História 1993-0910
História 1993-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás... 1 2.... 5 1. A Szent István-kori magyarok... 5 2. Képek... 6 3.... 11 1. Egyház- és vármegye Szent István korában... 11 2. Képek... 12 4.... 13 1. A bányamûvelés formái a középkorban... 13 2. Képek... 16 5.... 19 1. Magyaros stílus - képeken... 19 2. Képek... 20 6.... 24 1. Egy díszpolgári cím alkalmából... 24 2. Képek... 25 7.... 27 1. Édesapjáról Horthy István... 27 2. Képek... 30 8.... 31 1. A magyar kérdés az ENSZ-ben... 31 9.... 33 1. Kéthly Anna jelentése, 1956... 33 2. Képek... 35 10.... 37 1. Kéthly Anna, a politikus... 37 2. Képek... 37 11.... 38 1. Jugoszlávia 1918-tól 1991-ig... 38 2. Képek... 39 12.... 42 1. Életrajzok: J. J. Strossmayer, Karadjordjevic Sándor... 42 13.... 43 1. Revízió és kisebbségvédelem?... 43 2. Képek... 46 14.... 48 1. Nemzeti jövedelem, 19201992... 48 2. Képek... 50 15.... 52 1. 1956 után... 52 2. Képek... 53 16.... 56 1. Néhány pillantás az 1968-as Prágai Tavaszra... 56 2. Képek... 59 17.... 61 1. Arcképvázlat Antonín Novotnyról... 61 2. Képek... 61 18.... 63 1. A CSKP KB Elnökségének nyilatkozata a CSSZSZK megszállása kapcsán... 63 19.... 64 1. Moszkvai jegyzõkönyv... 64 20.... 65 1. A vérfürdõ elkerülése?... 65 21.... 66 1. A magyar pártvezetés és a csehszlovák válság... 66 iii
História 1993-0910 2. Képek... 74 22.... 78 1. Feljegyzések 1968-ból, a csehszlovákiai intervencióról... 78 23.... 87 1. Az 1968. évtavasz. Krónika... 87 2. Képek... 89 24.... 93 1. A csehszlovák konfliktus és az FKP... 93 2. Képek... 96 25.... 98 1. A Magyar Néphadsereg és az intervenció... 98 2. Képek... 101 26.... 104 1. Szlovák nemzeti emancipáció, 1968... 104 2. Képek... 106 27.... 108 1. Hagyatéki leltár és árverési jegyzõkönyv... 108 2. Képek... 110 28.... 112 1. Öröknaptár... 112 2. Képek... 112 29.... 113 1. Csillagrúgó... 113 2. Képek... 114 iv
1. Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás GLATZ Ferenc Rendszerváltás, oktatáspolitika, történelemtanítás* A tanár védelme A tanár kiszolgáltatva él az iskolákban, kiszolgáltatva egyrészt a jogos társadalmi elvárásoknak, másrészt a politikai követelőzéseknek mondottuk 1987 januárjában az első Országos Történelemtanári Konferencián. A történelemtanárok első békásmegyeri találkozóján célunkat így határoztuk meg: a történelemtanári társadalom kapjon védelmet a tudományosság részéről. Ez a védelem akkor rendkívül fontos volt. Noha az 1980-as évek második felének pártállami konstrukciója már messze nem eredeti rendeltetése szerint működött erről a különböző hazai és külföldi politológusok szerettek annakidején és szeretnek ma is megfeledkezni mégis kétségtelen, hogy a történelemtanítás és a történelmi ismeretterjesztés, részben még a tudomány művelése is, ki volt téve az ún. agitprop.-szemléletnek. És ki volt szolgáltatva, főként vidéken, az agitprop.-szemlélet helyi letéteményeseinek. Olyan időszak volt ez, amikor a helyi, tanácsi, megyei, községi szervezetek kevésbé látták be a politikai reform szükségét, mint akár a pártközpontban. (Csak zárójelben emlékeztetek erre nem szívesen, mert ma önmegalázóan a magyar társadalom nagy része igyekszik ellenálló pontokat gyűjteni, s múltjából egy kis üldözést előkaparni. 1987-ben még a pártközponthoz több feljelentés érkezett a békásmegyeri körből is, panaszolván, hogy az előadók, pontosabban a főelőadó hogyan kezelte Marx és Engels nézeteit. 1988-ban, a következő évi konferencián ismertettük: a pártközpont tisztviselője a feljelentéseket másnap a szerzői kollektíva tudomására hozta. A rendszer tehát már ilyen puhán működött.) De a rendszer, mint olyan, egész ideológiai adminisztrációjával, mindennapjainkban mégis politikai keretként létezett. A reformfolyamat hol felgyorsulva, hol visszafogva, nehézkesen haladt el6re az országban. Ez a tudományosságban és a történelemtanításban is érezhető volt. Megtalálhatóak voltak közöttünk is természetesen a reform különböző értelmezései, a reform különböző irányzatai. Voltak, akik a régi rendszert kívánták működőképessé tenni, megújítani, és voltak, akik a rendszert alapjaiban kívánták radikálisan megváltoztatni. Az egypártban és azon kívül a valóságban már több párt és irányzat működött, egyáltalán nem a párttagság szerint alkotva az együvé tartozás új csoportjait. Az új kijegecesedési pontok keresése tükröződött a leginkább ideológia- és politikaérzékeny tantárgy, a történelem tanításának útkeresésében is. Tegyük hozzá: ugyanígy a tudományban. A történettudomány a politikai rendszerváltásban Milyen szerepet játszott a történettudomány a politikai rend szerváltásban? tették fel a kérdést már többször nekünk. Szerintem az, hogy a rendszerváltás ilyen békés módon végbemehetett, abban a magyar iskolarendszernek, a tanári társadalom józanságának és a történettudománynak, illetve a történelemtanításnak is része volt. A politikai rendszer-, illetve őrségváltás hevében élő lázas magyar társadalom gyakran éppen a történelemtanárokat támadja. Tanárkollégák panaszolják a vidéki konzultációk szünetében, hogy az 1950 60-as évek elejének jelenségei látszanak megismétlődni. Csak más politikai e16jelekkel. Félnek a helyi politikai elöljáróktól. Nem is mernek e konzultációkon nyíltan felállni s elmondani: politikailag elvárják tőlük, hogy a napi politikai beszédekben helyet kapó történelmi átértékelések a történelemórán is irányadóak legyenek. Ehhez a jelenséghez két megjegyzést szeretnék fűzni. Először: én úgy gondolom, hogy ezek a magukat megfélemlítve érző tanárok bízhatnak abban, hogy a mostani kormányzat nem követel meg egy kulcsra járó történetszemléletet. Nem követeli meg egy a korai hatvanas, hetvenes évekre még jellemző üdvtörténetnek a tanítását. Másodszor: az a rendszerváltás, ami végbement és végbemegy Magyarországon, nagyrészt annak köszönhető, hogy a történettudomány végül is szakított mind a proletárdiktatúra, mind az ún. reális szocializmus ideológiai rendszerébe beépített történelmi alaptézisekkel. A történettudományon belül tehát a jó erők kontinuitása jelen van. Ez a kontinuitás nem idealizálhatja a reformerők múltját. Sem a reformkommunistákét, sem a reformszocialisták múltbéli tevékenységét. De sem a pragmatisták akár a radikálisok és a politikai ellenzék érdemeit sem. Ezek a volt reform és ellenzéki erők csak akkor maradhatnak a továbbfejlődés áramában, ha képesek lesznek arra, hogy bizonyos új kérdésekre választ adjanak. Különben visszahúzó erővé válnak. Vonatkozik ez közoktatásban, egyetemen és tudományban dolgozókra egyaránt. (A politikáról most nem beszélünk.) Az ismeretminimum, alaptanterv 1
