Animal welfare, etológia és tartástechnológia

Animal welfare, etológia és tartástechnológia Animal welfare, ethology and housing systems Volume 5 Issue 1 Gödöllı 2009

2 A TAKARMÁNYOZÁS SZEREPE ÉS LEHETİSÉGEI A VADGAZDÁLKODÁSBAN (Irodalmi áttekintés) Heltai Miklós, Sonkoly Krisztina Szent István Egyetem, MKK, Vadvilág Megırzési Intézet 2103 Gödöllı, Páter K. u. 1. Heltai.Miklos@vvt.gau.hu Összefoglalás Vadfajaink természetes élıhelyének diverzitása és táplálékkínálata az intenzív erdı- és mezıgazdaságnak köszönhetıen csökken, ráadásul a táplálékkínálat ingadozó, ugyanakkor egyes vadászterületeken a bekerített területekrıl kiszorított állatok miatt a vadállomány relatív sőrősége is növekszik. Ezért a szabadterületi vadállomány rendszeres etetését kiegészítı takarmányozását meg kell oldani az adott élıhely táplálékviszonyainak kiegyenlítése érdekében. Így a kihelyezett vagy helyben megtermelt és feletetett takarmányokkal a terület vadmegtartó képessége növelhetı, és javítható a felvehetı táplálék minısége. A Szerzık irodalmi forrásmunkák alapján ismertetik a szabadterületi vadtakarmányozás jellegzetességeit, céljait, valamint a tervezési sajátosságokat. Kulcsszavak: vad, táplálékkínálat, vadtakarmányozás, vadetetı The role and the possibilities of nutrition in the game management Abstract Owing to the intensive forestry and agriculture the diversity and feed supply of natural habitat of our wild species decrease, moreover the nutrient supply fluctuates, due to ousting the animals from the fenced areas on some hunting field the relative density of the game stock increases at the same time.

3 For that very reason the regular feeding of the game stock has to be solved in order to level the nutrient conditions. In this way the game stocking capacity of the area can be raised with fodder and fed nutrients placed out or produced on the spot as well as the quality of the food can be improved. The authors review the characteristics and purposes of open-air wild feeding, in addition to the features of design. Keywords: game, feed supply, game nutrition, feeders Bevezetés Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy a szabadterületi vadgazdálkodás során, miért kell a vad takarmányozásával és gyakran ehhez kapcsolódóan a szükséges takarmánybázis megtermelésével foglalkozni, miért nem elég a vadgazdának csak az élıhelyek természetes eltartó képességére hagyatkoznia. A vad rendszeres etetésérıl vagyis kiegészítı takarmányozásról azért kell gondoskodni, hogy az adott élıhely táplálékviszonyai minél kiegyenlítettebbek legyenek. Ugyanis elsısorban az intenzív erdı- és mezıgazdálkodás csökkentette és csökkenti a területek diverzitását, valamint táplálékkínálatát. A táplálékkínálat ráadásul a technológiai rendszerekbıl adódóan az így mővelt területeken nagyon ingadozóvá is vált. Emellett gyakran kerítenek be különbözı okok (pl.: vadkár elleni védelem, zártkertek kialakítása, lakott területrészek, utak, vasutak védelme stb.) miatt egy vadászterületen viszonylag nagy területeket, és ilyenkor az ezekrıl a helyekrıl kiszorított egyedek a még hozzáférhetı területrészek sőrőségét növelik, vagyis az ottani hozzáférhetı táplálékforrásokat relatíve nagyobb sőrőségő állomány fogja hasznosítani. A vadgazdálkodás során kihelyezett vagy helyben megtermelt és feletetett takarmánnyal növelhetjük a területek eltartó képességét, valamint a felvehetı táplálék minıségét, a téli tartósított (pl. silózott vagy szárított) takarmány elıállításával pedig javíthatjuk a vadászterület zöldtakarmány-ellátottságát a vegetációs periódusban, hiszen ezek a takarmánytermı területek vadföldként is mőködhetnek. A vadgazdálkodás során végzett takarmányozás három, egymástól jellegében, céljaiban és technológiájában is elkülönülı területre osztható fel: a vadászterületen, a vadaskertekben és az intenzív vadtenyésztésben történı vadtakarmányozásra. Mindhárom területre igaz, hogy az alkalmazott takarmányok és azok értékelése megegyezik az állattenyésztésben alkalmazott ismeretekkel, ezért cikkünkben elsısorban e három terület közötti különbségeket, illetve a különlegességeket emeljük ki.

