Halála után hozzátartozói a hátrahagyott emlékiratok kiadására az akkori háborús, majd az azt követő forradalmi időket nem látták alkalmasnak, még

Átírás

1

2

3 ELŐSZÓ 1932 április lén volt ötven esztendeje annak, hogy egy tiszamenti faluban, Tiszaeszláron, nyomtalanul eltűnt Solymosi Eszter, tizenötéves parasztleányka, kinek neve csakhamar az egész világsajtót bejárta, 8 az egész művelt világ érdeklődését az addig ismeretlen kis falu felé irányította. Eltűnése arra a napra esett, midőn a tiszaeszlári zsidók új hitközségi metszőt választottak és e célból több idegen zsidó fordult meg a községben. Csakhamar felmerült a gyanú, hogy a leánykát az idegen zsidók tüntették el, és megindult a tiszaeszlári bűnper, amely másféléven át a legnagyobb izgalomban tartotta az országot, és naponta foglalkoztatta a világsajtót is. Bűnper sem azelőtt, sem azóta nem keltett nagyobb izgalmat és érdeklődést nemcsak Magyarországon, hanem, a Dreyfus-ügy kivételével, világszerte sem. A nyolcvanas évek legnagyobb eseménye volt ez a bűnper, nemcsak bűnügyi, hanem politikai és társadalmi vonatkozásaiban is, és ennek folyamán és ennek eredményeként indult meg az a nagy antiszemita mozgalom, amely az ország határain is túlterjedt és egészen a nyolcvanas évek végéig tartott. A tiszaeszlári pert a mai nemzedék teljesen egyoldalú, ferde, hamis világításban ismeri. Évtizedek óta úgy él a köztudatban, mint egy középkorra emlékeztető boszorkányper, mint az ártatlanul üldözött zsidóság nagy mártíriuma, s az antiszemita gyűlölködés gonosz találmánya. Mindezt a zsidóság vitte így be a köztudatba, sajtója révén, és főleg Eötvös Károly segítségével, aki a per történetét húsz évvel annak befejezése után ismert háromkötetes munkájában megírta. Eötvös, akiről egyébként is köztudomású, hogy írásműveiben közölt adatai teljesen megbízhatatlanok, ebben a könyvében különösen sok valótlan, költött adatot hordott össze és lépten-nyomon a legkirívóbb ellentmondásokba került, amelyekről még írásművészetének gazdag eszközeivel sem tudja elterelni az olvasó figyelmét. De ezenkívül Eötvös, aki a bűnperben védőként szerepelt, a védőügyvéd elfogult, egyoldalú nézőpontjából írta meg a Per történetét, amely tehát, a szándékos ferdítésektől eltekintve, már ezokból is nélkülözi a tárgyilagosság legkisebb mértékét. Eötvös ebben a munkájában elfogultsággal vádolta meg a bűnpert tárgyaló nyíregyházi törvényszéket és annak elnökét: Korniss Ferencet, de különösen igen súlyosan támadta Bary József vizsgálóbíró működését, aki az akkor érvényben levő bűnvádi eljárási szabályok értelmében úgy az előnyomozatot, mint a vizsgálatot végig vezette. Bary József, aki Eötvös könyvének megjelenése idején a nagyváradi kir. ítélőtábla bírája volt, a vádakra és támadásokra nem felelt, bírói állására való tekintettel nem is felelhetett. A magyar igazságszolgáltatásnak akkori vezetői Eötvös munkáját, adatainak valósága és állításainak igazsága szempontjából, kellő értékére szállították le akkor, amidőn közvetlenül a könyv megjelenése után Bary Józsefet az ország akkori legnagyobb vidéki törvényszékének, a nagyváradi törvényszék elnökévé, majd utóbb kúriai bíróvá nevezték ki. Kortársai előtt nem is volt szüksége a tiszaeszlári per vizsgálóbírójának önmaga és ténykedései igazolására; mert hiszen ha csak ezredrésznyi igazság lett volna Eötvös állításaiban, nem emelkedhetett volna a liberalizmus korszakában magas vezető bírói állásba, olyan igazságügyi miniszterek kormányzása idején, mint aminők Szilágyi Dezső, Plósz Sándor és Erdélyi Sándor voltak. Igazolásul azonban az utókor és történelem számára Bary József nyomban Eötvös könyvének megjelenése után hozzákezdett a bűnper folyama alatt készített jegyzeteinek feldolgozásához, s megírta a pernek hiteles igaz történetét, a nyomozás és vizsgálat alapján úgy, amint ezt az elfogulatlan bíró szemével látta. Ε munkájával már 1912-ben elkészült, és az volt a szándéka, hogy ha majd nyugdíjba vonul, könyvalakban kiadja. Ezt a tervét azonban nem valósíthatta meg, mert még tényleges szolgálata közben, évi július havában váratlanul meghalt.

4 Halála után hozzátartozói a hátrahagyott emlékiratok kiadására az akkori háborús, majd az azt követő forradalmi időket nem látták alkalmasnak, még kevésbbé tartották erre alkalmasnak a proletárdiktatúra lezajlása utáni éveket, mert lelkiismeretlen és felelőtlen izgatók könnyen felhasználhatták volna az emlékiratokat az amúgyis kiélezett zsidóellenes hangulat fokozására. Bár ezidő szerint Magyarországon az antiszemitizmus csak jelentéktelen és szórványos megnyilatkozásokban mutatkozik, úgyhogy jóformán teljesen megszűntnek tekinthető, és így a tiszaeszlári per hiteles történetének nyilvánosságira jutása felekezeti béke veszélyeztetésével nem járhat, Bary József hozzátartozói még vártak volna az emlékiratok kiadásával, ha erre nem kényszeríti őket az elhalt emlékének az utóbbi években történt sorozatos meggyalázása. Néhány év előtt megjelent a Magyar Zsidólexikon, amely a Tiszaeszlári vérvád címszó alatt a legsúlyosabban megsértette Bary József emlékét, amidőn őt vizsgálóbírói működésében hivatalos hatalommal való visszaéléssel és hamis tanúzásra való felbújtással rágalmazta meg. Ugyanebben az időben az Egyenlőség közölte Scharf Móricnak, a bűn-per koronatanújának állítólagos emlékiratait, majd a 8 órai Újság című lapban Faragó Jenő több tendenciózus és valótlan adatokat tartalmazó közleményben ismertette Eötvös nyomán a per rövidre összefoglalt és elferdített történetét. A múlt év folyamán Krúdy Gyula a Magyarországa című napilapban A tiszaeszlári Solymosi Eszter címen folytatásos regényt írt a perről, amely meseszerűségével és a valótlan, koholt adatoknak sokaságával Eötvös munkájával méltán versenyre kelhet. Ugyanakkor az Egyenlőség című zsidó felekezeti hetilap Szabolcsi Miksa visszaemlékezéseit közölte. Szabolcsi megismétli Eötvös alaptalan vádjait és rágalmait Bary vizsgálóbíró ellen, aki szerinte nem az igazságot, hanem a rituális gyilkosságot kereste. A tiszaeszlári per félszázados évfordulója alkalmából az utódállamok területén megjelenő több magyarnyelvű napilap foglalkozott ismét a per történetével és a legsúlyosabb rágalmakkal gyalázta meg a halott emlékét. Ezek után az elhalt emléke iránti kegyelet parancsolóan írja elő, hogy Bary József emlékiratait hozzátartozói nyilvánosságra hozzák, de az igazságnak és a történelmi tisztánlátásnak követelménye, hogy legyen vége már egyszer az évtizedek óta folyó vakmerő történethamisításnak és az Eötvös-Krudy-féle meseköltészet továbbterjedésének. Az emlékirat hiteles adatokkal megerősített válasz Eötvös könyvének minden egyes valótlan állítására és koholt adatára, és nem meseszerű leírását adja a pernek, hanem a nyomozás és vizsgálat adataiból merített és bizonyítékok egész tömegével alátámasztott történetét. Egyidejűleg a Magyar Nemzeti Múzeum okmánytárában helyezzük el a bűnper nyomozási és vizsgálati iratainak még a per idején készült és a nyíregyházi törvényszék által hitelesített másolatait és egyéb okmányokat és leveleket, amelyekre az emlékiratokban hivatkozás történik. Így mindenki ellenőrizheti az abban közölt összes adatok hitelességét és valóságát. Budapesten, 1933 június. A BARY-CSALÁD.

