CSINÁDY JUDIT Az angol értelmiség összetételének alakulása a viktoriánus kor utolsó harmadában (1870 1901) A 19. századi angol értelmiség feltörekvéséről és rétegződéséről számos kiemelkedő társadalomtörténeti munka látott napvilágot az elmúlt évtizedek során olyan neves történészek tollából, mint Harold Perkin, W. J. Reader, F. M. L. Thompson vagy T. W. Heyck. 1 Az eddigi vizsgálódások középpontjában azonban általában az értelmiségi lét egy-egy bizonyos vetülete állt, mely azt jelenti, hogy a szakemberek szívesebben foglalkoztak olyan specifikus aspektusokkal, mint az oktatási rendszer átszervezése és radikális reformja, valamint ennek a késő Viktoriánus-kori értelmiségre gyakorolt hatása, de írtak a foglalkozási szerkezet fokozatos alakulásáról, a társadalmi mobilitás kérdéséről. Azonban nem született olyan munka, mely vállalta volna a Viktoriánus-kori angol értelmiség meghatározását és különválasztotta volna a korra nagyon is jellemző szellemi elittől, vagy kísérletet tett volna arra, hogy értékelje az értelmiségnek azt az erőteljesen tudatformáló hatását, mely bizonyíthatóan befolyásolta a nemzet egészét egy olyan korban, amikor az általuk nyújtott szolgáltatásokban már felismerhetők a jóléti állam csírái, és Nagy-Britannia idegenbe küldött hivatalnokai civil servants biztosították a birodalom működőképességét. A jelen tanulmány röviden, vázlatszerűen kísérletet tesz egy ilyen átfogó jellegű értékelésre, és igyekszik hiteles képet adni a képzett középosztály társadalmi és kulturális jelentőségéről a 19. század utolsó harmadára koncentrálva. Az értelmiség a nehezen körvonalazható középosztályból nőtt ki a század középső évtizedeiben mint társadalmilag is elismert alosztály, de megjelenése és a nép jólétének növelésében való szerepvállalása jóval korábbra datálható. Itt érdemes gyorsan tisztázni azt a tényt, hogy mint W. D. Rubinstein is állítja az angol szellemi és értelmiségi elit természete mindig is meglehetősen eltért a kontinensen élő társaikétól, s épp emiatt valóban fontos a lehető legvilágosabban meghatározni, hogy milyen társadalmi csoportot is értünk alattuk. Saját kutatási eredményeim alátámasztják Rubinstein azon álláspontját, mely szerint a brit szellemi elit zömmel a felső középosztály soraiból került ki, és szinte soha nem kellett úgy szűkölködnie vagy a perifériára szorulástól tartania, mint ami gyakran jellemző lehetett a velük egy korban tevékenykedő bécsi vagy párizsi kollégáikra. 2 Kivételek persze akadtak. Harold Perkin például részletesen foglalkozik azon értelmiségiekkel, akik az alsó középosztályban rekedve mindennapos egzisztenciaharcot folytattak a létbizonytalanság 1 Azon legfontosabb munkák, melyekben fellelhetők kísérletek a képzett középosztály definiálására: Carr-Saunders, A. M. Wilson, P. A.: The Professions. Frank Cass & Co. Ltd. 1964.; Johnson, Terence J.: Professions and Power. London, 1972.; Reader, W. J.: Professional Men: The Rise of the Professional Classes in Nineteenth Century England. New York, 1966.; Perkin, Harold: The Rise of Professional Society: England since 1880. London and New York, 1989.; Thompson, F. M. L.: The Rise of Respectable Society: A Social History of Victorian Britain, 1830 1900. Cambridge, MA., 1988.; Heyck, T. W.: From Men of Letters to Intellectuals: The Transformation of Intellectual Life in Nineteenth Century England. New York, 1982. 2 Rubinstein, W. D: Culture and Economic Performance in Capitalism. In: Rubinstein, W. D.: Capitalism, Culture and Decline in Britain 1750 1990. London and New York, 1993. 71. 119
