Durkheim Tudás és társadalom Némedi, Dénes

Durkheim Tudás és társadalom Némedi, Dénes

Durkheim: Tudás és társadalom Némedi, Dénes Publication date 1996 Szerzői jog 1996 Némedi Dénes Megjelent az Áron kiadónál 1996-ban, a Francia Nagykövetség Kulturális Szolgálatának támogatásával. Szerkesztette Nagy László. Az itt közreadott digitális tartalom a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 33. (4) bekezdésében meghatározott oktatási, illetve tudományos kutatási célra használható fel. A felhasználó a digitális tartalmat képernyőn megjelenítheti, letöltheti, elektronikus adathordozóra vagy papírra másolhatja, adatrögzítő rendszerében tárolhatja. A Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár vagy más weblapján található digitális tartalmak üzletszerű felhasználása tilos, valamint kizárt a digitális tartalom módosítása és átdolgozása, illetve az ilyen módon keletkezett származékos anyag további felhasználása is.

Tartalom 1. Előszó az elektronikus kiadáshoz... 1 2. Előszó... 2 3. Bevezetés... 4 4. 1. FEJEZET - A kollektív tudat fogalmának kidolgozásához vezető út... 8 1. A tudat és tudás problémája az első írásokban... 12 5. 2. FEJEZET - A kollektív tudat és a szolidaritás típusai... 20 1. A munkamegosztásról szóló könyv programja... 21 2. A szolidaritás funkcionális elmélete és a tudat problémája... 25 3. A szerződéses szolidaritás... 31 6. 3. FEJEZET - A tudás morfológiai elmélete. A kollektív tudattól a kollektív reprezentációk felé 37 1. A kollektív tudat fogalma 1893 után... 37 2. A szolidaritás elmélete és a morfológiai meghatározottság tézise... 40 3. A morfológiai meghatározottság elve 1893 után... 41 4. A reprezentációk problémája... 45 7. 4. FEJEZET - A család, a korporációk és az állam: a tudat mint kommunikáció... 51 1. A sűrűség értelmezésének a megváltozása... 51 2. A családi szolidaritás... 52 3. A hivatási tudat elmélete... 54 4. Az állam mint tudat... 59 8. 5. FEJEZET - Szociológia és filozófia viszonya a 90-es években Durkheimnél... 67 9. 6. FEJEZET - Durkheim pályafordulata... 76 1. Az Année sociologique megszervezése - A szociológia: útkereszteződés... 80 2. Az értelmiség szerepe és az individualizmus kultusza... 89 3. Függelék... 96 10. 7. FEJEZET - Durkheim első vallásszociológiája... 102 11. 8. FEJEZET - az első logikai kategóriák társadalmi kategóriák voltak... 111 12. 9. FEJEZET - A filozófus Durkheim... 119 1. Az erkölcsmeghatározás vitája... 119 2. A szociológia mint filozófia... 127 3. Függelék. Érték- és tényítéletek... 135 4. Egy alternatíva: a filozófusok mérsékelt tudásszociológiája... 137 13. 10. FEJEZET - A vallásszociológia mint szociális episztemológia... 139 1. A vallás meghatározása. Szent és profán... 140 2. Excursus: vallás és mágia... 143 3. A totemisztikus hiedelmek. A szent személytelen erő... 144 4. A szent szimbolizáció eredete. Megújítás és újítás... 149 5. Politikai integráció és morális megújulás... 155 6. Ráció és ideál... 159 14. Zárszó... 163 Irodalomjegyzék... 166 15. Névjegyzék... 188 iii

1. fejezet - Előszó az elektronikus kiadáshoz A jelen elektronikus kiadás szövege kis mértékben eltér az 1996-ban az Áron Kiadónál megjelent könyv szövegétől. A nyilvánvaló sajtóhibák javításán túl a hivatkozásokat és az idézeteket azokban az esetekben, amikor 1996 után új vagy javított fordítások jelentek meg, kicseréltem. Ez a következő műveket érinti: Bloor, David: Durkheim és Mauss újraolvasása: az osztályozás és a tudásszociológia, in: Fehér Márta Békés Vera (szerk.): Tudásszociológia szöveggyűjtemény, Budapest: Typotex, 185 223 (fordította Fehér Márta; eredeti megjelenés 1982). Kódjele: 2005. Durkheim, Émile: A társadalmi munkamegosztásról, Budapest: Osiris, 2001 (fordította Csákó Mihály). Kódjele: 1893m. Durkheim, Émile: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány, Budapest: Osiris, 2000 (fordította: Józsa Péter). Kódjele: 1897m. Durkheim, Émile: A vallási élet elemi formái, Budapest: L Harmattan, 2003 (fordította Vargyas Zoltán). Kódjele: 1912m. Mauss, Marcel Henri Beuchat: Tanulmány az eszkimó társadalmak évszakonkénti változásairól. Társadalommorfológiai tanulmány, in: Mauss, Marcel: Szociológia és antropológia, Budapest: Osiris, 2000, 449 536 (fordította Saly Noémi). Kódjele: 1906m Némedi Dénes 1

2. fejezet - Előszó Nem szorul külön igazolásra, ha ma egy társadalomtudós vagy filozófus Durkheimmel kezd foglalkozni. Durkheim kutatói hagyatéka kiszakíthatatlanul beleszövődött abba a szövegkészletbe, amely a szociológia identitását biztosítja. Ez önmagában is érthetővé teszi, hogy miért legitim része a magyarországi társadalomtudományi kutatásnak egy olyan munka, amely egy francia tudós elméleti hagyatékát elemzi az amerikai, angol, francia és német interpretációk tanulságait felhasználva egy általános elméleti problematika szemszögéből. Durkheim azonban nem csak annyiban része a magyarországi szociológia identitást biztosító szövegkészletének, amennyiben ez bármely nagy szociológusra igaz bárhol. Durkheim ennél sokkal konkrétabb értelemben is beépült történetünkbe élettörténetünkbe is. Ha Durkheim magyarországi történetét kezdenénk elbeszélni, nyilván szólni kellene a Huszadik Század köréről, Jászi Oszkárról és Bolgár Elekről, később Hajnal Istvánról, a szélesebb hatást kifejteni nem tudó Kislégi Nagy Dénesről. De én most csak a mi történetünkre akarok utalni: arra, hogy a magyar szociológia legújabb ébredezése során az első lefordított szakmunkák közt volt 1967-ben Az öngyilkosság Cseh-Szombathy László bemutató-elemző előszavával. 1 Tíz év múlva követték ezt a fontosabb tanulmányok, köztük a Règles fordítása (Ádám Péter gondos és a lehetőségek határai közt pontos munkája amit már csak azért is ki kell emelni, mert a német és angol fordításról ez nem mondható el), Ferge Zsuzsa előszavával (1978), aki akkor még mindig arról írt, hogy Durkheim nem él elevenen a magyar szociológiai köztudatban. Ez a későbbi években már egyre kevésbé volt igaz Magyarországon is elérte Durkheimet a kikerülhetetlen sors, éppen ezeknek a fordításoknak köszönhetően a szociológiai oktatás része lett. Végül, újabb csaknem tíz esztendő után következett Csákó Mihálynak és Csontos Lászlónak köszönhetően a Division (egyelőre sajnos csak szemelvényes) fordítása. Egyetlen igazi adósságunk maradt: a Formes lefordítása, amire talán nem kell tíz évet várni. (Nem is kellett. Lásd az elektronikus kiadáshoz írt előszót.) Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az egész Durkheim- és Mauss-kutatást megújító, számos új szempont felvetését lehetővé tevő franciaországi szövegkiadások (Marcel Mauss: Oeuvres, 1 3., Paris: Les Éditions de Minuit, 1968; Émile Durkheim: Textes, 1 3., Paris: Les Éditions de Minuit, 1975) szintén egy magyar, Karády Viktor áldozatos munkájának köszönhetők. * * * Abban, ahogy az európai tudományos és filozófiai hagyomány az Európa perifériáján élő kis (és, mint a mi esetünkben, még nyelvileg is végletesen elszigetelt) nemzeti kultúrákba asszimiláltatik, sokszor az a kétségbeesett törekvés tükröződik, hogy bizonyíttassék: mi is európaiak vagyunk. Durkheim magyarországi recepciója és e munka esetében is erről lenne szó? Nem azzal a szándékkal íródott ez a könyv, hogy igazolja: a magyarországi tudományos kutatás viszonylagos szegénysége mellett is lehetséges ugyanolyan elfogulatlanul és gátlások nélkül gondolkozni Durkheimről, mint ahogy azt a centrumban magától értetődően teszik? Egy könyv annyi mindennek az eredménye, hogy a szerző a hatásokról, amelyek létrejöttében szerepet játszottak, aligha tud hitelt érdemlően beszámolni. De ha ez a könyv bizonyítási kényszerből született volna (ami nincs kizárva), önmagában ezzel lehetetlenné válna az az elfogulatlanság, amely a tradíció hiteles feldolgozásának az előfeltétele. A szociológia történetében ismételten felmerült a kérdés, mennyiben lehet nemzeti tradíciókról, a tudományosság nemzeti sajátosságairól beszélni. 2 A szociológia sajátos, ambivalens helyzetéből adódóan mindig aktuális ez a probléma: végül is tárgyterülete elsősorban még mindig az a ma is alapvetően nemzetállami keretekben szervezett társadalom, amelynek tudománya akar lenni, ugyanakkor önmagát sokszor univerzális törvénytudománynak tartja. Nyitott kérdés, hogy még szociológia lenne-e a mai értelemben egy tudomány, amely megszabadult ettől az ambivalenciától. Ha viszont ez az ambivalencia felszámolhatatlan, nem lehet tudomány egyetlen, a saját nemzeti és nyelvi keretei között működő szociológia sem, amely nem kíván egyben univerzalisztikus is lenni. Így felfogva már nem arról van szó, hogy az európai tradíció (s benne Durkheim) feldolgozásának és asszimilálásának görcsös igyekezetével bizonyítanánk tulajdon európaiságunkat, inkább arról, hogy nem lehetséges a szó szigorú és jó értelmében vett szaktudományként Magyarországon szociológia, amely nem néz szembe az egyetemes (legyünk pontosabbak: az európai és amerikai) elméleti tradícióban felvetődő és a szociológia szempontjából konstitutív problémákkal. Ez a munka lehet, hogy ez szerénytelenség ezzel a tudatos szándékkal íródott. 1 1 E sorok írója is többek közt ezzel a kiadással kezdte annak idején a szociológiával való ismerkedést ami természetesen nem azt jelenti, hogy már akkoriban, a 60-as évek végén igazán érdekelte volna Durkheim. 2 Maga Durkheim is említette röviden ezt a kérdést: 1900a. 2

Előszó * ** E munka megszületéséhez tudva vagy akaratlanul annyian járultak hozzá, hogy felsorolásuk és a nekik járó köszönet kifejezése talán oldalakat venne igénybe, s az olvasónak nem is lenne mindig világos, kinek s pontosan miért is tartozik a szerző köszönettel. Így csak a legszűkebb értelemben vett szakmai és intézményi segítségért fejezem ki hálámat. Köszönettel tartozom mindenekelőtt kollégáimnak az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében, akik nemcsak tudomásul vették, hogy a szociológia főáramától annyira különböző történeti stúdiumokkal foglalkozom, de érdeklődésükkel azt is kifejezték, hogy ezt a kutatást értékesnek és fontosnak tartják. Külön hálával tartozom azoknak, akik e tanulmány egyes fejezeteit elolvasták, és kritikai megjegyzéseiket rendelkezésemre bocsátották: Bártfai Editnek, Cseh-Szombathy Lászlónak, Ferge Zsuzsának, Haskó Katalinnak, Heller Máriának, Huszár Tibornak, Karády Viktornak, Rényi Ágnesnek, Somlai Péternek, Hans-Peter Müllernek, Walter Gierlnek. Köszönettel tartozom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak, amelynek gazdag szociológiai gyűjteménye nélkül ez a munka nem születhetett volna meg, különösképpen a könyvtár Szociológiai Osztálya munkatársainak, akik mindig készséggel segítettek. Köszönettel tartozom a Soros Alapítványnak, mert egy kilenc hónapos párizsi és egy három hónapos berlini ösztöndíjjal döntő módon hozzájárult ahhoz, hogy e könyv megszülessen. A párizsi Maison des Sciences de l Homme és École Normale Supérieure könyvtárai tették lehetővé, hogy ez a párizsi tanulmányút eredményes legyen. * * * A munkában a tudományos értekezésekben megszokott formai eljárásokhoz tartom magam, azaz az idézett vagy hivatkozott munkákra a szövegben egy névvel, egy évszámmal, ha szükséges, egy betűjellel és természetesen a lapszámmal utalok; az évszám mindig az általam használt kiadásra utal. A hivatkozott munkák pontos adatait a tanulmány végén található irodalomjegyzék tartalmazza. Az általános eljárástól eltérően hivatkozom Durkheim és Mauss írásaira. Általában modern kiadásokat használtam, de zavart okozna minthogy éppen arról a történetről van szó, amely e munkák körül és e munkák révén zajlott, ha a hivatkozásban 1986 szerepelne, miközben a szövegben 1893-as eseményekről beszélek. Ezért a hivatkozás kódjában az eredeti megjelenési évet adom meg (a poszthumusz munkáknál is, azaz itt nem a megírás feltételezhető idejét!), és az irodalomjegyzék az eredeti megjelenés sorrendjében tartalmazza ezeket a műveket. Ha a szövegben általánosságban utalok Durkheim legfontosabb munkáira, ezt az egyszerűség kedvéért az eredeti francia cím első szavával teszem. Azaz: Division = A társadalmi munkamegosztásról (1893a és 1893m); Règles = A szociológia módszertani szabályai (1894 és 1894m); Suicide = Az öngyilkosság (1897a és 1897m); Leçons = Leçons de sociologie (1950); Formes = A vallási élet elemi formái (1912 és 1912m). 3

3. fejezet - Bevezetés A klasszikusoknak kitüntetett szerepük van a szociológia identitásának megteremtésében, az elméleti diskurzus határainak kijelölésében. Ennek több magyarázata van. Ismeretelméleti szempontból arra gondolhatunk, hogy a szociológia, néhány más társadalomtudománnyal együtt, legalábbis eddig, kénytelen volt feltételezni, hogy önmaga is része tárgyterületének, s ezért tárgyterületét nem írhatja körül általános törvénykijelentések valamely halmazával. Ennek következtében a szociológia nem szabadulhat meg egykönnyen az általános értékfeltételezésektől, a társadalmi világ természetével kapcsolatos általános, és ezért szükségképpen értékelő megállapításoktól. Az elismert klasszikusok szövegkészlete ehhez támaszt biztosít. A szociológia ugyanakkor a 20. század második felében elért sikerei nem feledtethetik ezt nem kapcsolódik egyértelműen a társadalom egyetlen világosan körülírt intézményes területéhez sem, mint pl. a közgazdaságtan. A társadalom általános tudománya kíván lenni, de, részben az előbbiek miatt, nem volt képes kialakítani az ehhez szükséges általános elméletet. Ilyen körülmények közt a klasszikusok állandó jelenléte biztosítja, hogy a szociológiai diskurzus nem esik szét párhuzamos monológokra, hogy valamelyes tematikus és tárgyi közösség mégis létezik, de természetesen ebből az is következik, hogy néhány kivételtől eltekintve maga a klasszikus státus is állandó vita és reinterpretáció tárgya. (Alexander 1987) (Durkheim e kivételek közé tartozik.) Minthogy így a szociológiai elmélet elválaszthatatlan az elmélettörténettől, a történeti reflexió nemcsak elméleti tevékenységnek számít, hanem ténylegesen, funkcióját tekintve az is. A már fél évszázados Durkheim-les (Durkheim