Ne hagyd magad! Az önérvényesítés művészete

Peter Lauster Ne hagyd magad! Az önérvényesítés művészete magyar könyvklub'

Előszó az új kiadáshoz Ennek a könyvnek az első kiadása ECON-szakkönyvként jelent meg 1976 őszén. E tizedik kiadás megjelenése előtt újból átnéztem, és elmondhatom, hogy mindmáig semmit sem vesztett aktualitásából: ez az az alapkönyv, amelyre az ECON kiadónál később megjelent könyveim épülnek, így a Hagyja, hogy szárnyaljon a lelke (Lassen Sie der Seele Flügel wachsen) és az Életművészet (Lebenskunst) címűek. Mivel a cím többértelmű, mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy nem valamiféle tekintélyelvű könyök-egoizmus" mellett kívánok szót emelni. Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy feltárjam, milyen károsak a magától értetődően elfogadott életszabályok". A könyv elejét ezért a lélek azon úgynevezett elhárító mechanizmusainak" szenteltem, amelyeket Anna Freud írt le elsőként, és amelyek a felületes félelemleküzdést szolgálják, és az élethazugságok kialakulását ösztönzik. Ez a hamis érvényesülési magatartás" azonban csak az önelnyomásba és a lelki konfliktusokba vezet bele egyre mélyebben. Ez a könyv különösképpen annak a szociálpszichológiai oldalnak szentel figyelmet, amely az egyes embert kibontakozásában akadályozza. Arról az ellentmondásról van itt szó, amely az önkibontakozási vágy és a társadalmi hatásokhoz való alkalmazkodás között feszül. Minden ember egyrészt korának gyermeke", akit a társadalmi kénysze-

rek alakítanak, másrészt individuum, akiben él a remény önmaga sorsának alakítására és a szabadság megvalósítására. A cím, Ne hagyd magad!, annak mottója, hogy lássuk át a kívülről jövő elnyomó befolyásokat, munkahelyünkön éppúgy, mint magánéletünkben, s hogy saját énünket ne veszítsük el. Legyen bátorságunk önmagunkhoz, legyen erőnk, hogy védekezzünk a hamis sugalmazások" ellen, legyen erőnk, hogy individuumként hitet tegyünk saját magunk és saját érzéseink mellett - ez az, amit a könyv címe mondani akar. Aki viszont azt hiszi, hogy a könyvből tippeket és javaslatokat kap ahhoz, hogyan nyomhat el és szedhet rá másokat, az csalatkozik, mert erről itt semmit sem talál. Számomra nem a hatalom gyakorlása a fontos és érdekes, hanem a védekezés mások" hatalmi befolyása ellen, amely az ember saját lelki szabadságának kibontakozását akadályozza. Köln, 1987. április

1. RÉSZ Pszichikai vakságunk status quója

Az elhanyagolt pszichikai világkép Mert a mai emberiség számára a veszély nem annyira abból a hatalmából ered, hogy fizikai folyamatokat uralni képes, mint az arra való képtelenségéből, hogy a társadalmi történéseket értelmesen irányítsa." Konrad Lorenz A tudományos ismeretek robbanásával az átlagember már nem tud megbirkózni. Még a szakember sem képes normális olvasási sebességgel feldolgozni valamennyi új publikációt, amely szakterületén megjelenik. Az ismeretanyag 1800-tól 1900-ig száz év alatt duplázódott meg, 1900-tól 1950-ig ötven év alatt, 1950-től 1960-ig mindössze tíz év alatt, s végül 1960-tól 1966-ig csupán hat év alatt újból megkétszereződött. Egy egyetemi hallgató, aki 1960-ban kezdte meg tanulmányait, tanulmányai befejezésekor kétszer akkora tudásmennyiséggel találta szemben magát, mint egyetemi pályafutása kezdetén. Nem csoda, hogy a legtöbb egyetemet és főiskolát végzett ember visszariad az interdiszciplináris szemléletmódtól, és rezignáltan megadja magát a szakbarbár sorsának és pályájának. A tudásanyag természetesen nem minden szakterületen növekedett egyforma robbanásszerű gyorsasággal. Úgy-

