Palánkai Tibor. A Lisszaboni Program megvalósíthatósága

Átírás

1 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága A Lisszaboni Program megvalósíthatósága Palánkai Tibor az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem tibor.palankai@uni-corvinus.hu 1. A Lisszaboni Stratégia és az EU globális pozíciói A versenyképesség kérdése különösen az as évektõl került az EU-politikák fókuszába. Nyilvánvalóvá vált, hogy az EU a globális piacokon teret veszít, fõként a csúcstechnikák vonatkozásában. A válasz részben a piacok teljes integrációja volt, amit az egységes belsõ piac kialakításával igyekeztek elérni. Gazdaságpolitikai szempontból fontos lépés volt az Európai Egységes Okmány intézkedése, ami a kutatás és fejlesztési politikákat a közös politikák körébe vonta. Beindították a keretprogramokat, s mind a maastrichti, mind az amszterdami szerzõdések megerõsítették, hogy az ipar versenyképessége érdekében megfelelõ akciókra van szükség. A Bizottság 1993-ban tette közzé a Növekedés, termelékenység és foglalkoztatottság címû Fehér Könyvét, amit 1994-ben a Bangemann-jelentés követett Európa és a globális információs társadalom címen. Meggyõzõdésünk szerint fordulópontról beszélhetünk a áprilisi lisszaboni döntések kapcsán, amelyek célul tûzik, hogy az EU 2010-ig a globális piacokon az ún. e-europe program megvalósításával a legversenyképesebb gazdasággá váljon. A Lisszaboni Program-ot fontosnak tekintjük az unió és a tagországok modernizációja és világgazdasági felzárkózása és versenyképessége szempontjából. Alapvetõ hosszú távú fejlesztési érdekeink kötõdnek hozzá. A 2000 márciusában elfogadott Lisszaboni Program több eltérõ és sok szempontból egymásnak ellentmondó célt fogalmazott meg: a tudásalapú társadalom megteremtése, dinamikus gazdasági növekedés (a makro-teljesítmény javítása), a globális piacokon versenyképes gazdaság kialakítása, a gazdasági fejlõdés fenntarthatósága (környezet), a szociális integráció (teljes foglalkoztatottság és a szociális gondoskodás) európai modelljének kialakítása. A Lisszaboni Agenda jelentõsége abban áll, hogy az EU megkísérel hosszú távú stratégiai modernizációs programot kidolgozni, amely komplexen vázolja fel a feladatokat, miközben igyekszik annak súlypontjait megragadni. A program olyan társadalmigazdasági jövõkép, amely Európa élen járó szerepét igyekszik helyreállítani, és biztosítani versenyképességét egy globalizálódó világban. Sokan egyúttal egyfajta európai társadalmi és gazdasági fejlõdési modellnek is tekintik, amely az európai ún. ökoszociális piacgazdaság hagyományos koncepciójának európai uniós kivetítése. A Lisszaboni Programot sokan vitatják, s széles körûek a szkeptikus vélemények különösen relevanciáját és megvalósíthatóságát illetõen. Ezekkel nem értünk egyet, 1045

2 Magyar Tudomány 2006/9 míg ugyanakkor szükség van a helyzetelemzések pontosítására, s a kitûzött célok konkretizálására, s a megvalósításhoz szükséges programok és eszközök biztosítására. 1. Nagyon fontos, hogy Európa világgazdasági helyzetét és versenyképességét pontosan határozzuk meg. Miben és milyen régiókkal van Európa globális lemaradásban, mik az európai versenyképesség gyenge pontjai, s mennyiben van értelme a programot az Egyesült Államokhoz való valamilyen felzárkózásként meghatározni (eredetileg nem is errõl volt szó)? Az áruk kereskedelmét (tradables) illetõen, fõként ipari termékek nagyobb részének vonatkozásában Európa fõ versenytársai a távol-keleti országok, miközben nincsen érdemi versenyképességi hátrányban Amerikával szemben. Erre utal az EU tartós kereskedelmi mérlegtöbblete az Egyesült Államokkal szemben, ami az elmúlt években meghaladta az évi 40 milliárd dollárt. Európának különösen versenyképes vállalatai vannak a repülõgépgyártásban, a gépgyártásban és a mobiltelefonok vonatkozásában. A feldolgozóipar erõteljesen transznacionalizált, amit atlanti dimenziókban erõteljesen összefonódott és együttmûködõ vállalatok uralnak. A gyilkos verseny ellenére a repülõgépgyártásban az Airbus és a Lockheed beszállítói 40 %-ban ugyanazok, s hasonló a helyzet más területeken is. Ilyen vonatkozásban az Európa és Amerika közötti versenyképesség eltérése nehezen értelmezhetõ. A kereskedelmi versenyképességi problémák Ázsiával, fõként Kínával és Japánnal adódnak. Az utóbbi évekre az EU kereskedelmi deficitje Kínával elérte a 100 milliárd dolláros nagyságrendet. A kereskedelmi mérleget ugyan nem tekintjük a versenyképesség megbízható mutatójának, de bizonyos összefüggésekben a helyzetet jól jellemzi. Kína vonatkozásában a versenyképesség javítása nyilván egészen sajátos kérdéseket (struktúraváltás, kereskedelempolitika stb.) vet fel. Más a helyzet a makrogazdasági versenyképesség komplex mutatóit illetõen. Európa hátrányai több vonatkozásban is azonosíthatóak. Még a legfejlettebb EU-tagországokban is lassúbb az innováció, alacsonyabbak a K&F kiadások, s ha kis mértékben is, de lemaradásban vannak a tudásalapú társadalom vonatkozásában. A termelékenységi hátrány növekszik, s fõként a szolgáltató szektorokban érhetõ tetten. Szükség van a strukturális reformok végrehajtására, az állami elosztás és reguláció csökkentésére, valamint a tényezõ piacok rugalmasabbá tételére. A 15 EU-ország gazdasági növekedése hosszabb távon lassúbb, s ugyan a foglalkoztatottság javult, de még mindig elmarad az amerikai szinttõl. 