napvilágot, a televíziók mûsoraiban a per vádlottjainak hozzátartozói õszinte megrendüléssel nyilatkoznak arról, hogy mit jelentett nekik szeretteik hangját hallani. Az egyik internetes honlapon azt ígérik a látogatóknak, hogy a lejátszás helyszínérõl egyenesben tudósítanak, részleteket lehet majd hallani a per hanganyagából a világhálón keresztül. A kutatók, szakértõk mûsorok tömegeiben magyarázzák a történelmi hátteret, értelmezik a hallottakat. De a megemlékezés ezen formája túllépett már a kutatói határokon, és miután a szenzációt keresõ sajtó bekerült a folyamatba, egyfajta populáris mûfajjá erõsödött. Ebben a forgatagban a per hanganyagát évek óta kezelõ, azt a digitalizálással az enyészettõl megmentõ és ezáltal a meghallgatását lehetõvé tevõ Magyar Országos Levéltár () vezetõitõl azt hallja a nagyközönség, hogy a nyilvánosságra hozatal jogilag aggályos, sõt nemegyszer azt is, hogy mindez törvénysértõ. Mi a véleménye errõl mint történésznek és mint a fõigazgatójának? Mennyire volt ez a meghallgatás sajtóesemény és mennyire a tudományos élet része? Gecsényi Lajos (G. L.): Az igazság az, hogy a dolog nagyon sokrétû. Azt, hogy mennyire az, épp az elmúlt hetek eseményei tették világossá számunkra. Mert a közvetlen eseményeken túlmutatóan szembe kellett néznünk a levéltárakban lévõ történeti forrásanyag kutatásának helyzetével az ehhez kapcsolódó szabályokkal és a társadalom elvárásaival. A problémák eredete az 1992 és 1995 közötti idõszakra megy vissza ben fogadta el ugyanis a parlament az adatvédelmi törvényt (1992: LXIII. tv.) 1995-ben pedig a levéltári törvényt (1995: LXVI. tv.). Ekkor ne felejtsük el, alig 2, ill. 5 évvel vagyunk a rendszerváltás után mindenki azt érezte, valamit mondania kell a közelmúltról, és valamit tenni kell azért, hogy az 1990 elõtti múlt, a nem jogállami normák szerint mûködõ pártállam dokumentumai hozzáférhetõk legyenek. Ez a változtatási szándék vezetett a Németh-kormány által 1989-ben a kutatásról elfogadott, a maga idején igen jelentõs kormányrendelet alkotmánybírósági megsemisítéséhez. Emellett azonban az akkori törvényalkotás és az annak folyamatát befolyásoló korosztály tisztában volt azzal is, hogy ennek rengeteg buktatója 44

2 van. Mert olyasmi is napvilágra kerülhet, amit nem biztos, hogy a rövid történelmi távlatra tekintettel célszerû napvilágra hozni. Ezért az adatvédelmi törvény eleve általános adatvédelemrõl beszélt, ami [egyébként] az európai demokráciák sarkalatos alapjogai közé tartozik, és amibe minden beleérthetõ volt. H.: Az adatvédelmi törvényre való hivatkozás 1995-ben bekerül a levéltári törvénybe. Miért történt így? Hiszen úgy gondolnánk, hogy a személyes adat védelme mint általános személyiségi jog elválasztható lenne a történeti forrásokban megjelenõ adatoktól. G. L.: Ez lényeges kérdés. A levéltári törvény megalkotásakor ugyan már egy másik kormányzati struktúra, a szociál-liberális kormányszövetség, létezett, mint 1992-ben, de a törvényhozók számára mégis az tûnt a legcélszerûbbnek, hogyha nem változtatnak az adatvédelmi elveken, nem néznek azzal szembe, hogy milyen különbség lehet a napi adatvédelem és a történeti adatok védelme között. Még 1995-ben is úgy érezték tehát a törvény megalkotói, hogy változatlanul védeni kell a közelmúltra vonatkozó történeti forrásokban is a