watching) ösztönzően hat a kutatásra, mert sok értelmezést, szempontot, ötletet hozott/hoz a felszínre. A folyamatos kutatás nemhogy kimerítené az anyagot, éppenséggel bővíti és gazdagítja, s így olyan kérdések szempontjából is releváns lesz, amelyekhez eredetileg mintha nem is lett volna köze. A szövegek elméletileg feldúsulnak, egyes, Durkheim korában banálisnak vagy problémátlannak tartott kijelentések váratlan súlyra tesznek szert, s ez a jelentőség, pótlólagos értelem nem látszólagos: abból ered, hogy Durkheim életműve a szociológia önértelmezésének forrása lett. Mindez a történeti-elméleti elemző kezére játszik, aki nem is titkoltan bízik abban, hogy az ő munkája is egy újabb réteget von a Durkheim-szövegek köré, amelyet újabb értelmezések fognak lefejteni mindaddig, míg a társadalomtudomány a nagykorúság bűvöletében el nem veszti érdeklődését saját múltja iránt. E tanulmány is elméleti-történeti kíván lenni. Remélhetőleg nem marad foglya a historicista illúziónak, amely a szövegek eredeti, a szerző intencióiban megalapozott és egyedül érvényes értelmét véli feltárni, mert tudja, hogy a szövegek a hagyományozás folyamatában önálló életre tesznek szert. De nem akar prezentista sem lenni, s e szövegeket nem csak a jelen elméleti vitáiban betöltött szerepük szerint kívánja értékelni, nem akar eltekinteni attól a kontextustól, amely e szövegek születésénél sokszor a szerző explicit szándékai ellenére közrehatott. Történeti akar lenni abban az értelemben, hogy a múlt másságát akarja felmutatni abban a hitben, hogy a jelen úgy tanulhat legtöbbet a múltból, ha felismeri, hogy az mennyire különbözött a jelentől. Az elméleti-rendszerező szempontot az is ellensúlyozza, hogy e kutatás egy azonosítható személy tudományos produkcióját vizsgálja, s így nem tekinthet el az életrajzi megközelítéstől. E könyv szerkezete egészében kronologikus, ezt azonban nem csak kényelmi, ábrázolástechnikai szempontok igazolják. Ha úgy fogjuk fel, hogy a tudományos produktumok nem időn és téren kívül, a logikai összefüggések légritka terében születnek, hanem Durkheimhez igazodva úgy tekintjük őket, mint egy folyamatos munka termékeit, akkor legcélszerűbben e munka időbeliségében lehet ábrázolni őket. E tanulmány nagyon egyszerűen, mondhatnánk leegyszerűsítően jár el: Durkheim élettörténetét veszi vezérfonalul, s nagyjából erre fűzi fel mondandóját. Leegyszerűsítő ez az eljárás, mert a kutatás ideje nem teljesen azonos az élet lineáris folyamatával. Ha azonban komolyan vesszük azt az állítást, hogy az elméleti produktumok maguk is társadalmi munka termékei s a Durkheim munkájából levonható tanulságok erre intenek, nem tekinthetünk el az élettől, a kutatói élettől sem. Minthogy e könyv nem azoknak íródott, akik most kezdenek Durkheimmel ismerkedni, olvasóiról felteszi, hogy tudják: Émile Durkheim francia szociológus volt, aki 1858-tól 1917-ig élt. Ugyancsak feltételezi, hogy az olvasóknak legalább a négy leghíresebb Durkheim-munkáról (a Division, a Règles, a Suicide és a Formes) van valamelyes képük. A könyv megértéséhez némileg ismerni kell a francia történelmet is. E kutatás nem kívánta Durkheimet kiszakítani egyik kontextusából sem: sem a durkheimi vállalkozás közegéből, a századforduló francia világából, sem a durkheimi vállalkozást feldolgozó szociológiából. De nem dolgozta fel szisztematikusan a Durkheim-kutatást, és lemondott arról is, hogy áttekintően és részletesen bemutassa a világot, amelyben Durkheim élt. 4

Bevezetés Durkheim választásait és szándékait, tudományépítő stratégiáit tudásszociológiailag, nem pedig valamiféle magában álló szellemi folyamatként kell megérteni. De félrevezető lenne, ha csak Durkheim szűk értelemben vett társadalmi pozíciójából indulnánk ki, ha mondjuk azt állítanánk, hogy azért próbált az új, a kiépült uralmi pozícióktól távoli területeken érvényesülni, illetve azért vonzódott a pozitivista szellemiséghez, mert kispolgári, alávetett pozícióból indult, csekély örökölt gazdasági és bizonytalan kulturális tőkével rendelkezett (ami igaz, hiszen viszonylag szerény anyagi körülmények közt élő vidéki asszimilált zsidó családból származott, ahol apai ágon a családi emlékezet által belátható időben apáról fiúra öröklődött a rabbi hivatás), vagy profetikus stílusát abból a tudat alatt továbbélő vágyból akarnánk megérteni, hogy a rabbi apa nem teljesített elvárásainak mégiscsak megfeleljen. 3 Ha a szociológiának mint újonnan jött és ezért alávetett pozícióban levő diszciplína megkonstruálásának a munkáját tekintjük, ez a fajta magyarázat egyszerűen abszurd, látszatoksági összefüggéseket állít fel. 4 A kispolgári morális szigorúság, merevség és komolyság tagadhatatlanul nagyon jellemző volt Durkheimre. Ez nagymértékben meghatározta munkastílusát is. Mindebben vidéki létére igencsak különbözött a párizsiaktól: diákoktól, később kortárs értelmiségiektől. Az épinali középiskolából szorongásokkal telve érkezett Párizsba, hogy felkészüljön a nagy presztízsű tanári képesítést adó École Normale Supérieure-be való felvételre. Kétszer vallott kudarcot, de harmadjára (1879-ben) mégiscsak bejutott. Nem érezte jól magát a híres Louis le Grand középiskolában, ahova két évig járt előkészítő osztályba. Az ENS-ben töltött három év már könnyebb volt számára. Munkastílusa, egyénisége a végzés (1882) után sem változott meg. Mint számos kor- és pályatársa, ő is vidéki középiskolákban kezdett tanítani (Puy, Sens, Saint-Quentin, Troyes). 5 Szívós munkájának megvolt az eredménye: 1887-ben a bordeaux-i egyetem tanára lett. Mindaz, amit ezekben az években írt, már e könyv tárgyát képezi. Alapbeállítottságát nem változtatták meg sikerei, az ismertség és tekintély, amelyre a 90-es években könyveivel szert tett. Megmaradt sok tekintetben konvencionális, az életet megkérdőjelezhetetlen kötelességek láncolataként felfogó, de (éppen ezért) örökösen fáradtságról és idegkimerültségről panaszkodó professzornak. Érdemes szemügyre venni, hogyan jellemezte Durkheimet egy jobboldali publicista a Dreyfus-ügy tetőpontján: szorgalmas, de erőfeszítése nem áll arányban az eredménnyel, hamis elme (esprit faux), egyoldalú, inkább művelt (érudit), mint tudós (savant), 6 hiányzik nála a látókör tágassága, az együttérző értelem (la sympathie de l intelligence), a szellem nagyvonalúsága (générosité de l esprit), s csak úgy mellékesen: zsidó is. (Mazel 1899) Ez ugyan rosszindulatú karikatúra, de karikatúrának nem hamis. Durkheim ideálja tagadhatatlanul az a komoly élet (vie sérieuse) 7 volt, amelyet Mazel annyira ellenszenvesnek talált. Ezért műveiben nyomát sem találjuk annak, hogy a századforduló forrongó, innovatív művészeti élete valami hatást gyakorolt volna rá. Világlátása és 3 Fabiani (1988, 93 7 pl.) hajlik ilyen redukcionista magyarázatokra, de a nála sokkal mélyebben elemző Lacroix is (1981, 127, 154 pl.). 