EGYÜTTMŰKÖDÉS 1 Ki sem szabad emelni őket Egyesületünk szüleitől nem érkezett ellenvetés a Gondolatok a jelnyelvi tolmács szolgálatok hálózatának kiépítéséhez cikkhez. Úgy tűnik ők értik, hogy arról szólt lényegében az írás, hogy a hallássérültekre szánt állami pénzek felhasználásánál legalább olyan mértékben koncentráljanak a hallássérült gyermekek integrált iskolai tanulásának megsegítésére, mint a jeltolmács szükséglet ésszerű, gazdaságos megoldására. Talán időszerű lenne, ha jeltolmács szájról olvasási tolmácsolást is nyújtana, mert nem minden hallássérült jelel. Egyik összejövetelünkön az egyik hallássérült szülő ismerőse szájról olvasva tolmácsolt. Megfontolandók a következő megállapítások. A Nagyothallók nem hivatalos kiadványában olvasható: a leghatározottabban el kell határolódnunk attól, hogy a nagyothallók számára is alapvető, egyetlen lehetőségként ajánljuk a jelnyelv információs mankóját egészségkárosodásuk legyőzéséhez. Ez azonban nem vonatkozik a szájról olvasás használatára. További idézet: Bárczy Gusztáv német mintára fektette le a szájról olvasás magyar fonetikán alapuló elméleti alapjait, ő dolgozta ki gyakorlati használhatóságát, tette a nagyothallók egyetlen reménységévé. Munkáját a siketek oktatásában is alkalmazták, alkalmazzák. Amikor az integrált iskolai tanulás hivatalos, szervezett megsegítéséről szólunk, akkor mindazokra az akár addig integráltan, akár szegregáltan tanuló hallássérült gyerekekre gondolunk, akik gimnáziumba, szakközépiskolába, s remélhetőleg főiskolára és egyetemre is eljutnak. Ugyanakkor az általános iskola felső tagozatos gyerekeinek is elkél a plusz segítség tanártól, társaktól egyaránt. A halló gyermekeknek sem könnyű a középiskolai beilleszkedés hát még a hallássérülteknek, s még inkább az addig szegregáltan tanulóknak, akiknek a kislétszámú szegregált iskolai osztályközösségből egy nagy létszámú osztályközösségbe kell beilleszkedniük, ráadásul egészen más körülmények közé, mint amiben addig voltak. Nemrégiben érettségizett le egy fiatal hallássérült lány, akinek a két utolsó évében félévenként 70ezer forintot kellett plusz iskolai korrepetálásra fizetni. Egyesületünk, alapítványunk is adott némi segítséget ehhez, de ez csak egy része volt szükséges összegnek. Miért kell a szülőnek anyagiakért kilincselni, hogy értelmes, hallássérült lányát felkészítsék. Az egyik szülőre hivatkozva azt írja Kovács Zs., hogy a szülő megrázóan mutatja be azt a sok fájdalmat, keserves munkát, mely árán a gyermekük sikereihez eljutottak. Minden egyes hallássérült gyereknek és szüleinek ez sziszifuszi munkát jelent.
2 EGYÜTTMŰKÖDÉS Egyesületünk szülői is nem egyszer keserves erőfeszítésekről számolnak be, de végül is megéri a sok küszködés. Egyre több gyerekünk éri el a középiskolás kort. A középiskolai tanárok nincsenek felkészülve a hallássérült gyerekekkel való bánásmódra, segítésre. Az utazó tanároknak fokozott tanácsadására, együttműködésére van szükség. Meg kell találni a megsegítés módjait, így például a fénymásolási lehetőséget, hogy a hallássérült gyereknek ne kelljen megosztania a figyelmét a megfeszített figyelés és egyidejű jegyzetelés között. Azt szeretnénk, hogy a hallássérült gyerekek középiskolai évei ne kínlódást, ne rossz emlékeket idézzenek. Örülök, hogy nem csak egyesületünk szülői olvassák újságunkat, de vajon ismerik-e egyesületünk, alapítványunk fő célkitűzéseit? Szeretnék ezekre röviden utalni: Törekvéseink a szülőkkel, segítő gyógypedagógusokkal, a ma már egyre több pedagógussal együtt, hogy a hallássérült gyerekek minél kisebb kortól beilleszkedve a halló környezetükbe minél magasabb iskolai végzettséghez, szakképzettséghez juthassanak. Ez biztosítja a munkahelyi és a társadalmi beilleszkedést is. Ennek hivatalos megvalósítása a korai fejlesztéssel kezdődik, ami a hangos, érthető beszéd, szájról olvasás elsajátítását jelenti a fejlesztő gyógypedagógus és a család együttes közreműködésével. Siket édesanyám a hallókkal és hallássérültekkel egyaránt jól tudott kommunikálni. Ez annak volt köszönhető, hogy felvilágosult, lelkiismeretes nagyanyám pici korától foglalkozott vele, megtanította szájról olvasni és érthetően beszélni. Sajnos siket édesapámmal nem foglalkoztak. Anyámnak egyáltalán nem voltak kisebbségi érzési, sőt! Íme egy példa : Máig is emlékezetesek édesanyám pozsonyi útjai. Egy szintén siket családhoz járt ki egyedül. Minden második évben két unokájának hozta a hoki korcsolyákat és síbakancsokat, meg egyebeket. Minden alkalommal kicselezte a szlovák vámosokat. Rendkívül talpraesett volt, komoly önbizalommal rendelkezett. Nem érezte kevesebbnek magát a hallóknál, mert jól tudott kommunikálni siket és halló embertársaival egyaránt. Sok szó esik az un. kétnyelvűségről. Siket édesanyám is kétnyelvű volt. Senki nem tartotta őt csökkent értékűnek, ő magát sem. Akkor beszélhetünk kétnyelvűségről, ha jelnyelv mellett a halló környezettel magyarul meg tudják magukat hangos, érthető beszéddel értetni. Ugyanakkor ők is megértik halló társaikat szájról olvasással.
