KITEKINTŐ ELEMZÉSEK Brit választások 2010 Ablak a világra 2010. május 3.
Írták Németh Áron Attila Matus Dóra Kovács Rita Buránszki Gergely Kotics László Szerkesztette Zgut Edit (rovatvezető) Feledy Botond (lapigazgató) Ugrósdy Márton (vezető szerkesztő) Kiadja a Kitek Média Kft, felelős kiadó: Feledy Botond, lapigazgató A Kitekintő nem foglal állást politikai kérdésekben, ezért a cikkekben közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. Az egyes cikkekben megfogalmazott elemzések, előrejelzések a szerzők magánvéleményei, azok pontosságáért, illetve megbízhatóságáért a Kitekintő semmilyen felelősséget nem vállal. Budapest, 2010. május 4. Kitek Média Kft Minden jog fenntartva 2
Tartalom Beköszöntő... 4 New Labour, vége?... 5 New Conservatives, kezdődik? - Új erőben a legnagyobb ellenzéki párt... 11 Liberális demokraták: a nevető harmadikok?... 16 Liberális üstökös a brit horizonton... 20 Áldatlan állapot - a toryk és az Unió... 23 Az Unió legádázabb brit ellenfelei... 27 Jobbszélen: a Brit Nemzeti Párt... 31 London-Budapest háttér... 36 Választási forgatókönyvek... 38 3
Kedves Olvasó! Beköszöntő A Kitekintő harmadik füzetét tartja a kezében, amelyben ezúttal az Egyesült Királyság közeljövőben zajló parlamenti választását szeretnénk érthetőbbé tenni és közelebb hozni a magyar olvasókhoz. Nem szakpolitikai elemzésekről, hanem bevezető írásokról van szó, melyek célja, hogy mindazok egy rövid füzetből tájékozódhassanak, akiknek a szigetország belpolitikája nem áll feltétlenül az érdeklődésük homlokterében vagy csak rendszerezve szeretnék viszontlátni a magyar sajtóban szétszórtan felbukkanó híreket. A Kitekintő az olvasóbarát külpolitika híve. Közérthetően és tömören foglaltuk össze a brit politikai életet formáló személyek és entitások jelenlegi pozícióit, esélyeit. Mivel célunk, hogy Önök a lehető legelégedettebb olvasóink legyenek, így minden visszajelzést örömmel veszünk: az építő kritikát, a bíztatást vagy a kiegészítő információkat is, hiszen mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Az első füzetünkben az ukrán választások tétjéről számoltunk be, amely közvetlenül érintette Magyarországot és a magyar ajkú ukrán polgárokat több kérdésben is. Ezután részletesen bemutattuk egy frissen felállított demokrácia, Irak küzdelmét a legutóbbi demokratikus választások alkalmával, amely egészen más, de ugyanolyan hasznos perspektívát nyújthatott a szintén fiatal magyar demokrácia híveinek. Mostani füzetünkkel is az a célunk, hogy a magyar döntéshozókat, a politikai-gazdasági elit tagjait ellássuk információkkal ezúttal egy régi, bejáratott többpártrendszer működéséről, hibáiról és tanulságairól. Bízunk benne, hogy az alábbi oldalak jól szolgálják majd a Kitekintő e küldetését. Jó olvasást kívánok! Üdvözlettel, Feledy Botond lapigazgató 4
New Labour, vége? Németh Áron Attila Az elmúlt hónapok eseményeit figyelemmel kísérve mindössze egy dolgot lehetetett megállapítani a 2010. május 6- i brit parlamenti választásokkal kapcsolatban, mégpedig azt, hogy 13 év kormányzás után a Munkáspárt bukni fog. Nem kizárt azonban, hogy az életnek más tervei vannak, hiszen alig két héttel a választások előtt a baloldali párt már nem esélytelen vesztesként, hanem egyenlő félként tűnt fel a sokáig biztos befutónak látszó Konzervatívokkal szemben. A Kitekintő önálló elemzésben vizsgálta meg, honnan indult 13 évvel ezelőtt a kormánypárt, hova jutott 2010-re, milyen programmal készülnek a mostani választásokra, illetve hogy kik is irányítják valójában a brit Munkáspártot. Az 1997-es parlamenti választásokon a brit Munkáspárt soha nem látott győzelmet aratott az akkor már 18 esztendeje kormányon levő Konzervatívok felett. Az 1900-ban alapított párt története során először, a parlament alsóházi 648 mandátumából összesen 418 mandátumot szerzett. A siker értékét külön emelte, hogy a Munkáspártot egy akkor még nemzetközi szinten relatíve ismeretlen fiatal politikus, Tony Blair vezette. Sok szakértő szerint a váratlan eredmény egyik legfőbb kulcsa (az ambiciózus pártelnök személyisége és fellépése mellett) egy radikálisan új politika volt. A New Labour felemelkedése Az úgynevezett harmadik utas (third-way) politika lényege, ami magával hozta a New Labour kifejezést is, hogy a klasszikus szocialista/szociáldemokrata választási stratégia helyett olyan programmal kell előállni, amely a szélesebb néprétegek számára is befogadható. A neves politikai filozófus, Otto Kirchheimer terminusával élve, Blair szándéka az volt, hogy a Munkáspártot egy modern "gyűjtőpárttá" alakítsa. Ebben az átalakulásban benne volt (a már említett programváltáson kívül) a szakszervezetekkel fennálló kötelék lazítása is. Bár a párton belül főleg az utóbbi lépés sokaknak nem tetszett, Blair lényegében érinthetetlen volt. Hiszen amellett, hogy a brit választók és a sajtó imádta, rajongtak érte a külföldiek is. Ez persze még mindig nem lett volna elég a párt öregjeinek ahhoz, hogy adott esetben ne próbálják meg elmozdítani, de az ő kezüket is kötötte a tény, hogy Blair nélkül nem lenne a pártnak sem jelene, sem pedig jövője. Mint később kiderült, a New Labour forradalom olyan sikeres lett, hogy az átalakított párt 1997- ben, majd 2001-ben is elsöprő választási győzelmet aratott a saját út keresésétől szenvedő Konzervatívok felett. A New Labour alkonya Az első komolyabb gondok 2003-ban jelentkeztek, amikor az Egyesült Királyság az Amerikai Egyesült Államok oldalán belépett az iraki háborúba. A széles választói elutasítottságnak örvendő háborús hadművelet súlyos károkat okozott a pártnak, tény ugyanakkor, hogy a 2005-ös választásokat még így is (ha csak alig pár százalékkal ugyan) de megnyerte a brit Munkáspárt. Ennek ellenére Tony Blair napjai meg voltak számlálva, olyannyira, hogy 2007 nyarán önként mondott le megbízatásáról, átadva a pártelnöki-miniszterelnöki teendőket pénzügyminiszterének, Gordon Brownnak. 5