személyiségi adatokat. Így azt a megoldást választották, hogy egyfelõl fenntartották az általános adatvédelmet, másfelõl pedig nyitottak egy komoly kiskaput, az ún. kutatói megismerés lehetõségét. Úgy gondolták, elég ha a tudományos kutatók, akik a nyomásgyakorló értelmiségnek a tagjai, megkapják a hozzáférés lehetõségét, megnyitják számukra A perben az ügyészi pulpitusnál: Szalai József, a legfõbb ügyész helyettese a forrásokat, de fönntartják ugyanakkor az általános adatvédelmet, és továbbra sem tesznek különbséget a dokumentumokban lévõ történeti adatok és a mindennapi használatban lévõ személyes adatok között. H.: Kicsit álnaivan kérdezem: ennyire politikai kérdés volt a levéltárakról törvényt alkotni? G. L.: Nagyon politikai kérdés volt, és csak nagy-nagy kompromisszumok árán született meg. Az elfogadásig vezetõ út fontos állomásaként 1994-ben az Alkotmánybíróság is foglalkozott a kérdéssel. Európában mindenütt csodálják az alkalmazott megoldást, a tudományos kutatók privilegizálását, mert nem értik, hogyan lehet ezt a területet ilyen módon szabályozni. H.: Európában ezek szerint más a gyakorlat? G. L.: Adatvédelem, titokvédelem mindenütt van. De a szabályozás általában a következõ: nincs különbség tudományos kutató és nem tudományos kutató között, 30 évig jószerével csak az iratok egy része kutatható. 30 év eltelte után azonban mindenki beletekinthet azokba dokumentumokba, amelyeket a különbözõ hatóságok, intézmények idõközben átadtak a levéltáraknak. Ez az 1990 elõtti iratokra nyilván nem volt alkalmazható. H.: Maguk a kutatók tudják nálunk, hogy mire jogosultak és mire nem? G. L.: Azt nagyon is tudják, hogy mire jogosultak, csak azt nem tudják, hogy õk Magyarországon rendkívül kivételezett helyzetben vannak, amikor nagyon formális engedélyezés alapján férhetnek hozzá a levéltári anyagokhoz. Ehhez csupán egy ún. támogatói nyilatkozatot kell szerezniük a törvény szerint arra felhatalmazott valamelyik tudományos kutatóintézettõl, egyetemtõl, fõiskolától. Ilyen támogatói nyilatkozatot megszerezni kb. annyi, mint villamosjegyet vásárolni. Pontosabban még könnyebb, hiszen nem kerül pénzbe. Mások, azaz a nem tudományos kutatók viszont nem tekinthetnek be azokba a forrásokba, amelyek megismerését az adatvédelmi törvény korlátozza ben tehát megtalálták a kiskaput: a tudományos kutató kapja meg, amit akar, ha hoz arról papírt, hogy õ kutató. A közvélemény meg olvassa el azt, amit a kutatók írnak. Végül is így remekül mûködhet a mechanizmus. (Zárójelben jegyzem meg: a levéltári törvényben van még egy óriási csapda, az, hogy a szabad hozzáférést, immár A Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, középen az elnök: Vida Ferenc Nagy Imre, az elsõrendû vádlott 45

3 AMagyar Országos Levéltár () a levéltárak között elsõként kezdte meg értékes iratanyagainak digitalizálását. Ezt nemcsak állományvédelmi szempontok indokolták, hanem a kutatók igényei is. Így születtek meg a levéltár CD-ROM- és DVDsorozatai (pl. Libri Regii Királyi Könyvek, ; Urbaria et Conscriptiones, Az évi országos összeírás) ban megkezdõdött a modern kori iratok tömeges digitalizálása is (pl. az MDP és az MSZMP vezetõ szervei iratai, a Minisztertanács 1867 és 1944 közötti jegyzõkönyvei, a Külügyminisztérium repertóriumai). A honlapon az adatbázisba betöltött mutatókat