A szarvasmarha hízlalásáról. Az összes haszonállatok közük a szarvasmarha az, amely legszorosabb összefüggésbe hozható a gazdálkodásnak bármely módjával. Általános szempontból véve, a hízlalásnak igen nagy elınyei vannak; a hizott állat szolgáltatja az ember legértékesebb táplálékát: a húst; a hízlalás maga után vonja a fajta javitását, ösztönzi a hízlalót alkalmas növények termelésére, szaporítja a trágyát és fokozza annak értékét, s csak ez utóbbi által nagyban hozzájárul a talaj javitásához s a termések fokozásához. Rendezett gazdasági viszonyok között továbbá a hízlalás lehetıvé teszi oly gazdasági termények takarmány) értékesitését, melyeknek vagy egyáltalán nincs is megfelelı piaczi áruk, vagy melyek nagy térfogatuk és romlandóságuk stb. miatt a szállitást távoli helyekre ki nem birják. A hízlalás sikere igen jelentékeny részben a hízlalandó állatok kiválasztásától függ. Amint a talaj termékenysége szerint több vagy kevesebb magot terem, az állatok is több vagy kevesebb húst, zsírt stb. termelnek, aszerint amint a hízlalásra alkalmasabbak vagy nem. Így meg kell ismerkedni azon körülményekkel, melyek a hizóképességre befolyást gyakorolnak. Ezek a következık: a fajta, az alak, a test nagysága, az állat vérmérséklete, kora, kövérségi állapota, egészséges volta, neme stb., melyek érdemük szerint méltatandók lesznek. A fajtának a hizékonyságra gyakorolt felettébb szembeszökı befolyásáról ez alkalommal nem kivánunk foglalkozni, mert ennek tárgyalása igen messze vezetne, s utóvégre kiváló jelentıséggel csak azon hízlalóra nézve bir, ki csakis hízlalás czéljából tenyészt vagy szerez be állatokat s azoktól semmi egyéb szolgálatot nem kiván; ez azonban csak felettébb ritka esetben fordul elı. Az, hogy az állat hizékony fajtából való legyen, még korántsem elegendı; de kell, hogy a hizékonyságra való hajlamnak az állat testi constitutiója megfeleljen. Ezen állitás igazolására elegendı meggondolni, hogy a hajlam a szervekkel, illetve azok nagysága, elhelyezése, egymáshoz való aránya stb.-vel van szoros összefüggésben, melyek functióikat ez okból többé vagy kevésbé tökéletesen végezhetik. Az élettani tevékenységeknek azonban két neme különböztethetı meg: a sarkalatos fontosságuak, mint a légzés, az emésztés, a vérkeringés, melyek szükségképen a lehetı legtökéletesebbek legyenek, bármi legyen is állataink haszonczélja, mert ezek rendeltetése: azon tápanyagok feldolgozása, melyeket azután a további functiók hús, faggyu, tej, munka stb. alakban értékesitenek; s másodrendü fontosságuak, mint az idegzetnek az állat életmőködésével való viszonya, péld. a zsír- vagy tejkiválasztásra való hajlam ritkán van meg ugyanazon egyénben, a jóltejelı állat rendszerint soványabb, s a hizásra hajlandó, ahelyett hogy több tejet adna, elhizik, aszerint amint szervezete a különbözı külsı vagy belsı behatások folytán egyik vagy másik irányba tereltetett. Az állat külemébıl, ha nem is teljes, de felettébb nagy biztossággal következtethetünk annak hízlalásra, igavonásra, tejelésre való alkalmasságára; így ez alkalommal azon külemtani sajátságokat veszszük tárgyalás alá, melyek a hizóállatra kiválóbb fontossággal birnak. Mellkas. A mellkasban a vérkörnek és légzésnek legfontosabb szervei: a szív és a tüdık vannak elhelyezve. A vér, melyet folyékony húsnak is szokás nevezni, annál nagyobb mértékben circulál s annál tökéletesebben alakul át viszeres vérbıl üteres vérré, minél tökéletesebben kifejlıdvék a mellkasban levı szervek; egyrészrıl minél több vért fogad be a szívpitvar és kamara, másrészrıl minél több levegıt képes beszívni a tüdı. A szív és a tüdı azonban csak azon esetre fejlıdhetnek ki kellıképen, ha a fejlıdésre elég terük van, vagyis ha a mellkas elég széles, elég mély és elég hosszu. Ez okból az állatok kiválasztásánál a mellkasra a lehetı legnagyobb figyelemmel legyünk. A mellkas magasságát a martól a mellcsontnak a két mellsı láb közé esı részeig mérjük. E méret legyen minél nagyobb.
