Berta Árpád Felsőoktatásunk rosszkedvű tavasza Egy előadással szemben több követelmény is támasztható. Az egyik az, hogy az előadó a címről beszéljen. Nem egyfajta extravaganciára való törekvés miatt választottam ezt a címet, hanem azért, mert pontosan arról szeretnék beszélni, amiről a cím szól. Arról, hogy miért érzem rosszkedvűnek a tavaszt a felsőoktatásban. Itt most csak a magyar felsőoktatás néhány szegmenséről lesz szó. Olyan szegmenseiről, amelyeket látni lehet egy olyan ember szemével, aki kisebb megszakításokkal negyedszázada dolgozik a magyar felsőoktatásban. A magyar országgyűlés 1993-ban fogadta el azt a felsőoktatási törvényt, amelyet azóta többször is módosítottak. Az 1993-as törvény több szempontból is fontos volt, nem volt ugyan hibátlan, de lényeges eleme szerint az európai egyetemek Magna Chartájában foglaltaknak megfelelően garantálta az egyetemek autonómiáját. Az 1993-as felsőoktatási törvény többszöri módosítására 1996-ban, 1998-ban, 1999-ben, majd 2003-ban került sor. Az 1996-os módosítás deklarált célja az volt, hogy megteremtse a felsőoktatás rugalmasabb és hatékonyabb működéséhez és fejlődéséhez szükséges jogszabályi hátteret. 1998-ban a felsőoktatás újabb fejlesztését célzó reformok (a diákhitel és a kreditrendszer) kapcsán tűnt szükségesnek a törvénymódosítás. 1999-ben került sor arra a törvénymódosításra, mely lehetővé tette, hogy összevonjanak intézményeket, s kialakuljon az a helyzet, melynek végeredményeként jelenleg 69 felsőoktatási intézmény működik Magyarországon. Köztük 18 állami egyetem. Ezt az ún. integrációs folyamatot felülről kényszerítették rá a magyar felsőoktatási intézményekre, anélkül, hogy ezt bármelyik intézmény kezdeményezte volna. Az integráció törekvése nem volt átgondolt, nem megfelelő célokhoz rendelt koncepció alapján történt, így számos helyen teljesen formális maradt, és valódi eredményeket sem a hatékonyság, sem a költségtakarékosság terén nem idézett elő: ténylegesen ugyanis nem csökkent a felsőoktatási intézmények száma, kizárólag szerkezeti átalakítások történtek. Nem szűntek meg a párhuzamosságok, mert a tényleges integráció végrehajtását a tárca nem vállalta föl. Az integráció sikertelensége annak is betudható, hogy a fenntartó oktatási kormányzat nem bocsátotta rendelkezésre azokat a többletforrásokat, amelyek egy sikeres integráció elengedhetetlen feltételei lettek volna. E tényt azért érdemes felidézni, mert a jelenlegi átalakításokat a tervek szerint szintén úgy kellene végrehajtani, hogy 2004-ben források kivonása történik a rendszerből, s a mostani tervek szerint majd csak 2005-től lehet számítani pluszforrásokra. Az utóbbi két évben megkezdődött majd lezárult egy olyan szakértői munka, melynek végső célja annak az anyagnak a kidolgozása volt, melynek címe: Csatlakozás az Európai Felsőoktatási Térhez.
