A SPONTÁN ÉPÍTÉSZET HULLÁMFÜGGVÉNYE

Átírás

1 MOHOLY-NAGY MŰVÉSZETI EGYETEM DOKTORI ISKOLA A SPONTÁN ÉPÍTÉSZET HULLÁMFÜGGVÉNYE SZERZŐ: KECSKÉS TIBOR TÉMAVEZETŐ: MÓNUS JÁNOS MÁJUS

2 TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ...3 BEVEZETÉS...4 I. A NYELVI METAFORA KÖVETKEZMÉNYEI A standard és a dialektusok Kiábrándító feltevés a műépítészettel kapcsolatban...5 II. AZ ÉPÍTÉSZET HULLÁMFÜGGVÉNYE A tudományos modellek problematikája A struktúra mint szuperpozíció Az építészet hullámfüggvénye A dizájn mint az építészet hullámfüggvényének összeomlása...10 III. A DILETTANTIZMUS DICSÉRETE Égi mása, földi mása Az ég földre vágyik A spontán építészet kvantumfizikai genealógiája A tékozló kvantum hazatérése...14 IV. ZÁRSZÓ...15 IRODALOMJEGYZÉK...16 KÉPMELLÉKLET...17 Lakóépületek, Indonézia, Flores szigete

3 ELŐSZÓ Niels Bohr dán fizikus a komplementaritás elvében azt javasolja, hogy ne erőltessük az egymásnak ellentmondó kvantumállapotok egyesített értelmezését, hiszen a megfelelő kísérletek és az azokban észlelhető tulajdonságok külön-külön úgyis konzisztens, jól számítható rendszert képeznek, viszont a sikertelen interpretáció nagymértékben gyengíti az elméletrendszer hitelét. Amikor Radnóti Sándor esztéta idén tavasszal egyetemünk vendégeként az ízlés mibenlétéről és történetéről tartott előadást, szépen kifeszült az ízlés két alapvetően különböző megközelítésének mondhatjuk: kvantumállapotának feloldhatatlan ellentmondása. Bár sajnos nem vagyok Bohr, mégis javaslatot teszek a finoman remegő kvantumellentmondás fenntartására. Szándékaim szerint a jelen dolgozat az előző három tanulmány organikus folytatásaként áll elő, így sok hivatkozás visszautal majd a korábban leírtakra. A téma középpontját továbbra is az építészeti spontán adja, megpróbálom azonban a kérdést további új nézőpontokból vizsgálni. Jó ideje foglalkoztat a négy világmegismerési vállalkozás közül kettőnek, jelesül a művészetnek és a tudománynak jelenkori viszonya. Egyfajta komplementaritás itt is érvényesül: ha az egyik rendszerben billeg az asztal, érdemes a másik rendszerből vett szalvétát a lába alá hajtogatni. A tudományfilozófia és a művészettörténet igazán megtehetnék, hogy sűrűbben szóba állnak egymással. (Simonyi Károly és Németh Lajos ritka kivételek.) A DLA-képzés szerencsére kikényszeríti e különös dualitás napirenden tartását, bár a helyzetet belengi némi terminológiai zavar. A SEPTEM ARTES LIBERALES "ART"-ja ugyanis ma lényegében az a SCIENCE, amelynek "S" kezdőbetűjét a PhD fokozat filozófiai "Ph"-ja helyettesíti, a DLA pedig nem más, mint művészeti PhD, ergo a "Ph"-s filozófia visszacsatol az "A"-s művészetbe, és ezzel a folyamat végleg rekurzívvá válik. Mivel a DLA (Doctor of Liberal Arts) a fentiekből levezetve nyilván szabadelvű művészorvost jelent, hipokrátészi kötelességemnek is eleget téve igyekszem feltárni a téma minél több lehetséges vonzatát. 3