5 BEVEZETÉS TISZAESZLÁR ELŐTT MAGYARORSZÁGON NEM VOLT ANTISZEMITIZMUS. A BEVÁNDORLÁSI TÖRVÉNY ELMULASZTÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI. ISTÓCZY GYŐZŐ KUDARCA. AZ OROSZORSZÁGI ZSIDÓÜLDÖZÉSEK SZEREPE. A VISZONYOK ISTÓCZY MALMÁRA HAJTJÁK A VIZET. SZATMÁR MEGYE FELIRATA AZ OROSZORSZÁGI KAZÁROK BEÖZÖNLÉSE ELLEN. A MAGYAR SAJTÓ A BEVÁNDORLÁS MEGAKADÁLYOZÁSÁT KÖVETELI. A KORMÁNY SEMMIT SEM TESZ. AZ OROSZORSZÁGI KAZÁROK BEVÁNDORLÁSA IDÉZTE ELŐ MAGYARORSZÁGON AZ ANTISZEMITA MOZGALMAT. Tiszaeszlár! Magyarországon egy emberöltőn át, ha e szót valaki véletlenül kimondta, mindenkinek aki azt akarta, hogy felvilágosodott, művelt embernek tartsák kötelessége volt pirulva és szégyenkezve másra terelni a szót s a tiszaeszlári perről, mint a magyarság nagy szégyenéről, hallgatni és másokra is hallgatást parancsolni. Nemcsak elfogult antiszemitának kiáltották ki, hanem egyenesen tudatlannak, elmaradottnak bélyegeztek meg mindenkit, aki nem osztotta a véleményt, hogy az a puszta tény, hogy a tiszaeszlári bűnper megindulhatott, a XX. század szégyene s ezt a szégyenfoltot minden magyar hazafinak kötelessége elrejteni, eltakarni. Arról az örök rejtélyről, ami az eltűnt Solymosi Eszter sorsára borult, nem volt szabad többé beszélni. Az ország politikai es gazdasági érdeke kívánta, hogy a tiszaeszlári per úgy végződjék, ahogyan végződött s hogy arról, ami történt és ahogyan történt, többé szó ne essék, ha pedig véletlenül szó esik, azt az antiszemita mozgalom szüleményének s az e mozgalom hullámaitól érintett magyar igazságszolgáltatás sajnálatos botlásának tüntessék fel. Az ország politikai és gazdasági életében óriási szellemi és pénz hatalmával az utolsó évtizedek alatt nagy súlyra és jelentőségre emelkedett zsidóság óhajára és érdekében történt ez így. A tiszaeszlári per körüli ferdítéseknek a köztudatba vitelére s megrögzítésére a zsidóság elsősorban a csaknem kizárólag kezében levő napisajtót használta fel, de ezenfelül segítségül hívta korának egyik legeszesebb emberét: Eötvös Károlyt, aki azután megrendelésre megírta A nagy per című regényét, ami a szépirodalom számára kétségtelenül érték, ámde a történetíró számára nem jelenthet többet, mint bármely szépírónak akármelyik történelmi tárgyú regénye. Ügy vélem, a tiszaeszlári per már a történelem távlatába került így ma már az ország politikai és gazdásági érdeke sem vallja többé kárát, ha végét vetem az évtizedek óta folyó történelemhamisításnak, szembeszállok azokkal a tudatos ferdítésekkel, amelyeknek célja és sikeres eredménye a közvélemény félrevezetése volt s a késői kor történetírója számára megvilágítom azt az utat, amelyen keresztül eljut a történeti igazsághoz. Hiszem, hogy ezzel a rágalmak és gyanúsítások özönével szemben a késő utókor elé is tisztán állíthatom azt a nevet, amelyet a félrevezetett világsajtó egykor így emlegetett: egy bíró, aki szégyenbe borította századának szellemét. Amint már előrebocsátottam, a sajtó és annak ólén Eötvös Károly vitték be a köztudatba azt a valótlanságot, hogy a tiszaeszlári per a nyolcvanas évek antiszemitizmusának találmánya, hogy a per alapját képező vádakat az antiszemita vezérek: Istóczy, Ónody, Verhovay koholták, hogy ezáltal az országot izgalomba hozzák, a zsidóságot kiüldözzék, s a zsidó vagyonokat megszerezzék. Mindennek a valótlansága annyira kézenfekvő és könnyen bizonyítható, hogyha nem tudnánk azt, mennyire kockázatos és veszedelmes dolog ezzel a ferdítéssel szembeszállani, mert hiszen a tiszaeszlári vádlottak egész védelme s Eötvös Károly regénye ezen a megtévesztésen épült fel, szinte elképzelhetetlen volna, hogy ez a történelemhamisítás három évtized1 óta cáfolatlanul élhetett és élhet ma is a köztudatban. Akik a tiszaeszlári per idején abban az életkorban voltak, hogy az eseményeket figyelemmel kísérhették és azok

6 felett bírálatot gyakorolhattak, keresztények és zsidók egyaránt, jól tudták és tudják, hogy ebben a beállításban egy szemernyi igazság sincsen, még sem akadt senki sem, aki le merte volna rántani a leplet erről a tudatos ferdítésről. Ami a köztudatba belerögződött s amit szajkó módjára ismétel szóval és írásban mindenki, ha véletlenül a tiszaeszlári perről esik szó, annak éppen a fordítottja igaz: nem az antiszemitizmus szülte Tiszaeszlárt, hanem Tiszaeszlár eredményezte, hozta létre a nyolcvanas évek nagy antiszemita mozgalmát. Ennek bizonyítására tekintsünk végig a magyarországi antiszemitizmus történetén, helyesebben szólva előzményein, a tiszaeszlári per kezdetéig, mert hiszen a per megindulása előtt évszázadokra visszamenőleg antiszemita mozgalomról alig lehet beszólni Magyarországon. Jeles történetírónk, Ballagi Aladár, a zsidóság helyzetét Magyarországon olyképen jellemzi, hogy Mátyás király koráig a zsidóságot az országos kormány üldözte, a polgárság azonban tűrte, Mátyás király után a kormány tűrte s a polgárság egy része üldözte, de csakis a nyugati határszéli németajkú vidékeken, az ország legnagyobb kereskedő városaiban, jeléül annak, hogy az egész országban főkép ama vidékeken ütközött össze a szintén kereskedelemmel foglalkozó népelemek érdeke. Ε zsidóüldözések a németajkú vidékeken a XV. és XVI. század elején zajlottak le ben Nagyszombatban, 1495-ben és 1525-ben Budán, 1526-ban Pozsonyban és Sopronban, 1529-ben Bazinban voltak zsidóellenes háborgások. Hogy épp a határokon vált leghevesebbé a zsidóellenes forrongás, ebből Ballagi azt a helyes következtetést vonja le, hogy az antiszemitizmus külföldről szivárgott be s a XVI. századiban másutt nem is vert gyökeret, csakis a zsidókkal foglalkozásuknál fogva rivális németajkú lakosság körében től három és fél évszázadon át egészen a tiszaeszlári per idejéig zsidóüldözés, antiszemita mozgalom Magyarországon nem volt. A magyarság foglalkozásánál fogva a legújabb időkig sohasem jött ellentétbe a zsidósággal állapítja meg Ballagi év őszén, amikor a tiszaeszlári per már hónapok óta folyt. 1 A XVI. század óta tehát a zsidóság békében és nyugalomban élt a többi vallásfelekezetű polgárok között Magyarországon éppúgy, mint az egész világon. A francia forradalom utáni felvilágosultság korszakában a szabadság, egyenlőség és testvériség szelleme a zsidóság emancipációjához vezetett egész Európában s így nálunk is, s a jogegyenlőségnek, a humanizmus elsőrendű követelményének megfelelően Európa-szerte Oroszország és Románia kivételével mindenütt törvénybe iktatták a zsidók egyenjogúsítását. A zsidók egyenjogúsítása azonban a törvények útján csak jogi megoldást nyert, ámde sem a társadalmi egyenjogúsítást nem eredményezte, sem a zsidóságnak az egyenjogúsítást törvénybeiktató államok népébe való teljes beolvadását. Főként ez a körülmény okozta, hogy a politikai és gazdasági egyenjogúsítás a zsidókérdést nem oldotta meg sehol. Azokban az országokban azonban, ahol a zsidóság beolvadását nem akadályozta még újabb asszimilálatlan, szokásban és erkölcsben idegen zsidótömegek beözönlése, nem vált a zsidókérdés égetővé, s nem keletkeztek erősebb antiszemita mozgalmak. így Nyugaton Franciaországban, Angliában, Belgiumban, Hollandiában, ahol a zsidóság bár teljesen be nem olvadt, de többé-kevésbbé a lassú beolvadási folyamat megindult, sohasem volt zsidókérdés olyan értelemben, mint Magyarországon, Ausztriában és Németországban, amely országokba Oroszország felől állandóan özönlöttek az idegen jövevények, akadályozva és késleltetve a beolvadást. Az emancipáció után a zsidókérdés hosszú időn át sehol sem jelentkezett égető probléma formájában mindaddig, míg a nyolcvanas évek elején az oroszországi üldözések elől menekülő zsidóság el nem özönlötte az Oroszországgal határos közép-európai országokat: Németországot, Ausztriát s főként a kereskedelem fejletlenségénél fogva legtöbb kereseti 1 Zsidóógetés Magyarországon, Vasárnapi Újság, évf. 40. szám.

7 lehetőséget ígérő Magyarországot s mindaddig antiszemita mozgalom sem volt sehol Európában ban, amikor a berlini kongresszus a zsidók emancipálását rá akarta erőszakolni Romániára s Románia ellenszegült, a német sajtónak az a része, amely zsidó irányítás alatt állott, éles tollharcot provokált ugyan s ennek nyomán Németországban kisebbszerű antiszemita mozgalom ütötte fel a fejét, amelynek azonban semmi jelentősége és következménye nem lett. Nálunk Magyarországon sem volt zsidókérdés, s ennek eredményeként antiszemita mozgalom sem mindaddig, míg az Oroszországból kiüldözött zsidók nagyobbarányú bevándorlása nem éreztette hatását. Nem is lett volna zsidókérdés, sem jelentékenyebb antiszemita mozgalom sohasem Magyarországon, ha az emancipációs törvénnyel egyidejűig a bevándorlás korlátozására is törvényt, hoznak. Bűnös mulasztás terheli e tekintetben év óta valamennyi magyar kormányt, valamennyi magyar parlamenti többséget. Hiába figyelmeztette a liberális láztól elragadtatott politikusokat gróf Széchenyi István, 2 hogy zagyvalék nép leszünk, ha egyik túlságból a másikba jutunk, hiába mondta a haza bölcse: Deák Ferenc 1866 február 23-i beszédében: van egy, amit ezzel (tudniillik az emancipációval) párhuzamban óhajtok és ez egy bevándorlási törvény, sőt az emancipációs törvény indokolása is hiába figyelmeztetett arra, hogy jogszerű érdekek követelik, miképen a bevándorlási roham mérsékel tessék az 1867: XVII. t.-c. a zsidóság egyenjogúsítását minden bevándorlási korlátozás nélkül fogadta el, s úgy ekkor, mint később, amikor előrelátó, aggódó hazafiak ismételten figyelmeztették Tisza Kálmán kormányát és parlamenti többségét a bevándorlás veszedelmes következményeire, liberális frázisokkal és közhelyekkel tértek napirendre e fontos, s a nemzet jövőjét oly mélyen érintő kérdés felett. Deák Ferenc idézett beszédében hangoztatta, hogy: nemcsak a Mózes vallását követőkre, de minden bevándorlóra kívánnám megállapítani a bevándorlás korlátozását év tavaszán Szatmár megye híres felirata nemcsak a zsidók, hanem minden idegen elem bevándorlását kívánta korlátozni noha az oroszországi üldözések elől menekülő zsidók beözönlése tette a feliratot időszerűvé, mégis, miután kétségtelen, hogy a Magyarországba mindenkor bevándorolt idegenek túlnyomórésze a galíciai zsidóságból került ki, a zsidóság érzékenysége és nagy szolidaritása a bevándorlás korlátozásában antiszemita tendenciát látott s ehhez képest a liberális politikusok a liberalizmus és humanizmus szólamaival és jelszavával utasítottak vissza minden olyan kísérletet, amely a bevándorlás törvényhozási korlátozására irányult. Nem vették észre a zsidóságnak fajszeretettől elfogult szellemi vezérei sem, hogy a kiapadhatatlan galíciai áramlat elsősorban a magyar zsidóságnak van mérhetetlen kárára, ártalmára, veszélyére s elsősorban a zsidóság érdekében álló beolvadásnak az emancipáció után lassan megindult folyamatát tartóztatja fel. Nem látták be a liberális államférfiak sem, élükön Tisza Kálmánnal, hogy a nemzetre milyen veszedelem származhatik a határok nyitvatartásából. Európa egyik államára sem jelentett olyan óriási veszedelmet az idegen jövevények betódulása, mint Magyarországra s egyik országban sem volt olyan nagyarányú a bevándorlás, mint nálunk. Míg Németországban, a beözönlési folyamat lezajlása után, keresztény lakosra jutott egy zsidó, addig a kulturális és gazdasági téren messze mögötte álló Magyarországon 10 keresztény lakosra. Magyarország régi zsidó lakosságában bármennyire meg lett volna a hajlandóság a beolvadásra és magyarosodásra, a magyar nemzeti gondolat és a magyar kultúra beidegződésére, ilyen nagyszámú és csaknem kizárólag egy foglalkozási ágra specializálódott zsidóság befogadására, megemésztésére képtelen volt az ország. Bölcs és találó hasonlattal mondotta gróf Széchenyi István 1844-ben Zay Károly grófnak a zsidó emancipáció tárgyában 2 Széchenyi beszédei. Zichy Antal kiadása, Budapest, 1887,