4 A szabadterületi vadtakarmányozás és céljai A szabadterületi vadtakarmányozás a területen felvehetı tápanyagok és természetes takarmányok kiegészítıje, egyes esetekben és alkalmakkor pótlója. Különösen igaz ez az ivóvíz és az ásványi anyagok (pl. elsısorban só) pótlása esetén, amely szintén a vadtakarmányozás részét képezi. A takarmányozás a legtöbb esetben idıszakos. Végrehajtása során nemcsak a vadra, hanem a természeti környezetre is figyelemmel kell lenni. Alapja a takarmányozandó faj igényeinek, egyedsőrőségének és az adott faj szempontjából a táplálékhiányos idıszakok ismerete. Céljai a következık lehetnek: az állomány átsegítése a táplálékszők idıszakokon; magasabb állománysőrőség fenntartása, illetve elérése; az állomány felkészítése a táplálékszők idıszakokra; egyes produktumok (pl. trófea vagy felnevelt malacszám) célzott támogatása; az állomány elvonása a potenciálisan vadkárveszélyes területekrıl; a vad helyhez kötése; vadmegfigyelés és a vadászat sikerének növelése; vadbefogás; gyógyszeres kezelés. A szabadterületi vadtakarmányozást ha azt folyamatosan végezzük gyakorlatilag kiegészítı takarmányozásnak tekinthetjük. A megfelelı kiegészítı takarmányozással növelhetjük a terület eltartó képességét és/vagy hozzáférhetıvé tehetünk egyes, egyébként az adott területen nem, vagy csak nagyon korlátozottan rendelkezésre álló táplálékalkotót. A csak alkalmankénti, a vészhelyzetekre, potenciális éhezési szakaszokra koncentráló takarmányozást nem tekinthetjük kiegészítı takarmányozásnak, helyesebb vészhelyzeti vagy életmentı takarmányozásnak neveznünk. A vadgazdálkodási egység döntésétıl függ, hogy a fenti célok eléréséhez szükséges takarmányokat megvásárolja, vagy a vadászterületen belül termeli meg, összehangolva ebben az esetben a vadföldgazdálkodás és a takarmánytermesztés céljait.

5 A vadtakarmányozás tervezése Az intenzív technológiák esetében a takarmányozás tervezése megegyezik az állattenyésztésben alkalmazottakkal, azaz alapvetıen az adott fajú, korosztályú és termelési viszonyú egyedek táplálóanyag- és takarmányigényének ismeretében határozzuk meg a szükséges takarmány mennyiségét és minıségét. A vadaskertekben és a szabad vadászterületeken a tervezés szempontjai megegyeznek, a különbség a begyőjthetı adatok pontosságában van. Mindkét területen igaz, hogy a kijuttatott takarmány a természetes módon fogyasztott tápanyagok kiegészítıje. Ezért nagyon fontos tudni, hogy milyen fajú és mennyiségő vad takarmányozásáról van szó, továbbá azt is, hogy milyen az e vadfajok számára fontos takarmányféleségek elıfordulása a területen. Nyilvánvaló, hogy ezek az információk egy vadaskerten belül vagy eleve rendelkezésre állnak (pl. egyes fajok elıfordulása és létszáma), vagy a terület viszonylag kis kiterjedése és zárt volta miatt könnyen felmérhetıek (pl. az élıhelyre és annak kínálatára vonatkozó adatok). A tervezés során kell eldönteni, hogy alapvetıen vásárolt vagy saját termesztéső takarmányra alapozzuk-e az ellátást. A saját termelés esetén tisztában kell lenni a rendelkezésre álló mővelhetı területekkel és a mővelést befolyásoló környezeti tényezıkkel. A talaj típusa, tápanyag-ellátottsága, a terület kitettsége, éghajlati és mikroklimatikus viszonyai, az alkalmazott mezıgazdasági technológia meghatározza a megtermelt takarmányok minıségét, ahogyan a tartósítás módja (szárítás, erjesztés), a tárolási, szállítási körülmények is. A téli szálastakarmány elıállításához ismerni kell a vadászterület természetes takarmánytermı területeit: a tisztásokat, nyiladékokat, árterületeket, védgátakat és a villanypásztákat. Megfelelı növedék esetén ezek a területek kaszálhatóak, és a széna helyben vagy a központi telephelyen tárolható. A kaszálások során nem szabad elfelejteni, hogy a takarmánytermelés ezeken a területeken másodlagos jelentıségő, ezért az apróvadfajok védelme érdekében minden esetben magasra állított, legalább 10 cm-es tarlót hagyó kasza beállítás szükséges. Ha a felhasznált abrak- és/vagy tömegtakarmányokat vásároljuk, akkor is gondoskodnunk kell azok tárolásáról és kijuttatásáról. Azaz a tervezés során mindkét feladatot figyelembe kell venni. Külön figyelmet érdemel, hogy mennyire oldható meg a takarmány kijuttatása az etetıkbe, szórókba szélsıséges idıjárási körülmények között. Ha a biztonságos kijuttatás nem garantálható, akkor a vadászterületen az etetıhelyekhez közel is ki kell alakítani tárolási lehetıségeket, ahonnan akár gyalog, kéziszerszámok alkalmazásával is feltölthetık az etetık. Erre alkalmasak azok a nagyvadetetık, amelyeknek tároló-padlása van, vagy a terület amúgy is bekerített részein létrehozott silódombok, szénakazlak.

