A folyószabályozási megoldások ökológiai értékelése és a közös összekapcsolt ágrendszer ökológiai peremfeltételeinek meghatározása DR. KEVEY BALÁZS 1. Bevezetés A Duna 1992 őszén történt elterelése a Szigetköz hullámterében néhol az ármentett területen is jelentős változásokat idézett elő, amelynek oka a talajvízszint jelentős mértékű csökkenése. Mindez az ártéri vegetáció szárazodását, leromlását és elgyomosodását vonta maga után. E degradáció ugyan egyes információk szerint kisebb mértékben de a szlovák oldali hullámtérben is bekövetkezett. A károk enyhítésére eleinte (1993) a Nagy-Dunából motoros szivattyúkkal emelték át a víz egy részét a szivárogtató csatornába, s innen a mellékágrendszerbe. Mivel e környezetszennyező, költséges és kevésbé hatékony megoldás nem hozta meg a várt eredményt, Dunakilitinél egy fenékküszöb segítségével emelték meg a vízszintet (1995), s ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy a víz a szivárogtató csatornába, majd a mellékágrendszerbe jusson. Ez az ideiglenes vízpótló rendszer az előbbinél már szerencsésebb megoldásnak bizonyult, bár a szakemberek egyöntetű véleménye szerint véglegesnek nem tekinthető. 2. Az ideiglenes vízpótló rendszer hiányosságai Az ideiglenes vízpótló rendszer hiányossága, hogy a hullámtér nem kapja meg a szükséges vizet, így egyes részei sokkal szárazabbakká váltak, mint korábban, s e szárazodás következtében az ártéri növények jelentős része fokozatosan egyre kisebb területre szorult vissza. Ökológusok, zoológusok, botanikusok és természetvédők szerint a legnagyobb probléma az, hogy a Felső-Szigetközben elmaradtak az árhullámok. Az árvíz az ártéri élővilág nélkülözhetetlen eleme, amely a hétköznapi ember számára ugyan gyakran félelmetesnek tűnik, mégis a hullámtéri növény- és állatvilág éltető eleme, amely biztosítja az élővilág sokféleségét, a diverzitást. Egy szelektív ökológiai tényezővel állunk szemben, amelynek szeszélyessége biztosítja az élővilág változatosságát. Azok a növények és állatok, amelyek nem képesek elviselni az időnkénti elárasztást, azok nem, vagy csak átmenetileg képesek a hullámtérben megtelepedni. Ezzel szemben azon fajok, amelyek igénylik, vagy legalábbis eltűrik az árhullámokat, azok meghatározó szerepet játszhatnak az ártéri élővilágban. A Duna elterelésével e téren nagy ökológiai változás következett be. Elmaradt az a szelekció, amelyet korábban az árhullámok biztosítottak. Ennek következtében a hullámtérben olyan növény- és állatfajok jelentek meg, s szaporodtak el, amelyeknek a Duna elterelése előtt ezen élőhelyeken nem volt létjogosultságuk. Mindez a fajok közötti verseny irányát és eredőjét is jelentősen megváltoztatta. Az újonnan betelepült fajok ugyanis felvették a versenyt az ártéri növényekkel, s a megváltozott viszonyok mellett utóbbiak háttérbe szorultak, ill. szélsőséges esetben eltűntek a Szigetközből (pl. keserű kakukktorma Cardamine amara). A fajok közötti megváltozott versenyviszonyok mellett tehát csökkent a becsült diverzitás, változott a faji összetétel, növekedett a degradáció, röviden a Felső-Szigetköz élővilága elveszítette 53