Évek óta vissza-visszatérően hangoztatjuk: az oktatás legfontosabb tényezője a diák és a tanár. Minden újítás, reform a tanár révén történet, tehát az oktatáspolitika tegye lehetővé a tanár számára az új alapelvek egyénítését. Nagyon helyesen, ma már elfogadottan a tanár önállóságáról és az iskolák önállóságáról beszélünk. Ezen alapelv mögött azonban nem bújhat meg az az oktatáspolitikai bizonytalanság és a tudomány lustasága, hogy magukra hagyjuk az iskolákat és magukra hagyjuk a tanárokat. Könnyű és néha népszerű is azt mondani, hogy azt taníthatnak a tanárok, amit akarnak. Emlékezhetünk: 1989 májusában, a harmadik Történelemtanári Konferencián hogy a történelmi visszatekintést folytassam, bejelentette az akkori adminisztráció: olyan nemzeti alaptantervet kíván biztosítani az iskoláknak, amely nemzeti alaptanterv az ismereteknek a minimumát határozza meg az iskolarendszeren belül. A nemzeti alaptanterv az iskolarendszer átjárhatóságának segítője kíván lenni, mely átjárhatóságot az új adminisztráció a kialakítandó új iskolarendszer egyik célkitűzéseként jelölte meg. E nemzeti alaptanterv mások minimum követelményrendszernek nevezték előkészítő munkálatai előre is haladtak. Tudomásom szerint változó formában e munkák ma is folynak. Az állampolgár fizeti az adót, ezen adóból tartja fenn az állam (országos és helyi igazgatás) az iskolákat. A polgár joggal várja el, hogy gyermeke az általa fenntartott iskolában megkapja azt az ismeretanyagot, amely versenyképessé teszi tudását, felkészültségét a más intézményekben tanulókéval. Nem szabad tehát teljesen kiszolgáltatni a helyi tanár egyéni elképzeléseinek. A tanári önállóság nem anarchia A tanári önállóság, a tanári egyéniség kibontakozásának lehetőségét jelenti. S ez az önállóság a gondolkodásra nevelés és ismeretközvetítés módszerében, az értelmezés önállóságában és a minimumon felüli anyag kiválogatásában jusson kifejezésre. Szükség van az alapismeretek (tények, fogalmak, tematikák) mindenütt kötelező közvetítésére. S nyilvánuljon meg a tanári önállóság a tanári egyéniség céltudatos önművelésében. Az osztályban mindig egy szakmai és általános műveltségben példakép-tanár legyen jelen, aki a közvetlen emberi kapcsolatokban a szakmai műveltséget fel tudja oldani; aki egyénisége révén képes személyes kapcsolattá átalakítani az ismeretadást és befogadást; aki a diákok kérdéseit, észrevételeit egy alkotó folyamatban résztvevők megnyilatkozásainak tekinti; akt nem értékítéleteket közvetít a történelem hőseiről, eseményeiről, s nem értékítéleteket követel meg, hanem ismeretanyagot, gondolkodási és érvelési készséget közvetít és kér számon. De vajon lehet-e egy kormányzatnak pontosabban egy társadalomnak az a célkitűzése, hogy az ideológiai egyszínűséget most a tanári önállóság korszerű jelszava mögé bújva az anarchia váltsa fel? Felmértük-e ennek esetleges következményét, a gyakran értelmetlen civakodásokat, tanári karok bomlását, az egészséges vitaszellem helyett az iskola nyugalmi kereteinek felbomlását. Érdekünkben áll-e, hogy a történelemtanítás akár a tanári önállóság, ismételjük: korszerű jelszava mögött a napi politikai pártküzdelmek csatatere legyen? És érdekében áll ez az állampolgárnak? Azt hiszem, egyáltalán nem, és főként nem áll ez a gyermekek érdekében, akik pedig tevékenységünk céljai, alanyai. Többpártrendszeri totalitás? Rendszerváltásról szólva nem lehet megkerülni a kérdést: az egy pártról a többpártrendszerre áttérő magyar társadalomban a történelemtanításnak milyen közgondolkodás-alakító funkciója lehet? A többpártrendszer a jelenlegi európai kultúrának a legműködőképesebb politikai rendszere. Ezt tudomásul kell venni. Összes hiányossága mellett, amely hiányosságokat még csak több-kevesebb pontossággal látunk. De nagyon nagy hiba lenne, ha úgy mutatnánk be az emberiség történelmét, mintha annak célja, értelme a többpártrendszer politikai megteremtése volna. Vagy akár úgy állítanánk be a politika történetét, hogy abban az emberi politizálás, a közéletiség végleges, tökéletes kerete a jelenlegi európai többpártrendszer. Mintha a politika azonos volna egy totális pártüzemmel. És az is nagy hiba volna, ha a rendszerváltás folyamatát leegyszerűsítenénk a többpártrendszerre való áttérésre. Úgy mutatnánk be, mintha helyes út volna: az egypárt totalitása után rátérünk a többpárt totalitására. Azaz, ahogy az egypárt a proletárdiktatúra szellemében megpróbált egy adott időszakban az emberi tevékenység minden részéből pártpolitikai kérdést csinálni, most mi ezt felváltanánk egy hatpárti totalitással, és az élet minden területét a pártpolitikának szolgáltatnánk ki. Az oktatás pártsemleges terület. Ezen belül a cél, hogy a történelem tanfiása is az legyen. A történelem idézése a jövőben is elkerülhetetlenül a pártpolitikai programok legitimációjának, önigazolásának egyik alapanyaga lesz. 2
De ezektől az iskolát és a történelemtanítást meg kell óvni. Természetesnek tartjuk, hogy a politikai pártok az emberi közösség egy-egy összetartó eleme közül nem mindegyiknek tulajdonítanak azonos jelentőséget. Egyik az individuumot, az egyént, s annak feltétlen szabadságát hangsúlyozza, a másik az alárendelődést a közösségi erőknek. Az egyik a nemzeti kötelékeknek tulajdonít nagyobb szerepet, míg a másik az egyházi, hitbéli kereteknek, a harmadik a szociális-társadalmi betagozódásnak. Az egyik a hagyománytartó intézmények folyamatos megmaradását tartja a közösségmegtartó tényezőnek, a másik éppen az állandó újat keresést, a régiből kitörni akaró erőket. Valós vitakérdések ezek az emberiség történelméről és jövőjéről. A történelemtanár megteheti, hogy az egyik vagy másik szerepének nagyobb teret enged, rámutatva, hogy az ó felfogása az egyik a sok egyenrangúan értékes felfogás közül. De azt nem teheti, hogy bármelyik kizárólagosságát hirdesse, és ezzel a pártpolitikai csaták zaját vigye be a tanterem falai közé. Én úgy gondolom, hogy a mélyen értelmezett rendszerváltás ennek a történelmi látásmódnak az érvényre juttatását, önmagunkban a tolerancia kialakítását jelenti. A rendszerváltást tehát önmagunk gondolkodásának felülvizsgálatával kell kezdeni. A történelemtanítás célja A történelem tanulmányozásának célja a miénktől eltérő természeti és emberi viszonyok megértése, amelyek között elődeinknek le kellett élniük életüket, dönteniük, cselekedniük kellett. Elkerülni a csapdát: elődeink vagy akár magunk korábbi teljesítményeit a mai életviszonyok mércéjével mérni. Ezért is az emberiség történelmét benne a magyarság történelmét is nem kívánjuk lezárt folyamatként bemutatni. Az ember maga, és a körötte kiépült világ változó: a termelés, a mindennapi életkeretek, a kialakított politikai rendszerek. A történelem megértése tudományos alapokon ennek a mindenkori változandóságnak a megértése, elsajátítása. Így értelmezzük