6 A tárolás a legtöbb esetben két elkülönülı helyszínen valósul meg. A takarmány fogadása és a nagyobb mennyiség tárolása általában a vadgazdálkodási egység telephelyén történik meg, ahol gondoskodni kell a szemes takarmányok szellıs tárolásáról. A tárolás második rövidebb szakasza az etetıkben történik. Az etetık minısége, zártsága és így takarmányvédı képessége határozza meg, hogy maximum mennyi idı telhet el a kihelyezés és az elfogyasztás között. Ez az idıtartam csak tapasztalati úton határozható meg, de mindig arra kell törekedni, hogy inkább kevesebb hamarabb elfogyó takarmány kerüljön az etetıkbe mint, hogy az megromoljon. Az apróvadfajoknak szánt szemes takarmányt fedett helyen a földre szórva, illetve önetetıben vagy automata etetıben adhatjuk ki, a szálas takarmányt szénarácsos etetıben, amelyet kiegészíthetünk szemes takarmánynak alkalmas résszel is (1. kép). 1. kép: Apróvadetetı Picture 1: Small game feeder A nagyvadfajok szálas takarmányát hagyományosan szénarácsos etetıkbe juttatjuk ki, amely kiegészülhet a padlásterében takarmánytárolóval, illetve etetıtálcával is (2. kép). A szemes takarmányt pedig lábakon álló tálcákból, önetetıkbıl, automata etetıkbıl, de betonalapról vagy akár a földrıl is feletethetjük az állatokkal (3-4-5. kép).

7 2. kép: Tálcás abraketetıvel és takarmánytárolóval kombinált nagyvadetetı Picture 2: Feeder for big game species combined with tray and storage place 3. kép: Szemes takarmányetetése földrıl: vaddisznó szóró Picture 3: Feeding grain feed from the ground

8 4. kép: Szemes takarmány önetetı vaddisznós-kertben Picture 4: Grain feed self-feeder in wild boar garden 5. kép: Idıpontra és mennyiségre is beállítható automata szemestakarmány szóró Picture 5: Grain feed self-feeder being adjustable to time and quantity

9 A tápot, illetve a granulált formájú takarmányt minden esetben fedett tálcán vagy vályúban biztosítsuk az apró- és nagyvadfajoknak (6.a.,b. kép). 6.a.,b. kép: Fedett, tálcás abraktakarmány etetı nagyvadfajoknak Picture 6: Roofed fodder feeder for big game Ezen etetık környékét rendben kell tartani, a hulladékot lehetıleg kéthavonta el kell távolítani, szükség esetén az etetıt is ki kell takarítani. Súlyosabb fertızésveszély esetén az etetıt át kell helyezni. A saját területeken megtermelt tömegtakarmányok esetében a vadászterületen kialakított közbülsı tárolás általában könnyebben megoldható (pl. szénakazlak, silódombok, répa prizma). Mindezeket figyelembe véve a takarmányozás megkezdése elıtt azonban érdemes végiggondolni, hogy van-e elegendı pénzünk, hogy az etetést az egész téli idıszak folyamán folytatni tudjuk; a beszállító készlete ha vásároljuk a takarmányt, vagy a saját készlet elég lesz-e a takarmányozási periódus végéig; van-e megfelelı tárolási és szállítási kapacitásunk; a szállító jármővek szélsıséges idıjárási viszonyok között is meg tudják-e közelíteni az etetıket.

10 A takarmányozás tervezésénél természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a takarmányozással szemben kitőzött célok mennyire megvalósíthatók, illetve teljesítésük esetén mennyire tekinthetı ez a beavatkozás költséghatékonynak A magasabb állománysőrőség hosszútávon például elérhetınek látszik. Legalábbis ezt támasztja alá Peek és mtsai (2002) vizsgálata, amely szerint az, hogy az európai országok közül a legjelentısebb szarvasállománya Németországnak, Ausztriának és Magyarországnak van, egyértelmően a rendszeres és folyamatos téli kiegészítı takarmányozásnak köszönhetı. Putman és Staines (2004) számos európai és amerikai vizsgálatot áttekintı és feldolgozó tanulmánya szerint a rendszeres kiegészítı takarmányozás érdemben (szignifikánsan) növeli a szarvasok élısúlyát, bár a tényleges hatás függ az ivartól, a korosztálytól, a kiegészítı takarmány minıségétıl és az etetıhelyek hozzáférhetıségétıl. Természetesen vadaskerti, vagy ahhoz hasonló körülmények között a hatás erısebb. A szarvas esetében nem egyértelmő a kiegészítı takarmányozás hatása a szaporodási mutatókra. Ennek okaként azt feltételezik, hogy a kiegészítı takarmányozás miatti magasabb állománysőrőség kialakulásával, sőrőségfüggı hatásként a szaporodási ráta csökkenése is kimutatható. Hosszú távú (20 éves) ausztriai vizsgálatokra alapozva állítják (Glaser, 1983 cit. Putman és Staines, 2004), hogy megfelelı takarmányozással növelhetı az érmes agancsok aránya az állományban, az élısúlyhoz hasonlóan elsısorban az agancs súlya növelhetı, ha megfelelı ásványianyag-tartalmú és minıségő takarmányt vehetnek fel a bikák. A hatás különösen akkor feltőnı, ha a természetes ásványianyag-felvétel korlátozott. A téli elhullás (mortalitás) csökkentésében játszott szerepe a téli kiegészítı etetésnek nem bizonyítható egyértelmően. A tanulmány fontosnak tartja kiemelni, hogy a kedvezı hatások elérése csak megfelelıen korán megkezdett és az egész téli idıszak alatt folyamatosan végzett takarmányozással lehetséges. Nem bizonyítható viszont a takarmányozásnak egy másik fontos célja, a vadállomány hatásának csökkentése az erdei és mezıgazdasági kultúrákban, sıt a takarmányozással összehúzott vadállomány az etetık környékén általában jelentısebb károkat is okoz. A takarmányozásnak lehetnek társult negatív hatásai. Ezek közül a tanulmány külön kiemeli, hogy az állatok túlságosan függıvé válhatnak a mesterséges takarmányozástól; a takarmány nem megfelelıen egyenletes kijuttatása növelheti a versengést; az adott helyekre koncentrált állomány esetében megnı a betegségek és a paraziták terjedésének veszélye; lokálisan növekedhet a feldúsult vadállomány okozta kártétel; valamint a takarmányozás nem elég költséghatékony, esetleg ráfizetéses. Hazai vizsgálatok alapján Bleier és mtsai (2006) nem értenek egyet azzal, hogy a kiegészítı takarmányozás a terület vadállományának növekedéséhez is vezethet. Ezt azzal indokolják, hogy szerintük a hazai vadtakarmányozási szokások nem eléggé tudatosak ehhez.