A New Labour vége? A váltás óta eltelt három év - különös tekintettel az ideire - már korántsem emlékeztet a 97-es diadalmenetre, ami sokáig meg is látszott a havi rendszerességgel közölt brit közvéleménykutatási adatokon. Ez a folyamat alig néhány hónapja szakadt meg, amikor a brit Munkáspárt Gordon Brown vezetése alatt először volt képes a Konzervatívokkal szembeni különbséget 10 százalékpont alá csökkenteni. Az eredmény különösen annak fényében volt váratlan, hogy azt megelőző két évben a Munkáspárt támogatottsága alig emelkedett 20 százalék fölé, a Konzervatívok 35-40 százalékával szemben. Ráadásul ezt a szakadékot csak tovább mélyítették olyan események, mint például a képviselői költségtérítési botrány, az Irakban állomásozó brit csapatok egyre tragikusabb helyzete, a gazdasági világválság súlyos következményei, a képviselői megvesztegetések, a párton belüli széthúzás, a puccskísérlet a miniszterelnök megdöntésére és az iraki vizsgálóbizottság meghallgatásai, valamint Gordon Brown maga, aki sok elemző szerint a legszürkébb / legtehetségtelenebb miniszterelnöke a Királyságnak. Célunk egy modern, progresszív Britannia. A szoros választási küzdelemben egyértelműen kiderült: Gordon Brown soha nem lesz egy Tony Blair, sőt, még talán egy John Major (Thatcher miniszterelnöki utóda, akit gyakran szürkének és gyengekezűnek tituláltak szerk.) sem. Tény ugyanakkor az is, hogy minden nehézsége ellenére Brown vezetése alatt a brit Munkáspárt még mindig versenyben van a választási győzelemért, amely egyértelműen a miniszterelnök és csapatának érdemeit bizonyítja. Ahogy Gordon Brown pártelnök-miniszterelnök a Munkáspárt választási programjának bevezetőjében írja, célunk egy modern, progresszív Britannia, amely egyenlőségen, tiszteleten, tisztességen és nyitottságon alapszik. Ahhoz azonban, hogy pontosabb képet adhassunk a párt valós programjáról, a következőkben a főbb fejezetek tartalmát és lényegét foglaljuk össze. Tekintettel a világpolitikai és gazdasági körülményekre, mi mással lehetne kezdeni egy ilyen elemzést, mint a gazdasággal. A párt először is azt ígéri, hogy könyörtelen lesz az állami szférával szemben azért, hogy az minden egyes elköltött fonttal, amely az adófizetők pénzéből kerül felhasználásra, részletesen elszámoljon. Emellett a párt fontosnak tartja még a tanácsadói kifizetések csökkentését, valamint a marketing-, és a kormányzati irodák-intézmények költségeinek lefaragását. A kiemelt ígéretek között található továbbá: a bankrendszer megreformálása, a minimálbér megemelése, egy nemzetközi pénzügyi adó bevezetése, az államháztartási hiány 2014-ig történő megfelezése, komolyabb érdekérvényesítés az állami bankokban, célzott gazdaságélénkítéssel egy millió új állás megteremtése, és egy új állami intézmény felállítása, amely feltörekvő vállalkozásokat támogatna. 6
A másik legalább ennyire fontos programpont az egészségügy helyzete. A Munkáspárt azt ígéri, hogy kormányon maradásuk esetén garantálják a negyven felettiek rendszeres, megelőző egészségügyi szűrését, a betegek jogainak nagyobb érvényesítését az állami szervekkel szemben és az NHS (Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) megtartását és radikális fejlesztését. A pártprogram oktatással foglalkozó részében kitértek arra, hogy részben azok az általános iskolás gyermekek, akiket tandíj fizetésére köteleznek, a jövőben részesülhetnek majd valamiféle állami támogatásban, részben pedig kiterjesztik azt a tanári programot (Teach First), amely lehetővé teszi olyan egyetemen végzettek általános iskolában történő tanári foglalkoztatását, akik kiemelt eredménnyel fejezték be felsőfokú tanulmányaikat. A Munkáspárt továbbá lehetővé tenné azon szülők számára, akik elégedetlenek gyermekeik iskoláinak működésével, hogy azok az önkormányzattal való együttműködésben új vezetőket nevezzenek ki az iskola élére. Összefoglalóan az oktatási politika egyéb részeiről, a párt vállalja, hogy: növeli az ingyenes iskolák számát, növeli az ingyenes bölcsődei helyek számát, egységesen garantálja minden polgárnak az oktatást 18 éves korig, és növeli a pályakezdő (Sure Start) program állami támogatását. Ami az adókat illeti, a korábbiakhoz képest a párt valamivel egyértelműben fogalmaz, amikor azt ígérik, hogy a jövőben nem emelik az alap, a legmagasabb és az új kiemelt adókulcsok mértékét, ezzel is elősegítve a brit gazdaság talpra állását. Hozzátéve, hogy emellett az ÁFA-t sem terjesztik majd ki az élelmiszerekre, gyermekruházatra, könyvekre, újságokra és tömegközlekedési díjakra. A környezetvédelem kérdése, ahogy a legtöbb pártnál, úgy a Munkáspártnál is fontos szerepet kapott. A főbb vállalások pedig a következők: környezetbarát lakóhelyek építésének támogatása, 400 ezer új, zöld munkahely létrehozása (2015-ig), közüzemi számlák díjainak csökkentése (nyugdíjasok számára), szén-dioxid kibocsátásának kb. 40 százalékos csökkentése (2020-ig). A bevándorlással kapcsolatban a program megemlíti, hogy életben maradna a néhány éve bevezetett pontozási rendszer, sőt, annak esetleges szigorítása sem elképzelhetetlen. A párt szerint erre a lépésre azért lehetne szükség, hogy a képzetlen, EU-n kívüli bevándorlók tömegeinek beutazását végre megfelelő módon szabályozni tudják. Ezen kívül kötelezővé tennék a megfelelő angol nyelvtudást az összes olyan közalkalmazotti poszton, ahol a munka során a lakossággal tartanak kapcsolatot. A külpolitika területén a Munkáspárt négy prioritást fogalmazott meg, melyek a következők: biztonság és stabilitás építése a világban, az ENSZ millenniumi céljainak teljes végrehajtása, olyan nemzetközi intézmények reformja, mint az ENSZ, a NATO és a G20, 7
vezető szerepre törekvés egy nemzetközi szinten komolyan vehető EU-n belül. Végezetül még egy kiemelendő a választási programból: az állami berendezkedésről szóló törvények reformja, ami a szigetországban a képviselői költségtérítési botrány kirobbanása óta napirenden van. A párt szerint a tény, hogy a közpénzek elsikkasztására és szégyenteljes felhasználására fény derült, egyrészről a brit demokrácia erejét dicséri, másfelől pedig egy olyan, soha vissza nem térő alkalmat biztosít a döntéshozók számára, amely egyszer és mindenkorra rendbe tenné a parlament és az állam működését. További fontos alkotmányos változások lehetnek: választási rendszer megváltoztatása (2011-ben, népszavazás által), képviselők visszahívásának lehetősége (megalapozott érvek mentén), választói jog megváltoztatása (választásra jogosultak életkorát 16 évre csökkentenék). Blair-isták, Brown-isták, és a semlegesek A munkáspárti erős emberek bemutatása nem könnyű feladat, hiszen az elmúlt évek során a párton belüli erőviszonyok folyamatosan változtak és változnak. Nem változott azonban az a törésvonal, amely háromfelé osztja a