szólván stagnált például a kísérleti esztétika tudománya, amelyet Gustav Theodor Fechner alapított meg 1871-ben Lipcsében. 1 A kísérleti lélektan viszont, amely körülbelül ugyanabban az időben kezdte meg kutatómunkáját, lényegesen dinamikusabban fejlődött. A pszichológiához képest azonban összehasonlíthatatlanul gyorsabb ütemben fejlődtek a természettudományok, a fizika és a kémia. Az egyes tudományágak különböző fejlődési ütemének oka nem abban rejlik, hogy a tudósok az esztétika iránt kevésbé érdeklődnének, mint a termodinamika fizikai problémái iránt, hanem sokkal inkább a szubjektív karrierérzésben. Az aranymetszés" esztétikai hatásának tanulmányozásához nem állnak rendelkezésre kutatási eszközök, sem az állam, sem az ipar nem szentel elismerő figyelmet ennek a tudománynak. Más a helyzet például az áramlástannal, mely területet véletlenszerűen ragadtunk ki - az itt dolgozó kutatókhoz sokkal több pénzügyi eszköz áramlik, itt vannak felemelkedési esélyek, s végül még a Nobel-díj kilátása is kecsegteti a kutatót. Tübingeni egyetemi éveimből (1961-től 1968-ig) jól emlékszem Wolhelm Witte professzor egyik megjegyzésére, amelyet a pszichológiai optikáról tartott előadása során tett: Egy pszichológusnak mindent kell tudnia, csak egyet nem tudhat soha: a Nobel-díjat elnyerni." Ezen az előadáson 1962-ben harminc-negyven hallgató volt jelen. Numerus claususra nem volt szükség. Mit tanulsz? Pszichológiát? És mihez kezdesz majd vele?" - kérdeztek más fakultások diákjai részvevő hangsúllyal. A kérdést többnyire kiegészítették egy tanáccsal is: Ha mellette közgazdaságtant is tanulsz, vagy orvostudományt, az jó kombináció, de különben..." A pszichológia 1962-ben még úgy élt a diákok és egyáltalán az emberek tudatában, mint olyan tudás, amelyből nem lehet megélni. Időközben azonban a lélek tudománya nagymértékben megerősödött, és polgárjogot szerzett; ma

már több pénzügyi eszköz áll rendelkezésre a kutatáshoz, az álláshirdetések száma nő, négy kiírt állásra ma egy pályázó jut. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan természetesen megnövekedett a pszichológiahallgatók száma, és ma már minden egyetemen felvételi korlátozások vannak. 1. ábra: A tudásanyag robbanása 1800-tól 1966-ig Az esztétika még mindig stagnál. E tudomány számára ma sem áll rendelkezésre több szubvenció, mint 1870-ben, Gustav Theodor Fechner idején.

A német kutatási minisztérium 1973-as kiadásai: 2 millió DM 1014,980 Energiakutatás és technológia 588,698 Úr- és repüléskutatási és -technikai létesítmények, tervek 542,600 Természettudományos-műszaki kutatás és fejlesztés 445,546 Adatfeldolgozás, hírközlés, technológia és dokumentáció 311,965 Általános kutatásfejlesztés 247,570 Az általános kutatásfejlesztés szervezetei MPG/FHG 136,990 Berendezések és tervezetek a biológia, ökológia és orvostudomány területén 84,570 Új technológiák a közlekedés és a kommunális ellátás, valamint a környezetvédelem területén 64,745 Technológiák kulcsfontosságú területeken, nyers-, alap- és ipari anyagok, vegyipari kutatás 40,250 Tengeri kutatás és tengeri technika (a Helgoland Tengerbiológiai Intézet nélkül) 9,875 Társadalomtudományi létesítmények 6,900 ESO 0,846 IMT A társadalomtudományi intézmények hátulról a harmadik helyet foglalják el. Az első helyeken állnak, mint az másképp nem is várható: az energiakutatás és technológia, a világűr- és repüléskutatás és -technika létesítményei, a természettudományos-műszaki kutatás és fejlesztés. A kutatások ilyen súlyozásának az elkövetkező években meg kell változnia. Fokozni kell a társadalomtudományi, szociálpszichológiai és pszichoterápiai kutatást. Mit hasz-

