Kertészeti növények tájfajtáinak kiskertes megőrzése és magfogási praktikái Bócsó Renáta és Juhász Attila A napjainkban is zajló gazdasági, társadalmi és természeti változások hatására a régi és/vagy helyi fajták szinte teljesen eltűnnek a termesztésből. Pedig számos értékkel rendelkeznek, amelyek miatt használatuk és megőrzésük még ma is időszerű. Kialakulásuk olyan agrárkörnyezetben zajlott, ahol még az iparszerű növénytermesztés nem hódított nagy teret. Ebből adódóan vegyszermentes önellátó kiskertekben használva, minőségi és megbízható mennyiségű élelem előállítására alkalmasak. Felhasználhatjuk őket akár közvetlenül, akár nemesítési alapanyagként. Ezek a tájfajták magukban hordozzák a múltunkat. Rengeteg ember apró tudásának, munkájának az eredményeként jöttek létre, hagyományaink élnek bennük tovább, felbecsülhetetlen eszmei értékű nemzeti kincseink. Ezt a munkát tovább kell vinnünk, és átadnunk az utánunk jövőknek. Ezért a tájfajták megismerése, használata és megőrzése kiemelt fontosságú a jövőnket tekintve. Az állami génmegőrző intézet jelenleg csekély mértékben foglalkozik a tájban való megőrzéssel (in situ megőrzés), a tájfajtákat mag formájában hűtött tárolóban tartják, kiemelve eredeti élőhelyükről (ex situ megőrzés). Az éghajlatunk gyorsuló változása miatt a tájfajták alkalmazkodóképességét viszont csak a tájban történő rendszeres termesztéssel tudjuk fenntartani (On farm megőrzés). Azoknak a kiskertes gazdáknak, civileknek szeretnénk szakmai segítséget nyújtani ezen írásunkkal, akik felismerik a tájfajták jelentőségét, és szerepet vállalnának ebben az értékmegőrző tevékenységben. Első lépésben szeretnénk tisztázni mindenki számára, hogy mi is az a tájfajta, helyi fajta, régi fajta és modernfajta. Tájfajtának nevezzük azt az ősi típusú fajtát, mely a modern fajtáktól külső jegyekben eltérő, és a mai fogalmakkal inkább fajtakeverékként értelmezhető. Elsősorban tömegszelekciós úton (szebb egyedekről szedett vetőmag továbbvitelével) kerültek a termesztésbe, és az adott helyen stabilitásra törekednek. A helyi emberek ismerik, és kötődnek hozzájuk. A helyi fajta a tájfajta szinonimájaként használható, bár a tájfajta egy tájegységre, a helyi fajta pedig egy szűkebb földrajzi egységre utal. A régi fajta nem teljesen egyezik meg a tájfajtával, mert előfordulhat, hogy a régi fajta a nemesítési módszerek hatására már inkább átmenetet képez a tájfajta (mint alapanyag) és a modernfajta között. Ha egy gazda sok éven keresztül (5 10 év) termeszti, tájfajta jelleget vehet fel. A fogalmak között sokszor nehéz élesen meghúzni a határokat. A modern fajtákat leginkább korszerű nemesítési eljárásokkal állítják elő (pl.: keresztezés, hibridizáció stb.), és elismerésük törvényben szabályozott, szigorú eljárási folyamat (DUS vizsgálat). A mai iparszerű növénytermesztés igényeihez lettek kialakítva, ezért ezek a fajták kevésbé alkalmasak vegyszermentes önellátó gazdálkodásra. A továbbiakban már csak a tájfajták genetikai jellemvonásait részletezzük. Ezek ismerete fontos ahhoz, hogy a fajták megőrzését kellő szakmai alapossággal tudjuk elvégezni. Jellemzi őket a relatív külső egyöntetűség, de magas fokú belső diverzitás. Mivel ezek a fajták eltérő genetikájú egyedek összességéből épülnek fel (populatív jelleg), ezért fenntartásukkor