pártot. Egyik oldalon vannak ugyanis a néhai kormányfő, Tony Blair hívei (Blairisták David Miliband, Alastair Campbell, Jacqui Smith, Peter Mandelson), míg a másikon a jelenlegi miniszterelnök, Gordon Brown pártfogói (Brownisták Alistair Darling, Ed Miliband, Douglas Alexander, Ed Balls). A harmadik jól látható csoportot pedig a bizonytalanok alkotják, vagyis azok a vezető politikusok, akiket szinte lehetetlen egyértelműen elhelyezni a két nagy tábor egyikében. Az utóbbira példa lehet Jack Straw (igazságügyi miniszter) és Harriet Harman (pártelnök-helyettes). Ám ahhoz, hogy teljes képet kapjunk arról, hogy a párton belül kik számítanak, érdemes alapul venni a The Daily Telegraph 2009-es év végi elemzését, amelyben a lap rangsorolta a legbefolyásosabb munkáspárti képviselőket. A munkáspárti kezdő tizenegy Hátulról kezdve a sort: habár a médiában sokat szerepel, a párton belül valójában mégis a gyengébb képviselők között találjuk Douglas Alexandert (nemzetközi fejlesztési miniszter), Gordon Brown egyik belső emberét. Az edinburghi egyetem egykori diákja (ide járt egyetemre a brit miniszterelnök is szerk.) az elmúlt években több magasan jegyzett posztot is viselt, például majd egy évig volt európai ügyekkel megbízott államtitkár. Komoly befolyásra azonban - annak ellenére, hogy mind Blair, mind pedig Brown kedveli - eleddig nem tett szert. A rangsorban már jóval előrébb helyezkedik el a Blair kabinet korábbi kommunikációs vezetője, Alastair Campbell. A volt miniszterelnöki bizalmas politikai súlyát jelzi, hogy bár Blair lemondása után szinte azonnal kilépett a kormányból, kívülről azonban mindmáig komoly beleszólása van a fontosabb munkáspárti ügyekbe. Jack Straw volt külügyminisztert, jelenlegi igazságügyi minisztert csak politikai túlélőnek becézik. Egyike azon kevés kormánypárti politikusnak - szám szerint háromnak, akik minden kabineten belül kaptak valamilyen fontos posztot. A megbízások halmozása ellenére a jogász végzettségű miniszter sohasem törekedett a pártvezetésére, és talán éppen ezért volt először Blair, majd Brown tágan értelmezett bizalmasa 8
is; elemzők szerint azért nem tartozott sohasem egyik miniszterelnök belső köréhez sem, mert maradéktalanul egyikük sem bízott benne. Nem úgy az oktatási miniszter, Ed Balls. Az oxfordi elit egyetemen diplomázó Balls a kezdetektől fogva Gordon Brown elkötelezett híve, és mint ilyen, hosszú évek óta formálója a Munkáspárt politikájának. Sokakat talán meglephet a jelenlegi külügyminiszter, David Miliband helyezése, hiszen a lista szerint ő csak a párt 8. embere. A Blair-felfedezettként elkönyvelt Milliband esése részben azért következhetett be, mert belekeveredett a néhány hónapja lezajlott Brown-puccsba, amiből nem tudott egykönnyen kikeveredni. Ettől függetlenül viszont még mindig ő az egyik legfőbb várományosa a pártelnöki széknek. Miliband állítólag már többször is jelezte belső pártcsatornákon keresztül, hogy szívesen vállalná a vezetést, amennyiben Gordon Brown lemond, esetleg lemondatják. A váltás nem történt meg, hiszen a választási kampánynak Brownnal fut neki a párt, de tekintve, hogy a győzelem meglehetősen bizonytalan, a külügyminiszter esélyei nem rosszak arra vonatkozóan, hogy május 6-a után felfelé bukjon. David Miliband utána a sorban Jon Cruddas, Alistair Darling és a testvér, Ed Miliband található. Az utóbbi kettő Brown bizalmasa, míg Cruddas inkább amolyan "szürke eminenciás", akit egyik nagy táborba sem lehet besorolni; főleg annak fényében nem, hogy 97 óta többször szembe ment a pártközpont döntéseivel. Ennek ellenére Jon Cruddas párton belüli befolyása meglepően magas, erről árulkodik a számára kiosztott 6. hely is, és éppen ezért sokan őt is esélyesnek tartják a (Miliband testvérek mellett) a pártelnöki székre. A munkáspárti "Top3" ellenben már nem tartalmaz sok meglepetést, hiszen itt található a miniszterelnök Gordon Brown, az esélyegyenlőségi miniszter / pártelnök-helyettes Harriet Harman, és Lord (Peter) Mandelson, a párt kvázi jolly-joker gazdasági minisztere. A meg nem értett zseni? James Gordon Brown 1950. február 20-án született Skóciában, Glasgow külvárosában. A meglehetősen jómódú család sarja - édesapja a skót egyház egyik magasrangú vezetője volt, - iskoláit egytől egyig szülőföldjén végezte. Először kiváló eredménnyel fejezte be tanulmányait a neves Edinburghi Egyetemen, történelem szakon, majd ugyanott szerzett doktori fokozatot. Felsőfokú tanulmányai után egyetemi oktatóként és újságíróként tevékenykedett egészen 1983-ig, amikor először választották képviselővé. Politikai pályafutása a kezdetektől fogva a pénzügyminisztérium és a kereskedelmi minisztérium között zajlott, már az első években dolgozott szóvivőként és államtitkárként is. Így nem volt különösebben meglepő, hogy az 1997-es hatalmas munkáspárti fölénnyel záruló választást követően pénzügyminiszterré lépett elő. Habár egy évtizedes ténykedése megosztja a szakértőket, egy biztos: a Blair kabinetet gazdasági szempontból emlékezetessé tevő legfontosabb reformokat (például a munkahelyi alapórabér bevezetése és a Bank of England függetlenítése) ő dolgozta ki csapatával, és a külső-belső kritikák ellenére végig is vitte azokat. Kinevezését amúgy máig legenda övezi, miszerint Tony Blair John Smith váratlan halála után arra kérte Brownt, hogy a pénzügyminiszteri posztért cserébe ne induljon a pártelnökségért. Nem tudni, hogy ennek a történetnek mennyi a pontos igazságtartalma, azt azonban lehet sejteni, hogy Brown kapott 9
