1 Dessewffy Tibor Elgépiesedő világ, vagy humanizált technológia Ebben a dolgozatban elsősorban a DEMOS Magyarország keretein belül véghezvitt két vállalkozás eredményeiről, az azoknak a magyar társadalomra és fejlődésére vonatkozó tanulságairól lesz szó. Az első projekt a Stratégiai Audit, áttekinti az elmúlt 15 év legfontosabb gazdasági, politikai, technológiai, értékbeli és társadalmi változásait, és mindez lehetőséget ad arra, hogy megfogalmazzunk néhány állítást a jelenkori magyar társadalom állapotáról. A második projekt eredményei a jövőről beszélnek: a kreatív osztályról és a kreatív osztályelmélet európai kontexusban való alkalmazásáról, valamint annak vizsgálatáról, hogy a magyar társadalomnak milyen esélyei vannak az ezen átmenet jellemezte világban. A technológia és a civilizáció viszonya első látásra meglehetősen absztraktnak tűnhet, de valójában mélyen átitatja a közbeszédet és a hétköznapi vitákat. Egyetemi munkám során sokszor látom a diákjaim szemében azt a harcos antiglobalizációs révületet, amit azok a lélekkufárok okoznak, akik felelőtlen retorikájukkal a világot, amiben élünk borzalmasnak festik le, miközben azt sugallják, hogy létezik vagy létezett egy másik, egy fantasztikus világ, amihez el vagy vissza kellene jutnunk. Én nem tudom, hogy ez a sugalmazott világ milyen, hol lenne található a történelemben. De Peter Bergert követve úgy vélem, hogy mi kultúránk kevés általános standardjának egyike az emberi élet szentsége. Vagyis az, hogy hogyan érezzük magunkat: mennyire vagyunk frusztráltak, mennyire érezzük magunkat, sikeresnek és boldognak vagy éppen marginalizáltnak- ami persze egy nagyon bonyolult és nagyon nehezen megragadható dolog. Ezzel szemben - az emberi élet szentsége bizonyos szinten mérhető. Érdemes például megnézni a születéskor várható élettartamot, vagy a csecsemőhalandósági mutatókat. Magyarország esetében, szemügyre véve ezeket az adatokat azt látjuk, hogy a késő modernitás hazánkban is, rendkívül pozitív folyamatokat hozott és erősített meg.
2 Munkáimban és előadásaimban régen hangsúlyozom az ún. kettős átmenet, vagy kettős rendszerváltás tézisét. Ezen azt értem, hogy a magyar valóságnak ma az adja meg a különös izgalmát egy szociológus számára, hogy hazánkban egyszerre ment végbe a posztkommunista és a posztindusztriális átmenet. Miközben nagyon sokat beszélünk a posztkommunista átmenetről, amely során a politikai rendszerben megtörtént a váltás az egypártrendszerről a demokráciára, a gazdaságban pedig a puha tervgazdaságról a piacgazdaságra, elfelejtkezünk arról, hogy történt egy igen jelentős kulturális változás is, és egy olyan technológiai változás, ami elindította az információs forradalmat. Ennek a két változásnak, az együttjárása, vagyis a kettős átmenet egy nagyon izgalmas és feszültségekkel terhes teret rajzol ki. Természetesen fontos hangsúlyoznunk, hogy az egyes mezők között elképesztően bonyolult és egyre bonyolultabb összefüggés lesz: hiszen a technológiai átalakulás nyomán átalakul a gazdaság, átalakul a politika, és nagyon megváltozik a kultúra is, vagyis ezek nem egymástól elszigetelt területek. Érdemes lehet ezzel kapcsolatban röviden megnézni, hogy mi történt az elmúlt 15 évben a magyar társadalomban. Az egyik fontos folyamat, és közismert trend, hogy a társadalmi intézményrendszerbe vetett bizalom 15 éve folyamatosan csökken, aminek paradoxona, hogy pont azokban az intézményekben bízunk legkevésbé, amelyeket magunk választunk. Ha ezzel kapcsolatban megvizsgáljuk, hogy az Európai Unió országaiban a polgárok mennyire elégedettek a hazájukban tapasztalható demokráciával, egyrészt azt látjuk, hogy Magyarország nagyon szélsőséges értéket képvisel: csupán a lakosok 37 százaléka elégedett. De az is megfigyelhető, hogy Európa ebben a tekintetben nagyon heterogén, ezt mutatja az is, hogy vannak olyan boldog országok, ahol a politikai demokrácia működésével, akár az emberek háromnegyede - négyötöde is elégedett. Ha a gazdasági adatokat nézzük, akkor közismert tény, hogy a rendszerváltás traumái és sérülései után a 90-es évek végére sikerült elérnünk azt a szintet, ahol korábban álltunk és azóta a gazdaság töretlenül fejlődik. Erre a folyamatra számos példát lehetne hozni, hogy csak egyet említsek: a Bux-index értéke az elmúlt évtizedben szinte folyamatosan növekedett és ma már megközelíti a 22 ezer pontot. De nemcsak a makrogazdasági mutatók, hanem akármit is mond a magyar panaszkultúra, a fogyasztási értékek is nagy emelkedéseket mutatnak: a magyar háztartások egyre több tartós fogyasztási cikkel rendelkeznek és egyre felszereltebbek. Ezek a fogyasztási értékek egy nagyon komoly társadalmi-szociálpszichológiai változáshoz is vezettek. A magyar társadalom, amely mindig rendkívül bizalmatlan volt a jövővel kapcsolatban, most egyre több hitelt vesz fel: a magyar háztartások eladósodnak.