11 Több nagyvadas terület éves takarmányozási adatait elemezve megállapították, hogy hektáronként átlagosan 84±171 kg takarmányt juttatnak ki a területekre (minimum: 4 kg, maximum: 578 kg!), a vadlétszámok alapján pedig az egy egyedre jutó takarmány átlagosan 488±655 kg (minimum: 58 kg, maximum: 2992 kg!) volt. Ugyanakkor a magyarországi technológiáknak megfelelıen kezelt erdıkben megtalálható cserjeszint hektáronként 500-3000 kg táplálékot jelent évszaktól függıen, ami többszöröse a kijuttatott takarmánynak (Katona és mtsai, 2005). Mindezek ismeretében kicsi a valószínősége, hogy a vadtakarmányozás magában jelentısen növelné a törzsállomány nagyságát. Fásszárú növények szerepe a vadfajok táplálékában és takarmányozásában Az elmúlt évtizedekben a vadgazdálkodásban az állattenyésztési módszerek térhódítása figyelhetı meg, amely elınyei mellett számos hátránnyal is jár. Az állattenyésztési módszerek uralkodóvá válásával háttérbe szorulnak a természetes takarmányok felhasználási lehetıségei és egyre inkább a mesterséges takarmányozásra és a vadföldgazdálkodásra helyezıdik a hangsúly. Ezek technológiája azonban nem kiforrott, hasznosulása sokszor ellenırizetlen és nem eléggé költséghatékony (Bleier és mtsai, 2006; Sonkoly és mtsai, 2006). A vadgazdálkodás kiadásai között az egyik legnagyobb részt a vadtakarmányozás és vadföldmővelés költségei teszik ki. A vadgazdálkodónak a takarmány hagyományos mezıgazdasági módszerekkel való elıállítására csekély lehetısége van, hiszen a vadföldek általában rosszabb minıségőek és kiterjedésük sem elégséges, mindemellett a vegyszerfelhasználás is korlátozott. A Szent István Egyetem Vadvilág Megırzési Intézetének munkatársai által az elmúlt évtizedekben több eltérı élıhelyen és számos ellenırzéssel végzett kutatások eredményei szerint kérıdzı nagyvadjaink táplálékának túlnyomó részét (60-90%-át) a természetes tápláléknövények teszik ki.

