HÍRES TESTŐRÖK ÉS TESTŐRGÁRDÁK AZ ÓKORBAN 1. FAMOUS BODYGUARDS AND GUARDS IN THE ANTIQUITY Bevezetés DR. TÓTH KRISZTIÁN

Átírás

1 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET DR. TÓTH KRISZTIÁN HÍRES TESTŐRÖK ÉS TESTŐRGÁRDÁK AZ ÓKORBAN 1. FAMOUS BODYGUARDS AND GUARDS IN THE ANTIQUITY 1. Publikáció-sorozatomban a testőrség működésének évezredekre visszanyúló tradicionális hátterét kívánom bemutatni az egyes történelmi korszakokban élt és létezett híres testőrökön és testőrgárdákon keresztül. A sorozat első részében az ókori Egyiptom, Perzsia, Hellász valamint Kína uralkodóinak személyvédelmét biztosító testőrök mindennapjaiba nyerhetünk mélyebb betekintést. Megismerhetjük többek között a kiválasztásuk szempontjait, a szolgálataik fejében élvezett privilégiumaikat, képet kaphatunk ruházatuk és fegyverzetük milyenségéről, harcmodoruk sajátosságairól. A kortörténeti tények rögzítése mellett néhány helyen a korabeli történetírók tollával közvetített hősies cselekedeteik is említésre kerülnek, bátor és tisztességes helytállásuk mentén okulást és követendő példát nyújtani szándékozóan a jelenkor testőrei számára. In the series of my publications I wish to introduce the traditional background of bodyguards operations which dates back thousands of years. Doing this I would like to use the lives of famous bodyguards and guards who lived in different historical periods. In the first part of the series we can inspect the everyday life of bodyguards who protected the rulers of Ancient Egypt, Persia, Greece and China. We can get to know the aspects of selection and also the privileges in return for their services. We can form a notion of their clothes, armaments and characteristic features of their tactics. Apart from the facts sometimes their heroic deeds written by contemporary historians are mentioned as well. Their honourable and brave firmness may be a lesson and give a good example to the bodyguards of modern times. Kulcsszavak: testőr, uralkodó, ruházat, fegyverzet, harcmodor ~ bodyguard, ruler, clothes, armament, tactics 1. Bevezetés A testőrség megjelenése az emberiség történelmének igen korai szakaszára datálódik. Már az emberi civilizáció hajnalán megindult az embercsopor-tokon belüli társadalmi differenciálódás, az ősközösségre jellemző homogén státuszokon túllépve heterogén társadalmi rétegek 7

2 alakultak ki. A közösség egzisztenciájának majd jólétének megteremtése magával vonta a vezetői és alattvalói csoportok szeparációját, amely később az államszerve-zet kiépítése kapcsán még hangsúlyosabbá vált. A magánszférában bekövetkezett társadalmi rétegződés leginkább a vagyoni hátterek különbözősége okán alakult ki. Az első vezetők kiválasztása még szakrális köntösbe bújtatottan történt a közösség teljes támogatása mellett, hiszen a vezető hatalma az alattvalók imádatát élvező valamely felsőbb istenségtől származott. A közösségen belül a vezető biztonságban volt, a közösen követett vallási megfontolások elegendő védelmet nyújtottak számára saját alárendeltjeivel szemben. Más csoportok szemében viszont éppen azért vált első számú célponttá, mert a kultikus vezér egy személyben testesítette meg a közösség létét és erejét, így erőszakos halála a populáció teljes leigázását, adott esetben felbomlását is jelenthette. A vezető védelméről kezdetben a családjában fegyvert forgató férfiak gondoskodtak, idővel azonban a vérségi kötelék adta lehetőségeken túllépve szükségessé vált egy szintén bizalmi emberekből álló nagyobb létszámú csoport összehívása. A bizalmi emberek az uralkodó környezetében általában más tisztségeket is betöltöttek, kíséretet csak ideiglenesen tudtak biztosítani és nem mindig rendelkeztek a személyvédelem ellátásához szükséges felkészültséggel. A következő szignifikáns állomást az állandó hadseregben szolgáló nemesi származású elit katonák kiválasztása jelentette, ők a státuszuknak megfelelően folyamatos, az alapos kiképzésüknek köszönhetően pedig professzionális védelmet nyújthattak principálisuknak. A testőrökkel mindig is uralkodójuk megkülönböztetett figyelmét és bánásmódját élvezték, számtalan olyan privilégiummal rendelkeztek, amely a hadsereg többi harcosának nem járt. Felszerelésük és fegyverzetük a legjobb minőségben készült. A lojalitásukba vetett hit az arisztokrata származásukon alapult. Szinte minden korban társadalmilag magas megbecsültség övezte őket, sokan az aktív szolgálatukat követően komoly államirányítási pozíciókat töltöttek be vagy éppen művészi tevékenységükkel alkottak maradandót. Mindig az uralkodójuk közvetlen alárendeltségében dolgoztak, utasításaiknak engedelmeskedni kellett, ha a személyvédelmi intézkedések megkövetelték még a kötelezően követendő szabályok áthágására is jogosultak voltak. Széles jogosítványaik mellett a kötelezettségeik is rendkívülinek számítottak, ha a szükség úgy 8