3 Egy másik, talán szintén közismert tény az ún. boldogságparadoxon, amit a World Values felmérés adataival ábrázolhatunk. A felmérés szerint a leggazdagabbak országok polgárai a legelégedettebbek az életükkel. Ez persze még nem paradoxon és talán nem is meglepő, de ennek alapján talán azt gondolnánk, hogy az egyenlet másik oldalán az áll, hogy a legszegényebb országok a legkeserűbbek és legelégedetlenebbek. A kutatás azonban nem ezt mutatta ki, hanem arra az eredményre jutott, hogy a legpesszimistábbak a posztkommunista országok. Sőt, az adatok azt mutatják, hogy Magyarország miközben 1995 és 2000 között jóval gazdagabb lett ezzel egy időben jóval pesszimistább és jóval kiábrándultabb is. Hasonló képet mutat az Eurobarometer egy 2004-es adata, amely szerint Magyarország igazán kivételes helyet foglal el Európában: mi vagyunk azok, akik az életünk minőségével legkevésbé vagyunk megelégedve. Ha mindezek után szemügyre vesszük a technológiai fejlődésről árulkodó adatokat, akkor vegyes képet látunk. Látjuk például azt az érdekes különbséget, hogy míg a mobiltelefon egy igazi sikertörténet hazánkban, az internet nem akarja elérni az inflexiós pontot, vagyis a széles körű elterjedést. Hogy ez miért történik így, arra többféle magyarázattal is szolgálhatunk, de én itt megint csak a kulturális okok szerepét szeretném megemlítenivagyis hogy a helyzet jóval komplikáltabb annál, mint hogy az internet terjedésének lassúságát kizárólag a materiális okokkal magyarázzuk. Mindezen folyamatokat és adatokat annak illusztrálására mutattam be, hogy miközben a magyar társadalom egyrészt elképesztő változáson ment keresztül az elmúlt 15 évben, amely során igen pozitív folyamatok is elindultak, és a jelek szerint gazdaságilag is túl vagyunk a tranzitív válság nehezén, aközben azt látjuk, hogy az újabb kihívásokkal, az információs társadalom kihívásaival szemben egyelőre elég rosszak az esélyeink. Ezt mutatják például a digitális megosztottságról és a digitális írástudás mértékéről szóló adatok. Kicsit tehát olyan a helyzetünk, mint maratoni versenyzőnek: mikor fáradtan a posztkommunizmus céljába ér, akkor azt mondják neki, hogy hát ez remek volt, de igazából most kezdődik egy dupla maratoni, amit szintén le kellene futni. Persze a két dolog - a posztkommunista örökség és a posztindusztiális kihívás - összefügg. Megint csak egy közismert példával tudom állításomat illusztrálni: a kutatásfejlesztésre fordított pénzek elosztásának mutatóival. Ez az összeg persze nem kiemelkedően magas, bár ami az állami ráfordításokat illeti nem is túl alacsony, ha az európai hasonló számokkal vetjük össze. Ami azonban igazán érdekes, hogy a történelmi hagyományok miatt szinte minimális az, amit az üzleti szféra szán kutatásfejlesztési tevékenységre. Ha leszámítanánk
4 egy-két gyógyszergyárat, akkor még drámaibb számokat kapnánk, tehát nyilvánvalóan ezen a téren is nagyon sok fejlődni való van. Mondanivalóm az első részének summázata tehát, hogy a magyar társadalom túl van ugyan egy tranzitív átmeneti válságon, de nagyon komoly kétségek fogalmazódnak meg a tekintetben, hogy a digitális kihívásnak, az információs forradalom fémjelezte átalakulásnak meg tudunk-e felelni. Vajon mit hoz a jövő? Nyilván nagyon sok narratívát lehet erre a bizonytalan jövőre illeszteni. Számomra ezek közül Richard Floridának a kreatív osztályról szóló elmélete tűnik igazán plauzbilisnek. Florida teóriájának lényege, hogy abban az új korszakban, amiben most élünk, a gazdasági hatékonyságnak, a gazdasági haszonnak, vagyis a profitnak az az igazi kulcsa, hogy a kreativitásban ki milyen pozíciót tud elfoglalni. Véleménye szerint igazán komoly gazdasági tőkét akkor lehet előállítani, hogyha a nemzetgazdaság sikeresen teljesít a kreatív