Közben 2003-ban is megtörtént a felsőoktatási törvény módosítása, melyet az idénre tervezett új felsőoktatási törvény előkészítői egy reformértékű intézkedéssor első állomásának tekintenek. Az új törvény, melynek döntés előkészítő munkaanyaga elkészült, több cél megvalósításához kíván jogszabályi hátteret nyújtani. Ezek a többszintű képzésre való átállás, az intézményirányítás átfogó reformja, az állami szerepkör megváltoztatása, a jogorvoslati rend egyértelművé tétele, a finanszírozás új pályára állítása, a bejutási (felvételi) rend új alapokra helyezése, a rendszer piacorientált elemeinek megjelenítése. Az új törvény koncepciója nemcsak strukturálisan óhajtja megváltoztatni a felsőoktatási törvényt, de lényegesen módosítani szeretné a törvény tartalmi elemeit is pl. hallgatók és oktatók jogállása, szerződések kiterjedt rendszerének érvényesítése, minőségpolitika érvényesítése stb.. A munkaanyag 14 fő célkitűzést fogalmaz meg a Nemzeti Universitas Program számára. (Ezek tételes ismertetése itt nem lehetséges, de olyan keretekről van itt szó, melyekkel általában kétségkívül egyetérthetünk. Csak néhány kulcsszót említek: a rugalmasság és alkalmazkodóképesség javítása, a nyitottság biztosítása, a hallgatói és oktatói mobilitás támogatása, a gazdálkodási önállóság fokozása, a gazdálkodás ésszerűsítése, infrastrukturális fejlesztés stb.). Az is igaz, hogy ezek az önmagukban jól csengő célkitűzések, csakis akkor minősíthetők pozitív jelzővel, ha a tervezett új törvény tényleg olyan szabályozást teremt meg, amely alkalmas lesz arra, hogy mindezt elérje. Ezért célszerű áttekintenünk az új törvény koncepciójának főbb elemeit. Mielőtt mindezt megtennénk le kell szögeznünk azt, amit maga a dokumentum is korrekt módon megtesz: Magyarország küszöbönálló európai uniós csatlakozása a felsőoktatásra vonatkozóan nem tartalmaz jogharmonizációs kényszereket, hiszen az ezzel kapcsolatos római szerződés egyértelműen kimondja, a felsőoktatás tartalmával, szervezeti felépítésével kapcsolatos kérdések a tagállamok kizárólagos hatáskörébe tartoznak. Nem ír elő ilyen kényszert az európai oktatási miniszterek 1999-es bolognai, 2001-es prágai, 2003-as berlini nyilatkozata sem. Ez utóbbi értekezlet volt az, mely mint tudjuk 2005-re előrehozta a bolognai nyilatkozatban 2010-re tervezett kétciklusú képzés bevezetését. Azóta tudjuk, hogy a 2005-ös bevezetés Magyarországon voltaképpen 2006-ra várható. Ez a 2006-ra kitűzött határidő is korainak tűnik, s minden érdekelttől feszített ütemezésű munkát igényel. Berlinben más is történt. Megállapodás arról, hogy szorosabbá kell tenni az Európai Felsőoktatási Tér és az Európai Kutatási Tér közötti kapcsolatot. Ez egy nagyon pozitív döntés volt. Arról is döntés született, hogy biztosítani kell a diákhitel és a források hordozhatóságát a hallgatók számára. Ez a döntés aligha dicsérhető, hiszen úgy látszik, Magyarország jelenleg nincs gazdasági szempontból olyan versenyhelyzetben, mely lehetővé tenné, hogy forrásokat vonjunk ki a hazai felsőoktatás támogatására rendelkezésre álló összegből.