3 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET hozta, habozás nélkül készen kellett állniuk életük feláldozására a védett személy megmentése érdekében. A felelősségteljes döntéshozatal és a példamutató életvitel íratlan szakmai szabályokat képviseltek. Persze a hivatás méltóságát megcsúfoló kivételek itt is akadtak szép számmal, az emberi gyengeség megvetendő faktorait sosem lehetett maradéktalanul kiküszöbölni. A történelem során számos testőr és testőrgárda vált hírhedtté avval, hogy illegális hatalmi ambícióik kiteljesítése mentén kenyéradó gazdájuk életére törtek. Egyes uralkodók a hazai illetőségű testőrség nem kívánt elfogultságának és befolyásolhatóságának kiküszöbölésére egyszerű módot választottak: idegen népek fiait alkalmazták zsoldosként a védelmi egységükben. Természetesen nemcsak az uralkodókat védte testőrség, a magánszférában is bárki fogadhatott testőröket ha elegendő pénze volt rá. Némelyek még rabszolgákat is alkalmaztak testőrként (gondoljunk csak a gladiátorokra), számolva annak minden lehetséges ódiumával. 2. Az Ókor Az ókor az emberiség történelmének az írásbeliség megjelenésétől (Kr. e körül) a történészek által megjelölt több verzió közül elfogadottan a Nyugat-római Birodalom bukásáig (476) tartó korszaka. Régészeti korszakai a rézkor, bronzkor és vaskor.[8] 3. A Király Bátrai a fáraók testőrsége A történelem egyik legrégebbi és legpatinásabb civilizációs hátterével és kultúrájával Egyiptom rendelkezik. A Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület már a prehistorikus korban benépesült, majd az ókor egyik legfejlettebb civilizációjává fejlődött, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) Kr. e körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot. A birodalom mintegy háromezer évig állt fenn, mérvadó történeti kutatások szerint harminc dinasztia uralkodott a fáraókori Egyiptom (Korai dinasztikus kor, Óbirodalom, Középbirodalom, Újbirodalom és Késői kor, közöttük az átmeneti korokkal) három évezrede folyamán. Az utolsó dinasztia hatalmát Kr. e. 525-ben II. Kambüszész király vezetésével a perzsák döntötték meg.[4] 9

4 Ezekben a történelmi időkben a birodalom teljhatalmú uralkodói a transzcendens lényként tisztelt és rettegett fáraók voltak (maguk az egyiptomiak a fáraó elnevezést csak az Újbirodalom korától használták). A legenda szerint a Földön az első uralkodó Ozirisz isten volt, aki a birodalmát fiára, Hóruszra hagyta. A fáraók harminc dinasztián keresztül a sólyomként ábrázolt isten örököseiként tartották magukat számon. Leszármazóiként egy személyben testesítették meg a birodalom szakrális és világi hatalmának fundamentumát, szimbolizálták az isteni plenipotencia felsőbbrendűségét. Egyetlen parancsukkal békeidőben is alattvalóik óriási tömegeit mozgósították gondoljunk csak az Óbirodalom idején elkezdődött monumentális méretű piramisépítésekre amellett korlátlanul és korlátozhatatlanul rendelkeztek élet és halál felett. Hatalmuk gyakorlásában egyrészt a papi és írnoki rétegekre támaszkodtak akik írástudók lévén a társadalom szellemi elitjét képviselték, másrészt a hadsereg bevetésével szereztek érvényt hódító törekvéseiknek vagy éppen védekezési stratégiájuknak. A konstans hadviselésre berendezkedett egyiptomi hadseregben temérdek zsoldos katona szolgált és létszámuk a hódítások következtében folyamatosan tovább nőtt.[1] A fáraók testőrségének gerincét a hadsereg elit harcosaiként számon tartott zsoldoskatonák képezték, akik a "Király Bátrai" dicső nevet viselték. A hieroglifákba foglalt írásos emlékek alapján Ehnaton fáraó főleg szíriai és líbiai harcosokból válogatott testőröket, III. Amenhotep testőrei núbiaiak, II. Ramszeszé pedig leginkább sardanák voltak. A szírek és líbiaiak kiváló harcikocsi-hajtóként szereztek hírnevet, a núbiaiak elsőrendű íjászok hírében állottak, míg a sardanák a lándzsával bántak utánozhatatlan ügyességgel.[8] Azonban minden nép fiai közül a fáraók testőrségének hosszú időn keresztül elit magját alkotó núbiai harcosok tüntek ki a legjobban, az egyiptomiaktól eltérő ébenfekete bőrszínükkel és robosztus, izmos testfelépítésükkel. (Núbia a mai Szudán és Egyiptom dél-nyugati részén elterülő magasan fejlett ókori bennszülött királyságok gyűjtőneve volt). A núbiai testőrök szokatlan külseje megkérdőjelezhetetlen tekintélyt és erőt sugározott, domináns megjelenésükkel még inkább hozzájárultak fáraójuk isteni mivoltjának hangsúlyozásához. Harcosaik keményen edzettek és fegyelmezettek, a végsőkig hűségesek és megbízhatóak voltak. Idegen származásuk révén a legkisebb hatással sem voltak rájuk a papok vallási misztifikába bújtatott azon törekvései, amelyek mentén az 10

