Lakossági szuburbanizáció és szuburbán településtípusok a fővárosi agglomerációban

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR FÖLDRAJZ- ÉS FÖLDTUDOMÁNYI INTÉZET Földrajztudományi Központ Regionális Tudományi Tanszék Lakossági szuburbanizáció és szuburbán településtípusok a fővárosi agglomerációban Készítette: Sápi Zoltán Geográfus MSc II. évf. regionális elemzés szakirány DIPLOMAMUNKA Témavezető: Horváth Áron (ELTINGA Ingatlanpiaci Kutatóközpont) Lőcsei Hajnalka (ELTE TTK Regionális Tudományi Tanszék) Budapest, 2013

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés... 1 2. Kutatási előzmények és módszertan... 3 3. Szuburbanizációval és migrációval kapcsolatos elméletek... 8 3.1 A szuburbanizációk értelmezése... 8 3.2 Migráció fogalma és típusai, migrációs modellek... 12 3.3 Az agglomerációba történő vándorlás motivációs tényezői... 15 4. A szuburbanizáció előzményei és története 1995-ig... 19 4.1 Az agglomerálódás kezdete... 19 4.2 A szocializmus időszaka... 21 4.3 A rendszerváltástól 1995-ig... 23 5. A népességváltozás trendjeinek feltárása a budapesti agglomerációban... 26 5.1 Országos folyamatok az agglomerációk kitüntetett szerepe... 26 5.2 A budapesti agglomeráció népességváltozása... 29 5.3 A budapesti agglomeráción belüli folyamatok... 35 6. Településtípusok lehatárolása... 42 6.1 Lakásépítések... 42 6.1.1 A lakásépítések alakulása és az önkormányzati szerepvállalás... 42 6.1.2 A lakásépítések dinamikájának változása és a fogyasztói oldal... 50 6.1.3 A lakásállomány minőségi jellemzői... 56 6.2 Közlekedési jellemzők... 59 6.3 Az agglomerációs övezet lakosságának és gazdaságának jellemzői... 65 6.4 Települési adottságok és szolgáltatások... 73 6.5 A budapesti agglomeráció településeinek faktoranalízise... 77 6.6 Településtípusok lehatárolása klaszteranalízis módszerével... 85 7. Összefoglalás... 90 8. Irodalomjegyzék... 93 9. Ábrajegyzék... 98 10. Táblázatok jegyzéke... 100 11. Mellékletek... 101

1. Bevezetés A rendszerváltást követően felgyorsult a budapesti lakosság kiáramlása az őt körülvevő településekre, ahol fényes villákban, lakóparkokban, vagy családi házakban kezdtek új életet az idetelepülők, akik szabadulni kívántak a fővárosi életvitel számukra nem kedvező következményeitől. A fővárosi agglomerációs övezet településeinek többsége addig még nem látott mértékben fogadta a betelepülni vágyókat, benépesültek az addigi zártkertes övezetek, új településrészek és utcák jöttek létre. Ezalatt Budapest népessége (ahonnan a betelepülők többsége érkezett) rohamosan csökkent. Az elmúlt húsz év távlatában kijelenthető, hogy a budapesti agglomerációban markáns társadalmi térfolyamatává vált a lakóhelyi szuburbanizáció. Mindemellett fontos megjegyezni, hogy voltak olyan települések, amelyeket a szuburbanizáció hatásai kevésbé érintettek, így a migráció és a lakásállomány jellemzőinek jelentős területi különbségei figyelhetők meg a vizsgált térségben. Dolgozatom célja, hogy a fővárost körülölelő településeket, mint a Budapest környéki szuburbanizációs folyamatok haszonélvezőit (vagy inkább elszenvedőit?) vizsgálva feltárjam a létrejött területi különbségeket, és rávilágítsak a lehetséges kiváltó okokra. Ehhez kapcsolódóan két hipotézist fogalmazok meg: 1. A vizsgálati időszak a lakásfinanszírozás elterjedt formáit alapjául véve több korszakra tagolható, melyekben a vándorlási nyereségből származó népességbővülés és a lakásépítések dinamikájának területi különbségei figyelhetők meg. 2. Az agglomerációs övezet területi mintázata eltérő, ha az odavándorlások, lakásépítések, az itt élő lakosság társadalmi státusza és életszínvonala, közlekedési és egyéb települési adottságok szerint vizsgálódunk. Az egyes települések népszerűsége, és az ezt befolyásoló tényezők alapján kijelölhetők olyan települések, amelyek egymáshoz hasonló jellegzetességekkel bírnak, így az agglomerációs övezetet különböző típusú településekre oszthatjuk fel. A dolgozat első részében a kutatási módszertant ismertetem, majd ezt követően a migrációs és a szuburbanizációs elméleteket és fogalomrendszert tekintem át. Végül a budapesti agglomeráció kialakulását és fejlődését mutatom be, elsősorban a századfordulót követően lezajlott folyamatokra fókuszálva. A második részben a fővárosi agglomeráció népességváltozását vizsgálom, ahol külön kitérek az agglomerációs övezet és Budapest közötti viszonyra. Emellett az odavándorlást tekintve legnépszerűbb térségeket és településeket is azonosítom, amely a lakosságarányos relatív népszerűség mutató 1

létrehozásával történik. A dolgozat legnagyobb részét kitevő harmadik részben kerülnek feltárásra a népszerűség, és az ezt befolyásoló tényezők szerinti területi mintázatok, különös tekintettel a lakásépítésekre. Legvégül többváltozós adatelemzési módszerek segítségével határozom meg a településtípusokat. 2

2. Kutatási előzmények és módszertan Budapest és környékének kapcsolata a hazai geográfus szakma közkedvelt kutatási témái közé tartozik. A rendszerváltást követően felélénkülő szuburbanizáció hatásait többen is vizsgálták, közülük is kiemelkedik Dövényi Zoltán, Kovács Zoltán és szerzőtársai, akik több cikkben is elemezték a létrejött társadalmi és gazdasági változásokat, és kérdőíves felmérést is végeztek az agglomerációs övezet településein (DÖVÉNYI KOK KOVÁCS 1998, DÖVÉNYI KOVÁCS 1999, KOVÁCS SÁGI DÖVÉNYI 2001, KOVÁCS 2006). A Regionális Kutatási Alapítvány egy egész kötetet szentelt az átalakulás dimenzióinak ismertetésére, melyből több tanulmányt is felhasználtam a dolgozathoz (BARTA BELUSZKY 1999, BELUSZKY 1999, DARÓCZI 1999, KOVÁCS 1999, VÁRADI 1999). Az említetteken kívül még Izsák Éva munkája emelhető ki, aki a városfejlődés természeti és társadalmi tényezőit vizsgálta Budapest és környékén (IZSÁK 2003). Nem szabad továbbá megfeledkezni azokról a kutatókról sem, akik bár nem geográfusok, de élénken érdeklődnek az agglomerációban zajló változások iránt (pl. CSANÁDI ET AL. 2010). Az elérhető szakirodalom tanulmányozását követően az a tapasztalatom, hogy a hivatalos beosztás szerinti budapesti agglomeráció településtipizálásával eddig egyetlen szerző sem foglalkozott. Több olyan munka is született ugyanakkor, amely különböző módszerek szerint azt vizsgálta, mely települések tartoznak Budapest agglomerációjába (KŐSZEGFALVI 1995, BELUSZKY 1999). Beluszky Pál például belső és külső agglomerációs övezetet határolt le, amely valamelyest eltér a jelenleg hatályos agglomeráció definíció által kijelölt településeitől (BELUSZKY 1999). Még a közelmúltban is születtek olyan témájú tanulmányok, amelyek a fővárosi agglomeráció területi kiterjedését vizsgálták (TÓTH SCHUCHMANN 2010). Csanádi és szerzőtársai ugyan a hivatalos agglomerációs definícióval dolgoztak, amikor kijelölték az agglomeráció magas, közepes és alacsony státuszú területeit, de a tipizálás nem terjedt ki az összes településre (CSANÁDI ET AL. 2010). A források egy másik része a magyar települések valamely tulajdonság alapján történő lehatárolására, esetleg tipizálására tesz kísérletet. Például közkedvelt a szuburbán terek lehatárolása (BAJMÓCY 2006, KOVÁCS 1999). A dolgozatban azzal a feltevéssel éltem, hogy az agglomerációban található települések mindegyike érintett volt a szuburbanizáció folyamatában. Az eddig említettek mellett Enyedi György egy régebbi tanulmánya is említésre méltó, melyben a falusi életkörülmények területi típusait határozta 3

meg klaszteranalízis segítségével. Ez a munka azért is különösen fontos, mert kimutatta a budapesti agglomeráció rendkívüli heterogenitását: a vizsgálat szerint az ide sorolt 45 település összesen 9 típusba tartozott (ENYEDI 1976). Elemzésem során budapesti agglomeráció alatt a 89/1997 Kormányrendelet (V. 28) által megállapított területet értem (1. ábra). A KSH az agglomerációt 6 szektorra osztotta fel égtájak szerint: északi (10 település), keleti (11), délkeleti (9), déli (15), nyugati (12), és északnyugati (23). A határok megállapításánál az 1990. évi népszámlálási adatokat, valamint az 1991 és 1994 között lebonyolított statisztikai és tervezési célú adatfelvételeket használták fel (VÁRADI 2012). A rendelet azt eredményezte, hogy önálló vonzáskörzettel rendelkező városi funkciójú települések (Gödöllő, Szentendre, Vác) is az agglomeráció részévé váltak (BELUSZKY 1999). 1. ábra: A budapesti agglomeráció települései és szektorai Forrás: BAKOS BRINSZKYNÉ HIDAS PÁSZTOR (2007), 5. o. 4