EGYÜTTMŰKÖDÉS 3 A sikeres tanulmányokat folytatott és presztízzsel bíró munkahelyen megállapodott, teljes értékű életet élő fiatalok valóban ilyenek. A törekvés az, hogy minél többen legyenek. Egy alapítvány vezetője, ahol a sérültek, így hallássérültek munkahelyi elhelyezésével is foglalkoznak, mondta, hogy a hallássérültek elhelyezése kommunikációs nehézségeik miatt sokszor akadályokba ütközik. Sajnos nagyon elgondolkoztató a következő előadás mondanivalója. A Siketek Nemzetközi Hete 2000. évi konferenciáján Harhai Andrea a SINOSZ munkatársa A Siketek Világa- ahogyan a hallók látják címen nagyon érdekes, elgondolkoztató előadást tartott. 53 halló személyt kérdezett meg baráti, ismerős és egy tanfolyam hallgatói köréből, kérdőíven keresztül. Ebből az előadásból idézek: Azt látom, hogy a siketek világa csaknem teljesen rejtve van a halló társadalom peremén. Amit egy átlagember érzékel ebből, az megdöbbentően kevés: a metrón, villamoson egymás közt jelnyelven beszélő siketek szokatlan látványát vagy a vonaton, HÉV-en, strandokon kulcstartót árusító siket embereket. Sajnos Magyarország semmilyen szempontból nincs felkészülve a másság elfogadására. Eddig egyszerűen a szőnyeg alá söpörte társadalmunk ezt a problémát, ami a legjobb esetben is oda vezetett, hogy közönyösen, mintegy struccpolitikát folytatva szemléltük ezeket az embereket és ezt a témát általában. Lelkünk mélyén többnyire ott mocorog a szánalom, a sajnálat, az együttérzés - ami persze megint nem a helyes megközelítés- és szeretnénk segíteni vagy legalább nem hátat fordítani. Igen ám, de hogyan?! Sajnos fájdalmasan igaz, amit az egyik kérdőíven olvastam a siketekhez való viszonyulásunkra vonatkozóan: Zavarban vagyunk, mint általában, ha bármilyen fogyatékos emberrel találkozunk. Nem tudunk viselkedni. Kultúránk hiányossága, hogy erről nem esik szó, valahogy nem vesszük tudomásul, hogy ők is itt vannak köztünk, s joguk van az egyenrangú élethez. Ilyen körülmények között nem csoda, ha fogyatékos embertársaink nem szívesen érintkeznek velünk, épekkel. Sajnos az a helyzet, hogy ezek az emberek elszigetelődnek, mozgásterük beszűkül és igazán jól, felszabadultan csak sorstársaik körében érzik magukat, ahol semmiféle elutasítástól, megbélyegzéstől nem kell tartaniuk. Egy siket embert csak akkor veszünk észre, ha jelnyelvét használja.
4 EGYÜTTMŰKÖDÉS A társadalom siketekre vonatkozó tájékozottsága szinte a nullával egyenlő. Nem véletlen, hogy az abszolút kívülállók olyan szavakat használtak beszélgetésünk során vagy a kérdőíven, mint süket, süketnéma, mutogatás, kalimpálás vagy a legjobb esetben is jelbeszéd. Megdöbbentem, amikor az egyik kérdőíven a következőt olvastam: a vakot sajnálják, a süketen nevetnek. Hogy mekkora gondot jelent a siket fiatalok közép- és felsőfokú oktatása, az alapfeltételek megteremtése, azt a kívülállók nem is sejtik. Hogy meddig lesz ez még így? Senki nem tudja a választ. Mielőtt az idézetet folytatnám, hogy meddig lesz ez még így? Rajtunk is múlik, s azon, hogyan tudjuk a társadalmat, az ország felelős politikusait ráébreszteni arra, amit egy haladó gondolkodású igazgató fogalmazott meg: A sérülteket nem visszahelyezni kell a társadalomba, ki sem szabad emelni őket az éltető környezetükből, a családból és a társadalomból. Folytatom az idézést az előadásból: Egyetértés volt a kérdőívek kitöltői között, hogy az alap- a technikai segédeszközök mellett- a jelnyelv, a szájról olvasás, a hangképzés, a beszéd párhuzamos tanítása szükséges, hogy a siket a saját világában és a hallók között is megtalálhassa a helyét. Emellett hangsúlyozták, olyan oktatási rendszer kialakítását, amely nem feltétlenül különíti el a siketeket, hiszen felnőttként az életben sem csak sorstársak fogják körülvenni. Nem kell, sőt nem szabad elszigetelni a siketeket már pici koruktól kezdve. Hogyan várják azt, hogy megértse, elfogadja és befogadja őket a hallók társadalma, ha maguk is kerülik ennek a lehetőségét? Fontosnak tartották a siket és a halló gyermekek egymáshoz szoktatását már kisgyermekkortól kezdve, amikor még megvan bennük a természetes nyíltság és elfogadás. Csak így, ilyen alappal tarják elképzelhetőnek a szemléletváltást, azt, hogy javuljon a siketek helyzete az élet bármely területén. Ezzel tulajdonképpen megfogalmazták az integráció szükségességét. Ugyanakkor ezzel ellentétben áll az a megállapítás, hogy nem integrációt, csak közeledést szorgalmaznak. Ettől nem lesz változás! Ismét hivatkozom a haladó gondolkodású iskolaigazgatóra: ki sem szabad emelni a sérülteket éltető környezetükből, a családból és a társadalomból. De ez nem elég, nagyon sok a tennivaló. Magyarországon 40 évig a sérülteket szinte kirekesztették a társadalomból ennek hatása ma is megmutatkozik, ezt Harhai Andrea felmérése is jelzi. Ezalatt szerte a világban, így Európában is különböző időben és különböző módon, de elindult a sérültekre figyelés, a sérült gyerekek együttnevelése az épekkel. A mi egyesületünk, alapítványunk ezeknek az ismereteknek hatására létesült egyes haladó gondolkodású gyógypedagógusok szaktanácsaival és segítségével. Sokáig nagy volt az ellenállás gyógypedagógusok és pedagógusok részéről egyaránt. Nagy szerepe volt az előrehaladásban Illyés Sándor professzor úrnak, a Gyógypedagógiai Főiskola
EGYÜTTMŰKÖDÉS 5 igazgatójának, aki az Oktatási Minisztérium Köznevelési Tanácsa elnökeként is sokat tett az integráció érdekében és az aktuális oktatási miniszterek személyes meggyőzésében is. Ugyanakkor Csányi Yvonne a Tempus Közalapítvány pályázati lehetőségével élve tanárokból, hallgatókból, oktatási szakemberekből álló csoportokat vitt Angliába a sérült gyermekeket oktató módszerek megismerése érdekében. Itthon is meghívott külföldi előadók segítségével is sok tájékoztatót tartottak. Lehetőségeinkhez képest mi is sok helyen felhívtuk a figyelmet az integrációval kapcsolatos tudnivalókra, lehetőségekre, tennivalókra. Sajnos ugyanakkor a hallássérültek államilag támogatott érdekvédelmi szervezete az integrációt ellenezte. Szerencsére az Európai Uniós tagságunk közeledtével javul a helyzet. Ma már szinte minden szinten elismerik az integrált oktatás szerepét. Gyakorlatban is beindultak a tennivalók, de mérsékelt intenzitással. Az Országgyűlés az 1998. évi esélyegyenlőségi törvény alapján 1999-ben Országos Fogyatékosügyi Programot fogadott el. A feladatkörök tekintetében a minisztériumok között munkamegosztás van. Beszámolók készültek a 2001. év véréig történt intézkedésekről a közlekedés ( főleg mozgássérültek), a kommunikáció ( pl. jelnyelvi tolmács szolgálat ), környezet ( épület akadálymentesítés ), egészségügy, oktatás, foglakoztatás, sport-és szabadidő, szociális ellátás terén. Megállapították, hogy a feladatok megvalósítása a legtöbb esetben elkezdődött. Van olyan, amely folyamatosan halad ( pl, jeltolmács szolgálat ), van, amelyik késedelmet szenved, de van, amely meg sem valósult (pl. az integrált oktatás egyes célkitűzései ). Előbb-utóbb a hallássérült fiataloknak beleértve a diákokat is szükségük van egy állami költségvetésből támogatott érdekvédelmi szervezetre. A legmegfelelőbb vezetője a nagy tekintéllyel rendelkező Mikesy György lenne, aki iskolaigazgatóként is jól ismeri a problémákat. Sokoldalú tapasztalattal bíró, együttműködő gárda tudná segíteni munkáját. Péli Lajosné
