A NYUGATI FILOZÓFIA KEZDETE, A PRESZÓKRATIKUS FILOZÓFUSOK

A NYUGATI FILOZÓFIA KEZDETE, A PRESZÓKRATIKUS FILOZÓFUSOK A NYUGATI FILOZÓFIA FOGALMA 1. A filozófiának nem lehet egységes definíciója, hiszen tárgya, módszere, formája állandóan változott az idők során. Hagyományos, de messzemenően elégtelen meghatározás alapján: a filozófia az egyes résztudományok által nem igazolható végső előfeltevések kritikai alaptudománya. A résztudományok fölosztása 1. reáltudományok természettudományok (pl.: fizika, kémia, csillagászat, biológia ) kultúratudományok a) szellemtudományok (pl.: történelem, nyelvészet, művészettudományok) b) társadalom- és gazdaságtudományok 2. formális tudományok (pl.: matematika, logika, struktúratudományok) A újkorban többször a természettudományokat szembehelyezték a szellemtudományokkal, így pusztán az előbbit nevezték reáltudományoknak, az utóbbit viszont humán tudományoknak. Ez az elnevezésbeli ingadozás (a reál szó természettudományra való korlátozása és a szellemtudományokkal való szembeállítása) igen tanúságos lesz a későbbiekben: Geisteswissenschaften (ang. humanities, human studies, fr. sciences humaines) Naturwissenschaften (ang. natural sciences, fr. sciences naturelles). Ugyanakkor Locke 1690-ben azt írta, hogy a természettudomány is not capable of being made a science. A tudományok föntebbi rendszere az újkori hatalmi-intézményi szerkezetekkel (pl. egyetemi fakultások) szoros összefüggésben, az azok közötti vitákból fejlődött. A tudomány mindig hatalmi, politikai kérdés is egyben. A filozófia mindig beágyazódik a szaktudományok történetébe. A görög bölcselkedés kezdetén is természettudományi és matematikai problémák állnak. Főbb területei: ontológia, metafizika (a lét és a létező, a világegyetem és az ember létezése), ismeretelmélet (az emberi megismerés föltételei, lehetőségei), tudományfilozófia (az emberi tudás szerkezete, a tudományosság fogalma és feltételei), etika (az emberi döntések és cselekedetek, erkölcsi ítéletek természete), vallásfilozófia (az istenkép, a vallásos cselekvés, hit és tudás), politikai filozófia (a társadalmat szabályozó elvek), történetfilozófia (a történelem és a történelmi tudat alapvető kérdései), művészetfilozófia (a műalkotások és az alkotói, befogadói művészettapasztalat). 2. A filozófia szó eredete, jelentése: f λov ( kedvelő ) + sof a ( bölcsesség ). A philoszophosz, a filozófus a bölcsesség kedvelője. Eredetileg egy életforma,

2 meghatározó emberi tulajdonság neve. Később alakult ki a filozófus szóból képzett elvont főnév, a filozófia, a bölcsesség kedvelése. A föntebbi szóeredet figyelmeztet, hogy a görögöknél a filozófia nem életidegen, steril tudomány volt, hanem életformát jelentett, gyakorlati kérdésekből indult ki, és befolyást kívánt gyakorolni az egyéni életre, társadalmi-erkölcsi szabályokra. A filozófia a személyt és a poliszt formálta. A PRESZÓKRATIKUS FILOZÓFIA 1. A filozófia görög területen jelent meg először a Kr. e. 6 5. században. Az első, preszókratikusnak ( Szókratész előtti ) nevezett gondolkodók csak kisebb terjedelmű, és nem mindig megbízható töredékek alapján ismertek. Egész művek nem maradtak fönn tőlük, de a későbbi filozófusok (különösen Arisztotelész és tanítványai) sokszor idézik őket, és ezekből az idézetekből próbálták a 19. és 20. század tudósai az egyes preszókratikus gondolatait helyreállítani. A 19. században különösen is Nietzsche, majd a 20. században Heidegger német filozófusok tettek sokat a preszókratikusok népszerűsítéséért. 2. Kis-Ázsiában és Dél-Itáliában megerősödő természettudományos kutatások: nem rendszerezett megfigyelések, törvényszerűségek, matematikai mérések. A természet megfigyelésének eredménye, hogy a világ rendezettnek tűnt (kozmosz; kàsmov rend, világrend, világ ). A világegyetemet belső rend, elv irányítja. A filozófia első kérdése: mi ez a világrend, amely meghatározza a természet működését? Ez az elv az arkhé ( rcà latinul: principium). Természettudományos alapokon nyugvó fogalom az arkhé: olyan állapot, elem vagy erő, amelyből a világ létrejött, és amelynek a segítségével fönnáll. Fontos, hogy az arkhé egyszerre jelent kezdetet és elvet. A görög gondolkodás szerint az adott helyzetet elrendező és irányító elv magyarázata a kezdetben keresendő. A jelen pillanatot irányító törvényszerűség egyúttal annak a pillanatnak a létrehozó oka is. A tudományos leírás okmagyarázatot is jelent. Az arkhé meghatározására különféle magyarázatok születtek. Thalész szerint az arkhé a víz, Püthagorasz szerint meghatározott számarányok, Empedoklész szerint az egymással küzdő négy elem (levegő, tűz, föld, víz), Démokritosz szerint az atom és az űr. 3. Az arkhé alapító kezdet és irányító elv, amely változatlan. A világ viszont változik, minden pillanatban más és más. Vagyis az arkhéra az állandó lét, míg a világra a változás a jellemző. A görögök a változás három fő fajtájáról beszéltek, a mozgásról, a keletkezésről és a pusztulásról. Hérakleitosz ismert, sok-

3 szor idézett mondása nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba a világ állandó változásának elvét fogalmazza meg: semmi sem marad ugyanolyan. Hogyan változhat a világ, ha az arkhé állandó? Ha a természet és annak egyes dolgai minden pillanatban másképp léteznek, akkor mit is jelent esetükben a létezés? Az élőlények születnek, meghalnak; vagyis volt pillanat, amikor nem léteztek, és lesz olyan idő, amikor újra nem léteznek. De ha a semmiből nem lesz létezés, és a létezés nem oldódhat föl a semmiben, a nem-létezésben, akkor a halandó ember hogyan is létezhet? Mi benne az örökös létező, az arkhé, és mi benne a változó, múlandó? A görög filozófia állandó kérdése a létezés és a változás kapcsolata. Az atomelmélet hívei (Démokritosz) szerint az atom és az űr az örökkön létező: minden így például az emberi lélek is atomokból épül föl. Az egyes tárgyak, élőlények keletkezése és pusztulása nem jelent mást, mint hogy az atomok véletlenszerűen összekapcsolódnak testté, lélekké, majd pedig a halálban újra szétbomlanak. 4. Az arkhé a valódi, állandó létező; a tapasztalati világ pedig változó. Már a preszókratikusok megfogalmazzák azt a fontos szembeállítást, amely az egész görög filozófiát meghatározza. Két megismerési mód létezik: vélekedés (doxa) és tudás (episztémé). A változó természeti világról tapasztalati úton szerzünk tudomást, ebből lesz a vélekedés (doxa). Az állandó arkhéról gondolkodás útján alkotunk fogalmat, ebből származik a tudás (episztémé). Az előbbi megbízhatatlan, az utóbbi megbízható. Az emberek és társadalmak többsége bizonyos vélekedések, nem pedig a tudás alapján rendezi be életét. 5. A vélekedés és tudás ellentétét fogalmazza meg Hérakleitosz is, és ehhez egy igen fontos kifejezést alkalmaz, a logoszt (làgov). A logosz a görög filozófia egyik központi fogalma. Sok jelentése van: beszéd, szó, bizonyíték, szónoki beszéd, elbeszélés, tanulmány, tudomány, vélekedés, szám, számarány, viszony, igazság, alapelv, törvény. Hérakleitosz szerint minden a logosz szerint történik, vagyis minden bizonnyal az arkhét a logosszal, valamilyen értelmes aránnyal, világot irányító mértékkel azonosítja. Az embereknek e logosz szerint kellene élniük, azonban nem ismerik föl a logoszt. A logosz megismerése tudást, nem pedig vélekedést jelent. Már Hérakleitosznál is a logosz szó (többféle jelentése miatt) egyszerre vonatkozik a világot irányító elvre, az arkhéra, illetve az emberi megismerésre: a kozmoszra és az emberre. A Szókratész utáni két nagy filozófus közül Platón szerint az egyén tiszta tudása és a kozmosz ugyanazt a logoszt hordozza, míg