valamiféle kompenzációt, hiszen Blairrel egyetemben ő is a párt meghatározó üdvöskéi közé tartozott. 2006-ben érkezett el Brown ideje, miután Tony Blair bejelentette, hogy egy éven belül lemond pártelnök-miniszterelnöki megbízatásáról. Igazából egyik esemény sem volt különösképpen meglepetés, hiszen Blair lemondása az iraki kudarc és választói elutasítottság, valamint a pártfinanszírozás körüli botrányok miatt várható volt, mivel zavaros csatornákon keresztül jutott nagy összegekhez a Munkáspárt. Ahogyan az is borítékolva volt, hogy Gordon Brown egyedüli komoly eséllyel induló jelöltként megnyeri a belső választást. A Brown-kabinet működése és maga a miniszterelnök ténykedése azonban nem okozott osztatlan sikert az ország határain belül, sőt: komoly elutasítottságnak örvendett. Egy tavalyi YouGov felmérés szerint a brit választók körében soha nem látott, 61 százalékos elutasítottsága van a kormánynak. Ezt az eredményt tetézték még a folyamatos, hónapról hónapra befutó közvélemény kutatási adatok, amiben a Munkáspártot rendre 20 százalék körülire, míg a Konzervatívokat 40 százalék körülire mérték. Ez pedig nem jelentett mást, minthogy a Gordon Brown vezette párt története talán legnagyobb vereségére készülhet azok után, hogy 13 évvel ezelőtti választási győzelmükkel egyedülálló sikert arattak. Mindennek ellenére a kormánypártot kár volt temetni, hiszen a Munkáspárt elképesztő hajrába kezdve jóval 10 százalékpont alá csökkentette a két vezető párt között fennálló különbséget. Mindezt úgy, hogy minden létező botrány összejátszott ellenük. A teljesség igénye nélkül néhány ilyen esemény: párton belüli súlyos ellentétek, képviselői költségtérítési botrány, képviselői megvesztegetési botrány, Brown feltételezett erőszakos dühromai, a párt és a szakszervezeteket kapcsolata Tony Blair nyilatkozatai és nyilvános szereplései, iraki vizsgálóbizottság működése és meghallgatásainak sajtó visszhangja. Ezek után tehát biztosan kijelenthető, hogy Gordon Brown nem mérhető például Clement Attleehez. Ugyanakkor az is biztos, hogy Brown jó érzékkel választott maga mellé tanácsadókat (Mandelson, Balls, Ed Miliband); továbbá annak ellenére, hogy minden összejátszott ellene, a nagy nyilvánosság előtt mégis higgadt tudott maradni; és még inkább, nem omlott össze akkor, amikor a Konzervatívok támogatottsága már hónapok óta az egekben volt. Helyette összeszedte magát és csapatát, és egyetlen feladatra kezdett koncentrálni, mégpedig a 2010-es választások megnyerésére, amire láthatóan van még esélye a sokak által örök vesztesnek és tehetségtelennek titulált skót miniszterelnöknek. 10
New Conservatives, kezdődik? - Új erőben a legnagyobb ellenzéki párt Németh Áron Attila A Kitekintő részletes elemzésében azt vizsgálja, hogyan indult a legfőbb brit ellenzéki párt 13 éve, hova jutott 2010-re, milyen programmal készülnek a mostani választásokra, illetve, hogy kik is irányítják valójában a Konzervatívokat. Az 1997-es esztendő a nagy rivális Munkáspártnak hatalmas sikert hozott, ám a Konzervatívoknak csak keserűséget jelentett. Részben azért, mert 18 év után ez volt az első elveszített parlamenti választásuk (ráadásul nagy vereséget szenvedtek), részben pedig azért, mert John Major lemondásával az utolsó olyan politikus is elhagyta a pártvezetést, aki a szervezeten belül rendelkezett még valamilyen befolyással. Nem meglepő tehát, hogy a Majort követő három pártelnököt-miniszterelnök jelöltet nehéz komolyan venni, legalábbis politikai szempontból mindenképpen. A BBC internetes archívumában található 1997-es, 2001-es, és 2005-ös konzervatív választási eredmények mindenesetre beszédesek. Az elsöprő munkáspárti diadallal záruló 97-es választáson ugyanis a Konzervatív Párt alig több mint 30 százalékot szerzett (165 mandátum), szemben a Munkáspárt 43,2 százalékával (418 mandátum). A 2001-es választásokon gyakorlatilag nem változott semmi, hiszen a Konzervatívok 31,7 százaléka (166 mandátum) mellett a Munkáspárt 40,7 százalékot (413 mandátum) szerzett. Az iraki háborúba való belépés, valamint a belső konfliktusok 2005-re olyannyira megtörték az ellenfél addigi lendületét, hogy a Konzervatívok majd egy évtized után végre ismét úgy érezhették, hogy van esélyük a győzelemre. Azonban a lehetőség, hogy újból kormányt alakítsanak, a választások estéjén hamar elszállt, hiszen a problémák ellenére a Munkáspárt megint győzni tudott, igaz, mindössze 3 százalékkal. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a brit politikai berendezkedés és választási rendszer miatt ez az eredmény is abszolút többséget biztosított a kormány számára, hiszen a munkáspárti 356 mandátummal szemben a konzervatív ellenzék csak 197 mandátumot szerzett. A sorozatos választási vereségek okainak magyarázata természetesen szerteágazó, de egy ok azért így is kiemelkedik mind közül, mégpedig az erőskezű és karizmatikus pártvezetés hiánya; különösen tekintettel arra a tényre, hogy a kormányt a hihetetlen elismertségnek örvendő Tony Blair vezette, egy olyan politikus, aki nemzetközi szinten is komoly súllyal bírt. Ezzel szemben a Konzervatívokat az a William Hague (1997-2001), Iaian Duncan Smith (2001-2003) és Michael Howard (2003-2005) trió irányította, akik közül egyik sem mérhető Blairhez. A konzervatív Tony Blair? Ugyanakkor a 2005-ös év nem csak arról volt nevezetes, hogy Michael Howard vezetésével a párt zsinórban a harmadik választását bukta el, hanem arról is, hogy Howard lemondását követően egy meglepően fiatal és ismeretlen képviselőt, David Cameront választották meg pártelnöknek. Mint utóbb kiderült, a párt jól döntött, hiszen Cameron (azon kívül, hogy lendületet vitt az elszürkült pártvezetésbe) végre képes volt megszólítani a szélesebb néprétegeket is anélkül, hogy megosztaná a választókat. Az új pártelnök legfőbb célja a párt jobbközépre tolása és modernizálása volt annak érdekében, hogy megnyerje magának azon bizonytalanok tömegeit, 11
akik képtelenek voltak a Munkáspártra szavazni, mindazonáltal nem bíztak eléggé a médiában elöregedett, kiégett pártként megjelenő Konzervatívokban. A retorika, illetve a koncepció amúgy ismerős lehet: 1997-ben Tony Blair is hasonló programmal került a Munkáspárt elnöki székébe. A 2010-es év tehát David Cameron számára több szempontból is kulcsfontosságú esztendő lesz, hiszen ha sikerrel jár, mindenki őt fogja ünnepelni. Ő lesz az a vezető, aki 13 év sikertelenség után ismét az Egyesült Királyság élére vezeti a pártot, egy olyan vezető, akinek az eltökéltségét és tehetségét csak példaképéhez, Margaret Thatcheréhez lehet majd mérni. Ha viszont elbukik, akkor nem csak egy újabb választás úszik el a párt számára, hanem vele párhuzamosan az a megkezdett reformpolitika is, ami ismét esélyessé tette őket a győzelemre. Nem fér hozzá kétség, hogy Cameron sikeresen talpraállította a Konzervatívokat, akik így méltó ellenfelévé váltak a New Labournek, ám egyelőre kérdéses, hogy választási győzelem lesz-e a végeredmény, az esélyeik jelenleg jók. "Szavazz a Változásra" a 2010-es konzervatív választási program A Konzervatívok 2010-es választási programja (ahogy a Munkáspárté is) elsősorban a brit gazdasággal foglalkozik, bár a mostani helyzetben ez korántsem