FEJEZETEK A RÁCJÁRÁSOK TÖRTÉNETÉBŐL Oknyomozó kutatások gazdag aratásában osztozhat e hiánypótló, alapos és tárgyilagos kötetben az Olvasó, a magyar szerb közös múlt mind ez idáig makacsul kerülgetett kérdéseiről, fehér és fekete foltjairól, elsősorban a legellentmondásosabb 1848-as eseményekről. Noha több cikke és írása jelent meg a tárgyban, sőt az egyikkel a kérdés szakértőjének, a nehezen kizökkenthető Spira Györgynek az érdeklődését is fölkeltette már, Délvidéki S. Atilla neve nem igazán ismert a történészek világában. Nincs is a képesítésének megfelelő állása, viszont ennek köszönhetően már közel két évtizeden át rendületlenül kutat. Ennek eredménye egy roppant méretű összefoglaló munka, sokkötetes könyv lesz. A tervezett könyvsorozat címe: Lángoló temetők Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268 1868). Ezt mutatja be, illetve szemelvényezi a most megjelent Fejeztek a rácjárások történetéből, ami még a címoldala szerint is egy Bemutató kötet. Közben kétségtelenül kiderül, hogy a szerző a két nép viszálykodásának legmélyebbre ásó szakértője (igaz, ők nincsenek is túl sokan). Ismeretterjesztő jellegű, de tudományos igényű, lehengerlő erejű rendhagyó olvasmányról van szó, ami a tervek szerint szerb, német és angol nyelven is megjelenik majd. Jeszenszky Géza történész, egykori magyar külügyminiszter, Arday Lajos és Barta János MTA doktorok, Domonkos László sokkötetes szerző és még sokan mások ajánlják őt a figyelmünkbe. Hatszáz évet (1268 1868) átölelő időutazás vár itt ránk, melynek során leplezetlen betekintést nyerhetünk a két nép közti háborúk és területi viszályok kezdeteibe, a nándorok (bolgárok) nándorfehérvári rónákról való eltűnésének rejtélyébe, az úgynevezett rácjárások idegpróbáló jeleneteibe történjenek azok akár a Mohács előtti, akár pedig a későbbi Magyarország történelmi területein. Mert hát nem 1944/45-ben irtották először a Nagy Magyar Alföld alsó részein a nem-szerb lakosságot, hanem bizony 1848/49-ben is, a Rákóczi-szabadságharc (1703 1711) idején is, sőt tulajdonképpen az egész kétszáz éves magyarországi háború (1521 1718) alatt, és még azt közvetlenül megelőzően is (1514). A török kort megelőző századokról nem is beszélve: valahogy lakosságot kellett ugyanis cserélnie ennek a sokat szenvedett és eredetileg teljesen magyar lakosságú térségnek, hiszen az erőszakosan betelepülő szerbség legújabban már 70 százalékára növelte a többségét az állítólag még mindig soknemzetiségű Vajdaság összlakosságán belül (Trianon küszöbén a szerbek aránya: 33,8 százalék). A saját nemzeti egyházuk által egyenesen térhódításra nevelt rác (szerb) tömegek megyényi területek magyarságát koncolták föl már 1391-től kezdve: ekkor pusztították el végleg Nagyenget (ma Шишaтoвaц), az akkor még magyarlakta Szerém megye legnépesebb városát, de kirabolták és fölgyújtották a tőle nem sokkal kisebb és ezidőtájt már inkább Szentdömötörnek nevezett Szerémvárat (ma Cpeмcкa Mитpoвицa), Szenternyét (ma Maчвaнca Mитpoвицa) és Nagyolaszit (ma Maнђeлoc) is. Véres pusztításokkal jártak a következő évek török támogatással megszervezett rácjárásai is, éspedig nem csak errefelé, de bizony a Tiszától keletre eső Temesközben is. Nem annyira a török harci szokásokat jellemzi azonban ez, a föld népének rabszíjra fűzésére és módszeres pusztítására törekvő, hadjáratnak nem is igazán nevezhető népirtás; amikor a portyázók gyakran, mintegy élvezetből, gyújtogattak és gyilkoltak is.