természetszerű jellegét. Megjegyzendő azonban, hogy ez a károsnak mondható átalakulás sokkal súlyosabb lenne, ha az ideiglenes vízpótló-rendszert nem helyezték volna üzembe. A Szigetközben és a Csallóközben bekövetkezett természetvédelmi károk enyhítésére, ill. a táj természetszerű állapotának helyreállítása érdekében az utóbbi években szlovák és magyar szakemberek részéről két megoldási javaslat született. 3. A szlovák megoldási javaslat véleményezése Mint ismeretes, a Duna szabályozása előtti időben a Dévényi-kapun a Kisalföld süllyedő területére érkező Duna számos mellékágra oszlott. Főágú Duna meder tehát nem volt, azt a szabályozással, ill. a Duna hajózhatóságának biztosításának érdekében alakították ki úgy, hogy egyes mellékágak átvágásával hoztak létre egy viszonylag széles és rövidebb vízi utat. A Szigetköz-Csallóköz Duna-ártér mellékágrendszere rehabilitációjának szlovák megoldási javaslatának (LISICKÝ MUCHA 2004) lényege az, hogy ezen eredetihez hasonló állapotot igyekszik visszaállítani. Ezzel kapcsolatban szükség van a Nagy-Duna medrének több helyen történő átvágására, azaz haránt irányú ún. függő medreket kell építeni. Ily módon több, közel azonos vízhozamú, fonatos-meanderező ágrendszerrel lehetne megvalósítani a rehabilitációt. A Nagy-Duna medre ezáltal egymással össze nem függő állóvizi szakaszokra darabolódna, míg a mellék- és holtágak ismét visszanyernék az eredeti állapothoz hasonló folyóvízi jellegüket. E műszaki megoldás előnyét abban látom, hogy a hullámtér vízfolyásai visszanyernék az eredetihez hasonló állapotukat, amikor még nem volt Nagy-Duna, s a mellékágak többségében az év jelentős részében a víz mozgásban volt. Ezekben az ágakban a víz építő és romboló munkája érvényesült, újabb és újabb zátonyok keletkeztek, amelyek előbb-utóbb szigetekké fejlődtek. Ezzel párhuzamosan a mineralogén szukcessziós folyamatok (mozgató eleme a folyó víz által lerakott ásványi anyagok felhalmozódása: kavics, homok, iszap) játszották a fő szerepet. Így jött létre a zátonyokon és a partszakaszokon a lágyszárú félruderális (Agropyro-Rumicion crispi) és iszapnövényzet (Nanocyperion), amelyek pár év alatt becserjésedve bokorfüzesekké (Rumici crispi-salicetum purpureae, Polygono hydropiperi-salicetum triandrae), majd pár évtized alatt fekete nyárligetekké (Carduo crispi-populetum nigrae) és fehér fűzligetekké (Leucojo aestivi-salicetum albae) fejlődhettek. Innen már hosszú ideig tartó fejlődési folyamat vezetett a fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici-populetum albae), majd a tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino pannonicae-ulmetum) kialakulásához. A leírásból és a terepasztalszerű bemutatásból arra következtetek, hogy e megoldás amennyiben valóban tudunk megfelelő időtartamú árvizeket szimulálni alkalmas a természetes szukcessziós folyamatok visszaállítására. Egyetértek azzal a megállapítással, hogy az ökológiát nem az állandóság, hanem a folytonos változás jellemzi. Ezt egyrészt a folyóvíz építő-romboló munkájára értem, amelynek során újabb és újabb mellékágak, hullámtéri morotvák, zátonyok és szigetek jönnek létre. Másrészt a hullámtéri rehabilitáció lehetőséget nyújt arra, hogy árhullámok esetén a Duna hegyvidéki szakaszairól egyes növények szaporító képletei levándoroljanak, megtelepedjenek, s ugyanez érvényes lehet az állatvilágra is. Ily módon lehetőség nyílik arra, hogy az utóbbi időben a kedvezőtlen változások miatt kihalt fajok újra visszatérjenek a szigetközi és a csallóközi hullámtérbe. Természetesen mindig akadtak és akadnak olyan fajok, amelyek életfeltételeiket e táj nem elégíti ki optimálisan, ezért ezek nem képesek jelentősebben elszaporodni, vagy időnként csak átmenetileg jelennek meg a területen: hol megtelepednek, hol pedig eltűnnek. A hullámtér tehát a gyakran változó jellegével kaphatná vissza természetszerű állapotát. 54