4 Kétségtelen összefüggés van a társadalmi származás és a választott szakterület között a párizsi professzorok esetében a század végén: a kispolgári, kishivatalnoki származásúak aránya a filozófiai, történelmi, irodalmi és természettudományi szakok esetében magasabb, mint a jogi és orvosi szakoknál. Fordított összefüggés mutatkozik, ha a burzsoá, felsőbb közhivatalnoki és szabad értelmiségi származásúakat tekintjük. Az összefüggés érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a kispolgári szakok jellegzetesen azok, ahol a középfokú és a felsőfokú oktatás kritériumai között nincs törés, a felsőfokú képzés mintegy a középiskola meghosszabbítása, ennélfogva az iskolai befektetésre vállalkozók számára itt kisebbnek tűnik a kockázat. (Charle 1983) Ez az elemzés azonban semmiféle támpontot nem ad, ha azt próbáljuk megmagyarázni, hogy ki és hogyan konstruálja meg a szociológiát mint diszciplínát. Érdekesség kedvéért hasonlítsuk össze Durkheim pályáját Frederic Rauh-éval, aki a hagyományos idealista racionalizmus egyik prominens képviselője volt. (Rauh adatainak forrása: Charle 1986, I, 152 3) - 5 Lukes idézi Jules Lachelier filozófus, akkor tanfelügyelő véleményét a fiatal gimnáziumi (lycée) tanárról: Durkheim úr megjelenése nagyon komoly és némileg hideg. Lelkiismeretes, keményen dolgozik, tájékozott és nagyon okos, bár gondolkodása talán inkább szigorú, mint mélyrehatoló, inkább képes az elsajátításra, mint a feltalálásra: mindazonáltal tanítási módja nagyon pontos, tömör és teljesen világos, bár ez a világosság inkább tudományos, mint népszerű jellegű. Beszédmódja határozott és egyértelmű, bár talán némileg szűkszavú Durkheim úr, röviden szólva, fiatal filozófiatanáraink közül az egyik legkomolyabb. (1973, 64 5) Érdemes felfigyelni azokra a kívánalmakra, amelyeknek Durkheim nem felelt meg: az eredetiség és a népszerű, könnyen érthető előadásmód. Ugyanezeket a hagyományos francia értelmiségi és iskolai értékeket találta meg 1970-ben Bourdieu, a versenyvizsgák során született értékeléseket elemezve. (1978, 83 sk.) 6 Nehezen adható vissza más nyelveken az érudit és a savant jelentése közti különbség, különösen az a (le)értékelő konnotáció, amely még ma is kíséri az érudit szót. Az érudit nehézkes, fáradságos munkával éri el eredményeit, s ezek inkább egy már felhalmozott tudás elsajátítását jelentik. A savant viszont eredeti, a verejtékes munkát nála könnyed szellem rejti el. A savant így egyenrangú társa a művész értelmiséginek, világi sikerre számíthat, míg az érudit megmarad kicsit nevetséges, különös figurának. 7 A vie sérieuse-ről ld. Durkheim nekrológját barátjáról, Hamelinről: Tiszta racionalista volt, a helyes értelem aszketikus rajongója, mindenfajta dilettantizmus ellensége. Számára a gondolkozás volt az életben az igazán komoly ügy (1907e, 429) A vie sérieuse fontosságáról Durkheim gondolkodásában ld. Pickering (1984, 352 sk). Mint jellegzetes példát ld. a művészet, a játék és az erkölcs, a vie sérieuse szembeállítását: Durkheim 1925, 231 2. Jones (1990, 76) a reneszánsz neveléssel szembeni ellenszenvében is ennek a szigorú életfelfogásnak a jelét látja. 5

Bevezetés életfelfogása mindennapi értelemben mélységesen konvencionális volt. Többször s igen ékesszólóan megírta a korlátozottság dicséretét: Ezért az embernek ahhoz, hogy teljes mértékben érezze önmagát, távolról sincs szüksége arra, hogy határtalan távlatokat lásson kinyílni maga előtt; valójában semmi sem fájdalmasabb, mint egy ilyen perspektíva meghatározatlansága. Egyáltalán nincs szüksége arra, hogy maga előtt egy meghatározható cél nélküli pályát lásson, ellenkezőleg, nem lehet boldog, csak akkor, ha meghatározott és speciális feladatokra vállalkozik. Az a fontos, hogy a tevékenységnek mindig pontos tárgya legyen, amelyre irányulhat. Minden olyan erő, amelyet egy ellenerő nem korlátoz, szükségképpen arra hajlik, hogy a végtelenben vesszen el. (1925, 35) 8 Ez a kispolgári komolyság s ennek forrása: Durkheim származása sok mindent megmagyaráz szociológiájának jellegzetességeiből. A kérdés azonban, amelyre e tanulmány választ keres, pusztán a kontextusból nem válaszolható meg. A kontextus vonatkozásában egyébként a Durkheim-kutatónak és -olvasónak sajátos élményben lehet része: kevés szociológus van, akinek munkáiból első olvasásra olyan keveset lehet megtudni kora társadalmáról, az életet akkor mozgató nagy kérdésekről, az akkori intellektuális vitákról, mint Durkheim műveiből. Közelebbről megnézve ugyanakkor az derül ki, hogy kevés szociológus volt, aki ennyire fenntartás nélkül korának gyermeke lett volna, aki annyira magától értetődőnek fogta volna fel a világ adott állapotát. Nem volt vele elégedett, de elfogadta. Talán ezért is költözött át a század elejétől, a vallási és etnológiai kérdések iránti érdeklődésének feléledésétől kezdve gondolatban Ausztráliába. Ekkor már a társadalmasulás alapproblémáit akarta vizsgálni, s ehhez talán túl közelinek és ezért elemezhetetlennek tartotta saját világát. Ha nem is magától Durkheimtől, de munkái tanulmányozásából végső soron többet tudunk meg kora világáról, mint jó pár első pillantásra reflexívebb kortársától. * * * Két egyszerű kérdéssel indul ez a tanulmány: Mit mondott Durkheim azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket a későbbi tudásszociológia a saját problémáinak tekintett (ismeretek, hiedelmek, gondolati formák; a gondolatok, hiedelmek, a szorosabb értelemben vett tudás létrejöttével, terjedésével kapcsolatos intézmények stb.)? Mit jelentett és hogyan alakult ki Durkheimnél a tudás szociológiai elmélete az a vállalkozás, amit a szociológia éppen a Durkheim-les legintenzívebb évtizedeiben annyira idegennek tekintett. Itt most nem kívánom részletesen elemezni az ún. tudásszociológiai problematikát, a tudásszociológia mint sajátos szociológiai részdiszciplína kialakulását. Ez egy külön könyv tárgya lehet. 9 Itt most megelégszem annyival, hogy idézem két lexikon meghatározását, amelyek többé-kevésbé az általános vélekedést tükrözik; Durkheim munkáinak elemzése során azonban lépésről lépésre bevezetek egy gazdagabb fogalmat. A tudásszociológia a gondolkodás kategóriái, a tudás igényével (knowledge claims) fellépő hiedelmek és a társadalmi realitás közti kölcsönös kapcsolatokat vizsgálja a gondolkodás Seinsverbundenheit-ját (léthez kötöttségét) (Karl Mannheim). (Meja Stehr 1993, 637) A tudásszociológia a szociológia gyakran említett, de csak alig kifejlett ágazata. Mannheim óta nagyon általános az a meghatározás, hogy tárgya a tudás és egy társadalmi bázis közti viszony. (Abercrombie Hill Turner 1988, 237) Ez a tanulmány olyan problémakört tekint át, amelyben különösen világosan látszik az a bonyolult viszony, amely az interpretáció tárgyául szolgáló szöveg és a későbbi konstrukciók, értelmezések között kialakul. Alig van olyan, a tudásszociológiára irányuló reflexió, amely ne említené meg Durkheim szerepét e sajátos szociológiai kvázi-részdiszciplína megteremtésében természetesen mindig csak második vagy harmadik helyen a jeles német szerzők után. Amilyen értelmetlen lett volna annak idején a Durkheim-nekrológokban a tudásszociológia megteremtése körüli érdemeiről beszélni (nem is tette senki), annyira magától értetődővé vált ugyanez az 50-es 60-as években. Így aztán az a kutatás, amelynek eredménye ez a tanulmány, valóban abból a banális kérdésből indult ki: hogyan nézett ki Durkheim tudásszociológiája? Durkheim tudásszociológiájának rekonstrukciója első lépésként természetszerűen azt kívánta meg, hogy el lehessen különíteni az ebből a szempontból releváns szövegeket, elméleti produktumokat és kutatási jegyzeteket. A kiindulópontot itt Durkheimnél magánál is meg lehetett találni olyan megfontolásokban, 8 Morális kérdésekben Durkheim nagyon konvencionális volt. Bizonyára ezzel függnek össze nőkkel kapcsolatos nézetei, a nő és férfi természetes szellemi másságának állítása (ami a nő bizonyos értelemben vett alacsonyabb rendűségét jelenti), a válás intézményével szembeni ellenszenve. Ld. 1897m, 282 302, 1897a, 289 311, 1906b; Roth 1989 1990. 