és a hozzájuk kapcsolt képeket az internet segítségével bárki, bárhonnan elérheti ben a Nagy Imre-per közelgõ évfordulója kapcsán felmerült a periratok elektronikus feldolgozásának igénye. A kezdeményezés egybeesett a perben érintett személyek leszármazottainak szándékával is. A digitalizálást az Oktatási és Kulturális Minisztérium anyagi támogatása, ill. a és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) pénzbeli hozzájárulása tette lehetõvé. A perre vonatkozó, a -ban és az ÁBTL-ben õrzött iratanyag gerincét a nyomozati iratok, a vádirat, az február 5 6. és a június közötti tárgyalási napokon felvett hangszalagok, továbbá az ezek alapján készített, részben szó szerinti, részben szerkesztett a tanácsvezetõ bíró által diktált jegyzõkönyvek alkotják. Az orsós magnószalagról egykor legépelt jegyzõkönyvek hiányosak, és gyakran nem szó szerint, hanem jegyzõkönyvszerûen, összefoglalva írják le az elhangzottakat. Az iratok között elkülönítetten található Szilágyi József ügye: Szilágyi József saját kezû feljegyzései, április i tárgyalásának anyaga, hangfelvétele, az ítélet és annak végrehajtására vonatkozó iratok. A per papíralapú iratainak digitalizálását (mintegy 27 ezer oldal) és az elektronikus adatok beillesztését a levéltár tulajdonát képezõ Digitarchiv alkalmazásba az IDOM 2000 Konzulens Zrt. végezte el. A vállalkozó a munkát állandó levéltári felügyelet mellett végezte, amelynek nemcsak A digitalizálásról rendezett szakmai bemutató. Monok István (OSZK), Gyarmati György (ÁBTL), Gecsényi Lajos () állományvédelmi oka volt, hanem a felügyelõ referens ellenõrizte is a felvételt, és szükség esetén (összekeveredett, hiányzó oldalszámozás stb.) azonnal segíteni tudott. A mintegy 70 órányi eredeti hangzóanyag megújítását és digitalizálását az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tára készítette el. A teljes szalagos hanganyagot befutóval látták el, mert az idõk folyamán a szalag kezdõ és befejezõ méterei leszakadoztak. A befutón szerepel a felvétel dátuma és a szalag oldalszáma, így nem fordulhat elõ a jövõben az, ami kezdetben nagyon megnehezítette a munkát, vagyis hogy a dobozokban elcserélt hangszalagokat külön munkával kellett beazonosítani. A június 9 15-i tárgyalási szakasz hanganyaga magyar gyártmányú (OZAFON) szalagra készült, amelyek minõsége a gyártás pillanatában is gyenge volt. Ezen az anyagon tapasztalható leginkább az elmúlt 50 év romlása, valamint a nem megfelelõ lejátszó készülékek használatából következõ állagromlás. A digitalizált szöveg és hang egybevetése lehetõséget ad a tárgyalóteremben zajlott kihallgatások, vádbeszédek pontos rekonstruálására. Mint a régész, amikor törött cserép darabjaiból illeszt össze egészet, a hiányokat itt a szalag hibái, a három magnókezelõ hölgy hozzá nem értésébõl adódó helytelen hangerõ-beállítás, ill. a kezdetleges mikrofonok adják. Összevethetõ a folyamatos hangfelvétel a korabeli propagandafilm-összeállítással, amely a finom és a durva manipuláció minden jellemzõjét egyesíti. A papíralapú és audiovizuális iratanyag és a hozzá kapcsolódó valamennyi segédlet (névmutatók, A magyar gyártmányú hangszalag doboza tartalomjegyzékek) egységes adatbázisba szervezése lehetõvé teszi, hogy a munkatársai, ill. a tudományos kutatók sokrétûen kereshetõ formátumban kutathassák a Nagy Imre és társai elleni per összegyûjtött forrásait. Forrás: Hanák Gábor Szabó Csaba: A Nagy Imre miniszterelnök és társai ellen indított per írott, képi és hangzó forrásainak digitalizálása., Bp.,