12 Eszerint az erdık cserjeszintjében található fásszárúak hajtásvégei adják a gímszarvas táplálékának 80%-át és még a mezıgazdasági területeken megjelenı szarvasok esetében is erıs preferenciát lehet kimutatni a táblák szegélyében, ill. a csatornapartokon megtalálható fasorok, cserjefoltok növényei iránt. A táplálék minıségi elemzése egyrészt kimutatta, hogy az erdei, fıként a cserjeszint növényeit tartalmazó táplálék jobb minıségő, mint a mezıgazdasági területeken fogyasztott, másrészt pedig azt, hogy egyes fásszárú fajok kimagaslóan jó takarmányértéket képviselnek. A vizsgálatok szerint ezeknek a fásszárúaknak nemcsak a friss hajtásait, hanem a lehullott lombját is fogyasztják az állatok, így ezek az év nagy részében meghatározó táplálékforrások (Mátrai és mtsai, 2002, 2004; Szemethy és mtsai, 2001, 2004). A táplálékkínálat felmérésének eredményein maguk a kutatók is megdöbbentek. A napjainkban szokásos viszonylag alacsony (20-30%-os) átlagos cserjeborítottság esetén is termıhelytıl függıen a vad számára hozzáférhetı táplálék mennyisége a vegetációs idıszakban 1,7-3,2 t hektáronként, amely télen a negyedére-ötödére csökken (Katona és mtsai, 2007). Sajnálatos módon azonban a cserjeszintet, mint táplálékforrást sem a vadgazdálkodók, sem az erdészek nem veszik kellı súllyal figyelembe. A vadgazdálkodók a mesterséges takarmányokra helyezik a hangsúlyt az élıhelyek fejlesztése helyett, az erdı használatában pedig a cserjeszint elszegényedése, sok esetben kiirtása figyelhetı meg (Bencze, 1972). Ezáltal csökken a természetes táplálékkínálat, amely a vadkárok növekedéséhez vezet (Katona és mtsai, 2007). Az erdei melléktermékek vadgazdálkodási célú hasznosítása azonban idırıl idıre felmerülı gondolat (pl. Kölüs, 1979; Köller és Bánkné, 1989; Köller és mtsai, 1989), de a kísérleti fázison ismereteink szerint eddig még egyszer sem jutott túl: azaz ezidáig sem az üzemi mérető elıállítást, sem a felhasználás lehetıségeit nem vizsgálták. Az eddigi próbálkozások elsısorban az akác, a hárs, a tölgy és a nyár lombjának hasznosítására koncentráltak szárítással vagy savanyítással (Hell és mtsai, 1982; Köller és Bánkné, 1989). A szilázsok színe, szaga, állománya megfelelt a jó szilázsok feltételeinek. Legtöbb szárazanyag az akácban, legkevesebb a hársban, míg nyersrostból legtöbb az akácban, legkevesebb a hársban volt. Legkedveltebbnek a tölgyszilázs bizonyult önmagában és kiegészítıvel is, minden tesztelt nagyvadfaj kedvelte, míg a szénhidrátadalékok közül a melasz és a kukorica vált be. A kedvezı eredmények ellenére a vizsgálatok folytatása elmaradt az erdészeti technológiák változásából adódó alapanyaghiány és a kutatási támogatások megszőnése miatt. Az azóta eltelt tizenöt évben tudásunk elsısorban a gímszarvas táplálékválasztásáról ebben a cserjeszint kiemelkedı szerepérıl, az egyes cserjék táplálóanyag értékérıl és kedveltségérıl bıvült jelentısen, ahogy azt korábban már említettük.

13 Ennek köszönhetıen ismertek azok a cserje- és fafajok (bodza, szeder, kökény, som, vadrózsa, ostorfa, juhar, akác), amelyeket a gím egyértelmően elınyben részesít, sıt ma már tudjuk azt is, hogy ezeknek a cserjéknek, fáknak milyen korú, mérető és fenológiai fázisú hajtásait (pl. fiatal, 1-3 cm átmérıjő leveles hajtásokat) fogyasztja elsısorban. A 15-20 évvel ezelıtti kísérletek mozgatórugója az volt, hogy egyrészt hasznosítani lehessen a rendelkezésre álló melléktermékeket, másrészt, hogy kihasználják a fásszárú növények már akkor is ismert kedvezı kalcium- és foszfortartalmát, amely különösen a rügyekben magas. Szintén régóta ismert volt az erdei termések (pl. makk, gesztenye, vadkörte) kedveltsége, ízletessége, magas cukor- és fehérjetartalma miatt. Mindezen ismeretek ellenére a gímszarvasok mezıgazdasági területekre való kiváltását, amely különösen az erdı-mezıgazdasági mozaikos komplexekben tapasztalható jelenség, gyakorlatilag mindenki az ott termesztett, jó minıségő és hozzáférhetı mezıgazdasági kultúrnövények jelenlétével magyarázta. Már az elsı ilyen környezetben végzett táplálkozásvizsgálatok is azt mutatták ız és gímszarvas esetében is, hogy a fásszárú növényeket ezeken az élıhelyeken is elıfordulásukat jóval meghaladó mértékben keresik az állatok azaz erıteljesen preferálják a táplálkozás során (Mátrai, 2000; Mátrai és mtsai, 2002). Az okokat keresve mind a jellegzetesen mezıgazdasági, mind az erdei élıhelyeken ugyanabban a területváltással megegyezı tavaszi idıszakban végeztek friss hullatékból mikro-szövettani vizsgálatokat, majd az 5%-nál nagyobb elıfordulási gyakoriságú tápláléknövényekbıl mintagyőjtést végeztek. Ezeket kiszárítva készítették el a táplálékvizsgálatok szerinti takarmánykeveréket, majd táplálóanyag-meghatározást végeztek standard takarmány analitikai módszerek szerint (Szemethy és mtsai, 2000). A növényfajok vizsgálata alapján megállapították, hogy számos erdei növényfaj (pl. bodza, bálványfa, galagonya, fagyal) tápanyag-összetétele kedvezıbb, mint egyes korai fenofázisban lévı szántóföldi növényeké (pl. búza). Az erdei és a mezıgazdasági növénykeverék, azaz az adott területen a szarvasok által válogatott növények keverékének, kémiai összetétele jelentısen eltért egymástól (p<0,05). Az erdei keverék nyersfehérje-tartalma (18%) 15%-kal, nyerszsír-tartalma (4,3%) pedig 63%-kal volt magasabb a mezıgazdasági növények keverékéhez képest. Az erdei növényekbıl álló minta 12%-kal kevesebb nyersrostot (19%) tartalmazott a mezıgazdasági keverékhez viszonyítva. A nitrogénmentes kivonható anyagok, mint energiahordozók tekintetében a két keverék hasonló volt (az erdei keverék mindössze 1,5 %- kal haladta meg a mezıgazdasági keverék értékét).

