Peronoszpórafélék A moszatgombák (Phycomycetes) osztályába tartoznak, igen kártékony élősködők, a legkülönfélébb növényekben tesznek kárt, ennek megfelelően több fajuk van. A fertőzött leveleken eleinte rendszerint világos, áttetsző (ún. olajfolt) vagy sárgás foltok láthatók, amelyek fokozatosan megbarnulnak, majd elszáradnak. A gomba a levél légrésein keresztül hatol be a növénybe. A micéliumok a gazdanövény belsejében, a sejtközötti járatokban fejlődnek és a sejtekbe szívó hifákat (hausztóriumokat) bocsátanak. A felszínre (pl. a levélfonákon) a légzőnyílásokon át konídiumtartókat fejlesztenek, amelyeken szaporító sejtek (konídium) keletkeznek. A konídiumok a tartókról egyesével fűződnek le és vagy rajzóspórákat hoznak létre, vagy csíratömlővel csíráznak. A konídiumok az ivartalan szaporodási alakot biztosítják. Az ivarszervek a gazdanövény belsejében keletkeznek és az Ivarsejtek egybeolvadása után létrejön az oospóra, aminek az áttelelésben van szerepe. A szőlő legveszedelmesebb kórokozója a peronoszpóra. Aszályos években szinte nem okoz problémát, csapadékos évjáratban viszont az egész termést is elviheti. A fertőzés, mint a villám, akár négy-öt nap alatt letarolja az egész állományt. Tünetei: olajfolt és gombagyep. Klasszikus tavaszi és nyár eleji peronoszpóra tünet a szőlő levelein kialakuló sárgászöld olajfolt (fény felé tartva látszik a legjobban), és a levél másik oldalán, a fonákon megjelenő fehér gombagyep (ami nem azonos a levél színén is megjelenő lisztharmattal). A gomba nem csak a leveleket támadja: az éretlen bogyó lilásra színeződik, az érett szőlő pedig ráncosodik, töpped és lilás-barna lesz. Ha a bogyó belseje is barna színű, akkor biztosan peronoszpóra a tettes (zöld bogyóbelső esetén lisztharmat a fertőző). Lisztharmatfélék A tömlősgombák (Ascomycetes) osztályába tartozó valódi élősködő gombák tartoznak közéjük. A fertőzésük jellemző tünete: a kórokozó gomba a növény felületét fehér (ritkán rózsaszínes vagy barna) penészszövedékkel vonja be, mintha a növény liszttel volna beszórva. A levelek szélei jellegzetesen felpöndörödnek, a bogyók felhasadnak. A gombák egész életüket élő, zöld növényi részeken élik le. Penészfonadékuk (micélium) a gazdanövény felületén terjed, s csupán szívótömlőket bocsátanak a felületi sejtekbe, ahonnan tápanyagjaikat szívják (felületi élősködők, ektoparaziták). A gomba nyári szaporodó szervei a kondiniumok, amelyek a micéliumfonalak elágazásainak végén kialakuló konidiumtartókon jönnek létre. A lefűződéssel keletkező a kondiumok széllel vagy csapadék vízzel messze eljutnak és megfertőzhetik a növényeket. Kedvező életkörülményeket (vizet vagy párát és legalább 20-25 o C-os hőmérsékletet) találva hamar csíráznak, néhány óra alatt csírafonalat fejlesztenek, s azok tapadókoronggal megtapadnak a gazdanövény felületén. A tapadókorong csúcsa áthatolásra képes fertőzési hifában végződik, mely befúrja magát a felületi sejtbe, ahol kifejleszti szívótömlőjét és megkezdődik az élősködés. A konídiniumok tavasztól nagy tömegben, folyamatosan keletkeznek és a gomba nyári elterjedését szolgálják. Egyes lisztharmat gombáknál rendszerint a nyár végén a micéliumszövedékben kifejlődik az ivaros szaporodási alak, a peritécium. A peritéciumok gömbölyű korsó vagy palack alakú zárt szaporítóképletek. Bennük keletkeznek a tömlők (aszkuszok) és ezekben nyolcasával alakulnak ki az aszkospórák. A spórák többnyire csak a következő év tavaszán érnek meg és kiszóródva az aszkuszból, megindítják a fertőzést. Sok lisztharmat fajnál a peritécium a gomba áttelelésében lényegtelen szerepet játszik. Helyette az áttelelést a rügypikkelyek közt meghúzódó micélium szolgálja, pl. a gabonalisztharmatnál a kondinium, a szőlő, a tölgy lisztharmatnál maga a micélium telel át. Kertészeti növényeinken számos lisztharmatgomba élősködik: így az almán a Podosphaera leucotricha, birsen, naspolyán, galagonyán, berkenyén a Podosphaera oxyacanthae, őszibarackon a Sphaerotheca pannosa, kajszin és szilván a Phyllactinia corylea. 1
