A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG EJTŐERNYŐS ALAKULATA MEGALAKULÁSÁTÓL 1945-IG

ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM Hadtudományi Kar Határrendészeti és Védelmi Tanszék A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG EJTŐERNYŐS ALAKULATA MEGALAKULÁSÁTÓL 1945-IG Készítette: Sztojalovszky Gábor hőr. őrgy. Konzulens tanár: Dr. Héjja István nyá. ezds. egyetemi docens 1998 i

TARTALOMJEGYZÉK Előszó 1. oldal Elsőfejezet Az elméleti viták kora 3. oldal Második fejezet Az első lépésektől a századdá alakulásig 9. oldal Harmadik fejezet Az első pápai évek. A katasztrófa 19. oldal Negyedik fejezet A katasztrófa után. Nyugalom a háborúban 27. oldal Ötödikfejezet Az 1944-45-ös év harcai A Magyar Királyi Honvédségnél rendszeresített szállító repülőgépek Irodalomjegyzék 34. oldal 40. oldal 41. oldal

Előszó A második világháborúban egy új fegyvernem született és nyert létjogosultságot. Ez a fegyvernem az ejtőernyősök, mely napjainkban is a legreagálóképesebb fegyvernem a mai világ összes korszerű hadseregében is. A függőleges átkarolás gondolata már hamarabb megszületett, hiszen az első világháborúban is került sor diverzánsok és kisebb csoportok légi úton történő kihelyezésére az ellenséges területeken. Az első komoly próbálkozások és kísérletek az 1930-as években az Egyesült Allamokban, valamint a Szovjetunióban történtek. Ezek a sikerek adtak ösztönzést más államoknak is, hogy megkezdjék az ejtőernyős csapatok felállítását. Németország jelentős eredményeket ért el ezen a téren, ígyhát nem véletlen, a második világháborúban főleg az első szakaszában az ejtőernyős csapatok bevezetése terén történő sikeres kezdeményezésük, Norvégia, Belgium és Kréta területén. A háború második felére azonban a megerősödő szövetségesek hajtottak végre nagyszabású kezdeményezéseket, illetve légideszant vállalkozásokat Normandia területén. A második világháborút követően többé senki sem vitatta ezen csapatok szükségességét. Magyarországon a 30-as évek második felében élénkültek meg a viták ebben a kérdésben. Az első gyakorlati lépéseket 1938-ban tette meg egy maroknyi bátor férfi. Róluk és utódaikról kevés írásmű született eddig. A 70-es évek végéig nem is született semmi a témával foglalkozó munka. A csendet Bárczy János Vádindítvány című könyve törte meg, amely regény formájában számolt be a tragikus

_ 1 - végű újvidéki bevetésről. Majd Zuhanóugrás címmel jelent meg visszaemlékezése. Az egykori ejtőernyősök közül azonban sokan elhatárolódtak megállapításaitól. Így Szokolay Tamás is az alakulat volt segédtisztje, aki A magyar ejtőernyősök lovagkora című emlékezésében számolt be a kezdeti lépésekről. Az ezután megjelenő cikkek jórészt a már említett újvidéki bevetéssel foglalkoznak. Egyetlen tudományos igénnyel készült mű jelent meg a témában Huszár János Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945 című könyve. A szerző, aki maga is az alakulat katonája volt, igen gazdag anyagot kutatott fel, jelen munkámban sokat támaszkodtam rá, melyért ezúton is köszönetemet fejezem ki. Meg kell említenem, hogy feladatomat igen megnehezítette, hogy meglehetősen kevés dokumentum állt rendelkezésemre, mivel az ezred iratai a háború végén megsemmisültek. A levéltári iratanyag pedig hiányos ebben a tárgykörben.

Első fejezet Az elméleti viták kora A magyar szakirodalomban a légi átkarolás gondolata először a Magyar Katonai Közlöny 1930-as 1. számában jelenik meg. Itt a lapszemlében ismertetik Friedrich Wilhelm Borgmann finn teoretikus, a Wissen und Vehr című szaklap 1929-es 10. számában megjelent cikkét, ahol a szerző kifejti gondolatait a kérdésről. Véleménye szerint az első világháború állóharcai bebizonyították, hogy a szárazföldön gyors döntést kicsikarni a hagyományos módszerekkel lehetetlen. Új módszerekre van szükség és az egyik leghatásosabbnak ígérkező ilyen új módszer a légi átkarolás. Ezt repülőgépes szállítással tartja megvalósíthatónak, oly módon, hogy a csapatszállító repülőgépek az ellenséges vonalak mögött leszállva rakják ki a katonákat. Ehhez a cikkhez kapcsolódik a Magyar Katonai Közlöny ugyanez évi 7-8. számában megjelent írás Szentnémedy Ferenc tollából, ő az első magyar szerző, aki ezzel a témával foglalkozik. Szetnémedy részletesebben ismerteti Borgmann elgondolásait és a saját véleményét is kifejti, szinte a repülőgépek kis befogadóképessége, és az ellenséges területen való leszállás nehézségei egyelőre problematikussá teszi a megvalósítást, de az ötletet eredetileg jónak tartja és a technikai haladásra bízza a megoldást. Ebben a cikkben már szó esik az ejtőernyővel való kihelyezésről is, ezt azonban elveti, mondván: ejtőernyős-kirakás? Ma még képtelenség, mert ha akad is erre vállalkozó tömeg, a légáramlatok által az égtájak minden irányába szétvitt embereket harcegységbe összehozni és vezetni, erre nem akad vezető egyéniség. A légi átkarolás kérdése ezután sokszor szerepel a Magyar Katonai Szemle hasábjain.

-4 - Az 193l-es évi 8. számban Ibrányi Mihály foglalkozik ezzel a témával a légierő mint a meglepetés eszköze és együttműködése a földi erőkkel című cikkében. Írásában kifejti, hogy a fölényes erő összegyűjtését a repülőgépen szállított részek meggyorsítják. Hogy ezt mily mértékben képes a légierő megoldani, ahhoz a repülőgépet, mint másodrendű harceszközt, mint szállítóeszközt kell megvizsgálni. A kis szállítóképesség miatt csak harcászati tekintetben jöhet számításba, mint szállítóeszköz. A következő számban Szentnémedy Ferenc reagál Ibrányi nézeteire, alapvetően egyetért vele a repülőgépes kirakás nehézségeit illetően: a függőleges átkarolás lehetőségeivel és várható hatásaival elvileg egyetértek Ibrányi századossal. Ennek jövője bizonyára van, sajnos azonban mint szakember, látom súlyos nehézségeit, s így kételkednem kell hamaros megvalósításának lehetőségében oly mérvben, hogy az hadászatilag jelentőséggel bírjon. Technikai nehézségek mint: egyenlőre a gépek korlátolt befogadóképessége (20-50 ember), vezetési nehézségek, az ismeretlen területen való leszállás veszélyei. Azonban kis arányban alkalmazva, pl. folyamátkelésnél, már harcászati jelentőséggel bír. A fejlődő technika sok mindent lehetetlennek gondolt dolgot megoldott már és így ebben is bízni kell. Látható tehát, hogy mindkét szerző csak repülőgépes leszállással tartja elképzelhetőnek az ellenség hátában történő kihelyezést. Ez a nézet még évekig tartotta magát a Katonai Szemle 1934-es 12. számában. Szentnémedy így ír az amerikai ejtőernyős kísérletekről: az a módszer, ahogyan az Egyesült Államokban gyakorolják a függőleges átkarolást, hogy a legénység, géppuskák és lőszer ejtőernyő-kirakással érnek földet, kényszermegoldásnak nevezhető, mert egyelőre jobb nincs.

