Romlás vagy fejlődés? Az ezredforduló Budapestjéről

Romlás vagy fejlődés? Az ezredforduló Budapestjéről Írásomat Bodor Ádámnak, a kitűnő írónak azokkal a Budapestre vonatkozó kritikus megjegyzéseivel kezdem, melyek nemcsak annak idején ütöttek szíven, hanem, úgy érzem ma is fájdalmas igazságot hordoznak sokak számára. (Varga Lajos Márton: Interjú Bodor Ádámmal, Népszabadság 1994. június 24.) Budapest balkániasodása, itt most ez történik - mondja éppen tíz éve -, üres, anakronisztikus és steril folyamat, mérhető ellenállás hiányában nincsenek értékelhető etikai elemei. A polgári Budapest pusztulása során nem töltődik fel új értékekkel, többlettel, az igazi Balkán ellentmondásos, termékenyítő levantei bája messze van innen; ez a leépülési folyamat egyirányú, nem drámai, nem is tragikus, mindössze lehangoló. Mint egy kórterem. Az értékek pusztulása vagy kicserélődése, az elsilányodás önmagában még nem ihlető erő. Amit az ember érez, az inkább a szégyenhez áll közel: ennyire nincsen önvédelmi készségünk, amink van, az is kisiklik a kezünk közül, olyan helyén a világnak, ahol még egy fűszálért is kár. Mert ha Magyarország, bárhonnan is néztük, mindig is Kelet-Európa volt, Budapest - és az esélyt ez jelentette - soha. Most válik azzá, szemléltetve az orrvérzésig emlegetett kelet-közép-európaiság fogalmának csődjét. Európa tagolható, de nem ennyire. A földrajzi és történelmi fekvés pontatlan, eufemisztikus, meghatározásában, a termikus mágikus homály ban, a tagolási szándékban magában éppen a provincializmus igéje rejtett, s ez most beteljesülni látszik. Budapest most nemcsak kopott eleganciájától, hanem történelmi méltósága nehezékeitől szabadul meg. Működik itt most valami, alakítja az utcákat, tereket, falakat, a térség levegőjét, egy erő, amely idegen, a várost és lakóit nem ismeri, nem szereti, inkább megveti; valami megalázóan primitív erőszak kezdi a maga belső képére átformálni a Budapest nevű természeti képződményt vagy emberi alkotást, mindegy hogyan nevezzük. Itt most minden büntetlenül szabad. Ami az újjáalakított üzletek portálja körül történik - hogy csak egy szelíd és szemléletes példához forduljak -, a nagy magyar meszelési vágynak ez a gátlástalan fesztiválja tulajdonképpen a butaság, cinizmus, a tojok mindenre -elv diadala egy patinás európai főváros fölött. Ez nem látvány, hanem moralitás kérdése. Ahol ilyen szemérmetlen nyíltsággal lehet garázdálkodni, ott egy új, idegen erkölcs hatályos. Egy hely elsősorban meghittségével, hangulatával ragad meg, a hangulat pedig erkölcs. De ennek a romlásnak nincsenek meghitt rejtekei. Bodor Ádám optimistának éppen nem nevezhető gondolatait azzal zárja, hogy Itt éppen most szűnik meg valami, egy fogalom. Budapest most szabadul meg attól a tartalmától, amitől az volt, ami volt. Amit az idegen értékrendre, hazug eszményekre építő diktatúra évtizedei nem bírtak innen kiűzni, elpusztítani, de még megtörni sem, most alvilági szintű összefüggések nyomán magától távozik. Most távozik innen a hely szelleme. Bodor Ádámnak az imént idézett gondolatai a modern urbanisztika egyik legkiáltóbb ellentmondására hívják fel a figyelmet. Budapest esete csak szélső példája tán annak a világban számos más helyütt is eluralkodó gondolatvilágnak, amely privilegalizálja a gazdaságot, a városfejlesztést pedig a technokráciának és a politikai hatalomgyakorlásnak rendeli alá. A szellemnek, a kultúrának, az ősi városformáló és fenntartó szerepe, melyre hiába mutattak rá az urbanisztika legkiválóbb szakemberei Patrick Geddestől Lewis Mumfordig és Frank Lloyd Wrighttól Christian Norberg-Schulz-ig egyaránt, napjaink virtual reality világában is csupán a business meg a hatalom árnyékában - és nem utolsó sorban a giccsek áradásában - jut kifejezésre. Hamvas Bélának közel fél évszázada leírt, szinte tézisszerű megnyilatkozása, mely szerint a várost nem hatalommal kellene kormányozni, hanem szellemmel vezetni - Budapestre vonatkoztatva is félelmetesen igaznak és jogosnak bizonyul napjainkban is. Egy alkotó szellemű, városléptékű ízlésességnek a főváros arculatában, fizikai valóságában való erőteljesebb tükröződését bizonyára joggal hiányolhatjuk. Mielőtt erre - írásunk záró gondolatai kapcsán - mégegyszer visszatérnénk, természetesen mégiscsak foglalkoznunk kell azokkal a konvencionális fejlesztési-tervezési stratégiai elgondolásokkal, ezek értékeivel és gyengeségekkel is, melyek napjainkban Budapest helyzetét jellemzik. A következőkben annak a két opponensi (szakmai) véleménynek a tükrében foglalunk állást Budapest hivatalos távlati