Magyarországon a török ugyanis valójában rácul beszélt s ez a török volt az is, aki a magyar népesség jó háromnegyedét kiirtotta a kétszázéves háború folyamán. A török korban ugyanis, Európa szívében rácok képviselték a szultánt: rác volt itt a török helyőrség, rác volt a lakosság irtására szakosodott hullavadászok (martalócok) tömege, de rác volt még a török hivatalnokság óriási többsége is. A Sztambul által is pártolt betelepülő lakosságról nem is beszélve, amely a távol maradó törökség helyett szabadon és örömmel foglalta el a kiirtott őslakosság üszkös falvait és földjeit! Sőt, mi több, igen gyakran rác volt itt maga a budai pasa, az egész magyarországi török-rác hódoltság helytartója is. A rácság hódításpárti része valójában szoros érdekszövetségben állt a világhódító törökkel, a Magyarországra jó előre betelepült-betelepített rác tömegek pedig egyenesen ujjongtak a lófarkas és turbános török seregek mind északabbra való nyomulása fölött. Sztambul hálája 1557-ben aztán egészen odáig ment, hogy másodlagosan rác nemzeti területté tette még államjogilag is, az összes Magyarországon megszállt török területet. Ekkor alapította ugyanis újjá a török hatalom az Ipeki Rác Pátriárkátust (Пeћкa Cpпcкa Пaтpиjapшиja), amely azonban emellett ugyanolyan világi állam is volt, mint a pápai egyházi állam csak itt éppen a vérgőzösen nagynemzeti álmokat kergető görögkeleti rác egyház képviselete az Úristent. Ez a rác alfejedelemség Budától Macedóniáig, Zágrábtól Szófiáig egyesítette a mindenfelé szétterülő rácságot, amelyet a papjaik és szerzeteseik általában egyenesen a vérengző hordák élére állván igyekeztek a még ott élő őslakosság maradványainak a kiirtására bírni. Hogy aztán, már az 1694-es bajai nemzetgyűlésüktől kezdődően, a Nagy Magyar Alföldet követöljék immár a legújabb főhatalomtól, a török szultán uralmát fölváltó német császártól, akinek seregei átvették az uralmat Magyarország egész térsége fölött. Teljesen új megközelítését olvashatjuk itt, a Balkánon saját népét is átverő Csernovics főpap és fejedelem (Bлaдикa Apceниje Чapнojeвић 1633 1706) által tudatosan végbevitt nagy rác betelepítésnek (1689/90) és az úgynevezett Kossuth-legendának is, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag meggondolatlanul a szemébe vágta volna a szakadár lázadásra és magyarirtásokra kész nagyszerb küldötteknek: Akkor döntsön köztünk a kard! Kossuth nyakába ugyanis egy egész rágalmazó történetet varrtak az 1848-as rác lázadók. Eszerint itt Kossuth maga ígérte volna meg, hogy a béke kedvéért lecserélteti a szerb névre a rácok ősi magyar megnevezését, ami állítólag sértette a szerbeket. Holott, annakidején éppen fordítva, valójában a szerb megnevezés volt a gúnyos, a rác névnek nem volt semmilyen rosszízű mellékzöngéje. Csak ekkor rukkoltak volna ki a küldöttek az önálló rác nemzeti kormány és nemzetgyűlés igényével, mire a történet szerint Kossuth itt úgy nyilatkozott volna, hogy amennyiben a betelepült rácság önálló államot akarna alapítani a befogadó magyar királyság területén, úgy akkor immáron csak a kard dönthet köztük. Mára már bebizonyosodott: a Kossuth-legenda úgy ahogy van, alávaló hazugság, amit utólag maguk a lázadók találtak ki, hetekkel a küldöttség pozsonyi látogatása után. Ez magyarázza azt az egyébként képtelen helyzetet, hogy a korabeli magyarellenes sajtó semmit sem tud az állítólagos Kossuth-Sztratimirovics szakításról. Mégis, ez az április végén már közszájon forgó történet a délvidéki véres zavargásokban jelentős szerepet kapott a rémes hangulatú húsvéti nagyhéten, amikor rendkívül hasznosnak bizonyult a magyarellenes indulatok fölkorbácsolására és az áldozat hibáztatására. A Kossuth-legenda ráadásul, sajnos mindmáig megha-
tározó eleme maradt az 1848-as események tudományos megítélésének, holott csak egy tisztességgel soha nem ellenőrzött aljas rágalomról, áltudományos babonáról van szó. S mint általában, a szerző itt is meggyőző sajtótörténeti tényekkel bizonyítja, hogy a mindenért magyarokat hibáztató és még ma is egyetemi tanszékeken hirdetett történet a szerbezés (a magyar nyelvben idegen szerb népnév erőltetése az ezeréves rác név helyett) híveinek a dajkameséje, amit a szakadár lázítók utólag koholtak: Kossuth Lajos és Sztratimirovics György (Ђopђe Cтpaтимиpoвић 1823 1908) soha sem vitatkoztak össze sőt, érdemben még csak nem is találkoztak 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga a magyargyűlölő és egyben zsidógyűlölő (antiszemita) Sztratimirovics, aki a máig elhallgatott kiáltványaiban már 1848 májusában javában emlegette, hogy a szerinte egyszer már (?) létezett rác vajdaságba (hercegségbe) behúzódott