6 EGYÜTTMŰKÖDÉS Gondolatok a jelnyelvi tolmácsszolgálatok hálózatának kiépítéséhez egy másik szempontból Péli Lajosné cikkét olvasva az Együttműködés júliusi számában úgy éreztem, hogy kénytelen vagyok tollat ragadni és a cikkben kifejtett gondolatokat pontosítani, sőt néhány tekintetben korrigálni is. Több okom is volt arra, hogy a kiadvány oldalain nyílt formában és ne csupán a szerzőnek megküldött válaszlevélben tegyem ezt. Az egyik okom, hogy magára cikkre egy szülői levél hívta fel a figyelmemet, amelyben visszautasítják a cikkben írt megállapítások jelentős részét a siket és nagyothalló gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatosan. Jómagam is ismerek több olyan hallássérült fiatalt, akik sikeres tanulmányokat folytattak, többnyire középiskolás koruktól integráltan nevelkedtek, majd presztízzsel bíró munkahelyeken megállapodva, teljes értékű életet élnek. Mindkét világban! Ezek a fiatalok megfelelő, sőt nem egyszer magas szinten használják mind a beszélt nyelvet, mind a jelnyelvet, melyet oktatnak, kutatnak, fejlesztenek, és gyönyörűséges műfordításokat készítenek segítségével. A szülők nem értik és joggal utasítják vissza, hogy gyermekeik kétnyelvűsége miatt csökkentértékű, korlátozott tagjai lennének a társadalomnak. Speciális szükségleteik és igényeik vannak, melyeket társadalmi kötelességünk kielégíteni, és nem kritizálni. A levél személyes hangú és megrázóan mutatja be azt a sok fájdalmat, keserves munkát, amely árán a gyermekek sikereikhez eljutottak, és hogy milyen előnyök, könnyebbségek származnak abból, hogy ma már jelnyelvi tolmácsok is rendelkezésükre állnak a fiataloknak jó néhány esetben. Melyek a cikkben felvetett gondolatok főbb ellentmondásai? Az írás a jó képességű hallássérült gyermekekről beszél. Vannak kevésbé jó képességű, egyéb sérüléssel vagy akadályozottsággal küzdő gyermekek is. Nem minden gyermeknek biztosított időben a megfelelő hallókészülék, a fejlesztő foglalkozások, a szociális háttér, a megfelelő oktatási és nevelési környezet. Ők is felnőnek és keresik azt a közösséget, melyben teljes értékűnek érezhetik magukat, így sok integráltan felnövekvő siket és nagyothalló fiatal is visszatér a sorstársi közösségbe. A saját társaságukban pedig a jelnyelv a közös nyelv és ezt nekünk, halló embereknek el kell fogadnunk. A cikk szerint túlzott elképzelés az önálló jelnyelvi tolmácshálózat kiépítésének terve, ugyanakkor a szerző szerint is vannak olyan szituációk, amikor mégis szükség van a jeltolmácsokra. A közép- és felsőfokon integráltan tanuló segítők is jeltolmácsok, akik nem csak tolmácsolási ismeretekkel, de az oktatás során fölmerülő szakmai ismeretekkel is kell hogy rendelkezzenek, illetve jeltolmácsok az orális tolmácsolást biztosító (szájról olvasási képet nyújtó jelnyelvi tolmácsok) jeltolmácsok is. Ez a minőségi szolgáltatás, amely biztosítani tudja az esélyegyenlőséget a tanulásban. Ehhez főállású, képzett tolmácsok kellenek, nem segítők. A segítő szívességi alapon annyit segít amennyit tud, míg a professzionális tolmács köteles felkészülten, a megadott időpontban rendelkezésre állni és teljesítménye számon kérhető. Ha nincs tolmácsköz-
EGYÜTTMŰKÖDÉS 7 pont, akkor honnan lesz minőségi szolgáltatás? Valóban, a szolgáltatás kiépítésére és működtetésére az egyik lehetséges megoldás lenne a SINOSZ megyei szervezeteiben alkalmazott jelnyelvi tolmácsok fölvétele. Vannak azonban olyan siket és nagyothalló fiatalok, felnőttek, akik nem tagjai a szövetségnek és nem is kívánnak vele kapcsolatba lépni. Számukra hogy lesz elérhető a szolgáltatás? Mi lesz azokkal a megyékkel, amelyekben nincs megfelelő személyi feltétel a szolgáltatáshoz? Hogyan oldható meg egy átmeneti időszakra pl. két éves oktatásra fölmerülő tolmácsolási igény, ha az adott megyében nincs rá szabad kapacitás? A korai gondozást sem telepítették a SINOSZ megyei szervezeteihez, pedig infrastrukturálisan ez is indokolt lenne. Komplex megoldási módot kell találnunk, hogy bárki elérhesse, anonim módon, azonos esélyekkel a szolgáltatást, mindezt rugalmas, gazdaságos működtetési formák között. Zárógondolatként szívesen meghívnám az Egyesület tagságát látogasson el egyszer egy jelnyelven tolmácsolásra kerülő színházi előadásra. Garantálom, hogy megrendítően szép élményben lesz részük. A színházi tolmácsolás története hazánkban csupán néhány éves múltra tekint vissza. Mára kidolgozott módszertana van és egyre nő a színházba járó siket és nagyothalló fiatalok, felnőttek száma. A több hónapos felkészülés időszaka alatt a színházi szakemberek, jeltolmácsok és siket tanácsadók közös munkája során mérlegeljük a legmegfelelőbb tolmácsolási módokat, a nézőtéri helyek kiválasztását, az elhelyezkedést, a világítást, az indukciós hurok kihelyezését és még sorolhatnám. Nem hiszem, hogy elfogadható megoldás lenne, ha csupán azokat a darabokat ajánlanánk a hallássérült nézők figyelmébe, amelyben néhány szereplő egy kis színpadon, közel a nézőkhöz, jól megvilágítva ül és szépen, lassan beszél, hogy két, három órán keresztül olvasható legyen szájukról az előadás szövege. Mindannyian tudunk saját élményeket sorolni saját érvrendszerünk megerősítése mellett, azonban a legmeggyőzőbb az érintettek véleménye. Az Egyesület vezetőségének és tagságának figyelmébe azokat a hallássérült szülőket, akik emberfeletti küzdelemben igyekszenek saját hallássérült gyermekeiket a magyar nyelvre tanítani. Kérem, segítsenek nekik! A további közös gondolkodás, a helyes arányok megtalálása érdekében várom megtisztelő észrevételeiket levelezési (Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, Fogyatékosügyi Főosztály 1051 Budapest, Arany J. u. 6-8.) vagy e- mail címemre ( kovacs.zsuzsanna@eszcsm.hu ). Tisztelettel, Kovács Zsuzsanna (szurdopedagógus, jelnyelvi tolmács)