Az új törvénykoncepció munkaanyaga azt várja a tervezett modernizációtól, hogy a rövidebb szakaszokból álló többciklusú képzés bevezetése, illetve a kompetenciákat, készségeket hangsúlyozó kimeneti szabályozás elősegíti a felsőoktatási képzés munka-erő piaci igényekhez történő igazítását. További előnyöket is várnak a koncepció előterjesztői. Ezek között két olyan elvárás is nevesítve van, az egyik a hallgató megrendelői státuszba juttatása, melynek eredményeként, ahogy olvashatjuk, a hallgató döntéseitől valójában az intézmény léte függ ; a másik pedig a professzionális menedzsment megteremtése, mely biztosítja az oktatói-kutatói munka nyugodt végzéséhez szükséges hátteret, melyekről még mindenképpen szólni szeretnék. A koncepció bevezetésének költségkihatásairól egyébként azt olvassuk, hogy a felsőoktatás 2004. évi 117 milliárd forintos támogatásához mai áron számolva évente növekvő mértékben pluszforrások járulnának. 2005-ben 12 milliárd, majd ez az összeg növekedne, s 2009-re elérné az 52,5 milliárdot. Mindez egyben, persze, azt jelenti, hogy az idén, 2004-ben még nem számol a koncepció pótlólagos forrással. A Nemzeti Universitas Program megvalósítását célzó új felsőoktatási törvény öt fő területet érint: a képzési és kutatási tevékenység modernizálását; a minőségfejlesztést; az intézmények jogállását és belső irányítását; az ágazati irányítást, a fenntartó irányítását, a hatósági jogköröket; az állami finanszírozást és az intézményi gazdálkodás rendszerét. A továbbiakban ezekkel a kérdéskörökkel szeretnék foglalkozni, különös tekintettel a bölcsészettudományokra. I. Az egyik leghevesebb, máig le nem zárt vitát szakterületünkön a képzési szerkezet átalakítására vonatkozó javaslat okozta. A korábbi 68 bölcsészalapszak sorsa változatosan alakult. Van köztük olyan, amelyik megőrzi alapszak jellegét (azaz bachelor kimenetet lehet szerezni belőle három év elteltével), van olyan, mely ha nem is alapszakként, de szakirányként nevesítve lesz a törvény mellékletét képező felsorolásban, de lesz olyan, melynek az elképzelés szerint csak a mesterképzésben lesz helye, s végül lesz olyan is, mely feltehetőleg kikerül a bölcsészképzés rendszeréből, s az ún. társadalomtudományi képzési területen látjuk majd viszont. A képzési szerkezet ilyettén történő átalakítása több szakmai gondot vet föl.
Ezeket nagyon tömören szeretném összefoglalni: (1) Több mint kétéves előkészítő munka után, nincs még végleges struktúra a bölcsészettudományi képzési terület képzési ágairól. Ennek oka nem mindig szakmai vitákra vezethető vissza és ez az ok nem feltétlenül az elképzeléseket rögzítő anyagokban megmutatkozó koncepcionális eltérésekben keresendő. Sokkal inkább abban, hogy az előkészítő munkálatok során egymásról alig tudó, egymást ritkán informáló bizottságok tevékenykedtek. Ennek következménye lehet az, hogy a Nemzeti Bologna Bizottság 9. számú, a képzési szerkezet átalakítására vonatkozó legfrissebb munkaanyaga köszönő viszonyban sincs azzal az anyaggal, amelyet a Bölcsészettudományi Karok Dékáni Kollégiuma dolgozott ki. Az egymás mellett munkálkodó, s egymás határozatairól csak ritkán tudó bizottságok között volt olyan is, ahol a bölcsészettudományi szakterület felelőse végzettségét tekintve orvos volt. (2) A különféle anyagokban jelenleg mintegy 20 alapszak van definiálva. A Nemzeti Bologna Bizottságéban 18 alapszak szerepel 9 képzési ággal (bemenettel), a Bölcsészettudományi Karok Dékáni Kollégiumának anyagában 21 alapszak 10 képzési ággal (bemenettel). Nem a számokban mutatkozó eltérés a lényeges itt, hanem sokkal inkább az a különbség, amely a két anyag szemléletében mutatkozik meg. Csak néhány példát említek. A Nemzeti Bologna Bizottság anyaga nem számol a bölcsész képzési területen a társadalomtudományi képzési ággal ill. az idesorolt szociológia, szociális munkás, romológia szakokkal, mivel az anyag ezt kivette a bölcsész képzési területről, megszüntetve ott a tervezett 10. bemenetet, s átutalta a Társadalomtudományok képzési területhez. Ugyancsak itt szorított helyet a Nemzeti Bologna Bizottság a kommunikáció és a médiatudomány alapszakoknak. Mindez szakmailag teljességgel megalapozatlan. Nem az a fő gondom nekem, hogy a tervezet úgy mond elvett egy bölcsész képzési ágat, hanem az, hogy önmagával is ellentmondásba került így, hiszen ugyanez az anyag a kommunikációt szakirányként kezeli a bölcsészettudományi képzési terület magyar képzési ágánál. Még ez is megoldható lenne, ha a koncepció szigorú következetességgel nem csak a képzési ágak között biztosítaná az átmenet lehetőségét, de megtenné ezt az egymással rokonítható képzési területek között is. Szakmai hibának minősíthetnénk, ha ez a merev magának a koncepció hirdetett szellemének is ellentmondó elkülönítés a társadalomtudományi és bölcsészettudományi képzés között fentmaradna, ha nem nyílna, hogy példákat is említsek bemeneti lehetőség mondjuk a kulturális antropológia szakra a történelem felől is, a kommunikációra nem lehetne bejutni a magyar nyelv és irodalom felől is, és a sor még folytatható lenne.