idegenek makacs gondját csakis a bátor rác karok kardjaival lehet gyökerestől kiirtani. Ez az idegennek és kiirtandónak nyilvánított nem-rác lakosság akkor még 1 628 000 főt számlált (76,4 százalék) azon a területen, amelyet Belgrád hívei a május 13-ai karlovici (ma Sr. Karlovci) szakadár népgyűlésen közfölkiáltással szakítottak el Magyarországtól az úgynevezett Szerbiai Vajdaság (Bojвoдcтвo Cpбиja) számára. A Szerbiai Fejedelemség fővárosában, az egykori magyar Nándorfehérvárban ugyanis annak a Garasaninnak a kormánya uralkodott, aki belső használatra éppen négy évvel korábban (1844) vetette papírra a Nagy-Szerbia létrehozásának szigorúan titkos Tervezetét (Haчepтaниje). Sztratimirovicsék már ennek a garasanini nagyszerb tervnek az alkotóelemei voltak. Itt eljutunk tehát, annak a kérdésnek az aprólékos megválaszolásáig is, hogy mitől lett 1849, 1918 és 1945 után a magyar nyelvben mindinkább szerb, az évszázadokig rácnak nevezett Dél-Magyarország követölt területén 1848-ban a lakosság 23,6 százalékát adó kisebbség, s hogy miért lett ekkor a magyar, a német és több más itt élő nép szókincsének e része, a nagyszerb birodalmi álmokat kergető belgrádi kormány ügynökei által gúnynévnek kikiáltva. Onnét nézve ugyanis, fájdalmas volt a fölismerés, miszerint még a Magyarországra betelepült rácság is jobbára rácnak nevezte magát a saját nyelvén, mintegy megkülönböztetésképpen a szerbiai szerbektől A tanulmánykötet borzalmas és egyben emberileg legmegrendítőbb állomása az aknamunkájukat magyar oldalon kifejtő, áruló osztrák katonatisztek segítségével 1848. július 14-én Bácsszenttamáson (ma Szenttamás/Cpбoбpaн) végbevitt népirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát akkor már három hónapja rémuralmuk alatt tartó éspedig a saját megnevezésük szerint rácvédő (szrbobranac) lázadók. Itt, Bácsszenttamás katolikus lelkésze, Csáby Ferenc már 1848 májusában a helyi magyarok nyílt utcán történő veréséről ír segélykérő leveleket, hogy aztán ő legyen az egyike azon kevés menekülteknek, akik túlélik az első nagy 48-as rácjárást; minek folytán a helyi rácvédők egyikének visszaemlékezése szerint 1300 ártatlan magyar gyermeket, családanyát és fegyvertelen parasztot koncoltak föl, illetve kínoztak halálra az elképzelhető leghajmeresztőbb módokon. Zákó István bizalmas magánértesülései szerint viszont, a Rácerőd azaz Szrbobrán nevű földvár falaira 1500 magyar és zsidó polgárnak a fejét karózták ki, nem számítva a környező folyóvizekbe és a kutakba dobáltakat, valamint a testük miatt akkor még életben hagyott magyar lányokat, akik csak hosszú hónapok múltán véreztek el a kegyet-
len nemi erőszak következtében. A térség rác nemzetiségű szülöttjének, a fizetett kémek jelentéseire is támaszkodó Zákó István '48-as országgyűlési képviselőnek a biztos magánértesüléseit alapul véve, a több mint egy tucat egymást hathatósan magyarázó és kiegészítő és eddig még soha nem elemzett történeti forrás alapján, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Hiszen az utóbbiak feje nem is a póznákra került, hanem a halak és a kóbor ebek gyomrába. Nem csak tömeggyilkosságról van azonban itt szó. Az embertelenségnek, kegyetlenkedésnek és kegyeletsértésnek nem is volt határa. Népünnepély-számba ment itt aznap éjjel az ártatlan bácsszenttamási hazafiak módszeres testi-lelki kínzása és alázása. Hiszen, mint azt a fönti címversből is láthatjuk, itt fűrészekkel daraboltak végtagokat, embereket nyúztak meg, megunt lányokat és fiatalasszonyokat szurkáltak a mellükön körösztül nyársakra, majd így egymásra fűzve (!) még táncoltatták is őket, a 30 méteres templomtornyok közé fölhúzgált gyermekekre pedig céllövészetet rendeztek. A rácvédők szemében azonban a leggyűlöltebb népelem nem is a magyar, hanem a még tőle is kossuthistább zsidó volt. Egy túlélő szemtanú így vallott e két kiirtásra szánt népelem szenttamási sorsáról: Fegyveresen utczárol utczára jártak, üldözték a magyarokat, mint a megfélemlet vadakat. Kiket az utczákon találtak írgalom nélkül leölték vagy leszurták, érdemes egy esetet megemlíteni, bizonyos Szimicslás Illés tímárt, a dühtől elfogult vérszomjazó gyilkosok által, kezei hátra kötettek, ugy a szemei is lekötöztettek, s azután a legnagyobb ujongások közt, vezetve volt, kit látván a Vadrácz suhanczárok, téglákkal felíg halálra dobálták, utoljára találkozott a lázongok közűl, ki csupa szánalombol fegyverét szerencsétlennek hátaközepéhez szegezte, s körösztül lőtte holt testét pedig a jelenlegi Zsidó zsinagoga udvarába temették el, az életnek csontjait 1888 évben feltalálták. Nem jártak jobban a környező vidék szakadárokkal nem rokonszenvező lakói sem: Egész tanyabeli magyar lakosokat, csecsemővel együtt mind legyilkolták, s fejeiket levágták, s azokat a kocsi lőcseikre felfűzve, duda szó mellett Szenttamásra behajtottak írja a délvidéki Császár Péter, az utóbb még történetírónak fölcsapó 48-as szabadságharcos honvéd. Az itt idézett szókimondó tanúvallomások fölfedezését egyébként Gion Nándor (1941 2002) ismert szenttamási írónak köszönhetjük, aki az apósa padlásán talált, viszontagságos és kalandos utat bejárt, százéves kéziratot személyesen adta át kötetünk szerzőjének 1992-ben, a milosevicsi háborúk tetőpontján. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár/Бaчкo Гpaдиштe) magyarságát ugyancsak legyilkolják az ide is átvezényelt rácvédők és Sztratimirovics más hóhércsapatai három nap múlva, ugyanilyen bécsi aknamunka következtében. A kormánycsapatokat ugyanis, a lázadókkal összejátszó Bechtold tábornok előzőleg egyszerűen kiparancsolta a településről. Igaz, a magyar katonák nagy része megtagadja a nyilvánvalóan áruló parancsot és tovább harcol; őket körbezárja a vérengző ellenség, rájuk gyújtja a falu magyar részét. A szerviánok (Garasanin balkáni zsoldosai), a földvári rácok zöme és a rácvédők ekkor községszerte baromi kegyetlenség közepette ezek Bechtold szavai! üldözik, rabolják, gyilkolják, égetik, darabolják és kínozzák az álmában meglepett tiszaföldvári magyar, zsidó és sváb lakosságot, nem lévén tekintettel sem nőkre sem csecsemőkre megcsonkították még a magatehetetlen sebesülteket is. A szerviánok elkezdenek rohanni a faluban senkit sem kímélvén írja később Szurdutsky is,
a támadók vezére (Cтeвaн Cypдyчки 1792 1884), kiáltozván a»rác Dicsőséget«. Kinek milyen fegyvere volt, azzal osztotta a halált A tömegvérengzés főleg az egyszerű magyar népben szedte az áldozatait, mert sok paraszt aki nem vonult félre jelenti Sztratimirovicsnak a diadalmas Szurdutsky le lett gyilkolva, számuk ismeretlen. Ennek vége egy szemtanú osztrák katonának aki maga is túl erős rokonszenvet érzett a szakadárok iránt az Abend- Beilage zur Wiener Zeitung-ban leközölt levele szerint is az lett, hogy a szerbek, amikor benyomultak ebbe a faluba, több magyar paraszt fejét levágták A kiirtottak száma Tiszaföldváron egy s kétezer közé tehető, a helyi magyarságot kiirtó rác lakosokból kilencen estek el. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomba hordják össze s ezt egy szerb történetíró (Rakics Lazar) is elismeri. Óbecsén azon az utcán, mely a földvári végre vezet: több tisztes embernek elő adása szerént nyomasztó bűz gőzölög főképp hajnalban, néha midőn a szellő onnan lengedez írja az elkövetkező napokról Sorok Sándor főszolgabíró. A kiirtott 48-as tiszaföldvári magyarság azonban még ma is itt porlad temetetlenül. Ma azonban már a helyiek sem tudják, kiknek a csontjait őrlik itt az időjárás viszontagságai. A közel tíz méter magas és 40-50 méter széles Csonthalom komor dombját (Koштaницa) a kötet borítója örökíti meg. S a hivatalos történetírás ezt a tárgyat sem dolgozta föl: ha eltekintünk az osztrák főtiszt, Kolowrat emlékiratai által is tanúsított, talán legkirívóbb rémtettől, a tiszaföldvári templomban gyermekfejekből épített gúlának itt-ott olvasható esetétől ami gyakran még össze is mosódik a fél évvel később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel, tulajdonképpen mindkét népirtásról csak most, ebben a kötetben olvashatunk először. Jóllehet, Bácsszenttamáson egyenesen a vérbosszú gyűlöletes kerekét lendítette be az ebben érdekelt ellenforradalmi Bécs hosszú karja: ezt követően a vérgőzös rác magyar zavargások szélsebesen terjedtek szét előbb az egész Tiszavidéken, majd távolabb is. Fél évvel később, százhatvan évvel ezelőtt, 1849 februárja táján aztán így, Bácsszenttamás és Tiszaföldvár rettenete gyakorlatilag megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Sztratimirovics szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres nemzetiségi tisztogatásokba kezdhettek a Vaskaputól (Ђepдaп) Szabadkáig (ma Cyбoтицa) és Szentáig (ma Zenta/Сента), a kor legnagyobb magyar- és zsidóirtásának a színhelyéig, mégpedig éppen Szenttamásról kiindulva. A kötet címlapjára vetített kézírásos szövegrész az 1849 februárjában végbevitt szentai népirtást föltáró vallomások jegyzőkönyvének kivonata, aminek e kötet megjelenésekor éppen 160 éves évfordulója van, amint Tiszaföldvár és Bácsszenttamás Perczel Mór serege által való fölszabadításának is. Íme néhány idézet e rémes tanúvallomások jegyzőkönyvéből: Tót Pál hitese vallja, hogy az urának fejét szét darabolták s hogy két leányt megfertőztettek, annyira, hogy egyik meg is halt, a másik vérben fetrengett, látta midőn Köles Misa az asszonyok által összeszedett 28 koponyát temetett el a temető árokban. Fris Péternek a fejeket kellett vagdalni, 3882 lelket hallott kivégeztetni és egy embernek az ipa fejét levágni, maga is össze kínoztatván, most is nyomorult. Győri István Mátyás és Gordán János vallják, hogy egy egész nap a meglövöttek fejeit vagdalták fejszével, egyik még az ipának is elvágta a fejét. Belák Jósef vallja,