Fenti előnyök mellett ki kell térni a szlovák megoldási javaslat kapcsán arra a kérdésre, hogy mi lesz a Nagy-Duna medrével, amely a rehabilitáció után egymással össze nem függő állóvizi szakaszokra darabolódna? Lehetne egy olyan megoldást találni, amely szerint e mederdarabokat fel kellene tölteni kaviccsal. Ez viszont azt jelentené, hogy valahonnan igen nagy mennyiségű hordalékot kellene kitermelni ahhoz, hogy ezen meder-töredékeket fel tudjuk tölteni. Költséges, s talán felesleges munka is lenne. Így aligha hiszem, hogy erre sor kerülne, ezért inkább foglalkozzunk azzal a változattal, amely szerint a Nagy-Duna feldarabolt medre állóvízi jelleget fog ölteni. Egyesek véleménye szerint ez az álló víztömeg elalgásodna, romlana a víz minősége, amely turisztikai, idegenforgalmi és egyéb szempontból kedvezőtlen hatású lenne. E kérdésben nem kívánok egyértelmű állásfoglalást tenni, mert úgy érzem, hogy oly szakterületeket is érint, amelyben én teljes mértékben nem vagyok kompetens. Alább az ide vonatkozó botanikaiökológiai véleményemet ismertetem. Az álló víz megjelenésében nem látok problémát. Egyrészt az emberi beavatkozások előtt is voltak a folyók árterein természetes úton lefűződő folyókanyarulatok, morotvák, amelyek csak magas árhullám esetén kerültek átöblítésre. Ezek emlékét őrzik a lipóti Holt-Duna, a Dunaszegi-tó, az araki Kerekszigeti-láp, valamint a mosonmagyaróvári Parti-erdő fűzés égerlápjai. E morotvák feltöltődése elsősorban az organogén szukcesszió révén történt az alábbi módon: Az állóvíz gyakorlatilag elveszíti oxigéntartalmát, ezért a vízbe hulló elhalt növényi részek nem tudnak tökéletesen lebomlani, s anaerob (oxigénben szegény) viszonyok mellett eltőzegesednek. Az ilyen tőzeggel feltöltődő álló vizekben játszódik le az ún. organogén szukcesszió, amelynek mozgató eleme az elhalt szerves anyagok (tőzeg) felhalmozódása. A morotvák vizi növényzetét (Lemno-Potamea) így fokozatosan mocsári (Cypero-Phragmitea), majd hosszú idő után lápi (Caricion davallianae) növényzet váltja fel. Még hosszabb idő elteltével és további tőzeges feltöltődéssel jelenhetnek meg a morotvákban a fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) és az égerlápok (Thelypteridi-Alnetum). E lápi növénytársulások az árterek legértékesebb élőhelyei mind botanikai és mind zoológiai szempontból. Hosszú távon a Nagy-Duna feldarabolt töredékei tehát igen értékes élőhelyekké válhatnak. Hasonló példaként szolgálnak erre Alföldünk különböző vizes élőhelyei, ahol szintén nem a folyók hajózható szakaszai rejtegetik a természeti értékeket, hanem a mellékágak, valamint a folyóktól rég lefűződött és elláposodott morotvák (Szentendrei- Rácalmási és Solti-sziget, Gemenc, Béda-Karapancsa, Rába, Bodrog, Tisza, Dráva és a Mura morotvái). E kérdés kapcsán jegyzem meg azt is, hogy a szlovák fonatos-meanderező ágrendszer, amely létre fog hozni újabb és újabb ágakat, s ezzel párhuzamosan újabb és újabb lefűződő morotvákat is. Tehát függetlenül attól, hogy mi lesz a feldarabolt Nagy-Duna sorsa, a szlovák megoldási javaslattal (LISICKÝ MUCHA 2004) amennyiben biztosítani tudjuk a Pozsonyi vízmércéhez igazított árhullámokat meg lehet valósítani a szigetköz-csalóközi hullámtér rehabilitációját vízügyi, botanikai, zoológiai és természetvédelmi szempontból egyaránt. Más kérdés az, hogy a szlovák megoldási javaslat kivitelezésének milyen anyagi és pénzügyi korlátai vannak. Ez nyílván már nem az én íróasztalom, de problémát látok abban, hogy a függő medrek építése nagyon költséges lesz, mivel rengeteg építési anyagot kell a helyszínre szállítani, továbbá kérdés lehet az is, hogy egy-egy kivételesen magas árhullámnak e létesítmények mennyire tudnak ellenállni? Természetesen ez már nem ökológiai kérdés, amelynek megoldása vízügyi szakemberek feladata lesz. 55