elképzeléseirôl, melyek közül az elsőt 1991-ben készítettük el a főváros akkori rövid- és hosszú távú programjaival kapcsolatos szakértői előtanulmányokról, a másodikat pedig tíz évvel később, Budapest Városfejlesztési Koncepciójának 2001. évi egyeztetési anyagáról. Első rátekintésre úgy tűnt, hogy az akkor készült előtanulmányok sorrendisége mintha megfelelne azoknak az igényeknek, - pontosabban azok feltételezett fontossági hierarchiájának - melyeket a lakosság támaszt a főváros vezetésével szemben. Első helyen a közbiztonság, aztán az infrastruktúra, a közlekedés, majd a lakáshelyzet, a környezetvédelem, az oktatás, és így tovább... Az átfogóbb témák - például Budapest és az agglomeráció kapcsolatai, a rehabilitáció vagy a revitalizáció, vagy éppenséggel a főváros térbeli fejlődésének igen komplex kérdései - ugyancsak a szak -témákhoz hasonló módon voltak besorolva a hosszú- és rövidtávú program szerkezetébe. Ez a felépítés semmiképpen sem volt elfogadható, zavarta a program áttekinthetőségét, nem tette lehetôvé az egyes, speciális tématerületek magasabb rendű integrálását - jelen esetben elsősorban térbeli, de akár gazdasági-pénzügyi, vagy szellemikulturális aspektusból. Mindettől függetlenül akkor az elkészült anyagok - vezérlő szempontok hiányában - rendkívül heterogén jellegűeknek bizonyultak. Természetesen nem lehetett megkívánni azt, hogy a különféle szerzők, szakértők az olyannyira eltérő témákról - mint amilyen például a közbiztonság avagy a műemlékvédelem - hasonlóan írjanak, hasonló vonásokat emeljenek ki. Meg lehetett, sőt meg kellett volna követelni azonban a szerkesztő(k)nek azokat a szempontokat, elveket, leitmotivokat, melyeket minden szakértőnek figyelembe kellett volna vennie, melyre mindegyiküknek reflektálnia kellett volna. E tekintetben főleg a specifikusabb tématerületek szerepe lehetett volna jelentősebb, hiszen az integrálóbb jellegűek kisebb-nagyobb mértékben azokból a kvantitatív és kvalitatív információkból, előfeltevésekből, hipotézisekből építkezhetnek majd, és csatolhatnak vissza a szakmaibb szférákra, melyekre a szerkesztőnek vagy koordinátornak bizony - anélkül, hogy korlátozta volna az egyes szakértők szakmai-írói szabadságát - rá kellett volna kérdeznie. Némi ötletszerűséggel ilyesfajta szerkesztői - vagy koordinátori - előzetes szempontok is lehettek volna, például: Mit tart a tématerület legsúlyosabb vagy éppen legprogresszívebb belső problematikájának? Mi az ami kívülről (térben és funkcionálisan egyaránt) a legjobban behatárolja a tématerület mai és későbbi problémáig? (Vagy akár konkrétabban, az adott előtanulmányok hierarchiájában, melyek azok a tématerületek, amelyekkel a meglévő vagy éppen hiányzó interdependenciák a legkritikusabbak?) Melyek a tématerületnek jól (elfogadhatóan) számszerűsíthető (kvantitatív) összetevői? Itt a gazdasági-pénzügyi számszerűségeken felül minden jól kvantifikálható egyéb komponens figyelembevételére, rövid-, és hosszú távú kihatásaira, prognózis-alternatíváira is gondolok. Melyek a nem számszerűsíthető (kvalitatív), de a társadalom egészségére döntően kiható - azt erősítő vagy veszélyeztető - tényezők? Mi a helyzet ma ezek tekintetében, és mi várható a közelebbi és távolabbi jövőben? Míg a szakértők nagyobbik része inkább improvizálva rögzítette tájékoztatását, addig mások, maguknak feltéve az iménti vagy ezekhez hasonló kérdéseket, válaszokat is adtak. A múlt és a jelen tényadatait illetően például rendkívül világos képet festett - a sajnos nem örömteli - helyzetről Bólyai Jánosnak a közbiztonsággal foglalkozó tanulmánya. Ami a jövőt illeti, a tágabb összefüggések ismeretének hiányában a vágyak, illúziók érthetően összekeveredtek a reálisnak tűnő prognózis-alternatívákkal az egyes tanulmányokban. A jövőt fürkészve, a főváros akár rövid-, akár hosszú távú programjának az elkészítése - helyesebben ezt megelőzően annak elő -készítése igen alapos, nagyon gondosan végiggondolt, sok-sok egyeztetést igényel - szakmai, társadalmi és politika egyeztetéseket egyaránt. Bár már az előkészítő anyagokat is - amennyire csak lehetséges, kvantitatív információkra kell építeni, azonban rendkívüli módon kell óvakodni attól a veszélytől, amely a számszerűségek túlbecsüléséből adódik; a nem számszerűsíthető, a bizonytalannak tűnő kvalitatív vonások - gyakran éppen azért is mert kevesebb gondot fordítunk rájuk - legalább olyan mértékben,