Ha sikerült is egyes hadgyakorlatokon aránylag harcerős kötelékeket így az ellenség mögé kirakni és aránylag rövid idő alatt harcbavinni - egy-egy géppuska átlagosan három perc múlva a leszállás után tűzkész volt - mégsem kétséges, hogy komoly esetben ez nem lesz könnyű dolog és ilyen műveletek csak egyes esetekben nyerhetnek jelentőséget. A szerző a továbbiakban a nagy befogadóképességű autogirókat javasol az átkarolás szállítóeszközéül. Érdekesség, hogy az 1935-ös év 1. számában Hehs Ákos mérnök, a későbbi magyar csapaternyők konstruktőre irt cikket az új rendszerű ejtőernyők gyártása és hasznosítása címmel, de ő is csak mint életmentő eszközzel foglalkozik az ejtőernyővel. Szentnémedy Ferenc, ugyanez évfolyam 3. számában ismét foglalkozik a kérdéssel: a repülők harca és a repülőterek védelme című cikkében, ahol kifejti, hogy végül fokozottan kell számolni a jövőben ügynökök (kémek) és rombolóosztagok támadásával is, melyeket az ellenség szükség esetén repülőgépekből is kihelyezhet leszállással vagy ejtőernyő kirakással. Ismét láthatjuk tehát, hogy az ejtőernyősök bevetését csak kis csoportokban tartották elképzelhetőnek. Ebben a szemléletben forradalmi változás következett be, amikor nyilvánosságra kerültek a Szovjetunióban folyó ejtőernyős kísérletek eredményei. A Magyar Katonai Szemlében először az 1936. évi 3. számban jelent meg a múlt évi légi hadgyakorlatok és azok tapasztalatai címmel összefoglaló tudósítás. Ebben Szovjetoroszország címszó alatt beszámolnak arról, hogy az azt megelőző év augusztus 18-án az Orosz léghajózás napján a moszkvatusinói repülőtéren, légi bemutató keretében tömeges ejtőernyős ugrást hajtottak végre, valamint képeket közölnek az előző évi kijevi hadgyakorlatról, ahol 400-600 főnyi köteléket dobtak ki csapatszállító repülőgépekből. (A kidobás a híres Maxim Gorkij nevű repülőgépből

-6 - történt, amely jelenleg a volt Szovjet Hadsereg Légierő Múzeumában Moszkva mellett, Monyino nevű zárt városkában található.) A Katonai Szemle ugyanezen számában Bobok Miksa irt cikket Vállalkozás ejtőernyőkkel az ellenség hátában címmel. Itt részletesen ismerteti a kijevi hadgyakorlatot. Leírja, hogy 400 puskával és golyószóróval felfegyverzett embert dobtak ki, majd az elfoglalt területen nehézbombázók szálltak le újabb csapatokat hozva. A "Rivista di Fantiera" című olasz lap képeit is közli a hadgyakorlatról. Ettől kezdve rengeteg cikk foglalkozik a szovjet sikerekkel és a hazai szakírók többsége nem kérdőjelezi meg az ejtőernyős kirakás létjogosultságát. Például már a 36-os év 5. majd a 7. számban Tóth Elemér ír cikket a témában, ahol a szovjet hadgyakorlatok tapasztalatait elemzi. A szerzők más országokat is szemügyre vettek. A 37-es év 1. számának visszatekintésében Szentnémedy Ferenc írja: az orosz rendszer szerinti ejtőernyős kiképzés tért nyert Franciaországban és Olaszországban. A Cseh Nemzetvédelmi Minisztérium most foglalkozik egy 70 m-es torony építésével Prága mellett és emiatt a Skodával tárgyal. A torony katonai és propaganda célokat fog szolgálni. Csehszlovákiában már van egy kisebb torony, ami jól megfelel a célnak. Az orosz eredményekről továbbra is beszámol a Katonai Szemle. A 37/4. számban ismertetik az újabb adatokat a Szovjetunió ejtőernyőzéséről: Oroszországban 1934-ben már 20.000 ejtőernyős ugrást hajtottak végre. 1937-ben már 50.000 kiképzett ugró van. 1936-ban Minszk környékén 1200 főt 170 km-re dobtak le és 150 géppuskát, valamint 18 löveget bocsátottak alá. Itt esik először szó a németországi helyzetről, röviden beszámol a cikk arról, hogy egy pártnapon tömeges ejtőernyős ugrást hajtottak végre, melyről fényképet is közöl.

-7- A kérdésben megsokasodott állásfoglalások között persze kétkedő hang is akadt. Pálosy János a 36-os évfolyam 12. számában a "Függőleges átkarolás" címmel adta közre véleményét. A földi védelem szempontjából elemzi az ejtőernyős támadást. Azon véleményének ad hangot, hogy a leugrók, ha nem is találják el őket a levegőben, nem lesznek olyan pszichikai állapotban, hogy feladatukat végrehajtsák. Példaként a szerző saját első világháborús élményét idézi a piavei frontról. Amikor egy kötött léggömb figyelője ejtőernyővel menekült lángoló ballonjából és az ellenséges vadászgépek körbegéppuskázták. Az illető ezek után olyan idegállapotba került, amit a visszaemlékező a saját ellenségének sem kívánt volna. Pálosy szerint ilyen lesz a levegőben tűzbe kerülő ejtőernyősök harci morálja is. Természetesen nem késett az új módszer híveinek válasza. A következő évfolyam 2. számában Szentnémedy Ferenc válaszolt Pálosy felvetéseire. Véleménye szerint az ugrók kellő gyakorlással felkészíthetők a harci körülményekre és a felkészített, önként ugró emberek idegállapota össze sem hasonlítható egy kényszerből ugró emberével. Szkeptikus vélemények persze később is akadtak, például a 38-as év 7. számában Kisiday Józsefé, aki problematikusnak tartja az ejtőernyősök szétszóródását, valamint az esetleges sebesültek ellátását. Ezen vélemények azonban kisebbségben maradtak és már a polgári sajtó is irt az ejtőernyőzés katonai felhasználásáról. A Magyar Szárnyak 1938/4. októberi számában Gustav Bahr német ejtőernyős számol be tapasztalatairól. A decemberi számban pedig tudósítanak a szovjet hadgyakorlatokon ledobott nagyszámú ejtőernyősről.

-8- Az elméleti viták méltó lezárásának azt tekinthetjük, amikor a Magyar Katonai Szemle 1939/9. számában a már létező magyar ejtőernyős alakulat tisztjei írtak cikket. Szokolay Tamás: "Ejtőernyőugrás, a jövő legkatonásabb sportja", Makray Ferenc pedig: "Az ejtőernyős csapatok magyar szemmel nézve" címmel. Ezekben az írásokban a szerzők már a magyar ejtőernyős tapasztalatokat is felhasználva fejtik ki véleményüket.