4 Arisztotelész arról beszél, hogy az ember az egyetlen élőlény, akinek logosza van. A későbbi filozófusok a világot és az embert irányító törvényt nevezték logosznak. A Platón és Arisztotelész utáni filozófia jelentősen hatott a korabeli görögös műveltségű zsidóság, majd pedig a kereszténység gondolkodására. János görög nyelven írt evangéliumának eleje himnusz Jézus Krisztus megtestesüléséről. Az első mondat magyar fordítása: kezdetben volt az Ige. THALÉSZ Ám az efféle princípium ( rcà) számát és fajtáját illetően nem ugyanúgy nyilatkoztak [az első filozófusok], hanem Thalész, aki kezdeményezője ( rchgàv) az ilyesfajta filozófiának, azt mondja, hogy ez a víz (Arist. Met. 983b). HÉRAKLEITOSZ A logoszra hallgatva bölcs dolog egyetérteni azzal, hogy minden egy (Hippol. Ref. 9, 9, 1). Az igazságosság viszály (Orig. Cels. 6, 42). A háború mindennek atyja (Hippol. Ref. 9, 9, 4). Minden mozgásban van, és semmi sem marad úgy, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba (Plat. Crat. 402a). PARMENIDÉSZ Egyetlen út-szó marad, hogy van. Ezen az úton igen sok jegy van, úgymint: nem-született, pusztulhatatlan, egész, egyetlen fajtából való, rendületlen és tökéletes (Simpl. Phys. p. 78, 5). EMPEDOKLÉSZ Az úgynevezett anyagi elemekből négy van (Arist. Met. 985a). Nincs születése (fêsiv) egynek sem az összes halandók közül, sem rettenetes halálú vége, hanem csupán keveredés és a keveredettek átalakulása létezik (Plut. Adv. Col. 10). DÉMOKRITOSZ Az atomok a végtelen ürességben egymástól elkülönülve és alakjuk, nagyságuk, helyzetük és elrendezésük szerint különbözve mozognak az ürességben, és miután egymásnak rontva összeütköznek, egyesek véletlenszerű irányban szétszóródnak, míg mások alakjuk, nagyságuk, helyzetük és elrendezésük szimmetriája folytán összefonódnak (Simpl. In Cael. p. 242, 21).

5 A SZOFISTA GONDOLKODÓK, SZÓKRATÉSZ A SZOFISTA GONDOLKODÓK: DOXA ÉS EPISZTÉMÉ; PHÜSZISZ ÉS NOMOSZ A Kr. e. 5. században a kozmosz helyett az ember került a figyelem középpontjába, az ismeretelmélet, az erkölcstan és a politika kérdése. Vélekedés vagy tudás határozza meg inkább az emberi megismerést, az erkölcsi normákat, illetve a társadalmi együttélés szabályait? 1. A szofista gondolkodók tagadják a biztos és mindenki számára egyformán belátható tudás (episztémé) létét: a világban föloldhatatlan ellentmondások rejlenek. Szerintük az embernek csak vélekedése lehet (doxa), tudása (episztémé) nem; így mindenről ellenkező értelemben is lehet beszélni, sőt egyesek szerint a dolgok nem is megismerhetők. Az emberi értékek is ellentmondásosak, vita tárgyát képezik, hiszen az erkölcsi-társadalmi világra vonatkozó ismeretek is töredékesek, esetlegesek. Ha nincs biztos tudás, úgy minden vélemény egyenrangú, hiszen az egyes véleményeket, azok igazságértékét nem lehet egy rögzített tudáshoz mérni. Amely közösségben pedig nincs végérvényes igazság, ott a többség véleménye, a meggyőzés ereje számít. Meg kell győzni az embereket erkölcsitársadalmi kérdésekben bizonyos véleményekről. A politikai életet ezen vélemények párharca jellemzi. A szofista filozófia dolgoz ki két tudományt, a logikát (érvelés) és a retorikát (meggyőzés). A szofisták ismeretelméleti kételyeit az ókorban később a szkeptikusok hangoztatják, akik a végső kérdésekben az egyértelmű ítélet helyett inkább különféle véleményeket ütköztetnek. Ilyen filozófus volt a görög Karneadész is, aki követként jutott el Rómába Kr. e. 155-ben. Egymás utáni napokon két olyan beszédet tartott, melyet a helybeliek fölforgatónak éreztek, és sürgősen haza is küldték a filozófust: első nap ugyanis a politikai igazság mellett, majd a politikai igazság ellen szónokolt mindkétszer ugyanolyan meggyőzőerővel. 2. A polisz (városállam) gyakorlati kérdése is előtérbe került: mind alapszik a társadalmi-erkölcsi igazság? Egyesek szerint a természeten (phüszisz) alapszik az erkölcs, míg mások szerint az emberi megállapodáson, törvényen (nomosz). Ez a két álláspont, vagyis az emberi természetre, phüsziszre hivatkozó gondolkodás, és a társadalmi szokásokat, jogrendet, nomoszt hangsúlyozó nézet állt szemben egymással. A phüszisz és nomosz vitája három problémakörben, kérdésben éleződött ki:

6 A különböző népekkel, törzsekkel, a legváltozatosabb helyi szokásokkal, eltérő társadalmi-erkölcsi rendekkel való találkozás az emberi megállapodás fontosságát hangsúlyozta. Ha az erkölcs a phüsziszen alapulna, akkor időben és térben minden emberi közösségben egyforma lenne. Az erény született adottság vagy tanulható? Mennyiben múlik az erkölcsös vagy erkölcstelen viselkedés az emberi természeten, és mennyire a társadalmi nevelésen? Vajon azért viselkedik az ember erkölcsösen, mert önnön természete készteti erre, vagy pusztán azért, mert társadalmi érdeke kívánja, hogy a nomoszt ne sértse meg? A zsarnokság és a társadalmi igazságtalanság összetett problémája: a hatalmon levőket kötelezi-e a természet, a phüszisz az igazságra? Vagy éppen a természeti törvényből fakad az erősebbeknek a többiek fölött való uralma, és a phüszisz rendeli úgy, hogy a hatalmasok maradjanak életben, a gyengébbek pedig elbukjanak? A nomosz vagy a phüszisz alapján vonható felelősségre egy igaztalan zsarnok? Vajon a mindenkori nomosz nem éppen a hatalmasok érdekét szolgálja? SZÓKRATÉSZ (KR. E. 469 399) A szofista gondolkodókhoz sok szállal kötődő, de azoktól lényeges pontokban eltérő filozófus. Ő maga nem írt, tanítványai (Platón, Xenophón) műveiből ismerjük. Kr. e. 399-ben kivégezték. 1. Szókratész főbb gondolatai: az emberek életét vélekedések határozzák meg, ezek mind hamisak. Valódi tudásra, episztémére kell törekedni, ez pedig szilárd definíciókon alapul. A más megismerésének útja az önmegismerés. Az erényes viselkedés tanulható; senki sem vétkezik készakarva, csak tudatlanságból. Ez utóbbi megállapítás fordítva is igaz: csak az erények pontos ismeretében lehet valóban és feltétel nélkül erkölcsösen viselkedni. 2. A szókratészi párbeszéd jellemzői: Szókratész a polisz embereivel beszélgetett, és ezekben a párbeszédekben a bábáskodó módszert és az iróniát használta. Bábáskodó módszer: a beszélgetés során Szókratész többször addig kérdezgette partnerét, míg az maga jutott el valamilyen belátásra: a dialógusban Szókratész hagyta, hogy a másik maga vajúdja, szülje meg az igazi tudást, ő a gondolat megfogalmazásánál csak a bába szerepét töltötte be, segítette az episztémé megszületését. Irónia: az ironikus Szókratész a párbeszédben gyakran bölcsnek tekinti a másikat, magát pedig ostobának állítja be, míg a beszélgetés során lelepleződik, hogy

7 pontosan fordítva van: a beszélgetőpartner képzelt bölcsessége voltaképpen igazolhatatlan és téves vélekedés, míg a magát együgyűnek beállító Szókratész rendelkezik az igazi tudással. FELADAT: olvasd el Platón Szókratész védőbeszéde című művét! Foglald össze a vádpontokat! Írd le, hogy a szöveg alapján hogyan vélekedhetett Szókratész 1) az athéni államról; 2) a bírákról; 3) a vádlókról; 4) államférfiakról; 5) művészekről; 6) kézművesekről; 7) önmagáról; 8) az emberi élet céljáról; 9) önmagáról; 10) a halálról. Mind a tíz szempontról írj egy-két kulcskifejezést! Fogalmazd meg egy-két mondatban, hogy mi a daimón! SØREN KIERKEGAARD SZÓKRATÉSZRÓL Az egész adott valóság elvesztette számára érvényességét. ( ) A görögséget megsemmisítette; vele szemben mindig ironikus volt a magatartása; tudatlan volt, és nem tudott semmit, hanem állandóan másoknál keresett fölvilágosítást; miközben azonban ily módon érintetlenül hagyta a fennállót, az pusztulásnak indult. ( ) Az irónia végtelenül könnyű játék a semmivel, olyan játék, mely nem ijed meg a semmitől, hanem még egyszer felemeli a fejét. ( ) Nem tudja, mi a halál, s hogy mi van a halál után, hogy van-e ott valami, vagy egyáltalán semmi, nem tudja; de ezt a tudatlanságot nem is veszi jobban a szívére, ellenkezőleg, egészen szabadnak érzi magát tudatlanságában, nem komoly tehát ez a tudatlansága, és mégis merő komolyság az, hogy nem tud semmit. ( ) Az, amit az ő iróniája megkövetelt, a szubjektivitás ( ) valósága volt. (Az irónia fogalmáról) FRIEDRICH NIETZSCHE SZÓKRATÉSZRÓL Bármire szegeződik vizsga tekintete, csak a tisztánlátás hiányát meg a balga téveszmék uralmát látja, s e fogyatékosság alapján a jelen állapotok teljes viszszásságára és azok elvetendő voltára következtet. Egyedül itt a baj, vélte Szókratész, egyedül ezen kell változtatnia, hogy a helyes kerékvágásba terelje az életet: egy egészen más természetű kultúra, művészet és morál magányos előfutára. Szókratész fölényesen semmibevevő arccal járkált abban a világban, melynek ha csak egy parányából is hódolattal részesülhetünk, mi a legnagyobb örömünknek érezzük. ( ) Ki hát ő, aki magányosan nemet merészel mondani az egész görög szellemiségre, amelyet Homéroszban, Pindaroszban és Aiszkhüloszban, Pheidiaszban, Periklészben, Püthiában és Dionüszoszban a mi csodálva imádó tekintetünk a legmélyebb szakadéknak és a legmagasabb csúcsoknak lát? Miféle démoni erő az, amely arra vetemedik, hogy a varázsitalt a homokba löttyintse? Micsoda félisten, akinek a legjava emberiség szellemkara kénytelen odakiáltani:»szétzúzta, jaj, rettentő öklöd e szépséges világot: bukik már, korhad és darabokra hull.«(...) Szókratészt bízvást nevezhetjük a specifikus nem misztikusnak, akiben éppoly mértéktelenül kifejlődött a túltengőn bur-

8 jánzó logikai természet, mint a misztikusban az ösztönös bölcsesség. (...) Képzeljük el most Szókratész nagy küklopsz-szemét, melyben sosem parázslott még a művészi lelkesültség gyönyörű őrülete, képzeljük el, hogy ez a szem most a tragédiára szegeződik. S képzeljük el, mennyire képtelen volt arra, hogy tetszéssel tekintsen le a dionüszoszi szurdékokba: ugyan, minek is láthatta valójában a (...) tragikus művészetet? Afféle jókora esztelenségnek, okozatok nélküli okok és okok nélküli okozatok tüneményének. A METAFIZIKA MEGALAPOZÁSA PLATÓNNÁL ÉS ARISZTOTELÉSZNÉL A nem tapasztalati (nem empirikus), transzcendens világ létét föltételező, és arról föltétlen kijelentéseket megfogalmazó filozófiai tudományág. A szó jelentése: meta + fizika = a fizika utáni; eredetileg Arisztotelész életművének ókori kiadásakor a fizikai tárgyú művek után szereplő gyűjteményt jelölte a szó, és csak a kiadás sorrendjére, nem a témára utalt. PLATÓN (KR. E. 427 347) Szókratész tanítványa; dialógusokat írt a filozófia minden területéről. Központi metafizikai fogalmak az idea, a mimézis, a részesedés és a dualizmus. 1. Ideatan, mimézis, részesedés: a tapasztalati világ egy változatlan világ, az ideák világának képmása, utánzása (mimézis). Az ideák a valódi létezők, míg ezek képmása, a tapasztalati dolgok változnak, keletkeznek és pusztulnak. A dolgok részesednek a nekik megfelelő ideában: egy szép dolog a Szépben, egy jó a Jóban, az ember az Emberségben. Ez az idea a dolgok változatlan arkhéja. Az igazi létezés az ideák világát illeti meg, a tapasztalati világ kevésbé részesül a létezésben. ( S ami kevésbé részesül az igazságban, nem részesül-e kevésbé a létezésben is? ) 2. Filozófiai dualizmus: az ideatannal alapozza meg Platón a nyugati metafizikát: két világot tételez föl, és úgy gondolja, hogy az igazság és létezés, az arkhé nem a tapasztalati világot illeti meg, hanem az ideák világát. Ezzel Platón kivonja a lét és az igazság fogalmát az egyes dolgok hatóköréből, és mintegy kettéhasítja a teljes világot két részre: egy korlátozott empirikus és egy korlátlan transzcendens félre. A világ alapvető kettéosztottságát, illetve két, egymással ellentétes elv létét föltételező nézetet nevezzük filozófiai dualizmusnak. A platóni dualizmus később nagy hatást gyakorol az európai kultúrára (pl.: test