2. Sokan vitatják a lisszaboni program belsõ konzisztenciáját fõként a versenyképesség és a környezeti és szociális érzékenység vonatkozásában. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy a széleskörû szkeptikus véleményekkel szemben a jó gazdasági teljesítmény és versenyképesség nem összeegyeztethetetlen a környezeti és szociális tudatossággal, valamint politikákkal. Svédország és Finnország a magas növekedést és az alacsony munkanélküliséget tágas jóléti állammal kombinálták, ami az európai ideál megtestesülésének tekinthetõ. (The Economist november 6. Kommentár a Wim Kok-jelentéshez.) Láthatóan ehhez több feltétel teljesülése is szükséges. Az ilyen politikák alapját a termelékenység magas szintje és viszonylag gyors növelése képezi. Másrészt nem kerülhetõek el az érdemi strukturális reformok, s különösen a jóléti rendszerek hatékony, költségtakarékos és ésszerû mûködtetésére van szükség. S mindennek feltétele, hogy a társadalmi egyeztetés és konszenzus mechanizmusai jól mûködnek. A célok eléréséhez átgondolt és jól kimunkált stratégiákra és politikára van szükség. Ezek között nem lehetetlen a kompromisszumok elérése. 1046

3 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága 3. Az összehasonlítások egy része, s ennek alapján a lemaradást bizonyító adatok számos vonatkozásban félrevezetõk. Miközben az európai átlagok mögött igen nagy a szóródás, az adatok szerint az európai fejlett mag nincsen az Egyesült Államok mögött érdemi lemaradásban. A lisszaboni célokat az Egyesült Államok sem teljesíti, miközben a skandináv országok (Finnország, Dánia és Svédország) a komplex összehasonlításban ugyanazon a szinten vannak. A három ország, miközben minimális hátrányban van az USA-val szemben (ami szintén csak 80 %-ban teljesít) az információs társadalom kiépítését illetõen, különösen jól áll a liberalizálás, a hálózati iparágak, a pénzügyi szolgáltatások, a szociális integráció és a fenntartható fejlõdés tekintetében. Jók a foglalkoztatottsági mutatóik, és gazdasági növekedésük sem marad el az amerikai szinttõl. A legtöbb területen a brit vagy a holland szintek sincsenek érdemben hátrébb. A lisszaboni célok belsõ ellentmondásai tehát a valóságban feloldhatóak. 4. Mindezek alapján megkockáztatható, hogy a lisszaboni célok teljesítése nem kis mértékben az Európán belüli konvergencia függvénye, vagyis Dél- és Kelet-Közép-Európának kell felzárkózni Észak- és Nyugat-Európához. Hogy Európa felzárkózzon Amerikához (ami mint cél önmagában is több kérdést vet fel), az elõbbi folyamat függvénye. Ez a máig nem tudatosodott kellõ mértékben, s úgy gondoljunk, hogy épp nekünk kellene határozottabb erõfeszítéseket tenni, hogy tudatosuljon. A lisszaboni folyamatot a fejlett EU-országok kezdettõl kisajátították, s csak késõbb és nem túl nagy meggyõzõdéssel terjesztették ki a csatlakozókra. A lisszaboni program félidei teljesítését 2005-ben az EU-ban több szinten (a Sapirés a Wim Kok-jelentés, valamint az Európai Tanács) értékelték, s megállapították, hogy a célok nagyrészt nem teljesültek, s azokat különösen nem lehet az eredetileg kitûzött 2010-ig elérni. A célok nem teljesülésében számos tényezõ játszott szerepet. A programot a kormányok többsége nem tekintette fontosnak és sajátjának, ezért nem tett különösebb erõfeszítést végrehajtása érdekében. A legtöbb országban nem került sor konkrét programok kidolgozására. Megoldatlan továbbra is a program érdemi finanszírozása, mind a költségvetések, s fõként a magántõke bevonása szempontjából. A Lisszaboni Program nem keltett különösebb érdeklõdést a tudományos kutatók körében, a célok és a feladatok érdemi elemzése elmaradt. A programot nem sikerült közel vinni a társadalomhoz, az emberek, a különbözõ társadalmi csoportok nem érzik magukénak. Nem sikerült érdemben kommunikálni a civil társadalom irányába. A felülvizsgálatok eredménye, hogy a Bizottság és a Tanács döntései alapján megkezdõdött a nemzeti akcióprogramok kidolgozása és azok folyamatos ellenõrzése. Magyarország akcióprogramját októberében idõben elkészítette és benyújtotta. A Lisszaboni Programot a II. Nemzeti fejlesztési Ttrv kidolgozásánál fokozottabban vették figyelembe. Az EU a következõ három évre meghatározta a program prioritásait (munkahelyek és növekedés), s a világ legversenyképesebb gazdasága célját nem köti már konkrét 2010-es határidõhöz. Tény, hogy az eddigi hasonló javaslatok azért is vallottak kudarcot, mert nem tettek mögéjük közösségi forrásokat. A as új költségvetési perspektívában ezért a versenyképességi támogatások fejezet beiktatása külön üdvözlendõ. Akkor is, ha a tervezett források meglehetõsen szerények. Fontosnak tartjuk a program belsõ logikájának és konzisztenciájának a hangsúlyozását. Úgy gondoljuk, hogy a program alapját a tudásalapú társadalom és gazdaság kialakí- 1047