igyekezzünk minél több jellegzetes tulajdonságú egyed vetőmagját begyűjteni. Eltérő esetben a fajta genetikai háttere erősen beszűkülhet. A széles genetikai háttér teszi lehetővé, hogy az eltérő évjáratok környezeti viszonyaihoz is képesek legyenek alkalmazkodni. Így használatukkal relatíve alacsonyabb, de stabilabb termésátlagra, és megfelelő minőségű termésre számíthatunk a mai fajtákhoz képest. A tájfajták kialakulása a hagyományos paraszti gazdálkodás korába nyúlik vissza, melynek módszereihez is alkalmazkodtak a növények. Jellemzője volt ennek a kornak az extenzív termesztés (pl.: kevesebb műtrágya és vegyszerhasználat), ezért a tájfajták fenntartása csak ilyen agrotechnikai feltételek között eredményes. Továbbá jellemzője ezeknek a fajtáknak, hogy egyedei szabadon termékenyülhetnek egymással (szabadelvirágzású fajták). Ezért az idegentermékenyülő fajok esetében oda kell figyelnünk, hogy a különböző fajták ne keveredjenek össze. Ezt izolációs módszerekkel és szigetelési technikákkal oldhatók meg. Előnyös tulajdonságaik, hogy a gazda saját maga tarthatja fenn a fajtáit. Igényei alapján kiválogathat belőle szimpatikus egyedeket (pozitív szelekció). Vegyszermentes háztáji kertben hálás fajtákká válhatnak. A tájfajták kiszorulása a termesztésből azért következett be, mert a korábban bemutatott jellemzői miatt nem volt versenyképes a mai szempontrendszer alapján. Nem egyöntetűek, nem hoznak kiemelkedő terméseredményeket, kevésbé reagálnak jól a megváltozott agrotechnikára és műtrágyahasználatra. A minőségi szempontok háttérbe szorultak a mennyiségi paraméterekkel szemben, ezért nem fizették meg a minőségében rejlő pluszt. A fajtaelismerés kritériumainak szigorítása szintén hátrányosan érintette a tájfajták termesztésben maradását. És végül a piaci (szállíthatóság, egyöntetűség, polcon tarthatóság stb.) és társadalmi igények megváltozása ellehetetlenítették a tájfajták széleskörű alkalmazását. Ma főleg génbankokban és elvétve kiskertekben találhatjuk meg őket. Termesztésben főleg idős gazdák ragaszkodnak a család jól bevált fajtáihoz, de ott is már csak csekély mértékben lelhetők fel. Napjainkban különböző alternatív gazdálkodási formákban (pl.: vegyszermentes, biogazdálkodás, permakultúra stb.) lenne lehetőségük a fennmaradásra, és olyan kisközösségek oltalmát élvezhetnék, melyek értékként tudják kezelni. A tájban történő használat és megőrzés szempontjából elengedhetetlen egy civil tájfajta megőrző hálózat kialakítása a jövőben, mely a velük kapcsolatos információ és anyagáramlást is fenntartaná. Szűkösek a beszerzési forrásai ugyan ezeknek a fajtáknak, de ha valaki szeretne ilyen szaporítóanyagokhoz jutni, és akár csak felhasználóként, akár fenntartóként bekapcsolódni a helyi és tájfajták megőrzésébe, akkor a következő lehetőségeket tudjuk ajánlani. Elsősorban mindenki nézzen körül saját környezetében. Mit keresünk? Olyan fajtát, ami az adott tájban már régóta (legalább 10 éve) termesztésben van, esetleg a mai kereskedelmi forgalomban megtalálható fajtáktól eltérhet valamilyen fontosabb tulajdonságát tekintve (pl.: magszín, magalak stb.). De bármit gyűjtünk is be, a legfontosabb, hogy a mi kertünkben is jól teremjen, ezért legalább 2 3 évig tartsuk termesztésben, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk vele kapcsolatosan. Csak azokat a fajtákat célszerű megtartanunk, melyek számunkra megfelelően hasznosíthatóak. Az elsők között a helyi idős gazdákat kérdezzük meg, nem használnak e néhány saját régi fajtát. Ennek azért van nagy jelentősége, mert a helyi fajtának már előnye van a többivel szemben, nem kell éveket várni rá, hogy alkalmazkodjon az adott környezeti feltételekhez. Becsüljük meg az ilyen lehetőségeket, hiszen kapcsolataink ápolása közben nem csak magokhoz juthatunk hozzá, hanem az