4 európai módon, a kutató számára is csak az május 2-a elõtt keletkezett iratokra mondja ki május 2. után csak 30 év múltán van hozzáférés. Már most megjósolom, hogy ez utóbbiak kutathatósága miatt hamarosan óriási csaták, konfliktusok lesznek kutatói szinten.) Visszatérve: a tudományos kutatók örültek annak, hogy végezhetik a munkájukat, ezzel egzisztenciális feltételeik biztosítva vannak, érdeklõdésüket kielégíthetik. A politikai és szellemi elit érintett része pedig megnyugodhatott. H.: A kutató tehát jelenleg minden forráshoz hozzájuthat? G. L.: Mindent megkap, meghatározott feltételek teljesülése esetén még az ún. szenzitív személyes adatokat is. Nem juthat hozzá persze azokhoz a dokumentumokhoz, amiket és ez nem függ össze az adatvédelemmel az eredeti iratképzõ szervek a mai napig titkosnak minõsítenek. Ez nem személyes adatvédelem, ez politikai, katonai vagy nemzetbiztonsági érdek. Ezek száma azonban minimális, és ennek a felülvizsgálata folyamatosan napirenden van. Alig van olyan, ami nem hozzáférhetõ. [Vö. erre a Gálszécsy Andrással készített interjút a História évi 2. számában. A szerk.] H.: A Nagy Imre-per hanganyagának nyilvános bemutatása körül keletkezett vitában a levéltárnak igen hálátlan szerep jutott: a törvény betartására való figyelmeztetés. Mindez ismét ráirányítja a figyelmet a levéltári és az adatvédelmi törvény elveinek és a való életnek az ellentmondásaira. Mik ezek a problémás pontok és vajon miért nem módosítják/pontosítják ezeket a törvényeket? G. L.: 1995 és 2008 között a világ óriásit változott. Felnõtt egy nemzedék, amely egyáltalán nem érintett, nem kötõdik a rendszerváltás elõtti idõkhöz. És amely már nem csak azt nézi, hogy a kutató hogyan férhet hozzá a forrásokhoz, hanem azt akarja, hogy ne pusztán az õ interpretációján keresztül ismerje meg az érdeklõdõ a történelmet, hanem ismerje meg közelebbrõl, akár közvetlenül a forrásokon keresztül. Mint most tanúi lehettünk, a kutatók közül is sokan támogatják ezt az igényt. Akár olyanok is, akik a politikai élet szereplõiként 1995-ben megszavazták a levéltári törvény máig élõ rendelkezéseit. Azaz elérkeztünk egy olyan pillanathoz, amikor tetszik, nem tetszik ismét szembe kellene nézni a történelmi források kutatásának problémájával. Volt már erre egyébként korábban is példa, a holokauszt magyarországi történetének dokumentumaival kapcsolatban tíz évvel ezelõtt. Hosszú évek kínlódásának eredményeként végül erre az esetre megfelelõ áthidaló megoldás született. Addig azonban míg a törvény nem rendelkezik másként, a nem tehet és nem tesz mást, mint megpróbálja betartani a hatályban lévõ jogszabályt, és nem kívánja (mert nem is teheti) értelmezni azt. És itt kell a velünk konfliktusba került Nyílt Társadalom Archívum és az 1956-os Forradalom Kutatóintézete vezetõinek álláspontját bírálnom, mert õk tökéletesen tisztában voltak és vannak azzal hiszen egyikük a korszakot kiválóan értõ nagy tekintélyû történész, másikuk a magyarországi szabályozást ismerõ intézetvezetõ, hogy nem a tehetett a kialakult helyzetrõl. Ennek ellenére azzal vádoltak minket, hogy szûkkeblûen