Paár Ádám Kell-e nekünk a kereszténydemokrácia? Reflexió Ann Grzymala-Busse Why there is (almost) no Christian Democracy in post-communist Europe című tanulmányára Ann Grzymala-Busse, a Michigani Egyetem politológus professzora, a Weiser Center for Europe and Eurasia igazgatója a politikai pártok, az informális politika, a politika és vallás, valamint a rendszerváltás utáni középés kelet-európai politika témaköreit kutatja. Első könyvében a közép- és kelet-európai kommunista utódpártok sikerességének okait, a demokratikus politikai rendszerbe való beépülésüket vizsgálta. Második könyvében a politikai pártok és más politikai aktorok szerepét kutatta a demokratikus átmenet során. Jelenleg egy projekt keretében a vallásnak a politikai vitákra való befolyását kutatja a fejlett és az új demokráciákban. Mint érzékelhető, Grzymala-Busse ismerője a közép- és kelet-európai politikai és párttörténeti folyamatoknak. Beleértve a kereszténydemokrata pártok politikáját és történetét, amelyikről tanulmányt írt a Party Politics 2013. márciusi számában. Tézisek A szerző egyik fő állítása, hogy az általa posztkommunistának nevezett országok csoportján belül a kereszténydemokrácia nem sikeres (ellentétben Nyugat- Európával), hiszen a kereszténydemokrata irányultságú párt még a régió legvallásosabb országaiban sem volt képes arra, hogy tartósan maga mögé állítsa a választók többségét. Ezt árnyalja egy másik állítással, amely szerint a régióban kimutatható egy negatív összefüggés a kereszténydemokrata párt sikeressége - 1 -
és az egyházhoz való viszony között. Azok a pártok, amelyeknek pozíciója nem alakult merőlegesen az egyház-állam törésvonal tengelyére, és elköteleződtek az egyházi érdek képviselete mellett, kevésbé voltak sikeresek, mint azok a kereszténydemokrata pártok, amelyek a nemzetállam építését helyezték középpontba. Azonban közép- és hosszú távon a kereszténydemokrata pártok a nemzetépítés céljával sem voltak képesek támogatottságuk megtartására és kiszélesítésére. Közvetlenül a rendszerváltást követően az akkoriban sikeres középés kelet-európai kereszténydemokrata pártok is hamar (általában a 3. választás után) elveszítették kezdeti lendületüket. Grzymala-Busse széles anyagon mutatta be, hogy azok a kereszténydemokrata pártok váltak sikeressé, amelyek a nevükben szereplő keresztény és demokrata jelzők helyett inkább az utóbbira helyezték a hangsúlyt. A közép- és keleteurópai kereszténydemokrata pártok rövid ideig képesek voltak erőt meríteni az antikommunizmusból, ám az idő előrehaladásával ez az érzelmi töltet kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Érdekes meglátása, hogy a kereszténydemokrata pártok némelyike hivatkozhatott arra, hogy a két világháború közötti időszakban működő elődje szerepet vállalt a szekuláris állam felépítésében. Vagyis a kereszténydemokrata pártok nem kifejezetten keresztény, hanem nagyon is világi jelszavakkal és tartalommal voltak képesek sikeressé válni. Fontos szempont az is, hogy a rendszerváltás körül az újonnan megalakult kereszténydemokrata pártok vallásos napirendet képviseltek, ami ekkor már nem volt a nyugati testvérpártjaik jellemzője. Ugyanakkor a poszt-szocialista régió kereszténydemokrata pártjai mégis sikertelenebbek voltak átlagosan, mint a - 2 -