többnyire azonban sokkal erőteljesebben jellemeznek egy-egy szakterületet, különösen annak kritikus vonásait, mint a - teljesebb megismerést korlátozó - parciális tényadatok bizonyító számadatait. Az egyes szakterületek sajátosságainak függvényében kell tehát megtalálnunk azokat a helyes arányokat, melyek a legmegfelelőbb terv-, prognózis-, és stratégia-alternatívák kimunkálásához vezetnek. A következőkben azokra a vonatkozásokra térnék rá, amelyek - véleményem szerint - a már elkészült tanulmányok figyelembevételével is, az elkövetkező időszakban hozzájárulhatnának egy hatékonyabb rövid- és hosszú távú fővárosi program elkészítéséhez. A programnak egy többé-kevésbé jelképes mátrix szisztémába kellene illeszkednie. Egy szakmai, egy térbeli és egy időbeli vonatkoztatási rendszerbe lehetne célszerűen felfűzni a már rendelkezésre álló, begyűjtendő, egy-egy terv- vagy prognózis-alternatívába illeszthető információkat. A szakmai információk illetve szélesebb körű tanulmányok három főcsoportba lennének tagolhatók. Az első főcsoport az elsősorban szellemi prioritású tématerületeket fogná össze (itt sok tekintetben kapcsolódnék Melwin M. Webber amerikai professzornak jó egynéhány évvel ezelőtt megjelent, A helyekkel ellátott és a helynélküli városok világa című tanulmánykötetének megállapításaihoz), a második az erősebben helyhez kötött, materiális prioritású tématerületekre, a művi (az épített) környezeti elemekre orientálódna, a harmadik a természeti környezetet, ennek különféle komponenseit venné figyelembe. Ha az előbbiekben már kellően kifogásolt előtanulmányok hierarchiáját is tekintem, nagyjából a közbiztonság, a szociálpolitika, az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a gazdaságpolitika tartozhatnának - egyebek között - az első főcsoportba, az infrastruktúra, a közlekedés, a közművek, a műemlékvédelem, a revitalizáció a második főcsoportba, míg - érthetően - a környezetvédelem a harmadik főcsoportba illeszkedhetne. Noha az egyes tématerületek sajátosságai folytán természetesen fenti csoportosításunknak is vannak hátulütői, rendező elvként mégis célszerűnek mutatkozna megfontolni a vázolt vagy ehhez hasonló meggondolásokat, hiszen akármennyire bonyolult rendszer áttekintéséről is legyen szó, a jövőt érintő döntések, a megfelelő cselekvések alternatívái nagymértékben függnek annak a helyzetképnek a rendezettségétől, ami a döntéseket hozók vagy azokat befolyásolók részére rendelkezésre áll. Mielőtt a tulajdonképpeni feladat lényegére, Budapest városfejlesztési problémáira, az alternatív stratégiák, prognózisok és taktikák egyes kérdéseire rátérnék, az első főcsoport kapcsán az egyéni és társadalmi szükségletek néhány olyan szempontjára mutatnék rá, amely ennek a szférának egy kellő átcsoportosítása során esetleg hasznosnak bizonyulhatna. Az egyén és a család, de a tágabb közösségek, a főváros lakosságának különféle összetételű csoportjai részére (akár Abraham Maslow amerikai pszichológus szükséglet-hierarchiáját figyelembevéve) lennének megállapíthatók alapvető fontosságú elsődleges illetve másodlagos igények. Kétségtelen, hogy a táplálkozási minimumokon túlmenően (érdekes, hogy a kereskedelmi ellátás, ellátottság, mint olyan nem kapott helyet a tanulmányok között) a lakás, az egészség és a közbiztonság az elementáris igények közé tartoznak. A kultúra, a szabadidő eltöltés, a sport számos vonatkozása sajnos - akár tetszik, akár nem - már a másodlagos, olykor a luxus igények kategóriájába tartoznak. Természetesen szó sem lehet arról, hogy egy társadalom - adott esetben a fővárosi társadalom - elsődleges avagy másodlagos igényeinek az említésével olyan következtetésre jussunk, hogy a minden réteget gazdagító, magasabb rendű szellemikulturális szükségleteket, ezek kielégítését a prímér igények maximális teljesítésével el lehetne hanyagolnunk. Mindössze arról van szó, hogy egymás mellé tudjuk állítani ezeket, és a döntésihatalmi apparátus világosabban tudja mérlegelni azokat a követelményeket, következményeket, melyek állásfoglalásaiból kifejezésre juthatnak. A korábban említett három főcsoport témáinak mégoly beható analízise azonban az önmagukban való elemzések után a külső összefüggések feltárásával adna képet az adott tématerületről. A mátrix gondolat jegyében először az egyes főcsoportokon belüli témák egymásrahatásait, interdependenciáit lenne szükséges megvizsgálni, majd a többi főcsoportokon belüliekkel lenne