4 BEVEZETÉS A spontán építészet problémakörét az előző dolgozatban a nyelvi metafora segítségével vizsgáltam. A nyelvi hipotézis természetesen a szó szoros értelmében csupán hipo-tézis, azaz nem emelkedik a tétel megfogalmazásának szintjére. Ehhez ugyanis bizonyítanom kéne, hogy az építészeti megszólalás bevonható a nyelvtudomány hatáskörébe, márpedig ekkora nyújtózkodáshoz egyelőre túl rövid a tudományos takaró. Az általam alkalmazott megközelítés az eddigi tanulmányokban és a jelen írásban egyaránt szigorúan metaforikus, olyannyira, hogy külön kitér magának a metaforának a természetrajzára is. Ez a dolgozat a tudományos metafora jegyében íródik. A művészeti képzésben a tudomány, különösen a természettudomány tisztesség ne essék szólván nincs túlreprezentálva. Mint kacsa tolláról a víz, úgy pereg le a falszifikálhatatlanság világáról a tudomány témaköre. Rendkívül méltatlannak tartom, ahogy a művészet szinte büszkén mellőzi az általa csupán racionálisnak tartott aspektust, nem véve tudomást az ott tapasztalható, csodaszámba menő jelenségekről. Gondolatkísérletemben kompromisszumot kötök: a tudomány a metafora rejtélyes membránján átszűrődve jelenik meg az építészeti kreativitás terében. A dolgozat első fejezetében a nyelvi metafora konzekvenciáiról ejtek néhány szót, köztük egy különösen kiábrándítóról. A második fejezet tárgyalja a kvantumelméletből kibontott metaforát, ami néhány vonatkozásában visszaköt a nyelvi témához, és egyben fényt derít a tanulmány címére. A harmadik rész korántsem a polgárpukkasztás szándékával a dilettantizmust magasztalja, és néhány fotóval illusztrált nigériai és indonéz példán bemutatja, hogy az első fejezet apokalipszis-hangulatát enyhítheti a felismerés, miszerint a spontán építés pragmatikája anyanyelvi hatást kelt. Igyekszem magyarázattal is szolgálni ezen anyanyelvi hatás okaira. 4

5 I. A NYELVI METAFORA KONZEKVENCIÁI 1. A standard és a dialektusok A mai magyar nyelv standardizált dialektusa a budapesti nyelvjárás. A standardizáció történelmi okai tisztázottak, és annyi biztosan kijelenthető, hogy a mai magyar nyelv egészséges működéséhez nincs rá semmi szükség. Mondja ezt a nyelvtudós, és mondatja ezt minden jóérzésű emberrel a píszí. (Politically correct-ség.) Persze a jóérzésű emberek is jobban teszik, ha megértik a tudományos érveket, mert a dogmatizmus még a toleranciában is veszélyes. A dzsentroid tréfás kérdés, hogy ti. hová lett az inekcióból a jé, (megfejtés: ott van a dajerban), már önmagában is szimptomatikus. Na meg ostoba is, mert bár tudható, hogy a magyar dajer szó a német dauer -ből származik, és jelen formáját téves kiejtésnek köszönheti, menjünk csak be bármelyik fodrászüzletbe akár a standard Budapesten is és hallgassuk meg, mit mondanak a fodrászok. Fordítsuk át mindezt az építészet nyelvére, és rögtön szembesülnünk kell az imént említett píszí-problémával. Ráadásul az építészet univerzalitása révén egy magát standardnak tekintő budapesti elit építész is nagyon könnyen a provincialitás szerepében találja magát. Már ti., ha világnyira nyitjuk az értelmezési tartományt. (Lásd pl. a regionális építészet kérdéskörét.) Azt nem állítom, hogy a fenti megfontolásokból tekintsünk legitimnek minden ostoba pragmatikát, de hasznosnak tartanám az e tekintetben alkalmazott józan önkorlátozást. 2. Kiábrándító feltevés a műépítészettel kapcsolatban A nyelvi metaforában nyugodtan nevezhetjük műépítészetnek az adott szakmai kör által elfogadott és gyakorolt pragmatikát. (A szintaxis síkja egyszerűen csak a működőképes épületet létrehozó tevékenységi kört jelenti.) A pragmatika is a nyelvi struktúra része, így akárcsak a többi szint esetében nem közömbös, hogy miként sajátítja el azt a beszélő. (Tervező.) Az anyanyelvvel kapcsolatban tudjuk, milyen fontos, hogy az agy Chomsky által alaposan tárgyalt fogadó struktúrái kellő időben aktiválódjanak. Ha egy gyerek a kritikus első években nyelv híján marad, a kihagyás pótlására a későbbiekben már nem képes. 5