4. A magyar megoldási javaslat véleményezése A magyar megoldási javaslata (KERN MIKOLICS RÁCZ 1999) nem függő medrekkel, hanem fenékküszöbökkel kívánja megoldani a Szigetköz-Csallóköz Duna-ártér mellékágrendszerének rehabilitációját. Ennek értelmében a jelenlegi fenékküszöböt is beleértve kilenc vízszintemelő fenékbukó segítségével belépcsőznék a Nagy-Dunát. A szlovák javaslattal (LISICKÝ MUCHA 2004) ellentétben itt a fonatos-meanderező többé-kevésbé hasonló keresztmetszetű mellékágak helyett egy viszonylag nagyobb vízhozamú meanderező ág kapcsolná össze a szlovák és magyar oldali egyéb mellékágakat. Ezáltal megszűnne a mellékágrendszer jelenlegi lépcsős vízszint-rendszere, azaz a hullámtér vízellátását a természetszerű állapothoz igyekszik igazítani. E megoldási javaslat tehát nem iktatná ki a Nagy-Duna medrét, hanem annak vízszintjének megemelésével kerülne víz a meanderező ágba, amely mind a szlovák, mind pedig a magyar oldalon megoldaná a hullámtér vízgazdálkodási problémáit, s ezzel lehetőség nyílna az ártéri élővilág természetszerű állapotának regenerálódására. A magyar (KERN MIKOLICS RÁCZ 1999) megoldásnak az ártéri élővilágra gyakorolt hatása hasonlóan jónak mondható, mint a szlovák (LISICKÝ MUCHA 2004) megoldási javaslat. Amennyiben e módszerrel is sikerül megfelelő időtartamú elárasztásokat biztosítani a Felső- Szigetközben, akkor a természetes szukcesszió mineralogén változata a kivitelezést követően azonnal megkezdődik (l. a szlovák változatnál leírtakat). Feltehetően e megoldás mellett is keletkeznek majd olyan lefűződő és feltöltődőben levő medrek, amelyekben kezdetét veheti az organogén szukcesszió, ezért lehetőség nyílhat lápok kialakulására (l. a szlovák változatnál leírtakat). A magyar változatot tehát szintén igen alkalmasnak tartom az ártéri élővilág természetszerű állapotának visszaállítására. E megoldás mellett szólhat az, hogy a Nagy-Duna medrének megtartásával igyekszik megvalósítani a hullámtér rehabilitációját, azaz a meanderező ág a Nagy-Dunából kapná a vizet. Ezzel megvalósulhatna a főág és valamennyi mellékág közötti összeköttetés. Bár ez már nem tartozik szakterületemhez, de a magyar megoldás kivitelezhetősége sokkal olcsóbbnak igérkezik, ugyanis nagyságrenddel kevesebb földmunkával járna, s a fenékküszöböket sem kellene félteni a nagyobb árhullámok romboló hatásától, legfeljebb időnkénti karbantartó munkálatokra lenne szükség. 5. Néhány szó az elárasztásokról Ahhoz, hogy a hullámtéri vegetáció visszanyerje természetszerű jellegét nélkülözhetetlenek az árhullámok. Hogy mely évszakokban, évente hányszor és mekkora nagyságrendű árhullámokra lenne szükség, nem könnyű egyértelmű választ adni. A vízügyesek tőlünk kérdik mindezt, mi viszont nem tudunk m 3 /sec.-ban megfelelő módon gondolkodni. Ide vonatkozó megjegyzéseimet ezért csak hétköznapi nyelven teszem közzé az alábbiakban. Az árhullámok érkezését nem menetrendszerű időbeosztásban képzelem el. Az élővilág sokféleségében ugyanis az időjárási anomáliák mindig jelentős szerepet játszottak. Az ökoszisztémák működésében épp az a szép, hogy képesek alkalmazkodni a kiszámíthatatlanul változó környezeti feltételekhez. Ezért úgy gondolom, hogy az árhullámokat a pozsonyi vízmércéhez kellene igazítani: ha ott emelkedik a vízszint, a hullámtér is kapjon több vizet, ha csökken a pozsonyi vízmérce, kevesebb víz kerüljön az ártérre. Lényeg az, hogy a jelenleginél jóval nagyobb vízdinamikára lenne szükség. Az ellen sincs kifogásom, ha aszály esetén egyes medrekben megáll a víz, ill. egyes szakaszokon szárazon át lehet gyalogolni. Ilyen helyek a Duna szabályozása előtti időkben is voltak. Nem feltétlen szükséges tehát a mellékágakban 56