szükséges összevetni ezeket, végül, de nem utolsó sorban a főcsoportok kialakult összképét, mérhető és nem mérhető karakterisztikáit, gazdaságilag (pénzügyileg) kifejezhető és nem kifejezhető sajátosságait is szembe kellene állítanunk egymással. A mátrix gondolatnak egy másik nagyon lényeges eleme az lehet, hogy az egyes tématerületi sajátosságoknak megfelelően tér-koordinátákat rendelünk - a múltat, a jelent és a jövőt illetően - az idő-koordináták mellé, és fordítva, a múltat és a jelent tudomásul véve jövőbeli idő koordinátákat rendelünk térbeli elképzeléseink mellé. Más szóval és némileg egyszerűbben: a mikor? és a hol? korábbi és jelen tényeit egészítjük ki a jövő tervezett (elképzelt, prognosztizálható) variánsaival... Jóllehet a jelen gondolatsor részleteiben kétségkívül még alapos kimunkálást igényelne, mégis lényegesnek érezzük egy kidolgozandó, akár rövid-, akár hosszú távú program esetében ezeket, az első pillanatban talán túlságosan teoretikusnak is tűnő iménti szempontokat, mivel legalább egyeseket érvényesíteni lehetne egy következő munkaszakaszban. Az eddigiekben nem szóltunk még azokról a problémákról, az általános rendezési tervekben szabályozandó problémáiról, sem Budapest és az agglomeráció kapcsolatáról. Mindkét témakörnek erőteljesen kellene táplálkoznia a jövőben - a bármennyire is vitatható szakmai dolgozatokból, egyben - és itt ezt szeretném nagyon nyomatékosan aláhúzni - amolyan flexibilis keret-jellegűk folytán vizsgálni kellene ezek visszahatását is azokra. Mivel itt elkerülhetetlen párhuzamossággal (párhuzamosságokkal) kell szembenéznünk, csak folyamatos egyeztetésekkel, kölcsönös információkkal lehetne elérni azt, hogy az áthatások időben jöjjenek létre, elmaradások, késések ne hátráltassák egy-egy koncepció avagy részkoncepció kibontakozását és realizálását. Ami a már elkészült előtanulmányokat illeti, rá lehetne kérdezni a közelebbi és távolabbi jövőt érintő néhány, a legjelentősebb számszerűsíthető (semmiképpen csak pénzügyi, hanem naturális mutatókban is kimutatható) értékre, nem kevésbé a legjellegzetesebb kvalitatív vonásokra. Történhet ez úgy, hogy mindezt maga a szerkesztő (a koordinátor) vagy egy mindenképpen kis létszámú szerkesztői (koordináló) csoport végzi el, de úgy is, hogy ahol az elkészült tanulmányokban ez rendelkezésre áll, egyszerűen kiveszik ezekből, ott viszont ahol a szerzők ezt nem biztosították, felhívják őket ennek pótlására, illetve a szükséges minimál információk gyors begyűjtésére. Az így elkészülő fővárosi rövid- és hosszútávú fejlesztési programok azonban a legjobb szándékok mellett is bizonyára még igen sok hiányossággal fognak rendelkezni. Már most fel kellene készülni arra, hogy egy megfelelően kiképzett szakembergárda által olyan munkamódszerek kidolgozására is sor kerülhessen, melyek nyomán mind a múltra és a jelenre vonatkozó információknak a dekódolása és értékelése, mind az ezekre épülő rövid- és hosszú távú tervelképzelések, prognózisok, stratégiák, sőt taktikák is kibontakoztathatók lennének. Az ilyen felkészülésnek azonban komoly szervezeti, személyi és anyagi kihatásai is vannak. Egy idehaza és a nemzetközi porondon is elismert szakemberekből álló kis csapatnak kellene alaposan kivitatnia a főváros különféle idődimenziókra kiterjedő programjait olyképpen, hogy az elgondolásokat, elképzeléseket - jámbor óhajokként - ne csak önmagukban vázolják fel, hanem ezek szorosan kapcsolódjanak azokhoz a szellemi-anyagi feltételekhez, valószínűsíthető döntési alternatívákhoz, melyek mind a hazai, mind a nemzetközi tényezők megszabta korlátokból és lehetőségekből is következnek. * Mielőtt a második opponensi véleményünk megfontolásaira kitérnénk, utalnunk kell még arra a munkára - helyesebben munkákra -, mely(ek)et e sorok írójának irányításával a BME Urbanisztikai Intézete mellett működő MTA Urbanisztikai Kutatócsoporthoz meghívott szakértők végeztek el 1993 és 1994 között. A Fővárosi Önkormányzat Városfejlesztési Ügyosztálya, mint megbízó, az első tanulmánykötet elé 1993 szeptemberében írt ajánlásában egyebek között arra biztatta a szakértőket, hogy a jelenlegi jogszabályokat és tervezési kötöttségeit, ahol azt szükségesnek tartják, lépjék túl, és a legjobb meggyőződésük szerinti ajánlásokat fogalmazzák

