Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka

Horváth László-Attila Tényekkel igazolható a gravitáció valós oka MAGÁNKIADÁS HAJDÚSZOBOSZLÓ, 2009

Lektor: Horváth Katalin Matild Borító lap grafika: Kapcsolódások Serényi H. Zsigmond Korrektúra: Horváth Katalin Matild ISBN: 978 963 06 6859 0 Horváth László-Attila Készült: a Wider-Print vállalkozás gondozásában

Előszó A Tényekkel igazolható a gravitációs valós oka című írás eredetileg egy kis, helyi kulturális lapnak íródott. Akkor azért, hogy a rendelkezésre bocsátott helyen elférjen, háromféle eljárást alkalmaztunk. Az egyik esetben olyan konvencionális részeket hagytunk ki (a gravitáció szemléletének fejlődési története, összefoglaló, befejezés), amelyek nem befolyásolták a mondanivalót. A második esetben már nem volt olyan egyszerű a kivitelezés, mert túl röviden kellett tárgyalni azokat a jelenségeket, amelyekkel közvetetten jól bizonyítható a gravitáció valós oka. Sőt, ugyanúgy szükségessé vált az is, hogy ezek némelyike kimaradjon: a felszíni tektonika gravitációváltozást okozó hatása; azok a megfigyelések, amelyek sikeressé teszik a gravimetriát (lásd I.) Harmadszor a szakszavakat olyan kifejezésekkel próbáltuk helyettesíteni, amelyek az átlagemberek számára is érthetőek Sajnos e tudományos esszé kiadását nem tették lehetővé éppen jellege miatt a kijelölt újságban, hiába egyeztünk meg előre a felelős szerkesztővel. A kialakult új szituáció megkövetelné a teljes cikk átírását. Ezért a korábbi változat megírási körülményeinek pont az ellenkezőjét kellene kivitelezni. Igen nagy energiát kellene fordítani arra, hogy a leírásokat részletesebbé tegyük. Példaként be lehetne mutatni azokat az algoritmusokat, amelyek segítségével megkapható a Merkúr és Vénusz árapályhatásának említett periódusa. E témánál maradva érdemes megemlíteni még azt is, hogy bárki könnyen ráébredethet arra, hogy a Hold masconjai (lásd később a 2./-t) bizonyos időintervallumban (geológiai-selenológiai időskála) ható, álló árapályként is felfoghatók. Sőt a cikk szerzője ráébredt arra is, hogy miként lehetne leírni és bizonyítani a Hold tágulásának elméletét! De mindettől eltekintettünk. Az újraépített cikk csak az első módszer által okozott hiányosságokat pótolja. A többi rész nagyjából megőrizte az eredeti írás tartalmát. Amik pluszként belekerültek, azok a következők: a tektonika hatásai a gravitációs térre; kép az árapály fajtáiról; a gravimetriával kapcsolatosan tett megjegyzések; valamint a jelenlegi előszó.

A Föld gravitációja állandó résztvevője, végigkísérője mindennapjainknak; mégsem dicsekedhetünk azzal, hogy ismerjük azt a valósnak vélhető fizikai okot, ami a hátterében áll ennek a bolygónk életét meghatározó jelenségnek. A jelenleg elfogadott tudományos elképzelések egytől-egyig megbízhatatlan forrást nyújtanak e kérdéssel kapcsolatban, pedig a gravitáció valós okának értelmezését példátlanul sok írásban megkísérelték már. Arra viszont még nem volt precedens, hogy hatásán és bemutatásán kívül más, messzemenő következtetéseket is sikerüljön levonni a jelenség mibenlétét illetően. Hogy miért? Akadnak erre vonatkozó vélemények, azonban ezek nem csak a gravitációt érintik, hanem a tudomány más területeit is. A jelenlegi írás célja viszont nem az, hogy ezeket a tényezőket pedzegesse. A cikk fő törekvése az, hogy különböző, a valóságban megfigyelt fizikai folyamatokon keresztül eljusson ahhoz a tényhez, ami a gravitáció kiváltó oka, és az így kapott eredményt a vele kapcsolatos jelenségeken keresztül letesztelje. A gravitáció megismerése iránti vágy már az ókori kultúrák tudósaiban (csillagászok, papok) is fellobbant. Az erre vonatkozó egyik legkorábbi utalás Kr. e. 2000- ből köszön vissza ránk, amikor is az indoárja népek valószínűleg elsőként alkották meg a heliocentrikus világképre vonatkozó elméletet, miszerint a Nap Naprendszerünk központjában található. A Sandhy Wandhana írásaiban többek között a következő mondat található: Mitro dadhara privlity (A Nap befolyása alatt van a Föld) [1]. A gravitációval kapcsolatban a soron következő jelentős leírással Arisztotelésznél találkozunk [2]. A természetben négy alapelem van: tűz, víz, föld és levegő. A természetes rendjük lentről fölfelé: föld, víz, levegő, tűz A kő (földelem) azért esik le a talajra, mert a helye ott van, s így állhat vissza a természetes egyensúly. A középkorban a gravitáció értelmezésében komolyabb előrelépést Galilei és Kepler munkássága jelentett. Míg az első a szabadon eső testek mozgására, gyorsulására összpontosított (megállapította, hogy a szabadesés független a testek tömegétől), addig a második a bolygók Nap körüli mozgására és azok pályájára koncentrált [3] A gravitáció első igazi értelmezését Sir Isaac Newton adta meg korszakalkotó művében [4], ahol azt Kepler bolygómozgási törvényeiből vezette le. Itt érdemes lenne idézni egy barátjához intézet leveléből, ahol Newton megemlíti azt, hogy számára a legnagyobb problémát a gravitáció valós fizikai természete jelenteti, és az, ahogyan a testek hatnak egymásra észrevehetetlen kapcsolatokon keresztül, vagyis annak a módnak a leírása, ahogyan a kölcsönhatás nagy távolságba kiközvetítődik.