értelmezzük a törvényt. [ Úgy értesültünk, hogy a levéltár vezetése adatvédelmi okokra hivatkozva elzárkózik a felvétel kiadásától. Úgy véljük, hogy a levéltári és az adatvédelmi törvény életszerûtlen, szûkkeblû, a törvényalkotó eredeti szándékaival ellentétes értelmezése gördít akadályokat a megismerés és az emlékezés útjába állt az OSA Archívum és az 1956-os Intézet felhívásában. A szerk.] Mi ezzel szemben úgy véltük, van egy jogszabály, és az van benne, ami benne van. Nem a mi tisztünk értelmezni a törvényt, de nem is nyújthatunk segédkezet annak megkerüléséhez, miként azt a szervezõk szerették volna. H.: A döntõ kérdés az tehát, hogyan választható el a történeti iratokban a személyes adat és a közérdekû (a történeti kutatás és nyilvánosság szempontjából fontos) adat? G. L.: Fölmerül a közszereplõ magánszemély, közérdekû vagy személyi adat kérdése. Véleményem szerint az egyértelmû, hogy a per anyaga jogi értelemben nem közérdekû adat. A Nagy Imre miniszterelnök és társai ellen indított perben vannak közszereplõk és nem közszereplõk. Például Regéczy-Nagy László, az egyik tanú, a forradalom idején az angol nagykövet- Donáth Ferenc, a másodrendû vádlott Gimes Miklós, a harmadrendû vádlott 47

5 ség sofõrje volt és Nagy Imre tanulmányainak külföldre juttatása kapcsán tett vallomást. Róla egyértelmûen elmondható, hogy nem volt közszereplõ. A vádlottak között közszereplõ volt az, akinek közfunkciója volt. Nagy Imre miniszterelnöknek, Maléter Pál honvédelmi miniszternek, Tildy Zoltánnak... És ezután egyre nehezebb helyzetbe kerülünk. Mert akik utánuk jönnek, azok tisztviselõk voltak és nem közszereplõk. Újságírók, vezetõ értelmiségiek, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Gimes Miklós... Mivel az érintetteknek csupán egy része közszereplõ, ennek következtében sok mérlegelési lehetõsége a -nak nem volt. Annál kevésbé, mert Majtényi László akkori adatvédelmi biztos, 1996-ban éppen a Nagy Imre-per egyik tanújának kérésére kiadott egy állásfoglalást: A levéltári törvény 24. -a szerint ugyanis e dokumentumok személyes adatot tartalmazó levéltári iratok, melyek az iratokban érintett személyek halálát követõ 30 év után válnak bárki számára hozzáférhetõvé. E védelmi idõ lejárta elõtt e dokumentumok akkor kutathatók, ha a kutatás anonimizált másolattal is megvalósítható, vagy a kutatáshoz az érintett, illetõleg annak halálát követõen bármely örököse vagy hozzátartozója a kutató kérésére hozzájárult. [...] Fentiekbõl következõen a Nagy Imre-per iratainak mindazon, személyes adatot tartalmazó részei, amelyeknek kutathatóságát a levéltári törvény fenti szabályai korlátozzák, csak jogsértõ módon kerülhettek nyilvánosságra. [348/A/1996. sz. állásfoglalás A szerk.] H.: A hanganyag bemutatását szorgalmazók ellenérvként egyrészt azt fogalmazták meg, hogy a per egy olyan jelentõségû történelmi esemény volt, az 1945 utáni magyar történelem egyik nagy fontosságú, szimbolikusan is kiemelkedõ eseménye, amelynek a nyilvános megismerése közérdek. Másrészt a hiteles és vágatlan dokumentum a történelmi tényeket a maguk valóságában mutatja be, és így a per évfordulója kapcsán a legméltóbb és legeredetibb módja a Nagy Imrére való emlékezésnek. Ki ne azonosulna és értene egyet ezekkel érvekkel? G. L.: Valóban nagyon hangzatos érvek ezek, ám nagyon sok