14 Az élelmiszeripari és mezıgazdasági melléktermékek szerepe a vadtakarmányozásban Mezıgazdasági, illetve élelmiszeripari melléktermékeknek a mezıgazdasági termelés és az élelmiszeripari feldolgozás során keletkezett hulladékokat nevezzük. A megtermelt és különbözı eljárásokkal feldolgozott alapanyagok sokféleségébıl adódóan a keletkezett melléktermékek összetételükben és minıségükben is egyaránt eltérıek. A vadgazdálkodásban az élelmiszeripari melléktermékeknek általában kisebb a jelentısége, mint az egyéb mezıgazdálkodási ágazatokban. Az értékesebb melléktermékeket általában a nagyobb, de mindenképpen megbízhatóbb jövedelmezıséggel rendelkezı állattenyésztési ágazatok veszik fel. Az értéktelenebb többnyire nagy víztartalmú, és/vagy alacsony tápanyagtartalmú melléktermékek szállítása a keletkezési helytıl csak néhány 10 kilométeren belül rentábilis, azaz ezek a melléktermékek csak keletkezésük közelében tudnak hasznosulni. A klasszikus melléktermékeken túl (olajipari termékek, pl. extrahált szójadara, extrahált napraforgódara; malomipari melléktermékek, pl. korpák, takarmánylisztek; cukoripari melléktermékek, pl. nedves répaszelet, szárított répaszelet, melasz; sörgyári és szeszgyári melléktermékek, pl. sörtörköly, szeszgyári moslék; konzervgyári melléktermékek, pl. almatörköly, paradicsomtörköly) gyakorlatilag minden szóba jöhetı mezıgazdasági vagy konzervipari melléktermék (rostaalja az aratások idején, törtszemek, hántott konzervgyári csemegekukorica csı stb.) felhasználása elképzelhetı a kiegészítı takarmányozás során. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az az élelmiszeripari vagy mezıgazdasági melléktermék, amely a 16/2001(VII.18.) környezetvédelmi miniszteri rendeletben EWC kódot kapott, csak az egységes zöldhatóság területileg illetékes szervének engedélyével használható fel (a hivatalos nómenklatúrában: semmisíthetı meg) vadetetéshez. Ásványianyag-utánpótlás A kalcium, a magnézium és a foszfor vadfajaink számára is a legfontosabb ásványi anyagok közé tartozik, ugyanis e három makroelem alkotja az állati test hamutartalmának több mint 70%-át és nélkülözhetetlenek a szervezet csontképzéséhez, az izomzat mőködéséhez, a megfelelı energiaforgalomhoz, a hormonális és idegi folyamatokhoz. Ezek felvételi lehetısége a kijuttatott takarmányok megfelelı megválasztásával biztosítható, illetve növelhetı. Kalciumban gazdag takarmányok az állati eredető takarmányok, a zöldtakarmányok és a szénák, valamint a szója, a borsó, a bab, a bükköny és a szárított répaszelet.

15 Az olajos magvak, a szalmák, a pelyvák és általában a savanyú talajon termesztett takarmányok azonban kalciumban szegények. Jelentıs mennyiségő magnézium található a baltacimban, a borsóban, a repcemagban, a búzakorpában, a rozskorpában és a rizslisztben, míg magnéziumban szegények a gyökerek és a gumók, a zab és a kukorica. Nagy mennyiségő foszfort tartalmaznak az állati eredető takarmányok, a malomipari melléktermékek, a gabonaszemek, a hüvelyes és olajos magvak, olajpogácsák, valamint a malátacsíra, míg foszforban szegény a szalma, a pelyva, valamint a gyökerek és a gumók. Az ásványi anyagok utánpótlásának régóta ismert formája a nyalósó fa vagy beton tartóban történı kihelyezése (7. kép). Ez a hagyományosan nátrium (kb. 40%) és klór (kb. 60%) összetételő kısó azonban napjainkban már kapható kenhetı paszta formában és mikroelem (réz, szelén, vas, cink, jód és kobalt) kiegészítéssel is. A nyalósóval ugyanakkor gyógyszerek kijuttatására is lehetıség nyílik, ahogyan azt a Gemenc Zrt. Duna ártérében található galériaerdeiben is tették, ahol az ilyen formában kijuttatott gyógyszerrel az amerikai májmétely ellen védekeztek sikeresen. 7. kép: Sózó Picture 7: Lick