9 lélek; írás szó; látszat valóság ellentéte), de Arisztotelésztől kezdve mind a mai napig jelentős filozófusok kritizálják a platóni metafizika által föltételezett dualista nézetet. 2. Anamnézis: Platón metafizikájához kapcsolódik egy fontos ismeretelméleti fogalom, az anamnézis. A dualista platóni gondolkodás szerint az ember halandó testre és halhatatlan lélekre oszlik, a lélek az ideák birodalmából kerül bele az emberi testbe (lélekvándorlás tana). Az emberi tudás nem más, mint visszaemlékezés, anamnézis az ideák világában egyszer már látott dolgokra. PLATÓN: ÁLLAM 514 A 518 C. SZÓKRATÉSZ: Hasonlítsd a természetünket abból a szempontból, hogy részesült-e nevelésben vagy sem a következő helyzethez. Képzeld el, hogy emberek egy barlangszerű, föld alatti lakóhelyen amelynek a világosság felé nyíló, és a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, csak előre nézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják. Hátuk mögött felülről és messziről tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig lent út vezet, amelynek mentén alacsony fal húzódik, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé néző emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. GLAUKÓN: Értem. SZ: Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat, emberszobrokat, kőből, fából és más egyéb anyagból készült állatalakokat hordoznak fel és alá, amelyek az alacsony fal fölött kilátszanak. A tárgyakat hordozó emberek némelyike ahogy ez már lenni szokott beszélget, másikuk meg hallgat. G: Különös egy kép, és különösek a rabok is. SZ: Éppen olyanok, mint mi. Mert először is: gondolod-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is láttak bármi egyebet, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szemben lévő falára vetített? G: Hogy is láthattak volna bármi egyebet, amikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani? SZ: És mit láttak vajon a fel és alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt? G: Dehogynem. SZ: És ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartanák valóságnak, amit látnak? G: Feltétlenül. SZ: Hát még ha a börtön szembeeső fala visszhangot is adna! Ha a fel és alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az előttük elhaladó árnyék beszél? G: Zeuszra is, nem gondolhatnának.

10 SZ: És egyáltalában ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy az igazság valami egyéb, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka. G: Semmiképpen se gondolhatnának mást. SZ: Képzeld most el, milyen volna a bilincsekből való felszabadulásuk, és az értelmetlenségből való meggyógyulásuk! Ugye természetszerűleg valahogy így történne a dolog. G: Valamelyiküket feloldanák és kényszerítenék rá, hogy hirtelen álljon föl, fordítsa el jobbra és balra a fejét, járjon és nézzen fel a tűz felé. Mindezen mozdulatok közben fájdalmat érezne, és a ragyogó fény miatt nem volna képes ránézni azokra a tárgyakra, amelyeknek az árnyékát azelőtt látta. Mit gondolsz, mit felelne az ilyen ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy korábban csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel közelebb van a létezőhöz és mivel ama dolgok felé fordult, amelyek nagyobb mértékben léteznek, sokkal helyesebben lát? És ha az úton elhaladó tárgyakra rámutatva arra kényszerítené, hogy feleljen arra a kérdésre, hogy mi az? Nem gondolod, hogy zavarban volna, és azt gondolná, hogy a korábban látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint azok, amelyeket most mutatnak neki? G: De igen. SZ: Ha pedig arra kényszerítenék, hogy nézzen bele a fénybe, akkor megfájdulna a szeme, és hogy elmeneküljön, azokhoz a dolgokhoz fordulna vissza, amelyeknek a nézésére képes, és a most mutatott tárgyaknál világosabbaknak tartaná őket. G: Így tenne. SZ: Ha aztán innen valaki erőszakkal továbbvonszolná fölfelé a göröngyös és meredek úton, és nem engedné el, amíg csak ki nem húzta a napfényre, vajon nem szenvedne-e emiatt, és nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? És amikor a napfényre érne, vajon tudna-e a fénytől elárasztott szemével valamit is látni abból, amit most, mint igazi világot mutatnak be neki? G: Aligha tudna, legalább is nem azonnal. SZ: Gondolom, előbb szoknia kellene hozzá, ha a fenti dolgokat látni akarja. Először a legkönnyebben az árnyképeket tudná szemlélni, aztán az embereknek és minden egyébnek a vízben tükröződő képmását, és csak utoljára magukat a dolgokat. Aztán továbbhaladva az égitesteket és az égboltot is sokkal könnyebben tudná éjjel szemlélni, ha a csillagok és a Hold fényére tekintene fel, mint ha nappal nézné a Napot és a napfényt. G: Így van. SZ: Végül aztán meg tudná pillantani a Napot is de nem a víz tükrében, és nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, a maga helyén, és szemügyre tudná venni, hogy milyen. G: Az biztos. SZ: Akkor aztán arra a következtetésre jutna, hogy a Nap hozza létre az évszakokat és az éveket, ő intéz mindent a látható térben, és mindannak, amit látunk, valamiképpen ő az oka.

G: Egészen bizonyos, hogy az előbbiek után erre a gondolatra kell jutnia. SZ: Ha pedig visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek? G: De igen. SZ: És ha az akkori életükben voltak is bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben tudta felismerni, és aki a legjobban tudott emlékezni arra, hogy melyek szoktak előbb, melyek később, és melyek egyszerre elhaladni, továbbá aki mindennek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni gondolod-e, hogy ő ezekre még mindig vágyakozik, és hogy az ottani világban kitüntetetteket és hatalommal rendelkezőket irigyli? Nem inkább Homérosszal érezne-e, és nem szeretné-e inkább napszámban túrni másnak a földjét, egy nyomorultét, és inkább akármit elszenvedni, mint ama révület világában élni? G: Én bizony azt hiszem, hogy mindent inkább vállalna, semhogy úgy kelljen élnie. SZ: Aztán gondold meg a következőt is. Ha ez az ember megint lemenne ugyanarra a helyre és ott leülne, nem lenne-e a szeme tele a sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet? G: De bizony. SZ: Ha pedig megint azoknak az árnyképeknek a megfejtésében kellene vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, amíg csak a szeme újból nem alkalmazkodna márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid --, nem lenne-e nevetség tárgya, és nem mondanák-e róla, hogy fölmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a fölmenetelt? Aztán ha megkísérelné a többieket föloldozni és fölvezetni, és valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg? G: Föltétlenül. SZ: Ezt a hasonlatot, kedves Glaukón, teljes egészében a fentebb mondottakra kell alkalmazni: a látás számára megjelenő világot hasonlítsd a börtönbeli lakáshoz, a tűz fényét a Nap tulajdonságához, és ha a fölmenetelt és a fönt lévő dolgok szemléletét a léleknek az intelligibilis világba való fölemelkedésével veszed egyenlőnek, nem jársz messze az én felfogásomtól ha már egyszer azt kívánod hallani. Bár isten tudja, igaz-e. Én mindenesetre így képzelem: a megismerhető dolgok között a végső a Jó ideája de ezt csak nehezen lehet meglátni; ám ha egyszer megpillantottuk, azt kell róla tartanunk, hogy mindnyájunk számára minden jónak és szépnek az oka, amely a látható világban a fényt és ennek urát szüli, az intelligibilis világban pedig ő maga biztosítja nekünk annak uraként az igazságot és az észt; és ezt az ideát meg kell látnia annak, aki a magán- és a közéletben okosan akar cselekedni. 11