meglepő. Elemzésünkben sorra vesszük az általunk legfontosabbnak gondolt területeket, kezdve az előbb említett gazdasággal, majd folytatva az oktatásüggyel, egészségüggyel, adókkal, külpolitikával stb. Célunk tehát röviden az, hogy adjunk egy általános képet arról, hogy mit tervez a legnagyobb brit ellenzéki párt a választások után illetve hogy bemutassuk, előreláthatólag vajon merre indul tovább a világ egyik legerősebb politikai hatalma. Írásunkban a The Times, a The Daily Telegraph és a The Independent programelemzéseit vettük irányadónak. A Konzervatívok kormányra kerülése esetén a következő intézkedések várhatók: Gazdaságbna: az állami bérek befagyasztása egy évre (kivéve azt az egymillió állami hivatalnokot, akik a legalacsonyabb bérrel rendelkeznek); nyugdíjkorhatár belátható időn belüli emelése (várhatóan 66 évre); adókedvezmények eltörlése az 50 ezer fontnál magasabb bevétellel rendelkező családoknak; miniszteri fizetések csökkentése, és a képviselői fizetések befagyasztása; kedvező feltételekkel kölcsön biztosítása a fiatal, feltörekvő vállalkozók számára. Egészségügyben: orvosok és kórházak pontozási rendszerének bevezetése; NHS (National Health System- a szerk.) támogatás évről évre történő növelése; egészségügyi biztosító kiválasztásának joga a betegekhez kerül. Oktatásban: svéd-modell bevezetése (szabad iskolaválasztás rendszere); a kiemelkedő eredménnyel végző matematikai és tudományos végzettséggel rendelkező egyetemi hallgatók bankkölcsöneinek állami visszafizetése, amennyiben a tanári pályát választják; a nemzeti alaptanterv megreformálása; külön támogatás a tehetséges, de nehézsorsú gyermekeknek; 10 ezer új egyetemi hely biztosítása. Adókban: vállalati adó csökkentése; adórendszer egyszerűsítése; a program azonban sem az ÁFA, sem pedig a személyi jövedelemadó kérdésében nem foglal állást, vagyis nem kizárt, hogy ezek esetében emelés várható. 12
Külpolitikában: amerikai mintára egy nemzetbiztonsági tanács felállítása; újbóli és egyértelmű elköteleződés a transzatlanti szövetség mellett; az Európa és Észak-Amerika közötti kapcsolatok erősítése; a nagy nemzetközi intézmények reformjának szorgalmazása; erősebb védelem az EU szabályozásokkal szemben; különösen az uniós szociális és munkaügyi beavatkozásokat illetően a nemzeti irányítás fenntartása. Hadügyben: bónuszemelés az Afganisztánban szolgáló katonáknak; a katonai veteránok egészségügyi helyzetének nyomon követése, miután leszereltek; a hadügyi politika felülvizsgálata, és ha szükséges, akkor reformja. Környezetvédelemben: zöldadó bevezetése; a szemét újrahasznosításának népszerűsítése; az újrahasznosítható vízfelhasználás népszerűsítése; Green Deal program bevezetése; szél és vízenergia fejlesztése. Bevándorlásban: bevándorlás mérséklése (várhatóan évente több 10 ezerrel kevesebben léphetnek be az ország területére), felső határ megállapítása a bevándorlók számát illetően; képzetlen munkavállalók beutazásának nehezítése; az új EU tagállamok állampolgárainak bevándorlására átmeneti szabályozások bevezetése. A brit jobboldal legbefolyásosabb politikusai Ellentétben a Munkáspárttal, a Konzervatívok erős emberei világosan látszanak, hiszen szemben a kormánypárt hármas tagoltságával (Blairisták, Brownisták, semlegesek) őket nem szabdalják markáns vezetői csoportok. Így lényegében a konzervatív-képlet egyszerű: egyrészről ott van David Cameron és csapata ( fiatalok ), másrészről pedig mindenki más ( idősek ). Persze a valóságban azért árnyaltabb a kép, hiszen a vezetők mögé tömörülő csoportokon kívül vannak még befolyásos frakciók is a párton belül, de pusztán a politikusi erőviszonyokat vizsgálva megállapítható: az ellenzék egységesebb, mint az erősen megosztott kormánypárti ellenfele. Elemzésünkben a két vezető konzervatív napilap, a The Times és a The Daily Telegraph idei összeállításaira hagyatkoztunk, amiben a lapok vezető politikai publicistái listázták, belső információk alapján, hogy jelenleg kiket találunk a Konzervatív Párt legbefolyásosabb képviselői között. A listát érdemes Dominic Griev jelenlegi árnyék-igazságügy miniszterrel kezdeni, aki annak ellenére szerepel előkelő helyen a párt ranglétrán, hogy különösebben ismert lenne. A legtöbb elemző szerint helyezésének oka, hogy jól felkészült, feddhetetlen, minőségi szakpolitikus hírében áll, akit ráadásul különösen kedvel a cameroni pártvezetés, függetlenül attól, hogy nem tartozik a belső emberek közé. A sorban a következő Chris Grayling árnyék-belügyminiszter, akinek az ázsiója bár sokat esett az elmúlt hónapokban (mely elsősorban annak volt köszönhető, hogy belekeveredett a képviselői költségtérítési botrányba) a párton belül mégis az egyik legkeményebb politikusnak tartják, amikor érdekvédelemről és/vagy a politikai ellenfelek letámadásáról van szó. Erről árulkodik beceneve is, hiszen a brit lapok előszeretettel nevezik a toryk harci kutyájának. 13
Sokan egészen a választási kampányig úgy vélték, hogy a Konzervatívok csak rövid időre reaktiválták a politikai veterán Kenneth Clarkot, hiszen amellett, hogy Clark már a nyolcvanas években több miniszteri posztot vitt (volt pénzügyminiszter, belügyminiszter és egészségügyi miniszter) és emiatt nagyon idősnek számított a modernizálásra törekvő pártvezetésben, az elmúlt években David Cameront is gyakran ostorozta. Nem beszélve arról, hogy Clark hírhedt EU-szimpatizáns, aki ráadásul nem csak brit konzervatív mértékkel mérve számít az Unió jeles támogatójának. Valamivel előrébb találjuk a sorban Liam Foxot (árnyék-védelmi miniszter), Michael Govet (árnyék-oktatási miniszter), William Haguet (volt pártelnök / árnyék-külügyminiszter) és Daniel Hannant. A négy közül az előbbi kettő a kezdetektől fogva cameroni pártfogónak számít, míg a volt pártelnök útközben vált azzá. Hannan azonban kakukktojás, mivel róla kevés szó esik még a brit hírekben is, köszönhetően elsősorban annak, hogy ő a konzervatívok egyik vezető európai parlamenti képviselője. Ettől függetlenül a párton belül komoly befolyással bír a neo-konzervatív szárny ifjú kedvence. Végezetül pedig a két neves lap publicistái szerint az öt legfontosabb tory 2010-ben, hátulról előre haladva, Boris Johnson (London polgármestere), Lord Ashcroft (pártelnök-helyettes), Andy Coulson (kommunikációs igazgató), George Osborne (árnyék-pénzügyminiszter) és David Cameron (pártelnök / miniszterelnök jelölt) voltak. A konzervatívok reménysége: David Cameron A brit újságírók és politikai szakértők jelentős része úgy tartja, hogy David Cameron elnökké választásával a Konzervatív Párt lényegében visszatért a gyökereihez, hiszen így egy olyan vezető került a párt élére, akinek a származása és a társadalmi háttere tökéletesen beleillik a Harold Macmillan- Alec Douglas-Home- és Winston Churchill fémjelezte hagyatékba. Cameron ugyanis neves elődeihez hasonlóan kiemelkedően jó módú család gyermeke, nemesi vérvonallal, és hozzá hasonlóan előkelő feleséggel. Életrajzában is minden erről árulkodik, legyen szó akár tanulásról, munkáról vagy barátokról. De hogy a lehető legpontosabb képet adjuk a fiatal konzervatív pártelnökről, összegyűjtöttük a vezető brit lapok (The Guardian, The Times, The Daily Telegraph, The Economist) írásait és ezt összevetettük a BBC rá vonatkozó portréval annak érdekében, hogy bemutassuk: ki is valójában David Cameron? David William Duncan Cameron 1966. október 9-én született Londonban. Apai ágon neves bankárok, anyai ágon pedig nemesek leszármazottja, ráadásul (állítólag) magának II. Erzsébet királynőnek is távoli rokona. Iskoláit egészen az egyetemig híres magánintézményekben végezte, így például Etonban, ahol többek között megismerkedett London későbbi polgármesterével, Boris Johnsonnal. Ezt követően nyert felvételt Oxfordba, ahol a Brasenose College diákjaként kiváló eredménnyel szerzett diplomát PPE-ből (Philosophy, Politics and Economics). Politikai pályát azonban ekkor még vélhetően nem tervezett, hiszen amíg más oxfordi diákok (mint például Michael Gove jelenlegi árnyék-oktatási miniszter) rendkívül aktívan vettek részt az egyetem közéletében, addig tanulmányai mellett Cameront leginkább csak a tenisz foglalkoztatta. 14
Egykori tanára, Vernon Bogdanor jegyezte meg később Cameronról, hogy az egyik legokosabb diák volt, akit valaha tanított. A párttal végül az egyetem elvégzése után került kapcsolatba, miután felvették a Conservative Research Departmentbe (párton belüli agytröszt szerk.) 1988-ban, ahol először John Major miniszterelnök, majd Norman Lamont pénzügyminiszter mellett dolgozott 1994-ig. Azért csak eddig, mivel szerette volna kipróbálni magát, mint önálló parlamenti képviselő. Nem járt sikerrel. A kudarc, amit a megválasztás elmaradása okozott, más utakra terelte inkább Cameront. Úgy gondolta, hogy néhány évet dolgozik a magánszférában, tapasztalatot szerez, és utána újult erővel veti bele magát a Konzervatív Párt mindennapjaiba. Így történt meg, hogy 1994 és 2001 között egy jó nevű vállalatnál, a Carltonnál kommunikációs igazgatóként tevékenykedett. Innen később nem is akárhová lépett, hanem a Witney-körzet konzervatív képviselői helyére (azóta is ez Cameron választókerülete) illetve a miniszterelnök Michael Howard mellé, mint tanácsadó. 2005- ben főnöke lemondásakor David Daviesszel, Liam Foxszal és Kenneth Clarkkal egyetemben pályázta meg a pártelnöki posztot, ahol végül Davies-szel szemben a harmadik fordulóban diadalmaskodott. A megválasztása óta eltelt öt évben David Cameron kapott hideget és meleget is. Baloldalról Blair-utánzónak és túl kékvérűnek bélyegezték, aki származása miatt képtelen igazán átérezni az ország gondjait, jobboldalról pedig többször szociáldemokratának és a konzervatívok munkáspárttá alakítójaként aposztrofálták. Bárhogy is legyen, egy dolgot biztosan nem lehet Camerontól elvenni: mégpedig a jobboldali párt reformját. A tényt, hogy hosszú évek szenvedése után ő volt az, aki megfiatalítatta a pártvezetést, a szervezetet a Munkáspárt méltó ellenfelévé tette és ennek köszönhetően a közelgő választásokon úgy tud kiállni a választók elé, hogy mögötte egy erős és relatíve egységes, győzelemre és kormányzásra kész párt álljon. 15
Liberális demokraták: a nevető harmadikok? Matus Dóra Az egyre nagyobb szavazóbázissal büszkélkedő liberálisok körül pillanatnyilag elcsitult a hangulat, noha jó esélyük van arra, hogy nagy meglepetést okozzanak a közelgő brit választásokon. A több hetes brit választási kampány alatt sokat hallhattunk a két domináns erő reformelképzeléseiről, azonban az európai kontinens egyik legjelentősebb szabadelvű pártjának programjáról egyelőre keveset. A Kitekintő betekintést nyújt arról, hogy mit ajánl a szavazóknak a brit Liberális Demokrata Párt, valamint ismerteti az általuk képviselt irányvonalakat. A brit politikai rendszer hagyományos kétpártrendszer, melyben az elmúlt évek tapasztalata alapján megfigyelhető, hogy gyakorlatilag csupán a két, egymást folyamatosan váltó domináns erőnek van esélye a választási győzelemre. Habár a harmadik erőnek is nevezhető liberális demokraták jelenleg egyre növekvő támogatottságot élveznek, mégsincsenenk könnyű helyzetben: a brit Munkáspárt a kilencvenes évek közepe óta főként a centrumból politizál, magához csábítva a potenciális liebrális szavazók egy részét. A Liberális Demokrata Párt a liberalizmus vagy más néven szabadelvűség eszméje által megfogalmazott értékek mentén politizál, melynek középpontjában az egyén szabadságának biztosítása, valamint - a Montesquieu által megfogalmazott alapelvek szerint - a hatalmi ágak szétválasztása áll. A liberális demokraták krédója az alapító nyilatkozatban így hangzik: "A Szabad Demokraták tisztességes, szabad és nyitott társadalmat építenek, melyben egyensúlyt keresnek az alapvető értékek között, úgy, mint: szabadság, egyenlőség, közösség, ahol senki sem válik a szegénység és tudatlanság rabszolgájává". A liberális alapjogoknak megfelelően biztosítani kívánják az emberi szabadság és egyenlőség fenntartását, valamint kiállnak a szegény és kirekesztett csoportok mellett. Nyitott és befogadó társadalmat feltételezve a nemzeti politika radikális megváltoztatására törekszenek. "Meg kell találnunk a döntés új útjait, hogy a politikusok saját rövid távú érdekeik elé helyezzék a hosszú távú nemzeti érdekekeket és aktívan bevonják a nyilvánosságot a meghozott döntésekbe" - nyilatkozta Nick Clegg, a párt vezető politikusa a társadalmi igények szem előtt tartását hangsúlyozva. Egyenlő esélyek A párt a liberális alapjogoknak és a jelen kihívásainak megfelelően négy pontban fogalmazta meg szakpolitikai törekvéseit: méltányos adórendszer megalkotása, esélyegyenlőség biztosítása, fenntartható gazdaság megvalósítása, valamint a tisztességes politika megteremtése. "Az angol liberálisok [...] szakpolitikájuk homlokterébe nem a gazdaság helyzetének javítását helyezik, olyan társadalmi igényeket karolnak fel, amelyek kétségkívül népszerűek, ugyanakkor valamilyen úton-módon összakapcsolhatók a liberális ideológiával" - írja Jeskó József A brit liberális demokraták és az SZDSZ című tanulmányában. A Liberális Demokrata Párt profiljának prioritása az emberi és egyéni szabadságjogok biztosítása. Ennek tükrében született meg a párt programjának elsődleges törekvése: az igazságos társadalom 16