6 (Kaspar Hauser relatív szerencséje is az volt, hogy csak három éves korában zárták el a külvilágtól, hiszen bár tizenkét évig egy pincében sínylődött, és kiszabadulásakor alig tudott beszélni, verbális lemaradását nagyon hamar pótolta. Az első három év tehát elegendő volt a nyelvi struktúrák aktiválására.) Egy gyerek három éves korára gyakorlatilag megtanulja a szintaxist, és ezzel összefonódva megkezdi a pragmatika elsajátítását is. Ez utóbbi végső soron élethosszig tart, és erősen képességfüggő részeredményekben mutatkozik meg. Fontos észrevenni továbbá, hogy a pragmatika azon síkja a nyelvnek, amely talán a legjobban kötődik az integrált ismeretekhez, ráadásul olyan típusú ismeretekhez is, amelyek már kivezetnek magából a nyelvből. Mármost nem mutatkozik-e megismerési deficit azáltal, hogy az építészet nyelvével az építészek, kevés kivételtől eltekintve, tizennyolc éves koruk után, a felnőttkor kezdetén kezdenek el megismerkedni? És később is nem csupán hetvenkedő botorkálást látunk-e a divatlapok erdejében? Nem dereng-e át akár a profizmus hámján is az anyanyelv hiányából adódó bizonytalanság? A szintaxis az építészet esetében a kisebbik probléma, ugyanis a praktikus tudásanyag nagyrészt objektiválható. A pragmatikával azonban aktívan, kvázi beszélőként csupán felnőttfejjel találkozni akár aggályosnak is mondható. Hipotetikusan kijelenthetjük tehát: az építészek gyakorlatilag nem beszélik anyanyelvi szinten a műépítészet nyelvét. Merthogy eleve nem beszélhetik. Parvenük jó- és kevésbé jószándékú társasága, akik azért is váltják oly könnyedén újabbra a pragmatika aktuálisan érvényes dogmarendszerét, mert mély nyelvi kötődésük nincs hozzá. (Ugyanezek a művelt emberek ódzkodnak viszont az az egy DOLOG -típusú új nyelvi formáktól, hiszen a beszélt nyelv pragmatikájához anyanyelvi kovalens kötéssel kapcsolódnak.) A végletes pesszimizmust tompíthatja az esetlegesen gyerekkorban aktivált pragmatikus struktúra feltételezése, de még itt is problémaként jelentkezik, hogy a nyelvgyakorlás ebben a periódusban, megszólalás (tervezés) híján meglehetősen egyoldalú. Ha mégis tompítani akarunk, akkor minden píszít sutba dobva bevezethetjük a von Haus aus-ízlés kategóriáját. No demokrácia, no esélyegyenlőség. Nem minden apa Leopold. Beemelem ide egy nemrég, épp ebben a témában megfogalmazott rövid szövegemet: 6

7 Az ízlés kútjáról Az ízlés nem Hűbele Balázs-téma. Az ízlés akár az Isten: megnevezésével, ábrázolásával csínján kell bánni. Ízlésről csak ízléssel szólhatunk; e téren minden más beszéd érvénytelen. A dolog tautologikusan rekurzív és csak von Haus aus megy. Azaz von Garten aus. Van ugyanis ennek a Hausnak egy kertje, a kert árnyas sarkában pedig ott áll az Ízlés Kútja. Az Ízlés Kútjából horpadt bádogvödörrel is olyan víz merhető, mely csillapítja az esztétika szomját. Homályos fogalmak. Wittgenstein szerint jelentés mint olyan nem létezik. Csak nyelvhasználat van. Ha ez igaz, akkor nem igaz. Esetleg is. Merthát a jelentés szó evidens nyelvhasználati értékkel bír. Az Ízlés Kútjának vize nem ÁNTSZ-kompetencia. Hatóerejének igazolása a használat során jön létre. Az Ízlés Kútját ismeretlen eleink a távoli múltban ásták. Mélységes mély a kútnak múltja, nyugodtan nevezzük feneketlennek. 7