mi a történelmi érzék kifejlesztésének jelentőségét az oktatásban és a közgondolkodásban egyaránt. Nemcsak a múlt, de a jelen és a jövő értelmezésében is van kihatása e gondolkodásmódnak. Nemcsak arra tanít, hogy a legrégebbi vagy a hozzánk közel eső korokat tekintsük e folyamatos változás termékének, hanem a jelent is. Azaz: a polgár ne fogadja el azokat a jelenrendszereket, amelyek lemondanak a további fejlődés alternatíváinak kereséséről. A történeti értékelés mércéje A történelemben a múltban és a jelenben is többtényezős harc folyik. A múlt minden eseménye, terméke több tényezős harcoknak eredménye. A jelenünk is. Harc nézetek között, amely nézetek az emberiség fennmaradásáról és az emberi mivoltunk fejlődéséről alakulnak ki: A diktatórikus politikai rendszerek épp azért vannak bukásra ítélve, mert a fejlődés e soktényezős voltát nem veszik tudomásul és a társadalomban kizárólagosságra törekednek. A harcban elbukott erő ugyanúgy részese a mindenkori (mai) helyzet kialakulásának, mint a harcban győztes. A vitában, a harcban nem a másik kizárására, megsemmisítésére kell törekedni, hanem minden a közösség fejlődése szempontjából hasznos szempont továbbéltetésére. Az ember nem egyszerűen szenvedő alanya a történelmi változásoknak, hanem központja, elsőszámú alakítója. Az egyénen az általa alkotott kisebb vagy nagyobb közösségen tehát sok múlik. Az emberiség történelmének során az egyének mind szélesebb köre vonul be a történelembe. A történelem az egyén mind szélesebb körű közéleti aktivizálódásának története is. A polgár modem volta tehát elsősorban abban mutatkozhat meg, hogy természeti és emberi környezetének alakításában részt akar venni, azért felelősséget érez. Ezért is a történelemben jelentkező különböző irányzatok értékeléséhez a végső mérce: mennyire ad lehetőséget az egyén sokoldalú közösséghez kötődésének kiélésére. Egyén és közösség Az egyén, mint közösségek) tagja élt mindig a történelem folyamán. A közösséghez a változó koroknak megfelelően különböző szálakon kapcsolódik és kapcsolódott. A közösség különböző formái képnődnek éppen ezen kapcsolatrendszerek egymás mellett élése következtében. A közösségi formák és ezek tudati alapjainak kihangsúlyozása tehát a történelem bemutatásának egyik fontos része; Az alapvető közösségképző erők: a létfenntartás anyagi tényezője, a családi közösség, a világnézeti közösség, a települési kötődések, a szociálismunkarendi, a nemzeti-etnikai közösségi keret. Az egyén e különböző közösségi keretekben egy időben éli le az életét, hol egyiket, hol másikat érzi fontosabbnak, amikor egyezteti a személyi és a közösség érdekeit. Egészséges társadalomban egyik azonossági szál sem élvezhet kizárólagos elsőbbséget. Sem a világnézeti, sem a szociális, sem a nemzeti-etnikai. A történelem bemutatása során törekednünk kell arra, hogy rámutassunk az ember önfenntartó és önfejlesztő tulajdonságaira minden korban. Rámutassunk a munkavégző szorgalomra és rámutassunk az egyén képzettségének, hozzáértésének, a gondolkodási színvonalának a szerepére. Ezek a tényezők egyben modern 3
fejlődésünk alapjai, ezen tulajdonságok felszabadulása magyarázza azt, hogy az emberiség fejlődése az utóbbi évezredekben, különösen az utóbbi másfélszáz esztendőben olyannyira felgyorsult. Amellett, hogy az embert elhelyezzük a természeti környezetben, azt is bemutatjuk, hogy mint az életet egyszer megélő egyénnek hogyan alakulnak életkörülményei. A gyermek-, a felnőtt-, az öregkor, de ugyanúgy a férfi és női mivoltunk bemutatása az emberközpontú történelemértelmezés fontos szempontjai. A közéletiközösségi aktív egyén (a homo politicus) mellett a termelő (a homo oeconomicus) és a magát mindig tökéletesítő (homo culturicus) egyént is be kell mutatnunk. Történelemtanítás és nemzeti önértékelés A történelem bemutatása természetesen a nemzeti keretekben folyik és ilyen keretekben fog folyni még nemzedékeken át. A közösségi formák egyikeként bemutatjuk a nemzeti és az állami közösségi keretek fokozatos kialakulását és kiemelkedő szerepét az utóbbi másfélszáz év történelmében. Az európai földrész emelkedésében a nemzeti-állami közösségi viszonyok szere meghatározó. Az állam, mint a közösségek területiigazgatási egysége fokozatosan vesz át nemzeti sajátosságokat és lesz az anyanyelvi kultúra, az új közösségi keret, a nemzet egyik kiteljesítője. A modem ipari forradalom és a modem állam nem születhetett volna meg a modern nemzeti kultúra nélkül. Ugyanakkor láttatni kell azt is, hogy az így kialakult erős nemzettudatok mellett az egyén továbbra is sokféle egyéb közösségi kapcsolatrendszerben éli le életét, és maga dönti el, számára milyen fontossági sorrend van a családi, világnézeti, vallási, emberi, szociális, nemekbéli, nemzeti és egyéb identitások, azonosságérzések között. A történelem írása és tanítása nemzeti indíttatású, az adott anyanyelve közösség általános kiművelését szolgálja. De tartalmában sohasem szűkülhet le a nemzeti történelemre. A történelem soktényezős volta azt is jelenti, hogy a nemzeti közösség történelmére ható egyetemes erőket mindig megmutassuk. Az emberközpontú történetszemlélet azt is jelenti, hogy az embert bármily etnikumhoz, bármely világnézetű közösséghez tartozzék is végsősorom összemberi kapcsolódásában mutassuk meg. A nemzeti történelem minősítése, mércéje az emberiség egyetemes történelme lehet csak. A rendszerváltás utáni történelemszemlélet ne az 1947 előtti nemzeti szűklátókörűséghez nyúljon vissza, hanem előre tekintsen a valóban kitáguló, most már a politikai rendszerek korlátai nélküli Glóbuszra. A politikai rendszerváltás egyben a szovjet zóna politikai-szellemi elzárkózásának feloldása is. A szovjet rendszerben sok sérelem érte a térség kis nemzeteinek nemzeti önbecsülését, a szovjet internacionalizmus nem engedte a nemzeti hagyományok megfelelő ápolását. Így volt ez a magyar nemzet esetében is. De ugyanakkor arra is fel kell figyelmünk: az elmúlt 40 év elzárkózása le is szoktatta gondolkodásunkat az egyetemes mérce használatáról. Sajátos módon: a szovjet zóna politikai elzárkózása segítette és erősítette a térség kis nemzeteinek egyik évszázados rákfenéjét: a nemzeti elzárkózás szemléletét. A jövő állampolgára akkor lesz nemzeti sajátosságainkra büszke magyar, ha ezeket a nemzeti sajátosságokat világszínvonalú kulturáltsággal tölti fel: műveltséganyagának színvonala legyen kompatibilis korosztálytársainak műveltségeszményeivel. A műveltséganyag ne adja fel a magyar kultúra nemzeti-táji sajátosságait, de az ismeretanyag legyen viszonyítható és egyetemesen értelmezhető. * Bevezető előadás az V. Országos Történelemtanári Konferencián, 1992. augusztus 26-án. (Békásmegyer.) A konferencia tárgyalta meg a Vezérfonal a magyar és egyetemes történelem tanításához c. füzetet, amely a középiskolás korú diákság számára kívánja az ismeretminimumot megfogalmazni. Szerzői: Engel Pál, Szakály Ferenc, Kosáry Domokos (Újkor. Felvilágosodás és polgárság 1711 1867), Glatz Ferenc (Legújabb kor. Az új világrend kialakulása 1867 1990). Az üdvözlő beszédet Kosáry Domokos, az MTA elnöke tartotta (Akadémia és történelemtanítás). A Vezérfonal az 1992. évi ezer példány után 1993 áprilisában megjelent könyvárusi terjesztésben is a História könyvtár sorozat darabjaként. (Budapest, 1993. História MTA Történettudományi Intézet. 131 l.) Segédanyag kíván lenni diákok, tanárok számára, tanév közben és egyben összefoglaló segédanyag az érettségi és a felvételi vizsgák előtt. 4