16 Vízutánpótlás Vízre minden idıszakban, minden vadnak szüksége van. A szarvas 10-15, az ız 6-8, a dám 8-10, a muflon 2-3, a vaddisznó 5-7, a nyúl és a fácán 0.2-0.3 liter vizet igényel naponta (Walterné, 1994). A mesterséges vízutánpótlásnak különösen a zárttéri tartásnál és a vízben szegény területeken van nagy jelentısége. Vadfajaink számára a vegetációs víz, az anyagcserevíz és a felvehetı természetes vagy itatott víz biztosítja a szükséges vízmennyiséget (8. kép). A vadgazdálkodónak ezért fontos feladata a természetes vízfelvételi lehetıségek biztosítása és karbantartása. E feladatok közé tartozik a források védelme, megfelelı kiépítése, kisebb visszaduzzasztások kialakítása és a vízpartok kellı takarással való ellátása. A mesterséges vízutánpótlási lehetıségek közé tartozik az állandó víznyerı helyek (szél)kutak, kisebb tavak, dagonyák, esetleg csatornák kialakítása (9. kép), de szükség esetén itatók (önitatók, automata és feltölthetı itatók) vagy itatást szolgáló tartálykocsik is használhatók. Fontosak az idıszakos vízgyőjtési lehetıségek feltárásai is, hogy az alkalmankénti többlet vizet részben megtartva, a rákövetkezı idıszakban a terület vadállománya hasznosítani tudja. 8. kép: Vízellátás fácántelepen Picture 8: Water supply in pheasant farm

17 9. kép: Szélkerekes kút Picture 9: Windmill pump A célzott takarmányok és a célzott takarmányozás szerepe a vadtakarmányozásban A vadgazdálkodásban idırıl-idıre felmerülı kérdés, hogy célzott takarmányozással növelhetı-e a legnagyobb bevételt jelentı trófeák mérete, végrehajthatóak-e gyógyszeres kezelések, illetve lehetséges-e egyes fajok, nemek, korosztályok külön takarmányozása. Az eddigi tapasztalatok, megfigyelések, valamint Putman és Staines (2004) már bemutatott összegzı munkája alapján az ilyen célok elérése kétséges. Különösen igaz ez a vadgazdálkodók számára talán legfontosabb kérdésben, a célzott trófeatakarmányozás esetében. A szabadterületi kiegészítı vadtakarmányozás ugyanis ahogy az a nevében is benne van a természetes források kiegészítésére szolgál. Azaz a vad alapvetıen a természetes módon rendelkezésre álló táplálékokat fogyasztja és a gazdálkodó által kijuttatott célzott magas energia- és kalciumtartalmú takarmányt csak kiegészítésképpen veszi fel, a kijuttatott takarmány egy részét pedig a legjobb esetben is a tehenek fogják elfogyasztani. Ahhoz, hogy egy ilyen takarmányozás sikeres legyen hosszú távon lehetıleg egész évben, de az agancsépítés idıszaka alatt mindenképpen el kellene érni, hogy a bikák, bakok táplálékfelvételükben jelentıs arányban az általunk kijuttatott takarmányt fogyasszák.

18 Ebbıl következıen az ilyen jellegő célzott takarmányozásnak szabadterületen nincs jelentısége, sikeresen és hatékonyan csak kerti körülmények között lehet azt végrehajtani. Ugyanakkor a gyógyszeres kezelés a kérıdzı fajoknál nyalósóba keverve megoldható, ahogyan azt a már leírt gemenci példa is mutatja. Ez azért jó megoldás, mert a só elvételnél gyakorlatilag nem képzelhetı el túladagolás. Ha a gyógyszert takarmányba kevernék, akkor a kezelés valószínőleg nem lenne sikeres, hiszen a takarmányfelvételt a pillanatnyi állapot, a korosztály, a rangsorban betöltött hely befolyásolja, azaz egy a rangsor élén álló, éppen éhezı, kifejlett egyed a takarmányból, így a gyógyszerbıl is jelentısen többet vesz fel, mint az ugyanabban a rudliban, nyájban lévı kevésbé éhes, fiatal, a rangsor végén lévı állat. A kisebb testő és/vagy fiatal egyedek esetében az etetı kialakításával megoldható a külön kiegészítı takarmányozás is. Ezt a vadgazdálkodás gyakorlatában általában az etetıhelyre való bejutás korlátozásával oldják meg. Azaz olyan kicsi kapun, sőrő lécezésen kell átbújni a takarmányfelvételéhez, amelyen csak a célzott mérető egyedek férnek át. Minél nagyobb fajról, vagy korosztályról van szó, annál nehezebb ennek a megoldásnak az alkalmazása, hiszen a kisebb testő állatok is beférnek a bejáraton. Ezért van az, hogy ezek az etetıtípusok a vadmalacok, süldık és az ızek kiegészítı takarmányozásánál terjedtek el (10-11. kép). A nagyobb testő vadfajok, például a gím és a dám esetében a célzott takarmányozás igénye esetén a takarmányt lábon álló tálcákra helyezik ki, olyan magasságban, ahol már csak ezek a fajok érik el. 10. kép: Malacetetı Picture 10: Feeder for young wild boar