8 II. AZ ÉPÍTÉSZET HULLÁMFÜGVÉNYE 1. A tudományos modellek problematikája A tudomány formalizmusa ritkán esik egybe a hétköznapi tapasztalatok világával, ezért szükség van a tudományos elméletek szemléletes, a laikusok számára is jelentéssel bíró formában való megfogalmazására. Bonyolítja a kérdést, hogy a tudományos modell nem mindig és nem mindenki számára azonosítható a valósággal. Ismeretes, hogy a katolikus egyháznak semmi baja nem volt Galilei nézeteivel, amíg azok csupán jól használható számításként tűntek fel, amint azonban világossá vált, hogy Galilei azokat a világ igaz leírásának tartja, menten rázuhant az isteni valóság. Ellenlábasa, Bellarmino bíboros okos ember volt, értette is Galilei bizonyítékait, csak abban nem értett egyet vele, hogy ezek a bizonyítékok mire is irányulnak. A dilemma száz évvel később Angliában, hasonló relációban visszatért: Berkeley püspök végtelen rosszallását fejezte ki, amiért Newton az általa felismert törvényeket a valóság leírásaként aposztrofálta. A Bellarmino és Berkeley nyomán kialakult modellértelmezés instrumentalizmus néven tovább élt és a pozitivista szemlélet sarokpillérévé vált. A klerikális és a pozitivista instrumentalizmus persze alapvetően eltérő gyökerű; az egyház az isteni kinyilatkoztatás realitását látta veszélyben, míg a pozitivisták a tudomány ideológiai függetlenségét féltették. A Galilei-Newton-vonal esszencializmusa lényegesen közelebb áll a laikus köznyelvhez, ezért még akkor is születtek szemléleti modellek, amikor azok legitimitása végképp kérdésessé vált. A már említett komplementaritás elve azért fogalmazódott meg, mert Bohr felismerte, hogy a szubatomi világot illetően az elképzelhető legjobb szemléltető modell is végzetesen hamis. (Rutherford még remélte, hogy a naprendszer-hasonlat jó hatásfokkal írja le az atomszerkezet valóságát.) Az általános relativitás elmélete és a kvantummechanika lassan száz éve szolgálja az emberiséget, de még mindig ott tartunk, hogy az átlagember úgy foglalja össze az einsteini örökséget, hogy minden relatív. A kvantummechanika terén még felszínesebb a közvélekedés. Ennek oka persze világos: a fent említett két tudományág vizsgálati tárgyai nemcsakhogy kívül esnek a hétköznapi dimenziókon, de ezekben a szférákban a világ alapvetően másként 8

9 viselkedik, mint azt mi elképzelni egyáltalán képesek lehetünk. Einstein görbült, négydimenziós tere és a szuperpozíció szemléletünktől idegen, így a használati világ egyszerűen tudomást sem vesz róluk. Az instrumentalista és az esszencialista nézetrendszerek versengéséből, úgy tűnik, egyelőre az instrumentalizmus került ki győztesen. (Különös ellentmondás ugyanakkor, hogy a köztudatban még mindig esszenciális jelentéssel él tovább az a newtoni elmélet, amit einsteini legyőzetése után a fizika már csak mint instrumentalista értékkel bíró rendszert tart számon.) 2. A struktúra mint szuperpozíció Az első két dolgozat az építészeti aspektusban megjelenő struktúra-forma kettősség vonzásában íródott. A struktúrát érthetetlen, de mégis alapvető fontosságú létezőként tételeztem, amihez földi halandóként eljuthatunk ugyan, de amit meg nem érthetünk. A hozzávezető út az ún. formákon keresztül vezet, amik az egyébként dinamikus szövet inaktivált szegmensei. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy a formatények egyfelől rendkívüli fontosságúak, hiszen érzéki tapasztalataink mind hozzájuk kötődnek, de sosem szabad megfeledkeznünk a mögöttük meghúzódó élő valóságról, a struktúráról. Arról, hogy a forma csak eszköz és nem cél. A kvantumelmélet azzal borzolja a nagyközönség idegeit, hogy nemcsak leírja a szuperpozíció jelenségét, de kísérletekkel igazolja is azt. A szuperpozíció abban áll, hogy a szubatomi részecskék alaphelyzete egy olyan kevert állapot, amelyben a helyzet és a mozgásállapot paraméterei egyszerre gyakorlatilag nem mérhetők; minél pontosabban mérik az egyiket, annál inkább elmosódik a másik. Így az adott részecske tulajdonságai csupán valószínűségi alapon számíthatók. Ezt a kevert állapotot Erwin Schrödingerek sikerült az ún. komplex hullámfüggvényekkel leírnia. A legvadabb tapasztalat aminek értelmezése még a fizikusokat is megosztja az a tény, hogy a szuperpozícióban lévő részecske a mérés hatására hirtelen felveszi lehetséges állapotainak valamelyikét, és valóságosan észlelhető részecskévé lesz. A szaknyelv terminusával: a hullámfüggvénye összeomlik. Azt pedig, hogy a megfigyelés (mérés) pontosan miként okozza ezt az összeomlást, egyelőre homály fedi. Egyes fizikusok odáig mennek, hogy a tudat hatását látják a dologban. A dolgot összegezve nyugodtan mondhatjuk, hogy a részecske élő, komplex 9