Csinády Judit ellen. A küszködők soraiban tartja számon a tanárokat, tisztviselőket, a képzettebb kereskedőket és mindazon fehér gallérosokat (white collar workers), akik túl igényesek voltak ahhoz, hogy kocsmába járjanak, de ahhoz mégsem elég finomak, hogy az»igazi«középosztályba sorolják őket. 3 Ha meg akarjuk érteni az angol képzett középosztálynak már a 17. század végén is tapasztalható térhódítását, érdemes a jelenség gyökerét a gyorsan terjedő urbanizációban keresni, mely főleg a 18. században az ipari forradalom természetes kísérőjelenségének volt tekinthető. A terjedő városiasodás és az ennek következtében megnövekedett polgári igények direkt módon vezettek a műveltséget megkövetelő szolgáltatásokkal ellátó, tanult középosztály felemelkedéséhez és sokrétűvé válásához. Wilfrid Prest az ipari forradalom előtti és utáni helyzetben a folytonosság meglétére hívja fel a figyelmet. Véleménye szerint a profession szót mind általános, mind konkrét értelemben használták, és természetesen volt különbség a hagyományos értelemben vett hivatások (például orvosi, jogi, egyházi vagy katonai) és azok között, melyek csak a 19. század végére vagy még később nyerték el ezt a státuszt. Prest a fő evolúciós vonalat a tanult középosztály szervezettségi szintjében véli felismerni, amikor is azt mondja, hogy a hivatásokat az különbözteti meg az összes többi foglalkozástól, hogy annak tagjai hivatottak megítélni direkt vagy indirekt módon, kik jogosultak űzni azt a bizonyos tevékenységet. 4 Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a 19. század előtt aligha lehetett bármiféle szervezettségről beszélni az értelmiség kapcsán. A hivatás gyakorlói zömmel nem rendelkeztek egységesített képzettséggel, s a tudásukat igazoló bizonyítvány sem volt alapkritérium. Így nem meglepő, hogy a kamarai tagság és a kollégák szakmai elismerése is csak évtizedekkel később jelent meg mint az adott hivatás jogszerű és etikus gyakorlásának feltétele. A körülmények azt bizonyítják, hogy a tanult középosztály munkájára növekvő mértékben volt szükség a Viktoriánus-kori Angliában, hiszen az anyagi felvirágzás és a kényelmi faktor növekedése példátlan ütemben haladt. A gazdaság szerkezete is állandóan alakult, összetetté vált, és mindez új szolgáltatásokra teremtett igényt, melyek biztosításához viszont szellemi termékre volt szükség. Példaként említhetnénk, hogy a tengerentúli sikeres üzletkötést igazán csak komoly képzettséggel rendelkező jogászok tudták elvégezni, vagy emlékeztethetünk a növekvő számú iskolázott telekügynökre, akik valóságos tudományos kalkulációkat végeztek, hogy nagyobb nyereséget könyvelhessenek el. Viktória királynő uralkodásának éveire megjelentek a könyvelők, vámtisztviselők, iskolamesterek és tőzsdeügynökök. A tanult középosztály többrétűvé válásáról a század végére T. R. Gourvish ezt írja: Állandóan változott az álláspont arra vonatkozóan, hogy mely foglalkozás tartozott az értelmiségi pályák közé a viktoriánus kori Angliában. 1851-ben például már nemcsak a tanult hivatásokat számították ide, kiegészítve az irodalom, művészetek és tudományok művelőivel, hanem ide sorolták azokat is, akik a kormányban vagy a honvédelemben tevékenykedtek. 5 Szintén Gourvish tanulmányából tudhatjuk, hogy a tanult középosztály számbeli gyarapodása 1881 után lelassult. Igaz ugyan, hogy néhány területen még adódott növekedés, például az orvosok között, de más foglalkozások továbbra is nehezen besorolhatók maradtak (például a könyvelők és a tanítók státusza bizonytalan volt). Az egyházfik száma nőtt, de minőségileg egyfajta kritikus helyzet állt elő az egyre terjedő szekularizáció miatt. Az 1901-et megelőző években az anglikán papok száma mintegy 20 százalékkal nőtt, de hasonló tendenciák jellemezték a római katolikus papság helyzetét is. 3 Perkin: The Rise of Professional Society: England since 1880, 96. 4 Prest, Wilfrid, ed.: The Professions in Early Modern England. London and New York, 1987. 14. 5 Gourvish, T. R. O Day, Alan. Later Victorian Britain, 1867 1900. New York, 1988. 21. 120