nyugatiak ami egyúttal jelzi, hogy a eme térség kereszténydemokrata pártjai történelmi fáziskésésben voltak, teljesen érthetően. A szerző által vázolt képletet erősnek és élesnek véljük ahhoz, hogy reflektáljunk rá. Azonban nem azért írjuk ezt a szöveget, hogy pusztán egyetértésünket fejezzük ki. Véleményünk szerint a tanulmányt azért érdemes megvizsgálni, mert többről szól, mint pusztán a kereszténydemokrácia régióbeli esélyeiről: vastagon megjelenik a Méltányosság Politikaelemző Központ fő üzenete, a nyugatosság és az adaptáció. Vajon nem arra int-e bennünket, elemzőket ez az írás, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk annak a kérdésnek a kutatására: az adaptációs krízisek milyen stratégiák követésére ösztönzik az új demokráciák pártcsaládjait és pártjait? Két kereszténydemokrácia Európában A kereszténydemokrata pártok története illusztrálja, hogy az 1945-48 és 1989-90 közötti történelmi megszakítottság következtében a hagyományos ideológiai pártok a posztszocialista térségben nem képesek automatikusan követni a nyugat-európai testvérpártjaik által bejárt utat. Ahogyan arra a szöveg rámutat, a régió hagyományos ideológiai pártjai negyvenegy-negyvenkét esztendős fáziskésésben vannak az általuk példaértékűnek tekintett nyugati pártokhoz képest (persze, ez az állítás nem csak a kereszténydemokratákra vonatkozik, hanem például a Gryzmala-Busse által némileg sommásan kereszténydemokratákként hivatkozott magyar kisgazdapártokra is). Amikor e sorokat írjuk, túl vagyunk a 2013-as német választáson. Az európai kereszténydemokrata pártok legrangosabbika, a CDU (Christlich-Demoratische Union) tizennegyedik alkalommal kerül kormányzati pozícióba. - 3 -
De Magyarországra és a régiónkra nézve nem tanulságok nélküli, hogy a CDU, bár nevében viseli a keresztény jelzőt, nem keresztény jellege, hanem a sikeres válságmenedzselés, illetve a stabilitásra való igény révén nyerte meg a mostani választást (a CDU és konzervatívabb bajor regionális testvérpártja, a CSU együttesen a szavazatok 41,5%-át szerezték meg az uniópártok 1990 óta nem értek el ilyen szavazatarányt). Ráadásul könnyen lehet, hogy a CDU nagykoalíciót alkot az ideológiai rivális szociáldemokratákkal, ahogyan az korábban kétszer is megtörtént. A CDU sikere, valamint a szociáldemokratákkal való koalíciókötési hajlandósága is igazolja Grzymala-Busse tézisét, amely szerint a kereszténydemokrata pártok annál sikeresebbek, minél kevésbé tipikusan keresztény pártok, vagyis az egyház pártjai. Az amerikai szerző gondolatmenetét úgy fogalmazhatjuk meg: a sikeres kereszténydemokrata párt nem egyházi rétegpárt, hanem a nemzetállam építésére fókuszáló, és így minden társadalmi réteget megszólítani képes gyűjtőpárt (néppárt). Gryzmala-Busse nem foglalkozik a kereszténydemokrata pártok intézményi, egyesületi hátterének, szubkultúrájának, valamint ezek társadalmi hatósugarának vizsgálatával. Úgy véljük azonban, hogy egy pártcsalád sikerességének a választási eredményeken és a kormányra kerülésen kívül egyéb mércéi is vannak. Tudjuk, hogy a 19. század végén kialakuló keresztényszocialista pártok, amelyekből a modern kereszténydemokrácia kinőtt, a szocialista munkáspártokhoz hasonló egyesületi életet építettek ki: egyesületeket, klubokat, szövetkezeteket alapítottak, amelyek a bölcsőtől a sírig végigkísérték az egyén pályáját. A kereszténydemokrata pártok is szubkulturális tömegpártok voltak, akárcsak a szocialista, szociáldemokrata pártok. Éppen a kereszténydemokrata karakter lényegét veszítjük szem elől, ha a sikeresség mércéjeként csak a mandátumarányt vesszük figyelembe, és elfeledkezünk az intézményesültség fokának, a - 4 -