10 valóságának közvetlen, érzéki megfigyelése lehetetlen, mert a megfigyelés hatására ez a komplex valóság a hullámfüggvény összeroppan, és amit tényleg látunk, az nem más, mint a lehetséges állapotainak egyikébe merevült, élő közegéből kiváló részecske. Izgalmasnak tűnik a felismerés, hogy az építészetből elindított gondolatmenet a kvantumfizika konklúzióival találkozik. 3. Az építészet hullámfüggvénye Roger Penrose angol matematikus és elméleti fizikus megállapítja, hogy az agysejtek szintaxisa éppen abba a mérettartományba esik, ahol a hullámfüggvénnyel jellemezhető kevert állapot elvileg létrejöhet. Ezért különleges meditatív helyzetekben lehetséges, hogy az agysejtek egymással összehangolt, koherens szuperpozícióba kerülnek, hullámfüggvényeik szinkronizálódnak, és a szinkronba került hullámfüggvények együttes összeomlásakor kreatív ötletek, intuitív felismerések merülhetnek fel a tudatban. Itt a kreativitás és a fizika összeérnek. Mint láthattuk, a struktúra általános fogalma összefüggésbe hozható a kvantumfizika hullámfüggvényeivel. Azt pedig már korábban beláttuk, hogy az építészet rendelkezik a strukturáltság főbb tulajdonságaival - léptéke van, többdimenziós, nagyszámú belső csomóponttal és nagyszámú külső kapcsolódással bír így bevezethetjük az építészeti hullámfüggvény terminust. Similis simili gaudet, a Penrose által felvázolt gondolati szuperpozíció azonos minőségként találkozik az építészeti szuperpozícióval. Ennek tükrében pedig új értelmet nyer a kreativitás és az építészet rejtélyes kapcsolata. 4. A dizájn mint az építészet hullámfüggvényének összeomlása Schrödinger nagyon érdekes fejtegetésében arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember érzékszervei nem véletlenül csak az atomi lépték feletti dimenzióban működnek. Ismeretes az ún. Brown-mozgás, amelynek sajátja, hogy bár az egyes atomok szintjén kaotikus jelleget mutat, a többmilliárdos esetszám statisztikai összegeződésével már determinisztikus hatásúvá lesz. Másképp fogalmazva kvázi kontúrok adódnak az anyaghalmaz szélén. Ha szemünk érzékelné az atomok hektikus mozgását, képtelenek lennénk rendezettséget látni a világban, ami a fogalomalkotást is lehetetlenné tenné. Fogalomalkotás 10