A távolba hatást részben René Descartes és az akkori francia akadémia tagjai oldották meg, akik akkoriban nagyon rivalizáltak a londoni Tudományos Társaság tagjaival [1]. Mielőtt a gravitáció értelmezése érdekében tett következő nagy lépésről beszélnénk, amelyet Albert Einstein 1916-ban megjelenő általános relativitás-elméletének köszönhetünk, először két jeles magyar személyiséget kell megemlítenünk: Bolyai Jánost és Gróf Eötvös Lorándot, kiknek munkássága komoly alapzatot biztosított a később megjelenő, fentebb említett einsteini műnek. A kolozsvári születésű Bolyai János 1820-1823 között dolgozta ki és írta meg korszakalkotó, vélhetően elsőnek mondható, nem-euklideszi geometriáját, amelyet apja, Bolyai Farkas jelentetett meg [5]. Gróf Eötvös Loránd torziós ingájának megszerkesztésével, és az azzal elvégzett nagyszámú mérés segítségével azt igazolta, hogy a gravitációs erő milyen (10 8-10 9 ) pontossággal független a tömeg anyagi minőségétől [6]. Ezeknek a méréseknek az eredményei nagyon nagy szerepet játszottak később Einstein gravitációról alkotott elképzelésének megfogalmazásában. Albert Einstein, felhasználva a Riemann-féle nem-euklideszi geometriát amely a Bolyai és Lobacsevszkij által kifejlesztett nem euklideszi geometriából következik, valamint vélhetően Eötvös Loránd torziós ingájának mérési eredményeit, megfogalmazta általános relativitás-elméletét [7]. Az általános relativitás elméletében felhasznált ekvivalencia elvének segítségével (lásd II.), a gravitáció már nem egy erő többé, amilyen Newton gravitációs elméletében volt, hanem a tér-idő görbületének következménye, amely egy adott test energiájának és a tömegének hatására történik. Ilyen módon keletkezett a téridő-kontinuum görbületének lényege. Minden tömeggel rendelkező test körül elgörbül a téridő-kontinuum, amely hatással van a szabad részecskék mozgására. Továbbiakban még megemlítjük: Hendrik Anton Lorentzet, akit foglalkoztatott az elektromos töltés kontrakciója és annak kapcsolata a gravitációval [8]. a Horvát származású Nikola Teslat, a kor egyik legnagyobb felfedezőjét, aki nem fogadta el az általános relativitás elméletét. Szerinte vitathatatlan kapcsolatot van a gravitáció és az elektromosság között. Létezik olyan adat, hogy létre hozott egy dinamikus gravitációs dinamikus modellt [lásd III.]. Paul Dirac-t, akinél először találkozunk a gravitáció állandó csökkenésének felvetésével [9] Pasqul Jordánt, Carl Branst és Robert Dicke-t, akik kidolgozták a változó gravitációs állandó elméletet úgy, hogy egy skaláris térrel korrelálták az általános relativitáselmélet [8]. Ioan N. Popescut, aki gravitációs elméletében sikerült matematikai összefüggést leírni a gravitáció és az elektromosság [8].

Későbbiekben a szemlélet nagyfokú túlbonyolódása a hatvanas évek után következett be, amikor különböző komoly kísérleti berendezések megépítésével próbáltak olyan modelleket, elméleteket létrehozni, amelyek képesek feloldani a korábbi elméletek (pl. létező kvantum mechanika és a relativitás elmélete) közötti mély ellentmondásokat. Ezek a matematika legfrissebb eredményei alapján létrehozott fizikai elméletek, magának a matematikának a teóriái, ahelyett, hogy a valóság leírásával foglalkoznának, sokszor olyan törekvéseket tartalmaznak, amelyek magukhoz a matematikai egyenletek eredményeihez akarják hasonlítani a valóságot. Így nem az objektív valóságot leíró modell keletkezik, hanem, egy irreális szubjektív-matematikai visszatükröződés, amelynek ezért sok esetben semmi köze se lesz a valósághoz. És a kapott elméletet állandóan változtatják, akár a kaméleon a külsejét (lásd IV.). Kronológiai sorrendben ismertettük azokat a jelentős mozzanatokat, amelyek lényegesen hozzájárultak a közlendő cikkben bemutatott jelenség feltárásához és leírásához. Jelen esetben el kell tekintenünk nagyon sok más írás bemutatásától [10]. Hiszen szinte megszámlálhatatlanul sok és gyakran igen bonyolult publikáció áll rendelkezésünkre, mely akár csak érintőlegesen is megfogalmazta azt a folytonosan tapasztalható fizikai folyamatot, amit gravitációnak nevezünk (lásd V. és XI.). Ezért anélkül, hogy tovább folytatnánk, megállapíthatjuk azt, hogy a gravitációról alkotott szemléletek bemutatása egy komoly mű megírását szükségelteti, s rögtön a tárgyra térhetünk. A ma elfogadott elmélet szerint Naprendszerünk bolygói rengeteg apró, különféle anyag por, füst, szemcse összesűrűsödéséből keletkeztek [11]. Mindezt csak a Föld felszínén tapasztalható gravitációs erő hatásának tulajdonítják. Ha lehetőségünk nyílna rá, ezt az állítást egy egyszerű kísérlettel, csupán néhány kavics segítségével képesek lehetnénk tesztelni. De mivel egyikünk sem dolgozik a NASA-nál, így meg kell elégednünk azzal, hogy az általuk publikált tudományos cikkekben megtalálható ismereteket vesszük alapul, majd gondolatban próbáljuk meg végigtekinteni a kísérlet menetelének eseményeit. Vegyünk magunkhoz több, közel egyforma, centiméteres átmérőjű kavicsot. Képzeljük el, hogy ezeket kihelyezzük valahol az űrbe úgy, hogy egymással szinte érintkezzenek; majd szabadon engedjük őket anélkül, hogy bármilyen kezdetleges hatásnak ki lennének téve. A kérdés a következő: együtt maradnak-e, egymásba tömörülnek-e a kavicsok? A jelenleg érvényben lévő elmélet szerint a kavicsoknak a köztük lévő gravitációs kölcsönhatás okán össze kellene tapadniuk, majd ezt követően fokozatosan át kellene alakulniuk egy egységes kőzettestté. Ezzel szemben a közvetlen megfigyelések azt sugallják, hogy a kísérletünkben szereplő anyagdarabkák hosszútávon nem maradnának együtt.

Először várhatóan önállóan lebegnének egymás mellett, a későbbiekben pedig fokozatosan mozgásba jönnének a folytonosan ható szoláris szél és a kozmikus sugárzás hatására. Végül a kavicsok felgyorsulva, egymástól függetlenül, közel párhuzamosan követnék egymást, körülbelül olyan távolságra, mint ahogyan eredetileg elhelyeztük őket. A megfigyelhető távolsági változást a kezdő elhelyezés miatti beárnyékolás okozná, vagyis az, hogy a kavicsokra nem megegyező sugárhatás jutott. Ez utóbbi lehetőséget támasztja alá a Naprendszerünk belső földtípusú bolygóinak övezetében, bolygóközi terében található meteorrajok (1. ábra) jelenléte és azok viselkedése. Íme, a fenti egyszerű példa is egyértelműen igazolja, hogy a megfigyelések minden bizonnyal több helyen is komoly eltéréseket mutatnak a ma elfogadott nézetekkel szemben a gravitációt illetően legyen szó Newton klasszikus mechanikájáról, vagy Einstein általános relativitás elméletéről. Hasonló esettel találkozunk a már említett forrásanyagban [8]: No, 1. ábra: Meteorraj (forrás: NASA) az 1882 II üstökös biztosította számunkra azt az elképesztően nagyszerű esélyt, hogy élőben megfigyeljük, ahogyan látványosan kettészakadt. Ezt a jelenséget először Barnard említette meg 1882, Szeptember 22-én: az üstökös magja először elkezdett megnyúlni a Nap irányába, októberben ez a megnyúlt mag a közepén elvékonyult, és két részre osztódott, amelyek lassan elkezdtek szétválni egymástól. Tehát az 1882 II üstökös kettéválása csillagászok szeme előtt történt. Az akkori megfigyelési és mérési eszközökkel képesek voltak a valóságban makroszkopikusan pontosan megmérni egy reális fizikai eseményt. Ki lehetett számolni a két üstökös darabjának pályáját, amelyeknek formája elliptikus volt, s periódusaik megközelítőleg 600- illetve 900 év A Föld felszínén található anyagforma nem rendelkezik önálló gravitációs térrel, csak tehetetlensége révén járul hozzá a gravitáció fokozásához (például az izosztázia révén, lásd később). Az, amit valóban a bolygónk felszínén tapasztalunk a Föld gravitációs terének tulajdonítható szilárd testek vonatkozásban, semmilyen eddigi gravitációs elképzelést nem támaszt alá (lásd VI.)! A bolygóközi térben, a bolygóktól nagy távolságra az ismert szilárd halmazállapotú testek saját állapotukban képtelenek gravitációs erőt kifejteni (2. ábra). Ezért egyáltalán nem tökéletes az olyan gravitációs elmélet, amely szerint egyete-