-9- Második fejezet Az első lépésektől a századdá alakulásig A magyar katonai vezetés természetesen tudott a világban zajló fejlődésről és nem akartak lemaradni. Figyelemmel kisérték a külföldi szakirodalmat is, mint erről egy ügyirat tanúskodik, melyet a Honvéd Főparancsnokság Kiképzési Osztálya küldött a vezérkarnak. Ebben írják, hogy az ejtőernyő leugrás gyakorlását már az összes külföldi államokban bevezették és a legnagyobb tökélyre Szovjet Oroszországban fejlődött. A Deutsche Luftwehr 1936/9. számában is rövid hírek alatt egy Fehéroroszországban végzett hadgyakorlatról számol be, ahol az ellenséges vonalak mögött 170 km távolságban 1200 felfegyverzett katona szállott le ejtőernyővel és utána ezen erőt légi utánszállítással 150 gpu. és 18 löveggel erősítették meg. A külföldi szakirodalom állandóan foglalkozik a függőleges átkarolás kérdésével. Így a fr. "La Revue d' Infanterie" 1936. február 1-jei számában két ejtőernyős század felállításáról és harcászati feladatairól számol be. A cseh "Vojenske Rozhledy" 1936. februári számában Valnicek nevű író az ily ejtőernyős vállalkozások elleni légvédelmet és az orosz gpu. lőutasítás ejtőernyővel leugrott célok lövését ismerteti. A hadvezetés nyilván tudhatott a szomszédos országok lépéseiről is. Így arról is, hogy Romániában 80 m-es ugrótorony építését tervezik és megvásárolták az angol Irvin ejtőernyő gyártási jogát. Mint azt a fentiekből láthatjuk, a csehszlovák ejtőernyős kiképzésről már biztos tudomásuk volt. Ezen tények ismerete bizonyára jókora lökést adhatott azon döntésnek, hogy hazánk is állítson fel ilyen jellegű alakulatot.

- 10- Erre vonatkozóan az első dokumentum 1936. szeptemberében tűnik fel, a Légügyi Hivatal küldte a vezérkari főnöknek, hogy az 1936/37. kiképzési évben az ejtőernyős ugrás kiképzés bevezetését tervezik, úgy a Lüh. személyzete, mint a honvédség különleges alakulatai (gránátosok) részére. A kiképzés megkönnyítése céljából ugrótorony felállítását tervezték. Az ugrótorony felállítása és a kiképzés megkezdése tárgyában hosszas levelezésbe kezdtek a katonai vezetés különböző szervei. Az eje. ugrás kiképzés elemi foka az ugrótoronyból való ugrás gyakorlása. Ennek végrehajtására kérik az ejtőernyő ugrótorony felépítését a tapolcai T-2 repülőtéren úgy elrendelni, hogy a kiképzést 1937. január l-jén megkezdhessék. A Légügyi Hivatal 1936. szeptember 24-én kelt iratához a Vezérkari Főnökség a következőket fűzte hozzá október 7-én: a Lüh. kéri, hogy az 1936/37. évtől az ejtőernyő ugrásbani kiképzés intenzívebbé tétele végett ugrótorony felépítése biztosittassék. Az ugrótorony mielőbbi felépítését az osztály szükségesnek tartja, annál is inkább, mert az 1937/38. szervezési évben oly földi alakulat felállítását tervezi, amelynek ejtőernyőugrásban való kiképzése az alakulat hivatásából alapvetően szükséges. Az ugrótorony a kiképzés feltételének megteremtése mellett gazdaságos is, mert az ejtőernyő ugrások gyakorlása céljából történő felszállásokat minimálisra csökkenti. A Légügyi Hivatal egyetért a költségek kímélése és az erkölcsi nyereség miatt, mivel a kiképzés elején a baleseteket valószínűtlenné teszi. Az ugrótorony megépítéséig a kiképzés megkezdését repülőgépből semmi körülmény mellett nem javasolja. A pénzhiány azonban késleltette a terv megvalósítását. 1937. januárjában a vezérkari főnökség azt a döntést hozta, hogy 50 000 P-t a Lüh. az 1937/38. évi nagy költségvetéséből gazdálkodja ki.

-11 - Amennyiben a Lüh. ezt vállalni tudja, már most megkezdheti a részlettervezést és folyó év októberre már állhat a torony, korábban nem. Azonban az említett összeg nem állt rendelkezésre, ezért az ugrótorony hiányában a kiképzésnek repülőgépből kell megtörténnie. A kiképzés folyamán ily körülmények között a balesetekkel fokozottan kell számolni. A lassú ügymenetre jellemző, hogy a Légügyi Hivatal is csak 1937. augusztusában reagált a fenti levelezésre: az ugrótorony megépítési költségeire a HM 11. oszt. 1937/38. évi költségvetésében 60 000 P biztosíttatott. A következő lépésként a Hadügyminisztérium utasította a lengyelországi és a németországi magyar katonai attasét, hogy szerezzék be az ugrótornyok tervrajzait és gyűjtsenek információt az ejtőernyős kiképzésről. A Lüh. ennek felépítését a tapolcai lőtéren javasolja. Miután a Lüh. véleménye szerint ugrótornyokkal nálunk senki sem foglalkozott szakszerűen, ilyet nálunk még senki sem látott, részletekre nézve támpontunk nincs. A Lüh. tudomása szerint a tekintetbejövő államok közül ilyenek csak Lengyelországban vannak. A továbbiakban utasítják a katonai attasét, hogy próbáljon meg minél részletesebb dokumentációt szerezni és ha ez nem áll módjában, akkor legalább egy nem mérnöki rajzot és műszaki leírást szerezzen, valamint érdeklődje meg, hogy lehetséges-e egy mérnök kiutazása a szerkezet tanulmányozása céljából. A katonai attasé válaszában megírja, hogy Lengyelországban tárgyalt a vezérkarral és több gyárat is felkeresett, ahol készséggel álltak rendelkezésére. Szabadalmi okokból azonban részletesebb dokumentációt nem küldtek, csak egy tervrajzot és egy francia nyelvű műszaki leírást, amelyet futárfordultával kértek visszaküldeni.

- 12- A mérnök kiutazásához a lengyel vezérkar hozzájárul. Jellemző a hazai helyzetre, hogy a tervezőmérnök kiutazására nincs fedezet biztosítva. Érdekesebb a németországi attasé 1937. november 27-én kelt válasza. Semmi akadálya sincs annak, hogy egy szakember a helyszínen tanulmányozzon egy ugrótornyot. A rajzokat stb. egyelőre nem engedik át és a kérdés lényegéhez az alábbi két alapvető megjegyzést fűzték: a) A német légierők a toronyból való kiugrást már rég elvették, mert költséges (egy torony ára kb. 20 000 RM), továbbá mert nem jó tapasztalatokat szereztek vele. Már régóta a gépből való mechanikus - nem manuális - rendszerére tértek át és azt kitűnő eredménnyel 80-100 m-ről gyakorolják. b)elvileg minden eje. alkalmas a leugrásra és terhek ledobására, ha a teherbíró képességét és a szükséges kinyitó energiát figyelembe vesszük. A Schroeder-féle Heinecke is alkalmas. Leugrás kis magasságból egy területre, felszerelés külön csomagban. Láthatjuk, hogy a katonai attasék az ugrótorony terveinek megszerzésén kívül utasítást kaptak arra, hogy általánosan tájékozódjanak az ejtőernyős csapatok felállítása felől. Ezen értesülések azonban kevésnek bizonyultak, úgyhogy amikor végre 1938. nyárutóján megtették az első gyakorlati lépéseket, szinte a semmiből kellett kezdeni a felkészülést. Ráadásul az ugrótorony a sok szervezés ellenére nem készült el időben, úgyhogy a kiképzésben csak jóval később játszhatott szerepet, amikor az ejtőernyős előképzés részeként leventék gyakoroltak rajta. A hosszas huzavona után 1938. augusztusában, Szombathelyen kezdődött meg a kiképzés. A kísérleti keret és a majdan felállítandó század parancsnokául vitéz Bertalan Árpád századost szemelték ki. Bertalan már az első világháborúban is részt vett egy bosnyákokból álló rohamosztag parancsnokaként. A tolmeini áttörésnél osztagával