nál a természettudományos-műszaki ismeretanyag további robbanása, ha a városok mind barátságtalanabbak lesznek, a környezet tovább szennyeződik, az ökológiai egyensúly felborul, a neurózisok és a pszichoszomatikus tünetek száma megnő, és az élet minősége romlik. A technológiafejlesztést újra kell gondolni, és a soft technology" irányában kell haladni. Szükségünk van a magatartás technológiájára" is, ahogy azt B. F. Skinner amerikai pszichológus is javasolja, mindenesetre nem behaviourista értelemben. A Föld országai évente mintegy kétszázmilliárd dollárt költenek fegyverkezésre. Ennek az összegnek mindössze tíz százaléka (húszmilliárd) elegendő lenne az emberek közötti kapcsolatok javítását szolgáló kutatás megvalósításához. Ezzel csökkenthető, sőt végül megszüntethető lenne az atomháború veszélye. Mi gátol meg bennünket ebben? Mostanáig csupán a fizikai világkép bővítésén munkálkodtunk. Ehhez képest a pszichikai és a szociális világkép lényegtelennek számított. Ezt az elavult elképzelést revideálni kell, mert csak a pszichoszociális világkép kitágításával lehet feltartóztatni az embert önmegsemmisítésében. Milyen irányban fog haladni a lélektan ötven brit pszichológus futurológiai prognózisa szerint? Véleményük az, hogy a legerőteljesebben a társadalom- és személylélektan fog fejlődni, valamint az évszázad vége felé nagy áttörést várnak a neurofiziológiában és ezzel kapcsolatban a pszichodrogok előállításában. Az angol pszichológusok 1987-ig fontos felismeréseket jósolnak a magatartáskontroll területén, és új technikákat az önmanipulációban. Előrejelzésük szerint a pszichológia összességében praxisorientáltabb lesz, és mindenekelőtt erősebb hatást fog gyakorolni a nevelésre. Különösen érdekes a futurológusok utalása a szociálpszichológia és a személyiséglélektan fejlődésére. A mai világrendszer a társadalmi folyamatokra és a konfliktusmagatartásra vonatkozó nagyobb tudás nélkül biztonság-

gal már nem irányítható. A konkurencia- és teljesítménytársadalmat át kell vezetni egy kooperációs és teamtársadalomba. Nem lehet már sokáig elnyomni az emberek vágyát a szolidaritásra, státuskiegyenlítődésre és nagyobb egyenértékűségre. Nyíltság a fizikában és technikában, amennyire eladható Fejlődésének kezdetén az európai természettudománynak nem volt könnyű, hogy felismeréseit és igazságait" nyíltan kimondja és terjessze. Giordano Bruno reneszánsz kori olasz gondolkodót 1600 februárjában Rómában eretnekként megégették, mert azt állította, hogy a Föld a kozmoszban csupán egy porszemecske más porszemfelhők között. Ekkor a kísérleti fizika megalapítója, Galileo Galilei, harminchat éves volt. Hat évvel később távcsövet szerkesztett, és holdhegyeket, Jupiter-holdakat és napfoltokat fedezett fel. Mivel hitet tett a heliocentrikus világkép mellett (a Föld kering a Nap körül, nem fordítva), 1616-ban az egyház hallgatásra ítélte. Azt a hiú énképet sértette meg állításával, hogy az ember nem a világmindenség középpontjában él - ezt az igazságot be akarták tiltani, és el akarták nyomni. Galileit az akkori hatalmasságok ilyen megsértése miatt eretnekséggel vádolták, és ő 1633-ban Rómában egy inkvizíciós bíróság előtt esküvel tagadta meg felismerését, noha meg volt győződve felfogása helyességéről: és mégis mozog a Föld. A második nagy sértés az angol természetkutató, Charles Darwin részéről érte az emberiséget 1859-ben, azzal a felfedezéssel, hogy az ember ezen a Földön nem különleges lény, hanem törzsfejlődésileg rokonságban áll az állatokkal, mely rokoni viszony az emberszabású majmokkal különösen közeli. Itt ismét keveredett a vallásos nézetekkel való összeütközés és az ember hiú öntúlbecsülése: én kü-

lönleges lény vagyok, aki messze az állati fajok felett áll, és velük semmiképpen sem vagyok összehasonlítható. A harmadik nagy sértésről, mely az embert érte, a pszichoanalízis feltalálója, Sigmund Freud gondoskodott, amikor is e század kezdetén könyveiben azt mondta az embernek, hogy nem úr a saját házában", hanem magatartását lelkének mélyéből származó tudattalan motívumok és ösztönök befolyásolják. Freudot kortársai hevesen támadták, az értékek iránti vak materializmussal és pornográf tendenciákkal vádolták. Könyveit a nemzetiszocialisták betiltották, és 1933 májusában Berlinben elégették (Freud ekkor hetvenhét éves volt). Az agresszivitás kutatója, Konrad Lorenz, igen agresszívan nyilatkozott ezekről az igazság elnyomására tett kísérletekről: Az emberiség minden eszközzel védelmezi önértékelését, és valójában itt az ideje, hogy alázatot prédikáljunk, és komolyan megpróbáljuk felrobbantani az önmegismerés gőgből emelt akadályait." 3 Az igazság elnyomása nem kellene hogy megingassa az ember és sajátos világa glorifikált önértékelését. Az igazság elnyomása minden ember lelkében elhárító mechanizmusok formájában történik, hogy a személyes önértékelés nehogy megkérdőjeleződjék. Erről az igazságtól való félelemről részletesen szól a következő fejezet. A természettudományok, mindenekelőtt a fizikai és technikai irány, az ismeretanyag robbanásszerű fejlődését tudják maguk mögött. Ma a fizikusoknak teljes szabadságukban áll, hogy tetszés szerinti új világképeket vázoljanak fel. A prioritásokat mindenesetre a tőke határozza meg. Már önmagában az energia növekedési rátája megmutatja, milyen energiapotenciált bocsátott a fizika az emberiség rendelkezésére. A korai szélmalmok mintegy tíz lóerőt termeltek, Watt első gőzgépe (1765) már százat, a későbbi gőzgép (1850) már tízezer lóerőt, és a rakéta (1955) mintegy egymillió lóerőt. Ma ezerkétszáz megawatt (átszámítva 1 600 000 LE) elektromos teljesítményű atomerő-