11 híján tudomány sem lenne, és különös módon így magukról az egyébként érzékelt atomokról sem alkothatnánk konkrét képzeteket! Fizikailag tehát durva látásunk teszi lehetővé a formaérzékelést. Itt állunk tehát a makroformák érzékelésének képességével, és szembesülünk ezen formák makrovilágbeli játékával. E játék hosszas és alapos megfigyelése során felfedezünk számos játékszabályt, fogalmakat alkotunk és létrehozzuk a valóságmodelleket. Ezek a valóságmodellek furcsa kettős természettel bírnak: egyfelől igazságként tételeződnek, de ezzel fájdalmas kontrasztban sajnos érzékelhetetlenek. Visszalépve a kvantummetaforába úgy tűnik, hogy a hullámfüggvénynek megfigyelés hatására történő összeomlása és felfogható anyagdarabbá alakulása analóg az aktív struktúra és a róla leváló inaktív forma viszonyával. Az építészeti formák tehát úgy jönnek létre, hogy a szuperponált építészeti hálózatot egy adott léptéknél megfigyelésünkkel beroppantjuk. A beroppanás előtt a formának még csak különböző valószínűsíthető állapotai léteztek, azt követően viszont ezek közül az egyik valósággá válik. Ezzel azonban nem az adott építészeti lépték valós állapotát kapjuk, hanem annak csupán egy meglehetősen esetleges megtestesülését. (Ennek a spontán formák származtatásakor majd komoly jelentősége lesz.) A vizsgálatot az építészeti léptékskála bármely pontján elvégezhetjük. Mint arról már az első dolgozatban szó volt, a legalsó léptékhelyen találjuk a klasszikus dizájnt, a formatervezés tárgyi világát. (Ezekről a tárgyakról korábban megállapítottuk, hogy már nincs léptékük, csupán méretük van.) A klasszikus dizájn szépen le is válik az építészetről, és önálló diszciplinaként az építészetnél mára talán már fontosabbnak tartott műszaki funkciók formai megoldásain dolgozik. Így nem zavarja köreinket. Az építészeti formával viszont csínján kell bánni. A helyzet ugyanis az, hogy a szuperpozícióból behívott esetleges formát kézenfekvő dolog abszolutizálni. Ez rendszeresen meg is történik, főleg ábrándos alanyi építészek asztalán. Jópofa formákkal tele a padlás. Visszaküldeni a formát, újabbakat és újabbakat lekérni kétségkívül fáradságos dolog, és főként fáradtságos mindvégig észben tartani, hogy a releváns tartalmak a háttérben lévő rejtett fájlban vannak. 11

12 III. A DILETTANTIZMUS DICSÉRETE 1. Égi mása, földi mása Mi a tenisz? Az-e, amit én játszom, vagy az, amit Federer? Melyik melyiknek égi, ill. földi mása? A kérdés még Borg idejében merült fel bennem, aztán Beckeren, Agassin és Samprason felerősödve most, Federernél már halaszthatatlanul válaszért kiált. Hogy a két dolog különböző, bármikor bizonyítom. De miért használunk akkor azonos kifejezést megjelölésükre? A hasonlósági magyarázattal egykönnyen szembehelyezhető a különbözőség óriási mértéke, úgyhogy másra kell gondolnunk. A két dolgot az irányultság, a törekvés köti össze. Az teljesen világos, hogy a magam részéről törekszem, hogy úgy játsszak, mint Federer. Azonban, horribile dictu, miért ne tehetnénk fel, hogy Federer is törekszik, hogy úgy játsszon, mint én? Azaz, hogy mint mi, azok a lelkes százezrek, akik a saját örömünkre csapkodjuk a labdát. Törekszik, hogy látva ezt a kozmikus léptékű csapkodást, kivonja belőle a lényeget, megtalálja a teniszt magát, és személyében a teniszezőnek mint olyannak a reprezentánsaként álljon elő. (A reprezentáció vonatkozó aspektusait Kierkegaard alaposan tárgyalja Don Juan-tanulmányában.) 2. Az ég földre vágyik A huszadik század elején Bartók és Kodály olyan paradigmát körvonalaztak, mely szerint a művészet népi formái tiszta forrásként szolgálhatnak az akadémiák tanult mesterei számára. Egyfajta különleges autenticitással ruházták fel azokat. Sok hozzáértő ember amellett érvel, hogy téves a magasművészetnek a népművészetből való származtatása. Zenetudósok találtak az osztrák falvakban olyan népdalokat, amelyekről kiderült, hogy Haydn szerzeményeként születtek. És nem a parasztbarokkból nőtt ki Versailles sem, hanem éppenhogy fordított irányú, mutatis mutandis-leszivárgás történt. Margócsy István is szkeptikus véleményt fejt ki a bartóki modell jelenségével kapcsolatban, amely a magyar művészeti életet a hatvanas-hetvenes években oly mélyen áthatotta. (A modell Bartókra hivatkozva a népi ihletettségű modern művészet primátusát hangsúlyozta.) 12