1. A Szent István-kori magyarok LÁSZLÓ Gyula A Szent István-kori magyarok A pogány és a keresztény temetkezési szokások* A kereszténység elterjedése előtti és utáni temetkezési szokások élesen eltérnek egymástól. Ez nyilvánvaló, hiszen a szokások kialakítója a másvilághit. A halottat másvilági útjára engedik a temetéskor. A temetési szokások megváltozása a világkép egészének színeváltozását jelenti, óriási megrázkódtatást. Ennek jegyében érthetők a 11. századi, úgynevezett pogánylázadások! Például Árpád magyarjai Keleten képzelték el a másvilágot ebben egyeztek a keresztény temetkezési szokásokkal, a későavar onogurok pedig északnyugat délkeleti irányban. Mármost az az érdekes, hogy a már keresztény magyar temetők közt is jó néhány van, amelyben nem keletre tájoltak, hanem északkelet délnyugatra. Sok még a kutatnivaló, mert egy-egy effajta jelenség mögött ellenállások, összeütközések, tragédiák húzódnak meg. Elszegényedő temetők Árpád magyarjainak klasszikus temetőiben a nagycsalád rendje szerint temetkeztek. A férfiaknál a rangsort a nyilak száma jelezte. A nagycsaládi temetkezések azt jelentették, hogy a régi magyarok pogány hite szerint a család nemcsak a földön széttéphetetlen egység, hanem ez a másvilágra is elkíséri a halott családot. Ez mind nagyon szép és igaz, de felvetődnek közben kérdések, amelyeket nem szabad elhallgatnunk. Például az a jelenség, amire eddig nem figyeltünk, hogy a rendkívül gazdag árpádi nép leletei és a rendkívül gazdag griffes indás (onogur=magyar) leletek egyszerre szegényednek el, de úgy, hogyha nem ismernénk a történelmet, azt sem tudnánk, hogy ugyanazon nép hagyatékával állunk szemben! A késő avarok onogur-magyarok csodás művészete után a melléklet nélküli vagy szegényes sírok (ÉK DNY), vagy Árpád magyarjainak tarsolylemezesöves csodái után a halántékkarikák szegényes népe következik. Régészetileg az utóbbi nem következik az előbbiből, ha tehát nem ismernénk a történelmet, azt mondhatnánk, hogy az előző nép kihalt, s aztán jöttek az újak! Pedig e nagy változást mindkét esetben a kereszténység, a keresztény temetés hozta! Megkísérelték kijátszani például a lovas temetkezés tilalmát: a halott lovát a másvilág földi képviselőjének, az Egyháznak adták, s így kerülő úton gondolták, hogy méltóképpen bocsájtják a halottat a másvilágra. De mindez nem segített: a templom mellé rendelt temetéseken a pap ellenőrizte, hogyan teszik a koporsóba vagy hogyan csavarják nemezbe a halottat, s nyilván tiltott minden hiúságot: övet, szablyát, lószerszámot, fülönfüggőket, karpereceket) veretes csizmákat, hímzett kaftánokat. Úgy kellett a halottat az utolsó útjára engedni, ahogy megszületett, csak lepedőbe csavarva (hiszen a halál újjászületés!). Lovas temetkezések Ezek előrebocsátásával nézzük a pogány magyarok és Szent István magyarjainak temetési szokásait. A legjellegzetesebbnek tartott lovas temetkezéseket sokan leírták már. Magam fedeztem fel, hogy nem részleges lovas temetkezésről van szó (ugyanis a sírokban csak a ló koponyáját és a négy lábszárát találjuk), hanem a lovat megnyúzták, bőrében hagyva a koponyát és a lábszárakat, s úgy temették el (többféle helyzetben) a halott mellé. Ezzel kapcsolatban is felmerültek kérdések. A régi ázsiai vadásznépek hittek abban, hogy ha az elejtett vadat megnyúzzák, bőrében hagyva a koponyát és a lábakat, és bőrébe varrva az életfontosságú szervek egy-egy darabkáját, akkor az az állat a másvilágon életre kel, mert hogy ezen a lovon tették meg a másvilágra vezető utat. De mi történt azokkal, akik a nagycsaládon belül nem kapták meg a lovas temetést? Ez főként a nőknél hiányzik! Hogyan jutottak ezek el a másvilági nagycsaládba? (Mert hogy a temetések rendjéből kitűnik: a nagycsalád a másvilágon is együtt maradt.) Ennek a kérdésnek a kulcsát még nem találtuk meg! A halott mellé rakott tegezeket nem tömték meg nyilakkal, hanem a nagycsalád fejének 8, a többinek, ahogy a rangban következtek a temetőben, eggyel-eggyel kevesebb nyíl jutott. Dienes István úgy véli, hogy a nyilak száma (nála 7) azt jelezte volna, hogy a másvilág milyen rétegébe emelkedhetik a halott. Magam ezt nem tudom elfogadni, mert hiszen akkor a férfinép szétszakadozott volna a másvilágon, és a család egysége megszűnt volna. A lovastemetkezések általában a társadalom felső fokán állóknak jártak ki. A fejedelmeket magányosan temették el; ahogy életében is külön állt népétől, tartsa meg ezt a helyet halálában is. A köznépi temetőkben nem olyan világos a nagycsaládi temetkezés. Ezek nagy temetők és a sorok összezavarodnak. Nos, a keresztény korban a nagycsaládi temetkezések folytatódnak, méghozzá a 11. század vége tájától a templom körül. 5
E szegény temetőket kitűnő számvetéssel osztályozta Tettamanti Sarolta. A mellékletnélküliség nyilván nem szegénységet jelent, hanem egyházi előírást. Ezekben a temetőkben egyre kevesebb babonás szokást találunk, egyre kevesebb italt jelző edényt vagy lakomán való részvételt jelző állatcsontot. Szent István népéről nem alkothatunk tiszta képet a temetők és sírok alapján, mert nem ismerjük például a csatlakozott népek, a székelyek, kabarok, úzok, mohamedánok és zsidók temetőit, régészeti leleteit. De amit eddig látunk, igen nagy fokú azonosságot mutat. Ami nézetem szerint annyit jelent, hogy elsősorban a köznép temetőit ismerjük. Nem tudjuk, hogy a birtokon temetkező előkelők mennyiben vetették alá magukat az egyháznak. A királysírok közül csak III. Béla sírját ismerjük. Királyi jelvények másolataival gazdagon ellátva temették el őt és feleségét Antiochiai Annát, arannyal átszőtt díszruhában feküdtek sírjukban. A többi székesfehérvári királysírt feldúlták, de ami maradt belőlük, az is azt mutatja, hogy ünneplőben, gazdagon ékszerezve temették őket. Így temették nyilván István királyt is. * Hadd fejezzem be tanulmányomat két személyes élményemmel. Az 50-es években nálam járt Rincsen professzor, a kiváló mongol tudós, és hosszan elnézegettük a honfoglalókról