5 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET éppen regnáló fáraó megbuktatásához vagy hatalmának csorbításához kerestek szövetségest az uralkodó közvetlen környezetéből. Háborús időszakokban a Király Bátrainak a fáraó személyvédelmén túl a harci cselekményekből is jelentős részt kellett magukra vállalniuk. Az Újbirodalom előtti időszakokban az ütközetek során a katonák (így a testőrök is) bronz lándzsával és baltával, illetve bőr vagy fapajzzsal voltak felszerelve. A hükszósz invázió (Kr. e ig) után a bronzfegyvereket vaskardok váltják fel. A korszak jellegzetes kardja a khepes volt, amelynek jellegzetes sarlószerű pengét kovácsoltak és azt sújtó-vágó fegyverként használták. A korabeli alkotásokon a fáraókat is gyakran ábrázolták ilyen fegyverekkel.[4] Az Újbirodalom (Kr. e ig) időszakának elején jelentek meg a szintén a hükszószoktól átvett lovak és harci szekerek (merkaba), amelyek fontos részévé váltak a hadviselésnek. Az extrém hazai terepviszonyok a sivatagos, laza talajú vidékek idővel megkívánták a könnyebb súlyú, jobban irányítható harci kocsik építését. A korábban alkalmazott favázat bőrcsíkokból összeállított váz váltotta fel, meghoszszabbították a kocsirudat, a tengelyeket hátrébb helyezték, a négyküllős kerekeket hatküllősre cserélték amelyeknek köszönhetően nem csökkent a harci szekér sebessége és a teherbírás növekedése miatt a katonákat is nehezebb fegyverzettel lehetett felszerelni. Az egyiptomi harci szekeret két ló vontatta, a kocsitest súlya nem érte el a 30 kilogrammot, ezért akár 40 km/órás sebességre is fel tudott gyorsulni arra alkalmas terepen. A lovakat általában a külföldi hadjáratok során leigázott népektől zsákmányolták. A harci kocsiknak két fős személyzete volt: a kocsihajtó és a fáraó testőrségét is erősítő núbiai íjász. A kocsihajtót csata közben fapajzs védte az ellenséges fegyverektől, az íjász bőrtunikát viselt amit bronz-pikkelyekkel borítottak be a védelem fokozása érdekében. A nyílvesszőket a kocsi két oldalán elhelyezett tegezekben tartották. A közelharcban az íjász tőrt, kardot vagy rövid dárdát használt. Több korabeli ábrázoláson is megfigyelhető a hardilovak hátát fedő takaró, amely a díszítésen túl nagy valószínűséggel az állatok védelmére szolgált. Az ókori Kelet legnagyobb csatájára Kr. e ben Kadesh mellett került sor Egyiptom és a Hettita Birodalom között. A történelem során ebben a csatában vetettek be a valaha volt legnagyobb számban harci szekereket, mintegy 2000 darab egyiptomit és 3000 darab hettitát.[5] 11

6 A Király Bátrai a fáraók udvarában számos privilégiummal rendelkeztek. Ruházatuk díszesebb, étkezési fejadagjuk nagyobb, fizetségük busásabb volt mint a hadseregben szolgáló többi harcosnak. Ha sikerült szolgálati idejüket épségben kitölteniük életben maradtak fáraójuk bőkezűen gondoskodott az időskori szükségleteikről, általában művelhető földterületet juttatott nekik.[1] Az egyiptomi hitvilág a halottkultuszra épült, dogmái szerint az élet nem ért véget a halállal. Úgy képzelték, a temetési szertartással a halottat átvezetik a túlvilágba, ahol az az idők végezetéig újra élni fog, ezért konzerválni kell a testet, hogy a visszatérő lélek megint rátalálhasson. A holttestek bebalzsamozása és a múmiák elkészítése költséges beavatkozásnak számított és a halál beálltát követően a nagy melegben hamar beinduló bomlási folyamatok miatt viszonylag gyorsan szükség volt rá. A fáraók azonban a testőrök teljes lelki nyugalmának biztosítása érdekében átvállalták a temetési szertartások ellenértékének meg-fizetését azon Bátraik javára, akik kiemelkedően látták el személyvédelmi szolgálataikat és a saját vallási megfontolásuk alapján igényt tartottak arra.[4] 1. számú ábra: Egyiptomi harci szekér Forrás: 12

7 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET 4. Az óperzsa Halhatatlanok Az Óperzsa Birodalmat Kr. e. 550 körül a perzsa-méd háborúból győztesként kikerült II. Kürosz perzsa király alapította meg, amely utódai, II. Kambüszész és I. Dareiosz hóditásai nyomán az antik világ legnagyobb kiterjedésű államává vált. Territóriuma mintegy 8 millió négyzetkilométeren három kontinenst ölelt át. Határai Európában a mai Görögország területéig, Ázsiában Indiáig húzódtak, Afrikában a mai Egyiptom, Líbia, Szudán és Etiópia egyes részeit is magukban foglalták. Az impérium fénykorában az akkori világ népességének 46 százaléka élt itt. Az óperzsa dinasztia hatalmát III. Alexandrosz makedón király (Nagy Sándor) döntötte meg Kr. e. 330-ban.[4] A Halhatatlanok gárdája a perzsa hadseregben létező elit egység elnevezése volt. II. Kürosz király hozta létre azt a tízezer lándzsásból (dorüphorész) álló, eleinte kizárólag perzsa és méd születésű ifjakból kiállított testőrséget, amelynek fő feladatát a csatákban való helytálláson túl az uralkodó személyvédelmének biztosítása jelentette. Bevetésükre az ütközetek során csak a legvégső esetben került sor. Egyes kutatások szerint a Halhatatlanok elnevezés Hérodotosztól, a történetírás atyjaként aposztrofált görög tudóstól ered és arra a korabeli szokásra vezethető vissza, miszerint minden elesett, súlyosan megsebesült vagy beteg harcos helyére azonnal egy új katona lépett, ezzel fenntartva az alakulatban a változatlan létszámot és a kohéziót.[1] A perszepoliszi királyi palota domborműveinek és Hérodotosz irodalmi munkásságának köszönhetően meglehetősen részletes leírás maradt fenn a Halhatatlanok fegyverzetéről és egyéb felszereléséről. Fegyverzetüket íj és rövid vaslándzsa, tőr és rövid oroszlánfejekkel díszített markolatú kard jelentette. Lándzsájuk végét ellensúlyként ezüst gránátalma ékesítette, a király bizalmasa, a sziliárk által vezényelt ezer fős elit testőrökét aranyalma, innen származott almaviselő (melorophoi) elnevezésük. A csaták során viselt egyenruháik jelentősen különböztek a domborműveken ábrázolt diszes palotaviselettől. A harcmezőkön ruházatuk felett fémpikkelyekből álló páncélt hordtak és könnyű kevés védelmet nyújtó bőrborításű, vesszőfonatos pajzzsal (gerron) védekeztek. Lábukon bőrből készített puha lábbelit, fejükön díszes puha vászon fejfedőt (tiara) viseltek, ami az időjárás viszontagságaival szemben elegendő volt de nem pótolhatta a fémsisak által 13