- 1 mélyen az ellenséges vonalak mögött a szembenálló olasz tüzérosztály tisztikarát fogságba ejtette, így akadályozva meg a támadó saját csapatok lövetését. Ezért a tettéért a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét és a tiszti arany vitézségi érmet kapta meg. A háború után Mosonmagyaróváron árkász századparancsnok volt. Most végre egy igazán testhezálló feladatot bíztak rá, amelybe nagy lelkesedéssel vágott bele. Már ő válogatta ki azokat a fiatal tiszteket, akik a Honvédelmi Minisztérium 1938. nyarán kelt körlevelére jelentkeztek. A tisztek augusztus 16-án, Budapesten, a Mária Terézia laktanyában egy szigorú orvosi és pszichológiai vizsgálaton estek át. Ezután hét jelölt maradt fenn a rostán, akik augusztus 25-én érkeztek Szombathelyre, ahol azonnal megkezdődött a szoktatórepülés és a földi felkészítés az ugrásra. A várva várt pillanat 1938. szeptember 2-án érkezett el. Bertalan ekkor távol volt, mivel a keret tiszteseinek válogatásán vett részt. Az ugrást két csoportban, egy öreg Caproni 101-es szállítógépből végezték. A tapasztalatlanságra jellemző, hogy az első csoport négy ugrójából kettő lábtörést szenvedett. A második csoport már baj nélkül ért földet. A visszatérő Bertalan százados szeptember 9-én igen erős szélben ugrott először. Szeptember 11-én megérkezett a keret tisztesi állománya 20 fővel, akik szeptember 20-án ugrottak először. Így vált teljessé a kísérleti keret létszáma. Az ugrókiképzés mellett természetesen a földi kiképzés - lövészet, kézigránátdobás és közelharc - is szerepelt a feladatok között. Miközben a keret megkezdte működését, a hadvezetés az alakulat elhelyezéséről vitázott. 1938. szeptember 18-án a Honvédelmi Minisztériumban értekezletet tartottak, melyen elhangzott, hogy az ejtőernyős szd. kiképzésének csak igen kis részét képezi az ejtőernyős ugrásban való kiképzés (toronyból és repülőgépből). A zöme a földön zajlik le és hivatásának megfelelően főleg robbantó, szabotázs és rohamkiképzés-szerű, amihez megfelelő terület kell.

- 14- Ez Szombathelyen nincs. Ezért az értekezlet javasolja, hogy a szd. kerüljön a gyalogsági lőiskola kötelékébe Várpalota elhelyezéssel. A toronykiképzés csak három-négy hétig tart, s az egyszer kiképzett ember többé már nem tér vissza a toronyugráshoz. Már csak repülőgépből ugrik. Ezért az értekezlet javasolja, hogy a torony Pesten (Rákosi gyak. tér) épüljön, hogy az év nagyobb részében, amikor az ejtőernyős szd. nem használja, polgári egyének (leventék, cserkészek stb.) kiképzésére is rendelkezésre álljon. Az ejtőernyősök ügyével a legmagasabb katonai körök is foglalkoztak. A HM csoportfőnöke előadja, hogy - a Huba I. A - ütemben egy előbbi vezetőségi döntés alapján egy ejtőernyős század kerülne felállításra. Számítások szerint, az ugráshoz szükséges utasszállító repülőgép beszerzésétől eltekintve, egyszeri beszerzési költségként 1 275 504 pengő kiadás mutatkozna, míg a kiképzési hitel megterhelése 388 800 pengőt tenne ki. Ezen aránylag nagy összegre való tekintettel döntést kér, hogy az ejtőernyős század felállíttassék-e. Tehát kitűnik a fentiekből, hogy a hadvezetés szükségesnek találta az alakulatot, de anyagi erőforrások híján az csak a működéshez éppen elégséges szinten tudta tartani. Így hát nem csodálkozhatunk azon, hogy a Szombathelyről való elköltözés egy évet, az ugrótorony felállítása pedig még többet is váratott magára. A legégetőbb gond azonban az ejtőernyőhiány volt. Az első néhány hónapban csak tizenöt ejtőernyő állt rendelkezésre, az is háromféle típusból, az angol Irvin és a német Schroeder és Heinecke típusokból. Mentőernyőnek az olasz Salvatort használták. A vásárlásról a fent említett anyagi okokból szó sem lehetett. A legkézenfekvőbb megoldás a magyarországi gyártás volt. Erre Hehs Ákos mérnök vállalkozott, a szükséges engedélyeket és pénzt Bertalan Árpád teremtette elő. Így Hehs elkezdhette a munkát 1938. őszén. Az ő által konstruált ernyők jóval olcsóbbak voltak a külföldi gyártmányoknál. Erről tanúskodik egy költségvetési kimutatás, amit

még 1938. novemberében készített Hehs, ebben a későbbi csapaternyők elődjének számító Sóstó gyakorló háternyő előállítási költsége szerepel, amely 1131,34 pengő, a gyakorló hasernyő pedig 599,08 pengő. Összehasonlításul egy külföldi ernyő 3600-3800 pengőbe került. Az ejtőernyő 1939. januárjában már dobópróba alatt állt. Ekkor Bertalan Hehs Ákos tiltakozása ellenére személyesen is ugrott az új ernyővel. 1939. január 31-én Székesfehérváron egy bizottság tekintette meg az új ernyőt. Fabábúval próbadobást hajtottak végre. Ezután a szombathelyi ejtőernyős század parancsnoka öltötte magára a Központi Repülőjavító Műhely és Raktár által készített gyakorló ejtőernyőt és négy beosztott tisztjével összehasonlító ugrást végzett egy Caproni 101 tip. repülőgépből. A többi ugró közül három Irvin ejtőernyővel, egy Salvator ejtőernyővel volt felszerelve. Az ugrás 1000 m magasságból történt és az összes ejtőernyők szabályszerűen kinyíltak. A legelső ugró a műhely által gyártott ejtőernyővel ugrott és ennek dacára ő ért le a legutoljára, tehát ennek az ernyőnek volt a süllyedési sebessége a legkisebb, emellett a többiekhez viszonyítva a legnyugodtabban és a legkisebb kilengéssel süllyedt. Vitéz Bertalan Árpád szds. a bizottságnak előadta, hogy már 21 ugrást hajtottak végre a műhely ejtőernyőjével összehasonlításképpen az Irvinnel és a tapasztalat azt mutatta, hogy a műhely ernyőjének leszállósebessége, valamivel kisebb, mint az eddig ismert legjobb Irvin ejtőernyőé. A felcsatolás módja könnyebben és gyorsabban végrehajtható, földetérésnél gyorsabban kapcsolható le. S az anyaga is van olyan jó, mint a külföldié. A bizottság javasolja a műhely ejtőernyőjének rendszeresítését és pénzjutalmat a tervezőnek. Az új ejtőernyőt 39 M kettős gyakorlóernyő néven rendszeresítették. 63,5 négyzetméter felülete volt (az angol ernyőé 54 négyzetméter), leszállósebessége 100 kg-mal 5 m/s volt, ami 1,3 m-es magasságból való leugrásnak felelt meg.