állandóan hömpölyögni a víznek, viszont nagyobb árhullámok esetén az erdők aljnövényzete kerüljön víz alá. Hogy évente hányszor lenne erre szükség? Ahány nagyobb árhullám levonul a Dunán. Az elmúlt időszakban voltak olyan csapadékos évek is, amikor a vegetációs időszakban 4-5 viszonylag hosszú ideig tartó árhullám is levonult. Ilyenkor évi 4-5 elárasztásra lenne szükség. A fás vegetáción belül a bokorfüzesek (Rumici crispi-salicetum purpureae, Polygono hydropiperi- Salicetum triandrae) évente 5-7 hónapon át is víz alá kerülhetnek, de aszályos években az elárasztás lényegesen rövidebb ideig tarthat, sőt szélsőséges esetben el is maradhat. A bokorfüzesekből képződő fekete nyárligeteket (Carduo crispi-populetum nigrae) és a fehér fűzligeteket (Leucojo aestivi-salicetum albae) évente 3 4 hónapon át is elöntheti a víz. Az előbbieknél is kb. egy-másfél méterrel magasabb ártéri szinten foglalnak el a fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici-populetum albae), amelyek évente nem igényelnek 1 2 hónapnál hosszabb elárasztásra, de aszályos időszakokban az árhullám akár több éven át is elmaradhat. A hullámtér legmagasabb pontjain találhatók a tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino pannonicae- Ulmetum). E társulás már nem igényli feltétlen az elárasztást, de kivételesen magas árhullám esetén pár hétre víz alá szoktak kerülni. Ilyen keményfás ligeterdők vannak Dunakilitinél a Száraz-erdőben és a Heléna-sziget környékén, Kisbodaknál a Pálfi-erdő -ben, valamint Cikolaszigetnél az Akali nevű helyen, közvetlen az árvízvédelmi töltés mellett. Abban bízom, hogy a vízügyi szakemberek megértik fenti elképzeléseimet, s találnak olyan megoldást, amely az élővilág rekonstrukciója és az árvízvédelem szempontjából is kielégítő. 6. A tervezett Nemzeti Park zónái A Nemzeti Parkok kijelölésénél három zónát szokás elkülöníteni. Az 1. zóna a legszigorúbban védendő területeket foglalja magába, amelyeket ki kell vonni a gazdálkodási szférából, s teljesen a természet rendjére bízni. Ide többnyire olyan részek tartoznak, amelyek a bősi erőmű üzembe helyezése óta is megőrizték értékes jellegüket. A 2. zónába a közepesen értékes területek tartoznak. Ide sorolhatók a Szigetköz olyan részei is, amelyeket 1993 előtt az 1. zónába sorolhattunk volna, de azóta degradálódtak, elgyomosodtak. Az ilyen védett területeken megengedhető némi emberi beavatkozás (pl. tájidegen fafajok visszaszorítása), de mindezt a természetvédelmi érdekeknek mint elsődleges szempontnak alá kell rendelni. Könnyen elképzelhető, hogy a hullámtér rekonstrukciója után ezek visszanyerik az eredetihez hasonló állapotukat, így idővel átkerülhetnek az 1. zónába. Az egyéb hullámtéri részek kivétel nélkül a 3. zónába sorolhatók. Itt megengedhető bizonyos gazdálkodás, de érvényesíteni kell a természetvédelem prioritását. Ennek keretén belül a faültetvényeket fokozatosan őshonos fajokból álló erdőállományokká kell átalakítani. Az újabb erdőgazdasági üzemtervek készítésénél e szempontot érvényesíteni kell. A zónák kialakítására vonatkozó javaslatot a térképmellékletek tartalmazzák, illetve a következő fejezetben (Alexay Zoltán munkájában) utalunk ezekre. 57