Moníliafélék A nagyon súlyos gazdasági károkat okozó fajok ugyancsak a tömlősgombák közé tartoznak. A fertőzés ideje és módja: A gombák szaporító képletei a növényekbe virágzáskor vagy sebzések alkalmával kerülnek be, majd a sarjhajtások, a gallyak és a termések is fertőződnek. A virágok elsősorban hűvös és nedves időben fertőződnek. Fontos, hogy a hőmérséklet 12 o C alá süllyedjen. A fertőzés elsősorban a nedves felületeken támad, de magas páratartalom esetén is (85% fölött) bekövetkezhet. A termések is elsősorban nedves időjárás idején fertőződnek. Ez esetben azonban az optimális hőmérsékleti értékek magasabbak: 20-24 o C. Jellegzetes tünetek: A virágok és a fiatal termések megbarnulnak, majd elszáradnak. A levelek, illetve a sarjhajtások elfonnyadnak, és a megtámadott gyallyakkal együtt elszáradnak. A fertőzött helyeken gyakran indul be a mézgafolyás. A termések rendszerint érés idején fertőződnek. Először puha, barnuló foltok keletkeznek rajtuk, ezek gyorsan szétterjednek, és az egész termést elborítják. Kedvező körülmények között a fertőzött részeken körkörösen elhelyezkedő konídiumtartókat és konídiumokat figyelhetünk meg. A fertőzött termések lehullanak, vagy mumifikálódva az ágakon maradnak. A gomba a fákon maradt vagy a talajra lehullott ún. gyümölcsmúmiákban és a fák szöveteiben telel át. Leginkább veszélyeztetett fajok: A monilia leggyakrabban a meggyet, a cseresznyét, a szilvát és a kajszibarackot támadja meg. Még a rózsafélék családjába tartozó egyéb fás növények (pl. alma és körte) is megfertőződhetnek. Anyarozs vagy varjúköröm (Claviceps purpurea) Az anyarozs nevű gabonaparazita feketés, sötétlila színű növényi kórokozó, fitopatogén gomba, amely az érett gabonakalászban a virágok helyén egy megnyúlt, 2 5 cm hosszú, görbült, fekete szklerócium, ami a gomba egyik fejlődési stádiuma. A szkleróciumok aratáskor vagy kihullanak a földre, vagy pedig a gabonával együtt betakarítják. Ha ezek a fekete szkleróciumok beleőrlődnek a lisztbe, az ilyen lisztből készült kenyér mérgezővé válik. Az anyarozs szkleróciumok vetés alkalmával kerülnek újra a szántóföldre. Ezután hosszabb ideig nyugalomban maradnak, és az áttelelés után tavasszal, a növények virágzásakor tovább fejlődnek. Ekkor kis nyeles, vöröses fejű testek nőnek ki. A szklerócium, több mint száz biológiailag aktív vegyületet, elsősorban alkaloidokat tartalmaz, amelyek között toxikusak is vannak. Anyarozs leggyakrabban a rozsban található, de búzában, árpában és zabban is előfordul. A gabonaféléken kívül majdnem valamennyi pázsitfélében (így az angol-, franciaés olaszperjében, az ebfűben, a komócsinban, az ecsetpázsitban, a borjúpázsitban, a nádban, kölesben, néhány sásfélében is) megjelenik. Az anyarozst mesterségesen fertőzött gabonatáblákon termesztik és a gyógyszeriparban hasznosítják, pl. anyaméh-összehúzó, vérzéscsillapító, vérnyomáscsökkentő hatása van. Az anyarozs-mérgezés betegségének neve Szent Antal tüze (ergotizmus): égő fájdalmakkal kezdődik, amit az egyik típusában az ujjak, a kéz- és lábfejek elhalása követ, és a megfeketedett, mumifikálódott végtag vérzés nélkül letörik. A másik formáját bizserkór-nak is nevezik, mert a fájdalom mellé bizsergés társul, majd epilepsziaszerű görcsök következnek. A középkorban büntetésnek tartották ezt a betegséget. 2