Általánosságban elmondható, hogy az úgynevezett ipari szellemi foglalkozások a 19. század szülöttei, és megjelenésük főként a vasút térhódításának volt köszönhető. Ez könynyen belátható, ha arra gondolunk, hogy a forradalmasodott közlekedésben újszerű mérnöki, felügyelői, építészeti és könyvelői munkára volt szükség, sőt a vasút még a jogászi tevékenységre is hatással volt. Viktória korára többé-kevésbé végbement a színészi pálya mint tisztességesnek tekinthető művészeti ág elfogadtatása, és ez a színművészek számbeli gyarapodásában nyert igazolást. Ezen a ponton érdemes rövid kitekintést tenni a tanult középosztály vagy értelmiség fogalmi tisztázása végett, vagyis megvizsgálni, hogy hosszas formálódás után végül miféle jelentést nyert az általam vizsgált időszakra ez a középosztálybeli réteg. A továbbiakban eszerint végzem majd el foglalkozási szerkezetváltozásuk analízisét, illetve igyekszem értékelni korabeli társadalmi szerepüket. A tanult középosztály gyakran mutat átfedéseket az úgynevezett szellemi elittel, mely valamilyen formában mindig is jelen volt, és befolyásolta az angol közéletet, mégis meg kell próbálnunk különválasztani a kettőt. Olyan forrásokra támaszkodva, mint a Random House Dictionary of the English Language definíciója vagy Bernard Barber, Andrew Ross, Edward W. Said, Alvin W. Gouldner vagy Edward Shils véleménye, akik a téma szakértőjének tekinthetők, 6 saját meghatározásom a szellemi elitről a következő: olyan, minden hatalomtól függetlenül létező egyének összessége valamely társadalomban, akik magas szellemi képességekkel vannak megáldva, és ilyen szinten igyekeznek friss tudásra szert tenni, nem praktikus megélhetési célból, hanem azért, hogy ezáltal járulhassanak hozzá az őket körülvevő, tanításaikra fogékony közösség tudatformálásához. Egyetértek Said azon véleményével, mely szerint a valódi szellemi elit egyfajta szakadár csoport, amely az igazsággal szembesíti a mindenkori hatalmat, és ily módon gyakran magányos létre van kárhoztatva. Az ő közéleti tevékenységük nem számítható ki és nem szorítható szlogenek és meghatározott pártideológiák vagy rögzített dogmák közé. Ők azok, akik megkérdőjelezik a hazafias nacionalizmust, a testületi keretek között történő gondolkodást, az osztályfogalom létjogosultságát vagy a fajból vagy nemből adódó privilégiumokat. 7 Mindenképpen forradalmi erőt képviselnek, elutasítják a bürokratikus korlátokat, és sürgetik az újítást. Ezzel szemben az értelmiség, bár mutat hasonló jegyeket, inkább behatárolható és mint társadalmi szegmens meghatározható. Nyilvánvaló, hogy maga a terminus értelmiség vagy képzett középosztály számos változáson ment keresztül szinte évtizedről évtizedre, ám saját értelmezésem szerint ennek a létformának mindig egy olyan hivatás adta az alapját, mely a műveltségen keresztül képessé tett egy szaktudással rendelkező egyént vagy csoportot arra, hogy valamiféle szolgáltatást nyújtson egy közösség számára. Ezt az általában magas képzettséget igénylő szolgáltatást a közösség nagyobb becsben tartotta, mint más közönségesebb szakmákat, és magas szintű művelőit egyre inkább elfogadta még az arisztokrata körökben is. Geoffrey Holmes szerint az első utalásokat a hivatásokra a Tudorkori forrásokban is meg lehet találni, és ez arra utal, hogy már a 16. században is megpróbálták külön sorolni a hivatástudatot és nagy szakmai gyakorlatot igénylő munkát a többi megélhetést szolgáló tevékenységtől. Holmes arra is felhívja a figyelmet, hogy másfél évszázaddal később az értelmiség kifejezés gyakorlatilag bekerült a közhasználatba, és az 6 Barber, Barnard: Intellectual Pursuits. Toward an Understanding of Culture. New York, 1998.; Ross, Andrew: No Respect: Intellectuals and Popular Culture. New York, 1989.; Gouldner, Alvin W.: The Future of Intellectuals and the Rise of the New Class. New York, 1979. 48.; Shils, Edward: The Intellectuals and the Powers and Other Essays. Chicago, 1972. 7 Said, Edward W.: Representations of the Intellectual. New York, 1994. 121