2. ábra: Az Ida aszteroida és Holdja Dactyl. Nem tartja őket semmilyen gravitációs erő. A kicsi aszteroida csak tehetetlensége révén kering a nagy körül (kép eredete: NASA/ JPL) mes a tömegvonzás, és csupán az anyag tömegén és mennyiségén alapul. Pedig az előbbiekben bemutatott példán keresztül erősen kiviláglik, hogy a gravitáció főleg az anyag bizonyos állapotaihoz kapcsolható. Ezért válik érdekessé a következőkben a Bose-Einstein kondenzátum megemlítése (lásd későbbiekben BEC; kvantumfolyadék, kvantumcsepp), majd a Föld belső szerkezetének bemutatása. A kvantumcsepp keletkezése során gyűjtött tapasztalatokból kiderül, hogy ez a még alig ismert anyagforma akkor jön létre, ha az anyag hőmérsékletét sikerül lehűtenünk az abszolút nulla fok közelében [12,13]. Ilyen alacsony hőmérsékleten az atomok egymástól független rezgése abbamarad, és egy új, furcsa anyagviselkedés-forma alakul ki. A kísérletben résztvevő atomok mindegyike azonos viselkedési formát vesz fel (fizikai nyelven szólva egyforma energia- vagy kvantumállapotot ér el). Belőlük koherens, könnyen megfigyelhető anyagfelhő keletkezik. Ez a hideg hatására létrejött sűrítmény szuperatomként viselkedik sok új és érdekes tulajdonságot mutat (3. ábra). A BEC esetében megfigyelhető egy 3. ábra: A BEC rezgései abszolút nulla fok közelében történő gyenge gerjesztésre, amit a kvantum cseppet tartalmazó a mágneses csapda mágnesességének frekvenciaváltoztatásával hoznak létre [4.] olyan tulajdonság, amelyet gravitációs hatásának is lehetne vélni. Ezen felül létezik olyan megállapítás, amely az anyagnak ezt az állapotát a feketelyukakkal hozza kapcsolatba. A közvélemény ez idáig nem sokat hallhatott a kvantumcseppről. Ha mégis sikerült valamilyen publikációra bukkanni, akkor azzal kellett szembesülnünk, hogy olyan tekervényes fizikai nyelvezettel vezették le a BEC viselkedését és annak működési elvét, hogy azt talán maguk a szerzők sem értették egészen pontosan, vagy maga a cikk volt olyannyira megtévesztő, hogy félreértéseket vont maga után. Nagyon kevés pontos, az egyszeri em-

ber számára is értelmezhető leíráshoz lehet hozzáférni [14]. Nincs teljesen tiszta kép az említett leírások bármelyikében arról, hogy felfedeztek volna olyan kvantumcsepp-tulajdonságot, melynek segítségével új, eredeti, de még eddig ki nem mondott következtetések levonására nyílna lehetőségünk a Föld gravitációs terével kapcsolatban. De az is igaz, hogy sok, szokatlan utalással lehet találkozni. Ilyen például az az állítás, miszerint a BEC-ben olyan hosszú hatótávolságú erő kelthető, amely érzékelhetővé válik a kondenzátumon kívül, vagyis gravitációs kölcsönhatáshoz hasonló hatást vált ki [15]. Akadnak olyan leírások is, amelyek arról szólnak, hogy a forró szupravezető anyagokban felfedeztek számos olyan tulajdonságot, amelyek felhasználásával a gravitációs erőhöz hasonló hatás mesterséges kialakítása remélhető [16]. Ennek ellenére még hiányolhatjuk azt a megbízható információforrást, aminek segítségével komoly végkövetkeztetéseket vonhatnánk le. Azonban a forró szupravezetőkkel kapcsolatos leírásban tárgyaltak mégis felvetik annak lehetőségét, hogy a Föld magjával kapcsolatosan létező számos elképzelés segítségével, valamint a kvantumfolyadékról eddig gyűjtött ismereteink alapján fontos végkövetkeztetéseket tegyünk. Ezért lássuk hát a Föld belső szerkezetére vonatkozó modellek [17] olyan leegyszerűsített változatát, amelyben a Föld magja hasonlítható valamilyen forró szupravezetős diszkhez vagy a BEC-hez. A Föld az eddigi ismeretek alapján két, fizikailag jól elkülöníthető részre osztható: egy külső burokra (kéreg+köpeny) és egy belső részre, a (külső és belső) magra (4. ábra). A külső burok szilárd halmazállapotú. Ennek milyensége Föld felszínén is közvetlenül megfigyelhető, és ahogy a cikk kezdetén bemutatott példában láttuk, valószínűleg csak önmagában képtelen a bolygónk felszínén gravitációs teret létrehozni. Az előbbi megállapításról a következőkben hamarosan kiderül, hogy minden bizonnyal kapcsolatban van a Galilei által megfigyelt jelenséggel, mely szerint a légellenállás nélküli térben a különböző tömegű testek egyforma gyorsasággal esnek le A Föld belső részét alkotó magról eddig nincsenek közvetlenül szerzett 4. ábra: A Föld leegyszerűsített belső szerkezete (forrás: Oxford Science Enciklopédia) ismereteink, ezért állapotáról sincs egyértelműen elfogadott, tényként kezelhető elképzelés. Pedig rengeteg teória született róla, ebből adódóan hatalmas anyag áll rendelkezésünkre [17, 18]. Ezért anélkül, hogy ismertetnénk a legjelentősebb leírásokat, induljunk ki abból,

hogy a Föld magja hasonló egy atommaghoz. Külseje, a külső mag, főleg elektronfelhőhöz hasonló negatív töltéssel azonosítható plazmaállapot [19]. Ezzel szemben a belső rész egy szupersűrűségű állapotban lévő álló anyaghullám, egy egységes atommagként viselkedő anyag, amely az elektromosság szemszögéből pozitív töltéssel rendelkezhet [20]. Tehát ezért fogadtuk el korábban alapismeretként, hogy a Föld magjának viselkedése sok tekintetben hasonlít a korábban leírt kvantumcsepp esetében tapasztaltakhoz (2. és 5. ábra). Ilyen értelemben a Föld magjának az állapota már nem magyarázható meg az akkréciós elmélettel. Ez az elképzelés csak egyféleképpen létezhet, mégpedig úgy, hogy ha Föld anyagának legnagyobb része hasonlóan a többi bolygó szerkezetben fellelhető anyagokhoz a Napból származik. Az utóbbi évek nagyon pontos mérései kimutatták, hogy 100 évente a Föld kb. 7-15 m-t távolodik a Naptól! (XIV.) A bolygók anyagai a Nap felszínének bizonyos fokú lehűlése után, a lehűlési felület alatt felhalmozódott energia miatt, egy-egy erőteljesebb 5. ábra: Gravitációs mérés alapján készült diagram (forrás: Tulsa, Oklahoma Geological Survey Observatory) 6. ábra: Szupernóva robbanás (forrás: Herndron, //www.nuclearplanet.com) aktivitásnak köszönhetően lövellődtek ki (6. ábra). Ebben az esetben tudnunk kell azt is, hogy ezek a kiszakadások nem egyszerre történtek meg [21. 22]. Kivételt képez ez alól a Föld és a Hold esete, mert ők egy ugyanazon napkitörés által kivált anyag kettészakadásából jöttek létre. Ennek az eseménynek köszönhető az is, hogy úgy tűnik, mintha a Föld felszínén tapasztalható árapály jelenséget a Hold gravitációs vonzása okozná, pedig valójában csak a keletkezésük során a belső magjukban még megmaradt nyomatéknak köszönhető. Erre még az árapály új szemléletben történő bemutatásánál visszatérünk Tehát a Föld a Napból hirtelen, nagy távolságra mondhatnánk úgy is, hogy szu-