(3) A koncepció nem növeli az oktatói kollektívák bizalmát azzal, hogy az alapszakokhoz sorolható szakirányokat csak véletlenszerűen említi, s tételes felsorolásuktól eltekint. Bizalmatlanságot ébreszt azzal is, hogy indokolatlanul töröl az alapszakok közül olyanokat, melyek iránt a hallgatói érdeklődés és a társadalmi igény is megmutatkozik. Nem vagyok benne biztos például, hogy szakmai érvek alapján indokolható a néprajz vagy a filozófia szak törlése az alapszakok közül. (Itt hívnám fel a figyelmet pl. Voigt Vilmos professzor okos cikkére, melyet közel két hete a Magyar Hírlapban olvashattunk, s arra is, hogy a hazai egyetemek néprajzi, kulturális antropológiai tanszékeinek vezetői, azaz az illetékes szakgazdák a közelmúltban Debrecenben fogalmaztak meg egy dokumentumot, amely aggodalommal szól minderről. De említhetném azt a feljegyzést is, melyben a hazai egyetemek filozófiai tanszékeinek vezetői hívják fel az illetékesek figyelmét arra, hogy milyen károkkal járhat, ha szakjukat törlik az alapszakok közül.) Rossz hangulatot teremthet az is, hogy ezekre a dokumentumokra, feljegyzésekre, melyek eljutnak a minisztérium vezetőihez rendre nincs válasz. Világosan le kell szögezni, ez egy kormánysemleges minisztériumi betegség. Az előző kormányzati ciklus során sem érkeztek válaszok beadványainkra. Nem emlékszem pl. arra, hogy a negyedévenként ülésező Bölcsészdékáni Kollégiumok feljegyzéseire választ kaptunk volna. Olyankor sem, amikor ezt okkal és nyomatékosan kértük. (4) Legfrissebb hírem az, hogy az Oktatási Minisztérium április 5-ére tűzte ki a végső határidőt a képzési szerkezet meghatározását illetően. A jövő hét keddjén javíthatatlan optimizmusukat igazolandó a bölcsészdékánok újabb kollégiumot tartanak, ahol ismét összegezik majd azokat a szakmai érveket, amelyek a képzési szerkezet átalakítása során az oktatási kormányzat figyelmébe szeretnének ajánlani. Nagyon jó lenne, ha minden ebben illetékes figyelembe venne egy tényt, a magyar felsőoktatásban tevékenykedő vezető oktatók nélkül, mitöbb: akaratuk ellenére aligha lehet sikeres a képzési szerkezet átalakítása. II. A minőségfejlesztés és az ágazati minőségpolitika érdekében a Nemzeti Universitas Program számára több rendszerelemet kíván kialakítani a koncepció. A korábbi képesítési követelményeket az ún. kompetencia-alapú képesítési keretek fogják felváltani. Tömören, s némileg leegyszerűsítve, mindez azt jelenti, hogy a törvény csak azt fogja rögzíteni, hogy milyen szakmai kompetenciák elsajátíttatása lesz kötelező az egyes szakokon az egyes intézmények számára. Az ehhez vezető út, mely korábban az ún. képesítési követelményekben volt meghatározva, intézményi hatáskörbe lesz utalva.