Csinády Judit 1740-es évektől már az építészetről is úgy beszéltek, mint hivatásról, és többen profi művészként határozták meg magukat. Amikor pedig a 18. század közepén az iskolaválasztás fontos kérdéssé vált, a szülők kezdtek úgy fogalmazni, hogy jó lenne valami hivatásra taníttatni a gyereket. Ezen főleg az egyházi, katonai vagy tengerész pályát értették akkoriban. 8 A 19. század elejétől egyre több patikus, jogtanácsos, ügyvéd és sebész részesült formális gyakornoki képzésben, mivel ebben az időszakban a feladat gyakorlati vetülete még jobban számított, mint az elméleti tudás. A 18. században még gyakori volt az egyes pályák közötti átfedés. Például természetes volt, hogy a tanítással kapcsolatos munkát az egyház látta el, tehát az egyetemi oktatók és középiskolai tanárok mind a papság soraiból kerültek ki. A specializáció csak a 19. században kezdett elterjedni, és az egyes orvosi szakterületek is különváltak. Ami a képzett középosztály társadalmi beilleszkedését illeti, nem kétséges, hogy a középosztály kiváltságos rétegéhez tartoztak, és gyakran illették őket a gentleman, sőt olykor az esquire címmel is. A század elején még nehéz volt kategorizálni az értelmiség heterogén képviselőit, de az egyre inkább kialakuló tiszteletreméltó életforma és pallérozott, kifinomult habitusuk kétségtelenül a középosztály ígéretesebb rétegeibe sorolta őket. A század első évtizedeiben még csak az anglikán papok, továbbá néhány száz orvos és jogász tarthatott igényt a kétségkívül értelmiséginek számító titulusra, mivel ebben az időszakban a katonai és tengerészeti pályák művelői még a földbirtokos réteggel mutattak öszszefonódást. Csak a század második felétől jelentek meg az olyan új foglalkozások, melyek szintén fokozatosan igényt tarthattak az értelmiségi pálya minősítésre. Ekkoriban az értelmiségi létet független gyakornokok működése, képzést biztosító szervezetek, a specializáció és az egyre növekvő identitástudat, sőt szórványosan a jogi elismertség kezdte jellemezni. Olyan legitim szervezetek, mint az Ügyvédi Kamara (Inns of Court), a Patikusok Társasága (the Society of Apothecaries) vagy a Sebészek Királyi Kollégiuma (the Royal College of Surgeons) kezdett egyre inkább kiállni tagjai érdekeiért, és megfigyelhető volt az építész, az állatorvosi és különböző mérnöki ágazatok előretörése is. Az 1850-es és 60-as évek népszámlálói azt állapították meg, hogy a középiskolai tanárokat, a színészeket, zenészeket és a hivatali közalkalmazottakat is az értelmiséghez ildomos sorolniuk. Ha a kor statisztikai adatait vizsgáljuk, azt találjuk, hogy a hagyományos hivatások művelői nem igazán mutattak számbeli gyarapodást, míg az újonnan megjelenők először kiugró számokat produkáltak, majd a század második felében hosszabb stagnálás következett. R. A. Buchanan cikkében azt olvashatjuk, hogy az értelmiséginek elkönyvelt pályákon dolgozó felnőtt férfiak száma semmiképpen nem haladta meg a 2 százalékot, és akik ezen a körön belül maradtak, könnyen tudtak egy kicsi, de szorosan összekovácsolt elit kört alkotni. 9 Amint a viktoriánus emberek megtanultak együtt élni az értelmiség által biztosított szolgáltatásokkal, egyre több kísérlet született tevékenységük lényegének és így magának a társadalmi szegmensnek a meghatározására. Fel- és elismerték őket mint társadalmi réteget, és nemcsak kulturális jelentőségüket méltatták, hanem mint társadalmi jelenséggel is számolni kezdtek velük, mivel a hagyományos ágakba sorolható hivatások egyre inkább kiegészültek az újakkal, és a társadalom szerkezetében ez óhatatlanul változásokat okozott. Ily módon belátható, hogy a képzett középosztály társadalmi réteggé szélesedése vitális probléma, mely megérdemli a beható vizsgálatokat. 8 Holmes, Geoffrey: Augustan England: Professions, State and Society, 1680 1730. London, 1982. 13. 9 Buchanan, R. A.: Gentlemen Engineers: The Making of a Profession. Victorian Studies, vol. 26. (1983), 428. 122