A vizsgálat időtartamát 1995-2011-ig jelöltem ki. Ez az időszak kellően tág ahhoz, hogy hosszú távú folyamatokat is bemutassak, ám nem tartalmazza a rendszerváltás körüli, vélhetően turbulens időszakot. Az 1990-től 1995-ig terjedő időszak nem marad ki teljesen a dolgozatomból: a növekedési ütemek számításánál az 1990-1994 közötti időszakhoz is viszonyítok, és mivel a szuburbanizáció folyamata már a kilencvenes évek elején megfigyelhető, ezért a 4. fejezetben erre a rövid időszakra külön is kitérek. Az adatok forrása legfőképpen a Központi Statisztikai Hivatal Tájékoztatási adatbázisa, illetve a 2001-es és 2011-es népszámlálás voltak. Emellett az Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer (TEIR) adatbázisai közül a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (összes belföldi jövedelem, valamint adózók száma) és a Geox Kft. (Budapest elérhetősége) adatait használtam fel. A menetrendek elemzésekor a BKV, a Volán és a MÁV menetrendjeit vizsgáltam. Kutatásom során törekedtem az elérhető legalacsonyabb elemzési szintű vizsgálatra, így ahol lehetséges volt, ott települési adatokat használtam fel. Bár Budapest esetén lehetőség lett volna kerületi részletességű adatok elemzésére, a kutatási témát ez nem érintette, így az egyszerűsítésre törekedtem. A magyar vándorlási statisztika hiányosságának tekinthető, hogy nincs nyilvánosan elérhető települési adatbázis a vándorlás kiinduló- és célpontjáról. Így a kutatók kénytelenek a megyék közötti vándorlásra hagyatkozni. Úgy gondolom, hogy mivel Budapest vonzáskörzete jócskán túlterjed agglomerációjának területén, jó közelítést adhat a Pest megye területére irányuló migráció változása az agglomerációs vándorlási trendeket illetően. Természetesen az agglomerációs övezet településeire nem csak Budapestről érkeznek beköltözők, hanem az ország egyéb területeiről is, sőt akár az agglomerációs övezeten belül is vándorolnak az egyének. A többi megye részesedése viszont Budapest mellett eltörpül: a vizsgálati időtartam alatt Budapest részesedése az állandó odavándorlásokat tekintve 71,5%, míg az ideiglenes odavándorlást tekintve 58,1% volt. Emiatt a főváros és Pest megye közötti vándorlásra koncentráltam a dolgozat során. Az adatok kevés kivételtől eltekintve rendelkezésre állnak a vizsgált időtartamra. Ezek a kivételek a vándorlási, elérhetőségi és az üdülőállományra vonatkozó adatok. Az állandó és ideiglenes vándorlásokat települési szinten a KSH csak 2002-től teszi közzé, az azt megelőző évekre csak a kettő összegeként előálló vándorlásra érhető el adat. Budapest elérhetősége csak 2008-at követően évekre áll rendelkezésre, így az elérhetőségi idő változását 2008 és 2011 viszonyában határoztam meg. A 2011. évi népszámláláshoz 5

kapcsolódóan a települések üdülőállományát eddig még nem közölte a Központi Statisztikai Hivatal, így a 2001-es népszámláláskor felmért állapotokra hagyatkoztam. A vizsgálati időtartam során a budapesti agglomerációban két településszétválás történt: 2002. október 20-án jött létre Csörög és Remeteszőlős község Sződ, illetve Nagykovácsi község területrészéből. Így az agglomerációt jelenleg Budapesttel együtt 81 település alkotja. A két új településre 2003-tól érhetők el adatok, ezért a korábbi évekre meg kellett becsülnöm felhasznált adatokat. Az anyatelepülésre vonatkozó korábbi értékeket a különválást követő első elérhető lakónépességből képzett arány alapján osztottam két részre. 1 Az 5.1 fejezetben a Magyarország településeit ábrázoló térképek (5. és 6. ábra) készítésekor hasonló módon becsültem meg az időközben szétvált települések lakónépességeit, valamint oda- és elvándorlásait. A településszétválások mellett szintén módszertani problémát okozott népesség továbbszámításának és a vándorlások számbavételének módosulása. 2001. január 1-jétől a népesség továbbszámításának módszere megváltozott. Ennek lényege, hogy az ezt követő években a nemzetközi vándorlást is figyelembe veszi a KSH a két népszámlálás közötti népességszám meghatározásánál. A kiinduló adat két résznépesség összege: egyrészt a magyar állampolgárok magyarországi lakónépessége a népszámlálási összeírás szerint, másrészt a külföldi állampolgárok magyarországi lakónépessége az adminisztratív nyilvántartások szerint. Első lépésként a 2001. január 1-jei népesség számának megállapítása történt a 2001. február 1-jei népszámlálás végleges adatából. A Magyarországon regisztrált magyar állampolgárságú gyermekek élveszületése, magyar állampolgárok halálozása, házasságkötése, válása, belföldi vándorlási különbözete (állandó és ideiglenes), valamint a magyar állampolgárok nemzetközi vándorlási egyenlege adja a következő év január 1-jei magyar népességszámot. A Magyarországon tartózkodásra, illetve letelepedésre jogosító engedéllyel rendelkező külföldiek és a lakcímmel rendelkező menekültek száma az adminisztratív nyilvántartásokból áll rendelkezésre, és ez adja minden év január 1-jére az itt tartózkodó külföldi állampolgárok számát (KSH, 2010). A magyar állampolgárok nemzetközi vándorlási egyenlegét és az egyéb korrekciókat a 7. ábrán az egyéb népességváltozás arányszámában fejeztem ki. A vándorlások számbavételének módosulása az ideiglenes migrációval áll kapcsolatban: az ideiglenes vándorlások számában az 1992. évi LXVI. törvény alapján azok is szerepelnek, akik bizonyos időtartam után nem hosszabbították meg tartózkodási 1 Sződ és Csörög: 63% - 37%, Nagykovácsi és Remeteszőlős: 92% - 8% 6

helyüket, és emiatt azt automatikusan megszüntették. Ez az időtartam a 2005. évi CLXXVIII. törvény szerint 2006-tól két évről öt évre módosult. A változás hatása először 2008-ban jelentkezett. Ekkor maradt el először a 2006-ban létesített tartózkodási helyeknek a megújítás hiányában történő megszüntetése (KSH, 2010, 127 o.). Ennek hatására 2008- ban nagymértékű visszaesés figyelhető meg az odavándorlási és elvándorlási arányszámokat tekintve. A települések népszerűsége összetett fogalom, azaz sokdimenziós és sokmutatós jelleggel bír. Az ilyen tulajdonságokkal jellemezhető fogalmak számszerűsítése történhet kiemelt mutatószám, illetve komplex mutató segítségével (NEMES NAGY SZERK. 2005). A dolgozatban az 5. fejezetben kiemelt mutatószám (lakosságarányos relatív népszerűség), a 6. fejezetben pedig komplex mutató létrehozásával jelölöm ki a népszerű településeket. Mivel a lakossági mobilitást befolyásoló tényezők nem feltétlenül ugyanolyan területi struktúrát mutatnak, az adatok egyszerű összevonása helyett faktoranalízist használok. Ez a módszer az információk sűrítése során csak azokat a változókat vonja össze, amelyek egymással jól korrelálnak. A vizsgálat során létrejövő faktorok viszont egymással nem korrelálnak (NEMES NAGY SZERK. 2005). A kiinduló változók összeállításakor célom az volt, a népszerűség és az azt befolyásoló tényezők közül minél többet meg tudjak ragadni, és a létrejövő faktorok között azonosítható legyen egy olyan is, amely a népszerűségnek feleltethető meg. Persze nem lehetséges minden egyes befolyásoló tényező áttekintése, mivel a települések népszerűségét számtalan puha tényező is befolyásolja. A faktoranalízist követően a létrejött faktorok felhasználásával fogom létrehozni a csoportokat. Az osztályozás módszere a létrehozott faktorok számától függ: két faktor esetében kereszttáblákban történik a települések osztályozása, ennél több faktor esetén a klaszterelemzés a járható út. Utóbbi esetében félő, hogy a társadalomföldrajzi alkalmazás kedvezőtlen tapasztalatai hátráltatni fogják a sikeres osztályozást: gyakori ugyanis, hogy az egyedi sajátosságú megfigyelési egységek miatt sok egyelemű, és néhány, nagyon sok elemből álló klaszter jön létre (NEMES NAGY SZERK. 2005). Mind a faktoranalízis, mind a kereszttábla/klaszterelemzés esetében az SPSS statisztikai programcsomagot használom. 7