műveket építünk; ez elég ahhoz, hogy például egy akkora várost, mint Hamburg, ellásson árammal - és atombombákat, amelyek elegendők lennének a világ lakosságának kiirtásához és a Föld felszínének lepusztításához. Érdekes módon először a bombát fejlesztették ki, s csak azután az atomerőművet. Néhány éve megkezdődött a második atomkor: az atomtechnológiának az eddigi atomhatalmakon túlmenő elterjedése. 1985-ig mintegy húsz államnak lesznek saját atombombái. Mintegy negyven államban állnak majd atomerőművek. A nukleáris palackszellem kilökte a dugót, és kijön a palackból. A fizika azért ment át ilyen fantasztikus fellendülésen, mert a fizikai felismerések alkalmazásával pénzt lehet keresni. A piacra vitel tette lehetővé az ipari forradalmat, és ezzel megkezdődött az ipari korszak mindazzal az előnynyel, amelyet a széles néprétegek és mindenekelőtt a vállalkozók számára hozott. Az általános jólét növekedett, a munkaidő csökkent (az elmúlt húsz évben heti tíz órával), a szegényeknek jobb dolguk lett, és a gazdagok még gazdagabbak lettek (jövedelmi olló). A nettó társadalmi termék évente egy főre (1962-es árakon számítva) a következő összegeket tette ki: 4 1880 = 1290 márka 1950 = 2791 márka 1900 = 1902 márka 1960 = 5421 márka 1925 = 2170 márka 1971 = 7683 márka A fizikai-műszaki haladás ilyen sikerei láttán nem csoda, hogy a természettudósoknak megadtak minden kutatási eszközt, amit azok kívántak, és hogy munkájuk abszolút prioritást kapott. Nem csoda az sem, hogy gondolkodásuk szabadon bontakozhatott ki, és ezen a téren nagyobb nyitottság uralkodott. A fizikai tudásanyag robbanásának semmiféle korlátozás, sem pénzügyi, sem etikai jellegű, nem szabott határt az elmúlt hetven évben.

Egy ideje azonban szaporodnak a kritikus hangok, és ilyen kérdések hallatszanak: Belefulladunk a haladásba? Nem kell-e megfékezni a tudomány gőgjét? Nem kellene-e megzabolázni a haladást, sőt tempóját visszafogni? Nem tanácstalanok-e a bűvészinasok a laboratóriumokban? Nem öngyilkos programot" szabadítottunk-e el? A Római Klub" - ennek a szervezetnek gazdasági vezetők és tudósok a tagjai -, megbízta a Massachusetts Institute of Technology (MIT) egyik teamjét, hogy a fejlődés mai állása szerint komputerrel készítse el jövőnk várható végszámláját". A munka eredménye a nagy feltűnést keltő és sokat vitatott bestseller lett, A növekedés határai, amely a következő eredményre jutott: ha a növekedést 1985-ig nem állítják meg, a világ olyan katasztrófába sodródik, amely halálosan veszélyezteti civilizációnkat. Néhány évvel később (1974-ben) megjelent a második Római Klub-tanulmány" ezzel a figyelmeztető címmel: Emberiség a válaszúton. A Janus-arcú szituáció - egyfelől nagyobb jólét és kényelem az emberiségnek, másfelől a nukleáris és ökológiai veszély - felveti a kérdést, vajon a technika destruktív oldala valóban a lényegéhez tartozik-e, nem a gazdasági és politikai egoizmus volt-e inkább az, ami ehhez a helyzethez vezetett. A technika olyan humánus vagy ahumánus, mint az ember, aki alkalmazza. Az alkalmazásról azonban nem a természettudósok döntenek, hanem egy vállalkozókból, közgazdászokból, katonai stratégákból és politikusokból álló hatalmi elit maroknyi csoportja. Tudósok ezrei nézik többé-kevésbé tehetetlenül találmányaik alkalmazását, mert hagyták, hogy elcsábítsa őket az államkasszából vagy a cégektől származó pénz. Eladták magukat, felfedezéseik immár nem az övéik, hanem azokéi, akik a tőkét adj ák - tehát ők már csak tanácsokat adhatnak, de döntéseket nem hozhatnak.