8 nyújtott védelmet. A palotaviseletként rendszeresített fényűző ruházatuk sárgában és bíborszínben pompázott, amelyet előszeretettel dekoráltak arany ékszerekkel.[9] A Halhatatlanok az uralkodó kegyének köszönhetően számos olyan kiváltsággal rendelkeztek amelyek a hadsereg többi harcosának nem járt. A hódító hadjáratok során magukkal vihették táboraikba asszonyaikat és személyes szolgáikat, ahol teljes kényelemben és pompában élhettek annak érdekében, hogy a harcmezőn minél kimagaslóbb sikereket érjenek el. A perzsa hegemonizmus részeként a görög poliszok ellen vezetett hadjáratok során jelentős hadműveleti feladatok hárultak a Halhatatlanokra. I. Dareiosz serege Kr. e. 490-ben támadást indított Athén ellen, azonban a görögök Miltiadész vezetésével Marathonnál legyőzték őket. Xerxész Kr. e. 480-ban egy újabb hadjárat keretében fős sereggel és 650 hadihajóval közeledett Athén felé. A szembenálló felek először a Thermopülai-szoronál küzdöttek meg egymással, ahol Leonidász király vezetése mellett hősiesen harcoló spártaiak egy árulásnak köszönhetően veszítették el a szárazföldi csatát. Themisztoklész azonban Szalamisznál tengeri ütközetet erőszakolt ki és a keskeny tengerszorosban a mozgékonyabb görög hajók legyőzték a perzsa flottát. Kr. e. 449-ben a déloszi szövetség támogatta Kimón ismételten Szalamisznál újabb győzelmet aratott a perzsa hajóhad felett, amelynek következtében a két fél kölcsönös engedmények árán végül békét kötött egymással.[8] Az időben előrehaladva a korábban ütőképes Halhatatlanok elit minőségét ambivalens módon már nem a kiképzésük alapossága vagy küzdőszellemük erőssége alapozta meg, azt sokkal inkább a származásuknak és lojalitásuknak köszönhették. A birodalommá duzzadt Perzsia hadseregének java részét zsoldosok és a leigázott népek fiaiból kényszerverbuvált katonák adták, akiket egyrészről az anyagi előnyök kiaknázásának lehetősége, másrészről az autoritástól való rettegett félelem tartott hadrendben a hazafias érzelmű kötődések abszolút mértékű hiánya mellett. Az uralkodóhoz való feltétlen hűség biztosítása érdekében a későbbiekben már szinte kizárólag a politikai elit sarjait vették be a Halhatatlanok közé, akik harci kiképzést egyáltalán nem kaptak, mert az előkelő rétegek ifjai ezt zokon vették volna. A sors fintora, hogy Xerxész is éppen a Halhatatlanok testőrkapitánya, Artabanosz kezeitől lelte halálát Kr. e. 465-ben. A felpuhult fegyelem, az elkorcsosodott harci szellem, a lényeges harci-tudásbeli hiányosságok és a korszerűtlen fegyverzet 14

9 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET alkalmazása idővel minden tekintetben minimálisra csökkentette az alakulat hatékony bevethetőségét. Végül a Nagy Sándor vezette makedón hadsereg phalanx alakzatával és korszerűsített fegyvereivel a Halhatatlanok harcmodora és fegyverzete már nem volt képes megbirkózni, így az utolsó bevetésük a gaugamélai csata (Kr. e. 331) során teljes kudarccal végződött.[9] 2. számú ábra: Halhatatlanok Forrás: 5. Leonidász spártai király 300 testőre Az ókori Görögország egyik vezető városállama Spárta volt, a spártai hadsereg harcosai képviselték a világtörténelem egyik leghíresebb elit fegyveres erejét. A fiúgyermekek szigorú katonai nevelést (agogé) kaptak, akiket 7 éves korukban elszakítottak a családjuktól és számos könyörtelen próbatételen keresztül a kegyetlen harcra, a túlélésre és az állandó készenlétre képeztek ki. A leánygyermekek fizikai trenírozására is kiemelt figyelmet fordítottak, úgy tartották csak annak árán lesznek képesek életerős spártait szülni és a férfiak távollétében az otthon védel- 15