3. Szuburbanizációval és migrációval kapcsolatos elméletek Dolgozatom szempontjából lényeges bevezető lépésnek tartom bemutatni a szuburbanizáció folyamatát és a szuburbiákat létrehozó migráció elméleti hátterének megalapozását, mivel a fővárosi agglomeráció településeinek közelmúltbeli fejlődésére ezek a folyamatok voltak nagy hatással. 3.1 A szuburbanizációk értelmezése A szuburbanizáció kutatása több évtizedes múltra tekint vissza Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban (BAJMÓCY 2003). E dolgozatnak nem célja a fennálló elméleti keretek kétségbe vonása, és komolyabb megvitatása, de a témáját tekintve erősen hagyatkozni kényszerül a szaknyelvi kifejezések helyes használatára. Így csupán összefoglalást nyújtok azokról az elméletekről, amelyeket jeles hazai (ENYEDI 2011, TIMÁR 1999) és nemzetközi (VAN DEN BERG ET AL. 1982) kutatók már megtettek. A szuburbanizáció vizsgálata két szempontból lehetséges: értelmezhetjük az elővárosokat (szuburbiákat) önmagukban, az előváros fogalmának meghatározásával, illetve magát a folyamatot is vizsgálhatjuk, amely az urbanizációs ciklus részeként tekinthető. A továbbiakban Tímár csoportosítását és összefoglalását követem (TIMÁR 1999). a) a szuburbanizáció, mint elővárosokat létrehozó folyamat A suburbium latin eredetű szó, magyarul külvárosnak vagy elővárosnak fordítható. Az eredeti jelentés tehát a városhoz ( urbs ) viszonyított földrajzi fekvést ( sub, mint közelében) fejezi ki. A fekvésen alapuló definíciók szerint az előváros a város közigazgatási határán kívül esik, de attól nem messze lévő település (a város agglomerációján belüli, vagy ingázási távolságon belül esik). Bajmócy felhívja a figyelmet arra, hogy az ingázási zóna a magyar viszonyokat figyelembe véve jóval szélesebb a szuburbiánál (BAJMÓCY 2003). Timár szerint pedig a közigazgatási határ jelenthet problémát, mivel több nagyvárosnál találunk példát arra, hogy egykori elővárosaikat a területükhöz csatolták. Ez az adminisztratív változtatás pedig inkább politikai-gazdasági érdekek mentén zajlott, mintsem a városok tényleges terjeszkedéséről lenne szó (TIMÁR 1999). A statisztikai szemléletű definíciók esetében valamely mutatóhoz szokás kötni a szuburbia követelményeit (pl. ingázók aránya, népességszám). Lakosságszám kritérium választásánál felmerülhet az a kritika, hogy lehet egy ennél kevesebb lakossal rendelkező 8

település is szuburbia, ha kellően kiépítettek a szolgáltatások, de fordított eset is előfordulhat. A magyar szerzők körében is közkedvelt kutatási kérdés a szuburbanizáció lehatárolása, szuburbanizációs indexek készítése (pl. BAJMÓCY 2003, IZSÁK 1999). A műszaki megközelítés szerint a szuburbiákra sajátos építészeti és településtervezési stílus jellemző. Feltehetjük tehát a kérdést: a sokféle stílus közül melyikkel azonosíthatjuk az elővárost? Hiszen ez országonként, és időszakonként is változhat, csak néhány példa: sakktáblás vagy szabálytalan alaprajz, sorházak, tömbházak, amerikai álom-családiház. Magyarországon a szuburbanizáció kizárólag korábban létező településeken van jelen, így műszaki szempontból csupán a települések egy része esetében (városrészek, utcasorok) beszélhetnénk sajátos stílusról. Így ez a megközelítés alkalmatlannak tekinthető a lehatárolásra (BAJMÓCY 2003). A szociálpszichológiai megközelítés szerint létezik egy elővárosi életmód: a fiatal középosztálybeli gyermekes családok (BAJMÓCY 2003, FISHMAN 1987 alapján) élnek ezeken a településeken, ahol jó szomszédsági viszonyok uralkodnak, aktív közösségi életet élnek, és nagy hangsúlyt fektetnek a családra és a gyermeknevelésre. Ezt később vizsgálatok cáfolták (TIMÁR 1999). Magyarországon ráadásul nem csak a középosztálybeliek költöznek ki a városokból, hanem igen gyakran az alsóbb osztálybeliek is, mint amiről a későbbiek folyamán több szót is fogok ejteni. A szuburbia leggyakrabban humánökológiai alapon határozódik meg, gondoljunk csak az alvóváros fogalmára. Egyesek úgy gondolják, hogy az előváros csupán lakófunkcióval rendelkezik, míg mások szerint megindult a nem-lakófunkciójú fejlődés. Egy másik megközelítés a szuburbia várostól való függését helyezi középpontba, melynek mértékéül az ingázók arányát szokták választani. Az ipar szuburbanizációjával azonban a tendencia megfordulhat, és a szuburbiák is vonzhatnak a környező településekről munkaerőt. Így ennek a viszonynak oldódása figyelhető meg napjainkban. Ilyen képződménynek tekinthető a peremváros (edge city), amely lakosságát meghaladó munkahellyel rendelkezik. A növekvő függetlenség, a szuburbia urbanizálódása tehát napjainkban is egyre inkább jelen van, de azért a monofunkcionalitás is jellemző számos település esetében (TIMÁR 1999). b) A szuburbanizáció, mint decentralizációs és centralizációs folyamat A másik csoportba tartozó szuburbanizációs értelmezések magát a folyamatot helyezik előtérbe, a szuburbanizációt az urbanizációs ciklus második lépéseként tekintve. 9

A továbbiakban a holland iskola városfejlődési modelljét (VAN DEN BERG ET AL. 1982) fogom ismertetni. Az elmélet négy fő ciklust különít el, amelyeket további két-két alszakaszra bont. Az alszakaszok aszerint jönnek létre, hogy a mag és a gyűrű népességszám-változási irányai megegyeznek, vagy eltérnek egymástól. A modell egyszerűsége egyben hátrányát is jelenti, mivel kizárólag a leglátványosabb tényező, a népességszám változás alapján határolja le az egyes szakaszokat, a változásokat mégsem lehet kizárólag erre az összetevőre leszűkíteni. (BAJMÓCY 2003). A 2. ábrán látható a mag, a gyűrű és az agglomeráció népességnövekedése a négy fő ciklus és az alszakaszok szerint. Az első szakasz az urbanizáció, melyben a magterületre (nagyvárosba) vándorlás intenzitása a legmagasabb: abszolút szakaszában a gyűrű népessége is ide áramlik, relatív szakaszában viszont már utóbbi lakossága is gyarapodik. Ez tekinthető a klasszikus városrobbanási szakasznak, amely Nyugat-Európában már a XVIII. század során megkezdődött, melynek fő motorja az ipari forradalom volt. Kelet- és Közép-Európában jóval később bontakozott ki a folyamat a lassú iparosítás és az általános tőkehiány miatt (ENYEDI 2011). 2. ábra: A városnövekedés szakaszai Forrás: VAN DEN BERG ET AL. (1982) alapján saját szerk. A következő ciklus a szuburbanizáció, mely során a népesség dekoncentrációja figyelhető meg, a növekedés a magról a gyűrűre helyeződik át. A folyamatot nagyban elősegíti a közlekedés fejlődése: a városi munkahely könnyedén elérhető autóval, vagy 10

bármilyen tömegközlekedési eszközzel, cserébe nem kell elviselni a zsúfoltságot és a romló környezeti viszonyokat. A másik előidéző tényező a technológiaigényes feldolgozóipar és a szolgáltatások térnyerése a kötött telephelyválasztású klasszikus ipari munkahelyek felett. A fejlettebb államokban már a XIX. század második felében tetten érhető volt a folyamat, Kelet-Közép-Európában viszont nem tudott kiteljesedni az államszocialista rendszer fennállása miatt. Így a piacgazdaság helyreállása után folytatódhatott a megtört folyamat (ENYEDI 2011). A holland iskola modelljében a két rész aszerint különül el, hogy az abszolút szakaszban a mag népessége is növekszik (a gyűrű növekedésénél kisebb mértékben), míg a relatívban már csökken. Egy ettől eltérő felosztás szerint a szuburbanizáció három részre osztható fel, ami az alapján lehetséges, hogy jelei már az urbanizáció és a dezurbanizációs szakaszban is megfigyelhetők (TIMÁR 1999): 1. Kezdeti szakasz: a főbb mozgások még a rurális térségből történnek a mag felé, de a centrumból már megfigyelhető a kiáramlás a kijjebb található részekre (de egységes gyűrű ekkor még nem alakul ki). 2. Tömeges (virágzó) szakasz: Kialakul az egységes szuburbán övezet, a migráció és a beruházások csomópontjává az elővárosok öve válik. Mindeközben a magterületen forráskivonás játszódhat le, csökken a népesség és a beruházások volumene. 3. Hanyatló szakasz: Pontos meghatározása kétséges, ezért többféle alternatíva is létezik. Egyrészt tekinthető a kezdődő dezurbanizációnak, amikor a népesség- és a beruházás-növekedés súlypontja a funkcionális városrégión (FUR) 2 kívülre helyeződik, és a szuburbanizációs gyűrű növekedése lelassul. Másrészt a kezdődő dzsentrifikáció is okozhatja, ekkor a magterület népességvonzó szerepe lendül fel, de a szuburbán zóna is differenciálódhat: egy része veszít lakosságából, más része megtartja népességvonzó képességét. Egy harmadik lehetőség szerint a szuburbiák peremvárossá alakulnak: függésük megszűnik a központi várostól, a FUR átalakul (BAJMÓCY 2003). A városnövekedési modell másik két ciklusa a dezurbanizáció és a reurbanizáció. A fejlettebb országokban a városok növekedése megállt, és a népességnövekedés súlya a vidéki térségekbe helyeződött át. A fordulat egyrészt köszönhető annak, hogy a városi foglalkoztatásban csökken az ipar szerepe (telephelyek a rurális térségekben is megjelennek és a kvaterner szektor tömegessé válik), másrészt a vidék megújuló dinamizmusában (ENYEDI 2011). A reurbanizáció (újravárosodás) van den Berg szerint 2 Funkcionális városrégió (FUR): 200 ezer főnél népesebb városok, és az őket folyamatosan körülvevő, legalább 15%-os ingázási rátával jellemezhető térségek (VAN DEN BERG ET AL. 1982) 11