A pszichikai vakság szándékolt A technológiák, a gazdaság és az általános jólét korlátlan növekedését éltük át. Ez a civilizáció eddigi fejlődésének pozitív oldala. A személyiség- és szociálpszichológiai tudás azonban nem növekedett hasonló ütemben. A lélekről való tudás messze elmaradt, mert kutatásának a technikai expanzió szakaszában sajnos kevés figyelmet szenteltek, vagy semennyit sem. A jólét növekedése és a nagyobb szociális biztonság ellenére (némely bíráló úgy véli, hogy már túlságosan sok is a szociális államból) a lelki zavarok és betegségek száma nem csökkent, még csak nem is stagnált, hanem lényegesen megnövekedett.

Dr. Kurt Heinrich professzor, a mainzi Neuropszichiátriai Klinika idegorvosa úgy becsüli, hogy minden harmadik páciensnek, aki egy általános orvos rendelőjét felkeresi, pszichiátriai kezelésre is szüksége lenne. 5 Egy aneszteziológus mesélte nekem a műtőben szerzett mindennapi tapasztalata alapján, hogy az operált betegek ötven százaléka semmiféle szervi elváltozást nem mutat, így pszichikai esetnek" számíthat. Az alsó-szászországi szociális minisztérium 1973 elején kiadott egy statisztikát, mely szerint az NSZK lakosságából kereken tízmillióan szenvednek olyan lelki zavarokban, amelyek kezelésre szorulnak. 6 (Az NSZK-ban mintegy hatvankétmillió ember él, beleszámítva a kisgyerekeket és a nyugdíjasokat.) Ezenfelül mintegy kétmillióan szenvednek valamilyen elme- és kedély betegségben, és ezért munkaképtelenek. 7 E páciensek közül mintegy százezret kezelnek ideggyógyintézeti osztályokon. A pszichiátriai gondozás többnyire egyáltalán nem kielégítő, és az intézetek túlzsúfoltak. Egy hálóteremben gyakran hatvan beteg is van elhelyezve. A lakosság pszichiátriai ellátásában uralkodó rossz állapotok leírása megtöltene egy egész könyvet, itt azonban ezekre csak röviden utalhatunk, mert különben eltérnénk a tárgytól. A tartományi pszichiátriai kórházakban a felvételek száma állandóan nő, a vizsgált időszakban, 1956 és 1970 között megkétszereződött. 8 Különösen az alkoholizmus" diagnózissal felvettek száma növekedett erőteljesen - 1956 és 1971 között mintegy négyszáznyolcvan százalékkal. 9 Az intézetek legtöbb páciense szkizofréniában (50,4 százalék), gyengeelméjűségben (11 százalék), alkoholizmusban (9,4 százalék) és mániás-depressziós kedélybetegségben (3,9 százalék) szenved.

3. ábra: A vetés szárba szökkent

A tartományi pszcihiátriai kórházakban ápolt betegek azonban csupáncsak a pszichiátriai nyomorúság jéghegyének picinyke csúcsát alkotják, ezek csak a pszichiátriai megbetegedés egészen súlyos esetei (pszichózisok, elmeés kedélybetegségek). A lakosság átfogó ambuláns pszichiátriai gondozása nem lehetséges, mivel a Szövetségi Köztársaságban csak mintegy ezerkétszáz saját rendelővel működő pszichiáter (idegorvos) van. Az egy lakosra jutó pszichiáterek száma más országokban sem sokkal magasabb, sőt részben lényegesen alacsonyabb. 4. ábra: Éves felvételek a tartományi pszichiátriai kórházakban De még rosszabb a helyzet annak a tízmillió pszichikailag sérült páciensnek az ellátásával, akik ugyan nem szenvednek elme- és kedélybetegségben, de pszichoszomatikus