szubkulturális szervezeti háló sűrűségének, az informális kapcsolatrendszernek a kutatásáról. Előfordul olyan helyzet, amikor egy társadalomban a párt súlya nem a törvényhozásban betöltött pozícióján, a mandátumok számán, vagy a kormányzóképességen, hanem a társadalmi alrendszerekbe való beágyazottságán, vagy éppen a sikeres, nagyobb pártokkal kiépített partneri, formális és informális kapcsolatrendszeren alapul. Magyarán: egy kis párt, amelyik látszólag sikertelen, esetleg nem is méretteti meg magát a választáson, képes lehet olyan hatást kifejteni, hogy a politikai napirendet elmozdítsa a saját értékeiről folytatott diskurzus irányába. Ennek példája a KDNP, amelyik úgy befolyásolja az oktatás-nevelés és a családpolitika területét, hogy aközben látszólag sikertelen, hiszen önállóan nem indul a választáson. Másrészt éppen Enyedi Zsolt könyvéből tudható, hogy a KDNP mint minden nyugati kereszténydemokrata párt körül gazdag, változatos szubkultúra alakult ki, hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban a párt gerincével (a KDNP esetében a teljesség igénye nélkül: Barankovics Alapítvány, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Protestáns Műhely, Izraelita Műhely, Magyar-Hon-Lap közösség, korábban többek között a Magyar Keresztény Vállalkozói Kamara, a Keresztény Munkavállalói Szolgálat). A keresztény társadalmi intézményrendszer természetesen szélesebb, nem korlátozható csupán egy pártra és ahhoz kötődő egyesületekre, hiszen léteznek párttól független intézmények is, amelyek valamilyen módon keresztény értékrend alapján működnek, így ideológiailag rokon a törekvésük a kereszténydemokrata párttal (pl. a Munkástanácsok, amelyek részesei a nemzetközi keresztény szakszervezeti mozgalomnak). - 5 -
Nem beszélve természetesen a nemzetközi szervezetekről és fórumokról, amelyek szintén információs tőkét és adaptációs lehetőséget jelenthetnek a kereszténydemokrata párt számára. 1 Tehát úgy összegezhetjük mindezt, hogy az egyesületi szervezeti háttérnek, a szubkulturális kötődéseknek, a pártokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatoknak is szerepük van abban, hogy egy párt milyen befolyással rendelkezik a közpolitikákra: ezek alkotják a jéghegynek azt a részét, amelyik a vízszint alatt marad, és távolról nem látható. Versengő hagyományok A közép- és kelet-európai régió legtámogatottabb kereszténydemokrata pártjai Szlovákiában, Csehországban, Szlovéniában, Litvániában és Macedóniában működnek. Ugyanakkor Grzymala-Busse érzékelteti, hogy ezek a pártok nem azzal a régi kereszténydemokrata programmal váltak sikeressé, amelyet a keresztény pártok 1945-47 előtt képviseltek, hanem azáltal, hogy sok szálon kötődtek a két világháború közötti nemzetépítés programjához: az államalkotás és fenntartás folyamatában játszottak és játszanak szerepet. A rendszerváltás utáni magyar kereszténydemokrata párt, a KDNP sikertelenségét annak tudja be, hogy a párt túlzottan is a keresztény jelleg kidomborítására törekedett, és ez óhatatlanul leszűkítette a párt társadalmi bázisát. Grzymala- Busse érthetetlen módon nem hivatkozik a Horthy-korszak keresztény pártjaira (pl. Keresztény Gazdasági és Szociális Párt), holott a KDNP esetében logikusan adja magát az összevetés ezekkel a keresztény, pontosabban katolikus organizációkkal, mivel a nagyobbik (jobboldali gyűjtőpárti 1 Ld. Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Bp., 1998., Osiris Kiadó. 130-133. - 6 -