akkor köszönthet be, ha a városi életkörülmények nagymértékű javulása lezajlik, és a népesség bizonyos csoportjainak újból vonzó lesz a városban lakni (dzsentrifikáció) (KOCSIS 2000). Enyedi viszont kétségbe vonja a holland iskola negyedik szakaszát, szerinte a visszaköltözés csupán népességátrendeződést jelent, és nem egy új városnövekedési ciklus kezdetét. Nála a negyedik szakasz az informatika urbanizációját jelöli: globális nagyvárosi térségek alakulnak ki, a városi vonzáskörzetek pedig átalakulnak (ENYEDI 2011). A szuburbanizáció egy másik megfogalmazás szerint a városi népesség és tevékenységek decentralizációja ( ). Decentralizáció abban az értelemben, hogy a népesség, a termelő és nem termelő tevékenységek egy része, a tőke, a beruházások a városi központok helyett inkább a környéki településekre koncentrálódnak. És/vagy decentralizáció abban az értelemben, hogy a népesség, a tevékenységek egy része ténylegesen ki is települ a városból annak közvetlen környékére. Ez a folyamat csak a városi téren belül tekinthető decentralizációnak, egy nagyobb régió, vagy az egész ország vonatkozásában az urbanizációhoz hasonlóan továbbra is centralizációról, koncentrációról beszélhetünk (TIMÁR 1999, 12. o.). Ez alapján beszélhetünk lakóhelyi, ipari, kereskedelmi stb. szuburbanizációról is (BAJMÓCY 2003). A dolgozat során elsősorban a lakóhelyi szuburbanizációval fogok foglalkozni, az ipar és a tercier szektor szuburbanizációját mindössze érintőlegesen taglalom. 3.2 Migráció fogalma és típusai, migrációs modellek Migrációnak nevezzük a hosszabb időtartamú és végleges szándékú, illetve valamely határ átlépésével járó mozgásokat. Statisztikailag ez a határ belső vándorlás esetén a közigazgatási, külső vándorlás esetén pedig az államhatár átlépését jelenti. A migráció statisztikai rendszerezése az időbeliség és a szándék összekapcsolása mellett megkülönbözteti a harmadik elemet, a tartózkodás időtartamát. Arra nincs egységes időtartam, hogy mennyi idő után tekinthető egy mozgás migrációnak: ha állandó lakóhelynek tekintik a vándorlók a célpontot, akkor állandó lakóhelyként regisztrálják a nyilvántartásban (RÉDEI 2007). Kovács felhívja a figyelmet arra, hogy ez a statisztikai értelmezés nem veszi figyelembe a kisebb távolságokat áthidaló, településen belüli költözéseket, pedig a vándorlások túlnyomó része ebbe a típusba tartozik. A térbeli mobilitás mellett megkülönböztetünk társadalmi mobilitást is, melyek szoros kapcsolatban állnak egymással (KOVÁCS 2002). 12

Többféle vándorlástípust is megkülönböztethetünk: Ravenstein elméletében a vándorlás során megtett távolság minősül rendező elvnek. Így megkülönböztet helyi, kis távolságú, illetve nagy távolságú vándorlást. Emellett további két típust azonosít: a többlépcsőst (nagyobb távolságot több kisebb lépésben megtevő) és az ideiglenes vándorlást (RAVENSTEIN 1889). Számunka a későbbiekben elsősorban a kis távolságú (országon belüli) vándorlás lesz fontos, de szót ejtünk az ideiglenes fajtáról is. Kovács Zoltán a belföldi mozgásokat interregionális és intraregionális vándorlásra bontja fel, és az intraregionális mozgásokat további 4 csoportra osztja: Falvak közötti (rurális) Falu-város közötti (főként a városrobbanás szakaszában) Város-falu közötti (legtöbbször szuburbanizáció eredményezte) Városok közötti vándorlás (általában a településhierarchián felfelé mozogva) Időtartam szerint további 3 fő típust különböztet meg: állandó (végleges lakóhelyváltoztatás), ideiglenes (munkavégzéshez, tanuláshoz, turizmushoz köthető) és periodikus (időről-időre megfigyelhető) vándorlás. Utóbbi változata a rendszeres időközönként (havi, heti, napi) történő ingázás. A bevándorlás (imigráció) és a kivándorlás (emigráció) mellett a migráció sajátos fajtája a visszavándorlás (KOVÁCS 2002). A témával foglalkozó geográfusok, szociológusok és közgazdászok különböző migrációs modellek és elméletek segítségével próbálják megmagyarázni a vándorlások törvényszerűségeit. Néhány megállapítást már Ravenstein is tett, amelyek közül találhatunk olyanokat, amelyek igazolják feltevéseinket, de a többség ellentmond ennek. A szuburbanizációval kapcsolatos migrációnál például megfigyelhető, hogy a vándorlók többsége csak kis távolságot küzd le és a vándorlás gyakran több lépcsőben megy végbe. De nem igaz ma már az agglomerációhoz kapcsolódóan, hogy a legjelentősebb vándorlási hullámok a falusi térségekből a városokba irányulnak (többség a fővárosból érkezik ide), továbbá, hogy több egyedülálló felnőtt vándorol, mint család, illetve a vándorlást elsősorban gazdasági tényezők váltják ki (RAVENSTEIN 1889). Kovács az elméleteket négy csoportba rendezi: Gravitációs-modellek: két földrajzi hely között a vándorlás intenzitása a két hely tömegével egyenesen arányosan és a köztük lévő távolsággal fordított arányban növekszik Push-pull modellek: taszító és vonzó tényezők befolyásolják a vándorlási döntést 13

Viselkedésorientált modellek: egyéni viselkedést kell megérteni a vándorlási döntéshozatal megértéséhez Kényszermodellek: a vándorlás szubjektív és objektív kényszerítő tényezők függvénye (KOVÁCS 2002) Ezek közül a push-pull és a viselkedésorientált modellt részletezem a továbbiakban, ugyanis véleményem szerint ezek segítségével írható le leginkább az agglomerációs településeket érintő migráció. A push-pull modell kidolgozása Lee nevéhez fűződik. Művében négy tényező köré csoportosítja azokat a faktorokat, amelyek a migrációs döntéshozatalban szerepet játszanak: eredeti lakhellyel és a célterülettel kapcsolatos faktorok, közbülső akadályok, és a személyes faktorok. A két terület megszámlálhatatlan mennyiségű vonzó (+), taszító (-) és közömbös (0) faktorral rendelkezik. Ezek közül némelyek minden vándorlóra ugyanúgy hatnak, egyesek különbözően, így tulajdonképpen minden egyes személy más faktorkészlettel rendelkezik. Mindazonáltal kijelenthető, hogy megkülönböztethetők olyan társadalmi csoportok, amelyek megközelítőleg hasonlóan reagálnak egy adott faktorcsoportra. Ugyanakkor, amíg az eredeti hely tényezőit pontosan meg tudja a személy ítélni, a célponttal kapcsolatban mindig ott van a bizonytalanság, hogy valamit tévesen gondolnak vonzónak, illetve taszítónak (LEE 1966) 3. ábra: Push-pull modell sematikus ábrázolása Forrás: LEE (1966) A vonzó és taszító tényezők szimpla megszámlálása nem elég ahhoz, hogy eldöntsük, történik-e vándorlás vagy sem. Szükség van a természetes tétlenségen való átlendülésre, illetve a közbülső akadályokon (távolság, költségek, migrációt szabályozó törvények) való felülemelkedésre. Végül a személyes faktorokat kell számba venni, melyek elősegíthetik vagy késleltethetik a migrációt. Ezek a tényezők egyénenként 14

változnak, léteznek többé-kevésbé állandó, illetve életciklusonként változó fajtái (intelligencia, érzékenység, személyes kapcsolatok). A migráció tehát sohasem teljesen racionális döntés eredménye, és egyes személyeknél a racionális összetevők szerepe kisebb lehet, mint az irracionálisaké. Így számíthatunk arra, hogy több kivétel is azonosítható, amelyet a modellel nem tudunk megmagyarázni (LEE 1966) A viselkedésorientált modellek kiindulópontja az a feltevés, hogy a vándorlás az egyéni döntés következményeként tekinthető. Elsődleges kiváltó okaként az egyén elégedetlenségét tekinthetjük a fennálló életkörülményeivel. Az elégedetlenség okait két csoportba sorolhatjuk: lakással és lakáskörülményekkel kapcsolatos tényezők, illetve a munkával kapcsolatos tényezők. Számunkra főképp az első csoport tűnhet relevánsnak. Ha valamelyik tényezővel kapcsolatban elégedetlenséget tapasztal az ember, akkor úgy próbál meg javítani a helyzetén, hogy vándorolni kezd: ez a vándorlás pedig addig tart a térben, amíg az egyén igényei ki nem elégülnek (KOVÁCS 2002). 3.3 Az agglomerációba történő vándorlás motivációs tényezői Az agglomerációt érintő népességvándorlás motivációt a magyar szakirodalomban a szuburbanizációs szakirodalom segítségével azonosítottam, mivel a budapesti agglomeráció települései felé irányuló költözést ebben a kontextusban vizsgálták leginkább a szerzők. Elsőként Tímár Judit munkáját foglalom össze, aki a nemzetközi szuburbanizációs szakirodalom segítségével nyújt általános áttekintést a szuburbanizáció kialakulásának okairól. Ezt követően a hazai szakirodalom által feltárt motivációs tényezőket mutatom be. Tímár az alábbi három nagyobb csoportra osztotta a szuburbanizáció kialakulásának okait: a) a fogyasztók szükségleteiből kiinduló magyarázatok E magyarázat a behaviorista geográfia gondolataira épít, ami szerint a térfolyamatok szereplői alakítják ki az őket körülvevő teret döntéseik és viselkedéseik által. Az egyik felfogás szerint a népességrobbanás, és az azt követő lakáshiány is okozhat bizonyos körülmények között szuburbanizációt. Egy elterjedtebb nézet szerint a szuburbanizáció egy tudatos lakóhelyválasztás eredménye, amikor a költözők preferenciarangsorában a városkörnyék előrébb található, mint maga a város. Ez pedig annak köszönhető, hogy felépült egy olyan előváros-imázs, mely szerint a városkörnyéki települések egyesítik a városok és a falvak előnyeit, és ezzel együtt kizárják azok hátrányait. Ez az egyesek szerint idealizált kép áll szemben a kedvezőtlen városi lét 15