Az egységesítést szolgáló lépések A következőkben megkísérlem bemutatni azokat az erőket, melyek kulcsszerepet játszottak és játszanak ma is abban, hogy az angol értelmiség mint egységes alosztály legyen tárgyalható. 1. Az értelmiség törekszik arra, hogy szervezeteket, kamarákat és klubokat hozzon létre a régi céhekhez hasonlóan, azzal a céllal, hogy ilyen módon is különbséget tehessen kompetens és nem kompetens tagok között, vagyis azok között, akik méltán képviselhetik a szakmát, és akik nem. Ezért egyhangúan meghatározott etikai kódexet vezet be (melynek alapja az ügyfél érdekének szem előtt tartása és a minőség fenntartása). A viktoriánus nagyközönség számára különösen fontos volt, hogy tiszteletreméltó életvitelük bonyolításához egy olyan szolgáltató gárda álljon rendelkezésre, mely minőségi munkát garantál, és ezt növekvő mértékben készek voltak anyagilag is elismerni. Az is fontos volt, hogy az egyes szervezetek elismerjék egymást a szakmai hierarchiában, és hajlandók legyenek együttműködni. Terence J. Johnson kiemeli, hogy a tagok egyenlő státusza és a folyamatos foglalkoztatottság részét képezi az identitástudatnak, és elősegíti, javítja a kollegiális viszonyt, továbbá közös értékrendszert alakít ki. Fontos szerepet játszik a nyilvánosság bizalmának elnyerésében, hiszen az emberek tudhatják, hogy a tagok kölcsönösen ellenőrzik egymást. 10 2. Az egységesítő tendenciákhoz és az etikai kód bevezetéséhez járul a szakmai regiszter (professional register) bevezetése a század második felében, ami még formálisabb módja annak, hogy különbséget tehessenek a kellően kvalifikált és az ettől a szinttől elmaradó jelöltek között. A 19. század elejétől új oktatási és tesztrendszert kezdtek kidolgozni, hogy jogilag is biztosíthassák a képesítést szerzetteknek a szakmában való jogszerű előremenetelt, és amennyire lehet, kizárják vagy legalábbis korlátozzák a kontárok működését. Ezen törekvések eredményeként alkotta meg az állam azt a regisztert, mely szakmánként határozta meg, hogy kik gyakorolhatják az egyes hivatásokat államilag elismert keretek között. Jó példa erre az orvosi és a jogi pálya. A kortársak is elismerték, hogy bár a regiszter nem tudta teljesen kiszűrni a dilettánsok működését, mindenképpen egészségesebb versenyhelyzetet hozott létre a szakma gyakorlói között. 3. A köz javát szolgálni saját érdekekre való tekintet nélkül az etikai kódex egyik sarkalatos pontja lett. Fred Bullock azt hangsúlyozza, hogy a hivatástudat egy életre szóló elkötelezettséget jelent, és bár nem mindig kényszeríthető a gyakorlója arra, hogy teljesítse kötelességét, megtiszteltetésnek kell éreznie, hogy kiválasztották a feladatra, és jó okának kell lenni, ha annak nem tesz eleget. 11 Másfelől a téma elismert szakértői, Carr-Saunders és Wilson úgy tartják, hogy a hivatás gyakorlói nem filantrópok. Szeretnének tisztességes életszínvonalon élni cserébe azokért a szolgáltatásokért, amelyeket csak ők tudnak biztosítani. 12 Jackson azzal egészíti ki ezt az észrevételt, hogy nincs okunk feltételezni, hogy az értelmiség önzetlenebb vagy, épp ellenkezőleg, önösebb szándékú lenne, mint bárki más. Csupán arról van szó, hogy hivatáshoz kapcsolódó teendőik sokkal egyetemesebb, nagyobb tömegek által tapasztalt társadalmi gondokat érintenek. 13 4. Az értelmiségi munka egyik alappillére az ügyfelekkel fenntartott személyes viszony, melynek része a szakmai titoktartás az egyes hivatások esetében (például orvosi, papi vagy jogi hivatásoknál). Az ügyfélnek azt kell éreznie, hogy gondjának megoldása a szolgáltatást 10 Johnson: Professions and Power. 11 Bullock, Fred: Handbook for Veterinary Surgeons (1927), 13 14. 12 Carr-Sanders and Wilson: The Professions 471 472. 13 Jackson, J. A. (ed.): Professions and Professionalization. Cambridge, 1970. 6 7. 123