8 a felsőházban mondott beszédjére válaszolva: Ha én egy palack tintát öntök egy tóba, azért a víz nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja, de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves s azt meg nem eheti az ember. A veszedelem, a végzetes mulasztás tehát ott kezdődött, hogy az emancipációs törvénnyel egyidejűleg Deák Ferenc terve ellenére nem alkották meg a bevándorlási törvényt. Mindazonáltal az emancipációt követő 14 óv alatt, egészen 1881-ig, az oroszországi zsidó üldözések kezdetéig, nagyobb arányú bevándorlás nem veszélyeztette a hazai magyarságot, nem is volt zsidó probléma, s így nem is volt figyelembe vehető antiszemita mozgalom sem az országban év július hó 4-én Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter a képviselőházban tartott beszéde folyamán kijelentette, hogy nincsen állam Európában, ahol a zsidó elem nagyobb súllyal és befolyással bírna, mint Magyarországon. Így is volt, s ez is egyik legfőbb oka annak, hogy az 1881-i oroszországi zsidóüldözések elől menekülő zsidóság legnagyobb tömegekben Magyarországot lepte el, ahol gazdasági érvényesülésére a legalkalmasabb talajt és legkedvezőbb atmoszférát találta, s azóta is mint egy állandó és feltartóztathatatlan áramlat tódul be évről-évre, egészen napjainkig ig tehát sem zsidókérdés, sem antiszemitizmus Magyarországon nem volt. Mégis akadt éppen Magyarországon egy férfiú, egy zárkózott, különc természetű, fanatikus ember, a magyar törvényhozásnak is tagja, aki egész Európában először hirdetett harcot a zsidóság ellen, először vette észre, jelentőségében túlozva az akkor még tulajdonképen nem is létező zsidókérdést, s akarta megoldani olyan módon, amely nemcsak a liberalizmusnak egész Európán uralkodó elveivel, de a XX. századnak, s a felvilágosultságnak egész szellemével ellenkezett. Ez az egyébként nagyműveltségű és feltétlenül becsületes meggyőződésű ember, aki antiszemita elveiért egész életén át szenvedett, aki meggyőződéséből soha hasznot nem húzott és szerencsétlen elveinek vértanújaként a legnagyobb nyomorban és nélkülözések között tört le és halt meg: Istóczy Győző volt. A szabadelvű párthoz tartozó Istóczy Győző a zsidókérdésben legelőször év április 8-án hallatta szavát, amikor is a képviselőház ülésén a belügyminiszterhez terjesztette elő interpellációit. Istóczy helyesen vette észre, hogy az akkor még korántsem nagyarányú, de a zsidóságnak Magyarországon élvezett hatalmánál és súlyánál fogva kisebb mértékben állandóan folyó zsidó bevándorlás milyen veszélyt jelent az országra, s hogy mily nagy mulasztás terheli az emancipáció óta eltelt nyolc év alatt a kormányon levő államférfiakat a bevándorlási törvény megalkotásának elmulasztása miatt. Istóczy csak ott követte el a végzetes hibát, hogy e törvény megalkotását kizárólag csak a zsidók ellen sürgette és interpellációjának további részében a kormánytól annak kinyilatkoztatását követelte, hogy a zsidók ellen Megindítandó önvédelmi mozgalom útjába akadályokat gördíteni nem fog, s hogy határozott álláspontot foglal el a zsidókérdésben, szakítva a semlegesség és közömbösség addig folytatott politikájával, ezzel Istóczy a bevándorlást korlátozó törvény meghozatalának kérdését antiszemita kérdésként állította be, egyenesen kesztyűt dobott w zsidóságnak, megnehezítvén e kérdésben a kormány helyzetét is, amely annak ilyen formában és beállításban felvetését nem tehette magáévá anélkül, hogy a liberalizmus elveivel és szellemével ellentétbe ne kerüljön. Báró Wenckheim Béla miniszterelnök válaszában kijelentette ugyan, hogy a kormány szükségesnek tartja a bevándorlást szabályozni, s ez iránt törvényjavaslatot fog az országgyűlés elé terjeszteni, de nem abból az indokból, melyet Istóczy felhozott és nem is csupán és különösen a zsidó bevándorlás ellen. A válasz kifogástalan, bölcs és közmegnyugvást keltő volt, a kormány azonban, s a későbbi kormányok is egészen máig elmulasztották az ígért törvényjavaslatot a törvényhozás elé terjeszteni, mérhetetlen, végzetes nagy kárára, ártalmára a magyarságnak; keresztény és zsidó magyarságnak egyaránt. Lehetséges, hogy a mulasztás egyik oka éppen Istóczy tapintatlan és kihívó fellépése volt, mert bár báró Wenckheim a továbbiakban hangsúlyozta, hogy a kormány zsidókérdést nem

9 ismer, s így állást nem foglal benne, s bár semmi üdvös mozgalmat meg nem akadályoz, de kénytelen volna ellenséges álláspontot elfoglalni minden olyan mozgalom irányában, mely a vallásfelekezetek s a polgárok közti kölcsönös egyetértés, s egymásnak kölcsönös tiszteletbentartását megzavarná mégis a nagy gazdasági súlyt jelentő zsidóság érzékenységével kellett számolnia, ha az Istóczy által antiszemita, beállításban feltálalt, félretett bevándorlási törvényt, habár nem a zsidóság ellen irányítva és kiélezve, beterjeszti. Istóczy ahelyett, hogy tapintatos és diplomatikus úton és módon igyekezett volna a zsidó bevándorlásnak helyesen felismert és értékelt veszélyétől, nem egy, a zsidóság ellen kiélezett bevándorlási törvény megalkotásának sürgetésével megmenteni hazáját a zsidó bevándorlás veszélyétől, s az akkor még csak csirájában lévő zsidókérdés felmerülését, a régi, értékes, magyarosodásra hajlamos zsidóság beolvasztásával megakadályozni, s ez által az országot a jövő antiszemita mozgalmak hullámaitól megóvni, a hangos antiszemitizmusnak az egész világon első és úttörő, kétes értékű és dicsőségű apostoli szerepére vállalkozóit. Jó sokáig, hosszú évekig Istóczy jóformán az egyedüli közéleti szereplő volt Magyarországon, aki antiszemitának vallotta magát, mert követőkre nem igen akadt. Azután, hogy a parlamentben először vetette fel a zsidókérdést, három évig a parlamenten kívül, kint az országban agitált, hogy az akkor még teljesen népszerűtlen elveinek híveket toborozzon, vajmi kevés sikerrel. Mindössze néhány vidéki katholikus papot és elszegényedett dzsentrit sikerült megnyernie. Úgy látszik, ezeknek a támogatását remélte, amikor 1878 augusztus havában Jövőnk címen antiszemita hetilapot indított. Ámde az elszegényedett dzsentrivel könnyű volt elhitetni, hogy romlásának nem a saját könnyelműsége, hanem a szorgalmas és szívós zsidóság csalafintasága az okozója, arra azonban reávenni, hogy egy antiszemita heti szemlére előfizessen, már nehezebben sikerült, így azután a Jövőnk érdeklődés és pártolás hiányában csakhamar megszűnt ban hamarosan észrevettük, hogy csak kiáltó szó vagyunk a pusztában és visszavonulót fujtunk. Láttuk, hogy a mi időnk nem érkezett el, vártuk tehát tovább ezt a mi időnket írja Istóczy 12 röpiratának 1880 október 15-én megjelent első füzetében. A Jövőnk pár hetes rövid élete és kimúlása után újabb két év telt el, e Istóczy számára ez az idő sem hozott semmi eredményt, semmi sikert sem kint az ország népe között, sem pedig bent a parlamentben. A képviselőházban ez alatt a két év alatt két ízben is megkísérelte szóvá tenni a zsidókérdést. Most már azonban nem a bevándorlás korlátozását sürgette törvényes intézkedésekkel, hanem az egyik esetben, 1878 június 24-én a berlini kongresszus kedvezőnek vélt alkalmából, a zsidó államnak Palesztinába való visszaállítását, s a zsidók oda telepítését, 1880 március 11-én pedig antiszemita liga alakítását javasolta. Amint a parlamenten kívüli agitációját a teljes részvétlenség és balsiker kísérte, a parlamentben még kevésbbé sikerült elveinek egyetlen egy követőt is szerezni. Nem részvétlenség és közöny kísérte fejtegetéseit, hanem ami még ennél is csúfosabb kudarcot jelentett számára: a hangos derültség. Az alapítandó antiszemita liga alapszabálytervezetét is fel akarta a képviselőházban olvasni, de az általános hahota folytán ehhez már nem juthatott hozzá. Istóczy azonban sokkal szívósabb, makacsabb ember volt, semhogy a balsiker kedvét szegte volna. Dacára a sorozatos kudarcoknak, amelyek élénken demonstrálták, hogy az antiszemitizmusnak Magyarországon egyelőre nincs talaja, 1880 október 15-én mégis megindítja 12 röpirat című antiszemita szemléjét. Okulva az 1878-i tapasztalatokon, nem mert ismét hetilapot indítani, hanem röpirat formájában havonként jelentette meg szemléjét, de így is rendkívül csekély érdeklődést tudott kelteni. Miután azt is észrevehette Istóczy ötesztendős balsikerű munkájában, hogy sem a józan magyar földmíves népre, sem az intelligens középosztály higgadtabb elemeire nem számíthat, a tetszetős jelszavakkal legkönnyebben fellelkesíthető egyetemi ifjúságot igyekezett eszméinek megnyerni, tudva azt, hogy az egyetemi ifjúság Magyarország politikai és társadalmi mozgalmaiban mindig hangos tényezőként szerepelt. Számításaiban nem is