pernóva robbanással kilőtt, hatalmas mennyiségű anyagból keletkezett (6. ábra). A kilövés pillanatában még nagy térfogattal rendelkező, nagyon forró matéria rövid időn belül több ezer fokos lehűlést szenvedhetett el. Ezért gyors adiabatikus zsugorodással egy degenerált halmazállapotú anyag jött létre, amely a BEC-hez hasonló szerkezetet eredményezett. (Ekképp könnyen elfogadható, hogy a két állapot hasonló tulajdonsággal bír. A közvetlenül korábban tett kijelentések nemcsak a gravitáció jelenségének valódi okát kezdik egyre jobban körvonalazni, hanem vele egy időben egy új nukleoszintézis-elmélet alapjainak megteremthetőségét is elősegítik.) A gyors lehűlés hatására keletkezett kezdetleges bolygó felszínén kialakult a kezdetleges kéreg. Ennek felépítésében nagy szerepet kaptak azok a nehéz kémiai elemek, amelyek a magnak a Napból történő kiszakadása idején, vagy közvetlenül azután keletkeztek: nehéz ritka földfémek, lantanoidák, sőt a természetben már elő nem forduló transzurán elemek. Ezzel magyarázható az, hogy a Föld legkorábban keletkezett kéregrészei sokkal több nehéz elemet tartalmaznak, mint azok, amelyek később szilárdultak meg. Mindezt alátámasztják a földtani megfigyelések is [23]. Viszont ez a megállapítás mégis magában hordozhat látszólagos ellentmondásokat. A valóságban további geológia vizsgálatok során, könnyen ellentmondásba ütközhet. Ezért figyelembe kell venni azt a lehetőséget, miszerint a Vénusz és a Merkúr keltezéseinek idején hasonló körülmények keletkezhettek, mint nem sokkal a Föld és Hold egyidejű születésekor (lásd VII.) Ezen elképzelés további tárgyalására helyszűke miatt nincs lehetőség, mint ahogy arra sem, hogy kivesézzük, hogyan fejlődhetett földtanilag ez a kezdetleges bolygó, amely egy későbbi stádiumában sok tekintetben hasonlíthatott a Merkúr bolygó jelenlegi állapotához. Mint tudjuk, 2008-7. ábra: A Merkúr Caloris medencéjében látható radiális völgyrendszerről, azt feltételezik, hogy a bolygó felszínének zsugorodási nyomai (forrás: NASA/Johns Hopkins University, Washington) ban olyan fotók készültek a Merkúrról (7. ábra), amelyek segítségével bizonyítható zsugorodási nyomok látszanak annak felszínén [24]. Mostantól fogva, attól függetlenül, hogy biztos ismereteink lennének a mag állagáról, a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy a Föld felszínén tapasztalható gravitációs tér megléte leginkább ennek az anyagállapotnak köszönhető. Pontosabban a hátterében a keletkezés után azonnal folytatódó adiabatikus összezsugorodás által létrejött anyagszerkezet külső magjában kialakult magas nyomása áll. Ez a gravitációs tér folytonosan változik a külső magban bekövetkező, különböző periódusú rezgések hatására keletkezett kompresszió miatt!

Innentől kezdve elfogadható, hogy a szilárd halmazállapotú anyagok segítségével bemutatott példa helyesen vetíti le a Föld kéreg-köpenyének gravitációs szerepét. Ugyanis az a maga valójában nem képes gravitációs erőt kifejteni. Ellenben, mint a kéreg-köpeny szilárd anyaga, tehetetlensége révén a külső magban viszonylag állandóan létező nyomást tart fenn. De mivel állandóan változik, ezért az általa okozott nyomás miatt létező gravitációhatás is ugyanúgy más és más lesz. Azonban ahhoz, hogy a korábbi gravitáció okaként kapott merész magyarázatot bebizonyítsuk, olyan jelenségeket kell keresnünk a természetben, amelyeknek a hátterében a Föld gravitációs térerősségének könnyen megfigyelhető változásai állnak: 1./ A Föld egyenlítője és pólusai mentén mérhető gravitációs különbség: Műholdak segítségével megfigyelhető a tény, miszerint a Föld a sarkok mentén lapított, ugyanakkor itt sokkal nagyobb gravitációs érték mérhető, mint az Egyenlítő mentén (8. ábra). Ezt a különbséget Newton mechanikája is jól szemlélteti, mely szerint a Föld forgásának következtében létrejön egy kifelé ható erő, amelynek hatása az Egyenlítő síkjában a legerősebb, a Föld forgástengelye mentén viszont nulla. Ezért a Föld sarki- és egyenlítői sugara nem egyenlő: ez a sugár az Egyenlítő mentén közel 22 km-rel hosszabb, mint a földrajzi sarkok esetében, ebből adódik a nagy különbség a sarkokon és az Egyenlítő mentén mért 8. ábra: A pörgése miatt lapított Föld vázlata (forrás: http://lazarus. elte.hu alapján) gravitáció között. Ezt a cikkben vázolt, a klasszikus fizika elvén alapuló elképzelés is egyszerűen megmagyarázza. Eszerint a Föld külső része (kéreg-köpeny) a forgás következtében, tehetetlensége folytán elasztikusan deformálódott állapotba került, melynek okán az Egyenlítő síkjában kisebb a kéreg-köpeny külső magra gyakorolt kompressziója, ebből adódóan a gravitáció is alacsonyabb értékeket mutat. Ha az elképzelés helyes, úgy komoly következtetéseket lehet levonni a Föld, esetleg más földtípusú bolygók szerkezetére vonatkozóan. 2./ Az árapályhatás, és ugyanúgy a Holdon felfedezett massconok megmagyarázása: A jelenleg elfogadott álláspont szerint, a Földön az óceánok (tengerek) vizének sok helyen közel 12 óránként tapasztalható emelkedését elsősorban a Hold, másodsorban pedig a Nap gravitációs hatása okozza (9.,10.,11.,12., és 13. ábra). Ezen elmélet születésében közrejátszott az valós tény, hogy a Hold járása és az árapály

9. ábra: Az árapály szemléltetése a hagyományos szemléletben (forrás: National Geographic, 2008. okt.15.) között valóban le nem tagadatható kapcsolatot figyeltek meg, főként telihold és újhold idején. Hiába él a köztudatban megcáfolhatatlan tényként ez az elképzelés, mégis bárki, aki kritikus szemmel tanulmányozza az emellett szóló érveket, égbekiáltó logikai bukfenceket vehet észre (9. és 5. ábra). Első lépésként elég csupán összehasonlítanunk a jelenlegi elképzelés szerint készített képet a valós gravitációs mérés alapján készült diagrammal. Tisztán látható, hogy amikor a 10. ábra: Az óceáni árapályok típusai (forrás: National Oceanic and Atmospheric Administration, USA) Hold az árapály-hatás irányában van, akkor elméletben a Föld és a Hold vonzásának össze kellene adódnia, amelynek eredője egy kisebb gravitációs térerőt eredményezne. A gravitációs diagram viszont nem ezt mutatja! Másodszor a gravitáció azonnali változást mutat, amely ellentmond a késési magyarázatoknak (5. ábra). Harmadszor a Hold gravitációs terének hatását említjük a földi gravitáció okozójaként, bele sem gondolva abba, hogy kísérőnk felszínén a gravitációs hatás olyan