Csinády Judit nyújtó szívügye, és ennek fejében ugyan elfogad anyagi juttatást, de ennek úgy kell bonyolódnia, hogy a díj a lehető legdiszkrétebben jusson el hozzá. 5. A történészek többnyire megegyeznek abban, hogy a hivatás gyakorlói, mivel különleges, mások által nem bírt tudással rendelkeznek, egyfajta misztikumba burkolhatják speciális ismeretanyagukat, más szóval misztifikálják saját teljesítményüket, és így igyekeznek saját jelentőségüket hangsúlyozni. Jackson egyenesen szembeállítja a hivatást gyakorlók szinte szent tevékenységét a világi klientúra laikusságával és esendőségével. Úgy véli, az értelmiség egyenesen az egyes szakterületek papjaivá avanzsálhat szerzett tudása által. 14 6. Fontos komponensét alkotja az értelmiségi létnek a pártfogói rendszer kiépülése. Johnson kétféle pártfogói rendszert különböztet meg, melyek közül véleményem szerint mindkettő nyomon követhető a viktoriánus-korban, bár igaz, jelentős elmozdulás figyelhető meg az első modelltől a második felé. Az első az úgynevezett oligarchikus pártfogás, mely egy mecénás jelenlétét és aktív támogatását jelenti befolyás, pénz és ajánlás útján. Ez a rendszer a régi arisztokratikus közösségekben volt elterjedt gyakorlat, de jól megfigyelhető a viktoriánus Anglia első évtizedeiben főként katonai berkekben. A század második felében viszont az érdemek szerinti előrelépés vált jellemzővé, a mecénások visszaszorultak, bár teljesen soha nem tűntek el. Szerepüket újfajta támogatási rendszer vette át, melyet az újonnan tért hódító érdekvédelmi szervezetek, szövetségek nyújtottak a tagok számára. Mint említettem, a képzett középosztály számbeli növekedése, néhány újonnan feltörekvő ágazattól eltekintve, a 19. század közepére végbement, és ami utána következett a korszak végéig, az inkább az egyes hivatások többrétűvé válását, finomulását és szerteágazását jelentette. Mivel az igény folyamatosan megvolt a hivatást gyakorlók szolgáltatásaira (az oktatási rendszer fejlődése miatt egyre több képzett tanárra volt szükség, de hasonló tendenciák jelentkeztek az orvosi, mérnöki és a jogi pályáknál is), érthető, hogy a szakemberek utánpótlását maguknak a pálya művelőinek kellett biztosítani. Ha egy hivatáson alapuló szakma ki akarta vívni a közönség elismerését, akkor szüksége volt olyan aktív, ambíciózus tagokra, akik annak szentelték magukat, hogy tevékenységüket szervezettebbé, jobb minőségűvé és ezáltal elismertebbé tegyék. A másik oldalon pedig olyan klientúrát kellett teremteni, akikben folyamatosan jelen volt az igény a szellemi munkán alapuló szolgáltatásokra, és szükség esetén a szolgáltatók ezt némi önreklámozással is igyekeztek elérni. Az értelmiség századvégi rétegződése és növekvő társadalmi elismertsége több területen fejtette ki hatását. Az objektíven jelentkező hatások között említhetjük, hogy a megnövekedett díjazásuk következtében nagyobb vásárlóerővel kezdtek rendelkezni az erősödő fogyasztói társadalomban. A gyakorlati életben ez azt jelentette, hogy aktív résztvevői lettek a kertvárosba való kiköltözési hullámnak, mely együtt járt új bútorok és státus-szimbólumok, esetleg automobil vásárlásával a század végén, és általában nagy hangsúlyt fektettek a társadalmi hovatartozás kérdésére, a láthatatlan ranglétrán történő előrelépésre. A képzett középrétegben megjelent a sznobizmus, és a természetes jóakarat mellett olykor egyfajta póz volt részükről, hogy részt vettek a várostervezésben vagy segítettek jótékonysági adakozásokból iskolát alapítani a szegény gyerekek számára. Szubjektív hatásnak tekinthetjük az értelmiség önértékelésében és identitástudatában bekövetkezett változásokat. Míg az előző században zömmel magányos gyakorlóit találhatjuk csak az egyes hivatásoknak, a viktoriánus kor utolsó harmadára határozott csoport és egyéni önkép kezdett kirajzolódni, mely a szolidaritás és egymásra utaltság érzésén alapult. Mivel az egyes hivatások kezdtek tisztán különválni, egyre kevesebb lett a tevékenységi kö- 14 Professions and Professionalization, 7. 124