10 csalódott. A 12 Röpirat olvasótáborának kiszélesítését ugyan az egyetemi ifjúságtól sem remélhette másként, csak ha azt ingyen terjeszti közöttük, mégis sikerült elérnie, hogy 1881 február 10-én az egyetemi ifjúság 25 tagú küldöttsége 233 aláírással üdvözlő iratot nyújtott át neki, s az aláírókhoz utóbb még 160-an csatlakoztak. Az aláírók az üdvözlő iratban elismerő köszönetüket és bizalmukat fejezték ki Istóczynak, ki nyílt sisakkal, tiszta lelkesedéssel és erős meggyőződéssel szállt szembe a betolakodó, deprayáló, hozzánk simulni nem tudó fajjal február 17-én az egyetemi polgárság a zsidókérdés megbeszélése céljából nyilvános gyűlést is akart tartani, melynek díszszónoka nyilván Istóczy lett volna, ámde a rendőrség, Tisza Kálmán belügyminiszter rendelkezése folytán, annak Megtartását nem engedélyezte. Istóczy tehát még mindig elszigetelten állt parlamentben és közéletben egyaránt, mert hiszen az egyetemi ifjúság egy részének: pár ezaz fiatalembernek erkölcsi támogatása komoly és számbavehető erőt meg nem jelentett. Elvei és akciója számára mégis napról-napra kedvezőbb lett az atmoszféra: év tavaszán megkezdődtek az oroszországi véres és kegyetlen zsidóüldözések. Kiewben a felzendült lakosság felgyújtotta a zsidók házait, kirabolta üzleteiket, s a zavargások szétterjedtek egész Oroszország területére. A zendüléseket elnyomták, s a résztvevőket megbüntették ugyan, de a zsidó lakosságnak az úgynevezett zsidóvallású kazároknak földönfutóvá vált ezrei elmenekültek. Mit volt mit tenni? írja Bartha Miklós, a kiváló publicista jobb hazát kereslek. Kik? akik a muszka rostából mint szemét kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulládék vándor útra kelt.... tehát jöttek, senki sem kérdezte honnan, miért? mit hoztak, miből akarnak megélni, mi a szándékuk, mi a foglalkozásuk?... ha valaki aggodalmaskodni merészelt volna, ugyancsak lett volna haddelhadd. A liberális közvélemény keményen a fejéhez csapkodta volna a humanizmust, a jogegyenlőséget, a vallástürelmet és a civilizációnak minden értékes szavát és jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a keresztény gyűlölettel, melyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, melyet bennük a századok kifejtettek, azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad, másokat károsítani nem cudarság, másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tízével, százával, ezrével. 3 Vallásra nézve mózeshitű írja másutt Bartha, de a mi zsidóinkból, akik velünk barátkoznak, étkeznek, velünk örvendenek és velünk szenvednek, egyetlen vonás sincs bennük. 4 És mégis, a mi zsidóink ahelyett, hogy megakadályozni igyekeztek volna az elsősorban reájuk nézve veszélyes áramlatot, passzív magatartásukkal, sőt, mint a továbbiakban látni fogjuk, kifejezett szolidaritásukkal, egyenesen Istóczy malmára hajtották a vizet, engedték, tűrték, sőt elősegítték, hogy a zsidókérdés megérlelődjék, s ennek következményeképen a talaj az antiszemitizmus számára elkészüljön. A mi zsidóinktól voltaképen teljesen idegen kazárok megtűrt beözönlésének feltartóztathatatlan törvényszerűséggel kellett előidéznie a zsidókérdést, amely pedig ha akuttá válik, hasonló törvényszerűséggel kelti életre a hamu alatt lappangó antiszemitizmust. Bármily elszigetelten állott is 1881 tavaszán még Istóczy, éreznie és tudnia kellett, hogy most már nincs messze az ő ideje. Bár ismételten keserűen tapasztalhatta, hogy az antiszemitizmusnak nálunk talaja nincs, tovább folytatta meddő kísérleteit. Újabb antiszemita kitörésre Tisza Kálmán adott neki csakhamar kedvező alkalmat. A Tisza-kormány ugyanis a képviselőház elé törvényjavaslatot terjesztett a keresztények és zsidók közt kötendő polgári házasságról. Ε törvényjavaslat a 3 Bartha Miklós: Kazárföldön, 95. oldal. 4 U. o. 33. oldal.

11 katholikus egyházi érdekeket súlyosan sértette, e így a katholikus papság körében élénk visszatetszést és ellenzést váltott ki. A katholikus papságnak ezt az elégedetlenségét, s a javaslattal szembeni ellenséges magatartását Istóczy ügyesen kihasználta a zsidóság elleni harcában. Választókerületének katholikus papságát sikerült a javaslat ellen erélyes ellenakcióra rávenni. A vasvári esperesi kerület katholikus lelkészeinek 1881 szeptember 5-én Gersón, majd folytatólag szeptember 29-én Győrváron tartott kerületi tanácskozmányainak eredményeként készült el a képviselőházhoz intézett kérvény, amelyben a kérelmezők a törvényjavaslat visszavonását kérték. A kérvényt Istóczy 1882 január 11-én nyújtotta be a képviselőházhoz, s kiegészítésül felhívta a kormányt a zsidó emancipációról szóló törvény eltörlése iránti bevezető lépések mielőbbi eszközlésére. Ezt a kiegészítést azonban Istóczy csak utólag csempészte be a kérvénybe, miután már előbb sikerült azt 16 képviselővel aláíratnia, akik mint hitbuzgó katholikusok, kizárólag katholikus vallási szempontból ellenezték a keresztény-zsidó vegyesházasság törvénybe iktatását. Az aláíró képviselők, akik valamennyien liberálisoknak vallották magukat, a kérvénynek 1882 február 18-i képviselőházi tárgyalásán sietve tiltakoztak az ellen, mintha ők az emancipációs törvény eltörlését kívánnák, s kijelentették, hogy csak a kérelem első részét teszik magukévá. A képviselőház a kérvény bizottságnak Berzeviczy Albert által előterjesztett javaslatát fogadta el, mely szerint a kérelemnek a keresztény-zsidó vegyes házasságra vonatkozó részét az igazságügyi bizottságnak adja ki, a második részre vonatkozóan pedig intézkedés szükségét nem látja. Tisza Kálmán miniszterelnök erélyesen utasította vissza az emancipációs törvény eltörlésének gondolatát, amellyel egyébként Istóczy teljesen egyedül maradt, s tiltakozott az ellen: hogy ezen, annyi küzdelem után helyesen megtett lépés visszacsinálása iránt bármely oldalról még csak látszat is mutatkozzék. Istóczy tehát ismét teljes kudarcot vallott. Nem sikerült becsempésznie a katholikus vallási érzékenységbe a zsidókérdést. Ámde az ennek dacára is lassan érlelődött. Ignatjev gróf orosz belügyminiszter 1881 szeptember 25-ón körrendeletet bocsát ki Dél és Nyugat Oroszország kormányzóságaihoz, mely szerint a kormány szükségesnek tartja haladéktalanul a nyomatékos rendszabályokat megragadni arra nézve, hogy a lakosság a zsidók kártékony tevékenységétől megóvassék, amik a tudósítások szerint a zavargásokat előidézték. Ezért a különböző rendek és testületek képviselőiből alakult helyi bizottságok összehívását rendeli el abból a célból, hogy véleményt és javaslatot terjesszenek a minisztérium elé, vajjon a fennálló rendszabályok közül melyek megváltoztatása vagy eltörlése szükséges, hogy a zsidók részéről a törvények kijátszása megakadályoztassék? A zsidókérdés végleges megoldása feletti javaslat elkészítésével megbízott, főbizottság az orosz kormánynak törvénybe iktatás végett ajánlotta, hogy 1. a zsidóknak megtiltassék az összes italok gyártása és árusítása, 2. minden faluból és kisebb mezővárosból még a nem szeszesitalokkal kereskedő zsidók is elüzendők, kivéve, akikért a helyhatóság kezességet vállal. A kiűzött zsidók a Kaspi-tenger mellett letelepedhetek s ott földmívelést űzhetnek. A körrendeletnek s még inkább e javaslatoknak óriási pánikszerű hatása lett az oroszországi zsidóság körében. A javaslatok törvényerőre emelkedését, s ezáltal kereseti lehetőségeinek elvonását nem várta υ az orosz zsidóságnak az az érdekelt része, amely kártékony gazdáéi tevékenysége folytán semmiképen sem remélhette, hogy a helyhatóság kezességvállalása mellett békében hagyták. Az orosz zsidóság e söpredékének természeteden semmi kedve nem volt arra, hogy a Káspi-tenger mellett földmívelést űzzön. Inkább vették a batyut és vándorbotot és özönlöttek Németország, Ausztria, de különös előszeretettel az eldorádó: Magyarország felé. Sietniök kellett, mert hiszen Ignatjev körrendelete a zsidóellenes zavargások okául kifejezetten a zsidók kártékony tevékenységét jelölte meg, ami az antiszemita tömegeket újabb zavargások előkészítésére bátorította fel. Baltában 1882