9 E munka befejezése után jelent meg Karácsony András ilyen tárgyú könyve (1995) amely azonban a szakirodalom zömétől eltérően érdemben sem Marxszal, sem Durkheimmel nem foglalkozik. 6

Bevezetés amelyek közelebbi megtekintés után minden ponton ellene mondottak a bevett tudásszociológiai tételeknek. A tudás/megismerés szociológiai elmélete ez, melynek programját több helyütt megfogalmazta, legteljesebben a Formes előszavában. (Ld. 9. és 10. fejezet.) Ebből visszafelé tekintve mintha irrelevánsak lennének Durkheim korábbi (az 1890-es években írt), de a kanonizált szövegek közt számon tartott tudásszociológiai fejtegetései. A Durkheim utáni szociológiai elméletképzés azonban közvetlenül éppen azokhoz a kérdésekhez kapcsolódott, amelyeket Durkheim pályája első szakaszában, a tudás szociológiai elmélete ötletének megszületése előtt dolgozott ki, így pl. a kollektív tudat elméletéhez (ld. a 2. fejezetben), s nem a botrányos és többnyire zavart mormogással mellőzött kései elmélethez. A kutatás így észrevétlenül a tudásszociológia lehetősége kérdésének a vizsgálatává tágul noha a problémák körülhatárolhatóvá tétele érdekében tudatosan lemondott arról, hogy explicit formában egymás mellé állítsa a durkheimi és a későbbi tudásszociológiai koncepciót. A problémák, amelyek így szándékosan a kutatáson kívülre helyeződtek, persze visszatérnek, de mindvégig csak a kutatás általános horizontját képezik. Hamar ki kellett derülnie e munkafolyamat rekonstrukciója során annak is, hogy Durkheimnél az egész tudásszociológiai probléma oly mélyen összeszövődött a szociológia és filozófia viszonyával kapcsolatos reflexióival, a szociológia hivatásával és lehetőségeivel kapcsolatos gondolataival, hogy ennek szinte ugyanakkora figyelmet kell szentelni, mint az eredeti témának. (Ld. az 5., 7. és 9. fejezetet.) Így aztán ez a tanulmány ha nem is az eredeti szándék ellenére, de nem is közvetlenül abból adódóan a szociológiával kapcsolatos reflexióvá is vált. E kutatás során természetesen nemcsak magát a durkheimi életművet, hanem a szociológia Durkheim utáni történetében rárakódott történeti és elméleti reflexiókat is figyelemmel kellett kísérni. Azonban e munkának nem tárgya közvetlenül a durkheimológia. Nem tesz kísérletet arra, hogy bemutassa azt a folyamatot, amelynek során a szociológia a durkheimi szövegeket fel- és kihasználta noha ez a munka, mivel a szociológia működésmódját tárná fel, páratlanul tanulságos lenne. 10 10 A kevés ilyen tárgyú munka közül ki kell emelni Besnard könyvét az anómiafogalom történetéről (1987). Mérhetetlenül tanulságos mindenkinek, akit tényleg érdekel a szociológia és nem csupán az, amit az magáról állít. 7

4. fejezet - 1. FEJEZET - A kollektív tudat fogalmának kidolgozásához vezető út A fiatal Durkheim megírandó doktori értekezése témájául először az Individualizmus és szocializmus viszonyá -t (Rapports de l individualisme et du socialisme) 11 választotta, majd 1883-ban ezt Az egyén és társadalom viszonyára módosította (Mauss 1928, V). Ma még egy kezdő szociológus hallgató is naivnak és banálisnak, megfoghatatlanul általánosnak tartaná ezt a témameghatározást, hiszen erről szól az egész szociológia (és nemcsak az). Csakhogy ez a kérdés, amely ma tudományos (s ezért legalábbis a megválaszolhatóság látszatával bíró) részkérdésekben oldódott fel, a 19. század utolsó harmadában még többékevésbé megőrizte eredeti társadalomfilozófiai jellegét. Egy paradoxonról volt szó: arról, hogy a polgári világ, a kapitalista piaci folyamatok erősödése folytán egyre hangsúlyosabbá vált ugyan az egyéni autonómia, de vele együtt erősödtek a politikai és szociális kötelékek, a kérlelhetetlennek tűnő gazdasági determinizmusok. Mindez paradoxonnak látszott. Feloldására a 17. század óta ismétlődően kísérletet tettek. A liberális politikai filozófiának, akárcsak elődeinek és versenytársainak, ez volt a központi problémája (Logue 1983, 2), s a maguk módján a 19. század nagy művészi válságai és kísérletei is egyén és társadalom dilemmái körül forogtak. Durkheim első kérdésfeltevése tehát semmiképpen nem volt eredeti. Persze minden nemzedék kicsit máshogy fogalmazza meg a régi kérdést. A század utolsó harmadában Franciaországban a régi probléma sajátos színezetet kapott. Abban Franciaország nem különbözött a többi, az iparosodáson éppen átesett országtól, hogy az egyén/társadalom kérdése újszerű szociális színezetet kapott ez közismert. Benne volt ebben a kérdésben a pauperizáció, a nagyvárosi nyomorúság egész problémaköre: hiszen éppen az individualizáció kibővülő lehetőségei tették még inkább kiáltóvá a társadalmi egyenlőtlenségeket. De ahogy a fiatal Durkheim első témaválasztása mutatja, ez a kérdés összefüggött a kialakuló modern társadalmi mozgalmak jelentkezésével is. Ezek a mozgalmak számon kérték, hogy a proletárok, a kisemmizettek miért nem élvezhetik az új individualizmus által hirdetett értékeket, s ezért a polgári világ szemében olyan erőnek tűntek, amely éppenséggel ezeknek az értékeknek a megsemmisítésére tör. A szocialista politikai tanok mintha az egyén értékét vonták volna kétségbe, más antiindividualista áramlatokkal együtt mintha egy több évszázados fejlődés eredményeit akarták volna semmivé tenni. A szocialistákkal szimpatizáló vagy magukat mellettük elkötelező értelmiségiek viszont úgy látták, hogy a felszabadulás több évszázados folyamatát e mozgalom teszi teljessé. (Így vélekedett pl. Jaurès, Durkheim diáktársa, akivel jó személyes kapcsolata volt, vagy későbbi tanítványi körének nagyobbik fele.) A társadalmi konfliktusok és a válság, a társadalom megújításának problematikája a durkheimi életmű hátterét képezte hátterét, mert Durkheim igyekezett kellő tudományos távolságtartással szemlélni e kérdéseket. 12 Az egyén/társadalom probléma azért is érdekes volt, mert úgy látszott, mintha a felvilágosult és liberális individualizmus és az újfajta tudományos determinisztikus megközelítések szembekerültek volna egymással. Már a klasszikus pozitivizmus is (amelynek a 80-as években még igen komoly volt a befolyása Franciaországban) hajlott arra, hogy illuzórikusnak tartsa az individualista morál- és társadalomfelfogást. 