- 16- A hasernyő felülete 44 négyzetméter (a német 36 négyzetméter, az olasz 42 négyzetméter). Ezek után, ha lassan és akadozva is, de megkezdték az alakulat ellátását a magyar ejtőernyővel. 1939. februárjában a keret vándorugrást tervezett Mosonmagyaróvár környékére. Február 28-án Bertalan Árpád egy JU-86 repülőgép fedélzetén a leugrási hely felderítésére indult, azonban a repülőgép sűrű ködbe kerülve lezuhant, a pilóta, Mészáros hadnagy életét vesztette, Bertalan százados boka-, térd-, lábszár- és bordatörést szenvedett. Jellemző az akaraterejére, hogy bár az orvosok többször kijelentették, hogy nem ugorhat többet, már ugyanez év júniusában visszatért az alakulathoz és szeptemberben már újra ugrott. Távolléte alatt Tassonyi Edömér főhadnagy parancsnokolt. A kárpátaljai bevonuláskor az egységes riadókészültségbe helyezték, 36 órahosszat voltak a legszigorúbb riadókészültségben. A szállítógépek bemotorpróbázva az indítóvonalon, a csomagok előkészítve, az emberek teljes felszereléssel várták az indulásra a parancsot. A készültséget elrendelő távirat szerint három órán belül menetkésznek kellett lenni, hogy egy később adott parancs után azonnal indulhassanak Mátyásföldre. Itt kaptak volna tűzfegyvereket és robbanóanyagot. Másfélnapi készültség után jött is egy távirat, de ez nem az indulásra adott parancsot, hanem a készültség feloldására. Szokolay Tamás, az egység volt tisztje szerint az lett volna a feladatuk, hogy Kárpátalján egy értékeket kimenekítő vonatszerelvényt tartóztassanak fel. Az alakulat a nyilvánosság előtt először 1939. június 3-án mutatkozott be egy szombathelyi repülőnapon, ahol csoportos- és zuhanóugrást mutattak be. Előtte Sónyi Hugó gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka szemlélte meg az egységes. A következő megoldatlan probléma a szállítógépek hiánya volt. Az eddig használt Caproni 101-esek nem feleltek meg a célnak. 1939. augusztusában ígéretet kaptak olasz gyártmányú Savoia-Marchetti-75

típusú gépekre. Egy hamarosan meg is érkezett Szombathelyre, amit a helyi műhelyben ugrásra alkalmas állapotba hoztak. Ekkor újra időszerűvé vált az alakulat további sorsának megtárgyalása, hiszen a szombathelyi repülőteret már kinőtték. A vezérkari főnökségen 1939. augusztus 7-én megtartott értekezlet érinti a fejlesztés kérdéseit is. Az értekezlet a következőket állapította meg: 1)A végleges hadrendben 4 eje. szd. van beállítva. Ez vezérkari főnöki követelmény. Az eje. századok szükségességének tekintetében vitának helye nincs. 2) Az 1940. IV. 1-i tervben egy eje. szd. van beállítva. 1939. X. l-jén pedig a terv szerint az eje. század béketervét kell felállítani. Ez is Vkf követelmény volt, ezért a felállítást tervszerűen végre kell hajtani. Tudomásul szolgál, hogy esetleg 1940. IV. l-re a század esetleg anyaghiány (ejtőernyők), valamint kiképzettség tekintetében csak szükségszerűen, egy részével lesz menetkész, de ez a helyzet fokozatosan javult. 3)A kiképzés költségeinek csökkentése a kiképzés rovására nem történhet. 4) Az eje. szd. földi alakulat, a legfelsőbb vezetés kezében. Alárendelése eszerint a földi erők vonalán legyen, békében a III. hdt.-pság útján. A kiképzéshez szükséges repülőgépeket a rep. személyzetet a légierők tartósan vezényeljék az eje. századhoz. A bombázógépek eje. célra nem alkalmazhatók, csak utasgépek megfelelő átalakítás után. Ezeket pedig bombázó célra nem lehet alkalmazni. Az eje. század tehát utasgépeket kap. Éspedig: 2 db Savoia 75 eje. célra átalakítva, 3 db CA 101 NB, amelyet a légierők bocsátanak rendelkezésre, ha pótlásukra költséget kapnak. 5)Az eje. század felállításához és fenntartásához a költségeket a HM III. csf-ségnek vállalnia kell. Ez kb. 1,8 millió P-t tesz ki. Ebből 20

- 18 - laktanyát, hangárokat kell építeni. A döntés sürgős, hogy a szazad 1939. X. l-jén felállítható legyen. A keret ekkori létszáma hat tiszt és negyvenegy fő legénységi állományú volt. Egy szeptember 15-én a Honvédelmi Minisztériumban tartott értekezleten döntöttek a századdá alakításról és a Pápára való áthelyezésre. Az értekezlet egybehangzóan úgy döntött, hogy költségkímélés szempontjából az eje. századot a Pápán rendelkezésre álló lovassági laktanyában javasolja elhelyezni. Ezáltal a Tapolcán tervezett laktanyaépítés elmarad, ami 800 000 P megtakarítást eredményez. A hangárkérdés: az eje. század részére kiképzési célra 3 db Caproni és 2 db Savoia repülőgép fog rendelkezésre állni. Tekintettel arra, hogy Pápán 200 kat. holdnyi ter. építkezésre rendelkezésre áll, itt hangárok építése lehetséges. Mivel a Savoia gépek óriási méretű hangárokat igényelnek, azok továbbra is Szombathelyen, illetve Váton maradnának elhelyezve, ahol a megfelelő hangár a rendelkezésükre áll. Gépenként egy pilótát és három szerelőt a Légierő Parancsnokság tartósan vezényelne az eje. századhoz. Az ejtőernyősök életében 1939. október elseje tehát fordulópont volt, mivel századdá szervezve, új állomáshelyen folytatták munkájukat.

-19- Harmadik fejezet Az első pápai évek. A katasztrófa. Már az új állomáshelyre vonult be az a mintegy négyszáz fő, aki Bertalan júliusi felhívására különböző alakulatoktól ejtőernyős szolgálatra jelentkeztek. Bertalan Árpádot 1939. november elsején őrnaggyá léptették elő. A téli időszakban különböző tanfolyamokat indítottak be (tisztesiskolát és gépjárművezető tanfolyamot), valamint sítábort szerveztek Visk térségében. 1940. február l-jén a Csepelen átalakítás alatt lévő Savoiakból csak egy érkezett meg. Ezzel folyt a pilóták átképzése Capronikról. Május l-jén az alakulathoz érkezett Kelemen Károly százados, a nagyhírű pilóta, aki a polgári forradalomban már repült Savoiákkal. Ő energikusan látott hozzá a szállító repülőszázad megszervezésének. 1940. nyarára megélénkült a század élete. A legfelsőbb hadvezetésben a német harci tapasztalatok eloszlatták a még meglévő kételyeket a fegyvernem fontosságával kapcsolatban. Egy június 8-ára keltezett iratban az áll, hogy az eje. csapatok mielőbbi kibővítése szükséges. Kívánatos, hogy az állomány-kiegészítés minél nagyobb mértékben a hivatásos, illetve ténylegesen szolgáló állományból történjék. Ezért elrendelem, hogy az összes alárendelt alakulatnál és intézeteiknél az eje. szolgálatra való önkéntes jelentkezésre szólítsa fel a tisztikar, altiszti kar és legénység alábbi kategóriáit: a hivatásos és továbbszolgáló tiszteket 28 éves életkorig; a hivatásos és továbbszolgáló altiszteket és tiszteseket 28 éves korig; a ténylegesen szolgáló 1., 2. és 3. éves sorlegénységet; a jelenleg bármilyen címen szolgálatot teljesítő tartalékos tiszteket, tisztjelölteket, altiszteket és legénységet 27 éves életkorig.