készült rajzaimat. Sok-sok azonosságot talált a régi s mai mongol élettel. Beszélgetésünkkor egy kérdést tettem föl neki: Hogyan lehetséges az, hogy honfoglalóink szablyájának markolata olyan rövid, hogy ha jól megmarkolom, úgyszólván ki sem látszik öklömből? Ez természetes mondta a professzor a földműves népek tenyere, keze szétlapul, a miénk, lovasnépeké keskeny, finom, inas kéz. Íme Szent István keze: ez is éppen ilyen, s nyilvánvaló, hogy szent királyunk nemcsak imára kulcsolta, hanem megmarkolta vele szablyáját. A kéz olyan, mintha ökölbe szorulna, vagy éppen szablyát markolna! Történészek szóba hozták, hogy hol a gyűrű a kézről? Ezzel kapcsolatban emlékeztetni szeretnék e kisebb tanulmányomra Michelangelo Ádám teremtéséről. A még alélt Ádám bal kezét nyújtja a Teremtő felé, aki jobbjával közeledik feléje, hogy a két ujj érintésével életre keltse. Ez a mozzanat így nincsen meg a Szentírásban, ellenben élt és él az olasz néphitben; az ugyanis, hogy a bal kézből közvetlenül egy ér vezet a szívhez, az élet ere. Ez a néphit a galenusi ókortól, sőt az egyiptomi papok tudományától fogva él a népben, és Dienes István baráti közlése szerint él egyes magyar néprajzi szigeteken is. Az egészben az a különös, hogy a klinikai orvosi megfigyelések is jóváhagyják a néphitet, mert például a szívinfarktus a bal kéz ujjaitól terjed a szívig. Nyilvánvaló, hogy a gyűrűt is a bal kézen kellett viselni, ezért nincsen a Szent Jobbon gyűrű. * László Gyula az államalapítás korát tárgyaló első közleményét olvasóink 1993/8. számunkban találhatják. (A szerk.) 2. Képek 6
7
8
9
10
1. Egyház- és vármegye Szent István korában ENGEL Pál Egyház- és vármegye Szent István korában Magyarország történelme térképeken Magyarország története térképeken címmel jelenik meg 4 füzetben az új magyar népszerű Történeti Atlasz az 1994. évi könyvhétre, mint a História Könyvtár új sorozata. Az első füzet 1994 tavaszán a könyvhéten kerül az olvasók kezébe. Egyik oldalon 6 színnyomásos színes térkép található, a másik oldalon a térképhez fűződő történeti elbeszélés. Emellett a térképhez közérthető kartográfiai magyarázat is kapcsolódik Ez a magyarázat betekintést enged a térképábrázolás műhelytitkaiba. A térképek, illetve a történeti elbeszélések a magyar történelem egy-egy csomópontját ragadják meg, kiterjednek a népmozgás, a politika, a gazdaság, a kulturális élet történetére is. A kézikönyvet az általános, közép- és felső oktatási intézményben dolgozó tanároknak, a közép- és felsőfokú intézmények tanulóinak, valamint a történelem iránt érdeklődő széles közönségnek ajánljuk. A história folyóirat következő számaiban beszámol az olvasóknak a készülő Atlaszról. Közöl egy-egy térképmunkapéldányt és a térképhez kapcsolódó történeti elbeszélést. (A szerk.) A keresztény Európa 950 után hirtelen kitágult.. A skandináv népek, a csehek, a lengyelek, az oroszok és a magyarok csaknem egy időben léptek a keresztény államszervezés útjára, és a 11. századra a mai Európa legnagyobb része már a keresztény közösséghez tartozott. Legtöbben a római, az oroszok a bizánci rítusú kereszténységet vették fel. A pogányságban csak a Baltikum egyes szláv és balti törzsei, valamint a besenyők tartottak ki, ennek azonban az lett az ára, hogy később már nem kaptak szerepet a történelem színpadán. Többségük kipusztult, némelyek, mint az észtek, évszázadokra idegen uralom alá jutottak, egyedül a litvánoknak sikerült még utolsóként, a 13 14. században, az európai államrendszerbe betagolódniuk. Magyar földön a kalandozások kudarca után Árpád egyik dédunokája, Géza nagyfejedelem (972 997) tette meg az első lépéseket az állam megszervezése felé. Uralma alá kényszerítette a törzsfők többségét, békét kötött Ottó német római császárral, és megkezdte a kereszténység terjesztését. Művét fia, a már római hitben nevelkedett I. István (997 1038) fejezte be. Ebben, miután felesége, Gizella II. Henrik császár nővére volt, a Német Római Birodalom erkölcsi és katonai támogatását is élvezte. Német lovagok segítségével legyőzte trónkövetelő rokonát, a pogány Koppányt, valamint a Marosvárott, Csanádon uralkodó Ajtonyt, és meghódította a gyulák erdélyi tartományát, amivel befejezte a magyar területek egyesítését. Közben, 1000-ben vagy 1001-ben királlyá koronáztatta magát a II. Szilveszter pápától kapott koronával, s ezáltal a magyarok földjét mintegy az európai keresztény közösség részévé nyilvánította. Magyarországról mint politikai szervezetről ettől a pillanattól fogva beszélhetünk. Meghozta továbbá azokat a törvényeket, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az új belső rend kiépítéséhez, és megtette mindazokat a lépéseket, amelyek ekkortájt Európa-szerte Cseh- és Lengyelországban csakúgy, mint Dániában vagy Norvégiában az állam alapjainak lerakását jelentették. A kereszténység elterjedésében szerzett érdemeiért az egyház 1083-ban szentjei sorába emelte. Térképünk István két legmaradandóbb alkotását ábrázolja: az egyházi és a világi kormányzás területi kereteinek kialakítását. Mindkettőről csak kevés egykorú adat maradt fenn, és az István-kori állapotra inkább csak az egy-két évszázaddal későbbi, már jobban ismert helyzetből tudunk következtetni. Az egyházszervezés folyamatáról viszonylag többet tudunk, mert erről István egy-két oklevele is tájékoztat. Későbbi életrajza nyomán általában tíz egyházmegye alapítását szokás az első királynak tulajdonítani, az esztergomi és kalocsai érsekségét, valamint nyolc püspöki székét, amelyek közül a pécsi és a veszprémi alapítólevele fenn is maradt. Kétségtelenül István alkotása e négyen kívül a csanádi püspökség, csaknem biztosan a győri, egri és erdélyi, és nagy valószínűséggel a bihari is, amelynek székhelyét Szent László 1080 táján Nagyváradra helyezte át. A váci egyházmegye az egyetlen, amelynek István-kori eredete komolyan vitatható. Az egyházi igazgatás megszervezésével párhuzamosan honosította meg István a szerzetesrendeket is Magyarországon. Mint alapítólevelei tanúsítják, a bencés rend két leggazdagabb kolostorát Pannonhalmán és Pécsváradon létesítette, a Veszprém melletti völgyben pedig görög apácákat telepített le. A pannonhalmi apát rendhagyó módon helyet kapott az egyházi kormányzásban is: a király a legyőzött Koppány országában, Somogyban bízott rá püspöki jogkört. Sokkal kevésbé ismert a világi kormányzás kereteinek, a vármegyéknek a szervezése, mert erről egykorú források szinte semmit sem szólnak. Sokáig vitatott volt az is, hogyan kell egyáltalán elképzelnünk az első, 11