8 EGYÜTTMŰKÖDÉS HALLÁSSÉRÜLTEKET OKTATÓ ISKOLÁK 4. A Cházár András Iskola rövid története az alapítástól napjainkig A Váczi Királyi Magyar Siketnéma Intézet 1802. augusztus 15-én nyitotta meg kapuit, az országban elsőként azzal a céllal, hogy megmutassa: mily nagy áldás siketnémára nézve a tanítás és nevelés Cházár András volt az, aki 1799 óta munkálkodott az első siketnéma intézet létrehozásán. Az iskola alapítványokból tartotta fenn magát. (az alapítványtevők névsora a bejárati előcsarnokban lévő márványtáblákon látható, a névsorban olyan nevek szerepelnek, mint Cházár András, I. Ferenc császár, Draveczky Ferenc esztergomi püspök) I. Ferenc 5000 Frt-ot, valamint az akkor üresen álló váci püspöki palotát rendelte intézet létesítésének céljára. A váci intézet 1878-ig az országban egyedül működött. Ekkor nyílt meg Budapesten az izraelita siketnémák intézete, majd a századfordulón sorra nyitották kapuikat a többi intézetek is. Vácott, a megnyitás évében 3 tanerőt és 20 tanulót foglalkoztattak. Ezt követően a tanulók száma évről-évre nőtt, így 1901-ben már 151 tanulója és 15 tanára volt az intézetnek. Miután az épület kicsinek bizonyult a tanulók elhelyezésére, Borbély Sándor az akkori igazgató akinek szobra máig díszíti az iskola kertjét elhatározta, hogy a fennállás 100 éves fordulójára új épületet építtet, melyben több iskolai tanterem, tornaterem, díszterem, szertár és tanári szoba is helyet kapott. Ezt a ma működő épületet 1902 júliusában adták át. Az intézet fejlődését a két világháború zavarta meg. A háborúk okozta épületkárokat rendbe hozták ugyan, de a rombolás okozta veszteségeket teljesen soha nem tudták pótolni. A sok év alatt összegyűjtött könyvek, eszközök, szobrok örökre eltűntek. Volt, amit a Duna habjai nyeltek el, mások a tűz martalékává váltak. 1977-re a régi épület már annyira elhasználódott, hogy az energia nagy részét az épület felújítására és a fűtés-, a világítás-, a berendezések korszerűsítésére kellett fordítani. Az átalakításokkal járó hatalmas munka 1990-g tartott. A tanítási módszerek kezdettől fogva változtak, fejlődtek. A munka 1802-ben Simon Antal igazgatásával indult, aki a bécsi módszert alkalmazta, (tekintve, hogy ezt ott tanulta) melynek alapja a jelbeszéd volt. Bár a betűk megismerését
EGYÜTTMŰKÖDÉS 9 és ezzel együtt a hangok kiejtését hangsúlyozta az ujj ABC segítségével, a fő hangsúlyt az írás-olvasás elsajátítására fektette. Az évek múlásával egyre inkább előtérbe került a szájrólolvasás, kiejtés fontosságának hangsúlyozása. Schwartzer Antal igazgató a német módszer felé közeledett, melynek lényege, hogy a hangzóbeszédet teszi az oktatás központjába. 1812-ben már megírta első módszertani munkáit és könyvét, de ezek sajtó alá csak 5 év múlva kerültek. Halála után kis időre törést szenvedett a módszertani fejlődés, az ismeretek közlése, a nyelvtanítás a jelnyelv segítségével történt, a szájrólolvasást csak ritkán, egy-egy kiválasztott gyermekkel gyakorolták. 1873-tól Fekete Károly igazgató érdeme, hogy újra a német módszert vezette be. Az ő nevéhez fűződnek új tantárgyak (pl. a beszéd- és értelemgyakorlat) belépése, melyek a tartalmi és alaki nyelvoktatás egyesítését szolgálták, ugyanakkor túlzott hangsúlyt fektetett a grammatikára. 1900-ban Borbély Sándor, a maga által kidolgozott tantervben az oktatás célját a következőképpen fogalmazta meg: A társalgási, közvetlen beszélgetési formán keresztül a siketet beszélővé tenni. A tanterv hatására minden osztályban bevezették az Urbantschitsch-féle hallási gyakorlatokat. Bárczi Gusztáv, aki orvos, tanító, gyógypedagógus volt, az 1930-as években új tanítási eljárást dolgozott ki: a hallásébresztés-hallásnevelés -t. Fontosnak találta a hallásnevelés és a szájrólolvasási készség együttes alkalmazását, ennek megsegítésére 1933-ban optifont szerkesztett. Bárczi Gusztáv hatására az oktatás mindinkább a beszédtanítás felé irányult, a szájrólolvasás és hallásnevelés segítségével. 1964-től az Angyal-féle módosított tanterv a siketnéma növendékek ipariskolára történő jobb felkészítését tűzte ki célul. A cél változatlanul ma is az, hogy a siket tanulók a képességeiknek megfelelően szakmát tanuljanak, középfokú képzésben részesüljenek és ezáltal önálló életvitelre legyenek képesek. Ennek érdekében a közismereti tárgyakat a speciális tankönyvek helyett az általános iskola tankönyveiből tanulják. (5-8. Osztályosok részére csak az anyanyelv tankönyv speciális.) Bárczi Gusztáv akkori céljának (a hallásnevelésnek) megvalósítását ma már kiváló technikai eszközök, hallókészülékek segítik, ezekkel a legcsekélyebb hallásmaradvány kihasználása, fejlesztése is megoldható. Ez utóbbit segíti elő az újabban mind nagyobb teret kapó korai fejlesztés is, melynek lényege a
10 EGYÜTTMŰKÖDÉS fogyatékosság felfedezése után a legrövidebb időn belül szakember segítségével, a szülő bevonásával megkezdeni a fejlesztő munkát. 1902-ben az intézet fennállásának 100 éves jubileumán a tantestület elhatározta, hogy Cházár András emlékére minden év szeptemberében ünnepséget rendez, melyen méltatják Cházár András tevékenységét. E célra, közadakozásból egy serleget készíttettek, melynek fedelét először Ferenc király, később Cházár András mellszobra díszítette. Az első serlegbeszédet Borbély Sándor mondta, 1904-ben. A váci tantestület azóta is hű a jubileumi elhatározáshoz és minden évben (1977 óta kétévenként) megrendezi estéjét az alapító tiszteletére. 1990-ben teljesült a tantestület régi vágya, az intézet felvette alapítója: Cházár András nevét. Erre az alkalomra nyílt meg a siketoktatással kapcsolatos, az alapítás óta fennmaradt emlékekből álló múzeum. Az ünnepség keretén belül kulturális bemutatót, szakmai konferenciát és országos tanulmányi versenyt is rendeztek. A névfelvételi ünnepséghez kapcsolódik még a Cházár András-díj alapítása. A díjat minden második évben, a Cházár-esten adják át a kuratórium által megjelölt két tantestületi tagnak. A tanulmányi versenyeknek azóta is minden évben ez az iskola ad otthont. Ebben az ezév májusában felvette a verseny az iskola egyik legnagyobb igazgatójának, Borbély Sándornak a nevét.a névfelvételi ünnepélyre az iskolakertben lévő Borbély-szobor előtt krült sor. Gordosné Dr Szabó Anna ny. főiskolai tanár méltatta a névadót és Krizsovenszky Lajos Pest megye Közgyűlése alelnöke köszöntötte az intézet igazgatóját és dolgozóit. Majd az esemény egy szűk körű állófogadással pecsételődött meg.