13 Úgy látszott, hogy az újonnan kibontakozó evolucionista, szociáldarwinista elméletek még inkább aláássák a klasszikus individualizmust. 11 Franciaországban a saint-simonisták körében bukkant fel először a szocializmus szó, 1831-ben, s az egyetemes szimpátiát, a humanitárius érzést jelentette, szemben az egoizmussal. Pierre Leroux 1833-tól rendszeresen használta, s ő is az individualizmus ellentéteként (Lalande 1960, 999, 1277 9); Durkheim tehát témája első megfogalmazásakor a szó archaikus értelmezéséhez kapcsolódott. Ezzel az értelmezéssel nem állt egyedül. Renouvier, aki erősen hatott Durkheimre, a két ellentétes doktrína vagy rendszer, a szocializmus és az individualizmus egyeztetésére törekedett. (Filloux 1977, 161 7) Alfred Fouillée, akinek La propriété sociale et démocratie című könyvéről írta Durkheim első recenzióinak egyikét, szintén individualizmus és szocializmus egyeztetésével foglalkozott éppen e könyvben. (Durkheim 1885b) A valamiféle szociális utilitarizmust képviselő Gustave Belot (aki Durkheimet sokszor, kitartóan bírálta, s aki iránt Durkheim a legcsekélyebb megértést sem mutatta) 1893-ban a szocializmus meghatározásával kísérletező cikkében ugyancsak individualizmus és szocializmus ellentétéből indult ki (Belot 1893a, 184). Durkheim ekkor már a kérdésnek ezt a megfogalmazását elutasította (1893b, 226 7), hite szerint a Divisionban a problémát pontosabban sikerült megfogalmaznia. 12 Első ismertetései mindenesetre kivétel nélkül, ahogy arra Lacroix felhívja a figyelmet (1990, 110 11), társadalmi-politikai, nemzeti problémákat tárgyalnak. 13 A Littré pozitivista köréhez tartozó Jules Ferry, a későbbi republikánus politikus 1867-ben így írt: Az individualizmus társadalomellenes doktrína abban az értelemben, hogy a társadalmi kapcsolatok összességét sem megmagyarázni, sem szabályozni nem képes. Teljes mértékben igaz, hogy a társadalomban csak egyének léteznek, de ezek az egyének nem lehetnek meg a társadalom nélkül: a társiasság szerveződésük természetes tendenciája, biztosítéka, és fejlődésük szükségszerű törvénye. (Idézi Yamashita 1995, 87) 8

1. FEJEZET - A kollektív tudat fogalmának kidolgozásához vezető út Tudományosság és individualizmus ellentéte nemcsak a francia viszonyokra volt jellemző. De az individualizmus fogalma a franciaországi filozófiai és emeltebb szintű publicisztikai, értelmiségi diskurzusban nem volt teljesen azonos azzal, ahogy másutt értelmezték. A 80-as 90-es években világosan meg lehetett különböztetni a kantiánus filozófia asszimilálása révén megújult idealista-racionalista individualizmust, melynek legtekintélyesebb szóvivője Renouvier volt, s amely asszimilálta a felvilágosult és rousseau-ista tradíciót, és egyfajta elitista, inkább konzervatív individualizmust, amelyet a császárság összeomlása után Taine és Renan is képviselt, Durkheim kortársai közül pedig Le Bon és Tarde népszerűsített. Durkheim viszonya a kétféle individualizmushoz eltérő volt noha e tekintetben nem igyekezett világosságot teremteni. Az általános liberális problémák, köztük az egyén/társadalom kérdése, az 1871 utáni Franciaországban sajátos helyi értékre tettek szert. Jeles értelmiségiek sora keresett választ arra, hogyan következhetett a második császárság megtévesztő ragyogására a nemzeti katasztrófa és a nyomában járó polgárháború. (Digeon 1959) 1887-ben a Németországból hazatérő Durkheim gondolkodásában is szerves egységet képeztek a nemzeti problémák, az általános morális kérdések és az egyén társadalmi szerepére vonatkozó reflexiók: Meg kell tanítani a növendékeknek, hogy mi a szimpátia és a társiasság, látniuk kell ezeknek a valóságosságát és valamennyi előnyét. Ki kell nekik fejteni, hogy személyiségünk nagy részben kölcsönzésekből épül fel, és hogy a környező fizikai és társadalmi környezettől elválasztva az ember csak absztrakció. Végül meg kell nekik mutatni, hogy a szimpátiát csak különböző kiterjedésű, de mindig zárt és körülhatárolt csoportokban lehet gyakorolni, és ki kell jelölni ezen csoportok közt a haza helyét. (1887b, 485) 14 Az egyén/társadalom kérdést és a sajátos francia problémát a kortársak többsége morális 15 problémaként kezelte. Ez azt jelentette, hogy a nemzeti kérdés egyebek mellett a nemzeti szolidaritás kérdése volt (ez világosan látható a fentebbi Durkheim-idézetben is), a nemzeti társadalom pedig valamiféle morális lényként jelent meg. Ennélfogva nemcsak azt kellett tisztázni, hogy a társadalom determinisztikus felfogását elfogadva hogyan lehet helyet szorítani az egyénnek és morális felelősségének, hanem azt is, hogy hogyan lehet összeegyeztetni két morális lény, a haza, nemzet képében felfogott társadalom és az egyén legitim igényeit. Nemzeti és morális problematika ilyenforma szerves összekapcsolásának Durkheim egész pályájára kiható következménye az lett, hogy a társadalom fogalma egész pályája során kétértelmű maradt: a társadalom szerinte mintegy magától értetődően mindig a nemzeti társadalom, ugyanakkor a valóság szerveződésének sajátos, az élő természettől és a pszichikumtól elkülönülő szintje is (s ebben a vonatkozásban a társadalom mint nemzeti társadalom már nem értelmezhető). 16 * * * Durkheim diákkorában egyforma lelkesedéssel olvasta Renouvier-t és Comte-ot. 17 Ebben a szimpla életrajzi tényben is a társadalmi integráció és az individualizmus dilemmája jelent meg. Renouvier a morál tudományát a cselekvő kantiánus értelemben felfogott választási szabadságára alapozta, 18 míg Comte éppenséggel a kritikai szellemet, a szubjektív önkényre alapozott gondolkodást tartotta az általa diagnosztizált átfogó társadalmi és 14 Itt Durkheim azt a látszatot kelti, mintha a hazafias nevelés és a szociológiai tudás összefüggése magától értetődő lenne. A századfordulón így emlékezett a kor általános hangulatára: Az a megrázkódtatás, amelyet ezek az események okoztak, élénkítő módon hatott az elmékre. Az ország ugyanazzal a kérdéssel találta magát szemben, mint a század elején. A császári rendszer szervezete, amely egyébként alig volt több homlokzatnál, összeomlott; arról volt szó, hogy hogyan lehet egy másikat felépíteni, vagyis inkább arról, hogyan lehet egy olyan szervezetet teremteni, amely nem csak mesterséges adminisztratív rendszabályok révén képes fennmaradni, azaz amely a dolgok természetében gyökerezik. Ehhez tudni kellett, hogy milyen a dolgok természete; következésképpen hamar érzékelni lehetett a társadalmak tudományának szükségességét. (1900, 122 3) 15 Morális franciául szélesebb értelmű, mint magyarul. Nemcsak erkölcsit jelent, hanem szellemit, a lélekhez tartozót is. (Littré 1968, 5, 427 8; Lalande 1960, 653 4) Nem ez az egyetlen eset, ahol a francia szemantikai sajátosságok az elméleti konstrukciókban konstitutív szerepet játszanak. Ld. a szolidaritás esetét később. 16 Ld. e vonatkozásban Touraine (1981). 