iparágakban, vagyis a gazdasági értéktermelésben meghatározó a kreatív szegmens aránya. Floridának az a provokatív állítása, hogy mindez nem történhet meg akkor, vagy nagyon csekély az esélye a kreatív átalakulásnak, ha mindennek nem kedvez a kulturális kontextus. Annak érdekében tehát, hogy megvilágítsuk a kreatív korszakba való átmenet folyamatát a kreatív osztály, kreatív csoport méretének, a high tech output-ok növekedésének mérésére és a kulturális kontextus vizsgálatára van szükség. Ezzel kapcsolatban örömmel állíthatom, hogy az elmúlt egy évben Florida nyomán, aki ezeket a számításokat az amerikai közegre adta meg, a londoni DEMOS segítségével elvégeztük ennek az európai térképnek a felrajzolását. Vizsgálataink egyik legfontosabb eredménye, hogy egy elég határozott együttjárás tapasztalható a kreatív osztály mérete, és aránya valamint a gazdasági sikeresség, az egy főre jutó GDP között. Nézzük először a kreatív osztály méretét. Hogy milyen foglalkozási ágak tartoznak a kreatív osztályba az persze nagyon szélesen értelmezett: a kutató fizikusok, matematikusok, mérnökök mellett itt találhatóak a művészek, de benne ebben a csoportban a tanárok, az oktatók, vallási vezetők is. A kreatív osztály alapvetően két részből áll, egy szuperkreatív magból és egy külső körből, ahova a különböző tisztviselők, tisztségviselők effélék tartoznak. Annak érdekében, hogy az eredmények összehasonlíthatóak legyenek a számításokhoz az International Labor Organisation klasszifikációját használtuk. Ha a magyarországi kreatív osztály méretét nézzük örömmel üdvözölhetjük, hogy hazánk nem a sor végén kullog. A kreatív szakemberek és a kreatív mag arányának esetében, Magyarország megint csak a középmezőnyben helyezkedik el, és koránt sincs tragikus módon elmaradva.
5 Ha a folyamat dinamikáját nézzük, akkor megint csak nem rossz az arány, és bár a magyar növekedés persze messze elmarad a kiemelkedő ír példától, de nem ad okot különösebb szégyenkezésre. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs okunk aggodalomra. Érdemes például megnézni ennek az un. kreatív osztálynak a szerkezetét. Látható, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya nem túl bíztató, de az igazi problémák akkor tűnnek ki, ha ezt az adatot kicsit tovább bontjuk. Ekkor kitűnik ugyanis, hogy az ezer főre jutó kutatók és mérnökök számát illetően sokkal rosszabbul állunk, mintha a kreatív osztály egészét vizsgáljuk. Ebből az következik, hogy ennek a kreatív osztálynak a méretével nincs olyan nagy baj, de a szerkezetével már vannak gondok. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy van egy kreatív osztálynak nevezett valaminek hazánkban a szerkezete nem különösebben reményt keltő. Persze gondolhatnánk, hogy hátha ennek a kreativ osztálynak az outputja az ami fantasztikusan lenyűgöző. Ám, ha nem azt vizsgáljuk, hogy Magyarország hol áll a nemzetek sorában, hanem azt, hogy milyen minőséget vagyunk képesek létrehozni ebben a nemzetközi versenyben, akkor meglehetősen aggályos jelenségeket tapasztalhatunk. Így például a szabadalmak számát, illetve a hight-tech szabadalmak számát tekintve a sereghajtók közt vagyunk. Mindemellett a K+F kiadások GDP-hez mért arányát tekintve is csak azért állunk jobban, mint azt már korábban említettem, mert az állami ráfordítások javítják valamennyire hazánk pozícióját. Tehát szembe kell néznünk azzal, hogyha a magyar kutatás fejlesztés output-ját a nemzetközi színtér kontextusában statisztikák segítségével vizsgáljuk, akkor nemigen látjuk nyomát a Tudományos Akadémia koriferiusai által gyakran sugalmazott jelenségnek, miszerint a magyar szellem felsőbbségessége fantasztikus minőségben öltene testet. De talán gondolhatjuk azt, megint csak a magyar kultúrfölényben