karakterű) kormánypárthoz hasonló viszony fűzte őket, mint a KDNP-t a Fideszhez. A mindenkori gyűjtőpárti karakterű kormánypárt (Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja) fölénye a politikai paletta jobboldalán szembetűnő, és ezt a keresztény-katolikus rétegpárt csak egyesületi hálózata, informális kapcsolatrendszere, valamint a katolikus felső klérushoz való kötődése révén egyenlíthette ki. A két világháború közötti keresztény-katolikus pártok már a korszakban is konzervatívabb politikát folytattak, mint a nyugat-európai német, francia, olasz, belga, holland kortárs kereszténydemokrata pártok, ami abban a jelenségben is kifejezésre jutott, hogy a katolikus egyház szorosabb (idővel nyomasztónak is mondható) ellenőrzése alatt működtek. Nem véletlen, hogy bár a kereszténydemokrácia fogalma évtizedekkel korábban ismert volt, maga a kereszténydemokrata jelző egy pártnév elemeként csak 1944- ben jelent meg Magyarországon (a névválasztás is adaptációs készséget tükrözött, hiszen a letűnőben lévő Horthy-korszak viszonyai között a demokrata jelző önmagában is negatívan csengett). Valódi kereszténydemokrata pártnak az 1944- ben megalakult Keresztény Demokrata Néppárt, majd a Demokrata Néppárt (DNP) számított, de csak utóbbi vett részt az 1945-48 közötti időszak politikai életében. Az 1989 előtti modern magyar kereszténydemokrácia története tehát legjobb esetben is négy év, amelyik két diktatúra (a nyilas és a sztálinista) közé ékelődik be, miközben a keresztény-katolikus pártok a dualizmus utolsó három évtizedében és a Horthy-korszak negyedszázadában meghatározó politikai erővel és társadalmi támogatottsággal bírtak. A KDNP és a DNP nyíltan deklarálták szakításukat a Horthy-korszak kereszténykatolikus pártjainak hagyományával, hiszen azok egyházi pártok voltak, és sok esetben nem voltak demokraták, gyakran antiszemiták voltak, konzervativizmusuk - 7 -
pedig status quo-őrző, állagvédő jellegű volt, miközben a korszerű konzervatívoknak a hagyományos értékek megőrzése mellett éppenséggel a magyar társadalom megújítását egy európai projektet is fel kellett felvállalniuk. A Horthy-kori keresztény pártok nem voltak beilleszthetők az 1945 utáni magyar rendszerbe, de a KDNP és a DNP korszerű konzervatív kísérlete is elakadt a nemzetközi és belpolitikai helyzet alakulása következtében. Négy év túl kevés volt ahhoz, hogy a DNP modern kereszténydemokrata szellemisége gyökeret eress0zen, és ezt a próbálkozást lenullázta a sztálinista hatalomátvétel, majd a szovjet típusú államszocializmus negyven éve, amelyet követően a kereszténydemokrata hagyományt elölről kellett kezdeni. És mivel a nyugatos kereszténydemokráciáról kevés kézzelfogható ismeret állt rendelkezésre, természetesen a KDNP nem tudott nyugatos imázsra szert tenni. Grzymala-Busse sem a DNP által képviselt tradícióváltást, illetve ennek a torzóban maradt kísérletét, sem a KDNP adaptációs kudarcának mélyebb történeti okait nem említi, és nem vizsgálja meg. Gryzmala-Busse tézise szerint a kereszténydemokrata pártok azokban az országokban voltak sikeresek, ahol ezek a pártok nem a keresztény, hanem a demokrata jelzőt hangsúlyozták, és ahol nem egyházi rétegpártoknak tűntek a választók számára, hanem gyűjtőpártoknak, amelyek a nemzetállam építését tekintették küldetésüknek. Ha elfogadjuk ezt a tézist, akkor viszont nem kerülhető meg a probléma, hogy a KDNP ellentétben például a szlovák kereszténydemokrata párttal nem volt képes kidomborítani a nemzeti jellegét, ebből következően a kereszténydemokrácia hazai képviselőjeként nem volt képes a jobbközép vezető erejévé válni (ellentétben Németországgal, Ausztriával, Hollandiával, Szlovákiával, Szlovéniával, sőt Romániával is). - 8 -