17 Sokkal inkább a pozitív szellemet képviselő Renouvier és Comte voltak Durkheim gondolkozásának tanítómesterei, mint Kant, akivel szemben bizalmatlan volt. (Davy 1919, 186) Renouvier és Comte hatására ld. Lukes 1973, 54 5 és 67 9, Comte hatására Heilbron 1993. Lacroix (1990, 112 3) idézi Maublanc visszaemlékezését, akinek Durkheim azt mondta: Ha el akarja érni, hogy gondolkodása kiérleltebb legyen, tanulmányozzon alaposan egy nagy mestert; szerelje szét egy rendszer legtitkosabb belső mechanizmusát. Én ezt tettem, és nevelőm Renouvier volt. Renouvier-t mindenesetre előbb olvasta, mint Comte-ot (Durkheim 1907f). Mestrovic (1991) Lalande visszaemlékezésének egy mondatára alapozva (amely szerint középiskolai tanár korában diákjai Schopenhauer iránti rajongása miatt Schopennek csúfolták) azt állítja, hogy Durkheim munkásságában Schopenhauer hatása volt az alapvető. Ezt szövegelemzéssel nem tudja igazolni, mint ahogy az is homályos marad, hogy miért tekinti Durkheimet több alkalommal is (103, 120) filozófiailag irracionalistának. 18 Tény és egyáltalán nem csak posztulátum a morál elengedhetetlen feltétele, ez a látható és gyakorlatilag is hitt szabadság ténye, s ettől nem szakadhat el senki sem, aki megfontolással él és cselekvésre szánja el magát, mert a jó szemszögéből összehasonlítja a különböző és a gyakorlati ítélőerő alapján egyformán lehetséges lehetőségeket, s amelyek közül egyik sem tűnik számára eleve szükségszerűnek. De ha a moralitás lényegileg szubjektív, és a belső lelkiismeretre tartozik, ahogy azt egyre inkább felismerjük, nem kell meglepődnünk, hogy a szabadság is ugyanilyen természetű. (Renouvier 1908, I. 6) 9

1. FEJEZET - A kollektív tudat fogalmának kidolgozásához vezető út szellemi válság okának. 19 Ennek megfelelően az egyik az individualitás erősítésében, a másik az individualizmus megnyirbálásában találta meg a megoldást a diagnosztizált bajokra. Az egyik a társadalmi béke és integráció biztosítékát az egyének azonos mentális a priori felszereltségében találta meg, a másik a közös egyénfeletti hiedelmekben. Durkheim pályaútja e két pólus közti térben vezetett. Nemcsak Durkheim ingadozott Comte és Renouvier között. A 80-as évek intellektuális elitjében Comte tanításának (és általában a pozitivizmus különböző változatainak) még sok követője volt. Persze nem egy határozott körvonalú doktrínára, hanem egy bizonytalan konzisztenciájú, diffúz hiedelemrendszerre kell gondolnunk. De az apriorisztikus idealista, felvilágosult meggyőződés, s az abból származó jellegzetes fordulatok ugyanolyan népszerűek voltak. Ferry, a III. Köztársaság első éveinek meghatározó politikusa bizonyosan pozitivista volt, ugyanakkor ismételten hivatkozott a forradalom Comte által elítélt hagyományaira és gondolatvilágára. Gambettánál (akiért Durkheim diákkorában lelkesedett Lukes 1973, 47) szintén felfedezhetők a pozitivista gondolatok az általános republikánus retorika mellett. (Nicolet 1982, 188sk) Durkheimnél a dilemma mintha a pozitivizmus javára dőlt volna el, de nem szabad elfelejteni, hogy a morál problémájával kapcsolatban a Renouvier által közvetített kanti gondolatvilág befolyása alatt állt, hogy gondolatvilágának egyik (legalábbis működése első éveiben) központi kategóriáját, a szolidaritást többek között éppen Renouvier-től örökölte. Amikor a fiatal Durkheim egyén és társadalom viszonyáról szólt, a viszony szót ellentmondásnak vagy harmóniának kell-e értenünk? Dilemmát fogalmazott-e meg, 20 vagy egyeztetni próbált a két pólus között? A Division első bevezetésében írtak az utóbbi értelmezés mellett szólnak: Munkánk eredendő kérdése az egyéni személyiség és a társadalmi szolidaritás viszonya. Hogyan jön létre az, hogy az egyén, miközben egyre önállóbb lesz, egyre szorosabban függ a társadalomtól? Hogyan lehet személyesebb és szolidárisabb egyszerre? Mert az vitathatatlan, hogy ez a két mozgás, bármily ellentétesnek tűnjék is, párhuzamosan halad. Ezt a kérdést tettük fel magunknak. Úgy tűnt, hogy ezt a látszólagos antinómiát a társadalmi szolidaritás átalakulása oldja fel (1893m, 54) Ugyanígy próbált egyensúlyt találni az individualizmus két véglete, a hagyományos etikai-esztétikai értelmiségi individualizmus és az utilitarista kalkuláló egyént feltételező felfogás között. A társadalomtudománytól e két rossz pólus ellentétének meghaladását, és ezáltal az individualizmus dilemmájának megoldását várta. (Ld. Joas 1992a, 80, 83 4) Ezt a dilemmát Durkheim pontosan érzékelte. Ha az ember lényegét tekintve egy egész, egy személyes és egoista létező s most mellékes, hogy morális vagy materiális egoizmusról van-e szó, ha nincs más célja, mint saját morális személyiségének fejlesztése (Kant) vagy szükségleteinek a lehető legkisebb fáradsággal való kielégítése (Bastiat), akkor a társadalom csak valami természetellenesnek tűnhet. Rousseau ezt bevallja, vagy inkább proklamálja; Bastiat harcol Rousseau ellen, de nézeteltérésük csak látszólagos. (1890, 221 2; ui. ld. 1887a, 271 2) Durkheim, mert egyaránt elismeri az individualizmusnak és ellentétének a jogosultságát, még ma is olyan tekintélynek számít, akit az aktuális viták megoldásánál igénybe lehet venni így a liberálisok és a kommunitáriusok amerikai vitáiban például. (Cladis 1992) Első munkái valóban ennek a polaritásnak a jegyében íródtak (még ha a kérdés eredeti megfogalmazását a 90-es évek elején már nem is találta szerencsésnek). Később, a morális individualizmus etikai álláspontjának pontosabb kidolgozása során (Durkheim 1898b) mintha túljutott volna a kérdés ilyen megfogalmazásán, és az erkölcsi tények meghatározásáról tartott előadásában (1906a, m) már nem is hajlandó egyén és társadalom ellentétéről beszélni. De vajon a szent és profán megkülönböztetése kapcsán felújított homo duplex elképzelésben (Durkheim 1913a), az ember egyéni és társadalmi komponenseinek megkülönböztetésében nem az eredeti kérdésfeltevés tért-e vissza megváltozott formában? * * * 19 A kritikai szellemről: Azzal, hogy ez az elmélet minden egyes individuális ész szuverenitását hirdeti, tulajdonképpen megakadályozza, hogy létrejöjjön bármifajta általános eszmerendszer, jóllehet ilyen nélkül társadalom nem létezhet. A csillagászatban, a fizikában, a kémiában és a fiziológiában nem beszélhetünk semmifajta lelkiismereti szabadságról, s ugyanígy mindenki abszurdumnak tartaná, ha nem bíznánk meg azokban az elvekben, amelyeket a hozzáértő emberek állapítottak meg e tudományokban. (Comte 1979, 19, 20) 20 Első, 1885-ben írt recenziójában így írt: A szociológusok két iskolára oszlanak aszerint, hogy a társadalmat rendelik-e az egyén alá, vagy az egyént a társadalom alá. Az első állásponton levők szerint a szabad ész a társadalmi élet egyetlen hajtóereje. De ha a társadalom olyan lény, amelynek megvan a saját célja, akkor megengedhető, hogy az egyéni észt túl függetlennek és túlságosan mozgékonynak találjuk ahhoz, hogy fenntartás nélkül rábízhassuk a közösség sorsát. Kétségkívül, két olyan tendenciáról van szó, amelyek egymással határozottan szemben állnak, s amelyek látszólag kizárják egymást! (1885a, 375) 10