10 mét ellátni. A testi fogyatékossággal világra jött újszülötteket a vének tanácsának (geruszia) döntését követően kitették a Taigetoszra. A férfiak 20 éves korukban megnősülhettek, de csak 30 évesen költözhettek a családjukhoz, ráadásul hadkötelezettségük 60 éves korukig fennállt. Asszonyaik a férjeiket, fiaikat azzal a rítussal küldték a csatába, hogy rámutattak a pajzsaikra és azt mondták: Ezzel vagy ezen. Ezt úgy kellett értelmezni, hogy a harcos vagy győztesen térjen vissza (a pajzsával), vagy holtan (a pajzsán), de semmiképpen se futamodjon meg.[9] A thermopülai csatát Kr. e. 480 augusztusában vívta egymással a görög városállamok szövetsége, élükön a spárta egyik királyával Leonidásszal és az I. Xerxész perzsa király vezetése alatt felvonuló rettegett birodalmi ármádia. Spártának egyszerre két királya volt, az Agiadák és az Eurüpontidák dinasztiáiból. A spártaiak ezt a szokatlan kettősséget azzal indokolták, hogy uralkodóik közvetlen leszármazottai Arisztodémosz király ikerfiain keresztül a görög mitológiában szereplő Héraklésznak.[8] A történeti leírások szerint a perzsa haderő olyan óriási létszámú volt (egyes, hitelesnek tartott becslések mintegy főt jelölnek meg), hogy a sereg öt napi járóföldnyi oszlopot alkotott. A görögök kiváló katonai stratégák révén nem véletlenül választották a szorost az ütközet helyszínéül, a hódítók létszámbeli fölénye itt kevésbé érvényesülhetett, noha tudták, hogy a perzsa előre nyomulást csak feltartóztatni lesznek képesek, megállítani nem. Thermopülainál a csata idején a hegy és a Kis-öböl tengerpartja között mindössze egy 14 méter széles szoros húzódott. A helyszín elnevezése az ógörög "forró kapu" szóból származik és a környéken található meleg vizű forrásokra utal. A görög mitológia története szerint Héraklész itt ugrott a vízbe, hogy lemossa magáról a hidra mérgét amellyel átitatták ruháját és amelyet nem tudott magáról levenni. A víz a méregtől felmelegedett és örökre olyan maradt.[9] A csata részleteiről Hérodotosz leírásai nyomán lehet valamelyest valós képet alkotni, amely néhány görög túlélő elbeszélése alapján készült. Leonidász király egy kisebb sereggel vonult a szoroshoz, csapatát magját 300 fős közvetlen testőrsége képezte. Feladata a perzsa had feltartóztatása lett volna addig, amíg a poliszok szövetségének egyesített seregei meg nem érkeznek. Ugyanis Spártában ekkor tartották a Karneiaünnepet, amely 9 napja alatt a vallási tilalmak értelmében a spártaiak nem 16

11 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET foghattak fegyvert, a többi polisz pedig ekkor rendezett olümpiai versenyeket, amelyek szintén fegyvernyugvást írtak elő.[8] Számos történet szól Leonidász és testőrcsapata bátorságáról ami tovább öregbítette a spártaiak katonai hírnevét az ókori világban. Xerxész öt napot várt a támadás megindításával hátha a görögök a többszörös túlerővel szembesülve belátják reménytelen helyzetüket és leteszik a fegyvert. Felajánlotta az elvonulás lehetőségét is, követei útján azt üzente nekik, hogy annyi harcosa van, ha mind kilövi a nyilát, akkor azok a napot is eltakarják. Leonidász lakonikus válasza a spártai neveltetéshez méltóan mindössze annyi volt: "nem baj, akkor árnyékban fogunk harcolni".[6] Xerxész parancsára először a médek, majd a kissziaiak indítottak rohamot a szorosban, de a helléneknek sikerült visszaverniük a támadásokat és beszorították az ellenséget a keskeny harctérről a tengerbe. A görögök a csatákban a hagyományos hoplita phalanx harcmodort alkalmazták. A harcosok legfontosabb védőfelszerelése az orr és arcvédővel ellátott bronzsisakon (korinthoszi vagy illír sisak), a mellvérten (thorax) és a lábvérten (knemidesz) túl a kerek pajzs (aspis) volt. A harcos teljes fegyverzetét hoplonnak hívták, a hoplita (helyesen hoplitész) elnevezés ebből a szóból származott. Támadófegyvereik arzenálját vasból kovácsolt döfőlándzsa (dorü) és kétélű egyenes kard (xiphosz) képezte. A fegyverzet összsúlya körülbelül 30 kg volt. A spártai testőrök a harci tudásuk mellett a nyakba akasztható pajzsukkal (rajtuk a Spártára Lakedaimónra utaló "Λ" lambda betűvel), a bíborvörös tunikájukkal és köpenyükkel, valamint hosszú hajviseletükkel is kitűntek a többi görög hoplita közül. A phalanxban körülbelül 50 hoplita állt egymás mellett és egymás mögött 7-8 sorban sorakoztak fel. Minden katona bal karjára volt a pajzs felfűzve, amellyel félig saját testét, félig a mellette jobbra álló bajtársát védte. A phalanx jobb szélén álló gyalogos ebben a felállásban védtelen maradt, ezért erre a helyre mindig a legbátrabbakat állították. A phalanx egységes egészként volt hatásos, így akár még lovas alakulatokat is el tudott söpörni, de csak sík terepen tudott harcolni.[8] A thermopülai szoros védői a phalanx összezárt fedezéke mögül hosszú lándzsáikkal előre döfködtek és így bomlasztották a szemben álló perzsa sereg sorainak egységét. Xerxész hadában a katonák a közelharcok során a pajzsaik mellett csupán rövid dárdát és kardot használtak amelyek a phalanxxal szemben igen gyengének bizonyultak, ezért hamar 17