realitásával (TIMÁR 1999). Így az emberek döntését a push-pull vándorlási modellel is modellezhetjük. b) a termelésből kiinduló elméletek Timár három különböző elméletet különít el: a technológiai, a gazdaság fejlődéséből, szerkezetéből kiinduló, illetve a marxista magyarázatot. A technológiai magyarázat a termelésnek juttat nagyobb szerepet a szuburbiák létrejöttében. Az ezen az elven alapuló modellek a közlekedés forradalmát tekintik a kiinduló tényezőnek, és annak fejlődésével magyarázzák a szuburbanizáció fokait. Mindamellett a szerző kritikát fogalmaz meg azzal szemben, hogy kizárólag a technológiai fejlődés okozta a szuburbanizáció létrejöttét: a technológiai faktor mögött ugyanis egy összetettebb kapcsolatrendszer is felfedezhető. A második elmélet szerint a szuburbanizáció a gazdasági szerkezet átalakulásával áll összefüggésben. Egyes kutatók szerint az elővárosi fejlődés a gyáripar kialakulásával egy időben zajlott le: a gyárak a régi városhatáron kívül jöttek létre (és így elvonzották a munkásokat), vagy a gyárosok települtek ki ebbe az övezetbe. Mások szerint az urbanizációs szakaszok változását a gazdaság szerkezetváltása és fejlődésének intenzitása okozza, így ők a szuburbanizációt a fordizmushoz kötik. A szuburbanizáció kialakulási okainak keresése időbeli kapcsolat tekintetében láthatóan ellentmondáshoz vezetett. A marxista elmélet szerint a népesség kivándorlásának folyamata a tőke decentralizációjához hasonlatos, a marxista geográfusok tehát a szuburbanizációt a tőke körforgásának részeként tekintik. A folyamat kulcsszereplői nem a fogyasztók, hanem a területfejlesztők, az építők, a hitelezők, valamint az állam és az önkormányzat. Előbbiek csupán azon alternatívákat választhatták költözés esetén, amit a kulcsszereplők meghatároztak, így a fogyasztási szuverenitás csorbulása figyelhető meg (TIMÁR 1999). c) a társadalmi viszonyokból kiinduló elméletek A szerző több elméletet is megkülönböztet, amelyek a társadalmi viszonyokhoz kapcsolódnak. A szuburbanizáció kezdeti kialakulásához például hozzájárultak az iparosítás fejlődésével változó osztályviszonyok (munkásosztály növekedése), a domináns osztályok kitelepültek, vagy éppen az alacsony jövedelműeket telepítették ki oda. Tehát ez a magyarázat nem egyéni, hanem csoportos döntések viszonyaként értelmezi a szuburbanizáció létrejöttét. Egy másik magyarázat egyfajta elővárosi személyiségszerkezetet különböztet meg, melynek fontos elemei a természetközelség iránti vonzódás, és a függetlenség. Az ilyen 16

személyiséggel bírók költöznek ki jellemzően a szuburbiákba. A szuburbanizálódó térségek fejlődésének okát akár társadalmi mozgalomként is értelmezhetjük: például az értékrendek változása is felléphet (protestáns munkaerkölcs helyett a személyes öröm és fogyasztás kerül előtérbe), ami serkenti a városmagból való kiköltözést. A feminista geográfusok a nemek közti viszonynak juttatnak jelentősebb szerepet a térfolyamatok alakításában. Szerintük a termelés és a társadalmi reprodukció színtereinek fokozott eltávolodása váltotta ki a szuburbiák létrejöttét, ami a patriarchális társadalmi viszonyoknak köszönhető (dolgozó férj, otthonteremtő feleség). Néhányan továbbá úgy vélik, hogy az USA-ban a döntéshozók állami beavatkozásokkal kívánták a tradicionális családi ideológiát elterjeszteni a szuburbanizáció népszerűsítésével (TIMÁR 1999). A szuburbanizáció jelenségével élénken foglalkozó kutatók az elmúlt 20 év során több vizsgálatot is folytattak, hogy fényt derítsenek a lakóhelyválasztás okaira, motivációira. Dövényi, Kok és Kovács az agglomerációs övezet 19 településén hallgatók segítségével végzett kérdőíves kutatást 1997-ben. A lakóhelyválasztás okainál három válaszlehetőséget lehetett megjelölni, leggyakoribbnak a jobb lakókörnyezet (38,1%) és lakáspiaci okok (befektetési lehetőség, nagyobb lakás igénye) bizonyultak. A válaszadók mintegy negyede a kedvező árat is említette települési vonzótényezőként, a munkahelyi okokat viszont csak 9,6% tartotta említésre méltónak (DÖVÉNYI KOK KOVÁCS 1998). Földi Zsuzsa a jövedelmi és társadalmi helyzetét tekintve magasabb státuszú lakosság körében végzett felmérést, melynek elsődleges célja Budapest lakosságának belső mobilitása és a város környezeti állapota közötti kapcsolat felderítése volt. A vizsgálat az agglomerációs övezet szempontjából is tanulságokkal szolgált: az emberek számára a kellemes lakókörnyezetet leginkább a családi, vagy a társasházi beépítettségű lakókörnyezet jelenti. A potenciális migrációs célterületre vonatkozó kérdés esetében a válaszadók harmada jelölte meg az agglomerációs gyűrűt, ahol legfontosabb indokként a kellemes lakókörnyezet valamint a fővárosi iskolák és munkahelyek gyors elérhetősége szerepelt. Korcsoportok szerint vizsgálva a 31-40 évesek körében jelentkezik legnagyobb arányban potenciális célpontként az agglomerációs övezet (FÖLDI 2000). Csanádi Gábor és szerzőtársai az 1990 és 1997 között Budapestről kiköltözettek kiköltözési indokait vizsgálták. Az agglomerációba költözöttek körében a leggyakoribb indok a tágasabb, jobb lakás iránti igény volt (55%), ezt követte azok csoportja, akik a rokonok közelébe akartak költözni (23,2%). A válaszadók több mint 10%-a jelölte meg még az előző lakás fenntartásának drágaságát, a jól értékesíthető bérlakást, illetve a túl 17

drága volt az élet indokot (CSANÁDI ET AL. 2010). Látható tehát, hogy a kilencvenes évekbeli vizsgálatok a kellemesebb lakókörnyezet és nagyobb lakás iránti igények hangsúlyos szerepét tárták fel, de egyéb pénzügyi szempontok (jó befektetési lehetőség, jól értékesíthető bérlakás, fővárosi élet drágasága) is szerepet játszottak. A kétezres évek felmérései közül a Studio Metropolitana kutatása emelhető ki, mely nem tartalmazott jelentős eltérést az eddig bemutatottakhoz képest. A megkérdezettek közel negyede költözne szívesen Pest megyei településre. A budapestiek számára a csendes, jó levegőjű, sok zöldterülettel rendelkező kertes városrészek a leginkább szimpatikusak. Emellett a megkérdezettek fontosnak tartják a jó infrastrukturális ellátottságot, az intézményi közelséget és a jó közlekedési lehetőségeket. Három jellegzetes, jól körülhatárolható csoportot sikerült a kérdezőknek azonosítani: a nyugdíjasok csendes, jó hírnevű, zöld területen szeretnek élni, rokonaikhoz közelében, és olyan helyen, ahol minden szükségletüket könnyen ki tudják elégíteni (egészségügyi intézmények, közértek, kisebb szolgáltatóegységek). A kisgyerekes anyák számára fontos, hogy játszótér, bölcsőde, óvoda legyen közel a környéken. A fiatal férfiak csoportja pedig mozgalmasabb életre vágyik, ezért jó éjszakai tömegközlekedéssel jellemezhető és szabadtéri sportolásra alkalmas környékre költöznének szívesen (STUDIO METROPOLITANA 2006). 18

4. A szuburbanizáció előzményei és története 1995-ig A közelmúltbeli szuburbanizációs folyamatok tanulmányozásához és jobb megértéséhez célszerű áttekinteni röviden a budapesti agglomerálódás kezdeteit, és feleleveníteni, milyen intenzív népességvándorlások zajlottak le az elmúlt két évszázadban. Mivel Budapest közigazgatási határában változások történtek az eltelt időszakban, ezért mindig az éppen aktuális határok szerint értendők a főváros és környéke között lezajló folyamatok. 4.1 Az agglomerálódás kezdete Arra már Cholnoky Jenő is felhívta a figyelmet, hogy Budapest nagy geográfiai energiájú góc helyén alakult ki, ahol természeti és társadalmi tényezők együttes hatásának következtében jöhetett létre egy európai színvonalú metropolisz (idézi IZSÁK 2003, 34. o.). A budapesti agglomerálódás folyamata a XIX. század közepén kezdődött el az akkor még különálló Pest, Buda, és Óbuda fejlődésének felgyorsulásával. 1867-ben a kiegyezés eredményeként politikai, hatalmi, és pénzügyi központtá vált az akkor még különálló város (BARTA BELUSZKY 1999), amelyet később 1873-ban egyesítettek. Ettől az időponttól datálható a budapesti agglomeráció modernkori fejlődése, melynek során a főváros amerikai tempójú növekedése következett be. A korábban környezetére jellemző ritkás településhálózat helyében több tízezer lakosú elővárosok nőttek ki a semmiből, és vették körbe egyfajta gyűrűt képezve Budapestet (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A kiegyezés idején emelkedett ki Újpest, ahol ekkor már az iparosodás csírái is megjelentek. A többi község a városellátó agrárgazdaságba kezdett bekapcsolódni (Rákospalota, Rákoskeresztúr, Cinkota). A Duna jobb partján ekkoriban még többségében németajkú települések sorakoztak, amelyekben még az 1930. évi népszámlálás során is egyveretű német nyelvű lakosság élt (pl. Csobánka, Telki, Budaörs). E falvak lakosságának alakulását akkoriban még nem befolyásolta a főváros közelsége (BELUSZKY 1999). A századforduló előtti utolsó évtized volt a budapesti népesség gyarapodásának fénykora, ekkor a lakosság száma évente átlagosan 4 százalékkal nőtt. A központ dinamikus növekedése és fejlődése azt eredményezte, hogy a körülötte lévő települések is gyors népességnövekedést értek el, tehát a központ és az azt körülölelő településgyűrű lakossága egyszerre bővült (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A betelepülők kedvelt célpontjai a dél-pesti telepek, a későbbi Kispest és Erzsébetfalva voltak, de a többi, leendő Nagy- Budapestet alkotó település is fejlődésnek indult. A Nagy-Budapest határain túl lévő falvakban is kimutatható ekkoriban már a főváros hatása, a felvevőpiac hatására a 19