11. ábra: A napi egyciklusú árapályhatás (forrás: http://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) 12. ábra: A napi kétciklusú árapályhatás (forrás: http://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) 13. ábra: Vegyes típusú árapályhatás a napi egyciklusú- és kétciklusú árapályhatás átmenete (forrás: http://www.physicalgeography.net/fundamentals/8r.html) gyenge, hogy az említett égitest képtelen volt megtartani a légterének lényeges részét, nemsokára pedig már a porszemcse nagyságú törmelékei is erre a sorsra fognak jutni, ha bekövetkezik felszínén a nullához közeli gravitáció [22]. Mindezek után mégis ki meri a szívére tenni a kezét, és bizton állítani azt, hogy a Hold felszínén létező, elenyészően gyenge vonzóerő okozza a tengerjárást? Ezt a jelenséget nem lenne szabad olyan erőnek tulajdonítani, amely a Holdon kisebb hatást okoz, mint a kb. 400000 km-re található Föld felszínén... Ezzel szemben a jelenlegi írásban egy sokkal elfogadhatóbb elképzelés körvonalazódik, ha az árapályhatást a már említett valós gravitációs hatással hozzuk kapcsolatba, vagyis a külső magban fellépő, közel tizenkét óránként bekövetkező ritmikus kompresszió-növekedéssel. Viszont azt sem kell letagadnunk, hogy a Hold bármilyen kapcsolatban is áll az árapály-jelenséggel, mert az valóban létezik, és mint ahogyan korábban utaltunk rá, ennek a kapcsolatnak az oka a Föld és Hold közös keletkezésében keresendő. Ennek a nyoma fennmaradt a valódi egymás körüli keringésben, ami a közös tehetetlenségi pontjuk körül történik, tiszteletben tartva a klasszikus fizika tehetetlenségi törvényét (14. ábra) [25]. Az általunk készített rajzon jól láthatóak azok a valós körülmények is, amelyek ciklikus kompressziókat okoz-

14. ábra: Az árapályhatások, amelyek figyelembe veszik: Föld felszínének pörgését a Naphoz és a belső maghoz viszonyítva valamint a belső mag mozgását a holdjárással egyetemben (forrás: a szerző rajza) nak. Ezek megegyeznek a folytonos gravitációs mérések alapján elkészített diagramokon megfigyelhető ciklikus gravitációs növekedést kimutató görbékkel. Ezek alapján már könynyen belátható, hogy nagyon jó eredményre vezet az, ha a Föld külső magjában emelkedő kompresszióhoz kapcsoljuk gravitációs tér növekedését, ezzel valóban megfogalmazva az árapály-jelenség valódi okát. Így, az újonnan kapott értelmezésben az árapály jelenségét az alábbi szempontok szerint kell megvizsgálnunk: a bolygó forgási és keringési síkjai milyen geometriai relációban vannak egymással (egybeesnek-e, vagy valamilyen szöget zárnak be egymással); a forgási és keringési periódusok megegyeznek-e; a bolygónak van-e kísérője, holdja - ha van, akkor az hogyan viszonyul ahhoz a bolygóhoz, ami körül kering. Ezek alapján a következő árapályformákkal találkozhatunk a földtípusú bolygók esetében: a.) Ez a legideálisabb eset. A bolygó forgási síkja egybeesik keringési pályájának síkjával, valamint forgási periódusa megegyezik a keringési periódussal (1 év = 1 nappal). Holdja nincs. Ebben az esetben kötött keringésről beszélhetünk. A bolygó mindig ugyanazt a felét fordítja a központi csillag felé, akár a Hold Föld körüli viszonylagos keringése esetében. A bolygó felszíne a keringési pályához viszonyítva nem változik, ebből kifolyólag nem lesz ritmikus az árapályhatás. Ehelyett létezni fog két állandó, viszonylag mozdulatlanul magas gravitációjú terület a bolygó két átellenes pontján. Az egyik hatás a belső mag tehetetlenségi mozgására vezethető vissza. Ilyenkor az közel kerül a keringés fronthoz, ezáltal a kéreg-köpeny ezen részéhez, miközben a külső magra gyakorolt nyomásnövekedéssel a felszínen gravitációemelkedést eredményez. A másik hatás, közel 180 fokos eltéréssel, a bolygó átellenes oldalán alakul ki.

Ez esetben a külső mag saját tehetetlensége miatt rápréselődik a kéreg-köpenyre, miközben a benne uralkodó nyomás növekszik. Ez a felszínen ugyanúgy érezhető gravitációs térerősség-növekedést vált ki, ám jóval kisebb felületet érint, s a fentebb említett hatásnál lényegesen enyhébb intenzitású. Az árapályhatás erőssége folytonosan változik: a maximuma akkor a legmeghatározóbb, amikor a fenti nyomatékok a külső magban a legerősebbek. Ez viszont csak akkor igaz, amikor a bolygó napközelben vagy naptávolban van. A jelenlegi példán keresztül eljutottunk az álló-árapályjelenség fogalmának megadásához, amelynek nincs tudományos szakirodalma. Igaz, létezik egy fogalom, a masscon (masscon: az angol mass = tömeg és concentration = koncentráció szavak összevonásával alkotott rövidítés), amely a Hold esetében felfedezett tényezők alapján került bevezetésre. Főként a holdi tenger-alakzatok Mare felett (lásd VIII.) elhaladva, a műholdak eredetileg várt pályájának görbéje megváltozott, ennek alapján következtettek a massconok meglétére. A jelenséget viszont a mai napig nem tudták kellő képen megmagyarázni (15. ábra). 15. ábra: Mascon nyomai a Holdon, amelynek a szerző új magyar nevet talált ki: állóárapály! (forrás: http://www.creationscience.com) b.) Ez az eset sokban hasonlít az előbbihez, azzal a különbséggel, hogy a bolygó forgási periódusa nem egyezik meg a teljes pályamenti keringési idővel. Ezért a kialakult árapályhatás a korábbi esetben ismertetett okok miatt, az előzőhöz hasonlóan két átellenes pontban fog létezni, de e két pont helyzete nem lesz fix, hanem a keringés és a forgás irányától függően fog változni. Példaként a következőkben két bolygónak, a Merkúrnak és a Vénusznak az árapályhatását ismertetjük. Az e cikkben ismertetett koncepció segítségével létrehozott algoritmusnak köszönhetően kaptuk meg az alábbi eredményeket, ezért a most következő adatok előrejelzés értékűek. A Merkúr keringési- és forgási pályájának síkja közel 2 fokos szöget zár be. Keringési iránya megegyezik forgásával és az óramutató járásával ellentétes; keringési ideje közel 87,97 földi nap; a forgási periódusa pedig kb. 58,65 földi nap. Ezért az árapályhatás közel a Merkúr Egyenlítője mentén fog hatni, azon a felszínen, amelyet úgy kapunk, hogy a bolygót metsszük a bolygó keringési síkjával. Minden merkúri kétévi ciklus után nem sokkal egy teljes ciklus következik: 175 nap, 23 óra, 20 perc (az adatok földi léptékben értendők).