4 Magyar Tudomány 2006/9 tása képezi. A globális versenyképesség csak ennek függvényében képzelhetõ el, s természetesen az így nyert források biztosítják a környezeti problémák kezelését és a szociális gondoskodás magas szintjének biztosítását. Még rövid távon is veszélyes, hogy a feszítõ szociális konfliktusok miatt (választási megfontolásokból) egyesek a program halasztását javasolják. Ez késõbb sokba kerülhet, a prioritások hierarchiáján csak nagy áron lehet túllépni. Ilyen veszélyek kísértenek a mostani rövid távú prioritások kapcsán is. A munkahelyteremtés csak a protekcionizmus fokozása mellett lehetséges a versenyképesség javítása nélkül. A bezárkózásra a globális feltételek korlátozottak. 2. A Lisszaboni Program és az új tagországok konvergenciája A 2004-es kibõvüléssel jelentõsen megnõtt az EU belsõ divergenciája. A régi tagországok között az egy fõre esõ GDP tekintetében a két szélsõ érték alig több mint 50%-os. A kibõvüléssel a szélsõ értékek különbségei négyszeresükre nõnek, s a legfejlettebb Szlovénia, illetve a sorrend másik végén található Bulgária között is közel háromszoros az eltérés. Némiképp finomabb képet kapunk a különbözõ konvergenciaindexek valamint a lisszaboni teljesítmények elemzése alapján, amelyek komplexebb mutatórendszerekkel operálnak. Széles egyetértés van abban, hogy a konvergencia komplex elemzése nem épülhet csupán a GDP nagyságrendjére vagy az egy fõre jutó bruttó termelésre mint a fejlettség kvázi mutatójára. Mindenekelõtt az egyes országokra kimutatott GDP teljesen eltérõ belsõ szerkezeteket takar. Ezt a gazdaságpolitikai megközelítéseknél figyelembe kell venni. Másrészt, a szorosan vett makrogazdasági mutatók összegyûjtése, majd elemzése mellett szükséges további területek vizsgálata is. Különösen fontosak a gazdaságon túli területekrõl a szociális, egészségügyi, az életminõségre vonatkozó adatok, valamint a XXI. század elején, a technikai-technológiai felzárkózás idején kiemelten fontosak az. ún. információs társadalom szintjének leírására alkalmas mutatók. A gazdaság mellett meghatározó a gazdaságon túli, a humán szféra, különösen az oktatás, a kutatás, a kultúra, a tudomány, az egészségügy, a környezetvédelem, az infrastruktúra felmérése. Ezért rendkívül nehéz lenne a konvergencia egyetlen aggregált, kondenz, egy számba sûrített mutatójának a megszerkesztése. A Deutsche Bank Research konvergenciajelentésben konvergenciamutatókat számítottak valamennyi új és csatlakozó országra. A konvergenciahálót öt mutató csoportból kalkulálták, ami 16 változó összesítésén alapul. Ezek a mutatók átfogják a reálgazdaságot (egy fõre esõ GDP, foglalkoztatottság, a magángazdaság aránya a GDP-ben, a mezõgazdaság és az ipar súlya a GDP-ben), növekedési dinamikákat (GDP és termelékenységnövekedés), a jogi, intézményi és szabályozási elemeket (jogrendszer, liberalizációs index, bankrendszer, árfolyamok, politikák harmonizálása), a külsõ tényezõket (folyó fizetési mérleg, külföldi tõke beáramlás, EU kereskedelmi arányok), valamint a pénzügyi és költségvetési mutatókat (infláció, költségvetési mérleg és államadósság). Ha a korábbi 15 EU-tagországot 100-nak vesszük, az új tagok elsõ csoportja az elmúlt évekre vonatkozó számítások szerint mintegy háromnegyedes szint (72-76 %) körül helyezkedik el (Szlovénia, Csehország, Magyarország és Észtország). A második csoport közel van a kétharmados (65-68 %) (Lettország, Szlovákia, Litvánia és Lengyelország), míg a tagjelölt két balkáni ország (Bulgária és Románia) valamivel 60 % alatt van. A hasonló mutatók Spanyolországra (76 %) és Portugáliára (74 %) azt demonstrálják, hogy a kevésbé fejlett korábbi tagok és a leg- 1048

5 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága fejlettebb új tagok gyakorlatilag ugyanazon a szinten és kategóriában vannak. (Érdemes felhívni a figyelmet, hogy az egyes csoportokon belüli rangsorok majdnem hogy teljesen értelmetlenek, hiszen a különbségek mindössze 1-2 % körüliek, vagyis messze a hibahatáron belül vannak.) Ezek a modellszámítások azt mutatják, hogy a régióban nagyjából három országcsoport különböztethetõ meg. A négy ország (Csehország, Észtország, Magyarország és Szlovénia) áll a legelõbbre a felzárkózásban, miközben a köztük lévõ különbségek elhanyagolhatóak (a os pontjaik alapján a rangsorolásuk gyakorlatilag értelmetlen). Vagyis míg az egy fõre esõ reál-gdp-ben (vásárlóerõ-paritáson is) Magyarország csak az EU (15-ök) átlag felénél tart, s lényegesen alatta van a portugál szintnek, a komplex konvergenciamutatók szerint Magyarország eléri az EU átlag 75 %-át, s azonos a szintje a portugállal. Hiba lenne, ha pozitív irányban próbálnánk túlbecsülni magunkat, de a lefelé torzítás sem kívánatos. Az elmúlt tíz évben gyakorlatilag valamennyi ország figyelemre méltó módon csökkentette hátrányát, aminek alapján akár juthatunk olyan következtetésre is, hogy ezeknek az országoknak jó az esélyük, hogy tizenöt-húsz éven belül a kontinens fejlett nyugati részének átlagát elérjék. A következõ évek bizonyíthatják, mi a kedvezõbb a felzárkózás szempontjából, a belülrõl történõ alkalmazkodás vagy a kívülrõl történõ felkészülés arra, hogy az ország ténylegesen alkalmassá váljon az egységes piac versenynyomásának kivédésére. A mediterrán országok esete azt sugallja, hogy a nagyobb verseny és a teljes jogú tagság terhei kisebbek, mint a tagsággal járó elõnyök. Hasonló következtetések adódnak az alábbi táblázat alapján, amely a lisszaboni célok teljesítését 2004-re már a kibõvült unióra (Ciprus nélkül 24 országra) vonatkozóan elemzi. A teljesítést nyolc területen