hogy Futur Jánossal együtt kellett fejeket vagdalni és a fejetlen embereket hordani a sánczba. Stuhl János volt ki küldve a Mata Ivánnal Csantavérre a végére, hogy 25 tagból álló küldöttség jönne Zentára, kik vele együtt az oda való Plebánus elnöksége alatt el is jöttek és amint a házhoz közeledtek volna valami halom rakás ötlött szemeikbe és kérdezték a tanuk, hogy mi volna ott, a tanú nekik azt mondotta, hogy az emberfejekből van rakva, és a midőn oda értek látták is a temérdek fejeket és a sánczban a temérdek testeket Deutsch Lörincz, kutyák által lerágott 300 fejeknél többet látott. Gulicska Josef hitvesével és fiával együtt látta az eperfára és haranglábra felakasztottakat és Német Mihály kínoztatását. Német István látta az eperfára és haranglábra felakasztottakat, az anyját agyonverték és fülit levagdalták. Takács János látta az emberfejeket a Sz.háromságon [értsd: a szobor körül! Dzs. E.] 25 botot kapott, látta váczi Takácsnét megfertőztetni. Takács Imre látott 112 embert 40-50 bottal megfenyitetni, Szipán Josef, Gombos István takács, és Kuszák 60-70 botot kaptak s azután agyon lövettek. Tudja hogy a felakasztott Váczi András feleségén erőszakot tettek. Varga Albertné vallja, hogy leányát megfertőztették. Pap János vallja, hogy leányát a férje előtt megfertőztették. Keczeli Kovács István vallja, hogy feleségét előtte megfertőztették. Mukus Panna vallja, hogy ő rajta erőszakot tettek, annyát baltával agyonverték, az ágyban fekvő beteg báttyát agyon lőtték. Lövei Trézsia, Szél János hitese vallja, hogy számtalanszor erőszakot tettek rajta, Cseleketics Arszó és egy Rácz molnár, ösmeri [mármint Trézsia ösmeri a molnárt! Dzs. E.] de nem tudja a nevét. Dani Mátyás Pál felesége vallja hogy rajta erőszakot tettek. Teleki Kata leányával vallják, hogy a felső temető mellett sok holttesteket láttak, melyek agyon lövettek, s szalmával behintetve megpörköltettek azt is vallja hogy egy 12 éves leányt megfertőztettek, kit ő mosott meg a vértől, a leány ösmeri ki cselekedte. Szécsényi György vallja, hogy az utszákon a holttest annyi volt, hogy azoktól alig lehetett járni, vallja továbbá hogy két hét alatt a helybeli ráczok folytonosan gyilkoltak és raboltak Mandics Josef látott a haranglábon 4 embert felakasztva kik közül egyik zsidó volt, látta Váczi takácsot az eperfára felakasztva meztelen és félig megpörkölve. Rosenfeld Simon látta hogy Hajduska Ferencet Pivár Jóvó másodmagával vasvillával agyon ütötték [a Pivár ütötte valakivel H. F.-et! Dzs. E.], két kocsin 500 holttestet hordtak ki a városból. Ilyen mélységeit ostromolta az emberi lelkiismeretnek a rácjárások szentai változata. Az 1848. július 14-én Bechtold Fülöp által Bácsszenttamás mezővárosában kierőszakolt magyarirtás a csakhamar széles térségeket lángba borító népirtások és zavargások kiindulópontjának bizonyult. Ez is volt az ellenforradalmi Bécs legfőbb célja Szenttamással: összeveszíteni a rác és a magyar népelemet, lehetetlenné tenni a magyarországi lakosság, illetve az annyit emlegetett magyar politikai nemzet egységes föllépését a fokozatosan újjáéledő osztrák önkényuralommal szemben. Mindennek nem állítottak emléktáblákat, szobrokat, nyoma sincs a tankönyveinkben. Egyedül Délvidéki S. Atilla most megjelent kötetében olvashatunk róla. Itt ráadásul, végre történész foglalkozik a kérdéssel, nem köz-
író: Cseres Tibor és Matuska Márton délvidéki vonatkozású könyvei óta nem született hasonló jelentőségű kötet e tárgyban. A szenvedélyekkel telített tárgy nem volt népszerű sem az úgynevezett rendszerváltás előtt sem utána, sem Magyarország trianoni földarabolását megelőzően, sem pedig azt követően. A szerb és a magyar nép múltjának elfogulatlan föltárását egymás után tette lehetetlenné a végső soron Bácsszenttamás rettenetes 1848-as sorsát is eldöntő bécsi államtanács (kamarilla), illetve Ferenc József hosszú uralma, később a Trianon által okozott és a magyar történésztársadalmat is hatalmába kerítő sokk, majd Moszkva Budapesten zsarnokoskodó helytartói (Rákosi Mátyás, Kádár János). Több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a történelem továbbszépítgetése helyett egy tárgyilagos történész végre föl is tárja ezeket a kényes kérdéseket. Délvidéki