tüneteik vannak (például gyomor- vagy nyombélfekély, szívidegesség, migrén), vagy neurózisban szenvednek. Az ő ellátásukra a Szövetségi Köztársaságban (más európai országokhoz hasonlóan) mintegy hatszáz-ezer önálló rendelővel működő pszichoterapeuta és pszichológus áll rendelkezésre. Egy pszichoterapeutára tehát mintegy tízezer potenciális páciens jut. Ehhez képest az orvosi ellátás jó - egy betegpénztári orvos ott mintegy ezerháromszázötven lakost lát el. Egy pszichoterapeuta azonban naponta maximálisan csak hat páciensnek szentelhet egy-egy órát, ez pedig hetente csak harminc beteget jelent. Egy ortodox pszichoanalízis átlagosan három-öt évig tart. Egy pszichoanalitikus tehát három-öt évenként csak harminc páciensnél végezhet el befejezett pszichoanalitikus kezelést. Munkában töltött évei során, ha harminc évig dolgozik, mintegy száz beteggel végezhet pszichoanalízist. Durván számítva tehát legalább ötven-százezer pszichoanalitikus hiányzik. Ahhoz azonban, hogy egy pszichikailag megbetegedett emberen segíteni lehessen, gyakran nincs szükség olyan hosszadalmas kezelésre, mint a pszichoanalízis. Ma már vannak kevesebb időt igénylő módszerek, amilyen a beszélgetésterápia, a viselkedésterápia, a csoportterápia, a Gestalt-(alak)terápia és a felvilágosító lelki tanácsadás. De a terápiának ezeknél a rövidebb formáinál is hiányzik mintegy ötvenezer terapeuta a lakosság szükséges ellátásához. E kirívó alulellátottság dacára a pszichoterapeuták képzése terén nem történik több, mint történt eddig a megszokott keretek között. Ennek különböző okai vannak. A gyakorló orvosoknak nem fűződik érdekük hozzá, hogy kiegészítő pszichoanalitikusi vagy pszichoterapeuta-képesítést szerezzenek, egyrészt mert ez azt jelentené, hogy háromnégy évvel később kezdenek keresni, másrészt mert pszichoterápiai rendeléssel soha nem lehet elérni százötvenkétszázötvenezer márka évi jövedelmet.

A pszichoterapeuták jelenlegi csekély száma mellett a terapeuták kapacitása jól ki van használva elegendő számú beteggel - némelyiknél a várakozási idő még több hónapot is kitesz. A betegek legtöbbje a közép- és felső rétegekből származó magánbeteg, aki óránként hatvan-százötven márka honoráriumot fizet a saját zsebéből, és ezt az összeget adójából leírhatja. A betegpénztárak nagy nehézségeket okoznak a pszichoterápiás kezelések költségeinek megtérítésekor. Pontosan tudják, hogy hozzájárulásukat mérhetetlenül meg kellene növelniük, ha a lakosság széles rétegei felfedeznék a pszichoterápiát. A pénztáraknak és végül is a hozzájárulást fizetőknek is gazdaságosabb, ha beérik a pszichofarmakumokkal, noha ez lelki egészségük szempontjából nem jobb. Erre a problematikára még majd részletesebben kitérünk. A pszichikai tömegnyomorúság (tízmillió ember lelkileg sérült) becslése csak nagyon durva, mert a valóságban még sokkal nagyobb, ha tekintetbe vesszük a kisebbségi érzések, az idegesség és a rossz hangulatra való hajlam diffúz problémakörét is. Amerikai pszichológusok tesztvizsgálatokkal megállapították, hogy az USA-ban minden második ember bátortalannak és gátlásosnak érzi magát. 10 Tapasztalataim szerint a nyugati ipari államok lakosságának jóval több, mint ötven százaléka önértékelési zavarban szenved, és szeretné egyéni személyiségstruktúráját pszichikailag szabadabban és öntudatosabban kibontakoztatni. Ezért éreztem késztetést arra, hogy megírjam ezt a könyvet. E könyv arra szolgál, hogy segítsen az olvasónak pszichikai vakságától lassan és fokozatosan megszabadulnia, és hogy ösztönözze az önmagára találás folyamatát. Jelenleg nem volna helyes a pszichológiának szemrehányásokat tenni, mert először is még nagyon fiatal tudomány, másrészt, mint már említettük, kutatási pénzeszközökkel való ellátottság tekintetében igen nehéz helyzetben van. A prioritásokat (még) más területek élvezik, mert