meg. ã...mutassák be azokat a peremfeltételeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy a jelenlegi dinamikus építési periódus (a»dinamikus«jelleget - legalábbis az elmúlt éveket illetően - sajnos meg kell kérdőjeleznünk) a Millennium-korabeliéhez hasonlóan, szabályozott mederben, előreláthatóan szerveződjék, hogy a polgár jól érezze magát, a tőke találja meg számításait, és a környezet minősége javuljon (...); ajánljuk e munkát a városfejlesztés szereplőinek - döntéshozóknak és döntés-előkészítőknek egyaránt - tágabb értelemben az urbanisztika iránt elkötelezett érdekelt vagy érdeklődő valamennyi társunknak, hiszen közös érdekünk szép városunk, életünk színhelye, Budapest virágzó várossá, méltó emberi lakhellyé emelése. A fenti ajánlás optimizmust sugallt, és a kutatómunka valamennyi résztvevője őszinte lelkesedéssel igyekezett, hogy legjobb képességeivel jusson el azokhoz a felismerésekhez, melyek Budapest nívósabb fejlesztéséhez, tervezéséhez és igazgatásához járulhatnak majd hozzá. A munkában közreműködők nyitottságát, vitakészségét, a főváros sajátos helyzetéből adódó igen komplex problémákkal való szembesülését mi sem bizonyította jobban, mint hogy a kellően gyakori, a munka tartalmát és felépítését érintő team-megbeszéléseken nemegyszer ellentétes nézetek is konfrontálódtak, hogy az esetek többségében aztán a valós értékek mentén ezek lehetséges és célszerű konszenzusokban oldódjanak fel. Sajnos az említett szép ajánló sorok után illúzióvesztések következtek, az összefoglaló kötetekben és az egyedi írásokban megjelenő, különösen a fejlesztés-tervezés-igazgatás olyannyira lényeges kapcsolódásait illető ajánlásokra hivatalból szinte semmilyen válasz nem érkezett. A politikai-gazdasági hatalom, akkoriban úgy tűnik, mintha nem is óhajtott volna leereszkedni komolyabb, távlatibb stratégiai koncepciók szükségességének még a meggondolásába sem. Ezúttal nincs módunk - már csak a terjedelmi korlátok folytán sem -, hogy részletesen fejtsük ki néhány évvel ezelőtt rögzített elgondolásainkat. Legfeljebb ezekre utaló egyes fejezetcímeket emelünk ki azok számára, akik nem ismerhették meg az elvégzett munkát. Változatok a problémák kezelésére (hibás gondolkodási sémák); Bizonyosság, valószínűség, kockázat; Modellezhető és nem modellezhető folyamatok...; Spontán tendenciák a város fejlődésében (ugyanabból még többet?); Konfliktusmenedzselés a budapesti várospolitikában...; A Közép-európai Régi és Budapest lehetőségei; A főváros fejlődésének és alakításának modelljei ; A budapesti közigazgatás jövőképének elméleti és gyakorlati alternatívái; A városfejlesztés forrásai; A folyamatban lévő vállalkozói akciók elemzései; Fejlesztési szándékok, a fejlesztési stratégiák öröklött sajátosságai. És még néhány cím az I. kötet mellékletének tanulmányaiból: Kiss István: A közigazgatás korszerűsítésének szemléleti alapjai; Korompai Attila: Budapest fejlesztési stratégiája és az új jövőkép; Miklóssy Endre: A városfejlesztés régi-új útjai; Várnai Gábor: Rendszerelmélet, diagnózis és terápia - Budapest-képek a közgondolkodásban; Vidor Ferenc: Urbanisztika és medicina - Egy új analógia nyomában. Ami a fejlesztést illeti, hiába mondta ki fejlesztési programok - netán stratégiák - elkészítésének szükségességét az 1991. évi XXIV. Törvény 11. -a, azt kellett megállapítanunk, ezek kimunkálását több tényező is késleltette. Úgy tűnik, hogy magában a Városháza apparátusában is ellenállás volt az ilyesfajta igényekkel szemben. Parttalannak, absztraktnak, luxusproblematikának tekintették éppúgy, mint valaha (még Nyugat-Európában és Amerikában is), amikor a nagyvonalú fejlesztési koncepciók megközelítéseit sokan - ott is - holisztikus ostobaságnak bélyegezték. Ez azonban 50-60 évvel ezelőtt volt, és - függetlenül attól, hogy szinte nincs olyan, akár közepesen fejlett országbeli nagyváros, amely nem rendelkezik fejlesztési stratégiákkal - ma már az Európa Tanács chartája mondja ki, hogy a fejlesztésnek - és