S. Atilla ugyanis ragaszkodik a tényekhez. Ezt talán a kötet legnagyobb meglepetése, a 13. fejezet bizonyítja a legjobban, ahol az etnikai, azaz néprajzi-népirtási elv által fűtött területi viszályok rendezése kerül terítékre. Mert természetesen nem a népirtások útján átrajzolt, éppen fönnálló mai nemzetiségi viszonyokat kell alapul venni hacsak nem akarjuk oda s viszsza is végteleníteni a kölcsönös népirtásokat, hanem a népvándorlást lezáró megtelepedés kori néprajzi határokat, a honrablást célzó tömeges vérontásokat és tisztogatásokat megelőző eredetieket. Hogy ne a rémes tömeggyilkosságokat igazolja vissza és gerjessze jövőre nézve is a történelmünk, hanem az emberséges igazságvetést, a békés együttélést. Hiszen aki igazságot vet, az békét arat. Aki pedig gazságot, az vérözönt. Magát Trianont is, valójában az e könyvben kiteregetett népirtási elv alapján alkották meg azok a bevallottan idegen- és fajgyűlölő (xenofób, rasszista) párizsi és londoni politikusok, akik a magyar népben csak egy Európába tolakodó turáni népelemet láttak. Szembe kell nézni azzal a mellbevágó történelmi ténnyel is, hogy a Magyarországra tehát ide, a ma Vajdaságnak ismert Délvidékre is bevándorló rácság nagy része mindig is a föntebb említett hódítási törekvések talaján állt. Ennek köszönhető a rengeteg vérfolyam és százévenként ismétlődő rácjárás is, amely ennyire elapasztotta az itt őshonos magyar lakosságot. Ezt díjazták Párizsban a trianoni határok megalkotói. Ámde igazságos volt-e a hullaégető kemencékre építkező hitlerizmus vagy a területi viszályt vagonkérdéssé leegyszerűsítő sztalini gyakorlat? A félremagyarázott néprajzi elv tehát a valóságban többé-kevésbé világviszonylatban is népirtási elvvé lett és gyakorlatilag a poklok kapuiként tornyosul fölénk, mert éppen azt a nyers honrablást törvényesíti és ösztönzi is egyben, amely csak és kizárólag a népirtásra vagy legalábbis nemzetiségi (etnikai) tisztogatásra épül. Hiszen bármely hódító bárhol s bármikor hódításba foghat e kiforgatott területbirtoklási elv jegyében, amennyiben vállalja és adott esetben végre is tudja hajtani a leigázott őslakosság kiirtását, elüldözését, széttelepítését, beolvasztását vagy a más módon való kisebbségbe szorítását. Mindössze kellő mennyiségű elvetemültséget, történetírói rágalmat, hóhérsereget, vasúti kocsit és gyarmatosító tömeget kell összegyűjtenie. Ha sikerül, övé a leigázott ország, a maradék lakosság, a történelem és minden dicsőség. Az éppen fönnálló határok minden előzményre való tekintet nélküli védelme tehát nem egyéb, mint a vég nélküli népirtásra, a honrablás kiteljesítésére való fölhívás, legalábbis az éppen meglévő zsákmány területeken, ahol ezek az állapotok valójában régebbi honrablásokat állandósítanak. S a világ ezen ma még közönyösen átsiklik. Jellemző ránk és árulkodó is, hogy csak a nagyobb vérengzéseket és a világháborúkat követő
megrendülésünk közepette szoktunk érzékenyebbek lenni a nemzetiségi-területi viszályok igazságos megoldására (kivéve, ha ezt a győztes Titó vagy Sztalin tapossa sárba). Miért? Durva a kérdés, de sajnos nagyon is jogos: miért kell millióknak meghalniuk és százmillióknak szenvedniük ahhoz, hogy egyáltalán hajlamunk legyen az igazságosságra? Rengeteg emberi vérnek és gyermeki könnynek kell még folynia ahhoz, hogy a közönyös világ is megválaszolja végre azt az egyszerű kérdést, hogy az államhatárokat kell-e meghúzni a valóban megváltoztathatatlan eredeti néprajzi határvonalak mentén vagy a vérszomjas tetszés szerinti néprajziakat-népirtásiakat a megváltoztathatatlannak kikiáltott államhatárok mentén! Hogyan lehetünk közönyösek már a történelemhamisítások iránt is, amikor innen indul minden gyűlölet és vérözön? Onnan, hogy csakis a hideg napokkal, a Kossuthlegendával, a szerbeket rácoknak gúnyoló magyarokkal, az állítólag 120 ezer rácot kiirtó kurucokkal holott Csernovics összes népe is csak 60 ezer rácot tett ki!, a rendületlenül s mindig török ellen harcoló szerbekkel, a Rigómezőt is odadobó Nagy Szerb Bevándorlással sulykoljuk az ifjúságot. Hogy aztán a Csernovicsék által elhagyott Koszovóra, és a betelepített Délvidékre is kiterjedjen a nagyszerb zsarnokság, az előzőt a történelmi jogon, az utóbbit pedig a népirtás és betelepítés (etnikai) jogán megtartva. Ilyen, és ezekhez hasonlóan egyoldalú meséken nőnek föl a szerbek és magyarok legújabb nemzedékei is, további baljós jövővel fenyegetve a térséget. Egyáltalán: miért nem olvashatunk sehol sem arról, hogy milyenek voltak a nemzetiségi viszonyok ezeken a tájakon a rácok megjelenése előtt? Amíg gyermekeink történelemtankönyveiben a délvidéki magyarságot csak a 