közvetlen hasznot itt technológiával lehet elérni. Pszichológiai kutatási eredményekkel közvetlenül üzletet csinálni nem lehet. Az individuál- és szociálpszichológiai terápiai kutatásokba ezért eddig sem a vállalkozók, sem a politikusok nem invesztáltak. Igen, a Hold pora fontosabbnak látszik, mint a kis elsős félelemtől gyöngyöző verítéke a számtanórán. Irenáus Eibl-Eibelsfeldt neves viselkedéskutató, Lorenz egykori tanítványa joggal panaszolta 1973-ban egy Spiegelesszében: 11 Szondákat lövünk fel a Marsra, és képeket küldünk onnan a Földre, de azt a problémát, hogyan éljünk együtt a szomszédunkkal, nyilvánvalóan nem oldjuk meg ilyen könnyen." Pedig e kérdés megoldásának lehetőségei igenis megvolnának, ha a viselkedéskutatás és a pszichológia pénzügyi eszközei ugyanolyanok lennének, mint az űrkutatáséi. Az ipar az elmúlt években igen szerény kutatási pénzeszközöket pumpált (a fizikához és kémiához képest) az alkalmazott üzempszichológiába (az emberi munkaerő optimális kihasználása), a reklámpszichológiába (a fogyasztók manipulálása), az értékesítési pszichológiába (az eladó személyzet képzése a forgalom fokozása céljából) és a tesztpszichológiába (az optimális pályázók kiválasztása). Végső soron itt az emberi tényezőről csak gazdasági értelemben van szó, munkaerőként és fogyasztóként, csak teljesítménynövelésről és újból csak a nyereség lehető legnagyobb mértékű növeléséről. Az individuálpszichológiai, terápiai kutatáshoz és a jelenlegi vakság leküzdéséhez nem áll rendelkezésre tőke, mivel ez az iparnak (a hagyományos vélekedés szerint) nem hoz közvetlen gazdasági hatékonyságot. Hasznosnak a kreativitásösztönzés és a személyiségképzés (megnyerően magabiztos fellépés a szakmai szférában) számít, valamint a teammunkában való alkalmazkodásra kész részvétel képességének szociálpszichológiai kutatása.

Az ilyenfajta célzott kutatást finanszírozzák, és eredményeit mohón integrálják a rendszerbe. Azonnal védekezőállásba helyezkedik azonban az ipar és az állam (egyetemek) a pszichológiai kutatással szemben, mihelyt a szociálpszichológiai kutatások a fennálló verseny- és teljesítményrendszert érintik, mihelyt elnyomó mechanizmusokat mutatnak fel, és az egyéni lelki szenvedést a fennálló társadalmi rendszer viszonyaira vezetik vissza. Az effajta feltárás és felvilágosítás nem kívánatos, és ezért pénzügyi támogatást sem kap, mivel azt akarják, hogy éppen e területen továbbra is megmaradjon a pszichikai vakság. A pszichológiában és a pszichológusok és pszichoterapeuták között ezért ma két különböző beállítottságot figyelhetünk meg. A pszichológusok és pszichoterapeuták nagyobb és befolyásosabb csoportjának elsősorban nem a társadalmi viszonyok kutatása a fontos, hanem a cselekvés és viselkedés motívumainak értéksemleges" szemlélete. A pszichológushallgatók információs szolgálata, az Info- Psychologie-aktuell így az 1975-76-os téli szemeszterre óva int a Pszichológia mint társadalom- vagy rendszerterápia című stúdiumtól. Ironikusan meg is jegyzi, a pszichológusok néha azt a gyanút (reményt) keltik, hogy a pszichológia segítségével a késő kapitalista társadalmi struktúrák felpuhíthatók, és a helyükben kora paradicsomi struktúrákat lehet berendezni". Vajon miért óvnak attól, hogy úgy tekintsünk a pszichológiára, mint a társadalomterápia segítőjére? Mert a hallgatónak igen gyorsan rá kell jönnie, hogy az egyetemen oktatott és gyakorolt lélektan nem e felé a cél felé tör. A pszichológiának teljes mértékben annak a szolgálatában kell állnia, aki a pénzt adja, és azt kell kutatnia, ami kenyéradó gazdájának hasznára van - más kutatásokhoz nem áll rendelkezésre pénz, mert az a kívánalom, hogy itt a pszichikai vakság továbbra is megmaradjon.

A pszichológia helyzetét jól jellemzi George Bernard Shaw egyik aforizmája: Az értelmes ember alkalmazkodik a világhoz, az ostoba megpróbálja a világot önmagához igazítani. Ezért aztán minden haladás az ostobáktól függ." Csak remélni lehet, hogy a jövőben minél több pszichológus lesz ostoba", és semmibe veszi a figyelmeztetést, mely a Pszichológia mint társadalom- vagy rendszerterápia című stúdiumtól óvja.