a rendezésnek is! - együttesen kell holisztikusnak, pragmatikusnak és demokratikusnak lennie. És ha valóban fel akarunk zárkózni Nyugat-Európához, aligha térhetünk ki az elől, hogy e szemléleti megfontolások lényegét és praxisát is magunkévá tegyük. A Főváros szakmai és politikai vezetése mindezek ellenére a fejlesztési programokkal és koncepciókkal szemben hosszú éveken keresztül szinte kizárólagosan a többé-kevésbé hagyományon, ún. ÁRT-k (Általános Rendezési Tervek elkészítését szorgalmazta és csak a 1990-es évek második felében jutottak oda, hogy - többszöri átdolgozás után - immár a jövő lehetőségeit és korlátait valamelyest figyelembevevő, külső szakértők által készített anyagot terjesszenek a közgyűlés illetve más érdekeltek elé. Ami a 2001. évi Budapesti Városfejlesztési Koncepciót illeti, mindenképpen örülnünk kell, hogy az elkészült munka szakmai és politikai egyeztetésére is sor kerülhetett, annál is inkább, mivel - mint említettük - még néhány évvel ezelőtt is a Főváros nagyvonalú fejlesztésének, a lehetséges stratégiáknak, a végrehajtásnak az alternatíváit vázoló elgondolások heves elutasításra találtak. A koncepció bevezetője, mely a munka célját, időtávlatát, feladatát és módszereit rögzíti, már alapvetően tér el azoktól a korábbi voluntarisztikus elgondolásoktól, melyek kvázi fejlesztési frazeológiákban is vágy-hangsúlyozottan terv-orientáltak voltak és mint szerzői írják ma már alapvető célként immár prognosztizálható keretfeltételek alapján (...) nagytávlatú jövőképek felvázolását és ezen alapuló reális, hosszú távú (15 éves távlatú) stratégia kimunkálását jelölik meg. A prognózis-orientáltságot, nem kevésbé ezzel kapcsolatosan a felvázolt alternatív jövőképeket tehát - szemben a tíz év előtti mozaikszerű megközelítéssel - mindenképpen üdvözölnünk kell. Az összeállítók szemléletét a legtömörebben a koncepció első három fejezete, továbbá nagyrészt a negyedik fejezet egyes részei (a teljes anyag mintegy harmada, negyede) tükrözik a leginkább. A szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy fejlesztési koncepciók hiánya már rövid időn belül a (fő)város tervezhetőségének ellehetetlenülését eredményezné, megléte viszont - különösen, ha komplexitásra törekszik - felbecsülhetetlen segítséget nyújt a döntéshozónak, amikor egyes napi kérdésekben olyan döntéseket akar hozni, amelyek magukban is és egymásra hatásukban is a város jövőjének kedvező hatását segítik. A segítség igénye, melyet sajnos a döntéshozóknak ma még csak egy kisebb része tart szükségesnek - úgy vélem - még csupán töredékesen elégül ki a jelen koncepció által. Az igen bő és - talán olykor túlságosan is terjedelmesen kifejtésre került - tájékoztató anyag inkább az úgynevezett szakmabelieknek szól, a döntésre illetékesek - tartok tőle - annak ellenére, hogy esetleg elfogadják a holisztikus-interdiszciplináris szemlélet, a prognosztikus gondolkodás szükségességét, mégis elvesznek - az egyébként gondosan összegyűjtött - részproblémák halmazaiban. Talán célszerűbb lett volna az első három fejezetet tömörítve - akár tézisszerűen összeállítva - Fővárosi Fejlesztési Koncepcióként előterjeszteni, és az ötödik-hatodik fejezet részletes anyagát ennek mellékleteként csatolni. Egy ilyesfajta, valóban az alapvető tér- (a térségi energiák hatásmechanizmusait a Főváros határaitól, az agglomeráción át az országhatárig, sőt azon túl is elemző), és időfaktorokra, hét éves, tizenöt éves, esetleg harmincnegyven éves időtartamra kiterjedő, olyan együttesen vázolt implicit, valóban a legalapvetőbb tényezőkre redukált jövőkép-alternatíva halmaz a maga tömörségében (a vizsgálati anyagokkal a háta mögött) megfelelőbb tálalás lett volna. Vagy lenne a jövőben: úgy vélem, nem csupán a döntést hozó politikusok és gazdasági szakemberek számára, hanem bizonyára a laikus városlakók is szívesebben kóstolnák meg a kevesebb, de finomabb urbanisztikai ízeket. * Nincs terünk arra, hogy az egyes fejezetekben kimunkált részproblematikákat méltassuk, netán kisebb-nagyobb mértékben korrigáljuk. Hasznosabbnak véljük, ha hét szempontot kiemelve, a következőkben vázoljuk a teljes anyagot, illetev ennek összeállítását érintő megjegyzéseinket. 1. A koncepcióban jóllehet megjelennek már a prognosztikus elemek, még mindig túltengenek a tervezési attitűdökkel oly szorosan összefüggő kívánságok, a kell -ek, a legyen -ek, a növelések, a csökkentések iránti vágyak. A hogyanokra való utalások azonban jórészt