EGYÜTTMŰKÖDÉS 11 A Cházár András országos úszóverseny is évenként kerül megrendezésre Vácott. Ebben sok segítséget kapunk az uszoda vezetőitől és dolgozóitól. A versenyek elindítása, állandó váci megszervezése a már nyugdíjban lévő Csomó Józsefné nevéhez fűződik. Az iskola profilbővítésére 1991/92-es tanévben került sor. A 8. osztályt végzett, halmozottan fogyatékos tanulóknak megindult az Életkezdés, családi életre felkészítés képzés. 1993/94-ben könyvkötő szakmunkástagozat indult, majd 1996/97-ben segédkönyvkötő speciális szakiskolai szakképzés. Ezután a szakmunkásképző megszűnt. A nagy érdeklődésre való tekintettel 1998/99-ben asztalosipari szerelő, majd 2001/2002-ben varrómunkás speciális szakiskolai szakképzés is elkezdődött. Ezzel egyidőben az elsőnek indított életkezdésre felkészítést meg kellett szüntetni. A szakképzés előkészítésére 9.-10. évfolyam indult. A halmozottan fogyatékosok részére kevesebb elmélet, több gyakorlat, a szakképzésre alkalmasaknak fordítva, szakismereti és szakképzésre felkészítő tantárgyakat tanítunk. Mindezzel célunk, hogy az életbe való beilleszkedést segítsük elő. Úgy gondolom, hogy intézetünk életének bemutatása is bizonyítja, hogy az intézet minden dolgozója mindvégig arra törekedett, hogy megvalósítsa azt, amit Cházár András megálmodott és amiről 1803-ban az általa alapított intézet meglátogatásakor így szólt: Lehetetlen hideg Vérrel nézni ezeket a Vadságból Emberekké, e mellett hasznos Polgárokká is által változtatott uj Teremtményeket annak, aki hátra néz, arra: mik voltak? És tulajdon szemeivel látja: mik lettek? Valóban azért dolgozunk mindannyian, hogy jó szakemberekké, igaz emberekké váljanak azok, akik a hallás élményétől megfosztattak.
12 EGYÜTTMŰKÖDÉS I. Kezdetektől a 175. évfordulóig Intézményünk nevelőotthoni egysége, a legrégibb épületrészben kapott helyet. E falak között nyílt lehetőség, Magyarországon elsőként, a siketek nevelésére és oktatására. Cházár András áldozatos, kitartó munkájának köszönhetően, erre 1802-ben került sor. A bécsi intézet, May József igazgató tanácsa szerint átalakított püspöki palotát, 1802-ben 20 növendék vette birtokába. A növendékek mellett felügyelőnő teljesített szolgálatot napirend szerint. Tanítás 2-2 órában volt délelőtt és délután. 1850-től már két férfi felügyelő is dolgozott. A tanárok a délután folyamán inspekciót tartottak a gyermekek között, napi, illetve heti beosztás szerint. 1859-ig az intézetben nem volt fürdőszoba. A mosakodás fakádakban, a hálóhelyiségekben történt. 1876-ban bővítették az épület jobb szárnyát. 1881-ben tovább építették ugyanazt a szárnyat. A tanórákon kívüli felügyeletet, most tanárgyakornokok végezték, bentlakó tanítókkal, és tanítónőkkel együtt. / Ugyanis ekkor egy rövid időre itt működött a tanárképző Főiskola / Újdonság a heti háromszori tornadélután, 4-5-ig. A tanulók részt vettek a házi teendők elvégzésében. 1899-től Borbély Sándor rendelkezése szerint a felügyeletet 6 bentlakó tanfolyamhallgató látta el. A százéves évforduló évében az új iskolaépület átadása után újabb helyiségek szabadultak fel az internátusban. Ettől az időtől kezdve a régi épület túlnyomórészt nevelőotthon céljait szolgálta. 1903-ban óvodai tagozat nyílt. A felügyeletet ismét egy felügyelő látta el a fiúknál, két felügyelőnő és egy ápolónő a lányoknál. Az első világháború alatt az épület romossá vált, felszerelése elpusztult. Az eredetileg is rossz vízvezeték tönkrement. 1933-tól intézeti újság indult. Az ifjúsági könyvtárban illusztrált rövidebb elbeszéléseket és a Siketnémák Közlönyét olvasták. Bélyeg-, pénz-, éremgyűjteményt létesítettek. Több új műhelyt berendeztek. A második világháborúban az anyaintézet épülete súlyosan megrongálódott, a kert, az üvegház és az épület belső berendezése szinte teljesen megsemmisült. 1948-tól három nevelőtanár kezdte meg munkáját. Déltől másnap reggelig foglalkoztak a gyerekekkel. A fiúknál 130, a lányoknál 100 körül járt a létszám, ehhez két-két gyermekfelügyelő és egy ápolónő volt még beosztva, a nevelőtanárok mellett. A felügyelők számának növekedésével a kicsik külön csoportba kerültek. 1952-ben érte el az internátus, hogy minden gyereknek volt vaságya. A következő években már 11 felügyelő működött, így lehetővé vált a gyerekek több
EGYÜTTMŰKÖDÉS 13 csoportra osztása. Ekkor indult a foto-szakkör a gyerekeknek, valamint bővültek a sportolási lehetőségek. 1957-től végre az intézet látta el ágyneművel a gyerekeket. Vasárnapokon a tanárok látták el a felügyeletet. 1968-ban új szervezési forma lépett életbe: a stúdiumokat minden nap ugyanaz a csoportvezető gyermekfelügyelő vezette, a csoport létszáma 20-25 volt. Az internátusban bevezették az éber éjszakás ügyeletet. 1973- májusában került átadásra a Szakmunkásképző új internátus épülete. Megalakult az úttörőtanács, vele párhuzamosan az internátusi otthontanács. Havonta klubdélutánokat, táncdélutánokat rendeztek, cirkuszi előadásokat, az ipari tanuló lányok színházi előadásokat látogattak. Az állami gondozottakat üzemi brigádok tagjai látogatták. 