István-kori vármegyéket. Ma már többé-kevésbé világos, hogy a Karoling grófságokra emlékeztető, pontosan körülhatárolt uralmi körzetek voltak, amelyeket az uralkodó nevében egy-egy általa kinevezett és leváltható tisztségviselő, az ispán kormányzott a körzet megerősített központjából, a várból, és bírói hatalma a megye egész népére kiterjedt. Az egyházi szervezet is a vármegyékre épült. A veszprémi püspökség alapítóleveléből tudjuk, hogy a püspök egyházi joghatósága négy megye, Veszprém, Fejér, Visegrád és Kolon területét ölelte fel. A vármegyék teljes hálózatát azonban csak jóval későbbi időből, a 13. század első feléből ismerjük, és fölöttébb vitatott, hogy közülük hány és melyek eredeztethetők Szent István korából. Az 1150 1241 közti időből több forrás egybehangzóan állítja, hogy az országnak hetvenvalahány vára és ispánja volt, biztos azonban, hogy ez nem a fenti értelemben vett vármegyék számát jelenti, a 12. századtól voltak ugyanis olyan királyi várispánságok, amelyekhez nem tartozott megye. Elterjedt feltevés szerint eredetileg 45 volt a megyék száma, ez azonban komoly érvekkel nem támasztható alá. Térképünkön azokat a későbbi megyéket tüntettük fel, amelyek 11. századi keletkezése többé-kevésbé valószínű, vagy legalábbis feltehető. 2. Képek 12
1. A bányamûvelés formái a középkorban PAULINYI Oszkár A bányaművelés formái a középkorban Paulinyi Oszkár (1899. december 1982. május) a kora újkori bányászattörténet legelismertebb művelője volt itthon és külföldön egyaránt. A Felvidéken (ma Szlovákia) a Garam-vidékén született, vonzódása a selmeci bányavidékhez, a tájhoz élete végéig megmaradt. Erős magyar érzelme nem gátolta, hogy otthonosan mozogjon mind a felvidéki német, mind a szlovák társadalomban. Élete egyik legnagyobb eredményének tekintette, hogy megszervezte (1950), majd vezette (1959-ig) az MTA csehszlovákiai kutatócsoportját. Fiatal barátai keveset engedett magához közel elleshették tőle az élet és a történelem derűs szemléletét, minden náció és minden társadalmi réteg őszinte megbecsülését, a kutatói elkötelezettséget a tényszerűséghez, a rendkívüli szakmai igényességet. A szlovák juhtúró, a cseh és osztrák sör ízeit éppoly akkurátusan magyarázta és kóstoltatta, mint a századelő világhírű német és osztrák történelem szemináriumainak követelményrendszerét. Dolgozatait jobbára csak a szűkebb szakközönség ismeri. A jelen cikket hagyatékából közöljük. (G.) A vállalkozás az ember gazdasági tevékenységének alapvető szervező mozzanata. A vállalkozás ugyanakkor, az ember gazdasági tevékenységének sokrétű társadalmi összefüggésrendszere is. A vállalkozás szervezeti formája nem öröktől fogva létezik. A vállalat már a történeti fejlődés meghatározott fokán jelenik meg. A vállalkozás alapja az árutermelés. Az árutermelés a piacra termelés megjelenése előtt a termelőfolyamat szervezése nem tudatos, nem célirányos. Azt is mondhatnánk: a termelés kezdetben ösztönös tevékenység, a saját létfenntartás közvetlen tartozéka. Nincs önálló szervezeti formája. A termelés szervezete is egybefonódik a társadalmi lét köznapi, természetes vérségi kötelékeivel. Azaz a termelés szervezeti kerete is kezdetben a nemzetség, a nagycsalád. Majd a termelés szervezeti formája függvénye a vérségi kötelékeket felváltó területi-szervezeti kereteknek a faluközösségnek és a földesuraságnak. Így a vállalkozás kezdeti csírái valósággal elvesznek a vérségi vagy a területi-szervezeti élet egyéb megnyilvánulásaiban. Földesúri gazdálkodásból vállalkozás A bányagazdaság, kivált a nemes ércbányászat, uralkodó vállalatformája a bányavállalkozó-szövetkezet (németül: Gewerkschaft, latinul: societas, communitas ). E társas vállalkozás mindig egy-egy meghatározott bányamű akna vagy tárnaegyüttes művelésére vállalkozó személyeknek merőben magánjogi természetű, személyes elhatározásukból létrejött szövetkezése. Amikor az érctermelésben fokozni akarva az eredményt áttértek a mélyművelésre, vagyis aknák vágására a földbe, akkor az érckitermelés üzemi alapegysége az egyes bánya lett. Kezdetben a bánya nem más, mint jobbára a telér nyomában mélyített egyszerű, egyjáratú aknamű. Bányánként ismétlődik ugyanaz a kitermelési folyamat. A munkanemek különféle láncolata a tulajdonképpeni vájármunka: aknát építő ácsolás, érc meg meddő kőzet szállítása, víz kiemelése. Majd már a felszínen az ércek osztályozása, a meddő kőzet hányóra vetése. Ilyen sokoldalúan fejlődött a föld alatti bánya vájár-munkája, összehasonlítva a korábbi felszíni fejtések egyszerű kőtörő munkájával. De a bánya, az egyes bányamű, a bányaszövetkezet lesz ettől fogva hosszú időre a társadalom szervezésének is alapja és központja. Hozzá kapcsolódnak, bányánként jönnek létre, azok a már több személyt magukban foglaló társulások is, amelyek a termelésnek a megszervezését és lebonyolítását is a kezükbe veszik. Míg korábban a bányaüzem a bányaterületet birtokló földesúr fennhatósága alatt áll, ezek a kezdeti társulások ragadják ki a bányászatot a földesúri keretekből és változtatják át az egész bányaművelést társulási, vállalkozási szervezetté. (Ezt a 12. század végére datálhatjuk.) A vájárok a vállalkozók A társas vállalkozás eredetileg a kézimunkás kisvállalkozók szövetkezése: bányaművelő-szövetkezet. Vájárok állnak össze, akik az érckitermelés többszörösen osztott munkafolyamatában annak a legigényesebb részét, a fejtést végezték. A fejtés sokoldalú természetismeretet és technikai felkészültséget követel meg. Ők voltak a mesterei a bányában folyó munkának ( magistri fodinae ). Ezek a vájárok már a földesúri üzemben is különleges helyzetnek örvendtek: míg a többi munkarészleg dolgozói egyszerű erőkifejtésből álló munkájukért csak napszámbért kaptak a földesúrtól, a vájárok már a lefejtett érc bizonyos hányada fejében, részes 13
munkában fejtették az ércet. Sőt, a vájárok bányánként egy-egy kollektívába tömörültek, s az érchányadot egyenletesen osztották el. A társas vállalkozás tehát kezdetben személyi összetételét tekintve igazában nem más, mint egy-egy ilyen vájárkollektíva. Ők a bányaterület földesurától saját vállalkozásukba veszik egy-egy ilyen bánya művelését; eleinte a földesúrral kötött szerződés, majd a bányakincs felségtulajdonba vétele után a regáléjog élvezőjétől nyert jogosítvány alapján. (Vagyis attól így nem utolsósorban a királyi udvartól aki a termékre regálétermelési és adóztatási joggal bírt.) A kézművesipar mestereihez hasonlóan a bányák mesterei, a vájárok is, mint vállalkozótársak, személyes munkával veszik ki részüket a termelésből: továbbra is ők végzik az akna mélyítő vájását és az érc fejtését a részükre egyenként kijelölt vájatvégeken. (Igen fontos odafigyelni a munkamegosztásra a vállalkozók között: egy-egy vájatnak vagyis kivájt aknának egy-egy vállalkozó a gazdája.) Ugyanakkor azonban ők viselik a bánya karbantartásával és művelésével járó összes költségeket is. Az anyagbeszerzés dologi kiadásait