Ha optimisták vagyunk, s legyünk azok, akkor ezt az elemet üdvözölhetjük. Bízzunk abban, hogy a képesítési keretek előtérbe léptetése nem okoz majd sehol sem mínőségcsökkenést. Nem lesznek olyan főiskolai szintű képzések, amelyek a képesítési keretek megjelenésével egyetemi szintűvé avanzsálnak. A minőségbiztosítási ügyekben mindezek után úgy látni, hogy még nagyobb felelősség hárul majd a Magyar Akkreditációs Bizottságra és a Felsőoktatási Tudományos Tanácsra. Ezt a megjegyzést nem ok nélkül teszem, hiszen az anyagban azt lehet olvasni, hogy az átmenet kezelése során amikor is az intézmények felmenő rendszerben állnak át az új képzési szerkezetre, az intézményeket a jelenleg érvényes intézményi és program akkreditációjuk alapján egy leegyszerűsített, gyors akkreditációs döntés keretében kell majd besorolni aszerint, hogy mely szinteken és mely képzési ágakban folytathatnak majd lineáris képzéseket. Bízzunk abban, hogy a gyors és leegyszerűsített akkreditáció is biztosítani tudja majd a minőségi szempontok feltétlen érvényesítését. tervezete. III. A felsőoktatási intézmények alapítására, jogállására és belső irányítására is kitér az új felsőoktatási törvény Ez az a terület, ahol szintén széles körben tapasztalni nyugtalanságot a felsőoktatásban dolgozók között. Itt sem tudok mindent részletezni, de néhány példát, melyek talán illusztrálhatják a bizalmatlanságot, mindenképpen szükséges megemlíteni. A koncepció olyan vezetési modellt irányoz elő a költségvetési szervként működő felsőoktatási intézményeknél, amelyben kettéválik az intézményműködtetési (menedzsment) és a képzési és kutatási (akadémiai) tevékenységek irányítása. A menedzsment irányítását az Irányító Testület, az akadémiai szféráét a szenátus látná el. A két vezető testület egymáshoz való viszonya, együttműködésük törvényben rögzített keretei jelenleg nem teljesen tűnnek kimunkáltnak, de az világos, hogy a két testület közül az IT tűnik erősebbnek. Még akkor is így van ez, ha az Oktatási Minisztérium által az IT-be delegáltak száma a koncepció megszövegezése szerint nem érheti el a tagok létszámának 50%-át, és a szenátusnak (2/3-os szavazati arány megléte esetén) jogot juttatna a tervezet ahhoz, hogy kifogást emeljen a minisztériumi delegáltakkal szemben. Az intézmény akadémiai szférájának egyszemélyi vezetője a rektor, akinek személyes döntése lehet a koncepció szerint az, hogy egyben az IT elnökeként is szerepelni kíván-e megbízása lejártáig, avagy sem. A koncepció azt írja továbbá, hogy az intézmény hárompólusú belső vezetését illetően egyeztetési eljárások irányoznak elő.