19 11. kép: Szelektív abraktakarmány etetı ızek számára Picture 11: Selective fodder feeder for roe deer Láthatjuk, hogy a szabadterületi vadállomány rendszeres kiegészítı takarmányozása milyen fontos feladata a vadgazdálkodóknak. Ez a feladat azonban rendkívül összetett, megfelelı tervezése és kivitelezése nagy szakértelmet és elhivatottságot kíván. A különbözı állatfajok állománynagyságán, az eltérı ivarú és korú egyedek igényein kívül ugyanis ismerni kell a felhasználható takarmányokat azok összetételét, termesztési módokat, a állattenyésztési gyakorlattól eltérı tárolási, kijuttatási lehetıségeket, miközben a vadállomány minél kiegyenlítettebb táplálék-ellátottságának biztosítása mellett a természeti környezetre is figyelemmel kell lenni. A vadtakarmányozással azonban hozzájárulhatunk az egészséges, megfelelı kondíciójú, kiváló trófeaminıségő hazai vadállomány fenntartásához, amely Magyarország jó hírnevét tovább öregbítheti a világ vadgazdálkodásában.

20 Irodalomjegyzék Bencze, L. (1972) Vagdazdálkodásunk természeti adottságai. Mezıgazdasági Kiadó, Budapest. Bleier, N., Katona, K., Bíró, Zs., Szemethy, L., Székely J. (2006) A vadföldek, a kiegészítı takarmányozás, a sózók és a dagonyák jelentısége a nagyvadgazdálkodásban. Vadbiológia 12: 29-39. Glaser, O. (1983) Wintergattermanagenent: Fallstudien in obsersteirischen rotwildgattern. Diploma Thesis. Agricultural University of Vienna. Hell, P., Farkas, J., Simiak, M. (1982) Moznosti vyzitia letniny a ceciny ako komponentu do krmnych zmesi pre volne zijuci a domáce prezuvavce. Folia Venatoria, 12: 83-98. Katona, K., Szemethy, L., Nyeste, M., Fodor, Á., Székely, J., Bleier, N., Kovács, V., Olajos, T., Terhes, A., Demes, T. (2007) A hazai erdık cserjeszintjének szerepe a nagyvad-erdı kapcsolatok alakulásában. Természetvédelmi Közlemények 13: 119-126. Kölüs, G. (1979) Vadföldgazdálkodás és vadtakarmányozás. Mezıgazdasági Kiadó, Budapest. Köller, J., Bánkné, B. A. (1989) Falomb-apríték szilázsok, mint téli vadtakarmányok. Vadbiológia, 3: 120-127. Köller, J., Nagy, J.G., Bánkné, B. A. (1989) Falombszilázs etetési kísérletek ızekkel. Vadbiológia, 3: 128-134. Mátrai, K. (2000) Az ız téli tápláléka: élıhelytıl függı azonosságok és különbségek. Vadbiológia, 7: 47-53. Mátrai, K., Katona, K., Szemethy, L., Orosz, Sz. (2002) A szarvas táplálékának mennyiségi és minıségi jellemzıi a vegetációs idıszak alatt egy alföldi erdıben. Vadbiológia, 9: 1-9. Mátrai, K., Szemethy, L., Tóth, P., Katona, K., Székely, J. (2004) Resource use by red deer in lowland nonnative forests, Hungary. Journal of Wildlife Management 68(4): 879-888. Peek, J.M., Schmidt, K.T., Dorrance, M.J., Smith, B.L. (2002) Supplemental feeding and farming of elk. In: Elk of North America: Ecology and Management, 2nd edn (Ed. by D.E. Toweill & J.W. Thomas), pp. 614 647. Smithsonian Institute Press, Washington, USA. Putman, R.J., Staines B.W. (2004) Supplementary winter feeding of wild red deer Cervus elaphus in Europe and North America: justifications, feeding practice and effectiveness. Mammal Review, 34(4): 285-306. Sonkoly, K., Lehoczki, R., Csányi, S. (2006) A vadföld- és legelıgazdálkodás országos elemzése az Országos Vadgazdálkodási Adattár adatai alapján. Gyepgazdálkodási Közlemények 2006/4: 51-61. Szemethy, L., Mátrai, K., Orosz, Sz., Pölöskei, B., Szaka, Gy. (2000) A gímszarvas táplálékválasztása erdei és mezıgazdasági élıhelyen tavasszal. Vadbiológia, 7: 10-18.

21 Szemethy, L., Mátrai, K., Katona, K., Orosz, Sz. (2001) A forrás-felhasználás dinamikája a területváltó gímszarvasnál egy erdı-mezıgazdaság komplexben. Vadbiológia, 8: 9-20. Szemethy, L., Katona, K., Székely, J., Bleier, N., Nyeste, M., Kovács, V., Olajos, T., Terhes, A. (2004) A cserjeszint táplálékkínálatának és rágottságának vizsgálata különbözı erdei élıhelyeken. Vadbiológia, 11: 11-23. Walterné, Illés V. (1994) Vadföldgazdálkodás, vadtakarmányozás. 559-592 pp. In: Kıhalmy, T. (szerk.): Vadászati enciklopédia. Mezıgazda Kiadó, Budapest.