idősek szívesen mesélnek a régmúltról, a növény szerepéről, jelentőségéről, termesztéséről és saját tapasztalataikról is. Ugyanezt elmondhatjuk régiós szinten is. Érdemes elmennünk a környékbeli piacokra, és megnéznünk a saját terményeit árusító kisgazdák kínálatát. Még számos helyi és régi fajta fellelhető portékájuk között és kertjeikben. Érdemes felkutatnunk a környékben élő, hasonló érdeklődésű embereket, csoportokat, hátha már valaki rendelkezik ilyen információkkal vagy szaporítóanyagokkal. Tevékenységünket kiterjeszthetjük az ország egészére. Vannak olyan civil mozgalmak, melyek érintik ezt a területet. Ilyen például a Magyar Élőfalu Hálózat, a Permakultúra és a Gyümölcsészet mozgalmak. Állami szinten a kertészeti és szántóföldi tájfajták begyűjtését, fenntartását és megőrzését a Tápiószelei Agrobotanikai Intézet (hivatalosan jelenleg Növényi Diverzitás Központ) látja el. Az intézettől minden magyar állampolgár ingyenes magmintákat kérhet kipróbálás és használat céljára. Nemzetközi szinten léteznek olyan többségében civil szervezetek (Kokopelli francia, Arche Noah osztrák, Organic Gardening angol stb.), melyek kereskedelmi alapokon forgalmaznak régi fajtákat. (Keresési kulcsszavak: seed saving, heirloom seeds) Sok esetben nem a hazai klímához alkalmazkodott fajtákkal foglalkoznak. Mellékesen jegyeznénk csak meg, hogy olyan fajok esetében a vetőmagboltban vásárolt alapanyagból is kiindulhatunk, melyek még nincsenek erős nemesítésbe vonva. Így viszonylag még kellően széles genetikai háttérrel rendelkezhetnek ahhoz, hogy több éves termesztés után a helyhez jól alkalmazkodó helyi fajtát alakítsunk ki belőlük. Ilyenek például a sárgarépa és a retek egyes fajtái. A fontosabb kertészeti fajok szaporítóanyag előállításának praktikái A tájfajták esetében nem vetőmagról, hanem szaporítóanyagról beszélünk, mivel a vetőmag kifejezést hivatalosan csak a bejelentett fajták magjaira használják, melyek magmintái a vetőmagszabványok előírásainak megfeleltek. A szaporítóanyag kifejezés gyűjtő fogalom, mivel vannak olyan fajok, melyeket magról, és vannak, melyeket főleg vegetatív úton szaporítunk (pl.: fokhagyma, burgonya, csokroshagyma stb.). A magról szaporított kertészeti fajok esetében a szakszerű magfogás szempontjából fontos ismernünk azok termékenyülési típusait. A magról szaporított fajok jelentős része az idegentermékenyülő típusba sorolható, melyeknél fontos a megfelelő izolációs távolság betartása, ha ugyanazon fajból több fajta is jelen van a környéken. Az erősen idegentermékenyülő fajok esetében (pl.: tökfélék, paprika) kiskertekben csupán egy két fajta tartható fenn fajtaazonosan, megfelelő odafigyeléssel. Az idegentermékenyülő növények csoportján belül két típus létezik, a rovarmegporzású (pl.: sárgarépa, uborka) és a szélmegporzású (pl: kukorica, spenót). A rovarmegporzású, idegentermékenyülő fajok esetében ha nincs elég területünk a térbeli izoláció kivitelezésére alkalmazhatunk egyedi virágizolációt vagy izolációs sátrakat is. A virágizoláció lényege, hogy nem a teljes növényt, hanem annak egyes virágait a termékenyülés idején meghatározott körülmények között tartjuk. Ennek célja, hogy a kiválasztott virágok vagy csak a saját virágporukkal, vagy az adott fajta egyedeiről szedett pollenkeverékkel termékenyüljenek meg. A paprika esetében jól alkalmazható az az egyedi virágizolációs módszer, ahol a jól kifejlett bimbókat vékony vattarétegbe burkoljuk, fonállal rögzítjük, majd néhány nap után eltávolítjuk. A tökfélék esetében akkor történik a virágizoláció, amikor kora hajnalban a virágok még nem nyíltak ki és még a rovarok sem járnak. A kinyílás előtt álló virágok (8 10 különböző egyeden lévő virág)