Hánytató galambgomba (Russula emetica) A bazidiumos gombák közé tartozó gomba egyik leggyakoribb kalapos gombánk. Megjelenés: Kalap: rózsa-, cseresznye-, cinóber- vagy vérpiros színű. Kerek, átmérője kb. 5-11 cm. Eleinte boltozatos, majd fokozatosan annyira kiterül, hogy a közepén kissé be is mélyed. Tönk: fehér színű, egyenes, kissé vaskos (1-2 cm vastag), kb. 5-8 cm hosszú. Hús: hófehér, többé-kevésbé gyümölcsszagú, pattanva törő és égetően csípős ízű. Termőréteg: fehér, lemezes. Élőhely: főként lucfenyvesekben és tőzegmohalápokon él, de nyirkosabb, mohás talajokon más erdőkben is megtalálható. Főként nyáron terem, de később is előfordul. Hasonló fajok: A piros galambgombával téveszthető össze, biztosan megkülönböztetni őket egymástól csak a gomba megkóstolásával lehet. A hánytató galambgomba égetően csípős ízű, a piros galambgombának viszont jellegzetes ceruza-íze van. Felhasználhatósága: nem ajánlatos fogyasztani, gyengén mérgező hatású, hányást, hasmenést okoz Kékhátú galambgomba (Russula cyanoxantha) Az egyik leggyakoribb, változó megjelenésű bazídiumos gombánk. Népies neve: galambica. Megjelenés: Kalap: eleinte félgömb alakú, domború, majd lapos, 5 15 cm nagy, vastag húsú. Közepe mindig bemélyedő, széle aláhajló, majd öregen kiterülő, hullámos. Felszíne nedves-síkos, később száraz és sugarasan ráncos. Színe változó, mivel megtalálhatóak rajta a lila, kékes, zöldes, sárgásszürke, gyakran felhősen foltosan tarka színek. Fiatalon inkább szürke, később kékeslilára, illetve galambszínűre változik. Többnyire a liláskék és a szürkészöld szín egyidejűleg látható rajta. Felülete finoman, hálózatosan ráncos. Tönk: A tönk zömök, vastag, hengeres, feltűnően merev, hosszant ráncolt. 5 10 cm hosszú, 1,5 4 cm vastag, fehér, de néha ibolyásan árnyalt. Húsa fehér, merev, pattanva törő, elvágva nem színeződik. Nyersen is kellemes dió ízű és szagú. Hús: fehér, pattanva törő. Termőréteg: A lemezek közepesen sűrűn állók, kissé lefutók, illetve vastagabbak. Ellentétben minden más galambgombával, érintésre nem törnek szét üvegszerűen, hanem puhán, rugalmasan elhajlanak. Élőhely: Lomberdők talaján egyesével, sokszor nagy mennyiségben terem a fák alatt, mivel mikorrhizás gomba. Nyáron és kora ősszel terem. A nyári szárazabb időben is mindenfelé a gyakori lombos és fenyőerdőkön kívül, a síkvidéktől a hegységekig megtalálható ez a gombafaj. Felhasználás: Jóízű, ehető gomba. Sokféleképpen elkészíthető, de mint minden galambgomba, vegyes gombás ételben a legfinomabb. A kalap tepsiben sütve (mint a keserűgomba) kitűnő csemege, de jól használható levesbe és salátának is. A galambgombák különösen alkalmasak szárításra, szépen, gyorsan és jól száradnak, színüket is megtartják. A szárított galambgomba könnyen megdarálható gombapornak. Ropogós, merev húsuk konzerválásra is alkalmas. Hasonló fajok: Más gombák közül csak a többi galambgomba lehet hozzá hasonló. A kisebb termetű, ibolyás vagy lila kalapú törékeny galambgomba - amely feltűnően törékeny, morzsolódó és égetően csípős ízű nagyon hasonlít a kékhátú galambgombához, úgy, mint a fenyő-galambgomba. Az utóbbi színe ugyancsak lilás, azonban lemezei sárgák, és íze égetően csípős. A dióízű galambgom- 3