tisztek és altisztek közül, fenti korhatáron belül bármilyen állománycsoportbeliek jelentkezhetnek. Az is nyilvánvaló, hogy erre a különleges szolgálatra csakis önként jelentkezők felelnek meg, akik a testi alkalmasságon kívül, nemzeti és erkölcsi szempontból is különleges értéket képviselnek. Egy másik iratban utalás történik a zászlóaljjá szervezés fontosságáról. Az ejtőernyős századot a Vkf. úr sürgősen eje. zászlóaljjá kívánja kiépíteni. Ezt szükséges, hogy ennél a gyors és részleteiben is nagyobb áttekintést kívánó szervezési munkánál az eje. zászlóaljnál állandóan egy vk. végzettségű tiszt legyen. Ennek feladata: szervezés, felszerelés, kísérletek terén közreműködés, és az ejtőernyős csapat hadműveleti és harcászati alkalmazására vonatkozó elvek és harceljárások kidolgozása. A hadvezetés megélénkülő figyelmének köszönhető, hogy szigorúan utánanéztek annak is, miért késlekedtek a Savoia gépek alakulathoz történő átadásával. Az ejtőernyős szd. ütőképessége érdekében 1940. február 1-je és május 30-a közötti időben semmi érdemleges nem történt. Ezért a Vkf. úr szükségesnek tartotta a felelősség kérdésének felvetését. Bizonyára a légierő pság. előtt is kétségtelen, hogy az ejtőernyős század ütőképességének alapvető tényezőjét az alkalmazáshoz szükséges repülőgépek kellő számban és kifogástalan állapotban való biztosítása képezi. Az ejtőernyős századhoz való beállításra tekintetbe jövő repülőgépek átalakítása érdekében hónapokon át semmi nem történt. Ez a súlyos szolgálati mulasztás elsősorban a légierő pság. közegeinek hanyagságára vezethető vissza. Ennek az erélyes fellépésnek a következtében júliusban megérkezett mind az öt gép Pápára, ahol E- 101-től E 105-ig lajstromjelet és terepszínű festést kaptak.

-21 - A vezérkari főnök július 31-én szemlét tartott Pápán. A szemlét szokatlanul későn, csak két nappal előtte jelezték az egységnek. Ennek ellenére Werth Henrik gyalogsági tábornok meg volt elégedve a bemutatott kötelékugrással és harcgyakorlattal és ígéretet tett a felmerülő problémák orvoslására. Így hát 1940. augusztus végére megalakult a m. kir. I. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj, melynek felállása a következő volt: század. -kivonuló század, teljes harckészültségű teljes hadifelszereléssel, parancsnok: Majthényi Imre főhadnagy század, -menetszázad, szükségszerűen elfogadható felszereléssel, parancsnok: Molnár Lajos főhadnagy század, -kiképzőszázad, Tassonyi Edömér főhadnagy parancsnoksága alatt, valamint a nem ugró állomány és a szállítórepülő század. Ebben az időszakban éleződött ki Magyarország és Románia ellentéte és fennállt a fegyveres összetűzés lehetősége is. Egy esetleges harci bevetésre a pápai ejtőernyősök is készültek. Végül a feszültséget 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés oldotta fel. Ez új katonai feladatokat hozott: a nekünk ítélt északerdélyi területek katonai megszállását. Ebben az ejtőernyős egység is részt vett. A hadvezetés úgy döntött, hogy propagandacélokból szerepelteti őket a szeptember 3-i nagyváradi és a szeptember 11-i kolozsvári bevonulásokon, valamint a szeptember 15-én Kolozsváron tartott díszszemlén. Ez volt az első szereplésük az országos nyilvánosság előtt, amelyen Horthy Miklós is megszemlélte őket. Az 1940-es év további részének legjelentősebb eseménye az volt, amikor november l-jén a Magyar Légierő parancsnoksága alá rendelték a zászlóaljat. Erről 1940. novemberében készült 1941. évi Légierő békeszervezete a következőket tartalmazza: kérem az ejtőernyős századot folyó évi november hó 18-ával három századból és egy ejtőernyős szállító repülő századból álló ejtőernyős zászlóaljjá kiépíteni.

Az ejtőernyős csapat a légierők szervezetébe és állományába kerül át. Az 1. ejtőernyős szd. kiegészítésére felállításra kerülnek: az 1. ejtőernyős zlj. pság., a 2. és 3. ejtőernyős szds. és az ejtőernyős szállító rep. század. Az ejtőernyős szállító század szervezete csak átmeneti. 1940. telén a pápai repülőtéren szabadban álló SM 75-ös szállítógépek szárnyszerkezetébe befolyt a hólé és a víz és a vásznazás alatti szárnymechanizmus megrozsdásodott. A gépeket a sóstói Repülő Javító Műhely kezdte el javítani. 1941. márciusára három gép visszakerült, a negyedik áprilisra lett kész. Bertalan őrnagyot 1941. elején törzstiszti tanfolyamra Budapestre vezényelték. Helyette Labancz Gyula százados vette át a parancsnoki teendőket. A világpolitika eseményei azonban felgyorsultak. A német-jugoszláv viszony egyre feszültebb lett. A március 27-i belgrádi puccs után pedig a katonai összecsapás elkerülhetetlennek látszott. Április 2-án német csapatátvonulás kezdődött Magyarországon, majd április 6-án Németország megkezdte a hadműveleteket, amelyben 7-én a Magyarországon állomásozó német erők is bekapcsolódtak. Április 10-én Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaságot, így elhárult a magyar csapatok bevetésének eddig fennálló diplomáciai akadálya; 11 -én a magyar erők átlépték a déli határt. Ebben a feszült időszakban feloszlatták a törzstiszti tanfolyamot, Bertalan őrnagy visszatért Pápára és valószínűleg ekkor már kialakult elképzelése volt a délvidéki bevetésről. Időközben Bertalan őrnagy ígéretet kapott a harccsoport bevetésére, s ez napok alatt esedékessé válhatott. Megkezdődött 100 fő kiválasztása Majthényi századából. A gépek terheléséről pontos számításokat végeztünk, amit Kelemen százados jóváhagyott. Kelemen nem vállalta a felázott reptérről a felszállást teljes súllyal, ezért gyors táviratváltás után a gépek üresen Veszprémbe települtek.