rök közötti átfedés, megindult és elfogadottá vált a specializáció, és ez határozottan segítette a pozitív énkép formálódását. G. Kitson Clark véleménye szerint tények bizonyítják, hogy a 19. század közepére egészen nagyszámú értelmiségi dolgozó tevékenykedett Anglia szerte, és fő székhelyüknek Londont választották. Az úriember (gentleman) státust aligha tagadták meg tőlük, viszont képzettségük nem mindig felelt meg az egyetemi szintű műveltségnek. 15 Egyre nagyobb hangsúlyt kapott körükben a társadalmi mobilitás, vagyis a társadalmi felemelkedés problémája. Az értelmiség társadalmi mobilitása Bár a képzett középosztálynak meglehetősen merev, több évszázad óta változatlan hierarchiába kellett integrálódnia, a század második felében jól megfigyelhetők azok a mozgások, melyek a feljebbjutást célozták. Egyre többen gondolták úgy, hogy az oktatás terén véghezvitt reformok csakugyan lehetőséget biztosíthatnak a társadalmi előmenetelre. Ez különösen látványos volt a középosztálybeli nők esetében, akik számára eddig valóban nem adódott más lehetőség a biztos megélhetés biztosítására és bizonyos körökben való mozgásra, mint némileg saját státusuk fölé (de legalább azon a szinten) házasodni. A 19. század második felére, de még inkább az utolsó harmadára egyre többen kezdtek hinni abban, hogy érdemes tanulni, és az értelmiségi pályák jó alternatívát jelenthetnek azoknak, akik sem földet nem örököltek, sem az üzleti szférában nem voltak kecsegtető kilátásaik. A középosztály szellemileg fogékony rétege tehát különböző módokat kezdett kidolgozni a társadalmi előrejutás végett, melyek közül az alábbiak a legszembeötlőbbek: 1. Nagy csoportokat érinthetett például az, amikor egyes szellemi foglalkozást űzők a földrajzi migráció mellett döntöttek, és addigi lakhelyüket egy gyorsan fejlődő régióra cserélték fel abban a reményben, hogy ott az általuk nyújtott szolgáltatás kelendőbb lesz, és jobban megfizetik munkájukat. Mint említettem, a társasági élet központja a század során végig London maradt, és a főváros nyújtotta a legtöbb lehetőséget a szellemi foglalkozást űzőknek, de az is elképzelhető volt, hogy egy-egy telített pálya képviselői vidéken találtak jobb megélhetési forrásokat (szinte hihetetlen, de már a század végén észlelhető volt bizonyos számbeli fölösleg az orvosok között). 2. Egy másik kézenfekvő módszer a felemelkedésre a divatos és hiányszakmák felé való orientálódás volt, sőt kimutathatók olyan esetek, amikor a középosztálybeli fiatal átnyergelt egy másik foglalkozásra jobb jövedelem és elismertség reményében. Amikor a pártfogói rendszer hanyatlani kezdett, és az önerőre támaszkodás elve (self-help) értelmében az érdemek szerinti előléptetés kezdett terjedni, egyre többen vállalták a versenyhelyzeteket, és államilag elismert vizsgák útján igyekeztek jobb állásokhoz jutni. 3. A képzett középosztály tagjai, az üzleti életben érvényesülő társaikhoz hasonlóan, törekedtek arra, hogy impozáns vagyont tudjanak felmutatni. Az egyes hivatások gyakorlói gyűjtötték a státus-szimbólumokat, igyekeztek befolyásos, jobb körökben mozogni, és vásároltak részvényeket, kötvényeket, valamint minden olyan dolgot, mely otthonukban a jólétről tanúskodott. Egyes forrásokból megtudhatjuk, hogy a század végén kevesen vettek komolyan egy olyan orvost, aki nem engedhette meg magának, hogy kocsin járjon. 4. Szorosan kapcsolódik az iménti ponthoz a házassági kapcsolatokon keresztül történő felemelkedés reménye. A megfelelő parti keresése persze korántsem új jelenség a 19. században, de a már befutott értelmiségi családokba való beházasodás, mely gyakran számító is lehetett, különösen az 1870-es évektől megfigyelhető. Ilyenkor jöttek létre a családi 15 Kitson Clark, G.: The Making of Victorian England. Cambridge, MA, 1962. 262. 125