12 április 1-én véres húsvéti pogrom siettette a zsidók menekülését a még várható véres üldözések elől. A magyar kormány, élén Tisza Kálmán miniszterelnökkel aki egyszersmind belügyminiszter is volt tétlenül nézte a kazár inváziót. Nem vett tudomást a nemzetet fenyegető nagy veszedelemről, sem a parlament, sem a sajtó. Sem szóban, sem írásban senki nem mert a liberális közvéleménnyel szembeszállni. Végre azután mégis akadt egy vármegye, amelynek törvényhatósági bizottsága, hazafias kötelességéhez híven, bátran emelte fel intő szavát a fenyegető veszedelem ellen. Szatmár vármegye 1882 március hó 2-án tartott közgyűlésén, Gönnyei Gábor nagykárolyi ügyvédi javaslatára, Újfalussy Endre alispán a vármegye közönsége nevében feliratot intézett a képviselőházhoz az oroszországi részekből Galíciának Szatmár megyével határos vidékeire beözönlő zsidók bevándorlásának megszorítása tárgyában. A felirat parlamenti tárgyalásáról, amely már jóval a tiszaeszlári per megindulása után a végsőkig felizgatott közhangulatban zajlott le, később részletesen fogok megemlékezni, ezúttal csak a felirati javaslat tartalmára, & annak nagy jelentőségére óhajtok rámutatni abban a hitben és meggyőződésben, hogyha akkor a felirati javaslat mellé sorakozik minden magyar ember, s elsősorban maga a bennszülött magyar zsidóság, akkor egyszerre végleges megoldást nyert volna a magyarországi zsidókérdés. A magyar zsidóság azonban csodálatosképen a tőle szokásokban és erkölcsökben merőben különböző és idegen kazár söpredék hitsorsosainak testvéri kezét nyújtotta, kiszolgáltatta magas kultúráját a barbár, kultúrátlan bevándorlóknak, s Szatmár megye feliratát antiszemita merényletnek kiáltotta ki. Pedig Szatmár megye törvényhatósága semmivel sem volt kevésbbé áthatva a liberalizmus és humanizmus szellemétől, mint Tisza Kálmán kormánya és parlamenti többsége. Ennek dokumentálására idézem a felirat indokolásából a következő sorokat:... Másrészt azt sem tartjuk helyesnek, hogy a bevándorlás megtiltassék, de igenis az államnak saját polgárai iránt való méltányosságának tartjuk azt, hogy ezen bevándorlókra nézve az 1879: L. t.-c. 8: -ában a honosításra vonatkozólag felsorolt kellékeken kívül még egy állíttassák fel. Különösen a Galíciával határos megyék hatóságai szigorúan utasíttassanak arra nézve, hogy minden idegennek valamely községben leendő ideiglenes megtelepülését csak úgy engedjék meg, ha az illető egy bizonyos tőkét, vagy valóságos keresetforrást tud felmutatni, illetve az idézett törvény pontjában foglalt kellékekkel teljesen bír. A zsidóságnak, Tisza Kálmánnak és a szabadelvűpártnak még ennyi liberalizmus sem volt elég. A zsidóság azáltal, hogy a szatmári feliratot antiszemita merényletnek kiáltotta ki, kinyilvánította, hogy a liberalizmust úgy óhajtja értelmezni, hogy a bevándorló idegen kazár zsidóknak mód és alkalom nyújtassék a magyarság és a felvidéki nemzetiségek kifosztására, kiuzsorázására és kivándorlásra kényszerítésére. Tisza Kálmán és a szabadelvű párt pedig a felirat elvetésével sietett a zsidóságnak ezt a jogot, módot és alkalmat biztosítani. Hiába vonullak fel az ugyancsak liberális vármegyék törvényhatóságai egymásután a felirati javaslat mellett, az elkényeztetett és becézett zsidóság, jövő sorsára nem gondolva, presztízsét látta veszélyeztetve, ha a felirat parlamenti többséget kap, a liberális frázisoktól megkótyagosodott szabadelvű párt pedig az ország pénzügyi helyzetét látta veszélyben, ha a zsidóságnak nem tesz kedvére. A vármegyékkel mégsem boldogult olyan könnyen Tisza, mint a parlamentjével. Pedig ki volt adva a parancs a főispánoknak: mindent el kell követni a felirathoz való csatlakozás ellen. És dacára a zsidóság magatartásának és Tisza Kálmán terrorjának és annak ellenére, hogy a közben folyton özönlő galíciai áramlat gyorsan érlelte a zsidókérdést, a vármegyék közgyűlésén sehol nem hangzott el egyetlen antiszemita kifakadás sem. A beszédek kivétel nélkül a liberalizmust meg nem tagadó tárgyilagossággal foglalkoztak a kérdéssel és a közgyűlések lefolyása mindenütt méltóságteljes, minden hevesebb jelenettől és izgalomtól

13 mentes volt. A sajtó is a legliberálisabb szellemben, minden antiszemita él nélkül foglalkozott a felirattal. Verhovay Gyula a Függetlenség -ben a következőket írja: Ne felejtsék még zsidó polgártársaink az oroszországi zsidók etnográfiai különösségeit sem. Viseletben, nyelvben, szokásokban teljesen elütve tőlünk, az üldözések hatása alatt engesztelhetetlen gyűlölői mindennek, ami keresztény, vajjon mennyire segítené elő azt a célt, melyre nekünk is, de különösen zsidó honfitársainknak oly nagy szükségünk van: törekedni a faji és felekezeti ellentétek minél gyorsabb és minél teljesebb elsimulását, s a még félig-meddig idegen elemeknek nemzeti egésszé összeolvadását. (1882 április 30. A zsidó bevándorlás.) A Budapesti Hírlap, amelynek szerkesztőségében abban az időben olyan nagynevű publicisták ültek, mint báró Kass Ivor, Rákosi Jenő és Viktor, 1882 április 22-i vezércikkében írja: Nálunk, hála népünk józanságának, hála intelligenciánk érzületének: a 6ze-mitizmus és antiszemitizmus sok bátorítás, felhívás és csiklandozás dacára is, nem állt egymás ellen csatasorba. A magyar zsidóság közéletünkben kezd kitűnő szerepet játszani. Jeles férfiakat adott iskolának, tudománynak, irodalomnak, hivatalnak, sőt a mezőgazdaságnak, a törvényhozásnak, hogy a kereskedelem több kiváló alakját, hogy a társadalom számos jeles magánszereplőjét ne is említsem. Azt a nemzetre nézve nagy fontosságú napszámot, melyet e férfiak végeznek nemcsak mint szakmájukban jelesek, hanem egyszersmind mint zsidók, sok időre kompromittálná, eredményeitől megfosztaná, ha eltévesztett humanizmusból, az orosz zsidók tömeges befogadása által magunknak egy orosz-zsidó kérdést nevelnénk, népünket és zsidóinkat az orosz-zsidókérdés vészes következményeinek kitennénk.,, Ugyanez az újság április 29-i vezércikkében Kik csinálják a zsidó-kérdést? címen többek között a következőket olvashatjuk: Kik hát a valódi antiszemiták Magyarországon? A zsidók maguk. Azon zsidók tudniillik, akik vagy visszaélnek a törvényes egyenjogúsággal, vagy kivonják magukat a polgári kötelességek egyenlő teljesítése alól. Ezek terjesztik a zsidógyűlöletet, nem Istóczy, ki már kilenc esztendeje prédikálja a zsidók vesztét és egyetlen falut sem indíthatott kihágásokra. Mi emancipáltuk a zsidókat, de a zsidók közt sok van, ki maga-magát nem emancipálta. A becsületes magyar zsidók kedvéért nincs zsidókérdés Magyarországon, mely hogy legyen, nem becsületes és magyarosodni nem akaró zsidók okozzák. Ennyi liberalizmus, ennyi filoszemitizmus mellett teljesen érthetetlen, hogyan történhetett meg mégis, hogy a magas kultúrájú magyar zsidóság, kockáztatva a keresztény magyarságnak iránta tanúsított szimpátiáját, testvéri együttérzését, kockáztatva a faji és felekezeti békét, a kultúrátlan, erkölcsileg a vadállatok nívóján álló, mosdatlan kazár söpredéket ölelte magához. Így nyilatkoztak meg a magyar vármegyék, így írt a konzervatív Budapesti Hírlap, így ír a zsidók által később rettegett Függetlenség amelynek akkor még egyik főmunkatársa volt Bogdányi Mór, utóbb az Egyenlőség megalapítója négy héttel Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése után. Állíthatja-e ezek után jóhiszemű ember azt az Eötvös Károly, s a liberális sajtó által a köztudatba erőszakolt valótlanságot, hogy a tiszaeszlári pert az antiszemita izgatók: Istóczy, vagy éppen a szélső liberális Verhovay mesterségesen idézték elő a közvélemény megmérgezésére és az antiszemitizmus népszerűsítésére? Állíthatja-e jóhiszemű ember, hogy a tiszaeszlári per megindulása idején, 1882 május havának elején, volt antiszemitizmus Magyarországon? Amikor a keresztény magyarság annyi liberalizmusa, annyi filoszemitizmusa mellett, amennyi a tiszaeszlári per keletkezésének idején általános volt az országban, a zsidóság a parazita kazár söpredéknek nyújtotta segítő jobbját, vajjon kellett-e ide Istóczy, hogy antiszemitizmust szítson? 5 5 Az Egyetértés 1882 június 8-án amidőn a tiszaeszlári bűnügyi vizsgálat már hetek óta folyt A szatmári kérvény című vezércikkében írja: Nálunk Istóczy évek óta próbálkozik a zsidók elleni izgatással parlamentben, s a sajtó terén egyaránt. Sohasem vette őt komolyan sem parlament, se sajtó, se a zsidóság, se a vármegyék, se a