pontozza, mégpedig az elõrehaladás hiányát nulla ponttal, míg a teljes mértékû teljesítést hét ponttal jutalmazza. Az elemzés különösen preferálja a nyitott kis országokat (például: liberalizálás), ami magyarázza, hogy Észtország általános teljesítménye jobb lehet a spanyol vagy olasz szintnél. Figyelemre méltó, hogy Észtország az információs társadalom kiépítésében megelõz olyan fejlett országokat is, mint Franciaország, Ausztria vagy Belgium, s felette van nemcsak a 24-ek, hanem a 15-ök átlagának is. Magyarország az általános teljesítésben a huszadik helyen, egy kategóriában van gyakorlatilag Portugáliával, Csehországgal és Görögországgal, utóbbit meg is elõzi. Különösen kedvezõtlen, hogy Magyarország éppen az információs társadalom vonatkozásában kullog hátul, miközben a pénzügyi szolgáltatások tekintetében egy szinten van Olaszországgal és Portugáliával. Az elmúlt években a jelölt országok többsége 3,5-4,5 % gazdasági növekedést ért el. Ez mintegy 1,5-2 %-os növekedési többletet jelent az EU-országok gazdasági növekedéséhez képest. A 2 % körüli növekedési többlet minimálisan szükséges, ahhoz, hogy a közép- és kelet-európai periféria felzárkózása a fejlett európai központhoz történelmileg belátható idõn belül (tíz-harminc év) megtörténjen. Ez nem jelenti a legfejlettebb országok szintjének az elérését, de legalábbis az átlaghoz való közelítést (a strukturális alapokra való igényjogosultság szintje % között van az unió átlagához képest). Ez ideig néhány országról mondható el, hogy megkezdte a felzárkózást. Mint Erdõs Tibor megállapítja: Azzal a feltevéssel élünk a sebezhetõség kritériumait is figyelembe véve, hogy ha a világgazdasági konjunktúra nem alakul nagyon kedvezõtlenül, az eredményül kihozott 3,5-4 %-os fenntartható növekedés a külsõ és belsõ adottságokhoz jól alkalmazkodó és a versenyképességet szem elõtt tartó gazdaságpolitika esetén, de 1049

6 Magyar Tudomány 2006/9 csakis ekkor, megvalósítható. Ilyen átlagos ütem elérhetõ mintegy éven át. (Erdõs, 2003, ) Miközben a fejlettségi színvonalak közötti különbségek csökkentése tekintetében a kelet- és közép-európai országok felzárkózása éppen hogy elkezdõdött, a szerkezeti modernizációban az elmúlt idõszakban sokkal kedvezõbb fejlõdésnek lehettünk tanúi. A válság ugyan a termelés nagyarányú visszaesésével járt együtt, de közben a gazdasági szerkezetek radikálisan átalakultak, s egyúttal közeledtek a fejlett EU-országok gazdasági struktúráinak jellemzõihez. A szerkezeti konvergencia magas szintjére utalnak az új tagországok EU-val folytatott kereskedelmi Rangsor EU-24* Pontszám Információs társadalom Innovációk K+F Liberalizáció Hálózati iparágak Pénzügyi szolgáltatás Vállalkozás Szociális integráció Fenntartható fejlõdés USA 5,6 5,9 6,1 5,1 5,9 5,8 5,7 5,0 5,0 EU-15 5,0 4,6 4,4 4,7 5,8 5,5 4,7 4,8 5,2 EU-24* 4,7 4,3 4,1 4,5 5,4 5,2 4,5 4,6 4,8 Finnország 1 5,8 5,8 5,9 5,4 6,3 6,1 5,5 5,5 6,0 Dánia 2 5,6 5,7 4,9 5,1 6,5 6,0 5,6 5,5 5,8 Svédország 3 5,6 5,7 5,6 4,9 6,4 5,8 5,3 5,5 5,9 Egyesült Királyság 4 5,3 5,0 4,7 5,1 5,8 6,1 5,6 4,9 5,3 Hollandia 5 5,2 5,0 4,5 4,9 6,0 5,7 4,7 5,3 5,6 Németország 6 5,2 5,0 4,9 4,6 6,4 5,6 4,6 4,4 6,0 Luxemburg 7 5,1 5,0 3,6 5,0 6,2 5,7 5,2 5,2 5,3 Franciaország 8 5,0 4,5 4,7 4,7 6,1 5,7 4,7 4,7 5,2 Ausztria 9 4,9 4,7 4,3 4,5 5,8 5,5 4,3 4,9 5,6 Belgium 10 4,9 4,1 4,5 4,6 5,7 5,4 4,7 5,1 4,9 Írország 11 4,7 4,1 4,2 4,5 4,9 5,6 5,3 4,6 4,4 Észtország 12 4,6 4,9 3,8 4,4 5,0 5,4 4,9 4,2 4,4 Spanyolország 13 4,5 3,7 3,9 4,5 5,3 5,1 4,3 4,4 4,5 Olaszország 14 4,4 3,9 3,9 4,4 5,3 4,9 3,6 4,2 4,7 Szlovénia 15 4,4 4,4 3,9 4,1 5,2 4,7 3,8 4,2 4,6 Lettország 16 4,3 3,6 3,9 4,4 4,4 4,8 4,9 4,5 4,3 Portugália 17 4,3 3,9 3,4 4,1 5,4 4,9 3,9 4,2 4,3 Málta 18 4,2 4,4 3,0 4,0 4,8 5,3 4,0 4,8 3,2 Csehország 19 4,2 3,6 3,3 4,0 5,2 4,0 4,2 4,4 4,5 Magyarország 20 4,1 3,2 3,5 4,1 4,6 4,9 4,4 4,2 4,1 Litvánia 21 4,1 3,4 3,6 4,1 4,5 4,7 4,4 3,7 4,2 Görögország 22 4,0 3,2 3,4 4,0 5,0 4,7 3,8 3,9 4,0 Szlovákia 23 3,9 3,3 3,3 3,8 4,5 4,4 3,4 3,8 4,5 Lengyelország 24 3,7 3,0 3,5 3,8 4,0 4,3 3,6 3,4 4,0 * Ciprus nélkül 1. táblázat Lisszaboni teljesítménytábla (2004) (Forrás: Blanke Lopez-Claros, 2004) 1050

7 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága arányai, az export- és importszerkezetek erõteljes konvergenciája, a belsõ intraszektorális kereskedelem gyors bõvülése, s a külföldi tõke részesedési arányai is. Az arányokat illetõen érdemleges eltérést csak a késõbb csatlakozó Bulgária és Románia adatai mutatnak. A finom szerkezetek konvergenciája hosszabb idõt vesz igénybe. Az elmúlt másfél évtizedben a magyar versenyképesség jelentõs javulásának voltunk tanúi. A magyar versenyképesség alakulásában az 1980-as évek második felétõl meghatározó szerep jutott a gazdaság kinyitásának a globális verseny irányába. A külgazdasági nyitás eredményeként Magyarország teljes mértékben beépült a globális versenypiacok rendszerébe. Magyarország szerkezeti nyitottsága is jelentõsen növekedett. Magyarországra az elmúlt tizenöt évben mintegy 38 milliárd dollár külföldi tõke (reinvesztált profitokkal együtt) érkezett. A külföldi beruházásokkal szemben az egyik fõ elvárás volt, hogy járuljanak hozzá az ország modernizációjához, szerkezeti átalakulásához és világgazdasági