1975-ben az internátus teljes bútorcseréjére került sor. Ekkor ismét bővült a szakkörök köre, elindult a főzőszakkör, és teljes bútor és edényfelszerelést kapott. Az udvaron bitumenes játszótér épült, ami különösen esős időben tett jó szolgálatot; sármentes maradt. Megalakult a szülői munkaközösség. Megváltozott a hazautazások rendje. Eddig ugyanis, csak szünetekben mehettek haza a tanulók. A szabadszombatok bevezetésével párhuzamosan, lehetővé vált a gyerekek hazautazása a szülők által kért időközönként. A szülők kérésére a nagyobbak egyedül utazhattak haza. Hetenként két délután a két legfelsőbb osztály tanulói kimenőt kaptak. A stúdiumokat most már a tanulócsoportok nagy részénél nevelőtanárok vezették, bár csoportjuk igen nagy létszámúak voltak. A gyermekfelügyelőkkel látták el a felügyeletet, és a tanulás idején is közösen vezették a csoportokat. Később a nevelők általában párhuzamos osztályoknak segítették a tanulását. Az ő feladatuk volt a délutáni tartalmas szórakozás megszervezése is. Ők vitték könyvtárba, kiállításokra, uszodába és kirándulásra a gyerekeket. Egy csoportnál 2 felügyelő teljesített felváltva szolgálatot. Bár számuk 23-ra emelkedett, egyes csoportok létszáma 30 fölött volt. Nehezítette a munkát, a gyakori változás a felügyelők soraiban. A nevelőotthon épülete műemlék, s amikor éppen az intézet fennállásának175 éves évfordulója közelgett, az épület életveszélyessé vált. Az egész épületet alá kellett dúcolni, a födém tartógerendáinak korhadtsága miatt. A felújítási munkálatok hosszú éveket vettek igénybe. II. A 175. évfordulótól napjainkig Az épületrészek újjávarázsolása több ütemben haladt. Végül is 1990-ben fejeződött be a teljes felújítás. Az építkezés eredményeként a nagy hálótermek megszűntek, kisebb szobákba kerültek a gyerekek elhelyezésre. Modern heverőkkel és éjjeliszekrényekkel, faliszőnyegekkel berendezett szobák otthonosabb teret biztosítottak a kis lakóiknak. A kisebb csoportok több személyes törődésre adtak lehetőséget. Ugyanakkor az intézmény profilbővítése
14 EGYÜTTMŰKÖDÉS A 80-as évekre valamennyi osztályban állandó nevelőtanár dolgozott. Ők vették át a gyermekeket a délelőtti tanítás befejezésekor, osztályfokonként változó időpontban. Az ebédeltetéstől, a szabadidős programok szervezésén át, a tanulás segítéséig, az ő feladatuk volt a gyermekek nevelése, felügyelete. A gyermekfelügyelők reggel tanítás kezdetéig, majd késő délutántól estig, és éjjel, éber ügyelettel teljesítettek szolgálatot. Ezen kívül a hétvégi teljes ügyelet is az ő dolguk volt. Az esti órákban a nevelőtanárok közül többen, - a munkakezdéstől függően, - a stúdium után vezették a szakköröket, játékot, játékos sportfoglalkozást, sokszor a gyermek-felügyelőkkel közösen. A nevelőtanárok segítséget adtak a csoportoknál a kisebbek fürdetésénél, hajmosásnál, vagy javítási munkáknál. A hétvégi, szombati programokért is felváltva voltak felelősek a nevelőtanárok. Ilyenkor helyben rendeztek játékokat vagy kreatív foglalkozásokat. Gyakran látogattak a Művelődési Házban szervezett programokra, vagy kirándulásokra vitték az itt tartózkodó gyerekeket. Később a nevelőtanárok hétvégén már nem dolgoztak. A gyerekek jelentős része rendszeresen hazautazott hétvégén, vagy legalább kéthetenként. Az intézet felvállalta a hétvégi csoportos hazautaztatás, ez az iskolából autóbusszal Budapestre, a Nyugati pályaudvarra történt. A szülők itt várták a gyerekeket, és innen utazhattak tovább. Ennek szervezése és lebonyolítása a nevelőtanárok és gyermekfelügyelők közös feladata volt, és az jelenleg is. A szaktanárok által szervezett, benevezett, tanulmányi - és sportversenyekre való felkészítésbe, a gyerekek kíséretébe a nevelőotthonban dolgozók is mindig bekapcsolódtak. 1980-as évek végére, 90-es évek elejére csökkent az iskolás tanulók létszáma. Az évtized elején a szakmunkás tanulók átkerültek a városban működő halló szakmunkás iskolába. Az általános iskolai populációban jelentkező csökkenés pedig nálunk is jelentkezett. Ugyanakkor a halmozottan fogyatékosok száma növekedett. Részben a csökkenés ellensúlyozására, részben a gyengébb tanulók továbbtanulásának biztosítására, speciális tagozatok indultak. E tanulócsoportok hallgatói közül jelentős számba igénybe vették a nevelőotthoni ellátást is. Ezek a gyerekek, valamint a halmozottan sérültek, nagyobb felkészültséget igényeltek a felügyelet részéről is. Nevelőotthonunk az elmúlt néhány évben, befogadott olyan gyermekeket és fiatalokat is, bentlakásra, akik nem nálunk tanultak, hanem a város más iskoláiban. A gyermekfelügyelők döntő többsége ezért speciális szaktanfolyamot, egy kisebb része ezen kívül gyógypedagógiai asszisztensi tanfolyamot is elvégezte. A betegszoba ellátása is szakápolók egész napos szolgálatával, valamint betegkíséréssel is kibővült. A beteg gyermekeket évek óta ápolónők kísérik a szakrendelésekre. Ők kísérik figyelemmel az oltások szükségességét, segítik lebonyolítását, az iskolai védőnővel karöltve. Közülük is többen elvégezték a gyógypedagógiai asszisztensi tanfolyamot, valamint az alapfokú jeltanfolyamot. A 90-es évektől egyre nagyobb teret foglalt el a jelkommunikáció társadalmunkban, ennek alkalmazása, szükség szerint elfogadott, így új kihívást jelentett ez a gyermekfelügyelők és nevelőtanárok körében is. Sokuk a Hallássérültek Országos