14 Amit ő hét évi szívós munkával elérni nem tudott, mert minden izgató törekvése, minden szándéka megtört a magyar nép józanságán, azt megcsinálták maguk a zsidók megfoghatatlan magatartásukkal, amely, mint a továbbiakban látni fogjuk, még koránt sem merült ki a gettósöpredék befogadásának kierőszakolásában, hanem tovább ment, a jórészt e söpredékből kikerült, véres bűnténnyel gyanúsított zsidókkal vállalt szolidaritásán át a magyar igazságszolgáltatás meghurcolásáig, s az országnak a külföld előtti olyan beállításáig, mintha itt középkori elmaradottság, ázsiai kultúrátlanság uralkodnék. Istóczy, aki a tiszaeszlári per folyama alatt, mint látni fogjuk, a vizsgálat késedelmes megindulása miatt, egyetlen interpellációjától eltekintve, a per anyagával sem parlamentben, sem sajtóban ötnegyed éven át egy szóval sem foglalkozott, nem tett egyebet, minthogy a zsidóságnak szerencsétlen, a zsidókérdést felidéző, antiszemitizmust provokáló magatartását kihasználta arra, hogy hétévi eredménytelen munkájának gyümölcsét leszakítsa. Ennyi volt mindössze szerepe a magyarországi antiszemita mozgalom felidézésében, sem több, sem kevesebb. pártok, se a községek, maga maradt Istóczy, mint az árva veréb... Ez volt eddig a zsidókérdés története nálunk. Június 24 én Pulszky Ágost a Pesti Naplóban írja: nálunk a zsidókérdés a legújabb időkig nem létezett. Voltak itt-ott panaszok egyesek ellen, de faj; üldözésről még álmodni sem lehetett, az antiszemiták bogarával legfeljebb 1-2 falusi káplán gondolt, vagy egy iskolát nem végzett hétszilvafás földesúr. Nem csodálkozhatunk, ha néhány megye tiltakozott az idegen elemek tömeges bevándorlása ellen, mely különben is nem éppen szeretetreméltó. Míg hazánkban a zsidó lassan kivetkőzik fajának elzárkózottságából, s velünk minden tekintetben azonosítja magát, s életmódjában sem különbözik többé tőlünk, az orosz, kaftános, hajfürtös zsidó megmarad elszigeteltségében, idegen marad érzületben, külsőségben is elkülöníti magát a többi lakosságtól, romlott német nyelvéhez görcsösen ragaszkodik, s hogy megélhessen, tönkreteszi az iszákos, meggondolatlan parasztot.

15 ELSŐ RÉSZ. I. SOLYMOSI ESZTER ELTŰNÉSE SOLYMOSI ESZTER. EÖTVÖS KÁROLY VALÓTLAN ÁLLÍTÁSA AZ ANTISZEMITA MOZGALOM KELETKEZÉSÉRŐL. A TISZAESZLÁRI ZSIDÓK. AZ ESZLÁRI SAKTERVÁLASZTÁS. MI TÖRTÉNT ESZLÁRON HÚSVÉT SZOMBATJÁN? A NYOMOZÁSNÁL SOHA NEM VOLT SZÓ VÉRVÁDRÓL. Talán túlságos hosszasan is foglalkoztam az évben megindult magyarországi antiszemita mozgalom előzményeivel. Szükségesnek tartottam ezt a kérdést teljesen megvilágítani, hogy rámutassak arra az alapvető valótlanságra, amelyen Eötvös Károlynak A nagy per -ről írt fantasztikus regénye, a tiszaeszlári vádlottak egész védelme s a sajtónak a közvéleményt megtévesztő ferdítései felépülnek: mely szerint az 1882-ben a tiszaeszlári per idején megindult antiszemitizmust Istóczy és társai idézték volna elő s az ő találmányuk volna a tiszaeszlári vád. Az évben megjelent hírlapok és parlamenti naplók egyszerű betekintése nyomban meggyőzhetett volna eddig is mindenkit ennek a beállításnak célzatos, megtévesztő, valótlan voltáról. Ámde kiben volt bátorság arra, hogy a liberalizmus védelme alatt dédelgetett hazugságokkal szembeszálljon? Eötvös Károly, kiindulva abból a fentiekben részletesen megcáfolt valótlanságból, mintha Solymosi Eszternek, a tiszaeszlári kis parasztleánynak 1882 április elsején történt rejtélyes eltűnése idején már hangos lett volna az ország, parlament és a sajtó az antiszemitizmustól, hihetetlen merészséggel szövi tovább a mesét és halmozza tovább a legegyszerűbben és legkönnyebben megcáfolható ferdítéseket. Belevitte a köztudatba azt az elsőre felépített másik alapvető ferdítést, hogy Solymosi Eszter eltűnését az antiszemiták használták ki a zsidóság elleni középkori színezetű, rettenetes vérvád emelésére s az antiszemita izgatás mesterségesen terelte a gyanút a tiszaeszlári zsidók ellen. Ezzel szemben ugyancsak könnyen és az évi sajtótermékekkel és a tiszaeszlári bűnügy bírósági irataival bebizonyítható és megcáfolhatatlan tény, hogy Solymosi Eszter eltűnéséről s arról a gyanúról, amely ezzel kapcsolatosan a tiszaeszlári nép körében az ottani zsidóság ellen támadt és napról-napra erősödött, csaknem két teljes hónapig: május 22-ig sem a parlament, sem a sajtó, sem az ország népe nem tudott semmit s a bíróság és ügyészség is csak az eltűnést követő másfél hónap múlva, május 12-én szerzett arról tudomást s indította meg az eljárást. Rendkívüli és döntő fontosságú ez, mert magán ezen az egy tényen, ennek a valóságán megdől Eötvösnek minden rágalma, minden ferdítése, minden feltevése és következtetése. Megdöbbentő az a vakmerőség, amellyel Eötvös ismeretes művének előszavában a mű kettős célját így jelöli meg: Földeríteni az igazságot és elismerésre is juttatni (I. k ) és utal arra, hogy a könyv utolsó kötetében minden adatra, tudásának minden forrására, állításainak minden bizonyságára rámutat, mert enélkül úgymond akadhatnának emberek, akik regénynek vagy célzatos munkának vélhetnék művemet. Megdöbbentő ez a vakmerőség, mert azok az adatok, források, amelyeket Eötvös művének végén egyszerűen akként sorol fel, hogy a vonatkozó bírósági iratok számát és tartalmát pár szóval megjelöli éppen az ellenkezőjét bizonyítják Eötvös minden állításának, egyenesen megcáfolják minden feltevését és következtetését. Ámbár köztudomású Eötvösről, hogy munkáiban felhozott adatai teljesen megbízhatatlanok, mégis bámulatbaejtő merészségének az a foka, mellyel A nagy per -ben zsonglőrködik költött adatok, valótlan dátumok, egymásnak merőben ellenmondó, sőt gyakran egymást kizáró állítások halmozásával.

16 Eötvös szemfényvesztő módszerének mindjárt első frappáns megnyilatkozása, amikor előszavában a továbbiakban írja az adatokra és forrásokra vonatkozóan, hogy amennyiben szükségesnek látom, közlöm is azokat. Kiváló ügyességgel és óvatossággal hallgatja el azután azokat az adatokat, amelyek közlését nem tartja szükségesnek, mert azok közlése megcáfolná minden állítását s összedöntené a koholmányokból és a ferdítésekből gyönyörűen, élvezetesen felépített regényének egész fundamentumát. A vizsgálat iratai cím alatt (III. k o.) mindjárt 1. szám alatt közli röviden az e szám alatt iktatott iratok tartalmát így: Egressy Nagy László kir. alügyész Solymosi Eszter eltűnése tárgyában vizsgálatot indít. Ennyit tartott Eötvös szükségesének közölni s ügyesen mellőzi az indítvány keltének megjelölé-. set, mert hiszen akkor az olvasó, aki természetesen így nem vesz fáradságot, hogy a bírósági iratokat megtekintse, rögtön meggyőződne arról a fentebb kiemelt fontos tényről, hogy 1882 május 12-ig a bíróság sem szerzett tudomást Solymosi Eszter eltűnéséről. Solymosi Eszter eltűnése április elsején törtónt. Ε nap az úgynevezett zsidó húsvétnak: passah -nak szombatja volt. Eötvös könyvének Húsvét szombatján című első fejezetében részletesen leírja, mit csináltak e napon reggeltől-estig a tiszaeszlári zsidók. Leírja természetesen úgy, hogy amennyiben a leírás igaz volna, a tiszaeszlári zsidóknak alibije teljesen igazolva lenne és Solymosi Eszter eltüntetésében való részességük is kizártnak mutatkoznék. Honnan veszi mindezt Eötvös? kérdezheti a jámbor olvasó; talán a bírósági iratokból, amelyeket számszerű megjelöléssel könyvének végén a szükséghez képest felsorol? A bírósági iratokból egészen más tűnik ki. Eötvös a végtárgyaláson kihallgatott s ekkorra már a védelem által megfelelően előkészített tiszaeszlári zsidóknak még így is zavaros vallomásai alapján írja le április elsejének történetét, ámde elhallgatja, hogy ezek a vallomások teljesen eltérnek ugyanezen egyéneknek a vizsgálat alatt tett vallomásaival s akik első kihallgatásuk alkalmával mindössze két hónappal április elseje után jóformán semmire sem emlékeztek, vagy legalább is nem akartak visszaemlékezni, azoknak ötnegyedév múlva csodálatos módon megjavult az emlékezőtehetségük. Eötvös könyvének már említett első fejezetében gyönyörű, mesteri ismertető leírást ad a zsidók misztikus vallási életéről, a zsidó faj csodálatos önérzetéiről (I. 64.), a zsidóság évezredes szenvedéseiről, énekeiben kifejezésre jutó nagy fájdalmáról, szertartásainak szépségeiről. Az olvasó még ha nem is filoszemita e gyönyörű leírások hatása alatt akaratlanul is meleg rokonszenvet kezd érezni a sokat szenvedett zsidóság iránt s nem veszi észre, hogy mindez csak előkészítés, hangulatkeltés három kötetnyi mese elhitetésére. Arról természetesen nem ír egy szót sem Eötvös, hogy ezeknek a tiszaeszlári zsidóknak egyedül és kizárólag csak a vallásuk volt azonos a közöttünk élő, velünk naponként érintkező, közös célokért, közös nemzeti és egyetemes ideálokért küzdő zsidókkal. A tiszaeszlári zsidók nagyrésze abból a kazár söpredékből került ki, amelyről Bartha Miklós olyan kiváló megfigyelőerővel ad nagyszerű jellemzést: Nem tanúl, nem művelődik, nem mosdik, csinálja az üzletet és gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Veszteget, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány.... Más a szokása, mint nekünk. Más az erkölcse is. Más az életmódja, a célja, a vágya. Nem a néppel él, hanem a népen. Nem azt az ételt eszi, nem azt a. munkát végzi, nem azt a ruhát viseli. Hazafias ösztöne nincs. Még állami sincs. Csupán utilitárius ösztönei vannak. 6 Szóról-szóra ráillik ez a jellemzés azokra a zsidókra, akik a tiszaeszlári per idején Tiszaeszlárt és környékét lakták. Kulturátlan, mosdatlan, erkölcsi és testi szennyben élő, vallásukban fanatikus, kereszténygyűlölettől izzó, zsidó jargonban beszélő, visszataszító 6 Bartha M.: Kazárföldön, oldal.