ba lemezei üvegszerűen töredeznek és rozsdafoltosak lesznek. Tönkje is rozsdabarnás, kalapszíne veszélyesen hasonlít a gyilkos galócához, ezért gyűjtése fokozott figyelmet követel. Ízletes vargánya (Boletus edulis) A hazai gombák királya, a legtermetesebb és legkiadósabb (május végétől október közepéig szedhető) étkezési gombáink közé tartozik. Többféle népies neve ismert: úrigomba vagy medveorrú gomba. Erdélyben hiriba névre hallgat. Megjelenés: Kalap: átmérője a 12-25 cm-t is eléri, zsírosan fénylő, gesztenyebarna, fehér peremű és húsos, jellegzetesen puha tapintatú, gyakran kissé nyálkás. Tönk: Tönkje, akár 15 cm magasra is megnő, vörösesbarna, csíkos, felső részén finom, fehér hálózat található. Hús: sárga, sárgászöld színe nyomásra nem változik. Puha, kissé szivacsos tapintatú. Termőréteg: Fiatalon halvány, később zöldessárga spóratermő rétege csöves szerkezetű, a kalapról könnyen lefejthető. Élőhely: Leggyakoribb termőhelyei a párásabb tölgyesek, gyertyánosok, szelídgesztenyések, bár mindenféle erdőben előfordul. Kedveli a gyorsan melegedő erdőszéleket, tisztásokat. Az Alföldön nem jellemző, de a csapadékosabb dombságainkon és hegyvidékeinkben megtalálható, különösen az ország nyugati részében (Zselic, Zalai-dombság, Őrség) gyakori. Felhasználás: nagyon ízletes és sokféleképpen elkészíthető: nyersen salátákba, gombalevesnek, vajban párolva köretnek, rántva és pörköltnek, de szárítás és őrlést követően, fűszerként is nagyon sok ételhez használják. Hasonló fajok: A vargányákkal rokon tinóruk között még több mérgező, illetve csak feltételesen fogyasztható faj is van. Mérgező rokona a nyomásra, sértésre kékülő-zöldülő farkastinóru (Boletus calopus), amellyel könnyen össze is téveszthető! Késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) Népi nevei termőhelyére, színére, valamint termésének az idejére utalnak: fehér lasa (Gyergyó), feketehátú (Moldva), bükkfagomba (Bánság, Csík), bükkfalasa (Kászon), bükkgomba (Beregi járás), fagygomba (Zemplén), kék törzsök (Máramaros), őszi lasagomba (Sóvidék), szürke lasa (Gyergyó). Megjelenés: Egyedei csoportosan, egymás fölött, csomókban, jellegzetes kagyló alakban fejlődnek. Kalap: 5-15 cm átmérőjű, krémszínű, szürkéslila, kagyló alakú. A kalap felszíne fiatalon viaszos bevonatú, kékesszürke színű, ami később hússzínűre, vagy barnára változik. Tönk: Rövid, oldaltálló tönkje fehér, néha barnás, amellyel az élő, vagy elhalt lombhullató fákhoz kapcsolódik. Hús: fehér, az idősebb példányok esetében rágós, szálkás, ezért kifejezetten a fiatal példányokat érdemes fogyasztani. Illata taplószerű, íze lágy. Termőréteg: A lemezek fehéresek vagy sárgásak, szélesek, a tönk kezdetéig lefutnak. Élőhely: A természetben az első deres, késő őszi éjszakák után nagy csoportokban jelenik meg. Kora tavasszal is előfordul, bár akkor ritkább. Szeptembertől márciusig a lombos és tűlevelű erdőkben, élő vagy elhalt fák ágain vagy tuskóján terem. Növényi aprítékon, szalmán, illetve fatuskókon háztájiban és üzemszerűen termesztik. 4
Felhasználás: Ehető gomba, elsősorban tojásos gombát, illetve pörköltet készítünk előle. Gyógyító hatása miatt a gyógyászatban is használt gomba. Hasonló fajok: Rokona az ún. erestönkű laskagomba (Pleurotus cornucopiae), amelyet barna, sárgás kalapszíne és a tönkjén végigfutó hálózatos erezés különböztet meg. Ez is ehető, sőt, egyre inkább a termesztésbe is bevont fajta. Bimbós pöfeteg (Lycoperdon perlatum) Erdeink leggyakoribb ehető gombafaja, ugyanakkor kis méretével nem feltűnő az avaron. Megjelenés: Kicsiny vagy közepes, fehér, gömbölyded, körte alakú gomba, tetején sűrű, letörölhető szemcsékkel, tüskékkel. Kalap: nincs, termőteste a többi pöfeteghez hasonlóan zárt. Tönk: nincs