és a többi járulékos munkarészlegben foglalkoztatott dolgozóknak a napszámbérét. Mindezt ismét egyenletesen (arányosan) osztották el maguk között. Az előterjesztést a költségek szétosztásának arányaira a bánya üzemi s gazdasági vezetésével megbízott számtartó (vállalkozótárs) előterjesztése alapján fogadták el. Mind a költséghozzájárulás fizetése, mind a megtermelt érctermés elosztása hetenként történt. A kiosztott érc értékesítése már kinek-kinek személyes ügye volt. A bányaművelő-szövetkezet maga ugyanis az ércek kohósításával általában nem foglalkozott. Az új vállalkozó: a tőkés Ám ebben a kezdeti formájában a bányaművelő-szövetkezet nem volt hosszú életű. A dolgozó, a termelőmunkában személyesen résztvevő vállalkozótársak mellett ugyanis, velük elegyesen, mihamar feltűnnek a pénzvagyon képviselői, a tőkés vállalkozók. Ők nem veszik ki többé személyesen részüket a vájármunkából, hanem a szövetkezeti részükre eső (kijelölt) vájatvégek lefejtését maguk helyett, ilyen vagy olyan formában, de másokkal végeztetik. Az új vállalkozó-típust elegyesen találjuk a vájár-vállalkozókkal a szövetkezetekben. (A 13. század elején jelennek meg. Adataink róluk elsősorban Karinthiából és Tridentből vannak.) Tridentben eleinte szembeötlenek köztük a környékbeli egyházi nemesek, meg püspöki ministerialisok. Utóbb azonban mindinkább a kalmártőkének a képviselőiből kerülnek ki. A tőkés elemek kezdetben beszivárogtak. Azután forrásaink szerint hihetetlenül gyorsuló ütemben, már a 13. század folyamán, Európa-szerte egyre nagyobb mértékben ellenőrzésük alá vonták a bányavállalkozást. Majd rövidesen már a 13 14. század fordulóján annyira eluralják a bányavállalkozásokat, hogy a bányaművelő-szövetkezet, a Gewerkschaft határozottan tőkés jelleget ölt. A bányászat a vájárok szövetkezetéből a bányavállalkozók szövetkezetévé válik. A változás érthető. A termelésben személyesen érdekelt vájárvállalkozók szakértelme és technikai leleménye óriási előrelépés a földesúri nagyüzem után. A vájárvállalkozók egy új fellendülés korszakát nyitják meg Európa nemesérc bányászatában. A következő periódus, amikor megjelenik a vállalkozók közt a kalmár, már egy újabb korszak. A kalmár számára mindegy volt, hogy milyen úton-módon tudja gyarapítani pénzvagyonát. Észrevette a gyors gazdagodásnak azokat a csábító lehetőségeit, amelyekkel egy-egy dúsabb telér feltárása vagy sikeres vízmentesítése és ezáltal a gazdaságos kitermelés kecsegtetett. Hogy pedig megvethesse lábát a bányavállalkozásban, arra bőséges és egyre több alkalmat szolgáltatott a természet örök gáncsoskodása. A bányavíz leküzdése a bányák mélyülésével mind nagyobb és mind hosszabb lejáratú befektetések terhét rótta a vállalkozásra. A kézműves kisvállalkozó eleinte még az ércfelvásárlóktól vagy akár kívülállóktól felvett kölcsönökkel tudta magát gazdasági nehézségein átsegíteni. Ahogy azonban mélyültek a tárnák, nőttek a költségek, végül is a vájár-vállalkozó rákényszerült a társulásra a pénz uraival. És a tőkések mellett a kézműves vállalkozó hamarosan a háttérbe szorult. Szövetkezeti rend: munkavégzés vagy tőke szerint A változás kitapintható a szövetkezet belső, szerkezeti felépítésében, formai elemeiben is. A szövetkezés részes alapon jön létre. A társak részarányosan, eszmei szövetkezeti részek szerint osztják meg maguk között mind a munkát, mind az üzemköltségeket, mind a bánya érchozamát. A szövetkezés első ősi típusa a dolgozó mester -bányászokból álló közösség. A későbbi típus, amikor a termeléshez közvetlen 14
kapcsolattal nem rendelkezők uralják a termelést. Kezdetben látszólag csak árnyalati, de mégsem lényegtelen eltérés állapítható meg. Kezdetben, az első típusú szövetkezésnél, annyi mester -bányász vájár állt össze, amennyinek a fejtőmunkájára valóságosan, vagy újonnan nyíló bánya esetében felbecsülhetőleg szükség volt. A munkafolyamatban minden vállalkozótársra általában egy-egy rész esik. Azt a bánya természetszabta üzemtechnikai adottságai határozták meg a vájatvégek száma. A szövetkezet minden tagja tisztában van azzal: melyik vágatban a föld, a kifejtés milyen nehézségű munkát jelent. S meghatározza a megmunkált vájatok számát, azt, hogy a szövetkezet tagjai közül ki mennyit tud megművelni. Ez határozza meg a szövetkezés, meghatározza, hogy a szövetkezetnek hány tagja van, s meghatározza azt, hogy kire hány vájat esik. A vállalkozótársak által személyesen végzett mester -munka a döntő tényező. Ekkor még a bányamű fenntartása, a járulékos munkarészlegek napszámbére, a pénzbefektetés a vállalkozás tőkésviszonylata nyilvánvalóan a kisebbik gond. Később, amikor a bányavállalkozásban már a tőkés elem viszi a szót, a szövetkezetben a tagoltság megváltozik. A szövetkezeti hányadot most már a ráfordítás költségének szétosztása határozza meg. Egy-egy vállalkozótárs szövetkezeti része most már nem a vájat szerint adott azaz nem aszerint, ki mennyi fejtést tud elvégezni. Hanem aszerint, ki mennyi tőkével vett részt a vállalkozásban. A szövetkezeti szétosztás, a belső rend most már nem a bánya üzemtechnikai adottságait követi, amely adottságok a természeti viszonyokhoz képest majd mindegyik bányánál másként alakult. (Könnyebb-nehezebb fejtési viszonyok.) És nem is a vállalkozók mester -ügyességét. A társas vállalkozás életre hívói most már nem azt mérlegelték, hogy mennyi a vágatvégek száma, hogy mekkora mester -bányászokban az üzem munkaerő-szükséglete, hanem azt, hogy mekkora a vállalkozó tőke ereje. A szövetkezeti tagság megoszlása, a tagok száma nem a munkafolyamat emberszükségletét követi, hanem a vállalkozók pénzerejét. A szövetkezeten belül a szétosztás is megváltozik: korábban az osztás alapja teljesen különböző. A vágatok szétosztása az egyéni vállalkozó, illetve munkavégző képessége szerint történik, illetve aszerint, milyenek a fejtés talajviszonyai. A tőkés vállalkozó megjelenése után a szétosztást nem a munkafolyamat, hanem a végtermék nyeréséhez szükséges költség szerint végzik. A szövetkezeti tagság létszámát a vállalkozó pénzereje szabja meg, és meghatározza a szövetkezeten belüli hierarchiát is. Tőkés tulajdon társadalmi szakadék A tulajdon ember és bányakincs közötti közvetlen viszonyt jelentett. A változás lényege mégis a tulajdon változása. A föld alatti kincs addig a dolgozó bányásznépesség vezető rétegének, a vájárságnak a kezében volt. Most a bányatulajdont a termelő folyamaton kívül álló pénzvagyon, a tőke sajátította ki magának. De tőkés tulajdonná vált a vállalkozás majorizálásával automatikusan a termelőeszközök legjelentékenyebb része is. Mindenekelőtt maga a bánya, mint üzemberendezés, a termelőmunka műhelye, a vágatok biztonságát szolgáló dúcolásokkal, szellőztető vágataival, a növekvő