felzárkózásához, valamint versenyképességéhez. A külföldi befektetések gazdasági növekedést generáltak, a magyar gazdasági növekedés felgyorsulása az 1990-es évek második felétõl egyértelmûen külsõ tényezõkre épült. A köznapi hiedelmekkel ellentétben a külföldi beruházások pozitív hatással voltak a foglalkoztatás alakulására. A magyar gazdaság az elmúlt években erõteljesen transznacionalizálódott. Magyarországon a külföldi tõkeállomány aránya a GDP-hez 1990 és 2000 között 1,7 %-ról 43,3 %-ra nõtt. (Éltetõ, 2005, 56). Ez megfelel a kis fejlett országok arányainak. A magyar ipari termelés 70 %-a, az ipari export 89 %-a, a foglalkoztatottak 47 %-a és a beruházások 83 %-a a transznacionálisoktól származik. A 2000-es évek elejére megindult az átnyitás folyamata, a transznacionalizálódás szimmetrikussá válása. A fejlett gazdaságokat szoros tõke-összefonódás jellemzi, a jelentõs mértékû külföldi tõkebefektetéssel szemben ugyancsak jelentõs mennyiségû külföldi tõkebefektetést fogadnak gazdaságukban. A kölcsönös tõkebefektetések, a nemzetgazdaságok szempontjából a tõke ki- és beáramlás a globális világgazdasági struktúrák alapvetõ jellemzõi. Közép-Európában ez a folyamat még csak elindulni látszik ben a milliárd euró magyarországi FDI-al szemben 2,8 milliárd euró magyar külföldi tõkebefektetés állt, s ez már elérte a 10 % körüli arányt. A fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatásukkal a külföldi tõkebefektetések hozzájárultak a monetáris stabilitáshoz. Magyarország elsõk között 1991-tõl (az interim megállapodások február elsejével léptek életbe) társult az EU-országokkal. A társulások hozzájárultak a kke-i gazdaságok stabilizációjához és modernizációjához, s jó lehetõséget ígérnek a felzárkózásra, amit a teljes jogú tagság felgyorsíthat. A tagság a versenyképesség fontos tényezõje. A versenyképesség fenntartása továbbra is jelentõs erõfeszítéseket igényel. 1. Magyarország (vonatkozik a közép-európai gazdaságokra is) versenyképességének fõ forrása a termelékenység gyors javulása, valamint az emberi tõke magas minõsége és alacsony költsége. A termelékenység gyors növekedésébõl és a magyar munkaerõ viszonylagos alulárazottságából jelentõs komparatív bérköltségelõnyök származtak. A folyamatban lévõ oktatási és képzési reformoknak jobban kell a versenyképesség javítása szempontjaira koncentrálni. 2. A munkaerõ viszonylag jó minõsége ellenére az új tagok még messze vannak 1051

8 Magyar Tudomány 2006/9 a tudásalapú társadalom kialakításától. A legtöbb országban, így Magyarországon is a K+F kiadások voltak az átalakulási válság fõ vesztesei, részesedésük a GDP-ben az 1990-es évek eleji 2 %-ról 0,5 %-ra csökkent. A felzárkózás ugyan ezen a területen is megkezdõdött, de a magyar 1 % körüli szint még mindig elmarad az EU 1,8 %-os arányától. Közben az EU is lemaradásban van globális versenytársaihoz képest (az arány az USAban 2,8 %, Japánban pedig 2,9 %). Bátorító jel, hogy a transznacionális társaságok Közép- Európában az elmúlt években egyre inkább beruháztak a K+F szektorba, s ezeknek a kiadásoknak a növelése több esetben prioritást kapott. A következõ években a K+F kiadások szisztematikus növelését tartjuk szükségesnek, miközben azok hatékony felhasználására és innovációs hasznosulására megfelelõ figyelmet kell fordítani. 3. Versenyhátrányt jelent viszont a telekommunikációs költségek magas szintje. Az üzleti szektor telefonköltsége Magyarországon vásárlóerõ-paritáson %-kal magasabb, mint a fejlett országokban. Az Internet esetében a hozzáférési költség az EU-hoz képest két-háromszoros. Az ún. információs társadalom kiépítésében a 24 ország közül Magyarország mögött csak Lengyelország van. Ez olyan versenyképességi hátrány, ami a jövõben még inkább számít, s határozott lépéseket igényelne a jövõt illetõen. Az Economic Intelligence Unit adatai szerint viszont az elektronikus érettség (internethasználat, e-kereskedelem stb.) rangsorában Magyarország a 28. helyet foglalja el (USA vezeti a listát), s a régióból valamelyest egyedül Csehország elõzi meg. Ez kedvezõ folyamatokra utal. Úgy tûnik ugyanakkor, hogy elsõsorban a kínálati politikára koncentrálunk (például a számítógépekhez való olcsó és minél szélesebb körû hozzáférés), miközben eltérõen több sikeres országtól (Korea vagy Svédország) az átfogó keresletteremtõ politikára (a társadalom tudatosítása és megtanítása például az internethasználat elõnyeire) kevesebb figyelmet fordítunk. 4. Rontja a régió versenyképességét a társadalmi újraelosztás viszonylag magas szintje. Magyarország GDP százalékában kifejezett 39 %-os adózási szintje ugyan valamelyest alatta van az EU 42 %-os átlagának (ez a szám az USA-ban 30 %, Japánban pedig 27 % volt), de viszonylagos fejlettsége alapján inkább olyan országokkal indokolt az összehasonlítása, mint Portugália (34 %) vagy Írország (31 %) ben a megfelelõ adatok Csehországra szintén 39 %, Szlovákiára 36 % és Lengyelországra 34 % voltak. Magasak Magyarországon a társadalombiztosítási hozzájárulások. Szakértõi vélemények szerint Magyarországnak ahhoz, hogy az Unió kiterjedt piacán várható erõsebb versenyben meg tudja állni a helyét, csökkenteni kell (mintegy 5 %-kal) az adóterhelési szintjét. Miután ezek rossz hatékonysággal hasznosulnak, jóléti szempontból