szirmait óvatosan széthúzva, a virágokat egymás között termékenyítjük meg egy ecset segítségével. Ezután a szirmokat összezárjuk, és egy fonál vagy szalag segítségével megakadályozzuk annak kinyílását. Az így kezelt virágok kocsányait jól látható, tartós jelöléssel (pl.: színes szalag, fonál stb.) lássuk el. A szaporítóanyag megőrzését ezekből a szabályozottan termékenyített termésekből oldjuk meg. Ebből adódik, hogy érdemes több virágot kezelni, hogy még ezekből is válogathassunk később. Egyes növényfajoknál (pl. hagymafélék, ernyősök stb.) könnyen megoldható méretükből adódóan a teljes növény szigetelése izolációs sátor használatával. Ez egy szúnyoghálóval vagy tülhálóval bevont váz, mely a légmozgást nem gátolja, de a rovarokat nem engedi a virágokhoz. A sátor vázának formája és anyaga bármi lehet, a növény méretétől, a termőhely jellemzőitől, a készítő fantáziájától, a rendelkezésre álló anyagoktól függően. Fontos, hogy könnyen kezelhető és teljesen zárt legyen. A sátrat a virágzási időszak kezdetétől a végéig (pár hét) kell a növényeken hagyni. Mivel sátor alkalmazása mellett a rovarok nem tudják elvégezni a virágok megporzását, ezért ebben az esetben is nekünk kell a segítségükre sietnünk. Akár hajnalban, akár alkonyatkor, vagy olyan időjárási viszonyok között, amikor a rovarok nem járnak, vegyük le a sátrat a növényekről, és egy ecset segítségével porozzuk be a kiválasztott egyedeket egymás közt. A szélbeporzású kukoricánál egy nagyon speciális módszert alkalmaznak, mivel ennél a növénynél a hím (címer) és a nőivarú (torzsa virágzat) virág külön helyen van. Magfogás szempontjából a nőivarú virágra kell koncentrálnunk. Amikor a bibék (kukorica bajusz) kezdenek megjelenni, onnantól kezdve kell szigetelni egyedileg minden kiválasztott virágzatot. A szigetelés megkezdésekor a fajta éppen virágzó hím ivarú virágzatáról pollenkeveréket gyűjtünk, és egy ecset segítségével felvisszük a bibére. Ezután papírzacskót húzunk a női virágokra, és odakötözzük. Így csak a bibére kent pollenek jutnak lehetőséghez a termékenyítésben. A zacskót a virágzás végéig hagyjuk rajta, de utána feltétlenül távolítsuk el. Ezek a speciális módszerek rendszeres, nagyfokú odafigyelést és precíz munkát igényelnek. Néhány magról szaporított faj öntermékenyülő típusú, vagyis egy adott növény általában virágszerkezetéből adódóan már a virág kinyílása előtt megtermékenyül, így nagyon kicsi az esélye az idegentermékenyülésnek. Ebből adódóan ezeknek a fajoknak több fajtája is termeszthető egymás mellett. A legismertebb kertészeti növények között 4 faj tartozik ide, a borsó, a közönséges bab, a paradicsom és a saláta. Hüvelyesek magfogása: A fenntartás szempontjából két csoportot különíthetünk el. Öntermékenyülők a borsó, a közönséges bab, a lencse, a csicseriborsó, homokibab és a mungóbab. Ezért nem kell izolációs távolságot tartani a fajták között, akár egymás mellé is vethetők. Idegentermékenyülők a tűzbab, holdbab, lóbab, méteresbab. Az izolációs távolság legalább 25 50 m legyen a különböző fajták között. A megfelelően termékenyült, egészséges hüvelyekben érett magvakat tegyük félre vetés céljára. A hüvelyesek jelentős részénél felléphet a mag zsizsikesedése, ezért a magvakat tárolás előtt célszerű fagyasztással vagy gázosítással kezelni. A magvakat ezután száraz, hűvös helyen tárolhatjuk 3 4 évig. Hagymafélék magfogása: A fenntartás szempontjából három csoportba sorolhatjuk ezeket a fajokat. Egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben hoz magot a fokhagyma és a csokroshagyma, ezért fenntartásuk vegetatív úton történik. A szép, egészséges, jól fejlett hagymafejek gerezdjeit használjuk