2. RÉSZ A félelem leküzdése

A félelem elhárítása " Akkor (az ember) következő feladata, hogy visszacsinálja az elhárítás művét, azaz hogy kitalálja és újra beiktassa azt, amit az elfojtás segítségével elhagyott, hogy helyreigazítsa az eltoltat, újból összekösse az izoláltat." Anna Freud Ahhoz, hogy az emberi pszichét jobban megértsük, elengedhetetlenül tanulmányoznunk kell Sigmund Freud dinamikus személyiségszerkezet-modelljét. A lelken belüli erőjátékok ismerete elvezet Freudnak ahhoz a provokáló hatású és ma is érvényes következtetéséhez, hogy az ember nem úr a saját házában. Anna Freud, a pszichoanalízis megalapítójának leánya, következetesen folytatta apja művét az énpszichológia és az elhárító mechanizmusok dinamikája területén. 1936- ban, negyvenegy évesen (apja már nyolcvanéves volt ekkor, három évvel korábban égették el a műveit) publikálta máig is alapvető könyvét Az Én és az elhárító mechanizmusok címmel, 1 amelynek 1973-ban jelent meg a nyolcadik kiadása zsebkönyv formában, és amely ma alapműnek számít a pszichoanalitikus irodalomban. Sigmund Freud instanciamodellje a lélekről (ösztön-én vagy Id, Én, fölöttes Én vagy szuperego) azóta már hozzá-

tartozik a művelt közép- és felső réteg általános műveltségéhez, s itt azért vázoljuk fel röviden, hogy a témánk szempontjából ebből levezethető következtetéseket könnyebben érthetővé tegyük. Freud a pszichén belül három instanciát különböztet meg, amelyek befolyásolják az ember magatartását, az ösztön-ént (a szexuális és agressziós ösztön tudattalan ösztönszférájával), az Ént (a meggondolt cselekvés bázisát) és a fölöttes Ént (az átvett erkölcsi elképzelésekkel és a lelkiismereti funkcióval). Az Én a központi közvetítő pozícióját foglalja el a környezet, a fölöttes Én és az ösztön-én (Id) követelményeinek erőjátékában. Az Ént tehát három oldalról éri hatás, ahogy azt a grafikus ábrázolás sematikusan szemlélteti: 5. ábra: Három erő hat az Énre

Az Ént az ösztön-én hajtja (a szexualitás kielégítést követel), a fölöttes Én korlátozza (az erkölcs például tiltja az azonnali kielégítést), és a realitás csábítja, de blokkolja is. Az erőknek ebben a háromoldalú játékában küzd az Én a harmóniáért és a lelki egyensúlyért. Ez a lelken belüli folyamat azért nehezen áttekinthető az egyes ember számára, mert Freud nagy felfedezése szerint az ösztön-énből és a fölöttes Énből érkező impulzusok részben tudattalanok, az ember tehát gyakran nincs tisztában vele, hogy miért úgy cselekszik, ahogy cselekszik, és nem másképp. Ez nem azt jelenti, hogy az ember kormány nélküli hajóként vitorlázik az élet tengerén, hiszen a realitás követelményei és a fölöttes Én nehezen áttekinthető normái, irányvonalai nagyon is irányítják. Ha az Én az erők lelken belüli játékában gyenge, és alulmarad a két másik instanciával (ösztön-én és fölöttes Én) szemben, akkor lelki zavarok, neurózisok és pszichózisok keletkezhetnek. Ha például az ösztön-én (Id) győz az Én felett, és az erkölcsi fölöttes Én sem tud érvényre jutni, akkor az ember tartás és önuralom nélküli lesz, mivel szabad folyást enged mind szexuális impulzusainak, mind agreszszív kívánságainak (amelyek Freud szerint ösztönösek, ezt a tételt azonban joggal vitatják), és ilyen módon összeütközésekbe kerül a környezetével. Ha azonban a fölöttes Én győz az Én felett, az embert olyan mértékben uralják neveltetésének (a tekintélyszemélyeknek) a normái és erkölcsi elképzelései, hogy kényszerűen alkalmazkodva él, és megijesztik azok a lelkéből érkező impulzusok, amelyek ettől a normától eltérnek. Agresszív és szexuális késztetéseitől való félelmében fejleszti ki a különböző elhárító mechanizmusokat, hogy így jobban elnyomhassa és gátolhassa ösztönimpulzusait és kívánságait. Kultúrkörünkben az elhárító mechanizmusok ugyan minden embernél megfigyelhetők, azonban ezek már a lelki megbetegedés első tünetei. Az ösztön-énből szár-