megvalósítása. A brit liberális demokraták kiemelt feladatuknak tekintik a "fair start" lehetőségének megteremtését, azaz a gyermekek számára az elinduláshoz szükséges esélyek biztosítását - olvasható a párt hivatalos honlapján. Állásfoglalásuk szerint - az anyagi és szociális háttér figyelembe vétele nélkül - mindenki számára biztosítani kell a magas színvonalú tanulás lehetőségét. Ennek megfelelően a párt fokozott hangsúlyt fektetne a rosszabb anyagi körülmények közül érkező gyermekek iskolai támogatására, valamint a fiatalok hallgatói adósságának megszüntetésére. A liberálisok ars poetica-ja szerint a jól képzett és rugalmas munkaerő megteremtése elősegítené az Egyesült Királyság hosszú távú technológiai fejlődésének támogatását, valamint az élvonalbeli termelés előrelendítését. Az esélyegyenlőség biztosításának jegyében született meg a párt bevándorlási rendszert érintő törekvése is, mely nagy valószínűséggel jelentősen megosztja a választók véleményét. Az Egyesült Királyságot célzó, a vártnál jóval nagyobb mértékű bevándorlási hullám egyre növekvő terhet ró a szigetországra. Az elmúlt években csak az uniós tagállamokból több mint egy millió bevándorló érkezett Nagy Britanniába, mely hatalmas feszültséget kelt a növekvő munkanélküliséggel küzdő országban. A Liberális Demokrata Párt a jelentős társadalmi ellenállás ellenére megerősítette elkötelezettségét egy új és méltányos bevándorlási rendszer létrehozására. Igazságos adórendszer A liberálisok szerint a Munkáspárt és a Konzervatív Párt adópolitikája az egyenlőtlen társadalom problémáinak elmélyüléséhez vezethet. A Liberális Demokrata Párt célja a jelenlegi adórendszer radikális megváltoztatása, a jövedelemadó küszöbének megemelése, az alacsony keresetűek terheinek csökkentése. Reformelképzeléseik alapján a 10.000 font alatti jövedelemmel rendelkező polgárok mentesülnének a jövedelemadó fizetése alól, ennek köszönhetően majdnem négy millió ember terhei csökkennének az Egyesült Királyságban. Azt a tényt azonban, hogy a szigetország gazdasági helyzete a világválság hatására erőteljesen megromlott, a liberális párt sem hagyhatja figyelmen kívül. A brit költségvetési hiány lassan eléri Görögország államháztartási hiányának mértékét, így a szigetország jelentős bevételkiesést nem engedhet meg magának. Ezért a liberális demokraták a kieső bevétel pótlására bevezetnék a "kastély adót", valamint emelnék a banki nyereségadó mértékét. Pénz beszél... A pénzügyi válság az Egyesült Királyság gazdasági stabilitását is megingatta, a BBC News hírei szerint az ország mérlegének kedvezőtlen adatai a szakértői előrejelzéseket is meghaladta. A szigetország strukturális hiányát a múlt hónapban elemzők 80 milliárd fontra becsülték, ezért a liberális demokraták a költségvetési hiány konszolidációját, valamint a piaci bizalom helyreállítását szorgalmazzák. "A strukturális hiány teljes kiküszöböléséhez kiemelkedően fontos a költségvetési konszolidáció menetrendjét illetően egy közösen elfogadott megközelítés, mely egyaránt biztosítja a brit közvélemény és a piacok bizalmát" - nyilatkozta a párt vezetője, Nick Clegg. 17
A liberálisok költségvetési szóvivője, valamint a gazdaságtudományok szakértője Vince Cable szerint a pénzügyi és gazdasági válság már 2007-ben világosan kirajzolódott. Az Egyesült Királyság veszélyesen kiegyensúlyozatlan volt, nagy mértékben támaszkodott a lakáspiac és a pénzügyi szolgáltatások lehetőségeire, ezek meggyengülésekor pedig elkerülhetetlen volt a zuhanás - nyilatkozta a politikus a Guardiannak. Az egyik legjelentősebb gazdaságelemző központ, a Centre for Economics and Business Research (CEBR) tanulmánya szerint jelenleg 100 milliárd fontos (30 ezer milliárd forintos) költségvetési kiigazítást kell végrehajtania a következő brit kormánynak ahhoz, hogy fenntartható legyen a brit államháztartás finanszírozása. Tisztességes politika A liberálisok fő jellegzetessége, hogy reformtörekvéseikkel a brit politika gyökeres megváltoztatására törekszenek. A párt ideológiájának középpontjában a hatalom decentralizációja, valamint a civil törekvések érvényre juttatása áll - írja Jeskó Jószef a Méltányosság Politikaelemző Központ tanulmányában. A párt állásfoglalása szerint az igazságosabb politikai rendszer kiépítésének kulcsa a központi hatalom dominanciájának csökkentésében rejlik, ennek megfelelően feltétlenül szükséges a helyi önkormányzatok működésének és feladatkörének erősítése és bővítése. A Liberális Demokrata Párt csökkentené a képviselők számát, szélesebb jogkört adna a skót, észak-ír és walesi parlamentnek, valamint támogatná a Munkáspárt által szintén felvetett szabadlistás választási rendszer bevezetését, melynek lényege, hogy az állampolgárok a jelöltek neveit tartalmazó listán felállíthatnák saját preferencia - sorrendjüket. Helyzetjelentés A Liberális Demokrata Párt a brit politika színpadának egyre jelentősebb és fontosabb szereplőjévé válik. Markáns véleményével, világosan megfogalmazott és népszerű kampányelemeivel a társadalom egyre szélesebb rétegeit igyekszik magához vonzani. A párt számára az 1997-es év jelentette a mélypontot, azóta támogatottsága folyamatosan nő, szavazótáborát a csalódott munkáspárti és konzervatív szavazók tovább bővítik. A Liberális Demokrata Párt a 2005-ös választásokon érte el eddigi legnagyobb sikerét, a szavazatok 22,1%-át nyerte el, ennek köszönhetően 62 helyet szerzett az Alsóházban, tízzel többet az előző választási eredményéhez képest. A párt a legutóbbi - nyári - önkormányzati választásokon 28%-ot ért el. A mutatók növekvő tendenciáját az adatok egyértelműen jelzik, azonban az időközi választások és jelentések eredményeiből nem lehet hosszútávú, sorsdöntő következtetéseket levonni. Nemzetközi jelenlét A Liberális Demokrata Párt politikai célkitűzéseinek gyökere az elmúlt években radikálisan nem változott, csupán az újabb kihívásoknak megfelelően bővült, színesedett. A párt a jelen feladatainak megfelelően kiemelt szerepet tulajdonít a környezetvédelem, a zöld energia támogatásának, valamint az iraki válsághelyzet mielőbbi megoldásának. A liberális demokraták határozottan ellenezték mind a koszovói és boszniai, mind az iraki háború brit részvételét, ez a 18