szaporításra. A metélőhagyma és a tatárhagyma évelők, minden évben hoznak virágot, és érlelnek magot. Kevésbé ismert és elterjedt hagymafélék, ezért sok esetben nem kell izolációt alkalmazni. Szaporításuk legfőképp magvetéssel történik, de jól fejlett, idősebb tövek tőosztással is szaporíthatóak. A vöröshagyma és a póréhagyma csak magból kiindulva szaporíthatók. A vöröshagymánál van olyan termesztési mód (makói), melynél az első évben csak dughagymát állítanak elő, második évben dughagymából kifejlett fejeshagymát nevelnek. A másik termesztési mód, amikor magból első évben kifejlett fejeshagymát nyerünk. Mindkét esetben minimum 4 5 fajtára jellemző hagymafejet hűvös, száraz helyen átteleltetünk, majd tavasszal kiültetve összevirágoztatjuk őket. Nyár végén a megérett magokat begyűjtjük. Erősen idegentermékenyülő tulajdonsága miatt a különböző fajtáit megfelelő távolságra (50 100 m) izoláljuk el, vagy a fentebb tárgyalt izolációs sátrat alkalmazzuk. A póréhagyma esetében már az első évben magról kifejlett hagymát nevel, és ezekből 4 5 db egészséges, fejlett példányt a szabadban vagy pincében átteleltetünk, és a következő tavaszon kiültetve összevirágoztatjuk. A hagymafélék magjai csak rövid ideig, 1 2 évig őrzik meg csíraképességüket. Libatopfélék magfogása: Ebbe a növénycsoportba tartozik a botspenót, a kerti spenót, a cékla és a mángold. Általánosan jellemző a termékenyülésükre, hogy idegentermékenyülők, és szélmegporzásúak, csupán csekély mértékben jelentkezhet rovarmegporzás. Az egyéves fajok (kerti spenót, botspenót) magfogása egyszerű, csupán a megfelelő távolságokat (25 50 m) kell megtartani a különböző fajták között. A kétéves fajoknál (cékla, mángold) át kell teleltetni a kiválasztott 6 8 anyanövényt. A cékla pincében, a mángold szabadföldben teleltethető át biztonságosan. A céklát a fagyok után, tavasszal kiültetjük, és összevirágoztatjuk az egyéveseknél említett távolságot betartva. Az elvirágzott növények általában nyár végére megérnek, elszáradnak, és ilyenkor a magvakat a kóróval együtt begyűjtjük. Száraz hűvös helyen tároljuk a magot letisztítva a kóróról. Csírázóképességét 3 4 évig megőrzi. Tökfélék magfogása: Általánosan elmondható róluk, hogy idegentermékenyülők, rovarmegporzásúak, ezért minimum 50 100 méter izolációs távolságot kell tartanunk a különböző fajták közt. Ha nem áll rendelkezésünkre ekkora terület, akkor alkalmazhatjuk a korábban leírt egyedi virágizoláció módszerét is. Az úritök fajhoz (Cucurbita pepo) tartozik a patiszon, cukkini, spárgatök és a sütőtök egyes fajtái (pl.: nagydobosi, kiszombori). Ha ezek összeporzódnak, elveszítik a fajtajellegüket, és átmeneti formákat hoznak létre. Ezek magjai már nem fajtaazonosak. Más tökfajok az úritökkel nem kereszteződnek össze. Ilyen a laskatök (istengyalulta tök) és a pézsmatök (kanadai típusú sütőtök). Az ezekből származó fajtákat tehát akár 5 10 méterre is ültethetjük az úritökhöz. Az uborka és a sárgadinnye is erősen idegentermékenyülők, izolációs távolságuk megegyezik a tökfélékével. Egyes tapasztalatok szerint a sárgadinnye uborka közelében pár év után elveszíti sárgadinnye jellegét, ezért nem javasolt 50 100 méteren belül ültetni őket. A szépen kifejlett, egészséges termésekből válogassunk ki a fajta jellegét hordozó példányokat (4 5 termés). A sütőtökök kiválasztásánál ezen kívül vegyük figyelembe a hosszú tárolhatóságot és az ízanyagait. A többinél elég pár hét utóérlelés, és ezután kaparjuk ki a magját. Pár napra áztassuk be vízbe, hogy a hús és a magon lévő finom, higroszkópos hártya leázzon róla, majd egy újságpapíron szárítsuk meg. Ha az áztatást kihagyjuk, a magon maradt hártya a levegőből