A Vénusz forgási iránya megegyezik az óramutató járásának irányával, míg keringése azzal ellentétes; 1 vénuszi nap 243,0185 földi nappal, míg 1 vénuszi év 224,70069 földi nappal egyenlő; a Vénusz keringési- és forgási pályájának síkja pedig közel 3,4 fokos szöget zár be. Ezért az árapályhatás itt is közel a bolygó Egyenlítője mentén fog hatni, a teljes ciklus értéke pedig: 116 Nap 17 óra 45 perc (az adatok földi léptékben értendők). c.) Ez a Földön tapasztalható helyzet: a Föld Egyenlítőjének síkja nem esik egybe az ekliptikával, azaz bolygónk Nap körüli keringési pályájának síkjával, köztük kb. 23,3 fokos eltérés tapasztalható. Van egy kísérője, aminek pályája közel 5 fokos szöget zár be a Föld keringési síkjával. A már ismertetett okok miatt tehát két alapvető árapály-hatás létezik: - A kétpólusú árapály a Föld forgásától függ, maximumai kb. 12 óra 2 percenként ismétlődnek és a 23, 3 fokos szélességi kör mentén a legerősebbek. - Az egypólusú árapály kapcsolatban van a holdjárással, annak köszönhetően, hogy a két égitest együtt keletkezett, és hatása a 28, 3 fokos szélességi kör közelében a legerősebb. Ennek intenzitása minden fél szinódikus hónapban (kb. 29,3 nap), újholdkor és teliholdkor a legmeghatározóbb, igazolva a jelenlegi elképzelést (14. ábra). 3./ A jégkorszakokhoz is kapcsolható gravitációs változások: Létezik egy hosszú, többezer-millió évig tartó folyamat, amelynek folyamán megfigyelhető a gravitáció lassú (hol csökkenő, hol növekvő) változása. Ezt a jelenséget már a XIX. század közepén felfedezték, és lényegét az izosztázia elméletében fogalmazták meg. Ez az elmélet a felhalmozódott kőzetek tömegének arányában képes jól leírni a gravitációs térerősség változását. Az izosztázia elmélete összhangban áll a gravitáció okaként elképzelt, külső magban fellépő kompresszióval. 16. A gravitációs térkép, amelyet összevetve földrajziés jégkorszak jégpáncélját ábrázoló térképpel, komoly következtetést vonhatunk le a pozitív gravitációs anomáliák okáról (forrás: GRACE) Igen ám, de sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi történik azon a helyen, ahol nincsen kőzettöbblet, és mégis markánsan magas a gravitációs térerő, mint például Észak-Európa egyes térségeiben (16. ábra). A válasz egyszerű és közérthető. A fent említett helyeket nem is olyan rég

17. ábra: Az utolsó jégkorszak idején a jégmező elhelyezkedése (forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia) kb. 12000 évvel ezelőtt, az eddigi utolsó jégkorszak idején vastag jégtakaró borította (17. ábra), amelynek köszönhetően a terület lesüllyedt. Ezáltal ugyanúgy megnövekedett a kompresszió a külső magban, amely komoly gravitációs növekedést okozott. Ennek hatása még ma is érezhető, mivel a kiegyenlítődés még folyamatban van. A rétegtani kutatások jól bizonyítják, hogy azok a területek, amelyek gleccserek alatt voltak, az iszoztázia kiegyenlítő hatásának következtében folyamatosan emelkedtek az elmúlt 12000 évben [26]. 4./ A tektonika, vagyis a hegységképződés hatása a gravitációra: Maga a gyűrthegyek képződése is felszíni kompresszió hatására történnek. A gyűrt hegyek és a mellette megtalálható geoszinklinális (lásd IX.) övekben, amelyek a globális tektonikában megegyeznek a szubdukció (lásd X.) előtti térrel, ugyanúgy gravitációs anomáliák vannak. A geoszinklinális felett főleg negatív, míg a gyűrt hegyek felett erősen pozitív gravitációs anomáliák mérhetőek Ezeken a területeken az itt létező oldalirányú kompresszió a Föld tágulásával egyetemben megnő, ez a folyamat pedig plasztikus felgyűrődéshez vezet, valamint e hatásoknak köszönhető mechanikus összetöredezettségek kialakulásával a repedések mentén egymásra tolódások történnek. Így már könnyen magyarázható az, hogy ezekben a zónákban, ahol az egymásra tolódás valamint a felgyűrődés következtében hegységképződés megy végbe, ugyanúgy a gravitáció meghaladja az elméleti értéket. Ennek hatásaként, miközben oldalirányból újabb gyűrődés, valamint egymásra tolódás történik, az egymásra került rétegek súlya miatt a gravitációs tér tovább növekszik - amíg a folyamat tart -, miközben ez a rész egyre emelkedik. Itt pozitív gravitációs anomáliát fogunk mérni, ugyanakkor eközben a terület egyes szomszédos részei egyre süllyednek (16. ábra), valószínűleg a Föld felső köpenyének tágulása folytán (lásd XI.).

18. ábra: Szeizmikus mérés alapján készült. Látszik az árapályhatás is. A nagyobb kilengésű rezgések földrengésekhez kapcsolódnak.(forrás: Tulsa, Oklahoma Geological Survey Observatory) 5./ A legrövidebb és leggyorsabb gravitációs térerőség-változások: Ugyanúgy az általunk képviselt elmélet a külső magban fellépő kompresszióval magyarázott gravitáció hitelességét támaszthatják alá a nagy földrengések idején bekövetkező, hirtelen fellépő gravitációs ingadozások is. Ilyenkor néhányszor bekövetkezik a Föld teljes rezgése is. Ha a földrengés hipocentruma a kontinentális parthoz közel van és az epicentrum mély fenéken van, akkor az árapály-hatáshoz hasonló szökőárakat hozhatnak létre. Ezek a hatások a diagramokon jól megfigyelhetőek, a nagyon nagy kilengésben (18. ábra). Ebből adódóan joggal feltételezhető az, hogy a Szumátra északi részén, 2004. december 26-án bekövetkezett pusztító erejű, 300000 ember életét követelő szökőár, amelynek hátterében egy rendkívüli erejű, Richter-skála szerinti 9,3 magnitúdójú földrengés állt, éppen az általa kiváltott gyors gravitációs ingadozások hatására következhetett be. [27, 28] Az ilyen ingadozásokat a magas földrengések idején kialakuló teljes földrezgések okozzák, amelynek során gyors kompressziók valósulhattak meg a külső magban is. A cikk végéhez közeledve elmondható, hogy közel sem sikerült eleget tenni az összes célkitűzésnek; az új szemléletben bemutatott, felszínen megfigyelhető események segítségével viszont mégis érezhetően közelebb kerülünk e jelenségek megértéséhez. Ha folytatnánk a sort, akkor eljuthatnánk odáig, hogy konkrétan bemutassuk azokat a tényeket, amelyek segítségével észrevehető a konkrét kapcsolat, amely az elektromosság, a mágnesesség és a gravitáció között létezik [29]. Ezen felbuzdulva könnyen magyarázhatóak például a Kasmír-erők, azzal az előrejelzéssel egyetemben, miszerint a napfény a rá merőleges vékony szilíciumlemez túlsó oldalán mérhető vonzóerőt képes létrehozni.