reménykedve, hogy az értékek világa, a kultúra elhoz majd számunkra egy fantasztikusan jó világot. Ha ebben az esetben, követve a floridai útmutatást, megnézzük, hogy a nemzetközi értékkutatások milyen képet rajzolnak ki Magyarországról, akkor azt kell, hogy mondjam, sajnos ez sem így van. A World Values felmérésben két dimenzió mentén vizsgálták az országokat: egy szakrális - tradicionális illetve a materiális és önkifejező értékskála mentén. Ezeket tartják ugyanis a meghatározó értékeknek, amelyek az innováció, a technológiai átalakulás kulturális kontextusának tekinthetők, vagyis az olyan értékeket, amelyek általánosan a valláshoz, a hatalomhoz, a hagyományos intézményekhez való viszonyt mutatják És bár például az USA és Írország egy-egy dimenzióban messze mögöttünk van, például jóval vallásosabbak, de a másik dimenzióban azt látjuk, hogy ezek az országok összességében elénk kerülnek. Két dimenzióban, az önkifejező értékek és a szekuralizáltság
6 tekintetében Magyarország rendkívül kedvezőtlen képet mutat. Az asszimilációs index esetében első látásra nem annyira szörnyű a helyzet, de ha az egész globalizált világ és az információs technológia globalizáltságát mérő konkrét mérőszámokban gondolkozunk, akkor az elég ijesztő, hogy amennyiben a külföldiek munkavállalásával kapcsolatos véleményekről van szó, akkor Magyarországon messze a legelutasítóbb a környezet. Ez azt jelenti, hogy ha hazánkban kialakulna egy Silicon Völgy, akkor minden bizonnyal nem fogadnák tárt karokkal a kínai software-fejlesztőket. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a második maraton során, aminek most nekiindulunk, a kreatív osztályelmélet lesz a sorvezető, az határozza meg a szabályokat, és az így irányított versenyben nem túl fényesek a magyar társadalom kilátásai. És mint minden olyan helyzetben, ami kicsit rémisztő megjelenik az új messianizmus. Magyarországon is van egy új Messiás, amelynek neve NFT2, és aminek igazi tartalmát senki nem ismeri, vagy inkább nagyon sokan is ismerik, úgy mint az Urat: soha senki nem látta, de érzi, hogy jelen van. Kétségkívül sokan olyan reményeket fűznek hozzá, és a diskurzusnak olyan szerkezete kezd kialakulni, amely azt sugallja, hogy ezekkel a kohéziós alapú lehívott pénzekkel, az NFT2-től lehívott pénzekkel majd meg fog oldódni minden. Kétségtelen, valóban egyszeri történelmi pillanatot élünk, azonban azt is látni kell, hogy ilyen helyzetekben minimum két forgatókönyv létezik. Itt persze elsősorban nem konkrét országokról, hanem inkább metaforákról beszélek. Van az örök modell, amelyben a pénzt eltékozolják, cinikusan fogalmazva ellopják. És van az ír modell, ahol valóban társadalmi átalakulásra fordították az így megszerzett összegeket, ami az ír társadalomban igazi paradigmaváltást eredményezett. Véleményem szerint nagyon komoly aggályok vannak a tekintetben, hogy az NFT2 által felszabadult pénzek hatékonyan épülnek-e majd be, jó hatásfokkal hasznosulnak-e majd. Három olyan jelenség létezik, amely jelenleg ezeket az aggályaimat táplálja. Az egyik az E- Patyomkin jelensége. Mit értek E-Patyomkin jelenségen? Mondjuk a magyar közbeszerzési törvény egy tipikus példa lehet. A közbeszerzés folyamatában idáig volt egy füzet, amit lehetett lapozgatni. Most ugyanez beszkennelt lapok formájában létezik. És miközben az Európai Unió felé kipipálhatjuk, hogy igen, létezik az elektronikus közbeszerzés, valójában ez a forma abszolút nem kereshető, nem interaktív, nem szolgálja a legolcsóbb ajánlat megtalálásának módját. Vagyis látszólag van digitalizáltság, látszólag végbement az információs forradalom, de valójában semmi nem történt. Másik ezzel szorosan összefüggő dolog a monitorvakság. Bosszantó jelenség, mikor arról hall az ember, hogy Magyarország milyen fantasztikus, mert a háziorvosok, európai