7. Összefoglalás Összefoglalva a fentieket, ökológiai szempontból mindkét megoldási javaslatot alkalmasnak tartom a Szigetköz-Csallóköz hullámterének rehabilitációjára. A szlovák javaslat kivitelezése lényegesen költségesebbnek ígérkezik. Amennyiben a Nagy-Duna feldarabolásra szánt medrét feltöltenék, s helyét beerdősítenék, egyértelműen e megoldás mellé állnék, mert ez a megoldás közelíthetné meg legjobban az eredeti állapotot. Ennek kivitelezésére azonban a rendkívül magas költségek miatt aligha kerülhet sor, s e gondolatot a szlovák javaslat sem tartalmazza. Azt hiszem, a jelenlegi pénzügyi helyzetet is figyelembe véve a magyar megoldási javaslat kivitelezésére van reálisabb esély, amelyet ökológiai szempontból szintén kifogástalannak lehet nevezni. E megoldás előnye továbbá, hogy a Nagy-Duna jelenlegi medre és a mellékágak közötti kapcsolatot fenntartaná. Végül némi szót ejtenék a Nagy-Duna medrének és annak közelében levő kavicszátonyokról. Korábbi jelentéseimben részletesen leírtam, hogy a kavicszátonyokon jönnek létre a csigolya bokorfüzesek (Rumici crispi-salicetum purpureae), amelyek két-három évtized alatt fekete nyárligetekké (Carduo crispi-populetum nigrae) fejlődnek. Sajnos a Duna elterelése óta a kavicszátonyok keletkezése gyakorlatilag megszűnt, ezért e két társulás kialakulására már csak az üzemvíz-csatorna torkolata alatti szakaszon van lehetőség (Ásványráró Madarász-sziget alsó vége; Vének Varasd, Kolera-sziget ). Ennek oka részben az, hogy az osztrák vízierőművek, a pozsonyi kavicskitermelés és a dunacsúnyi víztározó miatt újabb kavicsos hordalék ma már nem érkezik. Bár ezen problémák jelentős része már 1992 előtt is fennállt, mégis a Duna elterelésével egy időben következett be az, hogy a kavicszátonyok és kavicsos partszakaszok eliszapolódtak, tehát a korábban lerakott kavicsra lebegtetett hordalék rakódott. Ez a jelenség a Duna teljes felső-szigetközi szakaszán megfigyelhető. A folyószabályozás, illetve a vízvisszatartás hatásának vizsgálatakor megállapítást nyert, hogy alacsonyabb vízálláskor is amikor a víz sebessége nem volt oly magas lerakódott a kavicstakaróra némi iszap, de ezt a vékony bevonatot az erősebb álhullámok időnként elvitték, azaz tisztára mosták a kavicstakarót. Az elterelése után a Nagy-Duna medrében ez a jelenség a kisebb vízhozam miatt elmaradt. A kavicszátonyokon és kavicsos partszakaszokon tehát ma már nem a csigolya bokorfüzesek (Rumici crispi-salicetum purpureae) jönnek létre, hanem az iszapos talaj mandulalevelű bokorfüzesei (Polygono hydropiperi-salicetum triandrae). E társulás két-három évtized alatt fehér fűzligetté (Leucojo aestivi-salicetum albae) fejlődik, tehát mint ahogy előbb írtam a csigolya bokorfüzesek és a fekete nyárligetek kialakulásának lehetősége e szakaszon megszűnt. Így csak remélni lehet azt, hogy a hullámtér rehabilitációja után egyes folyóágakban oly nagy lesz a víz sodrása, hogy a kavicsot árhullám esetén képes tisztára mosni, s ismét lesz lehetőség a csigolya bokorfüzesek, majd a fekete nyárligetek kialakulására. Botanikai és természetvédelmi szempontból mindezt azért hangsúlyozom, mert a diverzitás nemcsak a faji, hanem az élőhelyi sokféleséget is jelenti, továbbá e két asszociációban él a Szigetköz egyik védett növénye a fekete ribiszke (Ribes nigrum). Ezen élőhelyek megőrzése fontos feladat lenne. Javasolom ezért, hogy a rehabilitációval kapcsolatos földmunkák során kíméljék meg a Nagy- Duna melletti fekete nyárligetek töredékes állományait. 58