17 külsejű egyének csaknem kivétel nélkül. A későbbiekben lesz még alkalmam reámutatni a legliberálisabb és legfiloszemitább napilapok Eszlárra leküldött tudósítóinak leírásaira a tiszaeszlári zsidó vádlottakról s a tiszaeszlári zsidó imaház rituális fürdőjének minden képzeletet felülmúló szennyéről. (Többek közt Mikszáth Kálmán Pesti Hírlap 1883 június 21. A tekintetes Törvényszék előtt.) Ε leírások mind megegyeznek azzal a jellemzéssel, amit Bartha Miklós oly élénk színekkel és találó hűséggel ad a galíciai kazár zsidó söpredékről. Ε galíciai kazár zsidók Máramaros, Bereg és Zemplén megyéken át a Tisza mentén lehúzódva, a határos Szabolcs megyét is nagy tömegben lepték el. A Tiszaeszlártól 7 kilométernyire fekvő Tiszalök a galíciai zsidóknak valóságos szent helye volt s nem egyszer megtörtént, hogy galíciai zsidók ügyes-bajos dolgaikban a tiszalöki rabbinushoz zarándokoltak s rabbi jelöltek jöttek ajánlólevélért hozzá, valamelyik galíciai rabbiság elnyerhetése végett. Tiszaeszláron az ötvenes években még csak 12 zsidó lakott, a tisza-eszlári per idején számuk már 200 körül volt: a lakosságnak egyhetedét tették ki. Az eszlári zsidó fiókhitközség a tiszalöki rabbiság alá tartozott. A tiszaeszlári fiókhitközségnek volt elnöke s volt egy előimádkozója, aki egyúttal a metsző tisztét is végezte tavaszán a tiszaeszlári zsidó póthitközség metszője és előimádkuzója Taub Emanuel volt, akit azonban Tiszapolgáron választottak meg hasonló tisztségre s így állása megüresedvén, arra pályázatot hirdettek. Állítólag április l-re volt kitűzve a pályázók próbaimádkozása az eszlári imaházban. Azért mondom, hogy állítólag, mert errevonatkozóan a tiszaeszlári zsidók első kihallgatásuk alkalmával annyira zavaros és ellentmondó vallomásokat tettek, hogy azokból még azt a körülményt sem lehetett tisztán és minden kétséget kizáróan megállapítani, vajjon az idegen zsidóknak Tiszaeszláron megjelenése valóban a sakterválasztás okából történt -e? Fogadjuk el azt, amit a végtárgyaláson már egyértelműleg vallottak vádlottak és eszlári zsidó tanúk, hogy valóban próbaimádkozás végett tartózkodtak Tiszaeszláron húsvét szombatján Schwartz Salamon, akinek egyébként rabbiságra képjcsítő jogosítványa is volt, továbbá a tarcali rabbi veje: a Galíciából csak három évvel előbb bevándorolt Buxbaum Ábrahám és a tégláéi metsző: Braun Leopold és hogy a pályázó sakterek próbakönyörgésének meghallgatására jöttek át a szomszédos Tiszaladányból Grosz Farkas és Guttmann József. Hogy Wollner Hermann marhahajcsár, akit Scharf Móric utóbb a Solymosi Eszter meggyilkolásában résztvétellel szintén megvádolt, feleségével együtt a kérdéses napon mit keresett Tiszaeszláron, arra nézve nincs más adat, mint amit ő maga elmondott: hogy abban az időben beteges volt, dolgozni nem tudott és koldulás céljából jött Eszlárra. Buxbaum Ábrahám a vég tárgyaláson ingerülten utasította vissza azt a feltevést, hogy ő sakternek pályázott volna s elmondta, hogy úgy hallotta, Eszláron kántortanító-választás lesz s ebben a hitben és tudatban jött oda. Igaz-e vagy nem ez az egyébként furcsán hangzó védekezése, a későbbiek szempontjából végeredményében közömbös. A sakterjelöltek tiszaeszlári időzése napján délelőtt 11 és délután 1 óra között tűnt el nyomtalanul Solymosi Eszter, a 14 éves paraszt-leányka. Amikor tehát később eltüntetésének gyanúja az idegen sakter-jelöltekre és néhány tiszaeszlári zsidóra hárult, fontos volt kikutatni és megállapítani, hol voltak, mit csináltak ebben a kritikus időpontban az eszlári zsidók? És éppen erről a kritikus egy-két óráról nem tudtak számot adni. Nem tudtak hivatkozni a községnek egyetlen olyan keresztény lakosára, aki a gyanúsítottakat ebben az időpontban látta volna, akikkel tehát ^alibit igazolhattak volna. A zavaros és egymásnak ellentmondó vallomásokból annyi volt megállapítható, hogy április elsején a tiszaeszlári zsidók az idegen sakterjelöltekkel együtt a szokásos szombati isteni tiszteletre az imaházba mentek. Az istenitisztelet reggel 8-½9 tájban kezdődött s 11 óra körül ért véget. A vádlottak és az eszlári zsidó tanúk állítása forint ekkor a templomból mindnyájan eltávoztak. Schwarz Salamon és Braun Leopold, akik Taub Emanuel metszőnél voltak szállva, állítólag a templomból többekkel együtt Rosenberg Hermann kereskedő és pálinkamérő lakására mentek reggelizni, onnan pedig Taubbal együtt utóbbinak a lakására

18 ebédelni. Délután néhány órai pihenés után 5 óra tájban a templomba mentek ismét istenitiszteletre, amely egy félórát tartott. Azután Lichtmann Mór bérlőhöz, a póthitközség elnökéhez, a legvagyonosabb eszlári zsidóhoz mentek vacsorázni s este 10 óra után tértek haza Taubhoz és másnap reggel eltávoztak Eszlárról. A harmadik idegen: Buxbaum Ábrahám, aki állítása szerint csak tévedésből kántortanítói állás elnyerésének reményében jött; Eszlárra, Süssmann Jakab korcsmáros, hitközségi algondnoknál volt szálláson s állítása szerint a templomból Süssmannal ment haza, nála ebédelt, egész nap ott tartózkodott, este házigazdájával együtt szintén Lichtmannál vacsorázott s másnap reggel ugyancsak eltávozott Eszlárról. Süssmann Jakab legelső kihallgatásakor tagadta, hogy Buxbaum vele együtt jött volna ki a templomból s hogy nála ebédelt volna s állította, hogy csak szombaton este szállott meg nála. Később, 1882 szeptember hó 6-án újbóli kihallgatása alkalmával úgy látszik figyelmeztették, hogy előbb rosszul vallott s hirtelen feltűnően kezdett emlékezni s nemcsak biztosan állította, hogy Buxbaum vele együtt jött ki a templomból s nála ebédelt, hanem ennek igazolására még tanút is állított, a nála szolgálatban levő Varga Kati cselédleány személyében. A végtárgyaláson pedig már éppen kitűnően működött az emlékezőtehetsége, úgyannyira, hogy még arra is pontosan emlékezett, hogy hazaérve megnézte az óráját és az pont tizenegyet mutatott. Érdekes, hogy Buxbaum mindjárt első kihallgatásakor arra hivatkozott, hogy ő 11 órakor együtt ment ki a templomból Süssmannal, továbbá Grosberg Leonnal, Einhorn Józseffel és Einhorn Májerrel, Ezek közül azonban első kihallgatásuk alkalmával egyik sem vállalta Buxbaumot s akkor még egyikük sem tudott róla semmit. A végtárgyaláson azután már nekik is hajszálnyi pontossággal működött az emlékezőtehetségük. Természetesen e feltűnő jelenség oka felől a végtárgyalás elnöke kérdést tett fel hozzájuk, (irosberg Leon azzal a szokásos kifogással magyarázta meg az eltérést, hogy első kihallgatása alkalmával nem lett előtte a jegyzőkönyv felolvasva s amikor ő annak felolvasását követelte, azt mondottam volna: óriási szemtelenség (végtárgyalás 1883 június 23). Einhorn Májer, aki, midőn először kihallgattam, Buxbaumra vonatkozólag szórói-szóra ezeket mondotta: azt biztosan tudom, hogy sem előttem, sem velem nem ment, később jöhetett, a végtárgyaláson figyelmeztetvén, hogy most eltérően vall, kis gondolkozás után így felelt: úgy látszik, hogy jobban emlékezetembe jött most, hogy és miként jöttünk a templomból, mint akkor. Grosz Márton, amikor először kihallgattam, azt mondotta, hogy nem is látta a metszőket, a végtárgyaláson már pontosan tudta, hogy melyik irányba mentek haza a templomból. 7 Löwenthal Salamon első kihallgatásakor azt vallotta, hogy ő Römer Jakabbal és Klein Józseffel jött ki a templomból (207. sorsz. jkv.), sőt külön megkérdeztem, biztosan állíthatja-e ezt, mire így felelt: teljes biztonsággal. Miután azonban Römer és Klein tagadták, hogy vele jöttek volna, a végtárgyaláson egy merész fordulattal kijelentette, hogy ő az idegen metszőkkel együtt jött ki és ment velük Rosenberg lakásáig, hova azután az utóbbiak bementek, holott első kihallgatásakor ó sem tudott az idegen metszőkről semmit, azt sem tudta melyikük hova ment. Mikor a végtárgyalás elnöke figyelmeztette, hogy ötnegyedévvel előbb máskép vallott, jámbor arccal szintén a szokásos kifogással élt: nem tudom, mi volt a jegyzőkönyvben, én akkor is így mondtam. 8 Jellemző volt Lichtmann Jakab haszonbérlő vallomása is, aki bár a hitközség legtekintélyesebb, legvagyonosabb tagja volt, még arról sem tudott, hogy az idegen metszők miért jöttek Eszlárra és csak Schwartz Salamonról tudta, hogy sakterségre pályázik/ Römer Jakab a fentiekhez hasonló módon igazolta a gyilkosságban részességgel gyanúsított Junger Adolf és Weiszstein Lázár alibijét. Első kihallgatásakor azt mondotta, hogy bár azok vele egy irányban laknak, nem emlékszik, hogy vele együtt mentek volna haza. A 7 Végtárgyalás1883 VII Végtárgyalás 1883 VI. 23.