kisiparosok száma is gyarapodott, valamint csökkent a mezőgazdaságból élők száma (pl. Pécel, Csömör, Dunakeszi) (BELUSZKY 1999). A századfordulót követő évtizedek során folytatódtak a már eddig felvázolt folyamatok. A szuburbanizáció szempontjából lényeges, hogy a korabeli statisztikákból következtetni tudunk a népességmozgásokra. A lakosság számának növekedése a főváros és az őt körülvevő gyűrű esetében is a vándorlási nyereségből származott. A növekedési ütemek a korábbihoz képest kissé megváltoztak, az agglomerációs övezet népességszáma arányaiban már gyorsabban nőtt. Ez annak volt köszönhető, hogy az agglomerációs települések két irányból is fogadták a beköltözőket, míg a fővárosba már egy lecsapolt migrációs hullám érkezett. A korabeli statisztikákból az is kiderül, hogy a Budapesten születettek száma és aránya fokozatosan növekedett az agglomerációs településeken, de megfigyelték a nem Budapesten születettek kivándorlását is az elővárosi övezetbe. Egy ennél mértékét tekintve jelentéktelenebb fővárosba áramlást is regisztráltak az őt körülölelő gyűrű területéről (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A kapcsolatok megélénkülése nagymértékben köszönhető az elővárosi közlekedés (HÉV, vasút, villamos- és buszjáratok) kiépülésének, így a fővárosi munkahelyek vonzása előtérbe került (BELUSZKY 1999). Az I. Világháborút megelőzően a főváros Nagykovácsi kivételével az összes szomszédos településsel állandó és közvetlen közlekedési kapcsolatban állt (IZSÁK 2003). Adottak voltak tehát a körülmények, hogy a munkahely és a lakóhely térben távol kerüljenek egymástól. A közlekedés fejlődése önmagában nem feltétlenül okoz népességvándorlást, ennek fő mozgatórugója a fővárosi élet drágasága volt. Az elővárosokban olcsóbbak voltak a lakbérek, a telekárak, és az élelmiszerek is, így ez a kivándorlás felfogható egyfajta városból való menekülésként is. A kiköltözők egy része a társadalom alsóbb rétegeiből került ki (gyáripari munkásság), de megfigyelhető a tisztviselők és alkalmazottak kiáramlása is. Tovább gyarapította az elővárosok lakosságát a világháborús menekültáradat is (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A két világháború között nem csak a népességnövekedési ütemben, hanem a gazdasági fejlődés terén is felülmúlta Budapestet az elővárosi övezete. 1938-ra az agglomerációs övezet ipara a fővárosinak 47,9%-át tette ki (BELUSZKY 1999). A peremtelepülések urbanizációja rohamosan haladt, Kispest, Pesterzsébet, Rákospalota, Budafok és Pestszentlőrinc is városi rangot kapott (KOVÁCS 2006). Ekkora váltak népszerűvé a budai oldalon fekvő települések, a színvonalas kertvárosi jellegű telepek már a középrétegeket is vonzották. Megfigyelhető volt továbbá a nyugdíjasok kiköltözése, akik életük hátralévő részét nyugodtabb és szebb környezetben kívánták leélni (DÖVÉNYI 20

KOVÁCS 1999). A Nagy-Budapest határán kívül lévő települések közül több község az agglomerálódás útjára kezdett lépni, urbanizációs tengely alakult ki a Vác-Budapest vasútvonal mentén, de például Isaszegen és Pécelen is parcellázások és házhelyosztások történtek, terjedt a kiköltözés-ingázás. A budai oldalról Érd emelhető ki, miközben Törökbálint, Nagykovácsi, Üröm zárt paraszti közösséggel jellemezhető falvak voltak, agglomerálódásuk nem kezdődött el (BELUSZKY 1999). 4.2 A szocializmus időszaka A 2. Világháború után bekövetkezett kommunista hatalomátvétel nagymértékű változásokat hozott Budapest és környéke migrációs folyamataiban. Az önkormányzatiság megszűnése, a kollektivizálási hullámok, és a németek kitelepítése fellazították a főváros környéki, addig zárt falusi közösségeket. A döntéshozók 1950-ben hozták létre Nagy- Budapestet, 23 peremtelepülés hozzácsatolásával, így a főváros közigazgatásilag korábbi agglomerációját elnyelte (BELUSZKY 1999). Az újonnan szomszédossá vált településgyűrű pedig jóval lazább kapcsolatban állt a fővárossal (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A vándorlási viszonyokat az olyan politikai döntések is erősen befolyásolták, mint a fővárosba való beköltözés korlátozása 3, vagy a budapesti lakbérek mesterségesen alacsonyan tartása. Így megszűnt az agglomeráció korábbi, alacsonyabb megélhetési költségekből fakadó előnye (KOVÁCS 2006). Mivel az állami fejlesztések Budapestre koncentrálódtak, és az agglomerációs településeket nem kezelték különleges elbírálásban 4 (kedvezőtlen infrastruktúra és lakásviszonyok), emiatt érdemesebb volt a fővárosban élni (BELUSZKY 1999). Ennek köszönhetően a Budapest és az agglomerációs térsége közötti vándorlás minimális mértékűre apadt. A kiköltözők azon fiatalok közül kerültek ki, akik egyik elosztási csatornában sem jutottak lakáshoz a városon belül, ezért kalákás magánlakás-építés formájában tettek szert első otthonukra (TOSICS 2004). A peremvidék benépesülése mégsem esett vissza, mivel Budapestre és környékére az ország más részeiről jelentős mértékű beáramlás történt 1950 és 1970 között. A fővárosba ugyan kb. kétszer annyian érkeztek, de arányaiban az agglomeráció területén volt nagyobb a vándorlási 3 Az állandó letelepedés feltétele 5 év budapesti munkahelyen eltöltött folyamatos munkaviszony és/vagy ugyanennyi ideje fennálló ideiglenes fővárosi lakcímigazolás volt (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999) 4 1971-ben ugyan hivatalosan is elismerték és körülhatárolták az agglomerációt (összesen 44 települést soroltak ide), de ez a döntés semmilyen előnnyel nem járt a települések szempontjából (BELUSZKY 1999). Más szerzők szerint bár a fővárostól elmaradt a terület fejlesztése, de kiemelten támogatott részei lettek az agglomerációs övezet települései Pest megyének és az országnak is fejlesztették a szolgáltatásokat, csatornáztak, és a gázt is bevezették sok településen (IZSÁK 1998). 21

nyereség. 1970 után visszaesett az érdeklődés a főváros és környéke iránt, főleg előbbi esetében, de a 80-as években Budapest újra növelte vándorlási nyereségét. Ennek ellenére a Budapest-Pest megye közötti népességvándorlás egyenlege a fővárost tekintve veszteséges volt, tehát az előbb említett pozitívum a többi megyével szemben alakult ki (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A klasszikus értelemben tekintett szuburbanizáció a rendszerváltásig számítva csak nyomokban volt tetten érhető: a Dunakanyar és a budai hegyvidék frekventáltabb településeire indult meg a kiköltözés, de csak az 1980-as években (KOVÁCS 2006). Izsák Éva 1950-1990 közötti időszakot tekintve egy olyan belső szuburbanizációt azonosított, amely szerint a Nagy-Budapesthez csatolt települések (12 kerület) felzárkóztak Kis- Budapest kerületeihez: infrastrukturális ellátottságuk javult, és területük teljesen beépítetté vált (IZSÁK 2003). Egy folyamat viszont kiemelhető, ami a szuburbanizáció előfutárának tekinthető: a budapesti lakosok előszeretettel építettek hétvégi házat az agglomeráció vonzó településein. Ezek elsődleges célja a rekreáció volt, később pedig potenciális lehetőséget biztosítottak a kitelepülésre. Az üdülőterületek szuburbán övezetté alakulása egyes településeken már a rendszerváltozás előtt elkezdődött (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A szocializmus idején tehát megfigyelhető az agglomeráció településeinek népességbővülése, amely lényegében nem a klasszikus értelemben vett szuburbanizáció folyamatának volt köszönhető. A népességnövekedés területi különbségei azonban megfigyelhetők: 1950 és 1970 között például Gyál és Halásztelek népessége több mint 200%-kal nőtt két évtized alatt, de Üllő és Solymár lakossága csak kb. 25%-kal gyarapodott. A 70-es években azok a települések növelték népességüket, ahol nagyobb arányú állami lakásépítések történtek (Dunakeszi, Halásztelek, Szigetszentmiklós), vagy amelyeket a betelepülők a kedvező életkörülmények és környezet miatt választották lakhelyül (Érd, Pomáz, Solymár). Népszerűek voltak továbbá a vasútvonalak mentén található települések, a főváros határától akár 70 km-re is jellemző volt a budapesti munkavállalók letelepedése (BELUSZKY 1999). A 80-as években az északnyugati és délkeleti szektor ellentétes népességváltozása emelhető ki (4. ábra): az előző térségben a lakosság gyarapodása figyelhető meg a települések többségén, míg utóbbinál a népességszám csökkenése jellemző (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). 22