12 ARISZTOTELÉSZ (KR. E. 384 322) Platón tanítványa az athéni Akadémián, majd Platón halála után Nagy Sándor nevelője. Később Athénban új iskolát, a Lükeiont alapítja meg. Nagy Sándor halálával Athénból el kell menekülnie. A Platóni metafizikát bírálja: az állandó, valódi létezés, a dolgok lényege nem egy tapasztalaton túli világban van, hanem magában az egyes dolgokban található. A változatlan lényeg és változó világ összefüggését különböző fogalmi ellentétpárokkal írja le Arisztotelész: 1) szubsztancia és akcidencia; 2) forma és anyag; 3) aktus és potencia. 1. Szubsztancia és akcidencia: minden dolog magában hordozza saját lényegét, amelyről a létezést állítjuk. A minden dologban megtalálható sajátos lényeg, az egyedi létezés hordozója a szubsztancia. Az akcidenciák a szubsztancia járulékos tulajdonságai (mennyiség, minőség, viszony, hely, idő, helyzet, állapot, tevékenység, elszenvedés). Az akcidenciák csak a szubsztanciában képesek létezni, önálló létük nincs. A platóni metafizika szerint az egyes ember részesül az EMBER ideájában, és ez a részesedés adja létezésének alapját. De létezik az egyes személyeknek, individuumoknak külön ideája? Mi az emberi személy lényege: az ideabeli általános EMBER vagy az ideabeli konkrét SZEMÉLY? Arisztotelész szerint minden embernek van sajátos, egyedi, úgynevezett individuális szubsztanciája, és faji szubsztanciája (ember). A faji szubsztancia elsőrendű az individuális szubsztanciához képest (Napóleonban az ember-lényeg fontosabb, mint az egyedi lényeg.) 2. Forma és anyag: a forma egy dolog szubsztanciája, fogalmi lényege, lételve, míg az anyag a forma befogadója. Az anyag nem létezhet forma nélkül, a forma adja a létezést. A keletkezés nem más, mint a forma megjelenése az anyagban. Az anyag a változás alapja, a forma pedig a változás lényege. Például egy bronzszobor lényege nem az anyag, hanem az anyagot elrendező lényegi szerkezet, a forma. Nem a bronzot, hanem a bronzformát nevezzük szobornak. Ha egy bronzszobrot beolvasztanak, az anyag marad, de a formával együtt a bronzszobor léte megszűnik. 3. Potencia és aktus: a potencia egy változás lehetősége egy dologban, az aktus pedig a megvalósult változás. Ez a fogalompár ad választ a keletkezés kérdésére: minden keletkezés nem más, mint egy lehetőség megvalósulása. Például egy növénymagban potenciálisan létezik a kifejlődő növény szubsztanciája, egy embrióban a kifejlődő ember, egy márványtömbben a kifaragható szobor, a takarmánynak szánt fűben az állati testbe való épülés, a fában az elégés. Ha

13 a növénymag szárba szökken, a magzat megszületik és fölnő, a márványtömbből műalkotást készítenek, a takarmányt megeszik, vagy a fát elégetik, az adott létező potenciája aktussá válik. 4. Arisztotelész szerint minden szubsztanciának van négy oka: a) anyagi ok (amiből kialakul a szubsztancia); b) formai ok (ami a keletkezett létező lényegi formáját adja); c) ható ok (a változást előidéző ok); d) célok (a változás célja). Ez a négy ok határozza meg a változó kozmoszt. Arisztotelész szerint minden változást, mozgást egy másik mozgás idéz elő, minden mozgót kell, hogy valami mozgassa. E láncolat végén az első, mozdulatlan mozgató áll. Ez az első, mozdulatlan mozgató anyagtalan forma (hiszen ha anyaga volna, változhatna, tehát nem ő lenne az első mozgató), tiszta aktualitás, amiben az előző érvből következően semmi potencialitás sem lehet. Ez a mozdulatlan mozgató, anyagtalan forma, potencialitás nélküli tiszta aktus az Isten. KANT KOPERNIKUSZI FORDULATA ISMERETELMÉLET Az ismeretelmélet, episztemológia az emberi megismerés és tudás feltételeit vizsgáló tudomány. Az ontológiai, metafizikai áttekintésből is láthattuk, hogy a lételmélet ismeretelméleti kérdésekhez vezet, a világra vonatkozó kérdés nem választható el attól a problémától, hogy mi is az, amit a világból meg lehet ismerni. A preszókratikusok, a szofisták, Platón, Arisztotelész, a hellenista sztoikusok, szkeptikusok vagy éppen a középkori skolasztikus filozófia sokat foglalkozott a megismeréssel a tudós figyelem és filozófiai rendszeralkotás középpontjába azonban csak az újkor hajnalán került. AZ ÚJKORI ISMERETELMÉLET MEGALAPOZÁSA A 16. század vége, a 17. század eleje az elbizonytalanodás korszaka: a felekezetek közötti meghasonlás, a teológiai kételkedés, az addigi világképet fölborító csillagászati, földrajzi fölfedezések hatására a hagyományos tudás elégtelennek bizonyult. Megrendült a bizalom a tudomány addigi formáiban és intézményeiben, az ott alkalmazott módszerekben: a múlt eredményei, az eddig tekintélynek tartott régi álláspontok szétfoszlottak, a tudományos többség véleményében nem lehetett bízni (vö. Hamlet, Don Quijote, manierizmus).