13 A tiszta formák és inspirációk mozgásiránya szűkebb időtávon nyilván lefelé irányuló. A dolog azonban bonyolult, hiszen ott van a primitív kultúrák művészete, ami sok esetben bizonyítottan mellőzte a magaskultúra befolyását, és hát az ősembert is nehéz elképzelni olyan kulturális munícióval, aminek Bach csupán részhalmaza lenne. A népi kultúrát a gyakorlat szintjén amúgy mellőző magasművész is megrendül olykor a tanulatlan ember alkotásain. Elhangzott a kulcsszó. Az olykor. A hozzánemértés egyedi esetei általában rosszul működő, bumfordi, néha nevetséges, néha bájos, sokszor pedig bosszantó formákat mutatnak. Ezen a ponton szabályt fogalmazok: A laikus spontaneitása csak akkor jelentkezhet valódi kreatív erőként, ha valamilyen struktúra a saját szolgálatába állítja azt. Amikor Federer szeretné megérteni, mi is a tenisz, nem a kalimpáló Vackorok és Zubolyok véletlenszerű mozgását veszi alapul, hanem tehetségének magasából lenézve egyben igyekszik látni a nyüzsgő tömeget. És a tömeg együttes mozgásából a közös cél homogenizáló erőterében feldereng a par excellence tenisz. (Lásd még: Karinthy Frigyes: Barabás) 3. A spontán építészet kvantumfizikai genealógiája Nemcsak a Brown-mozgás ad statisztikai formákat, de a kvantumrészecske szuperpozíciója is. Mivel a Schrödinger-egyenletek megadják, hogy a részecske a tér adott pontján milyen valószínűséggel van jelen, itt is létrejön egy valószínűségi alakzat. (Az elektronfelhő kerülete pl. jól számítható módon megegyezik az elektronfelhő hullámhosszának bizonyos egész számú többszörösével.) A becsületes műépítész a par excellence építészet fürkészésével tölti idejének nagy részét. Korábban megállapítottuk, hogy az építészeti hullámfüggvény eseti összeomlásai csak eseti formákat eredményeznek. A stílusok, irányzatok és divatok sokszor ilyen eseti formák mitizálásával alkotnak kánonokat, amelyek követése a kultúrkör tagjai számára gyakorlatilag kötelező. Márai azt mondja, hogy minden transzcendens tartalmat megcélzó rendszer elveszti lényegét, amint intézményesül. Az akadémizálódás minden alkotótevékenység halála. (Márai érdekes módon saját magát intézményesítette. Lásd még: Karajan) A méltányolható spontán alkotás világa természetéből fakadóan, szinte definíciószerűen áll ellent minden kanonizáló törekvésnek. A formáló akarat ez 13

14 esetben hiába tudatos, mert a formálás körülményeinek mélystruktúrái uralmuk alá hajtják az alkotót. A második dolgozatban ezt neveztem általános spontánnak. A professzionális, mégis becsületes építőművészt nem hagyja nyugodni az a nyomatéki ábrák és mintarajzkönyvek teljes mellőzésével létrejött esztétikai kincsestár, ami a spontán építészet világában látható. Speciális spontánnak neveztem azt a jelenséget, amikor a tudatos alkotó képes domesztikálni az ártatlanság ezen struktúráit. A spontán rendszerben a hiteles forma véletlen kivételként adódik. Ezek a szinguláris esetek viszont bizonyítják, hogy a spontán kreatív erők legalábbis képesek ilyesmire. Fontos azonban, hogy ezek a szinguláris szépségek a maguk konkrétságában nem emelhetők be a magasművészet rendszerébe. Szerepük legitimáló erejükben van. A speciális spontán építészet egyetlen járható útja az általános spontánnak egységként való szemlélése. Annak belátása, hogy a spontán építészet maga ábrázolhatatlan hullámfüggvény, és egyes esetei csupán ennek véletlenszerű összeomlásai. Néznünk a manifesztálódott példákat kell ugyan, de látnunk csak a mögöttes szuperpozicionált struktúrát érdemes. 4. A tékozló kvantum hazatérése Szép dolog, amint a tékozló kvantum hazatér. Ezt a digitalizáció teszi lehetővé, melynek során a forma visszastrukturálódik a szuperpozíció ősi állapotába. Walter Brattain és John Bardeen 1948-ban szabadalmaztatta a tranzisztort, mely a kvantummechanikából ismert alagút-effektusra alapozza működését, és forradalmasította a számítástechnikát. (1956-ban megkapták érte a Nobeldíjat.) Láttuk egyfelől, hogy a kvantumrészecskék szuperpozíciója atomokat hoz létre, az atomok milliárdjainak Brown-mozgásából pedig statisztikai kontúrokkal létrejönnek a makrovilág formái. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szuperponált elemi részecskék számára göncös ez a világ, de szűk, aminek következtében nincs ellenükre egy kis hazaruccanás. A digitalizáció a kettes számrendszer segítségével a formát először megőrli, majd a kapott kétféle jelhalmazt beküldi a tranzisztorokba. A vízbe visszadobott hal sem érzi jobban magát, mint az így hazatért részecskék a félvezetőkristály bűvös terében. 14