képes a nedvességet felvenni, és a mag ennek hatására penészedésnek indulhat. A jól előkészített mag 3 6 évig is megőrzi csírázóképességét. Burgonyafélék: A burgonya esetében Európában a vegetatív úton történő szaporítás terjedt el. Ebből kifolyólag a fajtákat pár méterre is ültethetjük egymástól, mivel nincs jelentősége az izolációnak. A vetőgumókat a bőven termő, egészséges tövek alól szedjük, abból is a tojás nagyságú méret az optimális. A burgonyánál elterjedt betegség a vírusos leromlás, melynek tünetei, hogy a tövek évről évre egyre kisebb gumókat hoznak (elaprózódik), és a levelein különböző sodrosodás vagy mozaikosodás jelentkezik. Ezen kívül a gumókon a fénycsírák megnyúltak, törékenyek lesznek. Az ilyen egyedekből ne szaporítsunk tovább. Előhajtatás esetén jól megfigyelhető a különbség. Sajnos a mai termesztésben lévő fajták zöme ez miatt nem alkalmas több éves termesztésre, ezért mindig vírusmentes vetőgumó megvétele szükséges. Számos tájfajta (pl.: bakonyi kék, őrségi és számos szemes fajta stb.) burgonya nem hajlamos a leromlásra, és házikertben éveken át fenntarthatók. A paradicsom jellemzően öntermékenyülő, ezért a kertben számos fajtája könnyen fenntartható. A virág kinyílás előtt már megtermékenyül. A jól kifejlett, érett, egészséges és ízletes termésekből (minimum 4 6 termés) egy pohárba kaparjuk ki a magokat, és engedjünk rá vizet. Pár nap áztatás hatására a magokat körülvevő higroszkópos nyálka lebomlik. A magokat a természetben ez a nedvszívó közeg segíti, hogy nedvesen maradjon a kritikus csírázási szakaszban, de a tárolásnál a mag ez miatt könnyen bepenészedhet. A jól tárolt mag 3 4 évig is megőrzi csíraképességét. A paprika és a padlizsán túlnyomórészt idegentermékenyülő, rovarmegporzású, ezért kiskertben csak 1 2 fajta megőrzése oldható meg egy tenyészidőszakban térbeli izolációval. A fajtákat izolálni kell, legalább 25 50 méter távolságra. Több fajta esetében csakis egyedi virágizoláció alkalmazása mellett ajánljuk a szaporítóanyagok továbbvitelét egy fajta megőrzése céljából. Legkevesebb 3 5 egyedről vegyünk jól fejlett, érett, fajtára jellemző tulajdonságokat hordozó terméseket a megőrzéshez. A magokat a termésből kiszedjük, átmossuk és megszárítjuk. A magok 3 4 évig megőrzik csírázóképességüket. Keresztesek magfogása: A keresztesvirágúak családjába tartozó fajok kifejezetten idegentermékenyülők, rovarmegporzásúak, ezért az izolációról gondoskodnunk kell. Beszélhetünk térbeli izolációról (50 100 m) vagy izolációs sátor alkalmazásáról ezeknél a fajoknál. Az egyéves fajok (retek, tarlórépa, rukkola) tavaszi vetéssel már nyáron felvirágoznak, és magot érlelnek. A nyárvégi, őszi vetés esetén a virágzás és a magfogás a következő évre tevődik át. Ebben az esetben gondoskodni kell a növények biztonságos átteleléséről (pl.: őszi és téli retek, tarlórépa). Minimum 4 5 egyed szükséges az összevirágoztatáshoz. A növények magkórója nyár közepére elszárad, a magok beérnek. A kórókat begyűjtjük, és kinyerjük a becőkékből a magvakat. A káposztafélék magfogása nem egyszerű feladat. A különböző káposztafélék összeporzódnak egymással, mert egy azon faj változatai, ezért izolálni kell őket. Az egyéves változatok (karfiol, brokkoli) nyár közepén kezdenek virágozni, ilyenkor a klímánkra már a légköri aszály jellemző. A virágok termékenyüléséhez magas légköri páratartalom szükséges, ami szabadföldön ritkán fordul elő. A kétéves változatok (karalábé, káposzta, bimbóskel) esetében tovább bonyolódik a magfogás, hiszen teleltetni kell az anyanövényeket. A mi klímánkon csak üvegvagy fóliaházban oldható meg a magkötéshez szükséges környezeti feltételek biztosítása. Magjaik 3 4 évig csíraképesek.