Vagyis a KDNP tartósan rétegpártként pozícionálta magát a magyar pártrendszerben. Ezt helyesen látja Grzymala-Busse, de arra már nem hívja fel a figyelmet, hogy ebben milyen szerepet játszik a történelem: az amerikai szerző csak a DNP-t említi a párt szellemi, szervezeti elődjeként, és nem mond semmit a két világháború közötti keresztény pártokról, amelyek a katolikus hierarchiához igyekeztek alkalmazkodni. A KDNP kudarcát részben az okozta, hogy sokkal inkább a két világháború közötti időszak keresztény-katolikus pártjainak a hagyományához tért vissza. Innen már egy lépés annak elfogadása és belátása, hogy a KDNP és a szintén adaptációs deficittel küszködő egyéb történelmi pártok, például az FKGP helyett végül az a Fidesz vált a jobboldal vezető erejévé, amelyik múltnélküliségével nem cipelt fél évszázados történelmi terheket, nem kötődött személyek révén az 1948 előtti párttörténethez, ezért nagyobb rugalmassággal válaszolt a nemzetközi és belpolitikai környezet kihívásaira. Kell a kereszténydemokrácia! Mi lehet a sorsa a kereszténydemokrata pártoknak a poszt-szocialista régióban? Hiszen Grzymala-Busse elég ijesztő adatokat ismertet. A régió kereszténydemokrata pártjait támogató szavazópolgárok száma átlagosan kevesebb, mint harmada a nyugati testvérpártok támogatói számának. Ugyanakkor a tanulmányból egyértelműen kiderül, hogy a kereszténydemokrácia számára van lehetőség a térségben: erre utal a szlovák, cseh, szlovén, litván és macedón kereszténydemokrata pártok sikeressége. Azonban ezek a pártok, éppúgy, ahogyan a CDU, nem tipikusan kereszténydemokrata jellegükkel voltak képesek arra, hogy széles tömegeket állítsanak maguk mögé. A történelmi múltból és a nemzeti érdek védelméből kovácsoltak politikai tőkét, ma pedig a sikeres - 9 -
szakpolitikák és gazdaságmenedzselés révén növelik támogatottságukat. Hosszú távon a közép- és kelet-európai kereszténydemokrata pártok számára a megújulás esélye az lehet, ha a gyűjtőpártosodás útján követik a nyugat-európai testvérpártjaikat. A KDNP sorsa azonban mutatja, hogy lehetséges egy alternatíva: a kereszténydemokrata párt megmaradhat rétegpártnak, feltéve, ha szorosan egy nagyobb, erősebb, befolyásosabb gyűjtőpárt hajójához köti a csónakját. Nem tudjuk ugyanis, hogy a magyar társadalom mennyire áll készen egy kereszténydemokrata gyűjtőpártra, amelyik esetleg versenyezne a jobbközép jelenlegi vezető erejével, a Fidesszel. Semmiképpen nem helyes, ha túlértékeljük a kereszténydemokrata vízió támogatottságát a magyar társadalomban. A politikai verseny jobb- és baloldal között zajlik: kevesen beszélnek szociáldemokráciáról, kereszténydemokráciáról, nyilván azért, mert ezek nem mozgósító erejű fogalmak a választók többsége számára, szemben az elkenésre alkalmas baloldali meg jobboldali fogalmakkal. Úgy tűnik, hogy a társadalom és a politikai konfliktus jellege nem kedvez az önálló, erős kereszténydemokrata gyűjtőpárt kialakulásának. A Fidesz ugyan kereszténydemokrata értékeket is hordoz, de nem csak azokat: jobboldali gyűjtőpárt, amelyik semmiképpen nem tekinthető kizárólagosan kereszténydemokratának. Ha a nyugatosodás vízióját vesszük alapul, akkor kívánatos lenne egy olyan kereszténydemokrata párt megalakulása, amelyik képes és mer is önállóan politizálni, elszakadva a jobboldali gyűjtőpárti Fidesztől. Viszont az önálló kereszténydemokrata párt megalapozásához a választók felvilágosítására lenne - 10 -
szükség, és annak tudatosítására: a kereszténydemokrácia több mint jobboldaliság az egy kapcsolódási pont a Nyugathoz. - 11 -