15 IV. ZÁRSZÓ Gondolataimat igyekeztem a tudomány-művészet kettősség mellőzésével megfogalmazni, mert ennek léte számomra egyszerűen érthetetlen. Az előszóban említést tettem Radnóti Sándor egyetemi előadásáról. A zárszóban magától adódik a felmerült probléma szuperponált feloldása. A Radnóti Sándor- Janáky István-vitában Radnóti tudós esztétaként az ízlés relativitását hangsúlyozta, míg Janáky kitartott abbéli véleménye mellett, hogy az ízlés abszolút. Álláspontom szerint mindkét vélemény igazzá válik, ha a tudományos és a művészeti kártyát nem játsszuk ki egymás ellen. A tudós Radnóti művészi empátiával bevehetné rendszerébe, hogy a művész Janáky csak úgy tud hatékonyan alkotni, hogy az alkotás idejére abszolutizálja az ízlést. (Természetesen a sajátját.) A művész Janákynak viszont mint tudósnak látnia kell, hogy Radnóti tudósként csak az ízlés relativitása mellett foglalhat állást persze a már leírt engedménnyel. Da capo al fine. Niels Bohr szerint akik nem rendülnek meg, amikor először találkoznak a kvantummechanikával, valószínűleg semmit nem értettek meg belőle. Nyilván hasonló megrendülés vezette Fritjof Capra amerikai fizikust, amikor könyvet írt az euroatlanti kvantumfizika és a távolkeleti filozófiák hihetetlen hasonlóságairól. A képmellékletben bemutatok hat gyönyörű példát a spontán építészet területéről. A házak Indonéziában, Flores szigetén találhatók. 15

16 IRODALOMJEGYZÉK Atkinson, Rita; Atkinson, Richard: Pszichológia; Budapest, Osiris, 1997; Capra, Fritjof: The tao of physics; London, Fontana Paperbacks, 1985; Dawkins, Richard: Isteni téveszme; Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2007; Heisenberg, Werner: A rész és az egész; Budapest, Gondolat, 1967; Herzog, Werner: Kaspar Hauser; (film), 1974; Hofstadter, D. R.: Gödel, Escher, Bach; Budapest, Typotex, 2005; Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok; Szeged, Szukits kiadó, 1996; Kierkegaard, Soren: Mozart Don Juanja; Budapest, Európa, 1993; Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről (1933) Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete; Budapest, Osiris, 2000; Márai Sándor: Napló ( ); Budapest, Helikon, 2008; Margócsi István: Hová lett a Bartóki modell a mai magyar költészetből?; Mérő László: Mindenki másképp egyforma; Budapest, Tericum, 1996; Budapest, ÉLET ÉS IRODALOM, szám; Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok; Budapest, Magvető, 2003; Németh Lajos: A művészet sorsfordulója; Budapest, CICERÓ, 1999; Penrose, Roger: A nagy, a kicsi és az emberi elme; Budapest, Akkord, 2003; Popper, Karl: Három nézet az emberi tudásról; Budapest Áron Kiadó, 1999; Radnóti Sándor: Jó ízlés, rossz ízlés; Mindentudás Egyeteme, ; Schrödinger, Erwin: Válogatott tanulmányok; Budapest, Gondolat, 1985; Shakespeare, William: Szentivánéji álom; ford: Arany János; Budapest, Európa, 1988; Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások; Budapest, Atlantisz, 1998; 16

17 17

18 18

19 19