18. századtól kezdve szerepeltetik, akik mintegy a szerbek közé telepedtek ugye, illetve amíg a szerb diákok még ennél is durvább és leplezetlenebb torzításokon át ismerik meg népeink közös múltját; addig bizony nem lehet elvárni sem azt, hogy a szerbek szeressék a magyarokat, sem pedig azt, hogy a fölnövekvő magyar nemzedékek ne váljanak közönyössé a származásuk és nemzetiségük irányában. Jelen tárgyunkban tehát, sajnos fényesen beigazolódik az évezredes szólás, miszerint a győztesek írják a történelmet! Hiszen a történelemmel való sáfárkodás odáig ment, hogy a nagytekintélyű Popovics (Дyшaн Пoпoвић, 1894 1965) minden további nélkül is nemlétező rácirtásokat tulajdoníthat a magyaroknak, Gavrilovics (Cлaвкo Гaвpилoвић 1924 2008) pedig még a középkori Magyarországot is szétoszthatja a 20. századi trianoni határok mentén. Nem hogy a tankönyveink, de a szakirodalmunk sem tárja azonban a folyamatosan félretájékoztatott és egyszerűen megtévesztett közvélemény színe elé, miszerint Bácsszenttamáson 1848-ban magyarok és zsidók ezreit kínozták halálra a magukat rácvédőnek címző gonosztevők, hogy az általuk kiirtott tiszaföldvári hazafias lakosság máig temetetlenül hever egy elborzasztóan hatalmas Csonthalomban, hogy nem is a nincstelen szolgaságra kényszerített magyarok nyomták el a közibük telepített rác földbirtokosokat, hanem éppen fordítva, hogy Sztratimirovicsék a legközönségesebb uszításra és embertelenségekre vetemedtek a követölt területen több mint 75 százalékot kitevő nem-rác hazafias lakosság ellen, hogy a kuruc korban micsoda rácjárások tizedelték a visszatelepülő magyar őslakosságot Szegedtől Veszprémig és Kecskeméttől egészen Kenderesig, hogy magyarok millióit irtották ki vagy hurcolták el a török kori rác hullavadászok és rác janicsárok, hogy már a 14. században is egész megyék magyarságát irtották ki, a föld színéről többek közt Nagyenget is mindörökre eltörlő rác hódítók, hogy már
a legősibb időktől kezdve is nagynemzeti terjeszkedésre ösztönözte sőt, papjai által személyesen vezette is a híveit a görögkeleti rác egyház és így tovább. A történetíróink elhallgatták Sztratimirovicsék Somogytól egészen Erdélyig nyúló Szerbiai Vajdaságának a legkomolyabban tervbe vett óriási területét, amint az itt élő törökkori és 18. századi rác telepeseknek mindössze 23,6%-nyi arányát is az összlakosságon belül. Elhallgatják előlünk már a középkori rác királyság erőszakos tisztogató és népirtó háborúit is a korabeli Dél-Magyarország ellen, az első nagy rácjárásokat Magyarországon még 1514-ben, a hírhedt Fekete Iván (Cserni Jován Nenad) kifejezetten magyarirtó háborúját 1526-ban és 1527-ben, a dél-alföldi színmagyar őslakosság nyomtalan elpusztítását egészen az akkor még magyarlakta Nándorfehérvárig és még sorolhatnánk. Hiszen nem beszélünk, nem is tudunk arról, hogy a török uralom valójában rác uralom volt. Ugyan ki tudja azt ma, hogy az Ipeki Rác Pátriárkátus valójában a szultán rác alfejedelemsége volt, egy Budától Macedóniáig terjedő rác egyházi állam, amely bekebelezte az összes szultánnak hódoló magyarországi területet? S hogy Csernovics Arzén, meg a többi rác érsek egyszerűen rác területnek tekintette nem is ok nélkül! nem csak Dél-Magyarországot, de az egész Nagy Magyar Alföldet is a Balatonig és Egerig? Melyikünk gyermeke tanult az iskolában a Bécs és Csernovics által Rákóczi ellen föllázított rácok kecskeméti magyarirtásáról, az egész Alföldre kiterjedő kegyetlenkedésekről? Vajon miért kellett halálra erőszakolniuk a Sztratimirovics által dicsőített bátor rác karoknak a Tót Pál hitvese által tanúsított szentai magyar kis leányt s ha már meghalt, miért nem lehet neki és négyezernyi sorstársának egyáltalán valamilyen emléket állítani? S miért nem lehet annak a módszeresen kiirtott ártatlan néptömegnek, amelynek holttesteitől Szécsényi György vallomása szerint az útszákon alig lehetett járni? Csak mert nagyszerb célokat valósítottak meg a hóhéraik? Hát csak a győztesek szenvedése és áldozata számít a történetírás és a közvélemény előtt? Ez nem mehet így tovább. Itt az ideje a véleményszabadságnak és az eddig elhallgatott történelmi igazság föltárásának. Most kell ezt megtennünk, amikor már lehet és amíg még lehet! Az ilyen, feje tetejére állított hamis történetírás ugyanis egyenes arányban áll az őshonos délvidéki magyarság fogyásával és Damoklész kardjaként újabbnál újabb vérengzésekkel fenyegeti a térséget. Hiszen a magyargyűlöletre nevelt szerb ifjúság békeidőben is rémuralmat gyakorol a betolakodó magyarok fölött, miközben senki nem akad, aki elébük állna és elmagyarázná nekik, hogy nem a magyarok jöttek be valamilyen mesebeli