sem hozzák a szándékolt eredményt. Magyarországnak tehát ahhoz, hogy az unió kiterjedt piacán várható erõsebb versenyben meg tudja állni a helyét, már a csatlakozás elõtt, egyszeri lépésként legalább 4-5 százalékponttal csökkenteni kellett volna az adóterhelési szintjét, amit aztán a többi velünk egy csoportba tartozó ország jövõbeni lépésétõl függõen esetenként további kiigazításoknak kell követnie. (Szabó, 2004, 39) 5. A versenyképesség szempontjából jobban figyelembe kell venni a magyar gazdaság duális szerkezetét. Egyrészt, az új körülményeknek megfelelõen a transznacionális vállalatok befektetéseiért fokozott versenyt kell folytatni, különösen az új tagországokkal, s várhatóan néhány szomszédos jelölt országgal. A transznacionális vállalatok befektetéseit ösztönzõ politikák kidolgozásához szükség van részben a nemzetközi tapasztalatok felmérésére, részben pedig az itt mûködõ vállalatok problémáinak és 1052

9 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága elvárásainak a megismerésére. Másrészt, a versenyképesség és az integrációs elõnyök kihasználása szempontjából fontos a kis- és középvállalatok integrálása, részben a csatlakozással kitágult az EU-piacokba, részben pedig a transznacionális vállalati struktúrákba. Az ilyen irányú finanszírozási programok tapasztalatait fel kell dolgozni és azokat továbbfejleszteni. 3. Átfogó magyar gazdaságfejlesztési stratégia szükségessége Az EU-integráció modernizációs hatásai, a konvergencia folyamatai nem érvényesülnek automatikusan. Ezt jól mutatják az egyes idõszakokban és az egyes országok vonatkozásában eltérõ konvergencia- és divergenciafolyamatok. Kiemelt feladat ezért a konvergencia belsõ tényezõinek pontos azonosítása és felmérése. Ez jelenti a gazdaság és társadalom konvergenciakapacitásait (a tõke és a munkaerõ állapota, innovációs képesség, versenyképesség stb.), valamint a mûködõképesség és hatékonyság különbözõ vonatkozásait. A gazdaság- és társadalompolitika valamennyi eleme hatással lehet a konvergencia alakulására, ezért ezek kidolgozásánál a konvergencia szempontjaira mindig figyelemmel kell lenni. A Lisszaboni Program-ot nemcsak teljesíthetõnek ítéljük, hanem a magyar globális felzárkózás és versenyképesség szempontjából ahhoz alapvetõ stratégiai érdekeink fûzõdnek. Ehhez azonban átfogó és átgondolt modernizációs és struktúrakorszerûsítõ politika kidolgozására és végrehajtására van szükség. A lisszaboni folyamat (például a közigazgatás, az egészségügy elektronizálása, az internethasználat, az infrastruktúra fejlesztése) érdekében a jó tervek után további tudatos lépésekre van szükség. A gazdaság dinamikus egyensúlyi struktúrája nem biztosítható megfelelõ politika és gazdaságpolitikák (policy mix) nélkül. Meggyõzõdésünk: új típusú gazdaságpolitizálásra van szükség, olyanra, amely átértékeli a mixtúra egyes elemeit és azok egymáshoz való viszonyát is. A dolgok lényege ez, s úgy gondoljuk, hogy ennek útjait kell keresnünk. A jövõ tekintetében ezért a termelékenység gyors növekedése továbbra is kulcsfontosságú, és sok múlik azon, hogy ezek az országok milyen gyorsan és sikeresen tudnak belépni a tudásalapú társadalomba. Bátorító jel, hogy a transznacionális társaságok Közép-Európában az elmúlt években egyre inkább beruháztak a K+F szektorba, s ezeknek a kiadásoknak a növelése több esetben prioritást kapott. Az OECD számításai szerint Magyarországon a feldolgozóipar és a szolgáltatások kibocsátásának egynegyede a tudásalapú szektorokból származik, és ez magasabb, mint számos vezetõ országban (Németország, Franciaország, és Ausztria.) Ilyen szempontból Csehország és Lengyelország megelõzi Portugáliát. (Financial Times, október 28.) Magyarország 1997-et követõen fenntartható növekedési pályára lépett után a növekedés lassulása ellenére növekedési többletünk nem csökkent (sõt nõtt), egyszerûen mert a fõbb európai partnereink még nagyobb mértékû lassulást produkáltak. A növekedés hosszabb távú fenntarthatósága megkérdõjelezõdött, de a felzárkózás folytatódott. Hosszabb távon ez aligha lesz érvényes. Ezért a stabilizáció érdekében tett korrekciók kulcsfontosságúak. Stratégiai érdekünk az eurózónához való minél gyorsabb csatlakozásunk. Gyakran felvetõdik, hogy ehhez el kell érnünk bizonyos fejlettséget, a reálkonvergencia bizonyos szintjét. Csak az a bökkenõ, hogy nem rendelkezünk semmilyen útmutatással arról, vajon mi a reálkonvergenciának az a szintje, ami nélkül nem szabad monetáris unióra lépni. Sokak szerint, fõként a korábbi tizenötök közül, mivel az új tagországok messze a jelenleg a tagállamok fejlettségi szintje alatt 1053