EGYÜTTMŰKÖDÉS 15 Szövetsége által indított alap-, és középfokú tanfolyamokat elvégezték. A rendszerváltást követő években ismét megindult a hitoktatás, s ehhez társulva a nevelőotthonra hárult a gyermekek templomba, istentiszteletre való kísérése. Ehhez kapcsolódva a nevelőotthon szervezésében történtek az elsőáldozások, bérmálások, családias megünneplése, lebonyolítása. Az elmúlt évtizedben, különösen az utóbbi néhány évben, egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a különböző céllal kiírt pályázatok. / Az előző évtizedekben az állami finanszírozás biztosította a szükségleteket. Ez a rendszerváltást követően, jelentősen átalakult./ Ezek segítségével tudtuk biztosítani a hiányzó sportszereket, eszközöket, számítógépeket, olvasó és éjjeli lámpákat, valamint az elhasznált játékok, televíziók, és bútorok cseréjét. A szabadidős programok, rendezvények anyagi fedezetét is több esetben pályázati pénzek biztosították. Több esetben szponzorok keresésével, és azok támogatásával tudtuk biztosítani az ünnepeink, programjaink nyereményeit, ajándékait. Ugyancsak pályázatok segítségével lehetett, főképp az állami gondozott gyermekek részére táborozásokat szervezni. Az elmúlt néhány nyáron, több táborban is részt vettek a gyerekek. Az állami gondoskodásban részesülő gyermekek, és fiatalok teljes körű ellátása is a nevelőotthonban történik. Az ellátott gyermekek általában a mi intézményünk óvodásai, vagy tanulói, de néhányuk máshol tanul. A gyermekek ruházatáról, beszerzéséről, karbantartásáról a gondoskodás a gyermekfelügyelők feladata volt. A szabadidős programok szervezésében, a zsebpénz elköltésének segítésében, a nevelőtanárok is aktívan részt vettek. Az intézetben tanulmányait befejező gyermekek elhelyezése, évek óta bizony a nevelőotthonra is sok feladatot, utánjárást hárított. Aktívan segíteni kellett a gyermekvédelmis kollégák munkáját. A kikerült fiatalok is gyakran jelentkeztek estleges problémáikkal, gondjaikkal. Lehetőségeinkhez képest, igyekeztünk segíteni őket. Az épület adottságaiból adódóan nem volt lehetőségünk lakóotthon kialakítására. Így a gyermekvédelmi törvényből adódó lehetőséggel, - mármint 24 éves korig maradhatnak a fiatalok, - nem tudtunk élni. A gondozott fiúknak sikerült külön szobát, televíziót biztosítani, a lányoknál erre sem nyílt lehetőség. Ennek ellenére igyekeztünk megkülönböztetett bánásmódot nyújtani gondozottainknak. Közös születésnapok, karácsonyok, és ünnepek megtartása, a szünidei programok szervezése mind e célt szolgálta. Terveink szerint, a Gyermekotthon, ideiglenes működési engedélyének lejártáig, 2002. szeptemberig, pályázati lehetőségek segítségével megoldjuk a lakóotthon kialakítását. Ezzel az ellátott gyermekeknek és fiataloknak családiasabb életteret tudunk biztosítani, ahol személyre szabottabb ellátás és követelmény érvényesülhet. M.Gy.
16 EGYÜTTMŰKÖDÉS Jannie Lammers Egyszerűen másként speciális oktatás kísérleti körülmények között Almerében (Az alábbiakban egy fejezetet közlünk Kees van Rijswijk - Illyés Sándor: Speciális oktatás Hollandiában c. könyvéből, a holland kiadó engedélyével. A szerzők a könyvben a holland fogyatékos gyermekek oktatási-nevelési modelljének sokoldalú bemutatásával kívánták bővíteni az együttnevelés eszményével kapcsolatos ismereteket a sikeres gyakorlati megvalósítás érdekében. Ezúton mondok köszönetet Dr. Zsoldos Mártának az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar Tudományos Tanácsa elnökének a közbenjárásért. Szerk.) Egyszerűen másként fővonalakban Történeti áttekintés Az első lakók 1976-ban érkeztek Almerébe, a polderben fekvő új holland városkába. Most, 1999-ben kb. 140 000 ember él itt, és az elvárások szerint a város kb. 250 000 lakosra fog fejlődni. Ebben a fiatal városban nagyon sok az iskolaköteles gyermek (1999-ben kb. 21 000). Mint növekvő város, Almere arra törekszik, hogy a művelődési intézményeinek palettája minél teljesebb legyen. Ez azt is jelenti, hogy a növekvő számú lakosságnak nagyobb számú művelődési intézményt kell biztosítani. Most a gyerekeknek 61 alsó tagozatos és 4 nagy, felső tagozatos iskola áll rendelkezésükre. Almerében kizárólag tanulási és nevelési gondokkal küzdő gyerekeknek, illetve nehezen tanuló gyerekeknek fenntartott iskolák is vannak: négy iskola a 6 12,13 évesek számára (amelyből kettőnek van 4 6 évesek számára is tagozata) és két iskola a 12,13 17,18 évesek számára. Más, speciális oktatást igénylő fogyatékosok számára nincs intézmény. Ezeknek a súlyosan fogyatékos gyerekeknek az oktatási intézményekhez el kell utazniuk a városból. Ezen gyerekek számára tehát nemcsak az utazás következtében hosszúra nyúló napok jelentenek problémát, de a saját közösségükben sincs lehetőségük szociális kapcsolatok teremtésére. 1995-ben ez volt az oka annak, hogy két iskolaszék elhatározta, az államhoz fordul, hogy alapítson új iskolákat. Annak ellenére, hogy a kulturális és oktatási minisztérium nem tagadja a speciális nevelési szükségletű gyerekek oktatásának a fontosságát, először elutasító választ adtak, mert Hollandiában éppen átalakulóban van az oktatási rendszer, amelynek lényege éppen a fogyatékos gyerekek integrációja (lásd Van Riswijk cikke). Almerében inkább arra teremtettek lehetőséget, hogy egy nagy program induljon, amely megvalósíthatja a sérült gyerekek oktatását. A fő cél az volt, hogy a gyerekeket integrálják a többségi alapfokú iskolákba, és emellett néhány speciális oktatási formát biztosítsanak számukra. A projektet egy szakértőkből álló csoport segítette, akik többféle sérüléscsoporttal foglalkoztak. Elvileg ugyanúgy történik a kísérlet finanszírozása, mint a rendes speciális oktatásé. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy térítik a dologi és személyi