Salátafélék magfogása: A saláta öntermékenyülő, így a különböző változatai (fejes, tépő, tölgylevelű, jégsaláta stb.) egymás mellé is ültethetők. Ugyanez igaz az endíviára is. A cikória viszont idegentermékenyülő, rovarmegporzású. Itt főleg a vad rokon, a katángkóró beporzódását kell megakadályoznunk, mert a növény vad jelleget ölthet magára. A termesztett cikória a második évben virágzik, ezért azok az egyedek, melyek az első évben magszárat hoznak, azok kiválogatásra kerülnek, nem kívánatosak a termesztésben. A szép, fejlett, fajtára jellemző egyedeket (4 5db) hagyjuk felvirágozni, majd a sárguló kórót gyűjtjük be, mert teljesen száraz állapotban erősen peregnek a magok. A magok 2 3 évig csíraképesek száraz, hűvös helyen történő tárolás esetén. Ernyősök magfogása: Az ernyősök erősen idegentermékenyülők, rovarmegporzásúak, tehát ugyanazon fajba tartozó különböző fajtákat izolálni kell egymástól térben (50 100 m) vagy izolációs sátor alkalmazásával. Magfogás szempontjából elkülöníthetünk egyéves és kétéves fajokat. Az egyévesek (koriander, kapor, ánizs) már az adott évben virágot és magot hoznak. A kétéves gyökérzöldségek a második évben virágoznak, ezért az első év végén fajtánként 4 6 db jól fejlett gyökértestet válasszunk ki, melyeket magfogás céljából átteleltetünk. Ezek közül a paszternák és a petrezselyem kint teleltethető szabadföldben, ebben az esetben érdemes ősszel a kiválasztott egyedeket közel ültetni egymáshoz. A sárgarépát és a zellert pincében, nyirkos homokban kell teleltetni, majd tavasszal a fagyok után kiültetni. A sárgarépánál a vadmurok, a paszternáknál a vad paszternák jelenléte okozhat problémát a virágzás évében, mivel mindkettő gyakori gyomnövény, és összeporzódásuk a fajta leromlását idézheti elő. A magkórót erős sárgulásakor gyűjtsük be, majd teljes megszáradás után morzsoljuk le róla a magokat. A magok 2 4 évig is megőrzik csírázóképességüket száraz, hűvös helyen tárolva. Fűszer és gyógynövények magfogása: A kiskertekben leginkább használt fűszer és gyógynövények az ajakosok és a fészkesvirágúak családjába tartoznak, ezért most főleg róluk teszünk említést. A család megnevezése ebben az esetben a virág szerkezetére utal. Nagyon dekoratív és illatos növények, ezért a rovarokat erősen vonzzák, rovarmegporzásúak. Mindkét családnál vannak egyéves, kétéves és évelő fajok, melyeket magfogás szempontjából érdemes külön tárgyalni. Nem sok fajtát nemesítettek ki belőlük, ezért izolációjuk megoldására kevés fajnál van szükség (pl. bazsalikom fajták esetében). Az egyéves növények az első évben virágoznak és magot érlelnek. Az ajakosok közül egyéves a borsikafű, a bazsalikom, a sárkányfű, és a majoranna, a fészkesvirágzatú növények közül pedig a körömvirág, a kamilla, a büdöske (bársonyvirág) és a sáfrányos szeklice. A két éves növények az első évben csak tőlevélrózsát fejlesztenek, majd a második évben virágoznak. Az ajakosok közül kétéves faj például a muskotályzsálya, fészkeseknél pedig a máriatövis. Sok ismert évelő faj is szerepel ezekben a családokban. Ajakos például a citromfű, levendula, zsálya, szurokfű, évelő borsika, izsóp, évelő majoranna. Fészkesvirágú évelő a cickafark, tárkony, ürömfélék, pipitérfélék, kasvirág, gilisztaűző varádics. Ezek általában a második évtől virágoznak annyi éven át, amíg a növény él. A magokat akkor gyűjtjük, amikor a virágzat majdnem teljesen elszáradt. A kórót még kicsit utószárítjuk, majd kimorzsoljuk belőle a magokat. Csírázóképességüket megfelelő tárolási körülmények között 2 3 évig megőrzik.