Összegezve a fentieket: egy olyan hárompólusú vezetéssel kell számolni átmenetileg, ahol a rektor, a rektor vezette szenátus és a rektor vezette IT lesz a három pólus. Ahol adott esetben, a koncepció szerint a döntő szót, a teljes konszenzussal el nem fogadott döntést legalábbis ideiglenes hatállyal az IT mondhatja ki. Mindezek nyugtalanítóak. Mindez ugyanis világos visszalépés ahhoz képest, amely jelenleg még érvényben van. Az egyetem legfőbb döntéshozó fóruma ma még az Egyetemi Tanács, melynek végrehajtói hatalommal felruházott alárendeltje a rektor. A most tárgyalt koncepció egy olyan testületet kíván az egyetem élére állítani, amelynek nem lesz ugyan 50 %-ot kitevő arányban tagja minisztériumi delegált, de biztos, hogy közelít majd az egyetemen kívüliek aránya az 50 %-hoz. A törvénykoncepció szövegében azt olvashatjuk megnyugtatásul, ami nyugtalanságunk egyik kiváltó oka: Az új törvény tervezete biztosítékokat teremt a minisztérium túlsúlyának érvényesülésével szemben. Egy ilyen megfogalmazású mondat, bizonyára nyugtatólag hathat ott (pl. nem ismerem a felsőoktatás helyzetét, mondjuk Ruandában), azokon a helyeken, ahol jelenleg az egyetemi irányításban túlsúlyt alkotnak a minisztérium delegáltjai, de fenyegetőleg hathat a mondat ott, ahol eddig nem volt egyetlen ilyen delegált sem. A szöveg a továbbiakban az IT elnökletével kínálja meg azután a rektort. Mindez akárhogy szépíti is a koncepció szövegezése a változtatást nem az egyetemeknek biztosított autonómia megerősítésére szolgál és károsnak nevezhető központosítás kiindulópontjának tekinthető. (Egymás között vagyunk. Nem lehet nem megemlíteni, hogy több helyről érkeztek az utóbbi hetekben hírek arról, hogy a Magyar Rektori Konferencia tagjait nem hagyta befolyásolatlanul a koncepcióban felcsillantott lehetőség. Remélem, mindez csak rosszindulatú kósza hír. Érdekes ugyanakkor, hogy bizonyos újsághírek szerint a Magyar Rektori Konferencia egyhangúlag támogatta az új felsőoktatási törvényt. Egyhangúlag támogatta akkor, amikor egy másik friss újsághír szerint több mint 280 oktató az ELTE TTK részéről tiltakozott az új felsőoktatási törvény tervezete ellen. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarának Professzori Testülete egyébként már tavaly december 17-én tiltakozott állásfoglalásában számos olyan elképzelés ellen, amely máig része a koncepciónak. Választ máig nem kapott a testület.) IV. Az ágazati irányítás a törvény koncepció negyedik eleme. Ez kiterjed minden intézményfenntartóra, felsőoktatási intézményre, az azokban foglalkoztatottakra, illetve az azokban tanulmányaikat folytatókra. Itt egy kérdést emelnék ki. Egy nagyon fontos szempontot, mely az egyetemi hallgatók és oktatók egymáshoz való viszonyának módosítására tesz kísérletet. A koncepció ugyanis sajnálatos módon elfogadhatatlan terminológiát használ, amikor a piacorientáltságról szólva eladónak nevezi az oktatókat, s vevőnek/megrendelőnek a hallgatókat. Politológusok, filozófusok egész seregét