Bárki könnyen észreveheti - akár tényként is megállapítható -, hogy nagyon költséges berendezés nélkül is helyesebb végkövetkeztetéseket kaphatunk, valamint egységes, a természeti jelenségeket jobban leíró fizikai modellekhez juthatunk el, ha azoknak hátterében környezetünk jelenségeinek egyszerű, őszinte és manipulálatlan leírásai állnak. Mindenféleképpen valószínűsíthető, hogy e rövid tudományos esszében a gravitáció valós okát magyarázó új szemlélettel általánosabb és jobb világképet kaphatunk, mint a kurrens elméletekkel. Sok értelemben a régi elméletek tényleíró szerepe (módszere) mindenféle változtatás nélkül megmaradhat. A változás ezekben a fizikai modellekben csak annyi, hogy új kiegészítések kerülnek hozzácsatolásra, és egyes elégtelenül értelmezett részek új megvilágítás alá kerülnek. Galilei gravitációval kapcsolatos eredménye ellentmondás nélkül megmagyarázást nyer. Newton mechanikájában a gravitáció egyetemessége megszűnik. A klasszikus mechanikájának kiegészítését tökéletes sikerrel megvalósított Einstein általános relativitásának teóriájában az ekvivalencia elve új értelmet kap (lásd XII.). Továbbá a Föld felszínén megfigyelhető testeknek nincs szükségük többfajta tömeg (tehetetlenségi, vagy súlyos tömegek) azonosságára. Visszatérve Galileo Galileihez, elegendő lesz az, hogy a most megismert ok segítségével elfogadjuk, hogy a testek mozgása azért egyforma, mert az csak az alig ismert fizikai állapotok (BEC stb.) miatt kialakított tér hatásától függ. ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD!

Fontos megjegyzések I. II. III. IV. V. VI. VII. A gravimetria egy geofizikai módszer, amelyet leginkább arra használnak, hogy a felszínen mérhető gravitációs mező inhomogenitásából következtessenek a földfelszín alatt lévő kőzetek meglétére, milyenségére. A felszín alatt található különböző kőzetek eltérő fizikai tulajdonságai miatt (sűrűség; ezt a jelenlegi cikk megtoldja elektromos - és mágneses permeabilitással) gravitációs anomália (mező inhomogenitás) következik be. A módszer kifejlesztésében nagy szerepet játszott az, hogy Gróf Eötvös Loránd létrehozta torziós ingáját, és azzal olyan méréseket produkált, melynek eredményei forradalmasították a XX. század eleji kőolajkutatást. A további gondolatok előrejelzésként csatolandóak! Először e cikkben található értelmezés segítségével a mérnöki geológiában is nagy szerepet kaphat, főleg olyan komplexumok megépítésénél, amelyekhez nagyon stabil talapzat megléte szükségeltetik. A planetológia terén segíthet az űrkomplexumok más bolygókon (Hold, Mars) való elhelyezésében: Másodszor, a kőzetek elektromos és mágneses permeabilitásának figyelembe vételével komolyabb geológiai feltárási eredmények érhetőek el. Harmadszor pedig sikeresebbé tehető a földrengések előrejelzésének stratégiája A tehetetlen tömeg egyenlő a súlyos tömeggel Tesla dinamikus gravitációjának az elméletéről nem sikerült biztos bibliográfiát találnom. Az interneten, a Wikipédiában annyit említenek, hogy csak dolgozott az említett elméletén. Már Newton idejében a matematikai formalizmus megelőzte a teljesen valóságos jelenségen alapuló szemlélet kialakítását. Ennek tudható be a következő paradoxon megléte: sok esetben a mai elméleti tudomány tudománytalan! Kimaradt a La Sage- modell, amely a gravitációt a nyomóerőnek tulajdonítja. Ezen elképzelésnek is nagyon sokféle változata keletkezett. Ma is akadnak követői az ismert fizikusok körében [10]. Az idézet Popescu könyvének [8] 472. és 473. oldalairól származik, kezdődően a 472 oldal utolsó előtti bekezdésétől. A román szöveget magyarra e kis könyv szerzője fordította: Fenomenul a fost remarcat mai intii de Barnard, la 27 septembrie 1882: nucleul cometei a inceput mai intii sa se alungeasca in directia Soarelui, iar in octombrie acest nucleu alungit s-a subtiat la mijloc si s-a divizat in doua fragmente, care stb. A most bemutatatott, teljesen új (eredeti) nukleoszintézis-elképzelés néhány alapgondolatához közvetlenül e könyv kiadása előtt, újabb alapgondolatként fogalmazódott meg. Lényege abban áll, hogy geológiailag is lehetne tesztelni ezt az új elképzelést, és a bolygók Napból történő,

VIII. IX. X. XI. XII. XIII. nem egyidejű keletkezését is. Ugyanis ebben a leírásban az látszik alátámasztva, hogy a Vénusz és a Merkúr nem egyszerre keletkezett a Föld és a Hold ikerbolygókkal, hanem időben utána [21,22]. Közülük először a Vénusz keletkezett, nem sokkal az után, hogy bolygónk és kísérője egyidejűleg létrejött; s csak ez után, jóval később született a Merkúr. Ha igaz ez az elképzelés, akkor az akkortájt Földünk és a Hold felszínét alkotó kövek tartalmazzák a Vénusz és Merkúr bolygóinak keletkezése által okozott hatást. Ezek a megállapítások objektív tényként bizonyíthatóak geológiailag és selenológiailag! A Hold mare (tenger) alakzatai valójában becsapódásos kráterek, melyeket később elöntött a láva. A többségük valószínűleg 3-4 milliárd évvel ezelőtt működött. Négy kivételével, valamennyi ilyen alakzat a Hold felénk forduló oldalán látható. Azért láthatók sötétebbnek a környezetüknél, mert a láva szülte sziklák összetétele eltér a környező területek összetételétől, ami miatt alacsonyabb az albeldója. A mare alakzatok többségét magasra emelkedett hegyláncok és gyűrűk övezik. (Wikipédia) Geoszinklinális: Hosszan elnyújtott mélyedést jelent, például némelyik kontinens peremén zajló hegységképződés előterében. Szubdukció: az óceáni lemez alámerülése másik (kontinentális, vagy óceáni) lemez alá. Ez a jelenség a lemeztektonika elméletéhez tartozik. A szerző a szubdukció előbbi módon tárgyalt értelmét nem fogadja el. Ez a kijelentés is úgyszintén magyarázatra szorul. Ezzel a megközelítéssel még nem találkoztam. A lemeztektonika elmélete nem tudja magyarázni - erre csakis a Földtágulásos (expanziós) elmélete képes. A jelenlegi Föld-szemlélet görcsösen tagadja azt a tényt, hogy a Föld tágul! Jelenleg újabb meghamisítás van készülődőben: a Növekvő Föld elméletének segítségével, miszerint új anyag képződik a magban, bolygónk folyamatosan nő, mintha azt belülről folytonosan felfújnák. Miden olyan elmélet (úgy Jordan Hans Diche, mint Popescu, vagy más kiemelkedő személyiségek elképzelései), amelyek objektív alapokra épülnek, folyamatosan tökéletesedhet. Ennek a kis könyvnek az elkészítéséhez rengeteg forrásművet kellene felsorolni, a szerző által 17 év alatt elolvasott művekből, amelyeket korábbi írásaihoz használt. Lehet, hogy terjedelme meghaladná a tényleges szövegrész mennyiségét, ezért főként azokat a műveket említettük meg, amelyek alapbizonyítékot szolgáltatnak a jelenleg leírtakról; valamint azokat, amelyek olyan gondolatokat tartalmaznak, melyek átgondolásra szorulnak, és ezáltal vélhetően lényegesen jobbá válhatnak. Sokkal tökéletesebb képet fognak visszaadni arról, amit mi a körülöttünk létező világnak nevezünk.