19 végtárgyaláson már határozottan emlékszik és biztosan állítja ezt. 9 Junger Adolf ravasz ésszel úgy akart alibit bizonyítani, hogy ő Weiszstein Lázárral már csak azért sem mehetett ki együtt a templomból, mert vele hosszabb ideig haragban volt, nem is beszéltek, kerülték egymást. Weiszstein azonban nem tudott semmit a haragról, sőt bevallotta, hogy bizony ők együtt beszélgetve mentek ki a templomból. A legjellemzőbb mégis a Klein József esete. A végtárgyaláson előbb azt mondta, hogy ő az utolsók között jött ki a templomból, a többiek elől mentek, majd kis idő múlva meggondolva a dolgot, jobbnak látta azt mondani, hogy két-három perccel a többiek előtt jött ki és előre ment. Amikor azután az eskütételre került volna a sor, kijelentette, hogy irtózik az eskütől s végül a saját hazugságaiba belezavarodva, így kiáltott fel: azt sem tudom, hogy úgy volt-e, ahogy mondtam. Wollner Hermann, a koldus-zsidó, feleségével együtt, állítása szerint, egész napon át Scharf József templomszolga lakásán, illetve udvarában tartózkodott, amely udvaron a Scharf lakásának közvetlen szomszédságában állott a templom is. Ebéden állítólag Lichtmann Mór hitközségi elnök házánál volt, Lichtmann azonban erre nem emlékezett, sőt a végtárgyaláson is tagadta, hogy Wollner nála ebédelt volna. Lichtmann felesége első kihallgatásakor szintén nem emlékezett Wollnerre, a végtárgyaláson0 azonban már határozottan felismerte. Wollner arra hivatkozott, hogy egy öreg szakácsnőjük volt akkor Lichtmannék-nak, míg Lichtmann ezzel szemben azt állította, hogy abban az időben két fiatal cselédje volt. Ohrenstein Jakab, a Lichtmann sáfárja, első kihallgatásakor határozottan állította, hogy április elsején nem volt eenki idegen gazdájánál ebéden. Frenkel Fáni, a Lichtmannék szakácsnője előttem szintén ezt vallotta, a végtárgyaláson8 azonban már emlékezett az idegen koldusra. Az elnök őt is figyelmeztette eltérő vallomására, amire előbb ezt a naiv feletet adta: meg voltam ijedve akkor, nem tudtam rá felelni!, majd azt mondta: nem jutott eszembe. De ha eszébe nem jutott volna, úgy felelt volna, hogy nem emlékszik, de határozottan állította, hogy nem ebédelt ott senki? figyelmeztette újra az elnök. Frenkel Fáni azonban nem hagyta magát. Akkor nem jutott eszembe, de azóta eszembe jutott felelte. Nem volt csoda, sokan segítettek, hogy az első meglepetésben még össze nem tanúlt megijedt zsidók kijavítsák a hibákat, összeegyeztessék vallomásukat s igazolják egymás alibijét. Végeredményében döntő súlya nem volt annak, hogy Wollner azon a napon Lichtmannál ebédelt-e vagy sem, mert hiszen attól még részt vehetett volna Solymosi Eszter meggyilkolásában, az egész csak abból a szempontból jellemző, hogy milyen megbízhatatlan, zavaros, ellentmondó vallomásokat tettek eleinte valamennyien az érdekelt eszlári zsidók s hogyan javították meg a végtárgyalásra titkos kezek valamennyiük emlékező tehetségét. Az egymás alibijét igazolni törekvő eszlári zsidók tehát a sok ellentmondás mellett is egyértelműen állították, hogy délelőtt 11 óra után közülük a templomban senki nem maradt. Ezt s illetve azt, hogy azután hol voltak és mit csináltak délután 1 óráig, csakis maguk az érdekelt zsidók beszélték el, érdektelen tanút erre állítani nem tudtak, sőt Solymosi Zsófi, az eltűnt Eszter nővére, aki akkor Rosenberg Hermann cselédje volt, határozottan vallotta, hogy aznap gazdájánál senki sem reggelizett. Nem igaz tehát, hogy az idegen metszők a templomból Rosenberghez mentek volna reggelizni, aminthogy valótlannak bizonyult az az előadásuk is, hogy 12 órakor már ebédeltek házigazdáiknál: Taubnál és Süssmannál, mert a Taubbal egy pitvaron lakó Csordás Nagy Jánosnénak még a vizsgálat során tett vallomása szerint Schwartz és Braun metszők csak délután egy óra tájban jöttek haza Taubbal együtt ebédelni (a végtárgyaláson 1883 VI. 22-én 1 és 2 óra között mondja). Azon a nevezetes szombati napon április elsején szokatlan és rendkívüli időben este 8 óra után is még sokáig világosak voltak az eszlári zsidó templom ablakai. Az eszlári zsidók ennek okául azt adták elő, hogy Süssmann Jakab és Einhorn József között akik mindketten korcsmárosok voltak viszály merült fel, mert egyikük olcsóbban mérte a pálinkát, mint a 9 Végtárgyalás 1883 VI. 23.

20 másik. A vita eldöntésére választott bíróul Lichtmann Jakab haszonbérlőt kérték fel, s este 8 óra után megjelentek az érdekelt felek a templom pitvarában. Mindegyik fél a saját tanújával: Süssmann, Grosberg Leonnal, Einhorn József pedig testvérével, Einhorn Májerrel és sógorával, Römer Jakabbal. Sajátságos és feltűnő, hogy azelőtt soha sem történt meg, hogy hasonló vitás kérdések eldöntése végett az eszlári zsidók a templomba s még hozzá ily szokatlan késő esti időben jöttek volna össze. Hogy meddig tartott a vita eldöntése erre nézve az első kihallgatásuknál természetesen a jelenlevők nem tudtak egybehangzó vallomást tenni. Lichtmann, a választott bíró szerint, este nyolc órától másfél vagy egy és háromnegyed óráig tartott a vita, vagyis eszerint féltíz-háromnegyedtíz órakor végződött. Einhorn József első kihallgatásakor azt állította, hogy este 11 órakor jöttek el, a végtárgyaláson ellenben már azt mondotta, hogy este 10 óra volt, mire hazaért, a két vallomás közötti eltérést röviden így indokolva meg: akkor tévedés volt az írásban. Grossberg Leon előttem szintén 11 órát mondott, a végtárgyaláson 10-et, az eltérés magyarázata a szokásos: nem olvastam fel előtte a jegyzőkönyvet, nem tudta mi van benne. Römer Jakab előbb fél 11-et mondott, a végtárgyaláson, a többiekkel egybehangzóan, 10-et. Süssmann Jakab még tovább ment. Első kihallgatásánál 11-et mondott, a végtárgyaláson már 9-et. A későbbiekben, amidőn Solymosi Eszter eltűnéséről lesz szó, ezzel a kérdéssel még foglalkozni fogok, rámutatva azoknak az érdektelen tanúknak a vallomásaira, akik még hajnal felé is világosságot láttak kiszűrődni a templomból. Ehelyütt egyedül és kizárólag azért foglalkozom az érdekelt zsidóknak erre vonatkozó vallomásaival, hogy azoknak az első kihallgatásuk alkalmával még egymástól eltérő és ellentmondó, de a végtárgyalásra már nagyjából összeegyeztetett voltak, s a megbízhatóság szempontjából kétes értékükre rámutassak. Ezekből a vallomásokból állítja össze és írja le Eötvös ellentmondást nem tűrő meggyőző erővel, az írásművészet megtévesztő és elbájoló eszközeivel az eszlári zsidóknak 1882 húsvét-szombati ünnepet. Azt írja Eötvös, hogy a bíróság azért állította össze pontosan ennek a húsvétszombatnak történetét: hogy valami gyanús jelenséget észrevegyen (I. 70.). Szerinte tehát a bíróság mindenáron gyanús jelenség után kutatott. Elhallgatja ehelyütt, hogy az eltűnt Solymosi Eszter anyja, a templomszolga négyéves kisfiának elejtett szavai alapján, az idegen metszőket és az eszlári zsidókat gyanúsította leányának eltűnésével. Ennek a gyanúnak alaposságát vagy alaptalanságát meg kellett vizsgálni, ezért volt tehát szükség annak kinyomozására, hol voltak, mit csináltak a gyanúsítottak a leányka eltűnése idején? Nem azon a napon alakult meg a vérvád írja tovább Eötvös, hanem sokkal később. Itt kockáztatja meg azután először azt a vakmerő állítását, amellyel később még sűrűn találkozunk, s amelyre alapítja minden támadását, minden rágalmát a vizsgálat ellen, hogy a vérvádat előbb a sajtó cikkei, azután országgyűlési beszédek, s gyűlölködő felekezeti izgatások alakították meg. Híre lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek ott is akadtak, amelyekben meggyökeresedett a vérvád babonája... A bíróság vizsgáló embereit is magával hurcolta ez a hiedelem. Fentebb már leszögeztem ezt a kétségtelen és könnyen bizonyítható tényt, hogy a parlament, sajtó és az országos közvélemény a leányka eltűnése után majdnem két hónap múlva szerzett tudomást arról, valamint a Solymosiné vádja alapján az eszlári nép körében a zsidók ellen keletkezett gyanúról, amikor a bírói vizsgálat már napok óta folyt és Scharf Móric megtette azt a szenzációs vallomását, amelyben Solymosi Eszter meggyilkolásával az idegen metszőket és néhány eszlári zsidót megvádolt. Az a beállítás tehát, amelyre Eötvösnek a védelem szempontjából szüksége volt, hogy az eszlári nép gyanúja az országgyűlési beszédek és a sajtó cikkei alapján fordult volna a zsidók ellen, teljesen valótlan és rosszhiszemű is, mert valótlanságát maga Eötvös, mint országgyűlési képviselő és publicista, legjobban tudta. Mégis erre építette fel Eötvös a többi s a védelemnek ütőkártyáit képező koholmányait; hogy a Solymosi Eszter ruháiba felöltöztetett és a Tiszába dobott hulla az eltűnt leánnyal azonos, hogy a leányka öngyilkos lett, Scharf Móricot vallomására