Külön tennénk említést a mentafélékről, melyek erősen vegetatív úton szaporodnak, tarackolnak. Ha magot fejlesztenek is, azok sokszor nem csíraképesek. A mentákon kívül ismert még néhány faj, melyeknél egyszerűbb a vegetatív szaporítást alkalmazni (pl.: néhány levendula faj). A kukorica magfogása: A kereskedelemben ma kizárólag hibridek kaphatók. Ezek hosszútávon nem tarthatók fenn, mert pár év alatt leromlanak. Szabadelvirágzású helyi és/vagy tájfajtákat érdemes használnunk, mert ezek kellő populációméretben (minimum 80 100 egyed), szakszerű válogatással hosszú ideig megőrizhetők. A kukorica erősen idegentermékenyülő, szélmegporzású növény. Ebből adódóan a térbeli izolációs távolság 100 150 m. Azonban vannak olyan praktikák, melynek alkalmazásával egy kis kertben is fenn tudunk tartani több fajtát egy adott évben. A térbeli izoláción kívül használható módszer az időbeli izoláció. A fajtákat 3 4 hét különbséggel vetjük el (április elejétől június végéig), így a virágzási idejük nem esik egybe. A vegetációs időszak közepe felé haladva már csak rövid tenyészidejű fajtát érdemes vetni (100 120 napos fejlődésű fajták), hogy még beérjen szeptember végén október folyamán. Ezen kívül kihasználhatjuk egy fajta genetikai tulajdonságait is az elkülönítésre. Bármilyen idegentermékenyülés esetén a recesszív magtulajdonságok ilyen a mazsola jelleg és a fehér magszín azonnal eltűnnek, és a csövön a nem fajtaazonos szemeket külön tudjuk válogatni. Említést kell tennünk még az egyedi nőivarú virágzat szigeteléséről, amelynek módszerét már az általános részben részletesen kifejtettünk. Egy egy fajtából minimum 8 10 db, jól fejlett, érett, fajtára jellemző tulajdonságú, mindkét végén megfelelően termékenyült (jól benőlt) csövet válogassunk ki magfogáshoz. Utószárítjuk a csöveket, majd morzsoláskor a csövekről csak a középső, egyöntetű szemeket tegyük el magnak. Száraz, hűvös, jól zárt tárolóedényben a magok 3 4 évig őrzik meg csírázóképességüket. Remélhetőleg ez a szakmai segédlet hasznosnak bizonyul majd a fajták kiskertes fenntartásában és megőrzésében. Szívesen adunk bővebb szakmai tanácsot, ha valaki szeretne jobban elmélyülni ebben a témában. Nyitottak vagyunk az együttműködésre, kapcsolatok építésére. Gazdaságunk meglátogatására, és önkénteskedés formájában gyakorlatszerzésre is tudunk lehetőséget biztosítani. Bizalmi alapokon korlátozott mértékben szaporítóanyagot is tudunk adni. Ezek feltételeit a kapcsolatfelvétel során tisztázzuk. Elérhetőségünk: Bócsó Renáta és Juhász Attila Nagyszékely 7085 Dózsa György u. 15. neonata@freemail.hu