A támadás célja: az Újverbász közelében levő Ferenc-csatorna fölötti kettős híd birtokbavétele, a híd robbantásának megakadályozása és esetleges védelme a gyorshadtest beérkezéséig. A második leugró hullám éjszaka felkészül, s 13-án hajnalban ugrik le, csatlakozva a harccsoporthoz. Április 12-én. délben. Budaörsről futárgép vitte a távolfelderítő osztály gépei által készített légifotókat és navigációs térképet Veszprémbe, ahol eligazításon ismertették a pilótákkal és a szakaszparancsnokokkal a bevetési tervet. A legénységnek 12-én délig kellett a veszprémi repülőtérre érkeznie, de már a hajnali órákban ott voltak. Bertalan őrnagy itt ismertette a katonákkal a feladatot majd pihenőt rendelt el. Gyors táviratváltások történtek a Vkf.-fel, mivel féltették Bertalant és azt akarták, hogy a századparancsnok vezesse a csoportot. Bertalan ekkor utasította Szokolay segédtisztet, hogy fogalmazzon meg egy táviratot, melyben kifejti, hogy ez egy több alegységből álló harccsoport és ráadásul csak neki van harci tapasztalata, ezért mindenképpen ő vezeti az akciót. A táviratot csak akkor adhatja fel, amikor már megérkezett az indulási parancs. A bevetési parancs 15.45-kor géptávírón érkezett délután 17.00 órára, a 3. hadsereg parancsnokságától. Így 16.45-kor a deszant beszállt, majd a pilóták és a motorok bemelegítése után megindultak. A 4 gép eredetileg a két kis hangár előtti betonon állt, most egymás után fordultak jobbra, elgurultak a repülőtér város felőli végébe, ott bal fordulattal szembefordultak a széllel és a bakonyi Papod-tetővel, majd az E-101 nekifutott. Motorhiba nem volt, a gép a hangárok vonalában felemelkedett. Az E- 103 éppen indult a nekifutásnak, amikor a vezérgép hirtelen meredeken kezdett emelkedni felfelé, elvesztette sebességét, 50-60 (más adat szerint 100 m felett) magasságban átbillent, majd kissé lógó jobbszárnnyal csúszott lefelé. Lapos szögben, de működő motorokkal siklott és nem befúródva, hanem érintve a talajt, csúszott.

-24- A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált és benyomódott a kabin oldalába, az alsó burkolat feltépődött, az alsó géppuskaállás leszakadt, majd a kiömlő benzin a forró alkatrészektől lángra lobbant. 17.01 volt, az egész alig 2 perc alatt zajlott le, s a gép vastag füsttel égett. A startoló második gép levette a sázt és visszagurult az állóhelyre. A földi személyzet és a tartalékos ejtőernyős legénység futott a mentéshez, de a robbanó lőszerek és nagy lángok miatt a roncsot elérni nem tudta. Felszedték a gépből élve kiugrált 9 főt, és elszállították a mentés közben megsérült 7 katonát, majd visszahúzódtak. A sebesültek viszonylag hamar a veszprémi kórházba kerültek. A repülőtéri zavart a nagy tűzoltókocsi és a haboltó hiánya okozta, tény, hogy a repülőtér hasonló balesetre nem volt berendezve, speciális tűzoltó osztaga sem volt. A katasztrófa okáról azóta számtalan legenda és feltételezés született. Az egyik legelterjedtebb ilyen feltételezés a túlterhelés kérdése, Így foglalt állást Dombrády Loránd is a História 1980/4-es számában: Bertalan legrégibb és legmegbízhatóbb embereiből válogatta össze a bevetésre kerülő, 100-120 fő körüli századot és zsúfolta be - a balszerencséjükre erre az időpontra már kijavított és rendelkezésre bocsátott - 4 Savoia repülőbe. A gépek teherbíró képességét - a nyilvánvaló figyelmeztetés ellenére - Bertalan egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Így azok 25-30 fővel, felszerelést és lőszert tartalmazó dobótartályokkal túlsúlyossá váltak. A legnehezebb feltehetően éppen az elsőnek felszálló parancsnoki gép lehetett, ugyanis Bertalan magával vitte parancsnoki "törzsét", annak híradó és egyéb tartozékait, ami erősen csökkentette a 29 fővel már amúgy is túlterhelt gép repülési biztonságát. Ezen az állásponton van Bárczy János is Zuhanóugrás című könyvében. Ezt azonban cáfolnunk kell, ugyanis mint Szokolay Tamás írja visszaemlékezésében, a súlyelosztást Kelemen százados, a pilóta állapította meg.

A túlterhelési verzió ellen foglal állást Sárhidai Gyula is. Kifejti, egy nehéz gép, ha a felszálló tömege meghaladja a normál értéket, legfeljebb hosszabb úton éri el a felszálló sebességet és lassabban emelkedik felfelé, pár száz kg nem sokat befolyásol. Ez esetben egy ugró katona 110 kg volt, tehát 26x110+5x75=3235 kg. Ehhez 2-3 db 100 kg-os kaniszter. A vezérgépen nem volt orvos, sem csomagja. A földi személyzet a bevetési távra +30-40 perc tartalékra tankolta a gépeket, ami 2600 1, tehát 1960 kg. Ez 26 fő eje. (egyéb adat) esetén is csak 5195 kg (nincs különösebb jelentősége), azaz 5-6 % növekedést jelent. A vizsgálóbizottság jelentése nem került elő. Valószínűsíthető, hogy a gép magassági kormány trimm (kiegyenlítő rendszerének) meghibásodása okozta a katasztrófát. Pilótahibát sem feltételezhetünk, hisz a típus legképzettebb pilótája vezette a gépet. Ilyen magasságban ilyen meghibásodás esetén még ő sem tudott mást tenni. Mint azt Sárhidai Gyula írja, repüléstechnikai problémából keletkezett a baleset, amely bármikor előfordulhatott volna. Így foglal állást Szokolay Tamás is. A bevetést Kiss Zoltán főhadnagy, mint rangidős tiszt folytatni kívánta és gépenként néhány fővel csökkentette a létszámot. Ezt azonban nem terhelési problémák miatt tette, hanem azokat vette le a gépről, akiket legjobban megviselt társaik halála. A repülőtér-vezetés azonban egyelőre nem engedélyezte az újbóli felszállást. Az is valószínűtlen, hogy Werth Henrik gyalogsági tábornok, vezérkari főnök adott volna utasítást az akció folytatására. A bevetés folytatására nem sokkal 19 óra előtt a harmadik hadtestparancsnokság géptávírón adott parancsot. A gépek csökkentett harccsoporttal 19 órakor szálltak fel. A start után az E-102-es bal motorja gyújtási hibák miatt akadozni kezdett, s ezért egy kissé lemaradt az alakzattól. Nehezítette a helyzetet, hogy a pilótáknak nem volt megfelelő térképük, a részletes preparált térkép a célfotókkal együtt a vezérgépen elégett.

-26- A cél közelében az első két gép kb. három perccel hamarabb kezdte meg a ledobást. (Ez 300 km/h sebességnél percenként 5 km-t jelent.) Így a harccsoport a szenttamási hídtól mintegy 15 km-es távolságban ért földet. A késve beérkező harmadik gép már a földön látta az alakulatot és így fölöttük dobta kis ejtőernyőseit. A későbbi vizsgálat nem állapította meg Kiss Zoltán főhadnagy felelősségét, mivel igen rosszak voltak a látási viszonyok és nem álltak megfelelő térképek a rendelkezésére. A földet ért harccsoport felvette a kapcsolatot a gyorshadtesttel és együtt vettek részt velük a további harcokban. A második hullám ledobását a hadtestparancsnokság lefújta, a második századot gépkocsin szállították a frontra és a gyalogsággal együtt vetették be. A későbbi tapasztalati jelentésekben a harmadik honvéd hadsereg vezérkari főnöke, Gyimesy Frigyes tábornok azt írta, hogy az eje. osztag idő előtti kiugrása kétségkívül nagy hiba volt. A gyakorlatlanságtól eltekintve főleg annak tulajdonította, hogy a vezérgép katasztrófája az egész osztagot megzavarta. Igen előnyös lett volna, ha az ejtőernyős zlj. (szd.), mint annak idején a lovasság, már békében megközelítőleg hadiállományon lett volna, hogy rögtön bevethető legyen, bár nem merte állítani, hogy egy jövendő esetben újból ily korán lesz rá szükség. Az ejtőernyős osztag egyébként rámenősen harcolt, így a vezetésének tudható hibáját jóvátette.