4. ábra: A népességszám változása Budapesten és az agglomerációjában (1980-1989) Forrás: DÖVÉNYI KOVÁCS (1999), 40. o. 4.3 A rendszerváltástól 1995-ig 1989 után Budapesten és környékén a migráció és mobilitás olyan új jellemzői jelentek meg, amelyek az azt megelőző évtizedekben jórészt ismeretlenek voltak. Az 1980- as évek második felében nyomokban ugyan már jelentkezett a vándorlási trendek változása, hiszen Pest megye az állandó vándorlásokat tekintve pozitív egyenleget tudott felmutatni Budapesttel szemben. Az államszocializmus leváltásával a gazdasági és társadalmi viszonyok megváltoztak, feloldották a lakásszerzést és tulajdonlást korlátozó intézkedéseket, megteremtődött az önkormányzatiság, mindezen tényezők a migrációs trendek változását okozták (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). Az átalakulási folyamatok különböző mértékben hatottak az egyes területi szinteken, így Budapestre és környékére is. A rendszerváltozás különböző állapotban, eltérő problémákkal találta szembe magát a különféle területeken. (IZSÁK 2003, 109. o.) Az 1990 utáni népesedési folyamatok arról tanúskodnak, hogy megnőttek a főváros és agglomerációs övezete közötti különbségek: Budapest népessége csökkent, az 23

agglomeráció településeinek lakossága összességében gyarapodott. A népességváltozást alapvetően a vándorlási egyenlegek alakították (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A migrációs statisztikákból kiderül, hogy az állandó vándorlásokat tekintve a Budapestről történő elvándorlás gyakorisága 1989 után erőteljes növekedésnek indult. De amíg az ország többi része felé csak mérsékelten emelkedett a fővárosból odavándorlók száma, addig a Pest megye területére vándorlás rendkívüli mértékben megnőtt. Sőt 1994-1995-ben az a helyzet állt elő, hogy a budapestiek Pest megyébe vándorlása abszolút nagyságában és intenzitását tekintve is felülmúlta az ellenkező irányú vándorlási forgalmat, ami a nyugat-európai jellegű szuburbanizáció egyértelmű bizonyítékának tekinthető (DARÓCZI 1999). A szuburbanizáció megjelenésének leginkább látható bizonyítéka a lakásépítések növekedésében jelentkezett. A vizsgált időszakban országosan évszázados mélypontot ért el az új lakások építésének száma, az agglomeráció településein mégis jelentősen bővült a lakásállomány. Pest megyében több lakás épült, mint Budapesten, pedig a főváros népessége több mint kétszer akkora, mint a megye lakossága (DÖVÉNYI KOK KOVÁCS 1998). Különösen látványos volt a négy és több szobás lakások arányának növekedése: az ilyesfajta lakásépítések nem csak Budapest agglomerációjában, hanem a külső pesti családi házas övezetekben is egyre inkább elterjedté váltak, ami a belső szuburbanizáció továbbélését is bizonyítja (STUDIO METROPOLITANA 2002). Az intenzív lakásépítés nem feltétlenül a szuburbanizáció következménye, mivel a helyi lakosok is felléphettek építtetőként. A nem teljes körű statisztikák viszont azt bizonyítják, hogy a budapestieknek jelentős szerepe van a lakásépítésekben (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). Nem csak új lakásokba történtek kiköltözések, megfigyelhető az üdülőterületek átalakulása is. Ez a jelenség a nyugdíjasok esetében különösen jellemző, akik a nyaralójuk téliesítését követően fővárosi lakásukat gyermekeiknek hátrahagyják, és a kellemes lakókörnyezetben telepednek le (pl. Dunakanyar települései) (DÖVÉNYI KOK KOVÁCS 1998). A fővárosból kiköltözők motivációit feltérképező kutatások bebizonyították, hogy az agglomeráció településein letelepedők döntésére nagy hatással volt a bérlakások privatizációja (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999, CSANÁDI ET AL. 2010, KOVÁCS 1999). A lakásprivatizáció rendkívül kedvező kondíciókat kínált a bérlők számára: a jellemzően belső kerületi bérlakásokat piaci áron alul vásárolhatták meg, majd az új tulajdonos később a piaci áron értékesítette, az így realizált profitot pedig felhasználhatta a szuburbiában történő lakásvásárlásra (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). E kedvezményes lehetőség nélkül a szuburbanizációs folyamat sem Budapesten belül, sem a célterületeken nem gyorsult volna fel ilyen mértékben, a résztvevők száma kétségkívül alacsonyabb lett volna (KOVÁCS 24

1999). Az értékesítések 1994-ben érték el a csúcsot, ebben az évben több mint 60 ezer önkormányzati tulajdonú lakásbérleményt adtak el (CSANÁDI EL AL. 2010). Az ajándékozás-jellegű lakásprivatizáció tehát fokozatosan növekvő mértékben ösztönözte lakóhelyváltozásra az érintetteket (TOSICS 2004). A népesség és a lakásépítések számának növekedése területileg differenciált folyamatként jelentkezett. Kimutatható a szuburbanizáció szektoriális jellege, azaz az agglomerációs településekbe leggyakrabban a hozzájuk legközelebb eső budapesti kerületből történik a kivándorlás (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). 1990 és 1996 között a vándorlási egyenleg alapján Pócsmegyer és Százhalombatta könyvelhetett el vándorlási veszteséget, a legkiugróbb értékekkel pedig Nagykovácsi, Tököl és Solymár rendelkezett (DÖVÉNYI KOK KOVÁCS 1998). A Budapestről elköltözőket tekintve 1995-ben Pest megye nyugati, északi és északkeleti területén lévő települések fölénye tapasztalható, a keleti és délkeleti területekre általában kevesebben költöztek ki (kivétel Gyál, Maglód) (DARÓCZI 1999). Lakásépítések terén az északi szektor fölénye, valamint a délkeleti szektor átlagon aluli intenzitása emelhető ki. Emellett a fővárosból kiköltözők körében megfigyelhető a társadalmi státusz szerinti elkülönülés is: a Buda környéki településekre (Budakeszi, Budaörs, Solymár) a magasabb presztízsűek, a keleti oldalra (Gyál, Pécel, Vecsés) pedig a kékgallérosok költöznek ki inkább (DÖVÉNYI KOVÁCS 1999). A differenciálódási folyamat jellemzésére komplex mutatószám is alkalmazható (szuburbanizációs index). 1990 és 1995 között két szektorban azonosítottak jelentős elmozdulást: az északi, felzárkózó szektorban található települések pozíciója a lakásépítések és a népesség számának növekedése miatt javult elsősorban, míg a keleti, lemaradó szektor településeiben a lefelé mozdulást a fokozódó elvándorlás és a gyér infrastrukturális beruházások okozták (IZSÁK 1999). 25

5. A népességváltozás trendjeinek feltárása a budapesti agglomerációban Az elemzés során az országos (makro) szintről fogok haladni a települési (lokális) szint felé. Így elsőként röviden bemutatom az országos folyamatokat, illetve a budapesti agglomerációt hasonlítom össze az országban található többi agglomerációval. Ezt követően Budapestet és szuburbán övezetét jellemző népesedési folyamatok különbségeit részletezem. Az agglomeráción belüli területi különbségeket két szinten vizsgálom: elsőként a hivatalos szektoriális beosztás szerint, végezetül pedig a települések szerint. Utóbbi alfejezetben teszek kísérletet egyes települések népszerűségének meghatározására az odavándorlások dimenziójában. 5.1 Országos folyamatok az agglomerációk kitüntetett szerepe Köztudott, hogy Magyarország népessége több évtizede csökken: a vizsgálati időszak alatt a 300 ezer főt is meghaladta a lakosságcsökkenés mértéke, és 2010-ben fordult elő először, hogy 10 millió fő alá esett hazánk népessége. Ez a csökkenés a különböző településtípusokat tekintve nem egyenletes, hiszen vannak az országnak olyan jól körülhatárolható részei is, ahol tényleges szaporodás figyelhető meg (5. ábra). 5. ábra: A népesség változása Magyarország településein 1995 és 2011 között (%) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. 26

Megfigyelhető, hogy a nagyvárosok közelében jóval magasabb arányban fordulnak elő népességnövekedést mutató települések, mint az ország többi részein. Az agglomerációs központok többségében pedig népességfogyás figyelhető meg. Utóbbi folyamat hangsúlyosabban figyelhető meg a nem agglomerációhoz tartozó településeken, ahol nagy kiterjedésű területeken, például az Alföldön, a Dunántúl egyes részein és az Északi-középhegységben 15% feletti volt a népesség fogyása. A népesség változását két összetevőre bonthatjuk: meghatározza a természetes szaporodás/fogyás és a vándorlási egyenleg. Előbbi az élveszületések és halálozások, utóbbi az odavándorlások és elvándorlások különbségeként számolandó. A 6. ábrán látható, hogy a vándorlási egyenlegek a nagyvárosok környékén található településeken pozitívak, kiemelkedik közülük Budapest tágabb környezete, amely a fő közlekedési útvonalak mentén csápszerűen elterülő sötétebb színnel jelölt településeket is magába foglalja. Ha a budapesti agglomeráció kiterjedésénél csupán a vándorlási egyenlegeket vennénk számításba, akkor a jelenlegi hivatalos beosztás minden bizonnyal szűkösnek bizonyulna. 6. ábra: A vándorlási egyenleg 2011-es népességhez viszonyított aránya Magyarország településein 1995 és 2011 között (%) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. 27