12 számottevő veszteségeket és súlyos vereséget szenvedtek el. A harc első napjának végén még mindig a hellének tartották ellenőrzésük alatt a szorost, mindamellett rengeteg perzsa katona meghalt vagy megsebesült. Másnap Xerxész újabb követet küldött a spártaiakhoz és elmondta nekik mennyire nagyra becsüli bátorságukat és harci tudásukat. Ha leteszitek a fegyvert és elvonultok meghagyom az életeteket fejeződött be az üzenet. A perzsa király azt is megígérte, a hadserege élére helyezi a spártaiakat, hogy ők küzdhessenek meg először az ellenséggel és arathassák le a legnagyobb dicsőséget. Amikor a követ érdeklődött, miyen választ adhat át Xerxésznek, Leonidász csak annyit felelt: jöjjön és vegye el a katonákat. [6] A csata második napján Xerxész bevetette a Hüdarnész vezetésével harcoló Halhatatlanokat, azonban a görögök ütöképes harcmodorukkal ismét felébük kerekedtek és véres ütközetekben megtizedelték a perzsák elit testőri alakulatát is. A harmadik nap nem várt fordulatot hozott: egy Thermopülai közeli faluból, Maliszból származó pásztor, bizonyos Ephialtész busás jutalom fejében elárulta népét és megmutatta a perzsáknak a Kallidrómosz hegy gerincén húzódó Anopaia-ösvényt. Ezen a rejtett úton már könnyen átvághatott a Halhatatlanok serege és meglepetésszerűen a szoros bejáratát védő görögök hátába kerülhettek. A csata további sorsa így hamar megpecsételődött. Leonidász gyorsan átlátta, hogy nem bírja tartani a szorost és elrendelte a poliszok csapatainak visszavonulását annak érdekében, hogy a hátországban szerveződő szövetséges erőkkel egyesülve újból felvegyék a harcot a perzsákkal. A spártaiak azonban nem mentek el, ők szégyennek tartották volna a megfutamodást. Leonidász 300 testőre mellett a szorosnál maradtak még a theszpai és a thébai harcosok is, utóbbiakat az árulásuktól tartva nem engedték hazamenni. Az utolsó ütközetben a spártaiak és theszpaiak halált megvető bátorsággal küzdöttek, a perzsa parancsnokok végső elkeseredésükben korbáccsal hajtották neki katonáikat a félelmet nem ismerő görög harcosoknak. Véres összecsapások árán többször is kiszorították a perzsákat a szorosból, azonban a többszörös túlerő módszeresen felmorzsolta utolsó erejüket is. Leonidász király is elesett, testőreinek sikerült azonban holttestét megvédelmezniük és elvinniük a harcmezőről. A thébaiak letették a fegyvert és átálltak a perzsákhoz. A maradék spártai és theszpiai harcosok a szoros szűkületében még aktívan védekeztek, 18

13 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET azonban Xerxész már nem akart több katonát veszíteni, ezért elrendelte az íjászok bevetését. A hősiesen helytálló maroknyi csapat nyílzáporban vesztette életét.[6] A krónikák tanúsága szerint Xerxész megkerestette Leonidász holttestét és a perzsáktól szokatlan módon akik tisztelettel bántak a halottakkal levágatta majd karóra tűzette a fejét. A holltestet később aztán visszajuttatták a spártaiaknak. A görög poliszok az elesett király és testőrei dicső bátorságának mementójára oroszlánt ábrázoló emlékművet emeltek a korábbi csatamezőn, amelyre a Szimonidésznek tulajdonított feliratot vésették: Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük amit megkövetelt a haza.[8] 3. számú ábra: Spártai harcosok Forrás: 6. A Cseréphadsereg az Első Kínai Császár testőrsége A Kínai Császárság megalapítása Cs'in Si Huang-ti (Kr. e ) nevéhez fűződik. Az Első Császár (akinek Cs'in nevéből származik számos nyelvben Kína elnevezése) győztesen került ki a "Hadakozó Fejedelemségek" korából, miután kiterjedt kémrendszere, célirányos megvesztegetései és a hadvezérei könyörtelen offenzíváinak eredménye 19

14 képpen sorra bekebelezte a birodalom területén osztozó másik hat rivális államot. A nyílt és konspirált stratégiáknak köszönhetően a Cs'in fejedelemség amely korábban a Kuan-tung (a "kaputól keletre" fekvő területek) védelmezője volt Kr. e. 221-ben kivívta a végső győzelmet és Kína egész területére kiterjesztette hatalmát.[7] Az Első Kínai Császár gigantikus méretű építkezésekkel is beírta nevét a világtörténelembe. Mind közül a leghíresebb és legmaradandóbb alkotás a Kínai Nagy Fal. Monumentális méreteit jól jellemzi, hogy ez az egyetlen olyan ember alkotta építmény az ókorból, amely jól látható szabad szemmel a világűrből is. Kétségtelen, hogy a Fal egyes szakaszai már korábban is álltak, a Császár a hiányzó szakaszok kiépítését végeztette el, létrehozta az őrtornyok láncolatát, valamint megteremtette az őr-szolgálat és a jelzőhálózat kontinuitását. A kegyetlen munkában emberek tízezrei pusztultak el, holttestüket a falba építették be. Ezért nevezték a Falat a világ leghosszabb temetőjének vagy a Könnyek Falának.[9] Ám a nagy hatalmú uralkodónak nem adatott nyugodt és gondtalan élet, az évei állandósult rettegésben teltek, betegesen féltette életét. Miután három ellene elkövetett merényletet is túlélt, határtalan bizalmatlanságot táplált a környezetében mindenki iránt, végül teljesen visszahúzódott hatalmas palotájába és de facto emberkerülő, megközelíthetetlen félistenként vegetált tovább. Olyannyira, hogy a merényleteket követően sosem mutatkozott mások előtt a legszűkebb udvari kör-nyezetén kívül, még az utazásai során sem. Így tudta később a Császár halálát három hétig titokban tartani a hatalmát átvenni szándékozó egyik főhivatalnoka. Annak ellenére, hogy az Első Császár a tengerparton halt meg, a holttestét kocsiba tették és titokban a fővárosba szállították. Azért, hogy a nyári hőségben bomlásnak indult holttest bűze nehogy feltűnést keltsen, a fényűző császári fogat után egy rothadó hallal teli taligát kötöttek. Cs'in Si Huang-ti a haláltól való krónikus szorongásából adódóan mániákusan áhítozott a halhatatlanságra. A források tanúsága szerint taoista mágusokkal kerestette az örök élet elixírjét, amely kapcsán több száz gyermekkel és ifjúval megrakott hajókat indított útnak a Halhatatlanok szigetére, arra a helyre amely csak a legendákban létezett. Egy ilyen expedíció búcsúztatásán érte utol a halál Kr. e. 210-ben, a santungi tengerparton.[7] 20