idézhetnénk többek között a liberalizmus egyik kulcsfiguráját, F. Hayeket annak alátámasztására, hogy bizonyos társadalmi folyamatok és intézmények nem működtethetők piaci alapon. A hallgató mint megrendelő elve ellentmond a hallgató mint partner elvének. A magyar felsőoktatás szereplői egymást partnernek tekintik, az előterjesztés az emberi viszonyok áruba bocsátását javasolja. Ez súlyosan érinti a felsőoktatás oktatóinak és hallgatóinak alkotmányos jogait. Tudásunkat nem eladni kívánjuk, hanem terjeszteni, s azt szeretnénk, hogy hallgatóink ne vevők/megrendelők legyenek, hanem a tudás megszerzésére fogékony, azt óhajtó emberek, partnereink. A magyar felsőoktatásnak természetesen van megrendelője : az egész magyar társadalom. Ennélfogva az ehhez hasonló nagyságrendű változásokba az egész társadalomnak beleszólása van. Másrészt az egyetem csak úgy tudja ellátni a feladatát, ha rendelkezik az ehhez szükséges autonómiával. Ragaszkodunk az egyetemi autonómia hagyományához, amely a művelt világban kialakult és a középkor óta létezik, a rendszerváltás óta pedig az alkotmány garantálja. Ezen alapul egyébként a bolognai folyamat is. A koncepció több téves premisszán alapul. A tudás és az azt létrehozó oktatás nem áru, hanem közjó. Ez egyébként az európai oktatási miniszterek álláspontja is, mely sajnálatos módon elsikkadt a mostani koncepció kidolgozása során. A közjó birtoklása felelősséggel és elszámoltathatósággal jár, de a tudás piacosítása helyett a tudás közhasznúságát kell előtérbe helyezni. Nincs az a piaci felmérés, amely ma megmondja, hogy a genetikának vagy a biokémiának, az informatikának vagy akár a nyelvoktatásnak tíz vagy tizenöt év múlva mely eredményei viszik előre a társadalmat. A ma tudása a holnap társadalma és nem a ma piaca számára készül, hiszen a ma piaca már a pályaválasztásnál hat. A mai piac által gerjesztett rossz pályaválasztást éppen hogy a jövő miatt kell korrigálni. V. A törvénytervezet egyik leglényegesebb eleme az új finanszírozási modell megteremtése. Az új modellben a következő csatornák működtetését tervezik: normatív alapú támogatások (ezen belül lesz: képzési támogatás, tudományos támogatás, fenntartói támogatás); az intézményeknek jutó támogatás 80 %-át ez teszi ki. A normatív alapú támogatás mintegy felét a képzési támogatás teszi majd ki. Ezt három szempont határozza majd meg: a hallgatói létszám, a képzés szakmai jellege és a képzés szintje. Csak remélni lehet, hogy a finanszírozás végre elmozdul majd a képzés jellegének figyelembe vételekor a tényleges költségigények felé. (Semmi jelét nem tapasztaltuk mindennek az utóbbi években. Nem csak az a döntő pl., hogy kísérletes-e egy képzés, vagy sem, de az is, hogy alapvetően kiscsoportos foglalkozásokat vagy évfolyamelőadásokat igénylő.)
Lesznek a rendszerben továbbá: pályázati úton elosztandó egyéb források; restrukturálási és beruházási támogatások. Ezenkívül lesznek még az állami hallgatótámogatási rendszert és a diákhitelrendszert szolgáló támogatások. Az új finanszírozási modellből az következik mint láttuk, hogy minden intézményre jutó 100 forintból 40 forint a képzési támogatáshoz tartozik majd. Ez a rész azért is fontos, mert a törvénytervezet rögzíti, hogy ez ténylegesen a hallgatóhoz kötődő összeg, azaz intézményváltoztatás esetén magával viszi a hallgató adott esetben, aligha helyeselhető módon, külföldre is, másrészt azért, mert a tervezet kimondja, hogy a nappali képzési támogatásnál nem lehet kevesebb a költségtérítés mértéke. A finanszírozási modell tervezésekor azzal számol egyébként a törvénykoncepció, hogy 2010-2020-ig az érettségizők száma kb. 70 ezer fő/év szinten stabilizálódik majd. Közülük 20 % lép majd be a felsőfokú szakképzésbe (ez a piramis alsó szintje, melynek elnevezését jó lenne talán megváltoztatni, mert ez a képzési szint nem ad felsőfokú végzettséget), s