10 Magyar Tudomány 2006/9 vannak, velük szemben esetleg szigorúbb feltételeket kell szabni, hiszen velük kapcsolatban a maastrichti kritériumok teljesítése önmagában nem biztosítja az európai valuta stabilitását. Ha megnézzük a világ országait, s bennük a nagyszámú föderációt, látjuk, hogy azokra a nagyfokú regionális különbségek a jellemzõek. Még az USA-ban is kimutathatók a huszonöt ország tekintetében érvényesülõ eltérések. Görögország és Portugália fejlettsége alig különbözik Szlovéniáétól és Csehországétól, de Magyarország sincs minõségi lemaradásban. Nincsen arra közgazdasági érv vagy bizonyíték, hogy legalább el kellene érnünk a görögök vagy a portugálok szintjét. Az a meggyõzõdésünk, hogy Magyarország érett a monetáris unióra, s az optimális valuta -övezet strukturális érettségi kritériumait is nagyrészt teljesítjük. Javítani kell ugyanakkor a munkaerõmobilitás feltételeit (elsõsorban oktatási és képzési politikával, vagy a lakásépítés feltételeinek a javításával), valamint a pénz- és tõkepiacok fejlesztésével és szabályozásának javításával a monetáris transzmisszió hatékonyságát. Sürgetõ az elmúlt években nagyra nõtt (2000 és 2006 között 3 %-ról 8,5 %-ra emelkedett) költségvetési deficit radikális csökkentése. Sokak szerint az eurózónához való gyors csatlakozás és a felzárkózás nem összeegyeztethetõek egymással. A fenntartható és felzárkózó növekedés, a strukturális modernizáció, valamint a fiskális-monetáris stabilitás vagy stabilizáció nincsenek ellentétben egymással. Ellenkezõleg, az elmúlt évek tapasztalatai egyértelmûen bizonyítják a magyar gazdaságra is, hogy fenntartható növekedés nem biztosítható az ily módon értelmezett stabilizáció nélkül. A monetáris unió korántsem zárja ki azokat az egyensúlyi konstellációkat, amelyek mellett a fenntarthatóság és a felzárkózás elérhetõ. A fiskális restrikciókat ellensúlyozza az alacsony kamatok növekedést ösztönzõ hatása, a felértékelõdést, ami fékezi az inflációt, a versenyképesség szempontjából kiegyenlítheti a termelékenység növekedése, ez utóbbi viszont alapul szolgálhat a reálbérek emelkedéséhez. Ha pedig a reálbéreket a piaci realitások alapján növelik, akkor nem kell versenyképességromlással sem számolni. A csatlakozással az új tagországok átveszik az EU közös külkereskedelem-politikáját. A magyar gazdaság még inkább kinyílik a globális piacok és kapcsolatok irányába. A közös kereskedelempolitika erõsíti a közösség alkuerejét, s különösen a kis országok húznak hasznot belõle, hiszen javítja a pozícióikat a globális piacokon az amerikai vagy a japán versenytársakkal szemben. A közös külkereskedelem-politika átvételével nõ az új tagországok globális versenynek való kitettsége. Csökkennek a külsõ vámjaink, amivel számos területen lényegesen erõsebb és intenzívebb versennyel kell számolni a hazai piacokon. Új lehetõségeket nyit számunkra olyan régiókban, ahova eddig nem tudtunk eljutni. Nem lenne célszerû, miközben hozzájárulunk az EU külsõ támogatási és fejlesztési politikáihoz, ha az abból adódó lehetõségeket nem használnánk ki. A magyar modernizáció és felzárkózó növekedés az elmúlt idõszakban alapvetõen külsõ tényezõkre épült. A források tekintetében (a beruházások jelentõs része a külföldi tõke befektetéseibõl és külsõ hitelekbõl származott) és a piacok szempontjából egyaránt. Erõsíteni kell a külföldi befektetõk bizalmát, s a transznacionális tõke szerepét a gazdaságifejlesztési folyamatokban. Remélhetõ, hogy a fejlesztésekben nõ a hazai megtakarítások és a külsõ transzferek szerepe. Ez különösen vonatkozik az EU költségvetési forrásaira, ennek a felvevõképességünk és a következõ költségvetési periódusra vonatkozó döntések alapján csak mértéke kérdéses. A fontos lenne, hogy az EU elismerje a globális versenyképessége és pozícióinak a javításában az új tagországok felzárkózásá- 1054

11 Palánkai Tibor A lisszaboni program megvalósíthatósága nak a jelentõségét. Kedvezõek a Wim Kokjelentés megállapításai, valamint törekvések Lisszabon fokozottabb figyelembe vételére az új költségvetésben. Ugyanakkor a javaslatok arra utalnak, hogy a kohézióval szemben versenyképesség címén próbálnának nagyobb forrásokat a legfejlettebbek javára visszaforgatni. A törekvést tehát, különös tekintettel a program késlekedésére, melegen kell támogatnunk, de egyúttal határozottan fel kell lépnünk, hogy a versenyképességi támogatások is ugyanúgy és olyan mértékben illetnek meg bennünket. Ily módon több jogcímen a több forráshoz való hozzájutásunk lehetõsége javítható. A Lisszabonban kitûzött felzárkózás tehát nem is annyira Európa és más globális versenytársak közötti szakadék áthidalását, mint sokkal inkább az Európán belül nagy különbségek fokozatos csökkentését kellene, hogy jelentse. Egyetértünk azzal is, hogy a kohézió önmagában javítja a versenyképességet. Magyarország ugyan közvetlenül az EU fejlett magjához igyekszik felzárkózni, de a konvergenciának szélesek a globális összefüggései. A strukturális modernizáció szempontjából az EU mint 450 milliós fejlett gazdasági övezet természetes gravitációs központ vagy modernizációs horgony a közép-kelet-európai országoknak, amelyek az integrációtól az évszázados periferikus helyzetbõl való kitörést várják. Az EU tagjai többségükben magasan fejlett országok, melyeket modern ipari szerkezet, fejlett pénzügyi piacok, bank és szolgáltatószféra és kontinentális infrastrukturális hálózat jellemez. A modernizáció négy fontos tényezõje: A fejlett technológiák átvétele és alkalmazása, bekapcsolódás a globális innovációs folyamatokba; fejlesztési források rendelkezésre állása, fejlett tõkepiacok; dinamikus felvevõpiacok; képzett és motivált munkaerõ. Magyarország csak az utóbbival rendelkezik, míg a technológiák és a tõke tekintetében külsõ forrásokra szorul. Mint többnyire a kis országok számára, amelyek a külgazdasági kapcsolatoktól nagymértékben függnek, a külsõ piacok létfontosságúak. Európa