15 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET Kínában a Császár illetve a nagy hatalmú arisztokraták sírkultusza az ősök tiszteletére volt visszavezethető. Ennek lényege a kettős lélekben való hit, amely szerint az ember egyik lelke a halál után az égi hatalmasságokhoz tér meg, a másik azonban ott marad a sírban. Ez utóbbinak hogy békében nyugodhasson a sírban van szüksége az életbeli felszerelésére és a megszokott emberi környezetére, ha azokat nem kapja meg akkor háborgó lelke bajt hozhat az utódaira. A halottak rangsora az élőkét követte, a császárok sírjának berendezése éppen ezért minden másnál gazdagabb volt, az uralkodóval a kincsein túl sokszor feleségeit, szolgáit és testőreit is eltemették. A későbbi korokban a temetkezéseknél az emberáldozatot már égetett cserépből készült figurákkal helyettesítették.[8] 1974 tavaszán 3 kínai földműves Pekingtől 1100 kilométerre délnyugatra a Li hegytől északra, a mai Lintung város közelében (ahol az ókorban a császári főváros Hszian állt) életnagyságú cserépfejet (majd a figura testét is) talált a kútásás közben beomlott földben. Akkor sejtelmük sem volt, hogy a jelenkor egyik legkiemelkedőbb régészeti leletére bukkantak, az Első Császár monumentális föld alatti mauzóleumának egy részére. (Most azért küzdenek, hogy nevüket egy emléktáblán megörökítsék a múzeum bejáratánál). Az ásatások során derült ki, hogy a sírban egy egész Cseréphadsereg mintegy 8000 testőr őrzi az Első Császár nyugalmát az örökkévalóságig. A harcosok soraiból a tökéletes hadrendben felállított alabárdosok, lándzsások, tőrbaltások és íjászok emberfigurái mellett lovasok, lovak és harci szekerek, továbbá valódi fegyverek és más használati tárgyak töredékei is előkerültek.[11] A kínai akadémikusok mai állásfoglalása szerint a több mint 2200 éves terrakotta harcosok az Első Császár elit testőrgárdáját képezik. A kínai hagyományoknak ugyanis ellentmond, hogy a hadsereg harcoló katonáit temessék a Császár sírjába, lévén, hogy a kínaiak a túlvilági életben a békés állapotokat preferálják. A történelemprofesszorok kutatásai alapján leginkább az nyerhet bizonyosságot, hogy a fegyveres agyagfigurákat a testőrökről, a fegyver nélkülieket a császári bírósági tisztségviselőkről (akik a testőrökkel együtt az akkori társadalmi ranglétra legfelső fokán álltak), valamint a személyes szolgákról mintázták meg. További bizonyítékul szolgál erre, hogy az alakok átlagosan 190 centiméter magasak, ami még a mai 158 centiméteres átlagos kínai testmagasságot is 21

16 jócskán meghaladja. Az igazi emberek nem lehettek ilyen magasak, az alkotók valószínűleg a magassággal is az agyagfigurák társadalmi rangját kívánták hangsúlyozni. A kutatók egybehangzó szakmai véleménye rávilágít arra, hogy az egyszerű emberek és a soraikból származó közkatonák még az uralkodó síremlékében sem kerülhettek a Császár közelébe.[11] A régészek az évek során a császári nekropolisz föld alatti építményrendszerének eddig négy egységét tárták fel. A síremléket úgy építették, hogy császári palotaként szolgálhasson, emellett számos hivatalt, csarnokot és más épületeket tartalmaz. Az első egység voltaképpen egy kelet-nyugati irányban húzódó párhuzamos (11 darab, egyenként 210 méter hosszú) folyosókból álló rendszer, amelyben a császári testőrök szabályos gyalogsági hadrendet képezve őrzik gazdájuk örök álmát. A második egységben a gyalogosok mellett lovas testőrök és harci szekerek is felsorakoznak, előttük a támadóállásban térdelő íjászok csapatával. A harmadik számú egységben mindössze 68 darab főként tiszti egyen-ruhás és rangjelzésű agyagfigurát találtak, valószinűleg ők lehetettek a testőrgárda parancsnokai. A negyedik egység üres volt, azt vagy nem fejez-ték be az építői, vagy az elmúlt két évezred során sírrablók fosztották ki. A folyosókat téglákkal rakták ki amelyekre támaszkodva óriási gerendák tartották a fa mennyezetet. A mennyezetet náddal és agyaggal vonták be így biztosították a vízhatlanságát majd földréteget hordtak rá, amit később növényekkel ültettek be. A síremlék a földfelszínről szemlélve így csupán egy valódi domb látványát nyújtotta. Az archeológusok megtalálták a sírhelyen dolgozó munkások földi maradványait is, feltételezhetően élve zárták be őket a sírba, hogy annak titkairól és kincseiről senkinek ne tudjanak beszélni.[7] A császári testőrgárda cserépfigurái élethű szobrok. Az eredetileg színpompás mázzal bevont alakok arcvonásai mind-mind különbözőek és a hajviseletük is eltér egymástól, ami azt sugallja, hogy valódi emberekről mintáztak őket. A gyalogosok hátul befont hajukat kontyba fogták össze, a lovasok hajukat szorosan fonták be, és az álluk alatt megkötött, eredetileg vörös színű kis sapkával szorították le. A testőrök mindegyike kelet felé néz, a Császár feltehetően abból az irányból várta ellenségeit. Törzsük üreges, de karjaik és lábaik tömör agyagból készültek. A finoman megmunkált testőrfigurák ruházata igen változatos, némelyikük rangjelzéses harci öltözéket és vértet (kajcsia) hord, mások derékon 22