1. FEJEZET - A kollektív tudat fogalmának kidolgozásához vezető út Bár a nemzeti-morális kérdések fontosak voltak számára, Durkheim nem volt sem céhbeli morálfilozófus, sem politikai esszéista. Igen korán, feltehetőleg már az Ecole Normale-on elhatározta, hogy tudományos, egyetemi pályára lép, s ugyancsak igen korán (disszertációtervének kidolgozása során) eldöntötte, hogy a szociológiával fog foglalkozni. A legfontosabb kérdés ezért számára az volt, hogy miként fogja megtalálni a helyét az egyetemi világban, amely választott szakját nem ismerte és nem ismerte el. Elsődleges problémája tehát az volt, hogy hogyan tudja önmagát szociológusként megkonstruálni. Durkheim ugyanis azt állította, hogy a morális kérdésre a társadalomtudományban 21 lehet megoldást találni. Ebben természetesen Comte-ot követte. Úgy gondolta, hogy a szociológiának önálló, saját módszerrel rendelkező tudománnyá kell válnia (ebben tanára, Boutroux is hatott rá), és a morális feladatot éppen ezáltal teljesíti. A durkheimi vállalkozás sok sajátos vonása származik morál és tudomány ilyen összekapcsolásából, s ez azt is befolyásolta, ahogy a szociológia és filozófia közti viszonyt felfogta. A Durkheim által a szociológia elé állított feladatot (ti. a morális válság megoldásához való hozzájárulást) a kortársak többsége a morálfilozófia természetes feladatának tartotta. 22 Durkheim viszont önmagát első írásaitól kezdve szociológusként, illetve társadalomtudósként definiálta. 23 Ez még nem jelentett újdonságot. A legtöbben, akik a szociológiát művelték (vagy azt állították magukról, hogy azt művelik) műkedvelők voltak, vagy olyanok, akik ily módon akarták a filozófia terrénumát kiterjeszteni. Durkheim mint filozófiatanár tényleges helyzetét tekintve közéjük tartozott. Kétségtelen, hogy a szociológiát kezdettől fogva önálló, a filozófiától független szaktudománynak tartotta. Ennek az álláspontnak összes és igen messzemenő következménye azonban csak akkor bontakozhatott ki, amikor bordeaux-i kinevezése után valóban módja lett intézményesen is függetlenedni a filozófiától. Annak azonban már rögtön voltak bizonyos következményei, hogy kijelentette: a szociológia, legalábbis elvileg, nem filozófia. Ezzel meggyengítette a még csak kialakulóban levő szociológia pozícióit: míg előfutárai (Espinas, Fouillée pl., de Comte is) a szociológiát még a nagy presztízsű és a tudományos mezőn belül nagy hatalmú filozófia örököseként és megújítójaként képzelték el, s ezért a filozófia erejét is kölcsön vehették saját nézeteik elfogadtatásához, addig Durkheimnek azzal kellett számolnia, hogy felépíteni kívánt új tudománya erőforrásokban bizony elég szegény. De amikor Durkheim az új tudománynak egyben morális funkciót tulajdonított, ezzel ezt a gyengeséget is ellensúlyozta: hiszen ha a nemzeti és társadalmi morális válság megoldása is a szociológia hivatása (ahogy Durkheim már korán proklamálta), a nagy feladat erőt is jelent. Aki ilyen sokra vállalkozik, már a vállalással potenciális szövetségesekre tett szert. A gyenge nem úgy lesz erős, hogy elkülönülve, elszigetelten építgeti állásait, hanem úgy, hogy megpróbálja maga felé terelni az erősek pozícióit tápláló folyamatokat. 24 Durkheim diszkurzív stratégiája mindig is az volt, hogy a szociológia hivatására utalva a hagyományosan a filozófia rendelkezésére álló erőforrásokat a szociológia szolgálatába állítsa s ez a stratégia félig-meddig sikeres is volt. Ennek természetesen elméleti feltételei is voltak. Ha a szociológia központi problémája a morális válság kérdése, ez azt is implikálja, hogy a társadalom maga morális természetű. 21 Durkheim úgy vélte, hogy nemcsak morális, hanem tudományos, filozófiai krízis is megfigyelhető. A különböző filozófusok között, akik egyetemeinken tanítanak, már semmi közösség nem áll fenn, sem a tanok, sem ami súlyosabb a módszerek tekintetében. Ha összehasonlítjuk a párizsi egyetem elé került doktori tézisek témáját, azt látjuk, hogy lehetetlen valamilyen közös tendenciát felfedezni. Minden filozófus külön dolgozik, mintha egyedül lenne a világon, s mintha a filozófia valamiféle művészet lenne. (1887b, 483) Ismeretes, hogy a szociális, a morális és a tudományos krízist a Division III. részében is összekapcsolta. (1893m, 352 5) A szociológia művelése ezért egyszerre kínálhatott mindkettőre megoldást. (vö. Müller 1983, 15, 22 sk. l.) 22 Jellemző, hogy Espinas (1882, 566) szerint még a Durkheimet egyébként pártfogoló Liard is a spiritualista metafizika híve, s ezért nem ismeri el a szociológia politikai funkcióit. Azt is tekintetbe kell azonban venni, hogy a morálfilozófia, morális tudományok értelme (ebben a morál szó már említett sokértelműsége is szerepet játszott) nem volt pontosan körülhatárolt ebben a korban. Mill a moral sciences kifejezést abban az értelemben használta, ahogy ma társadalomtudományokról beszélünk (és mint közismert, a német Geisteswissenschaften szó is a milli kifejezés fordításaként született). 23 Mauss (1928) szerint Durkheim 1884 és 1886 között (erre az időszakra esik németországi tanulmányútja is!) jutott arra a belátásra, hogy problémáit egy új tudományban, a szociológiában kell megoldania ez akkor nagyon kevéssé volt divatban, különösen Franciaországban nem (Mauss 1928, V). Ez utóbbi állítást bizonyára az motiválta, hogy kiemelje a durkheimi iskola jelentőségét, s legalábbis módosításra szorul. (Ld. Clark 1973) Littré 1879-ben azt írta, hogy a szociológia tanulmányozása mindenütt napirendre vétetett. Ez a tudomány mindenütt jelentős munkák tárgya. Ma már elfogadták a tudás legmagasabb régióiban is, hogy a társadalmak sajátos egészek, amelyeknek saját létezési és fejlődési módja van, s hogy növekvő fejlődésük természetes jelenség, s hogy mindaz, ami ott végbemegy, a társadalmi testben rejlő erők terméke. (Émile Littré: Conservation, Révolution, Positivisme, 2e éd, Paris 1879, 327, idézi Nicolet, 1982, 206) Természetesen a szociológia értelme Littrénél még meglehetősen határozatlan volt: valamiféle társadalomfilozófia, morálfilozófia és politikai doktrína elegye volt. Durkheim tehát nem készen találta a szociológiát, de a szociológia ötlete már benne volt a levegőben, en vogue volt. Durkheim is úgy látta pályája kezdetén: a szociológia létezik, halad előre, bár kétségtelen, hogy további kollektív erőfeszítés szükséges. (1886a, 214) Fabiani (1988, 59) említi, hogy az agregációs és licenciátusi témák közt a 80-as években megjelennek a kifejezetten társadalomtudomány jellegűek. Durkheim még sokáig bizonytalan volt a tekintetben, hogy milyen nevet használjon választott tudományszakja megjelölésére (a szociológia, társadalomtudomány, politikai tudomány s több más elnevezés évekig párhuzamosan szerepel Lacroix 1981, 29 30), de ez legkésőbb 1893-ra, Lacroix véleményével ellentétben, már eldőlt. Címével ellentétben már bordeaux-i bemutatkozó előadásában is egyértelműen szociológiáról beszélt. (1888a) 24 A gyengeség és erő értelmére és analitikus használhatóságára ld. Latour 1984 (a könyv egyébként a Durkheimet megelőző nemzedékhez tartozó Pasteur tudományos stratégiáit elemzi). 11