tény pedig nagyban hozzájárulhatott Nick Clegg csapatának növekvő népszerűségéhez, mivel a Guardian felmérése szerint a megkérdezett brit állampolgárok 53%-a elítélte az Egyesült Királyság 2003-as iraki háborúban való részvételét. A párt egyértelműen és határozottan kiáll az Európai Unió mellett, valamint támogatja az euró mielőbbi bevezetését. Emellett a globalizált világban kiemelten fontosnak tartja a nemzetközi együttműködés szükségességét olyan szervezetekkel, mint a NATO, az ENSZ és a WTO. A partnerekkel való hatékony együttműködést potenciális megoldásnak tekinti a szegénység, a nemzetközi terrorizmus és az éghajlatváltozás megfékezésére. Reális lehetőségek A Liberális Demokrata Párt elképzelései néhol populistának tűnhetnek, hiszen gazdaságpolitikai terveiket illetően számszerű törekvéseik elnagyoltak, az államháztartás forrásait biztosító bevételek megteremtésének pontjai homályosak. A liberális párt népszerű, a szociális háló erősítését célzó terveivel a társadalmi igényeknek megfelelően közkedvelt programokkal kíván a nyilvánosság elé lépni, azonban az Egyesült Királyság jelenlegi gazdasági, költségvetési helyzetében ezen törekvések és szakpolitikai elképzelések nem teljesen helytállóak. A felmérések szerint a brit Liberális Demokrata Párt reális választási győzelem lehetőségével ugyan nem számolhat, azonban a televíziós viták után újabb saját rekordot állíthat fel, így később akár koalíciós partnerként kérdéses, hogy mit vállal majd fel populista javaslataiból. Az Egyesült Királyság harmadik legnagyobb pártjaként könnyűszerrel töltheti be a mérleg nyelvének szerepét abban az esetben, ha egyik nagy párt sem tudna kormánytöbbségre szert tenni. Nick Clegg, a párt vezetője korábban ugyan tett olyan kijelentéseket, miszerint nem kíván királyválasztóként fellépni, valamint kizártnak tarja mind a bal, mind pedig a jobb oldal pártjával való koalíciós társulás lehetőségét, a sikeres médiaszereplése után ez nem akadályozta meg a találgatások megindulását. A jövőbeni együttműködés eshetőségeiről azonban a párton belül is megoszlanak a vélemények: Chris Huhn, a liberális demokraták belügyi szóvivője úgy nyilatkozott, Brown távozása esetén pártjának alternatíva lehet a munkáspárti együttműködés - adta hírül a Telegraph. Huhn nyilatkozata pálfordulásként hat ugyan az 1940-es évek állásfoglalásához képest, (amikor a Munkáspárt és a liberálisok nem voltak hajlandóak koalíciót kötni Neville Chamberlain konzervatív miniszterelnök kormányzata alatt), a Munkáspárt mégis gyakran élvezte a liberálisok külső támogatását. Így történt ez 1977-ben, amikor a baloldal elveszítette parlamenti többségét (Lib-Lab paktum megkötése, amely egy év után kudarcba fulladt), illetve liberális támogatással jött létre a skóciai és walesi autonómiát szélesíteni kívánó "devolúciós" törvény is - mutatott rá Szociálliberális koalíciók Európában című tanulmányában a DEMOS Magyarország Alapítvány munkatársa, Győri Gábor. 19
Liberális üstökös a brit horizonton Matus Dóra Az Egyesült Királyság első, május 15-én megtartott miniszterelnök-jelölti tévévitáját egyértelműen Nick Clegg nyerte a közvélemény-kutatások szerint. A fiatal politikus meggyőző szereplése a választási eredményeket is jelentősen befolyásolhatja. A Kitekintő bemutatja: honnan indult és merre tart a Liberális Demokraták egyre sikeresebb pártja, valamint, hogy kik azok a vezető politikusok, akiknek ez a látványos fejlődés köszönhető. Május 15-én rendezték meg az Egyesült Királyság első miniszterelnök-jelölti tévévitáját, melynek közvetítése után a nézők 42 százaléka úgy gondolta, Nick Clegg teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. A YouGov legfrissebb kutatása szerint a képviselő népszerűségi indexe 72%- osra ugrott. Clegg kimagasló teljesítménye kedvező fordulatot jelenthet folyamatosan erősödő pártja számára, mely jelenlegi sikerei ellenére nem büszkélkedhetett mindig ilyen eredménnyel. Párttörténelem A brit Liberális Párt (Liberal Party) a 19. században és a 20. század elején az Egyesült Királyság két kormányzó pártjának egyike, a whigek politikájának folytatója. Befolyása W. E. Gladstone négy miniszterelnöksége alatt szélesedett ki, azonban a 20. század elején a Munkáspárt megjelenésével csökkent a népszerűsége. Az első világháború és az 1916-os ír felkelés nyomán kialakult tömeges népelégedetlenség, valamint az erősödő belső konfliktusok következtében a párt szinte szétmorzsolódott. 1922-ben a liberálisok a szavazatok csupán egyharmadát, az alsóházi helyek pedig alig egynegyedét nyerték el. 1923 után a nagytőkések a Konzervatív Párthoz csatlakoztak, a kispolgári réteg nagy része pedig a Munkáspárt felé tolódott. A kétpártrendszerben az összezsugorodott liberálisok szerepét a munkáspártiak vették át. 1959-ben a választásokon a liberálisok csupán 6 mandátumot szereztek, a párt eredményeit tekintve pedig a megszűnés szélén álltak. Ebben az időszakban híresült el az a vicc, miszerint a liberális képviselők annyian vannak, hogy akár egy taxi hátsó ülésén is tárgyalhatnak. Liberális Demokrata Párt (Liberal Democrats) Alapítva: 1988 Eszmeiség: liberalizmus Hivatalos szín: aranysárga Vezető: William Peter Nicholas Clegg Parlamenti jelenlét: 1992 óta EP-frakció: Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Képviselőcsoport (ALDE) Az 1960-as, 70-es években az új középosztály és a fiatal, friss diplomás generáció számára újra vonzóvá vált a liberális politika. A párt innovatív újjászületésének köszönhetően (elsőként támogatta az EGK brit tagságát) újra megerősödött, támogatottsága a vidéki választókerületekben (Skócia, Wales) is nőtt. 1977-ben a munkáspárt ereje csökkent, és a választásokon is elveszítette többségét. Egymás kölcsönös támogatásának jegyében a két párt megkötötte a Lib-Lab Paktumot, mely már a következő évben elbukott. Az 1983-as és 1987-es általános választásokon szövetséget kötöttek a liberálisok és a 20