kifejezett tönkje, a termőteste nem tagolódik tönkre és kalapra. Bunkós, fordított palackhoz hasonló, körte alakú, felül golyószerű, lefelé fokozatosan szűkül, és rövid hengeres része van, 3-10 cm magas, 3-5 cm széles. Színe fehér, később sárgás, éretten szürkésbarna. Felszínét apró, törékeny, letörölhető tüskeszerű szemcsék és pikkelyek borítják, amelyek később maguktól is lehullanak róla. Hús: Rugalmasan puha, kezdetben hófehér, sajtszerűen tömör és vágható, majd sárgás, vizenyős, később barna és száraz porrá hullik szét. Fiatalon kellemesen, jellemzően aromás gomba ízű kissé retekszagú vagy lehet karbidra emlékeztető kellemetlen szagú. Termőréteg: zárt, szivacsos, idővel a kezdeti fehér színe sötétbarnává változik és ugyancsak barna spórákra esik szét, a gömbölyű fejrészben csak egy kerek, puhán velős rész, a tönkben csak rostok vannak termőréteg nélkül. Az idős gomba a csúcsán felreped, és ha a gombát megnyomjuk, a spórapor kipöfög belőle. Élőhely: Nyáron és ősszel termő gomba, de csaknem egész évben előjön. A megszáradt példányok áttelelnek. Igen gyakori és mindenfelé tömegesen, seregesen, néha boszorkánykörben is terem. Erdőben, réten, legelőn egyaránt megtaláljuk. Felhasználás: Amíg fiatal és belül fehér, minden pöfeteg ehető. Közülük ez az egyik legjobb ízű faj, de jellegzetes és erős aromája miatt egymagában gombás ételnek nem elsőrendű. Leginkább rántva, sütve jó. Más gombával vegyítve jó levesbe, húsételhez is. Igen jól szárítható, szép hófehér marad, gombapor keverékbe is jó. Hasonló fajok: A pöfetegekhez hasonlít a mérges áltrifla, amely mérgező. Ennek felszíne repedező, burka kemény, belseje pedig fiatalon is szürkésfekete. A pöfetegek a fiatal, burokba zárt gyilkos galócákkal is összetéveszthetők, de felmetszve a burokba zárt kalapos gomba azonnal felismerhető. Sok hasonló, kisebb-nagyobb, gyakori ehető pöfeteg hasonlít hozzá. Ilyen pl. a kicsiny, szürkepöfeteg amely egész gömbölyű, tönkje nincs, csak vékony gyökérszerű köteggel folytatódik a talajban. A körte alakú pöfeteg ugyancsak gyakori, hasonló faj. Termőhelyében különbözik, mert korhadó faanyagon terem, és csoportos növésű. 5
Óriás pöfeteg (Calvatia gigantea) Igen impozáns, gyakran csoportos megjelenésű, jellegzetes alakú gomba. Megjelenés: nagy méretű, emberfej nagyságú vagy még sokkal nagyobb, gömbölyű, fehér gomba. Nem gyakori, de igen feltűnő gomba. Kalap: nincs Tönk: nincs Termőtest: Gömbölyű vagy gömbölyded, 10-25 cm, de lehet fél méter átmérőjű is. Eleinte fehér, később kissé barnásfehéres. A külső burok teljesen sima, szarvasbőrre emlékeztető tapintású. A belső burok vékony, puha. Idős korban a gombát körülvevő kettős burok széttöredezik, lehull, a termőtest vattaszerű belseje pedig szabaddá válik. Hús: Fiatalon fehér, tömött, sajtszerűen rugalmas, később zöldessárga, végül barna spóratömeggé érik. A spórák szétszóródása után a spóratömeg közötti finom, vattaszerű, barna színű laza fonalhálózat soká megmarad. Spórapora barna. Termőréteg: zárt. Élőhely: Erdőszéleken, ritkás erdőkben, akácosban, bokros-füves helyeken, Gyakran kertben, utak mentén is sokfelé előfordul. Főleg nyáron és kora ősszel terem. Felhasználás: Amíg belseje még fehér, jó, ehető. Legjobb szeletelve, rántva, így íze halszerű. Aromás szaga miatt nem mindenki kedveli. Jól szárítható, a szárítmánya is fehér. Az idősebb gomba, ha belseje már sárgul, barnul, fogyasztásra alkalmatlan. Hasonló fajok: Mérete folytán más gombával nem téveszthető össze. A többi pöfetegfaj sokkal kisebb. Vigyázat nem szabad összetéveszteni a gyilkos