-27- Negyedik fejezet A katasztrófa után, nyugalom a háborúban Bertalan Árpád halála után Labancz Gyula vezérkari százados lett az alakulat parancsnoka. A hadvezetés 1941. májusában engedélyezte, hogy az alakulatot volt parancsnokáról nevezzék el, ehhez vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága, mint legfőbb hadúr, személyesen járult hozzá. Ettől kezdve a csapat új neve Magyar Királyi vitéz Bertalan Árpád I. Honvéd Ejtőernyős Zászlóalj. Már korábban is égető kérdés volt az alakulat kiegészítése mind tiszti, mind legénységi állománnyal, különösen annak fényében, hogy tervbe vették 1941. őszére egy második zászlóalj szervezését. Még a katasztrófa előtt, márciusban született a légierőn belül egy irat, amit a Honvédelmi Miniszternek címeztek. Az alábbi, az ejtőernyősökre nézve nem túl hízelgő kijelentéseket tartalmazza. Az eje. zászlóalj eddigi kiegészítési rendszere nem felelt meg a korszerű követelményeknek. Az Ejtőernyős Zászlóaljhoz nagyrészt selejt személyzet került, mert a kiegészítés jelenleg önként jelentkezés alapján történik, oly módon, hogy a jelentkezések szolgálati úton kerülnek felterjesztésre. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy a csapat nem engedi el jól bevált beosztották, viszont a selejttől szívesen szabadul, s ezeket a jelentkezéseket pártolólag felterjeszti, míg az előzők jelentkezését visszatartja. A jelentkezés a honvédség összes csapattestétől és fegyvernemétől történik, és így különböző szellemű, gondolkodású és katonai képzettségű egyének kerülnek az ejtőernyős csapathoz. Ezeket egységes szellemben és azonos katonai képzettségi szinten összeforrasztani szinte lehetetlen.

-2S- A továbbiakban az irat azt javasolja, hogy a tisztek egyenest az Akadémiáról kerüljenek a zászlóaljhoz. Ennek érdekében a felsőbb évfolyamokon felvilágosító előadásokat kell tartani, ejtőernyős szakosztályokat kell szervezni. Nyári nagygyakorlati kihelyezéskor pedig az ide jelentkezett hallgatókat az ejtőernyősökhöz kell helyezni. A továbbszolgáló legénységet a zászlóaljnak kell kinevelnie a már működő tisztes iskolában, melyeknek felszerelését állandóan tökéletesíteni kell, esetleg Németországból vásárolt eszközökkel. A továbbszolgálat ösztönzésére 1000 pengő jutalomdíjat kell kitűzni. A sorlegénységet egyenest a zászlóaljhoz kell bevonultatni a javaslat szerint. Ehhez persze az ejtőernyős előképzés rendszerét kell kiépíteni, felhasználva a már elkészült, felhasználatlanul heverő ugrótornyot. A Légierő Parancsnokság a sürgős megszervezést javasolja, hogy az októberben felállítandó II. zlj. már előképzett újoncokkal álljon fel. A tartalékos képzést érinti a következő megjegyzés. Az eje. szolgálat sajátossága, hogy az ugrószemélyzetet állandóan gyakorlatban kell tartani, ezért a tartalékosok nem hívhatók be azonnal. Behívás után 5 óra szoktatórepülés és 3-4 ugrás szükségeltetik. Az eje. zlj. bevetés esetén 30-50 %-os veszteséget is szenvedhet, az életben maradottakkal sem számolhat a vezetőség. Feltétlenül kell tehát bizonyos számú kiképzett tartalékkal rendelkezni, amely mozgósítás esetén azonnal behívható és egy hetes gyakorlás után hadrafogható. Ilyen behívás alkalmával az ejtőernyős ugrástól való visszalépés már nem fogadható el és a vonakodót hadbíróság elé kell állítani. A bekövetkezett események miatt a honvédelmi Minisztérium csak májusban, egy értekezlet keretén belül foglalkozott a felterjesztéssel. Annak javaslatait elfogadta, de a megvalósítás sokat váratott magára, részben az újvidéki tragédia, részben a későbbi hadiesemények miatt. Eközben az alakulatnál sem ment minden zökkenőmentesen, az új parancsnok nem nyerte meg a régi kerettagok tetszését. Szokolay Tamás szerint azért, mert féltékeny volt Bertalan emlékére és becsmérlő megjegyzéseket tett rá.

-29- Véget akart vetni a régi "liberális" módszereknek, azokat a tiszteket pedig, akiknek ez nem tetszett, állandóan megfenyítette. Két idősebb tisztet hozott az alakulathoz (Pokorny századost és Petneházy századost), hogy velük ellensúlyozza a régi tiszteket. Őket Labancz tanította meg az ejtőernyős ugrás alapjaira, holott még ő sem volt rendesen kiképezve. Labanc működésével a légierő vezetése is elégedetlen volt, Kenese Waldemár, a légierő parancsnoka ezt jelentette júniusban a vezérkari főnöknek és ezen indokok alapján kérte egy tényleges és katonás ezred kinevezését a reptér parancsnokának, ki ott a katonás viselkedést bevezeti, megtanítja, fegyelmet és rendet tart, mert így az ejtőernyős zászlóaljból soha rendes katonaság nem lesz, mert hiányzik az erélyes, katonai rendet és fegyelmet követelő parancsnok. A jelenlegi helyzet: kedélyes vidéki élet, a parancsnok túl fiatal és nem erélyes fegyelmezett vezető, ezért javasolja kinevezni Bencze István repülő alezredest. Az alakulat régi tisztjei között fellépő elégedetlenség, amely abban nyilvánult meg, hogy négy régi tiszt áthelyezését kérte, majd egy szabálytalan gépkocsihasználat miatti feljelentés aztán alkalmat adott a légierő parancsnokának arra, hogy leváltsa Labancz századost. Helyére 1941. augusztusában Szügyi Zoltán vezérkari századost nevezték ki zászlóaljparancsnokká, aki becsvágyó ember volt és szerette volna a régi keretet is megnyerni magának. Ezért ápolta Bertalan emlékét, és hogy népszerűségre tegyen szert, teljesítette a kötelező négy ejtőernyős ugrást, pedig már túl volt negyvenedik évén. Amíg a zászlóalj ilyen belső válságokkal küszködött, ismét sor került egy harci körülmények között zajló bevetésre, noha jóval szerényebb méretekben, mint az előző balszerencsés kimenetelű vállalkozás. Erről a kevésbé ismert akcióról érdemesebb egy kissé részletesebben szólni. A június 26-ai kassai bombázás és az azt követő magyar hadüzenet után a magyar erők szovjet területre törtek be.