A mellüreg bizonyos tekintetben egy kúphoz hasonlítható, melynek alapját a rekeszizom képezi; minél nagyobb ez, annál nagyobb lesz a kúpnak vagyis a tüdınek területe. Azonban a rekeszizom kerülete az oldalak körvonalai által lévén határolva: vagy a háromszöghöz, vagy a körhöz fog közelíteni, aszerint amint a bordák laposabbak vagy görbültebbek, s miután a terület annál nagyobb, minél jobban megközeliti az alak a kört: a dongás állat mellkasa nagyobb s a benne levı szervek fejlettebbek lesznek, mint a laposbordáju állaté. A hasüreg szintoly figyelemreméltó, mint a mellkas. A has legyen közepes nagyságu, szabályosan elgömbölyödı. A lógó és széles has nehéz emésztést jelentenek s azon állatokra jellemzık, melyek sok szálas- és kevés tápértékü takarmányt kapnak; e hasalakok rendszerint a nyerges háttal vannak kapcsolatban. A lógó has ellentéte az agárhas vagy felhuzott has, amelyrıl azt következtethetjük, hogy az állat sokat szenvedett s ennek folytán az emésztıszervek nincsenek annyira kifejlıdve, mint kellene, hogy a fölvett takarmányt kellıképen kihasználják. A jó alaku has az olyan, amely evés után nem sokkal nagyobbodik; jó nagy száj, erıs ajkak azt jelentik, hogy az állat jól táplálkozik. A csontok. Azelıtt a durva, vastagcsontu állatokat keresték és becsülték a hízlalásra. A híres Bakevel Clinc, J. Hunter, Sinclair stb. tapasztalatai folytán azonban jelenleg az ellenkezı véleménynek több hive van. Ma már tudjuk, hogy a finomabb, de kemény csontokon ízletesebb, kevésbé száraz hús található, s végül hasonló súlyt feltételezve, a vékonyabb csontu állatnak több husa van. A durva; vastag csont szivacsosabb állományu, üregesebb, mi a táplálkozás hiányosabb voltát bizonyítja. A csontok vastagságára a lábszárak s a koponyacsontokról következtethetünk. Az izmok képezik a húst. Mennyiségük és arányos eloszlásuk szintén lényeges kellék. Az izmok legyenek kifejlettek, anélkül hogy az izmok közti kötıszövettel telt barázdák felettébb elıtünjenek a bır alól. A vállak legyenek husosak, a marj széles, a hát és ágyék széles, hosszu és egyenes. A csipık szétállók, husosak, a keresztcsont hosszu és egyenes, a far és czombok minél szélesebbek és nagyobbak legyenek, mert ezeken terem a legjobb minıségő hús. A hús pedig rugalmas és keménytapintatu legyen, anélkül hogy szivós volna. A kötıszövet, amely apró üregeket képez, elsı fontosságu anyaga a hízlalásnak. Ez egy puha, szivacsszerü, az egész testet befoglaló szövet, mely körülvevén, összeköti és mégis elválasztja a szerveket egymástól, mely nagyobbítva tekintve, a szivacshoz legjobban hasonlítható. A zsír a kötıszövetben rakódik le s ez okból fontossággal is kell birnia a hízlalásra. Azon állatok, melyekben több kötıszövetet találunk, hizékonyabbak, mint azok, melyeken kevés kötıszövet lelhetı. A bır finomsága. A test felületén a kötıszövet megsőrősödvén, a bırt alkotja, melynek minıségérıl a kötıszövet minıségére következtethetünk. Legyen a bır vékony, hajlékony, könnyen mozgó, könnyen ránczolható, finom szörrel fedett, nem bozontos, de fénylı szırü; a lebeny, melyet sok gazda szépnek tart, ne legyen igen nagy; a nagy lebeny legalább is