14 A korszak legfontosabb kérdése: hogyan lehet biztos és állandó tudásra szert tenni? Három fontos szempont körvonalazódott: a) Az önálló egyén (autonóm szubjektum) mint kiindulópont: az újkori ismeretelmélet elutasította a hagyományozott tudás elsőbbségét; az ismeret biztos forrása a megismerő egyén, nem pedig a közös hagyomány. Az elődök által megfogalmazott, közösségileg és intézményesen átadott tudással szembeni bizalmatlanság miatt az önnön intellektuális erejére hagyatkozó, kritikus egyén lett az ismeret letéteményese. b) A matematika szerepe: minden tudás mintaképe és kulcsa a matematika. A számarány-arkhé antik püthagoreus elméletét fölelevenítő Kepler szerint a világ számarányok alapján épül föl, míg Galilei szerint a világ a matematika nyelvén van megírva. A matematika a tiszta tudomány, a világmindenség kódja. A matematikai törvények fölismeréséhez el kell vonatkoztatni a változó körülményektől. c) Racionalizmus és empirizmus kialakulása: az újkori ismeretelmélet a tapasztalat (kísérlet, megfigyelés) és az értelmi működés (gondolkodás, következtetés) fontosságát hangsúlyozta. A racionalisták szerint az emberi megismerés elsősorban az értelemből (ratio) származik; az ismeretek igazságáért az értelem kezeskedik. Az empiristák szerint az emberi megismerés elsősorban a tapasztalatból (empiria) származik; az ismeretek igazságáért a tapasztalat kezeskedik. FRANCIS BACON (1562 1626) az újkori nyugati tudományszemlélet egyik megalapozója; három fontos gondolatot fogalmazott meg a tudománnyal kapcsolatban: a kísérlet fontossága; az indukciós módszer; előítélet-mentesség. a) Minden helyes ismeret kiindulópontja az egyedi jelenségek pontos megfigyelése és a kísérlet. b) A megfigyelés és kísérlet segítségével általános matematikai tételeket lehet megfogalmazni. Az egyes jelenségből elvonatkoztatással általános törvényeket, tételeket fölállító módszer az indukció. (Ellentéte a dedukció: általános elvből az egyes jelenségre következtetni.) c) A megismerésnek előfeltevésektől, előítéletektől mentesnek kell lennie. Bacon négy tévedésforrást sorol föl, melyek az ismeretet torzítják: az emberi természetből származó tévedések; az egyéni nevelésből, gondolkodásból származó tévedések; a társas kapcsolatból, nyelvhasználatból származó tévedések; világnézetekből, filozófiai dogmákból származó tévedések.

15 FRANCIS BACON: NOVUM ORGANUM (1620) I. A természetet szolgáló és magyarázó ember annyit tehet és foghat föl, amennyit a természet rendjéből a tények vagy az elméje alapján megfigyelt: ennél többet nem tudhat, és nem tehet. III. Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz, mert ha az okot nem ismerjük, az okozat is elmarad. VIII. Az eddig ismert gyakorlati fölfedezések inkább a véletlennek és a gyakorlati tapasztalatnak, mintsem a tudománynak köszönhetők; mostani tudományunk ugyanis csupán a régebbi találmányok tetszetős átcsoportosítása, mert nem ad módszereket a fölfedezésekre, és nem tűz ki célul újabb gyakorlati eredményeket. DESCARTES ÉS A RACIONALIZMUS René Descartes (1596 1650) a modern gondolkodás meghatározó alakja, a racionalizmus első nagy bölcselője. Filozófiáját nevének latin alakjából (Cartesius) képezve kartezianizmusnak nevezik. 1) Az igazság megismeréséhez egyetemes matematikai (aritmetikai, geometriai) módszerre van szükség, és e módszernek biztos elvekből kell kiindulnia. Ezekből az elvekből dedukció módszerével lehet fölépíteni az emberi tudást. 2) A biztos kiinduló elv meghatározásához Descartes a következő állításból indul ki: minden tudást kétellyel lehet illetni, de magát a kételkedést nem. A gondolkodó ember mindent kétségbe vonhat, de saját gondolkodását, szellemi működését nem. Vagyis a kételkedésből, a gondolkodás folyamatából biztosan igazolható a gondolkodó léte: gondolkodom, tehát vagyok ( cogito, ergo sum ). A végső, feltétlenül bizonyos elv a szubjektum értelme, ratiója. Vagyis Descartes az egész gondolkodását a megismerő szubjektumra és a módszeres kételyre alapozza. (Legalábbis a föntebbi gondolatot a nagyobb összefüggéséből kiragadó utókor szerint. Valójában Descartes inkább Istenre alapozza.) 3) Az emberi értelemben vannak vele született ideák, idea innata-k (nem platóni értelemben; az értelem belső rendszerét meghatározó fogalmak az ideák). Ezek az ideák a megismerés előfeltételei. 4) Descartes a test és szellem dualizmusában gondolkodik: a test világa osztható, mechanikai törvények szerint működik, míg a szellem világa oszthatatlan, biztos létező. Descartes nem vonja kétségbe Isten létét, sőt az emberi megismerés alapján föltételezi azt; ugyanakkor a következetes kartezianizmus lehetőségként ma-

16 gában rejti az Isten, vallás és egyáltalán az egész metafizikai gondolkodás megkérdőjelezését. Descartes racionalista filozófiáját folytatja két igen jelentős tudós: Gottfried Wilhelm Leibniz (1646 1716) és Baruch Spinoza (1632 1677). RENÉ DESCARTES: SZABÁLYOK AZ ÉRTELEM VEZETÉSÉRE 1. A tanulmányok célja kell, hogy az értelem olyan vezetése legyen, hogy minden elébe kerülő dologról jól megalapozott és igaz ítéletet mondhasson. 2. Csak azokkal a tárgyakkal szabad foglalkozni, amelyeknek biztos és kétségtelen megismeréséhez szellemünk elégségesnek látszik. 3. Tanulmányaink tárgyaira nézve nem azt kell vizsgálnunk, hogyan vélekedtek róluk mások, sem pedig azt, hogy önmagunk mit gyanítunk rájuk vonatkozóan, hanem azt, mit tudunk róluk világos és evidens módon intuícióval vagy biztos dedukcióval megállapítani: mert csak ily módon teszünk szert tudományra. 4. A dolgok igazságának kutatásához módszerre van szükség. DESCARTES VIASZ-HASONLATA A TŰZHÖZ KÖZELÍTETT VIASZRÓL Megmaradt-e ez a viasz e változás után is annak, ami volt? Nyilván most is ugyanaz; senki sem kételkedik benne, senki sem ítél másképpen felőle. De akkor mit ismertünk meg oly határozottan e darab viaszon? Bizonyára nem azt, amit az érzékek útján vettem rajta észre, mert mindaz, ami az ízlés, szaglás, látás, tapintás, hallás körébe esett, megváltozott, s azért a viasz mégis megmaradt viasznak. Talán azt ismertük meg benne oly határozottan, ami most jut eszembe, ti. hogy a viasz nem volt a méznek ez az édessége, se a virágoknak ez a kellemes illatja, se ez a fehér szín, se ez az alak, se ez a hang, hanem olyan test, mely kevéssel ezelőtt ezekben a formákban volt érezhető, s melyet most más formákban érzek? ( ) A viaszról világos s igaz fogalmam nincsen, ha nem látom át, hogy ez a darab viasz, melyet vizsgálok, elképzelhetetlenül sokféle kiterjedésű lehet. Eszerint mindenkinek át kell látnia, hogy képzelőerőmmel még e darab viaszt sem tudnám megérteni, s hogy csakis értelmemmel foghatom föl. ( ) Világos előttem, hogy magukat a testeket is nem érzékeink, nem a képzelőerő segítségével fogjuk föl, hanem egyedül az értelem által; hogy nem azért ismerjük, mert látjuk vagy tapintjuk, hanem mert értjük, mert gondoljuk őket; s azért világosan átlátom, hogy semmit sem ismerhetek meg könnyebben, mint saját elmémet. FEHÉR M. ISTVÁN HEIDEGGER LÉT ÉS IDŐ CÍMŰ MŰVÉRŐL Mikor Descartes például a Meditationes egy nevezetes helyén egy darab viaszt vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy nem az alak, a szín stb., hanem a kiterjedés (az, hogy egy bizonyos teret kitölt) alkotja a viasz lényegét, akkor ez a felfogás az adott korban olyannyira absztraktnak, spekulatívnak tűnt, hogy jó néhány karteziánus is vonakodott magáévá tenni. A viasz lényege vagy szubsztanciája a kiterjedésre redukálódik: ám sokkal kézenfekvőbb volna azt állítani ( ), hogy a viasz lényege abban áll: gyertyát lehet önteni belőle, vagy