Ha az agglomerációs csoportosítás szerint összegezzük a vizsgált 16 évet (1. táblázat), nagyjából ugyanazok a trendek rajzolódnak ki, mint amelyet az 5. ábrán már láthattunk. Az agglomerációs központok népessége majdnem 5%-kal csökkent, ezzel szemben az agglomerációhoz tartozó települések több mint 20%-os népességgyarapodást könyvelhettek el. Mindkét esetben túlnyomórészt a vándorlási egyenlegek alakították a népességváltozást, a természetes szaporodás (illetve a központok esetében a fogyás) szerepe kevésbé volt jelentős. A népesség az agglomerációs térségen kívüli településeken fogyott leginkább, a majdnem 6,5 százalékos visszaeséshez a vándorlási negatívumon kívül az annál valamivel nagyobb természetes fogyás is hozzájárult. népesség 2011-ben (fő) népesség változása 1995 és 2011 között (%) kumulált vándorlási egyenleg aránya a 2011- es népességhez (%) agglomerációs központok 3 574 818-4,91% -3,45% agglomerációhoz tartozó települések agglomerációs térség (az előző kettő együtt) 1 560 882 20,24% 17,08% 5 135 700 1,55% 2,79% többi település összesen 4 821 047-6,47% -2,98% Magyarország összesen 9 956 747-2,50% 0% 1. táblázat: A népesség változása és a vándorlási egyenleg alakulása a vizsgált aggregátumokban 1995 és 2011 között (%) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. Ha a budapesti agglomerációt külön választjuk az ország többi agglomerációjától, akkor látható, hogy az ország e központi részén rajzolódnak ki legmarkánsabban a korábban megfigyelt tendenciák (2. táblázat). Budapesten a többi agglomerációs központhoz viszonyítva több mint nyolcszor olyan gyorsan fogyott a népesség 1995 és 2011 között, illetve majdnem kétszer akkora arányú volt a vándorlási veszteség. A főváros agglomerációját 2011-ben a 16 évvel korábbihoz képest több mint harmadával többen lakják, míg a többi agglomerációhoz tartozó település lakossága csak 5,12%-kal bővült. További eltérés még, hogy előbbinél majdnem 13%-os természetes szaporodást regisztráltak a vizsgált időszakban, míg a vidéki agglomerációk esetében természetes fogyás figyelhető meg. 28

népesség 2011- ben (fő) népesség változása 1995 és 2011 között (%) kumulált vándorlási egyenleg aránya a 2011-es népességhez (%) Budapest 1 740 041-8,75% -4,55% Egyéb agglomerációs központok Budapest agglomerációjához tartozó települések Budapest nélkül Egyéb agglomerációhoz tartozó települések a központ nélkül 1 834 777-0,96% -2,41% 826 056 37,88% 24,94% 734 826 5,12% 8,24% többi település összesen 4 821 047-6,47% -2,98% Magyarország összesen 9 956 747-2,50% 0% 2. táblázat: A népesség változása és a vándorlási egyenleg alakulása 1995 és 2011 között a budapesti és a többi magyarországi agglomerációban (%) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. 5.2 A budapesti agglomeráció népességváltozása Budapest és az agglomerációs övezet lakosságszáma ellentétesen alakult az elmúlt 15 évben, ahogy fentebb láthattuk (2. táblázat): a főváros lakossága 165 ezer fővel csökkent, míg az övezeté több mint 215 ezer fővel nőtt. Ha az évenkénti változásokat vizsgáljuk, akkor az agglomerációs övezetre egy stabil, évi 1-2 %-os népességgyarapodás jellemző. Ezzel szemben Budapesten 2003-at követően az addigi stabil 1-2 %-os évi fogyást a népességcsökkenés dinamikájának lassulása követte. Mindez odáig vezetett, hogy 2005-ben már újra nőtt a népesség. Egy 2006-os átmeneti visszaesést követően 2007- től átlagosan évi fél százalékkal bővül Budapest lakossága. Ez a trendváltozás a főváros esetében azt eredményezte, hogy 2010-re már csak fél százalék körüli volt közte és az agglomerációs övezet településeinek népességváltozása közti különbség. Budapest népességének alakulása tehát az elmúlt években fordulatot vett: a népesség fogyása megállt, és a negatív vándorlási egyenleg pozitívvá vált. A főváros népességváltozási fordulatához a népmozgalmi mutatók együttes javulása járult hozzá: csökkent a halálozások száma és az elvándorlási arányszám, valamint növekedtek a születések és az odavándorlások. A 7. ábrán nyomon követhető, hogyan alakultak a vizsgált időszakban Budapest esetében ezek az arányszámok. Ha összeadjuk az adott évhez tartozó értékeket (a halálozásit és elvándorlásit negatív előjellel) az egyéb népességváltozás arányszámával, megkapjuk az előző évi lakónépességhez képesti 29

Az arányszámok alakulása (ezrelék) A lakónépesség változása (százalék) változás nagyságát (jobb oldali tengely). Látható, hogy a születési arányszám az 1999-es mélypontot követően folyamatosan emelkedik a 2008-as csúcsig, de a halálozási arányszám csökkenése is megfigyelhető 2005-től kezdve. Az elvándorlások és az odavándorlások is 2006-2007-ben tetőztek, ezt követően figyelhető meg egy nagymértékű visszaesés mindkét arányszámot tekintve 5. A különbség az, hogy míg az elvándorlási arány azóta is csökken (kivétel 2011-ben, amikor egy nagyobb emelkedés történt), az odavándorlás 2008 után újra növekszik. 60 40 3 2 20 0-20 -40-60 -80 19951996199719981999200020012002200320042005200620072008200920102011 1 0-1 -2-3 -4 Születési arányszám Odavándorlási arányszám Egyéb népességváltozás arányszáma Halálozási arányszám Elvándorlási arányszám A lakónépesség változása 7. ábra: Budapest lakosságának, valamint születési, halálozási, elvándorlási, odavándorlási és egyéb népességváltozási arányszámának alakulása (1995-2011) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. A népesség változását természetes szaporodás (fogyás) és vándorlási egyenleg összetevőkre bontva (8. ábra) az látható, hogy Budapest esetében jóval szélesebb tartományban hullámzik a két fő komponens aránya, mint az agglomeráció településeinél. A főváros esetében kezdetben a természetes fogyás volt meghatározóbb a népesség változása szempontjából, az ezredforduló tájékán a vándorlási veszteség aránya nőtt meg, majd miután a vándorlási veszteség fokozatosan csökkent, újra a természetes fogyás alakította jobban a népességet. Az elmúlt években pedig Budapest népessége nőtt, ami a vándorlási pozitívum térnyerése miatt következett be. Az agglomeráció többi 5 Ennek oka a módszertani változásokban keresendő (lásd 2. fejezet) 30

településének esetében a vándorlási egyenleg részesedése mindvégig stabilan magas, és leginkább akkor nőtt meg, amikor Budapest vándorlási negatívuma is jelentősebb volt (2000-2004). 100% 80% 60% 40% 20% 0% 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 A pozitív vándorlási egyenleg részesedése a népességváltozásból (Budapest) A negatív vándorlási egyenleg részesedése a népességváltozásból (Budapest) A természetes fogyás részesedése a népességváltozásból (Budapest) A vándorlási egyenleg részesedése a népességváltozásból (Agglomerációs övezet) 8. ábra: A vándorlási egyenleg és a természetes szaporodás részesedése Budapest és az agglomerációs övezet évenkénti népességváltozásában (1995-2011) (%) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. Ha az agglomerációs övezet esetében vizsgáljuk a vándorlási arányszámokat, akkor látható, hogy hasonlóan alakult az odavándorlási és az elvándorlási arányszám is: mindkettő viszonylag stabil 2005-ig (2 kisebb minimumtól eltekintve 2001-ben és 2005- ben), ezt követően meredeken emelkedik a 2007-es csúcspontig, majd ennél is meredekebben esik vissza, hogy aztán 2010-től ismét emelkedésnek induljon (9. ábra). Különösen az odavándorlási arányszám csökkent le, ami a vándorlási pozitívum csökkenéséhez is vezetett 2010-ben. Budapest esetében már a 2000-es minimumot követően nőtt az odavándorlási arányszám, de ugyanúgy 2005-ben indult el hirtelen, mint ahogyan azt az agglomerációjánál megfigyeltük. Az elvándorlásnál is van egy kisebb maximum, de közel sem akkora, mint az agglomerációs övezetnél. 2008-ban meredek visszaesés következik be az odavándorlásokat tekintve, de ellentétes folyamatként itt egy nagyon lassú növekedés kezdődött el az ezt követő 2 évben. Az állandó migrációt vizsgálva (tehát az ideiglenes vándorlást levonva), szintén a már említett folyamatok rajzolódnak ki. Az mindenesetre látható, hogy az agglomeráció egészét tekintve a 2007-es 31

csúcsot tekintve visszaesett a vándorlási hajlandóság, amihez nagy valószínűséggel a gazdasági válság is hozzájárult a már korábban említett módszertani változtatások mellett. Agglomerációs övezet Budapest 9. ábra: A népmozgalmi arányszámok és a lakosságszám alakulása Budapesten és az agglomerációs övezetben (1995-2011) Forrás: KSH Tájékoztatási Adatbázis alapján saját szerk. A születési és halálozási arányszámok különbsége az agglomerációs övezet esetén kevésbé számottevő, mint Budapestnél. 2003-ig az agglomerációs övezetet tekintve természetes fogyás volt jellemző, 2004-től viszont a tendencia megfordult, és azóta természetes szaporodásról beszélhetünk. 1995 és 2011 között az összegezve a születéseket és kivonva belőlük a halálozásokat, csak 1151 fős veszteségről beszélhetünk. Budapest esetében ezek a számok abszolút mértékben jelentősebbek: a vizsgált időszak első felében átlagosan 10 ezernél is többen haltak meg évente, mint ahányan születtek, de 2003-2011-ig tekintve a folyamat lelassult, átlagosan évi 6400 főre esett vissza az innen eredeztethető népességcsökkenés. A születési arányszámok mindig magasabbak, a halálozási arányszámok pedig minden egyes évben alacsonyabbak voltak Budapest agglomerációs övezetében, mint a fővárosban (9. ábra). 32