és mindenekelõtt az EU rendelkezik a közép- és kelet európai gazdaságok modernizációjához szükséges technológiával. Az európai vállalatok ugyanakkor integráns részei a globális gazdaságnak, miközben az új tagországok modernizációjában az EU-országokban mûködõ, Európán kívüli transznacionális vállalatoknak is fontos szerepük van. Hasonló a helyzet a tõkeforrásokkal. Aligha kétséges, hogy Közép- és Kelet-Európa modernizációja túlnyomórészt piaci alapokon és magán-tõkebefektetéseken alapulhat. Ezek egyrészt, potenciálisan kellõ mértékben rendelkezésre állnak, s felhasználásuk az adott országok fogadó- és felvevõképességének függvénye. Másrészt, a források mind a tõke, mind a technológia vonatkozásában globálisak, míg a fejlesztéshez szükséges EU költségvetési transzferek meglehetõsen korlátozottak. Az EU csak korlátozottan elégíti ki a modernizáció szempontjából fontos dinamikus piacok követelményét. Az EU-országok gazdasága az 1970-es évek után lelassult, és úgy tûnik, hogy hosszabb távon is csak legfeljebb 2,5-3 %-os növekedési ütemet képes produkálni. Ez fele az 1960-as években elért növekedésnek, s elmarad számos világgazdasági régió, így az Egyesült Államok és különösen Kína vagy más fejlõdõ országok növekedésétõl. Más vonatkozásokban is romlott az EU viszonylagos makrógazdasági teljesítménye. Az európai integrációs kapcsolatok prioritása mellett ez arra hívja fel a figyelmet, hogy távlatilag az EU-n kívüli piacok jelentõségét sem szabad figyelmen kívül hagyni. A felzárkózásunk tehát ugyan európai program, s Lisszabon vonatkozásában is így fogalmazódik meg, mégis a magyar modernizáció globális összefüggéseit nem lehet elhanyagolni. Széle- 1055

12 Magyar Tudomány 2006/9 IRODALOM Blanke, Jennifer Lopez-Claros, Augusto (2004): The Lisbon Review An Assessment of Policies and Reforms in Europe. World Economic Forum, Geneva Éltetõ Andrea (2003): Az EU-csatlakozás hatása a külföldi mûködõtõke beáramlására. Európa 2002, IV, 3, szeptember. sebb értelemben Magyarország részévé vált egy globális hatalmi központnak, érdekeit és érdekérvényesítési lehetõségeit ennek összefüggésében kell felmérni. Szükség lenne átfogó agrárfejlesztési stratégia kidolgozására. Ebben az elmúlt években a különbözõ érdekcsoportok részérõl nem sikerült egyetértésre jutni. A csatlakozó országok mezõgazdasága jelenleg ugyan számos versenyelõnnyel rendelkezik, mégsem kellõen versenyképes, és valójában számos olyan hátránnyal és problémával küzd, amelyek az 1960-as években érvekkel szolgáltak a KAP bevezetése mellett. Az új tagországok mezõgazdasága ezért komoly kihívásokkal kerül szembe, s ezek hátrányosan érinthetik helyzetét és versenyképességét. Az EU-szabályoknak való megfelelés a költségek növekedését eredményezi (állat és növény-egészségügyi elõírások, környezeti szabályok, élelmiszerbiztonsági normák stb. átvétele). A csatlakozó országok mezõgazdaságának legkritikusabb gondja az alultõkésítettség, és rövid távon ezen a területen nem várható áttörés. A nemzeti költségvetési támogatások eddig kevésnek bizonyultak, s a jövõben sem lesznek képesek masszív forrástranszferek végrehajtására. A külföldi befektetéseket a termõföldre vonatkozó elírások korlátozzák, a hazai farmerek nem rendelkeznek kellõ felhalmozási és kölcsönzési kapacitásokkal. A régió bankrendszerének egyik hiányossága, hogy az agrárhitelezés megfelelõ és jól mûködõ konstrukciói fejletlenek vagy hiányoznak. Reálisan ezért a kelet-európai agrármodernizáció sokkal inkább csak piaci körülmények és megfontolások alapján történhet, amiben az adófizetõk pénze mellett (függetlenül attól, hogy az agráralapból vagy a nemzeti költségvetésekbõl származik) a fõ szerepet inkább a piaci alapú finanszírozás játssza majd. A törvényi korlátozások és a politikai ellenállás keretei között kell keresni a lehetõséget, amivel nagyobb arányokban lehetne a magyar mezõgazdaság fejlesztésébe a külföldi magántõkét bevonni. A mezõgazdaságban nagyszámú alacsony jövedelmû réteg van. A szociálpolitikának külön figyelmet kell fordítani ezek problémáinak a kezelésére. Magasfokú gazdasági stabilitás és konvergencia csak fejlett gazdasági szerkezetû és erõs szociális kohéziójú országokban érvényesül egyidejûleg. Ahol e két feltétel egyike is hiányzik, ott nem valósul meg a stabilitási és konvergenciakritériumok összhangja. Ha ez igaz, az EU-hoz csatlakozó országok számára átfogó strukturális reformok nélkül megoldhatatlan lesz a magas gazdasági stabilitás és a konvergencia egyidejû teljesülése. Kulcsszavak: A Lisszaboni Program mint globális modernizációs stratégia, felzárkózás konvergencia, fenntartható és felzárkózó növekedés, információs és tudásalapú társadalom, európai társadalmi és gazdasági fejlõdési modell, versenyképesség meghatározó tényezõi, fenntarthatóság és szociális integráció, az eurózónához való csatlakozás feltételei, átfogó fejlesztési stratégiák kidolgozásának szükségessége, strukturális reformok, új típusú gazdaságpolitizálás (policy mix) szükségessége. Erdõs Tibor (2003): Fenntartható gazdasági növekedés. Akadémiai, Budapest Palánkai Tibor (2004): Az európai integráció gazdaságtana. Aula, Budapest Szabó László (2004): Adórendszer, versenyképesség és államháztartás. Bõvülõ Európa, Ecostat. I. negyedév, március 1056