EGYÜTTMŰKÖDÉS 17 költségeket, mint más holland speciális oktatási intézménynek, de ebből levonják azt az összeget, amelyet a hagyományos alapfokú iskola a tanuló oktatására kap (Convenant, 1997). Hogy fel lehessen mérni, milyen bázisa lesz a tervezett kísérletnek, az 1996/1997-es tanévben beszélgetni kezdtek az oktatásban dolgozókkal, és a szülői szervezetekkel is tárgyaltak. E beszélgetésekből kiderült, hogy elégségesnek tűnik az alap. Ez lehetővé tette 1997 májusában a program hivatalos indítását, amelynek neve Egyszerűen másként. Annak az alapítványnak is ez a neve, amely viseli a jogi felelősséget a kísérlet kivitelezéséért. Minden iskola a városban képviselteti magát az alapítvány vezetőségében. Kiindulópontok és célok Hollandiában a sérült gyereket nevelő szülők egyre inkább a többségi iskolába íratják a gyerekeiket. Fontos számukra, hogy a gyerekek a saját környezetükben nőjenek fel és járjanak iskolában. Úgy gondolják, hogy a gyerek így jobban felkészül arra, hogy majd integrált életet tudjon élni a társadalomban (Den Dulk és Van Kooten, 1996). Mivel a szülők felelősök azért, hogy milyen döntéseket hoznak a gyerekük érdekében, fontos, hogy a fogyatékos gyerekek szüleinek legyen valódi választási lehetősége a hagyományos vagy speciális oktatás között. Ilyen választási lehetőség csak akkor adódik, ha a fogyatékos gyerekek számára a hagyományos oktatáson belül is létezik olyan kínálat, amely megfelel a minőségi követelményeknek. Az együttműködő iskolaszékek Almerében együtt szeretnének felelősséget vállalni azért, hogy kiváló oktatási kínálat jöjjön létre, amely minden tanuló igényét ki tudja elégíteni, tehát azokét is, akik fogyatékosok vagy valamilyen zavarral küzdenek. Ezt a jelenlegi oktatási rendszeren belül meg lehet valósítani, s a sérült gyerek egyéni specifikus nevelési szükséglete irányadó. De számításba kell venni azt is, hogy néhány nagyon specifikus oktatási igényt nem lehet kielégíteni. E gondolatmenetet követve a Egyszerűen másként nevű projekt kialakításakor az alábbi kiindulópontokat vették figyelembe: 1. Minden egyes tanuló integrációja függetlenül sérülésétől. Az integráció itt azt jelenti, hogy a fogyatékos vagy zavarral küzdő tanuló, amennyiben lehetséges lakóhelyéhez közeli hagyományos oktatási intézménybe vagy egy hagyományos iskola speciális csoportjába jár. 2. Választási lehetőség a szülők számára. A szülők felelősök a gyerekükért. A gyerek érdekében döntéseket hoznak, ebbe az iskolaválasztás is beletartozik. A tervezet számára a szülők igénye irányadó, mind kollektív (a modellek kidolgozásakor), mind egyéni értelemben (a gyerek egyéni iskolaválasztásakor). 3. Interdenominativ jelleg. Jellemző kiindulópont továbbá a tervezet interdenominativ jellege. Minden almerei iskolaszék, világnézetétől függetlenül egyenlő alapon vesz részt a programban. A fenti pontokat egy általános célmeghatározásban egyesítettük a következőképpen: Az oktatási lehetőségek minőségileg magasrendű megvalósítása, ezen belül a sérült
18 EGYÜTTMŰKÖDÉS gyermek lehető legnagyobb mértékű integrációjának támogatása a többségi oktatási rendszeren belül, illetve az oktatás speciális formáiban kísérleti jelleggel a szegregált speciális iskolák alternatívájaként. A minőség tekintetében a szakértők segítségével az almerei iskolák olyan oktatást biztosítsanak a sérült gyermeknek, amely illeszkedik speciális szükségleteihez. A kínálatot olyan formába kell önteni, hogy a szülők környezetükben olyan iskolát választhassanak, amely kielégíti gyerekük oktatási szükségletét. A mennyiség tekintetében: öt éven belül a sérült gyermekek 50%-a integrált oktatásban fog részt venni Almerében. 1997-ben, a program indulásakor ez kb. 15%. Az új, tanulóhoz kötődő finanszírozással kapcsolatos törvényi előírások hatására azt várták, hogy Hollandiában a fogyatékos vagy zavarral küzdő gyerekek 25%-a hagyományos iskolába fog járni. A projektben kidolgozandó speciális modellektől azt várták, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy Almerében a részvételi arányt meg lehet duplázni. Célcsoportok Az Egyszerűen másként nevű projekt a következő célcsoportokra irányul: fogyatékos vagy zavarral küzdő tanulók, szüleik, iskolák és tanárok. A tanulók célcsoportja azokat a fogyatékos vagy zavarral küzdő tanulókat érinti, akik speciális oktatásra szorulnak. Azokról az objektív módon észlelhető fogyatékossággal vagy zavarral küzdő tanulókról van szó, akik emiatt kárt szenvednek a tanulásban A holland kulturális és oktatási minisztérium beosztásához hasonlóan négy csoportba osztották a fogyatékosságokat és zavarokat: vizuális zavarok, auditív és kommunikációs zavarok, testi, értelmi és halmozott zavarok, viselkedészavarok és gyermekpszichiátriai zavarok. Minden, e négy csoport kritériumainak megfelelő tanuló részt vehetett a programban. A projekt második célcsoportja e tanulók szülei. Közvetlenül bevonják őket a gyerekük számára történő iskolaválasztásba és részévé válnak a gyerekkel foglakozó teamnek. A projekt harmadik célcsoportja az iskolák és a tanárok. Ők a tényleges munka fontos részének a kivitelezői. Motivációjuk, erőfeszítésük és szakértelmük nélkül nem lehet sikeres a program. Ezért sok figyelmet fordítottak az oktatásban dolgozók megsegítésére. Az almerei szakértői központ munkálkodik az oktatásban dolgozók teherbírásának növelésén. Itt nemcsak a szakértelem növelésre fordítanak figyelmet, hanem (amennyiben szükséges) magatartásbeli változtatásokra is.