az érettségizők 70 %-a vesz majd részt az alapképzésben. Ez évente mintegy 49 ezer fő lesz. Ennek a 49 ezer főnek az 50 %-át várja a törvénykoncepció a mesterképzésbe (24-25 ezer fő), s az ő 20 %-ukat, mintegy 5 ezer főt a doktori képzésbe. Ez utóbbi szám azt jelenti, hogy a doktori képzésben résztvevők száma a jelenlegihez képest a duplájára nő majd. Kezdjük a végén! Nem tudom, hogy milyen számítások és a munkaerőpiacon végzett felmérések ösztönzik az oktatási kormányzatot arra, hogy a doktori képzésben résztvevők létszámát a duplájára emeljük. Azt tapasztalom ugyanis évek óta, hogy a doktori képzést eredményesen lezáró hallgatók, akik közül azután évek múltán csak egy bizonyos rész, talán jó esetben 50 %-uk szerez tudományos fokozatot, súlyos nehézségekkel küszködnek: nem, vagy nem végzettségüknek megfelelő munkakörben tudnak csak elhelyezkedni. Azt is tapasztalom, hogy az egyetemi diploma megszerzését követő három év legalábbis bölcsész szakterületeken nem elégséges ahhoz, hogy elkészüljön a disszertáció és meglegyenek a védéshez szükséges egyéb feltételek. Érdemes lenne talán meggondolni, hogy a mostani doktori képzésben résztvevők létszámát kell-e megduplázni, vagy az ehhez szükséges források átcsoportosításával a doktori képzés idejét kellene-e megemelni. Nem tartanám eretnek gondolatnak azt sem, ha a mostani hat szemeszteres képzési időt 10 szemeszterre emelnénk meg. Kérdéses számomra ugyan, hogy pontosan számol-e az oktatási kormányzat, amikor úgy gondolja, hogy a jövőben az érettségizők 70 %-a vesz majd részt az alapképzésben. Tegyük fel, hogy így lesz. Most azonban nincs így, hiszen az új
képzési szerkezet indítását 2006-ra tervezik. S ezen a ponton szakadjunk el egy pillanatra a törvénykoncepciótól, mert olyan dologról van szó, mely azon kívül áll, de alapvetően hozzájárul ahhoz a rosszkedvű tavaszhoz, amelyről az előadás címe szól. A 2004. évi finanaszírozásunk ugyanis úgy lett kiszámítva, mintha máris 2010-et írnánk, s a rendszerben hallgatóink 70 %-a az ún. alapképzésben folytatná tanulmányait. A bölcsésznormatíva 348 ezer forint helyett 220 ezer forintra csökkent, úgy, hogy közben megszünt a régészet, a szociológia és a pszichológia kiemelt normatívája. Ezzel egyidejűleg megszüntette a finanszirozás a kétszakos hallgatók 130 %-os normatíváját, egy kétszakos hallgató után a tavalyi 452 ezer forint helyett 220 ezer forint jár. Történt ez úgy, hogy az oktatási kormányzat az elmúlt években folyamatosan arra ösztönözte a bölcsészképzést folytató karokat, hogy hallgatóik minél nagyobb arányban legyenek kétszakosak. Ennek érdekében adminisztratív módon is beavatkoztak, hiszen számos bölcsész-szak képesítési követelménye kidolgozásánál előírták a kötelező szaktársítást. Ezt alapvetően pozitívnak gondoltuk akkor, s szakmai okok miatt most is annak gondolhatjuk. Nem gondoltunk, nem gondolhattunk viszont arra a csapdára, amely így alakult ki. Visszatérve a koncepcióban megfogalmazott finanszírozási modellhez, az tartalmaz még egy szintén normatívnak mondott tételt, mely a tudományos tevékenység támogatását célozza. Természetesen üdvözlendő, hogy ezen a területen a tervek szerint mintegy 25 %-kal növekedik majd a költségvetési támogatás, de látnunk kell, hogy ez az összeg legalábbis az elkövetkező években nem fogja kompenzálni azt a veszteséget, amely az új típusú képzési és fenntartási támogatás bevezetésével éri a felsőoktatási intézményeket.