XIV. Ezért az információért köszönet illeti Mike Clark mérnök úrat, az amerikai egyik csillagászat mérnökét. Ő az utolsó percben küldte el ezt a lényeges információt: John D Anderson, 2009/3, Is there something we don t know about GRAVITY (Valahogy még nem kellene-e valamit tudnunk a GRAVITÁCIÓRÓL?) 24-25 o. Fontosabb forrásművek Jegyzéke: (Lásd XIII.) Samuel Waren Carey (1996) Earth Universe Cosmos (Föld Univerzum Kozmosz) University of Tasmania, tízedik fejezet. Arisztotelész (Kr. e. 384-Kr. e. 322), Fizika. Galileo Galilei: (1986) Matematikai érvelések két új tudományág, a mechanika és mozgások köréből; Európa Könyvkiadó, Budapest, 23-30. o., 190-197. o. Sir Isaac Newton (1687), Philosophiae Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei). Bolyai Farkas: (1932) Tentamen, függelék Appendix. Márton Péter (1998/7), Eötvös Loránd Föld mágneses vizsgálatairól; Magyar Tudomány 796. o. Albert Einstein (1963), A speciális és általános relativitás elmélete; Gondolat Kiadó, Budapest Ioan N. Popescu (1982) GRAVITATIA Pledoarie pentru o noua teorie a gravittie (GRAVITÁCIÓ Esedezve a gravitáció új teóriájáért): 85-101. o.; 344-422. o.; 423-488 o.;489-559.o. Magyar tudomány (2003/5), Állandóak-e az alapvető fizikai állandók, kitekintés. Matthew R. Edwards (ed.) (2002) Pushing Gravity: New perspectives on Le Sage s Theory of gravitation (Nyomó Gravitáció: A La Sage gravitációs elméletének új lehetőségei); Apeiron. Maria Dimitrova, (2006), Planet Formation- Problems and Future (Bolygók Keletkezésének Problémája és a Jövő); SENS (Space, Ecology, Nanotechnology, Safety) 14-16 June 2006. Varna, Bulgaria. Eric A., Cornell, Wolfgang Ketterle és Carl E. Wieman (2001), BOSE-EINSTEIN CONDENZATION IN A DILUTE GAS; THE FIRST 70 YEARS AND SOME RE- CENT EXPERIMENTS (Higított gázok Bose-Einstein kondenzátuma; Az eltelt hetven év néhány jelenkori kísérlettel); Nobel előadás. Csordás András (2002) A 2001. évi fizikai Nobel-díj; Természet világa: természettudományi közlöny, 133 évf., 4 sz., o. 151-155. Berényi Dénes (2001) ATOM- és MOLEKULAFIZIKÁRÓL; Fizika Szemle 10., 320. o.

Élet és Tudomány Az atomok közötti műgravitáció, (http://www.origo.hu/ tudomany/20000803atomok.html). Ning Li (cikk dátuma hiányzik) Bose-Einstein and Anti-gravity (Bose-Einstein és az antigravitáció); (Http://www.scanite.org/scan.php?pid=151) Völgyesi Lajos (2002), Geofizika (2. Szeizmológia), Műegyetem Kiadó, 59-120. o. Shehu Vedat (2005), Growing and developing Earth (Növekvő és fejlődő Föld), Book Surge LLC, (www.booksurge.com). Horváth László-Attila (1995) AZ ESZME, Magánkiadás, Hajdúszoboszló, o. 53-54. Tassos, S.T., and Ford, D.J. (2003), Excess Mass Stress Tectonics-EMST, and Z Space: New Advances In Geology and Cosmology, Abstract (Az Energia-Tömeg Fölösleg Okozta Tektonika és Z Tér: Újabb Fejlődési Mozzanatok a Geológiában és Kozmológiában, Kivonat), Sixth European Meeting of Society for Scientific Exploration, Paris, August 29-31, 2003. Horváth László-Attila (1997) Volt- élet a Marson? SZÓKIMONDÓ, Hajdúszoboszló 1997. 12., o. 15-17. Horváth László-Attila (2007), Bolygóerózió, SZÓKIMONDÓ, Hajdúszoboszló 2007. 5., o. 12-15. Martin J. Van Kranendonk, R. Hugh Smithies, Vickie C. Bennett (2007), EARTH S OLDEST ROCKS (A FÖLD LEGRÉGEBBI KÖZETEI). DEVELOPMENT IN PRECAMBRIAN GEOLOGY VOL. 15. ELSEVIER: Aaron J. Cavosie, John W. Valley and Simon A. Wilde The Oldest Terrestrial Mineral Record: A Review of 4400 to 4000 Ma Detrital Zircons from Jack Hills, Western Australia (Beszámoló a Legidősebb Földi Ásványokról: A Nyugat Ausztráliai Jack Hills-i Legidősebb, 4400-4000 Milliárd Éves Zirkon törmelékei), o. 91-111. The Canadian Press (2008), Mercury could be shrinking, scientists say (A Tudósok állítása szerint, A Merkúr bolygó zsugorodik). Keith Wilson (2008), Moon Behavior (A Hold viselkedése), [Expanding Earth@yahoogroups.com], 2008 December 8 Mészáros Miklós1984 Befejeződött a Jégkorszak? Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó Bukarest, Románia, 144-148. o. Bárdossy György (2006), AMIT A CUNAMIKRÓL ÉS OKAKRÓL MA TU- DUNK, Fizika Szemle 2006/02. 46.o. Jánosi Imre (2006) A CUNAMI, Fizika Szemle, 2006/1. B3.o. Terrenault Robert Jr. (2008), A Föld gravitáció és az elektromágneses mezők közötti kapcsolat, Expanding Earth Mailing List < expandingearth@iinet.net.au >, 2008. 07. 15.

Köszönetnyilvánítás Köszönetemet szeretném kifejezni Vida Lajos Tanár Úrnak e kis könyv születéséért; Horváth Katalin Matildnak, a lányomnak, aki segített a cikk nyelvezetének kialakításában (lektorálta); Horváth Attila Sándornak, a fiamnak, aki segített azoknak az algoritmusoknak a létrehozásában, amelyekkel később a Vénusz, a Merkúr, a Hold és a Föld árapályhatásainak periódusait sikerült kiszámítani; John W. Valley-nak, a Visconsin-Madison amerikai egyetem professzorának, aki az utolsó percben küldte el a legrégebbi kövekről szóló kiadványt [BIBL], amellyel e cikkben vázolt genezis elmélet alátámasztható; Terrenault Robert Jr. mérnök Úrnak (Alignment/Sytem Engineer, Lookhed Martin Space System, USA.); Keith Wilson kiadónak (Expanding Earth Knowledge); Vedat Shehu albán geológusnak, Stavros Stasoss görög geofizikusnak; Dr. Csordás András fizikusnak (ELTE)