17 levelet lehet lepecsételni vele ahogy a viasz jelentése nyilvánvalóan ez lehetett Descartes szolgája számára. ( ) Hogy a viaszt gyertyakészítésre használják, ez a világot jellemzi, amelyben élek, s amelyben a viasz így funkcionál; míg kiterjedésként való gondolati meghatározása kiszakítja a viaszt ebből a világból. Nem ember és világ eredeti viszonyát jellemzi, hanem csupán azt, hogyan gondolkodhatom a viaszról noha nem kell szükségképpen így gondolkodnom róla. Ha a világban-való-lét az ember alapstruktúrája, és ha a világ oly módon szövődik bele az emberbe, hogy az ember nélküle valójában nem fogható föl, akkor radikálisan megkérdőjelezendő a világnélküli szubjektumnak az újkori filozófiában gyökeret vert elképzelése. MARTIN HEIDEGGER: LÉT ÉS IDŐ A karteziánus kiindulás kritikai tárgyalásában ezért arra kell majd rákérdeznünk, hogy a jelenvalólétnek melyik létmódja rögzíthető megfelelő megközelítési módként ahhoz a létezőhöz, amelynek létével mint extensióval (kiterjedéssel) Descartes a világ létét azonosítja. Az egyedüli és helyes megközelítése ennek a létezőnek a megismerés, az intellectio, mégpedig a matematikai-fizikai megismerés értelmében. A matematikai megismerés a létező megragadásának olyan módja, amely mindenkor bizonyos lehet a benne megragadott létező létének biztos birtoklásában. Tulajdonképpeni értelemben az van, ami létmódja szerint úgy van, hogy megfelel annak a létnek, amely a matematikai megismerésben megközelíthetővé válik. ( ) A folytonosan megmaradó az, ami tulajdonképpen van. Az ilyet a matematika ismeri meg. LOCKE, BERKELEY, HUME ÉS AZ ANGOL EMPIRIZMUS A francia és német racionalista gondolkodással szemben a szigetországra hagyományosan és nem előzmények nélkül az empirizmus volt jellemző. Az angol empirizmus három kiemelkedő gondolkodója Locke, Berkeley és Hume. JOHN LOCKE (1632 1704) 1) Locke szerint minden ismeret a tapasztalatból származik. Az elmében nincsen semmiféle eleve adott idea innata, hiszen ebben az esetben bizonyíthatóan kellene lennie olyan alapvető fogalmaknak, általános tételeknek, melyek minden emberben közösek. Ilyen azonban nincs. Vagyis az elme üres lap, tabula rasa, melyet a tapasztalás ír tele. 2) A tapasztalat során a tárgyak minőségét érzékeli a megismerő elme. Kétfajta minőség létezik: a) elsődleges minőségek: a tárgyak objektív adottsága (nagyság, helyzet, szám, mozgás);

18 b) másodlagos minőségek: a tárgyakban objektíven nem adott, pusztán a megismerő elmében kialakuló adottságok (szín, hang, illat, íz, tapintás). 3) Az elsődleges és másodlagos minőségekből alakulnak ki az elmében az egyszerű ideák, ezekből pedig az elme összetett ideákat alkot. a) Az egyszerű idea a minőségek konkrét tapasztalatából fakadó közvetlen, egyedi benyomás. b) Az összetett idea az egyszerű ideákból fakadó következtetések, melyek közvetettek és általánosak. Három összetett ideáról beszél Locke. Elvont fogalmak: nem kötődnek egyetlen konkrét tapasztalathoz sem; elvonatkoztatásokkal alkotja meg az elme. Viszony: a tapasztalatok összehasonlításából fakadó idea (pl.: azonosság vagy különbözőség; térbeli és időbeli kapcsolat). Szubsztancia: csak a minőségeket lehet tapasztalni, magát a tárgyat nem, de a megismerő föltételezi, hogy a minőségeknek van egy hordozója. GEORGE BERKELEY (1985 1753) 1) Locke rendszerét gondolja tovább Berkeley, aki szerint csak a minőségeket érzékeljük, a minőségeket hordozó tárgyat, szubsztanciát viszont nem. Nem kell és logikailag nem is lehet föltételezni, hogy létezik bármilyen szubsztancia, mely hordozza a minőségeket, de azokkal nem azonos. A minőségek nélküli hordozó tárgyat csak a megismerő elme hozza létre, az elmén kívül nem létezik. Vagyis egy szubsztancia akkor létezik, ha egy elme elgondolja. 2) Berkeley gondolatmenete az anyagi világ tagadásához vezethet: az anyagi világ pusztán a megismerő elme föltételezése, szellemi alkotása. Ezt az álláspontot nevezzük szolipszizmusnak. Azonban Berkeley szerint vannak a megismeréstől függetlenül is tárgyak. Az egész világ, annak minden tárgya egy nagy Elme (Isten) megismerésében van megalkotva. DAVID HUME (1711 1776) 1) Hume erőteljesen empirista gondolata: minden ismeret a közvetlen benyomásból ered csak a konkrét tapasztalatnak van igazságértéke. Minthogy a metafizika nem a tapasztalatra, hanem a puszta észre támaszkodik, ezért a metafizikai kijelentéseknek nincs értelme. 2) Részben Berkeley gondolatmenetéhez kapcsolódva Hume is bírálja az öszszetett idea Locke-i fogalmát. Hume szerint az összetett ideát nem tapasztaljuk, így igazolhatatlan. Hume szerint a három legfontosabb dolog, melyet föl-