csapdát rejtenek. Nem csupán az adatvédelem, de a történészi szakmai munka szempontjából is. Mert mennyire hiteles egy szöveg, amelynek csak kétharmadát mutatják be, a végkifejletet? De nem hangzik el az utolsó tárgyalási napokig vezetõ út hanganyaga. Vajon nem történelemhamisítás ez? Még akkor is, ha az elõzményeket a kutató a saját szájíze szerint összefoglalja. Mi a levéltárban ezt az ügyet precedensként éljük meg és fogalmunk sincs, hogy a késõbbiekben mit fogunk tenni. Ha most elfogadjuk, hogy a Nagy Imre és társai elleni per megismerése állampolgári jog, akkor bárki mondhatja, hogy ugyanígy kell kezelni az XY és társai ellen indított pert is, vagy bármely más iratot. Miért ne lehetne ezeket is nyilvánosan megismerni? És akkor mi is lesz a rendezõ elv? Az akciózás? Azaz a korábbiaknál lényegesen átfogóbban kellene megvizsgálni az közötti korszakban keletkezett dokumentumok hozzáférhetõségének kérdését. Figyelembe véve ennek az idõszaknak a jellemzõit ismét mérlegelendõ volna, hogy a történeti források milyen feltételek mellett ismerhetõk meg az állampolgárok által. A lényeg az, hogy nem a levéltárosnak kellene abban a csapdában vergõdnie törvényesen jár-e el, vagy sem, beperelik-e, vagy sem. Lehet, hogy ez azt jelentené: minden állampolgár egyenlõ, nincsenek kutatói elõjogok. Persze annak a szabályozásával, hogy melyek a személyes adatok (már pedig vannak ilyenek), amelyek változatlanul védendõk, mondjuk az irat keletkezésétõl számított 60 esztendeig. A levéltár ugyanis kiszolgáló intézmény. A, úgy vélem, nagyon is jól teljesíti a szolgáltató levéltárhoz fûzõdõ elvárásokat, például létrehozott egy olyan portált ( ahol számos dokumentum, a minisztertanácsi jegyzõkönyvektõl az MSZMP politikai bizottsági jegyzõkönyveiig teljes szövegében szabadon hozzáférhetõ. Bárki megnézheti. H.: Hogyan élte meg a levéltáros-társadalom, a vezetése és személy szerint Ön az OSA Archívum és az 1956-os Intézet által indított aláírásgyûjtést, ill. nyilatkozatdömpinget? Ennek során például olyanok is elhangzottak, hogy a Magyar Országos Levéltár vezetése szerint a magyar társadalom nem elég érett és fölkészült ahhoz, hogy 50 évvel ezelõtt kivégzett miniszterelnöke és társai szavait meghallgassa és megértse. Érzékelhetõen igen nagy volt Önökön a nyomás. Tildy Zoltán, a negyedrendû vádlott Maléter Pál, az ötödrendû vádlott 48

6 G. L.: A vezetése közlemény kiadásával utasította vissza a valótlanságokat állító megfogalmazásokat, a nyomásgyakorlás szakmai körökben példátlanul agresszív voltát. Az os Intézet vezetõje néhány nappal késõbb az MTA Történettudományi Bizottságának ülésén kért elnézést tõlünk a rágalommal felérõ állítás miatt. Igaz, erre a nyilvánosság elõtt már nem került sor. Így a hamis vád mégis csak rajtunk szárad. Ami a történészek által aláírt levelet illeti, amit a két kezdeményezõ és 45 hozzájuk csatlakozott szakember (többek között akadémikusok, egyetemi tanárok, egy hajdani miniszter) írt alá, annyit mondhatok, hogy az aláírók egy része, mint néhány utóbb el is ismerte, nem tudta, mit ír alá. Ehhez nincs mit hozzáfûznöm. Más része viszont bizonyára tudatosan arra szólított fel bennünket, egy közintézményt, hogy szegjük meg a törvényt. Remélem nem így biztatnak majd arra is, hogy a levéltárból nyugodtan el lehet vinni haza az iratokat, mert