mélységgel egyre bonyolultabbá váló vízemelő-szerkezetekkel. Nemkülönben a szintes szállítóeszközök, a csillék, talicskák, sőt még a bánya kovácsműhelyében készült és ott javított kézi szerszámkészlet is. A bányák dolgozó népét kirekesztették a bányakincs hasznosító birtoklásából, és elválasztották az alapvető termelőeszközöktől. A fordulat a bérszolgaságnak nemcsak egyszerű mennyiségi növekedését, a dolgozók egy további körét érintő kiszélesedését jelentette, hanem az ellentétek élesedését is. Az ellentétek bizonyos embrionális formája a termelési folyamatban eddig is megvolt. A bérszolgaság keltette feszültség benne rejlett a dolgozó kisvállalkozó, a vállalkozást kisajátító vájárréteg és a járulékos munkarészlegek egyszerű napszámosai között kibontakozó ellentétes viszonyban is. A korai szövetkezeti típusban azonban a függés és a kiuzsorázás élességét messzemenően tompította a munkának személyes és patriarchális viszonya. És fékezte az ellentéteket az, hogy a bérmunkában foglalkoztatottaknak még ugyancsak adva volt a magasabb rendű, különleges munka, a vájármunka fogásainak elsajátítása. És ezáltal adva volt a felemelkedés lehetősége. Vájárrá, s így vállalkozóvá lenni. Mindez lényegesen megváltozott a tőkés viszony kialakulásával. Az egyszerű gazdasági függés, amely a járulékos munkarészlegek dolgozóinak viszonyát a kézimunkás kisvállalkozóval szemben jellemezte, a tőkés vállalkozó és bérmunkásai közt társadalmi szakadékká, osztályellentétté mélyült. A társadalom tudatában a vállalkozó ismét úr -rá emelkedett, aki bérmunkásaival hovatovább már csak tisztjei útján érintkezett. Mindez alkalmas volt arra, hogy utat engedjen a kizsákmányolás élesedésének. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy a feudális kori város gazdasági és társadalmi képletén belül a tőkés vállalkozó a bérszolgaság gazdasági szorítóját még hatalmi kényszerrel is tetézni tudta. Éppen a bányavárosokban figyelhető meg ugyanis, hogy a tőkés vállalkozó mind a városi fekvőségek főtulajdonát, mind a város hatalomszervezetét magának szerzi meg. A kézimunkás vállalkozó utóvédharca 15
A bányagazdaság teljes kapitalizálódása még jó két évszázadot váratott magára. A kézimunkás kisvállalkozó még sokáig szívósan tartja magát leszűkült pozícióiban. Hellyel-közzel meg tudott maradni a tőkések egyenjogú vállalkozótársaként, még magukban a bányavállalkozó-szövetkezetekben is. Az ő szövetkezeti részére eső fejtőmunkát továbbra is személyesen végezte, és emellett viselte részarányosan a többi üzemköltséget is. Lehetőséget adott a kézimunkás kis vállalkozásnak a bánya feudális kori birtoklási rendje. E birtoklási rend alappillére a bányaszabadság. Turzási engedély -t, majd jogosítványt akár új bánya nyitására (sikeres turzás esetén) bárki kaphatott. És bárki kaphatott engedélyt az elhagyott régi bánya művelésére is. A sorrendet az igénylés elsőbbsége szabta meg. Így nyitva állott a kisemberek, a bányák dolgozó népe előtt is az út, hogy próbát tegyenek a bányászszerencsével. Az esély: hátha egy sikeres turzással, régi törés felújításával részt foghatnának maguknak az érckincs birtoklásából. A dolgozó bányásznép élenjáró rétegénél, a vájárságnál, a szakmai felkészültség és a tapasztalaton öregbedett technikai lelemény révén, adva voltak az előfeltételek is ahhoz, hogy a maguk szakállára éljenek a lehetőséggel. Persze ezek a lehetőségek csak egy kisebb üzem, bánya erejéig voltak adottak. Addig terjedtek, ameddig az atyafiság vagy két-három egybeállt társmunkájából és szegényes ládafiájuk összekuporgatott dénáraiból futotta. Két-három ember összefogását, esetleg bérezett segéderők beállítását is jelenthette. Nem volt ez más, mint a mester -bányászok ősi társulásainak satnyuló továbbélése. Ezek a társulások is szövetkezeti jellegűek, akárcsak a tőkés vállalkozók által kisajátított szövetkezetek ( Gewerkschaft -ok). De a korabeli jogi szóhasználat is érzékelte azt, amiben elütöttek egymástól: a satnyult forma kisebb méreteit, de még inkább a személyes kétkezi részvételt a termelőmunkában. Nem Gewerke -nek, hanem egyszerűen társnak, Gesell -nek mondja őket; máskor meg, talán valami változatot is jelezve, maga bérén dolgozónak, Eigenlöhner -nek.* A részes vájár, az alvállalkozó A dolgozó kisvállalkozónak egy másik típusa a részes vájár (a Lehenhäuer ). A vájárelem kiszorulva a bányavállalkozó-szövetkezet ( Gewerkschaft ) tagjainak sorából nem válik egyszeriben a helyét elfoglaló tőkés vállalkozó bérmunkásává. A tőkés vállalkozó végeztette a fejtést bérmunkában is. De ez nem vált általánossá. Ellenkezőleg... Ismerünk vájárokat, akik nem bérmunkásként végzik a fejtőmunkát, hanem hol egy-egy szövetkezeti taggal, hol magával a szövetkezettel kötött egyezség alapján alvállalkozásba veszik át egyes fejtővégeknek, vagy akár egy nagyobb bányarésznek, esetleg egy egész aknának a fejtését. E vállalás formája általában a részes fejtés. A vájár a termelt érc egy meghatározott részét annak gazdagságához képest hol felét, hol harmadát, hol ennél is kisebb részét a bányát birtokló szövetkezetnek adja le. A többi azonban az övé, annak értékesítése felől szabadon rendelkezik. Megállapodása általában meghatározott időre szól, tetszés szerint fel nem bonthatja, viszont a neki átadott fejtőhelyekről ki sem vethető. Kötnek örökjogú megállapodásokat is. Foglalkoztat segéderőket. Őt, mint alvállalkozót terheli az ércek, vagy akár a víz felvonása is fejtőhelyétől a felvonóaknáig. Az ehhez szükséges felszerelést, kötelet, tömlőt a szövetkezettől igényelheti, de nem a kéziszerszámokat. A bánya egészének a fenntartása viszont, főként víztelenítése, az már egészében a bányavállalkozó-szövetkezet gondja. A cseh, a magyarországi meg az ausztriai bányajogokból ennek a vállalkozási formának szinte intézményes létezése messze a 16. század harmadik negyedéig megállapítható. Mit jelent ez a termelési viszonyok alakulása szempontjából? Azzal, hogy a tőkés bányavállalkozó a bányakincs hasznosító birtoklását megosztja a kitermelést alvállalkozásban végző részes vájárral, nem csekély mértékben lelassul a bányatulajdon tőkés koncentrációja. Másfelől a dolgozó bányásznép rétege, a vájárság, ha egészében nem is, de mindenesetre igen tekintélyes hányadában még nem merül el a bérszolgaságba. A bányakincs hasznosító birtoklása még részleges mivoltában is kispolgári egzisztenciát biztosít számára. Tipikusan átmeneti korszakra utaló jelenség. Az új a tőkés viszony feltartóztathatatlanul halad előre, de a letűnő múltat még élő teherként cipeli magával. * Mivel a korabeli bányászat német mesterségnek számított, kategóriái, nyelve is a német volt, így a szerző rákéynszerült, hogy német nyelvű kategóriákat iis használjon. (A szerk.) 2. Képek 16