galóca, fiatal, még burokba zárt példányaival! Ezt úgy lehet elkerülni, ha a fehér, szinte gömb alakú gombát szétvágjuk, akkor a pöfetegek esetében homogén fehér belső állományt láthatunk, míg a galócáknál már felfedezhetők a burkok és a tönk, valamint a kalap kezdeményei. Ha a szétvágott, néhány cm-es átmérőjű gomba belseje szürkésbarna, vagy fekete (mákos), akkor az áltrifla. Virágos szakállzuzmó (Usnea florida) A szakállzuzmók sajátos, a többi zuzmótól erősen eltérő megjelenésű fajok. Lecsüngő vagy bokorszerű telepeik általában jól felismerhetők. Színük jellegzetes sárgászöld, mivel minden faj kérgében uzneasav található. A telep hengeres, fonal alakú, sima vagy kissé érdes, sárgászöld-szürkészöld színű, villásan, tömötten elágazó, bokorszerű, ágai mintegy 1 milliméter vastagok, alapi részük gyakran kiterjedten feketés, szorédiumai és izidium-csoportjai (ivartalan szaporodási szervek) nincsenek, a főágakat gyakran sűrűn álló, hengeres papillák borítják. Fibrillumok (többnyire egyenlő méretű, igen rövid oldalágak) rendszerint nagy számban találhatók, és a telep ágait nagyrészt takarják. A felső kéreg kristályos usninsavlerakódásokat tartalmaz; a bélréteg pókhálószerűen vékony; a központi ág erőteljes, a főágak csaknem mindegyike korong alakú apotéciumban (a zuzmó termőteste) végződik. A 3-10 milliméter széles apotéciumok karimája gazdagon pillás. A virágos szakállzuzmó a hegyvidéki övezetben, ködösebb helyeken, tűlevelű fák kérgére és öreg faszerkezetekre telepedve él. Lombos fák kérgén, inkább a lombkorona főbb ágain, fényben gazdag helyeken nő. Európai elterjedésű faj. Hazánkban ritka, csak a Bükkben található meg. Veszélyeztetett faj. Rendkívül tetszetős, hazánkban igen ritka, bokros telepű kéreglakó zuzmó. Külföldön az Usnea fajok gyógyászati jelentőségű hatóanyagát, az uzneasavat mind a humán-, mind az 6
állatgyógyászatban felhasználják. A bokros zuzmókat általában a levegőszennyeződésre legérzékenyebb zuzmók között tartják számon a telepek nagy fajlagos felülete miatt, ezért a levegő szennyezettsége ezt a fajt is fokozottan veszélyezteti. Rénszarvaszuzmó (Cladonia rangiferina) Gyepképző zuzmó, 5-10cm-es ágacskái fehéres vagy szürkés színűek, villásan vagy bokrosan elágazók,az ágvégek sajátosan az egyik oldalra hajlanak. Egész Európában elterjedt Közép-Európában a hegyvidékeken fordul elő, a síkságokról hiányzik. Északon, a tundrákon a rénszarvasok fontos tápláléka. Izlandi zuzmó (Cetraria islandica vagy Lichen islandicus) Nagyméretű, akár 10 cm magasságot is elérő zuzmófaj. Telepágai levélhez hasonlíthatóak, gazdagon elágazódva bokorszerű telepeket alkot. Színe változatos, zöld, zöldesszürke vagy szürke. Kelet-Közép-Európában csak nagyobb tengerszint feletti magasságon, sziklás helyeken, mohák társaságában, lucfenyőerdőkben vagy nyílt térségeken található. Nálunk az Alpokalján néhány helyen található meg. A sarkvidékeken, a tajga és a tundra övezetben közönséges, az ott lakók hasznos növénye: a rénszarvast etetik vele, de ínség idején maguk is eszik. Megőrölve és liszttel keverve kenyeret sütnek belőle, v. tejjel ételnek főzik. Keményítőn kívül keserű cetrarint is tartalmaz, hatóanyagát étvágygerjesztőnek is alkalmazzák. A belőle nyert emetint, befecskendezve, ez amőbás vérhas gyógyítására használják. Orvosi célra is gyűjtik. Nyálkás keserű ízű, gyengén összehúzó hatású. Különösen a nyálkakiválasztásra hat erősítően. Az izlandi zuzmó továbbá enyhe fertőtlenítő tulajdonsággal is rendelkezik, mely véd a kórokozók elszaporodásától, ezért torokfertőtlenítőket készítenek belőle. 7