haszontalannak tartandó, miután a hizékonyság jeléül nem lehet tartani alaposan. A bır és a faggyu. E tekintetben a mészáros igénye a hízlalóéval szemközt ellentétes. A finom bır nem nyom annyit, mint a durvább, s a mészárosok drágábban adván el a bır kilogrammját, mint a húst, jobb szeretik a vastagbırü állatot. E felfogás azonban kifogás alá esik, mert, mint az alábbiakból kitünik, a bır finomsága folytán bekövetkezhetı veszteséget pótolja a vékonyabb bırü állatokban található faggyutöbblet. Favre, genuai állatorvos, tett e tekintetben kisérleteket és megfigyelései 118 svájczi ökörre terjedtek ki, melyek közül az öt legsulyosabb bırü s az öt legkönnyebb, tehát legvékonyabb bırünek vágási eredménye a következı volt:
Ezek szerint az öt vékonybırü ökör, noha jóval kisebbek voltak a vastagbırüeknél, 764 fonttal kevesebbet nyomván, mint azok, azoknál jóval kövérebbek voltak és 33 font faggyuval többet szolgáltattak, mint az öt vastagbırü nagyobb ökör. Más alkalommal öt vastagbırü és öt vékonybırü, szemmértékre egymásnak megfelelı hizottságu ökör levágatván, a következö eredményt mutatta: Feltéve, hogy testre nézve a tíz ökör egyforma volt, az öt vastagbırünek bıre 112 fonttal többet nyomott ugyan, de a vékonybırüek 133 font hússal és 176 font faggyuval többet produkáltak a vastagbırüeknél. Semmiképen sem szabad azonban a bırnek vastagságát annak merev keménységével összetéveszteni. Ezen utóbbi az állatnak a hízlalásra való kisfoku alkalmasságát mutatja, másrészt gyakran találunk oly állatokat, melyek bıre vastag ugyan, de puha, ruganyos és finom szırrel fedett, melyek igen jól hízlalhatók. A test nagysága. Hosszu ideig a nagytestü állatokat a hízlalásra kíválóan alkalmasaknak tartották, mert eladáskor többet kapni értök, mint a kisebbekért. Mióta azonban jobban szoktunk számitani, rájöttünk, hogy ez hibás föltevés és az eladási ár nem mindig a nagytestü állatokra nézve üt ki kedvezıen. Hogy ez irányban kellı tájékozást szerezzünk, vessük össze a test nagyságát az elfogyasztott takarmánynyal s az ebbıl termelt súlygyarapodással. Alibert tanár 1855-ben tett tanulmányai folytán azon következtetésre jutott, hogy a legnagyobb és legsulyosabb állatok viszonylag a legkevesebb takarmányt fogyasztják. Boussingault azt figyelte meg, hogy a nagy simmenthali törzshöz tartozó legnagyobb tehene, mely 811 k / g -ot nyomott, 100 k / g élısúlyra 1 85 k / g szárazanyagot igényelt; a közepes nagyságuak 680 k / g élısúlyban 2 25 k / g -ot igényeltek 100 k / g -ra; a kicsinyek, 550 k / g élısulyuak 2 75 k / g -százalékot fogyasztottak. A 95 169 k / g sulyu növendékállatok szükséglete 3 12 k / g - százalék, s végül a 60 k / g -os borjúk 6 70 k / g -százalékra rugott. Weckerlin szerint:
Mathis jelenti, hogy a grandjouani 250 k / g sulyu breton-tehenek 100 k / g -ra 3 61 k / g szárazanyagot igényelnek. Az 550 750 k / g sulyu svájczi tehenek 2 k / g -százalék száraztakarmány mellett jól tejeltek és jól is néztek ki, végül a 200 k / g -os d auray-tehenek 4 k / g -százalék napi adagot kivántak. A testsúly s a tápanyag-szükséglet között mutatkozó forditott viszony még feltünıbb, ha különbözı állatokat s ezek tápszükségletét hasonlítjuk össze. Számos kisérlet alapján határozottan kimondható, hogy a napi tápanyagszükséglet annál nagyobb, minél kisebb az állat testsulya. Így, míg egy 28 k / g sulyu sertés 6 17 k / g -százalék tápanyagot igényel, addig egy 3 k / g sulyu tengeri nyúl 8, egy 700 g / sulyu tengerimalacz 12, egy 450 g sulyu galamb 16 s egy 15 g / sulyu egér 60 k / g -százalék táplálékot igényel. E tények kétségtelenül egy természeti törvény nyilvánulásai; kérdés most: minı physiologiai okokat vehetünk fel magyarázatul? Ha a különbözı állatokat figyelemmel észleljük, csakhamar azon meggyızıdésre jutunk, hogy az életmőködés általában véve annál gyorsabb, minél kisebb az állat. Például a légzés, mint a legfontosabb életnyilvánulások egyike, sokkal gyorsabb a házi nyúlnál, a kutyánál vagy a sertésnél, mint a nagyobb házi állatoknál; s ugyanazon állatfajtát figyelve meg, a borjunál gyorsabb, mint a felnıtt állatnál, s ugyanazon koru kisebb állatnál gyorsabb, mint a nagyobbnál. Épígy áll a dolog a vérkeringésre nézve; míg egy felnıtt 600 k / g sulyu szarvasmarhánál 36 40 érverést olvashatunk meg perczenkint, a 200 k / g sulyunál 60 65 s egy 50 100 k / g sulyu borjunál 70 80 érverést olvashatunk meg. A 40 k / g -os ürü 70 érverést, a 25 k / g sulyu ürü 76 érverést mutat. A 10 25 k / g sulyu kutyán 90 100 érverést s egy 2 k / g sulyu házi nyúlnál 100 125 érverést olvashatunk meg egy perez alatt. Továbbá a hıképzés s ennek folytán a légzés sokkal intensivebb a kisebb, mint a nagyobb állatoknál, mert a test annál gyorsabban hől ki, minél kisebb, s az állat legyen az kis- vagy nagytestü állandó állati hıjét fentartani törekszik. Végül fel kell emliteni, hogy az élettevékenység általában annál élénkebb, minél rövidebb életü az állat; s tényleg a nagyobb állatok (szarvasmarha, ló) általában hosszabb életüek, mint a kisebbek (házi nyúl, galamb, egér stb.). Ezek a valódi okai, amiért a kisebb testü állatok testsulyukhoz képest aránylag jóval többet fogyasztanak, mint a nagyok; szabad-e ebbıl azonban azt következtetni, hogy a kisebb állatok ugyanazon takarmányból kevesebbet termelnek, mint a nagyobbak? Azt hiszszük, hogy e föltevés nagy tévedés volna, mely a gyakorlatban magát megboszulhatná, mert az is föltehetı, hogy az esetre, ha a kis állatoknál az élettevékenység gyorsabb, ha a takarmány jobban megemésztetik: a táplálkozásnak is élénkebbnek kell lennie, s így a hús- és zsírképzés is ezen arányban gyorsulni fog. Tényleg számos megfigyelés azt eredményezte, hogy a kisebb, fiatalabb, rövidebb életü állatok jóval gyorsabb súlyszaporodást mutatnak. Tudjuk, hogy a szopósborjúk sulya a szoptatás alatt naponkint 1 k / g -mal is nagyobbodik, midın is sulyuknak 8 %-át kapják, szárazanyagra számítva, takarmányul, s hogy a súlygyarapodás késıbb ½ k / g -ra csökken, midın a napi takarmányszükséglet 3 4 %-ra száll alá. Ismeretes továbbá, hogy az állat napi takarmánya két részre osztható: az elsı a fentartó takarmány, melyet az állat testsulyának fantartására szükségelt takarmánymennyiség képez; a második a termelı takarmány, mely a testsúly gyarapitására vagy zsír- vagy tejkészitésre stb.