Észak-Szerbiába, hanem a rácok történelmi Dél-Magyarországra! Zavarosabb időkben pedig láthattuk 1944-ben, de 1848-ban is! nincs az a könyörgés és nem lesz az a szolgalelkűség, ami megmentheti az így befeketített őslakosságot a kiirtástól: néhány tízezer mindenre kész tömeggyilkos mindig akad, minden egyes nép soraiban ehhez még történelemhamisítókra és nagyszerb oktatáspolitikára sincs szükség. Ha most, amikor végre alkalmunk van, nem tesszük helyre a történetírásunkat és a közvélemény történelemszemléletét, akkor a magyargyűlölet újabb diadalmas tobzódása, újabbnál újabb népirtó tömegvérengzés fenyegeti a történelem céltáblájára szögezett magyarokat. Mert minden egyes magyar valóságos céltáblája ma a mesterségesen nagyszerbbé tett közvéleménynek, legyen ő a magyar nemzetéért bátran küzdő és kiálló egyén vagy csak a leggyávább bólogatójános is. A vészkorszak hívei szerint ugyanúgy csak a halott magyar a jó magyar, amint másfelé csak a halott indián a jó indián! Hihetetlen mértékben félreviszi
egy századokon át vert nép történetírását, ha tudományon kívül álló szempontokra is tekintettel vagyunk vallja általában is a szerző. S miért ne kaphatna létjogosultságot végre egy kendőzetlen hangvételű, a már kőbe vésett hiedelmeket is rendre fölülvizsgáló, mindent újragondoló történetírói alkotás, amely a vitathatatlanoknak tekintett állítások megkérdőjelezésével, ezeknek újragondolásra való késztetésével a tudomány fejlődését segíti elő? A szerző fejlett igazságérzete, a szakma mulasztásainak a számonkérése, kötetének érvelő hozzáállása és közérthető nyelvezete (a mai szakirodalomban szinte burjánzó idegen szavak tömkelege helyett) rokonszenvet ébreszt annak ellenére, hogy nagyon sok mindenben nagyon sokan nyilván nem értenek majd vele egyet. Ezt azonban ő természetesnek tartja: az igazság sírásói ma is köztünk vannak. Az építő jellegű vita pedig alapföltétele lenne az igazságkeresésnek. A szakértő olvasónak igen fontosak lehetnek a bácsszenttamási magyarirtásról olvasható, mindmáig napvilágot nem látott történeti források is a Függelékben, ahol maguktól a 48-as rácvédő hóhéroktól is olvashatunk valóságos dicsekvéseket a háborús bűntetteikről. E büszke visszaemlékezések elolvasása után pedig leszögezhetjük, hogy a rágalmazó múlthamisítás és nyelvi álcázás hatalmi igényeket szolgáló népámító fegyver, aminek mentén szenttamási és szentai méretű tömeggyilkosságot is el lehet hallgatni az új erkölcs és az új világ ígéretének a fényében, és apokaliptikus rémuralmat is meg lehet valósítani a szabadság és a fölszabadítás fogalmának feje tetejére való állításával. Az úttörő jellegű kötetben fölépített számos új történeti tény és gondolatfölvetés azonban ma még távolról sem nyert teret a szakirodalomban. Ezért jó szívvel ajánlható a Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai iránt érdeklődők figyelmébe, hiszen ez a kötet olyan forrásértékű munka, amelynek elolvasása után nemcsak a kevésbé hozzáértő, de a legszakavatottabb Olvasó is meg fogja kockáztatni történelemképének az újravázolását. A kötetet, mely a magyar szerb történelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve lehet, részletes irodalom- és forrásjegyzék, lapalji jegyzetek, név-, helyés tárgymutató teszi teljessé. Sőt, a több mint négyszáz oldalas kötet elején és végén, helyneveket is hozó színes nemzetiségi térképeket találunk: az egyik Délvidék néptalajának soha meg nem rajzolt középkori viszonyait tárja elénk, a másik pedig egyben az 1848/49-es vérengzések történetének melléklete is, a rác szakadárok által kikiáltott Szerbiai Hercegség -gel. Látványos és elgondolkodtató, lenyűgöző munka mind a kettő. Kiegészíti őket egy helynévtár, ahol megtaláljuk a délvidéki helyneveink ma már jobbára ismeretlen, eredeti változatait. A magát nemcsak magyar, de egyben szerb nemzetiségűnek is valló szerző azt viszont nem szeretné, ha magánélete összekeveredne a történetírói megítélésével. Ezért immár több mint egy évtizede írói nevet használ és jóllehet sokan ismerik a valódi nevét is, mindenkit arra kér, hogy történetírói munkássága kapcsán mellőzze azt. Történészként ő eddig még mindig Délvidéki S. Atilla volt és az is szeretne maradni. 1 Dzsida Eszter 1 A szerző tisztelettel megkér minden szerkesztőt és tollforgatót, hogy az utónevét ne írja át a régiesen megcifrázott Attilá -ra, mert az anyakönyvi szabályok szerint ez már nem az övé, az egy egészen másik név. Délvidéki S. Atilla szeretne maradni, minden várható elírás és javítás ellenére.
zala.hu Dzsida Eszter könyvismertetője: Fejezetek a rácjárások történetéből (rövidített változat) Első megjelenés: Valóság, 2009. május