hiányoznak, de az ezek teljesülésének vagy nem teljesülésének (a különféle lehetséges határeseteknek) a követelményei és következményei ahelyett, hogy erőteljesen és kiemelten rögzítenék ezeket, csak igen halványan és körülírtan jelennek meg. 2. Annak ellenére, hogy Budapest Városfejlesztési Koncepciójának Egyeztetési Anyaga feltehetően komoly információmennyiségre épült (az egyes fejezetek információs hátterét a Koncepció nem jelzi), értékesebbé és használhatóbbá tette volna néhány további bázis-anyag előzetes begyűjtése, esetleges ábrázolása a múlt, a jelen és a jövő(k) keresztmetszeteiben. Ilyenek lehetnének (vagy lehettek volna) például - az anyagban egyébként jelzett - lágy és kemény komponenseknek, vagy a bűnözési devianciáknak, egyes jellegzetes betegségformáknak, egyes térségek (kerületek) fejlettségének a térképi ábrázolásai. Az egyes lapok alján elhelyezett szép és dekoratív fotók emelik ugyan a Városfejlesztési Koncepció nyomtatásban megjelent anyagának a minőségét, de nem pótolják az említett információkkal (esetleg más hasonlatosokkal) kapcsolatos vizuális ábrázolásokat. 3. A főváros tényleges fejlesztését erősítő vagy gátló érdek- és értékkonfliktusok bemutatása csak ötletszerűen és elvétve jelenik meg a koncepcióban. Ezek nagyobb része is a területi (kerületek, megye, régió) igazgatási-döntési kompetenciák bizonytalanságaira, megoldatlanságaira utal; a meglévő - és a jövőre is valamelyest kivetíthető - ágazati (pl. egészségügyi, kulturális, lakásügyi, oktatási-kulturális stb.) prioritási küzdelmek -ről alig-alig van szó. A konfliktusok jelzése és formái, túlélésüknek a prognózisai fontos szerepet kell hogy játsszanak a Főváros jövőjét érintő bármilyen fejlesztési elgondolásban. Itt jegyezném meg, hogy a jövőkutatási (-formálási) eljárások közül a koncepció csak egyetlenegy fajtára, a szcenárió -ra utal. A jövőben megfontolást érdemelnének a futurológia további módszereinek, pl. az analóg eljárásoknak, a gaming-simulation -nak, a delphi-i modell -eknek, a rendszerelméletieknek az alkalmazásai is. 4. A Városfejlesztési Koncepció még marginálisan sem foglalkozik a telekommunikáció, a virtual reality teremtette kihívásokkal. Bár lehetséges, hogy a jövő elkövetkező éveiben Budapest esetében e világméretű mozgásoknak még csekély hatása lesz a Fővárosnak és környékének térszerkezetére, egy tizenöt éves perspektívában már alaposan meggondolva kellene mérlegelni azokat a hatásmechanizmusokat, melyeket e jelenségek a lakosság életére és intézményeire gyakorolhatnak. 5. Jóllehet a Koncepció anyaga helyenként utal a fejlesztés realizálásának folyamatos kontrolljára, a monitoring -ra, a néhány évenkénti visszacsatolások -ra, úgy vélem ezeknek sokkal szervesebben és hangsúlyozottabban kellene beépülniük magába a koncepcióba, illetve a végrehajtás(ok) stratégiáiba. 6. Egy Fejlesztési Koncepciónak bármilyen metropolis életében (jelen esetben Budapest életébe) való átültetése nemcsak szűkre szabottan döntési-igazgatási feladatként jelenik meg. Nívós és sikeres végrehajtásához magas színvonalú, komplex gondolkodású, kellő tapasztalatokkal rendelkező olyan szakemberekre is szükség van, akikre a mindenkori hatalom politikusai megfelelően támaszkodhatnak. E tekintetben Európa szerte hiány mutatkozik. Az elmúlt években, 2001, 2002, 2003-ban Weimarban tartott EU konferencia irányítója, Hassenpflug professzor, az ottani Bauhaus Universität Urbanisztikai Intézetének professzora jelezte, hogy az EU támogatására is szükség lenne olyan posztgraduális és doktorandusz képzés megindításához, melynek eredményeképpen a városproblematikák széles spektrumát jól ismerő elegendő szakember kapcsolódhatna be az európai (nagy)városok fejlesztési munkálataiba. 7. Budapest Városfejlesztési Koncepciója foglalkozott ugyan az oktatási és a kulturális szféra adottságaival, a fejlesztés különféle lehetőségeivel is, egy gondolat azonban mintha elkerülte volna az Egyeztetési Anyag összeállítóit. Valahol jelezni kellett volna azt a szellemet (aurát), amit Budapest a lakóinak jelent, illetve ez tudatosítható lehetne a számukra. Egy olyasfajta urbain -re gondolok, melyet a francia Lefèbvre fejtett ki évekkel ezelőtt, és melynek szimbolikus jelentősége Budapest jövője szempontjából sem elhanyagolható. *