Csinády Judit vállalkozásnak számító közös munkák, amikor is a fiatal férj útját egyengette már jó nevű apósa, feleségére pedig mint állandó segíteni kész társra számíthatott, aki idővel maga is kitanulta a szakmát, és elboldogult az egyszerűbb tennivalókkal. M. J. Peterson a következőt írja a századvégi fiatal angol orvosok házasodási megfontolásairól: A házasság, mely mindig is egyfajta társadalmi és politikai szövetséget jelentett, szintén hasznára volt a fiatal pályakezdő orvosoknak abban, hogy elindítsák és egyengessék karrierjüket. A medikus hallgatók és kezdő orvosok gyakran vették feleségül mesterük leányát vagy medikustársaik nővérét vagy már jó nevű orvosok lányait, akik olyan helyeken praktizáltak, ahová maguk is szerettek volna beépülni. 16 5. Végezetül pedig megemlíthetjük az egyre fokozódó szervezettségen és a szolidaritásérzet kialakulásán kívül azt, amit Carr-Saunders és Wilson a kulturális aspektusnak nevez, azaz annak a társasági stílusnak, modornak, viselkedési és beszédmódnak az elsajátítását, mely a legelitebbnek számító körökben is megnyerő és bizalomgerjesztő lehetett. A legtöbb, témában járatos szakember hangsúlyozza, hogy az etikettre igencsak adó angol felsőbb körökben esélye sem volt annak a kezdő értelmiséginek, aki otthonról vagy a nagy presztízzsel rendelkező bentlakásos magániskolákból, a public schoolokból nem hozta magával ezt a habitust. Voltak azonban a felemelkedést késleltető vagy akadályozó tényezők is. Említhetnénk a felsőbb szinteken az oktatással járó és a gyakornoki időre is kiterjedő magas költségeket; és az is általánosan elfogadott tény, hogy pár száz fontnyi jövedelemszint alatt egy értelmiségi család meg sem kísérelhette taníttatni gyermekeit. Ehhez járult még az is, hogy megfelelő ajánlók és kapcsolatok nélkül szintén kérdéses volt a fiatal értelmiségi indulása a pályán. Ez annál is inkább így volt, mivel az egyes hivatások népszerűsödésének következtében az állásokért folyó verseny is kiéleződni látszott. A század vége felé elterjedtek az úgynevezett ICS vizsgák a magas pozíciókat betöltő közigazgatási értelmiség számára, vagy említhetnénk az orvosoknak és jogászoknak komoly szűrőt jelentő regisztrációt. A korábbi pártfogói és rangvásárlási szokást a katonaságban is egyre inkább a rátermettséget szem előtt tartó vizsgák vették át. A változó versenyhelyzetről W. J. Reader az alábbiakat mondja: 1855 és 1875 között a pártfogáson, rangvásárláson és nepotizmuson alapuló hivatalos rendszer alapjaiban rendült meg. Ezt a jelenséget csak az Egyháznak sikerült elkerülnie. Ettől eltekintve a hétköznapi életben ezek a tendenciák folytatódtak, ott, amit manapság a magánszférának neveznek Vizsgák, mind minősítők, mind versenyképességet mérők kerültek azok figyelmének középpontjába, akik a köz szolgálatából vagy a hivatások gyakorlásából igyekeztek megélni. 17 Pozíciónövelő hatása lehetett a század végén annak is, ha az állam elismerte egyes értelmiségi körök, szervezetek munkáját, mert ez azt jelentette, hogy tevékenységüket a jog védelme alatt végezhették. Másfelől viszont ez akadályt is jelenthetett, mert korlátok közé szorította az intellektus működését és a cselekvés szabadságát. A viktoriánus korban is sokan úgy vélték, hogy leginkább maguknak a szakmabelieknek kell eldönteni, kit hajlandók soraikba fogadni és kit nem. A regisztrált hivatások esetében törvény szabályozta, hogy mi számított vétségnek vagy mulasztásnak, míg a nem regisztráltak esetében egy szervezetnél meglévő tagság jelenthetett némi védettséget. Ebből következően elmondható, hogy a viktoriánus kor végén különösen a hivatások gyakorlói mindinkább felismerték azon érdeküket, hogy klubokba, önképzőkörökbe és minősítést adó szervezetekbe lépjenek ezáltal is növelve egyéni státuszukat és mint szakmai csoport biztosítsák saját étjogosultságukat. Mint Margali S. Larson írja: Mind a régi hivatások átalakulása, mind az újonnan fel- 16 Peterson, M. J.: The Medical Profession in Mid-Victorian London. Berkeley, 1978. 107. 17 Reader: Professional Men, 99. 126