otthon kényelmesebb kutatni. A megdöbbentõ, hogy az aláíró történészek egy része, rendszeresen vagy alkalmilag, de jár levéltárba, így ismernie kell a kutatás törvény által elõírt szabályait. Ha nem ért egyet azokkal, természetesen joga van a nyilvánosság útján felszólítani a törvényhozókat arra, hogy hozzanak új törvényt. Azt azonban nem illik elfelejteni, hogy a törvényt nem a levéltárosok hozzák. Én személy szerint is fájlalom, hogy az aláírók, akiknek jó részével személyes kapcsolatban is vagyunk, jó viszonyt ápolunk, igyekszünk mindent megtenni munkájuk elõsegítésére, anélkül döntött a nyílt levél aláírásáról, hogy elõtte tájékozódott volna a vezetésének álláspontjáról, amit kezdettõl fogva igyekeztünk közzétenni. Igaz nem kapott akkora nyilvánosságot, mint a mûvileg gerjesztett polémia. H.: Nem volt senki sem, aki érdeklõdött volna Öntõl, hogy mi is ez az egész, és egyáltalán így van-e minden, ahogy a felhívás állítja? G. L.: Nem. H.: Ha ezt a felhívást nem teszik közzé, akkor is létrejött volna valami megoldás? G. L.: Persze. Hiszen a rendezõk maguk is tudták az elsõ pillanattól kezdve, hogy mi a megoldás. Az általuk megbízott tudományos kutató megrendelése, aminek a teljesítését nem lehet megtagadni. Ám a kutató, amikor a dokumentum birtokába jut magára veszi a törvény által meghatározott adatvédelmi kötelezettségeket is. Ettõl kezdve övé a törvényszegés ódiuma. Ezt szerették volna a levéltár nyakába varrni. És természetesen sokkalta elegánsabbnak tûnt volna, ha a átadja az általa elõkészített anyagot, így a két rendezõ szervre nem vetül a lenyúlás árnyéka. Miközben ez történt. H.: A sajtópolémia azonban ráirányította a figyelmet a hanganyag nyilvános lejátszására és ez nem lebecsülendõ reklám volt. Jól látom? G. L.: Ennél jobb reklám, mégpedig ingyen reklám, nem is lehetett volna a szervezõknek de sajnos, a levéltárakat ez igen negatívan érintette. Õk lettek nem egy ember szemében a kommunizmus utolsó védõbástyái. Páratlan csúsztatás. H.: Lesz-e megoldás ezekre a várhatóan vissza-visszatérõ problémákra, mit vár a jövõben? G. L.: Azt hiszem, ennél a vitánál nagyobb figyelemfelkeltés nem kell ahhoz, hogy az arra jogosultak, az arra illetékesek elkezdjék keresni a megoldást. Ennek kellene lennie az egyik fontos hozadéknak. A fõigazgatójaként én írhatok akárhány levelet különbözõ helyekre, a levél elmegy, kész, vége, nincs foganatja. Ha az említett levél aláírói veszik a fáradságot, és valóban eredményt akarnak elérni, akkor ismét vállalkoznak a levélírásra. E levél címzettje azonban az igazságügyi miniszter vagy a kulturális miniszter kell hogy legyen. (Remélem ehhez is lesz bátorságuk.) Ez a tanulságos eset ugyanis ismét megmutatta, hogy a levéltári törvény egyes rendelkezései valóban újragondolásra szorulnak. Mérlegelni és újra dönteni kell tehát: mi az a levéltári anyagban lévõ személyes adat, amit meghatározott idõ után szabadon hozzáférhetõvé kell tenni az állampolgárok számára. Azért is kell errõl dönteni, mert egyrészt még mindig ketyeg az idõzített bomba az 1990 elõtti iratokban, és a jó vagy rossz szándékú tudatlanság következtében hamarosan hasonló helyzetbe kerülhetünk az 1990 utáni iratokat illetõen is. Az interjút készítette: KOVÁCS ÉVA Kopácsi Sándor, a hatodrendû vádlott Vásárhelyi Miklós, a tizedrendû vádlott 49