Kritikai megjegyzéseink közül e legutolsót tekinthetjük olyannak, amely végül is visszavezet bennünket Bodor Ádámnak a bevezetőben idézett, szigorú és szomorú megállapításaihoz. Henri Lefèbvre-nek egy olyan lényegbevágó gondolatát húztuk alá itt, mely a korábbiaknál nagyobb szabatosságra törekedve tesz megkülönböztetést maga a város, illetve ennek praktikusan érezhető, szinte kitapintható építészeti (művi) megjelenése (la ville) és a város szellemi tartalmának, szellemiségének olyasfajta valósága között (ezt nevezte urbain -nek), mely az egyes embernek egy-egy adott városról alkotott gondolati-érzelmi konstrukcióinak felel meg. Talán a legjobban úgy közelíthetjük meg szerinte, ha olyasfajta szellemi és társadalmi formációnak vagy ideánek tekintjük, amely a városlakók és objektumaik szimultanitás és konvergencia élményeikből táplálkozik (Lefèbvre, Henri: Le Droit A La Ville, 1972, Paris). Az urbain tehát abból a nagyon sok szimbólum-elemből rakódik össze mindannyiunk számára, melyeket életünk során - többnyire észrevétlenül - gyűjtünk, hogy egy-egy adott pillanatban aztán ezek értelmi-érzelmi-intuitív szummációja egy-egy szóban forgó város vagy a mi városunk megítélésében, vagy inkább megélésében öltsön testet. A magunk részéről azt tehetjük ehhez hozzá, hogy az urbain -t voltaképpen olyan kvalitásnak tekintjük, mely egyfelől az emberek, másfelől a környezet tereit kitöltő tárgyak, termékek kvantitásait integrálva ezek fölé emelkedik. Lefèbvre urbain -ja némileg rokon Kevin Lynch város-imágójával is, melyet The Image of the City című munkájában ismertetett (Lynch, 1960.). E munkájában az imagót a városi élet szövevényeiben való orientációnkkal kapcsolja össze, utalva ennek össztársadalmi jelentőségére is. A városról alkotott rendezett képzeteink meggyorsítják orientálódásunkat, sőt mi több, tágasabb szellemi horizontot nyújtanak, eszközül szolgálnak feladatunk, elképzeléseink vagy tudásunk szervezettebb kibontakoztatásához... - írja. Az eleven és jól integrált fizikai (építészeti-művi) keretnek társadalmi funkciója is van. Az ilyen művi környezeti háttér kezdettől fogva ősi jelképek és kollektív emlékek anyagát szolgáltatja a közösségnek, ezzel is elősegítve a különféle rétegek kommunikációját. Lefèbvre urbain -je és Lynch imago -ja mintha arra a szellemre utalnának, ami Bodor Ádám szerint Budapestről eltávozóban van. Jóllehet már sokan rámutattak egy-egy város szellemének (vagy mondjuk aurájának ) fizikai valósággal való szétválaszthatatlan kapcsolódására (Gropius az 1930-as években a pszicho-szomatika analógiáját is felvetette), ízléstelen portálok mellett még nemigen vesszük tudomásul - csak ötletszerűen említve néhányat - a bevásárlóközpontok burjánzásának, az előkelőbb körzetek építészeti giccsparádéinak, az otromba garázsbejáróknak, vagy kissé általánosabban: a magánszférák és a közterületek nívóbeli feszültségének, az egyre elviselhetetlenebb közlekedési dugóknak a főváros szellemére, szellemiségére való romboló hatását, nem kevésbé ezeknek saját tehetetlenségünkből adódó, szomorú circulus vitiosus jellegű visszahatásait is. A circulus -ok vitiosus fékezése nyomán létrejövő circulus bonus -oknak, az egészségest, a jót és a szépet hangsúlyozó, egymást erősítő fizikai-szellemi kapcsolatrendszereknek megteremtésében a politikai és a gazdasági hatalom birtokosai mellett a tudósoknak és művészeknek is rendkívüli szerepe lehetne. És természetesen a legkevésbé lenne elhanyagolható az építészek egy olyan aktivitása sem, amely radikálisan lépne túl Eliel Saarinennek, a kiváló finn-amerikai építész-városrendezőnek azon megállapításán, mely szerint: amennyiben az építész korábbi alkotó lendülete silány imitációvá válik, a városépítés iránti közérdeklődés megszűnik, eluralkodik az ízléstelenség, közöny üti fel a fejét. A közönyön kellene túllépnünk tehát, valahogy úgy, hogy ne csak arra ébredjünk rá, hogy a soksok elemből összerakott budapesti materiális városmozaik fölött, de ennek mélyrétegeiben is ott lebeg a főváros élményeinkben, emócióinkban és intuícióinkban egyaránt megélt teljes szellemi kvalitása is, hanem arra is, hogy ennek tudata cselekvésre is serkentsen bennünket.