7 összehasonlításban nálunk rendelkeznek a legnagyobb arányban számítógéppel. De valójában ez semmit nem jelent, semmi nem történik. Nem lehet az orvoshoz bejelentkezni on-line, nem lehet tudni, hogy milyen recepteket ír fel, nincs nála a páciensek egészségügyi adatbázisa, csupán van egy számítógépe. Valójában semmi sem változott. Ami monitorvakság néven nevezek, tehát azt akarja jelenteni, hogy a technológiának az az értelme, arra egy eszköz, hogy átalakítsa a valóságot. Nálunk azonban ez sokszor nem történik meg. A harmadik jelenség, amit érdemes megemlíteni a szorongás-függőség. Ez azt jelenti, hogy tartunk a változástól, miközben szenvedünk, azoktól a viszonyoktól, amik között jelenleg létezünk. Például ha sorba kell állni, annál csak egy dologtól szenvedünk jobban, hogyha felmerül, hogy ezt meg lehet változtatni. Mint ahogy az alkoholista függ attól, hogy megkapja a napi fél üveg vörösborát, úgy látszik nekünk is kell a szorongás és nem akarjuk elengedni azt, aki a szenvedést okozza. Mi lehet hát a kitörési pont, ha van ilyen? Az egyik mindenképpen az egyéni érdek rehabilitációja. Nagyon irritáló, hogy Magyarországon az egyéni érdeket általában nem lehet felvállalni, nem lehet abban gondolkodni, nem lehet azzal érvelni, hogy ha valami jó az én vállalkozásomnak, az én személyemnek az jó lesz a társadalomnak is. A közösségi érdek búrája alatt elfedünk mindent, miközben az egyéni érdek természetesen mindenkiben jelen van. Mivel azt azonban nem lehet kifejezni és rehabilitálni, ezért általában olyan mutyivá alakulnak át a helyzetek, amelyben mindenki a saját hasznára maximalizálja a kimenetet, a közösségi érdekek pedig általában sérelmet szenvednek. A következő fontos pont az érthető stratégiák megfogalmazása. A magam részéről nem gondolom, hogy 10 millió bölcs magyar csevelyéből ki fog emelkedni valami nagyon nagyszerű és gyors, intellektuálisan támogatható stratégia. Azt viszont gondolom, hogy minden vállalatnak, minden városnak, minden szereplőnek meg kellene fogalmazni a saját stratégiáját, saját elvárását a nemzeti fejlesztési tervhez, oly módon, hogy ahhoz a többi szereplő igazodni tudjon, és így egy átlátható játékszabályok által uralkodó tér keletkezzen. A harmadik témakör a szolidaritás és az irigység. Miközben létezik teljesítményrejtegetés, és a teljesítmény fel nem vállalása, közben tapasztalható egy teljesen álságos szolidaritás is a magyar társadalomban. Ezzel nem az a probléma, hogy van, mint álságos szolidaritás, hanem, hogy azokat, akiknek valóban szüksége lenne a szolidaritásra teljesen marginalizálja. A hamis szolidaritáson azt értem, hogy a magyar társadalom nagy része egyértelműen támogat bárkit, mert van egy rettegés és egy történelmi tapasztalat, hogy bármilyen változásra mindannyian ráfaragunk. Ezért fordulhat elő, hogy különböző csoportok
8 (disznótenyésztők, patikusok) szinte érintethetetlenek, mert mindenki azt gondolja, hogy ennyi erővel akár ő is érintve lehetne. És itt általában a középosztálynak privilegizált csoportjairól van szó. Végül a tehetetlenség és a változtatás. A Stratégiai Audit és a kreatív osztályra vonatkozó kutatás eredményeit azért próbáltam egymás mellé tenni, mert így látható, hogy miközben a magyar társadalom egy szegmense bizonyos dimenziókban elképesztően nagyot változott az elmúlt évtizedben, addig számos intézmény változatlan maradt. Az igazi feszültség ebben a korban a régi intézmények és a teljesen új struktúrák és elvárások és folyamatok között feszül, és ha nem tudjuk a változásoktól való szorongást magunkban feloldani és nem tanuljuk meg az őszinte beszéddel és nyitott lapokkal való kártyázást akkor ez a történelmi pillanat nagyon hamar el fog oszlani.