19 tételezünk, de nem tapasztalunk: a szubsztancia, az Én és az okság. Ezek az elme által megalkotott fogalmak, melyek a valóságban nem léteznek. Az okságot az időbeli és térbeli együtt megjelenés alapján tételezi föl a megismerő, de a világban nincsen ok, csak különféle jelenségek megszokott és tapasztalt együttese. A múltbeli tapasztalatot nem lehet a jövőre is kiterjeszteni az okság elvével: ha a múltban a villámlást dörgés követte, ebből nem következik, hogy ez mindig is így volt, így van és így lesz. Hume a metafizikai három alapfogalmát, az állandó tárgy, az Én és az okság gondolatát iktatja ki a filozófiából. KANT ISMERETELMÉLETE Immanuel Kant (1724 1804) a modern kor egyik legnagyobb hatású tudósa. Descartes az emberi megismerés alapjául az autonóm szubjektumot tette, Kant pedig ezt az autonómia-gondolatot az élet minden területére kiterjesztette, így a társadalmi erkölcsre, vallásra és a művészetre is: mindent az önálló és értelmes szubjektumból vezetett le. Ezzel a lépéssel Kant a szekuláris (nem kinyilatkoztatott vallási tekintélyre hivatkozó) nyugati modernség filozófiai megalapozója. Főbb művei: A tiszta ész kritikája (1781), A gyakorlati ész kritikája (1788) és Az ítélőerő kritikája (1790). A tiszta jelző a tapasztalástól mentes értelmi tevékenységre utal, a kritika szó pedig eredeti görög jelentése alapján a megkülönböztetés, meghatározás tudományos feladatát jelöli. 1) Kant ismeretelméletének központi kérdése: hogyan lehetségesek a priori szintetikus ítéletek? a) Kant két logikai ítéletet különböztet meg: Az analitikus ítéletben az állítmány olyan tulajdonságot nevez meg, amely az alany fogalmában már eleve benne van. Az analitikus ítélet csak magyaráz, nem szolgáltat új ismeretet az alanyról. (Kant példája: minden test kiterjedt. ) A szintetikus ítéletben az állítmány olyan tulajdonságot nevez meg, mely az alany fogalmában nincs benne. A szintetikus ítélet bővíti az ismeretet az alanyról. (Kant példája: minden test nehéz. ) b) Kant két megismerési módot különböztet meg: A posteriori ismeret: a tapasztalatból származó, konkrét, nem szükségszerű ismeret (pl. egy adott test tulajdonságainak megismerése). A priori ismeret: a tapasztalattól független, általános, szükségszerű ismeret (pl. matematikai tételek). c) Ez azt jelent, hogy elvileg négy változata lehet az ítéleteknek: a posteriori analitikus ítélet ( ), a priori analitikus ítélet ( ), a posteriori szintetikus ítélet ( ), a priori szintetikus ítélet (?).

20 Azonban az analitikus ítéletek mind az alanyt magyarázzák, nem a tapasztalatból, hanem a fogalomból indulnak ki, így minden analitikus ítélet a priori; a posteriori analitikus ítélet nincs. A szintetikus ítélet új ismeretet közöl az alanyról, de új ismeretre a megismerés révén teszünk szert, így a posteriori szintetikus ítéletek léteznek. A mű fő kérdése marad: vajon vannak-e olyan, új ismeretet biztosító ítéletek, melyek nem a tapasztalatból erednek? Lehet-e a tudás forrása maga a tiszta értelem? Kant szóhasználatával: lehetséges-e a priori szintetikus ítélet, mely egyszerre gazdagítja a tapasztalati ismeretet, ugyanakkor egyetemes érvényű? 2) A közgondolkodás szerint az a priori ítéletek, mint a számtani vagy geometriai tételek analitikusak, a fogalomban tartalmazott szempontokat bontják ki, új ismeretet nem tesznek a fogalomhoz. Azonban Kant szerint az egyenes fogalmában nincs benne a két pont közötti legrövidebb út információja, vagy a 7 és 5 definíciójába nem foglaltatik bele, hogy a kettő összege éppen 12. Vagyis amikor az egyenest meghatározzuk, vagy a 7+5=12 műveletét végezzük, akkor új ismeretet közlünk az egyenesről és az említett két számról. Vagyis a matematikai ítéletek szintetikus jellegűek. De ha nem a tapasztalatból, akkor honnan származik az új információ? Kant szerint magából a tiszta értelemből, annak a priori ismereteiből. Ugyanis a fogalom eleve több ismeret összekapcsolásának, a tapasztalatot megelőző gondolkodásnak az eredménye. Vagyis az emberi elmében eleve léteznek a priori tartalmak. Minden ismeret a tapasztalatból indul, de a tapasztalathoz eleve hozzájárul az értelem munkája; csak az értelemmel, annak a priori kategóriáival lehet a tapasztalati világot megragadni. A tapasztalathoz értelem szükséges, mely rendelkezik a priori tartalmakkal. E gondolatnak fontos következményei vannak: a) Kant szerint mindig is úgy gondolták, hogy a megismerés igazodik a tárgyhoz, azonban szerinte fordítva van: a tapasztalatban megjelenő tárgy alkalmazkodik az emberi megismerő képességhez. Kant ezt az ismeretelméleti meglátást hasonlítja a kopernikuszi fordulathoz; vagyis miként Kopernikusz a csillagmozgást, úgy ő egy gyökeresen új nézőpontból vizsgálja a megismerés folyamatát. b) Nem a tárgyakat önmagukban (Ding an sich) ismeri meg az ember, hanem csak azt, ahogyan azok a megismerő számára megjelennek (Ding für uns). A tapasztalatban a priori tartalmak alapján értelmezi az ember a világot: minden megismerés értelmezés is egyben. A dolgok lényegi mivolta megismerhetetlen. 3) Az előzőekből következik, hogy Kant figyelme nem a külvilág tárgyaira, hanem a megismerés módjára irányul: a lételméletet fölváltja az ismeretelmélet. Transzcendentális ismeret az, amely nem a megismerés tárgyával, hanem

módjával foglalkozik. Hogyan történik a megismerés? Három részből áll az emberi megismerő képesség: érzék, értelem, ész. a) A megismerő ember felé áramló sokféle jelenség esetleges, rendezetlen, töredékes. Azonban az érzékelés azonnal elrendezi, megformálja ezeket a jelenségeket a tér és idő a priori formája alapján. Minden, amit tapasztalunk, térben és időben tapasztalunk, de a tér és idő nem objektív adottság, hanem a megismerő szubjektum értelmezése. Az érzék a tapasztalatot elrendezi a tér és idő kategóriái alapján. b) Az elrendezett tapasztalatot az értelem szellemileg földolgozza; fogalmat és ítéletet alkot, tárgyat hoz létre a tapasztalatból. Az értelem a priori kategóriái, melynek segítségével a tárgy megalkotódik az elmében: mennyiség (egység, sokaság, mindenség); minőség (valóság, tagadás, korlátozás); viszony (szubsztancia és akcidencia, ok és okozat, kölcsönhatás cselekvő és szenvedő között); modalitás (lehetőség és lehetetlenség, lét és nemlét, szükségszerűség és véletlen). Az értelem e kategóriákkal nem pusztán a tárgyat, objektumot alkotja meg, hanem föltételez egy végső egységet, a megismerő szubjektumot. c) Az észnek is vannak a priori kategóriái: világ (szabadság), lélek (halhatatlanság), Isten. Ezek olyan elvek, melyek lehetővé teszik a megismerés föntebb ismertetett folyamatát; egységbe foglalják az érzék és értelem adatait. Ezek a végső egységesítő és szabályozó elvek, melyeket föltételez a megismerő ember: vagyis minden megismerés alapja, hogy föltételezzük, mintha a világ szabad és értelmes lenne, mintha a lélek halhatatlan lenne, és mintha létezne a teljesség, Isten. Ezeknek az a priori kategóriáknak nincsen tárgyi megfelelője, az érzék és értelem kategóriáival ellentétben tapasztalat nem kapcsolódik hozzá. Kant szerint éppen ezért a hagyományos metafizikai kijelentések értelmetlenek, mert Istenről, a szabad világról és a halhatatlan lélekről mint tárgyról beszélnek. Azonban az elméleti ész semmilyen érvet, állító vagy tagadó választ nem tud adni ezekre a kérdésekre. (Például Kant külön fejezetben cáfolja a hagyományos Istenérveket: le kellett rombolnom a tudást, hogy a hit számára szerezzek helyet. ) Kant óta a metafizika helye, szerepe és önértelmezése gyökeresen megváltozott a nyugati filozófiatörténetben. 21