17 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET megkötött könnyű gyapjúruhát viselnek, rövid csizmával és lábszárvédővel. A Császár testőrei valamennyien valódi fegyvereket tartottak a kezükben, amelyek fém része előkerült, fából készült nyelük azonban már régen elporladt. A leletek alapján pontosan rekonstruálhatóvá vált a testőrök fegyverzete: a lándzsa (mao), az alabárd (csi), a tőrbalta (ko), a kard (csien) és az íj (kung). A fennmaradt tárgyi emlékek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az íjászok ebben a korban már számszeríjat (nu) is használtak. A számszeríj félelmetes fegyvernek bizonyult a csatákban, az ellenség sorainak szétzilálására használták a gyalogság bevetését megelőzően. A nagyobb számszeríjak felajzásához két ember erejére volt szükség és akár kétszáz méter messzeségbe is elhordtak. Annak ellenére, hogy már a Kr. e. 3. században ismerték a vasat Kínában, a Cseréphadsereg fegyvereit bronzból készítették, sőt a korrózió ellen még vékony krómtartalmú réteggel is bevonták azokat. További kuriózum, hogy a síremlékek eddig feltárt több ezres nagyságrendet meghaladó számú leletei között nemrég találták meg az első pajzsot, de azt sem a harcosok közelében, hanem egy harci szekér oldalának támasztva.[2] A fából készült harci szekerek (csancsö) szerkezeti felépítését a megmaradt fém alkatrészeik, illetve a földben megőrzött lenyomataik alapján sikerült rekonstruálni. A kocsirúdhoz erősített járomba két lovat fogtak be, melléjük még egyet-egyet járom nélkül. A hajtó mellett a harci szekéren vértbe burkolt katona állt, általában alabárddal vagy lándzsával felfegyverkezve. Már az Első Császár uralmát megelőző korokban született hadtudományi művekben is számos helyen tesznek említést a harci szekerekről. Szun-ce a Háború művészete című munkájában ezer könnyű harci kocsiról és ezer nehéz hadi szekérról ír. Az alkotást két évezreden keresztül minden kínai harcosnak kötelezően ismernie kellett, azt a krónikák tanúsága szerint maga az Első Császár is betéve tudta.[3] A Császár Birodalomában a testőrök az apró termetű ázsiai lovakat kedvelték leginkább. A lovak fejére kantárt és zablát helyeztek (a sírban fellelték ezeknek a bronzból kiöntött változatait), hátukra takarón nyugvó nyerget erősítettek. A kengyel ebben az időben még ismeretlen volt, azt néhány száz évvel később kezdték csak használni.[2] A császári testőrgárda tagjai a fegyveres harci technikák elsajátításán túl a pusztakezes küzdelem avatott mesterei is voltak. Később saját harcművészeti stílust is létrehoztak Ba Zi Quan, majd Ba Ji Quan (nyolc 23

18 végzetes ököl) néven, amely a közelharcban hatékonyan alkalmazható rövid ököl technikákra támaszkodó magas harcértékű rendszer volt. Az irányzat támadási technikái kemények, villámgyorsak és robbanékonyak, akár egyetlen ütés is elegendő volt az ellenfél legyőzéséhez. A rövidkezes technikák az idők során bekerültek a napjainkban is népszerű Shaolin kung fu déli irányzatának repertoárjába, amelynek neve mind a mai napig Royal Household kung fu, azaz Uralkodóházi kung fu. Az Első Császár sírját a síremlék komplexumon belül amely a testőrei seregétől nem messze fekvő 43 méter magas domb belsejében található egyenlőre még nem tárták fel. A kutatók és a régészek abban reménykednek, hogy az mindmáig meg tudta őrizni a teljes érintetlenségét. A világ nyolcadik csodájaként számon tartott alkotás 1987 óta az UNESCO világörökség részét képezi.[8] 4. számú ábra: Cseréphadsereg Forrás: 24

19 HADMŰVÉSZET TÖRTÉNET Felhasznált irodalom [1] F. C. Avis: Historical Bodyguards. 26 Gordonbrock Road, London S.E [2] Tokaji Zsolt: A régi Kína fegyverei. Zrínyi-Terebess Kiadó, Budapest,1997 ISBN [3] Szun-ce: A háború művészete. Cartaphilus Kiadó, ISBN [4] Harmat Árpád: Az ókori kelet nagy birodalmainak története [5] Harmat Árpád: Az ókori kelet legnagyobb csatája [6] Tarján M. Tamás: Kr. e augusztus 11. A thermopülai csata első napja [7] Tarján M. Tamás: Kr. e szeptember 10. Csin Si Huang-ti kínai császár halála [8] [9] [10] [11] 25

20 26