fordíttatik. Nevière és Riedesel kisérletei most azt mutatják, hogy azon esetben, ha az állat jóllakásig és megfelelı takarmányt kap, az elfogyasztott takarmánynak nagy pontossággal fele fentartó- és fele termelı-takarmánynak vehetı. Ha már most e megfigyelés helyes, a 800 k / g sulyu tehén napi adagja 2 %-ot tevén, ebbıl 1 % fordíttatik productióra; míg a 200 k / g -os breton-marha 4 % takarmányt igényelvén, ebbıl termelése 2 %-ot fordíthat, s így a két állatnál a takarmány értékesitése tekintetében ugyanazon arányt találjuk. Az elsı esetben a 800 k / g -os tehén 2 % napi adagja 16 k / g szárazanyagot tesz, s miután 10 k / g a fentartó-takarmányon felül etetett szárazanyag 1 k / g húst vagy más súlygyarapodást létesítvén, a 8 k / g napi termelı-takarmány 800 g / súlyszaporodást fog létesiteni, s így 100 k / g súlyszaporodás elérésére 125 napra lesz szükség. A másik esetben a 200 k / g sulyu barom 4 % napi adagja 8 k / g -ra rúg, s ebbıl a napi súlyszaporulat csak 400 g /-ra fog rágni, tehát 125 nap alatt csak 50 k / g súlyszaporodást fog mutatni, s így 2 drb összesen 400 k / g sulyu állat 125 nap alatt éppen annyi takarmányt fogyaszt, mint egy 800 k / g sulyu, s éppen annyi húst és zsírt produkál 125 nap alatt, mint a 800 k / g sulyu állat. Gazdasági szempontból azonban a két eset között mégis van különbség; így elıször is a 2 drb összesen 400 k / g sulyu állat beszerzése sokkal kevesebbe kerül, mint egy 800 k / g sulyu állat; másodszor a 100 k / g súlygyarapodás az elsı esetben az összes súlynak 25 %-át, a másik esetben csak 12 5 %-át képezvén; míg a két kis állat teljesen ki van hízva, addig az egy nagy állat még nincs kihízva, s korántsem mutat annyit, mint 100 k / g súlygyarapodás constatálása után méltón elvárhatnánk. Ne tulajdonítsunk azonban ezen adatoknak több értéket, mint amennyit azok tényleg megérdemelnek; ezek csak arra valók voltak, hogy meggyızzenek arról, hogy a kisebb testü állatok hízlalása nemcsak nem jár hátránynyal, de igen sok esetben elınyösebb is a nagytestü állatok hízlalásánál. Ha még meggondoljuk, hogy a kisebb állatok gyorsabb fejlésüek, hogy általában nagyobb vágósúlylyal birnak, husuk finomabb, lédusabb és zsírral jobban át van szıve: megértjük azokat, kik a kisebb marhát szívesebben vásárolják, mint a nagyobbat. Nem szabad azonban feledni, hogy több marha a felügyeletre és tisztántartásra több cselédet, az elhelyezésre több istállót stb. követel, továbbá, hogy igavonás tekintetébıl aránytalanul kevesebbet ér a nagytestü marhánál. Vérmérséklet. Legczélszerőbb a hízlalásra az olyan állat, melyben sanguinikus és phlegmatikus vérmérséklet kellı összhangban van; legyen ezenfelül az állat csendes természetü és hagyjon magával bánni. Az élénk, vérmes vagy ideges állatok rosszul híznak; a petyhüdt, phlegmatikus állatok husa pedig kevésbé értékes. Kor. A hízlalás czélja: a lehetı legrövidebb idı alatt, a lehetı legolcsóbban a legjobb minıségü húst és faggyút termelni. E tekintetben a különbözı állatfajták között rendkivüli különbségeket találunk. Némelyek bármely korban könnyen hízlalhatók, mások bizonyos idı elıtt, mely koránfejlésüktıl függ, nem hízlalhatók haszonnal. Általános szabályul fölvehetı, hogy a felnıtt kor, vagyis midın a fiatal állat époly nagy lett, mint az idısebbek, legalkalmasabb a hízlalásra. Ekkor élettevékenységük legélénkebb, jó étvágygyal esznek, igen jól emésztenek s a takarmány legnagyobb része hússá és zsírrá válik. Míg az idıs korban az állatok rosszabbul emésztenek, husuk tömöttebb lesz s a zsír nehezebben képes behatolni, s így kevesebbet érnek; idısebb korban csak azon állat hízlalható, mely elıbb mint igásállat volt hivatva szolgálatokat tenni. Egészségi állapot. Kiválóan fontos a hízlalás megkezdése elıtt az iránt tisztába jönni, hogy hízlalandó állataink egészségesek-e vagy nem. Az egészséges állat eleven tiszta-tekintetü, bıre puha és könnyen ránczolható, szıre fényes, orra nedves, orrlyukai rózsaszinüek; ha gégéjét megszorítván, köhögésre ingereljük, a köhögés természetes és könnyed, a járás ruganyos és biztos, az állat fejét fennhordja.
Általános szabály: hizóállatainkat idırıl idıre megmérvén, súlygyarapodásukról meggyızıdni s mindazon állatokat, melyek kellıképen nem gyarapodnak, ki kell zárni a hízlalásból; mert ezek, noha nem betegek, a takarmányt nem fogják jól értékesiteni és jól megfizetni. C. Vial után: Lukács J.